bang bang bang bang

A zene túlságosan hangos. Érzed, ahogy a basszus a mellkasodba csapódik, mintha az egész tested rezonálna vele. Az orrodat állandóan csiklandozza a cigarettafüst, keserű, fullasztó fátyolként terül el a levegőben, amitől lassan már émelyegni kezdesz. A tekinteted körbejár a teremben, keresed a többi barátodat, de sehol sem látod őket. Mintha mindannyian felszívódtak volna ebben a kavargó, lüktető tömegben. És ha ez nem lenne elég, ott állsz, szemtől szemben vele. Mickey-vel. Azzal a fiúval, aki azóta a fejedben kavarog, hogy először belépett a virágboltba, ahol dolgozol.

Emlékek forognak a fejedben, régi képek és pillanatok egymásba csúszva. Az első találkozásotok, az apró, mégis bensőséges gesztusok, amiket azóta is újra és újra visszajátszol magadban. A hangja, az arcának íve, a biztos, magukból meleget árasztó keze, ahogy a tiedet fogja... Kérdések kattognak benned, miért nem találkoztatok soha újra? Hiszen számokat cseréltetek, ígéreteket tettek, mégsem lett belőle semmi. Talán elfoglalt, mondtad magadnak. Talán megijedt. Talán mégsem érdeklődött úgy irántad, ahogyan azt te gondoltad. Ahogy itt állsz előtte, újra ugyanaz a félelem kerít hatalmába. Szégyenlős vagy. Túlzottan is, és jelen pillanatban a környezeted kicsit sem enyhít ezen.

Mosolyogva hallgatod Mickey válaszait, és miközben beszél, vissza mosolyog rád. És nem csak egy egyszerű mosoly – ez az a fajta mosoly, ami annyira könnyed, annyira természetes, hogy szinte fáj. Az arcod azonnal elpirul, szinte ég, és érzed, ahogy a mellkasod egy kicsit összeszorul. Mozgolódsz, próbálod leplezni, mennyire zavarba hoz, de a gondolatok szétfutnak a fejedben. Hogyan lehet valaki ennyire nyugodt, ennyire... menő? És te? Nos, te semmiképp nem érzed magad annak. Egy ilyen srác mellett te csak valami szerencsétlen alaknak tűnsz. Nem gondolod, hogy megérdemelnél egy ilyen srácot – nemhogy randizni vele, de még barátként sem.

Próbálsz valamit mondani, keresed a kifogást, hogy elindulj, talán Manuel után telefonálj, hogy vigyen haza. Nem mersz Mickey szemébe nézni, de ekkor Elodie melléd lép, és tudod, hogy innen már nincs menekvés. Elodie felhozza az első találkozást, és te érzed, hogy a szíved egyre hevesebben ver. Miért nem tud Elodie most az egyszer csendben maradni, mint ahogy szokott? Nyúlsz a tarkódhoz, zavartan vakargatod, mielőtt megszólalsz. Mindketten, Mickey és Elodie, kíváncsian néznek rád, kissé már spiccesen, és te próbálsz nyugodt maradni.

– Ó, csak bejött a virágboltba, ahol dolgozom. – mondod, próbálva magabiztosnak tűnni. – Segítettem neki, beszélgettünk egy kicsit. Olyan menő volt, annyira szimpatikus, hogy... szerettem volna jobban megismerni.

A mondat végén elvörösödsz, és már előre érzed, hogy Elodie milyen megjegyzést fog tenni, ami miatt még jobban elpirulsz majd. De most csak Mickey szemeibe nézel, mosolyogva, és reméled, hogy látja, hogy őszinte vagy. Annak ellenére, hogy nem vette fel a kapcsoaltot veled és nem találkoztatok újra, ahogyan azt megígérte, nem neheztelsz rá és még mindig szeretnéd őt megismerni, ha az érzés kölcsönös.

– És ti? – kérdezed hirtelen kíváncsian, hogy eltereld a figyelmet magadról. – Ti régóta ismeritek egymást?

Azonnal megbánod a kérdést, ahogy a féltékenység egy kis tüskéje átszúrja a mellkasodat. Mi van, ha volt köztük valami? Vagy talán van most is? Ahogy ez a gondolat befészkeli magát a fejedbe, legszívesebben azonnal visszaszívnád a kérdést, de már késő.

Mickey azonban elhárítja a feszültséget egy könnyed ötlettel. amitől melegség önti el a szíved. Ő valahogy mindig fel tudja vidítani a kedved, akár szándékosan, akár anélkül. Még ha nem is tud róla, valahogy fel tudja vidítani a kedved, képes megnyugtatni téged, felemelni, akár szándékosan, akár anélkül, mintha csak a jelenléte is elég lenne. És bár a játék, amit javasol, enyhén idegessé tesz – hiszen ki tudja, milyen kérdések vagy merések jöhetnek –, beleegyezel.

– Meg kell mondanom, az a nyaklánc igazán szép. – mondod, talán kissé túljátszva a könnyedséget. – Hölgyeké az elsőbbség? – teszed fel a kérdést Elodie felé fordulva, izgatottan, és ha egy kicsit is, de megígéred magadnak, hogy megpróbálsz ellazulni és az aggodalmaskodás helyett élvezni a barátod és Mickey társaságát.

bang bang bang bang

Elodie cigarettájának füstje lebeg a levegőben, sűrű fátyolként teríti be a teret ahogyan a zene dübörög, vibrál a falak között, de te csak Elodie hangjára figyelsz, próbálva kiszűrni a zűrzavarból az érthető szavakat. Minden zaj egy kicsit távoli, ahogy belemerülsz a gondolataidba; az este zaja elhalványul, míg őszinte, néha kegyetlen szavai csengenek a füledben.

Mosolyogsz, ahogy meghallod Elodie szavait, amelyek hűen tükrözik, amit vársz tőle. Ez a fajta állandóság megnyugtató; tudod, hogy sosem fogja letartóztatni a véleményét, a módját annak, hogy milyen ő, és ezt valahol értékeled. Manuelról beszél, a barátodról, aki valahogyan mindig bajba keveredik a bulikban. A gondolat, hogy megint valami őrültségbe keveredett, aggasztó; egy régi emlék kúszik a fejedbe, amikor Manuel autóbalesetet okozott egy buli sűrűjében, és gyorsan el is hessegeted a gondolatot.

– Nem tudom, kezdek aggódni, talán küldök egy üzenetet… – kezded mondani, de a szavak elhalványulnak, ahogy Elodie gyorsan bemutat egy fiút, aki mellettetek áll. Rá nézve a szíved egy pillanatra megáll; ő az. A srác a virágboltból. A világ hirtelen megáll ahogyan az izgalom és a zavarodottság keveréke átfut rajtad, és te csak állsz, meglepetten.

– Ó, wow! Milyen kicsi a világ. – leheled ki a szavakat, ahogy a szíved gyorsabban kezd verni a mellkasodban, a tenyered pedig izzadni, ahogyan félénk pillantásokkal végigméred és valóban, ott tornyosul előtted, ugyanazzal a félszeg mosollyal, tetovált karokkal és szakadt farmernadrággal. Valahogyan még menőbben néz ki, mint múltkor, pedig azt gondoltad, azt nem lenne képes már felülmúlni, de úgy tűnik sikerült neki, a legnagyobb zavarodottságot kihozva belőled.

– Sajnálom, nem láttalak ott az előbb! Hogyan telik az estéd? – a hangod kissé remeg, a zavarodottságod elárulja, hogy nem tudod, mit is mondj, így az illemhez fordulsz segítségért, de valóban örülsz, hogy újra látod. A fények és a füst között próbálsz a szemébe nézni, remélve, hogy nem tűnsz túl ügyetlennek, de ha sikerül is, rögtön máshova nézel, a cipője hirtelen túl érdekessé válik ahhoz, hogy ne azt nézzed.

– Kedves vagy, és tényleg hálás vagyok ezért, de csak akkor, ha valóban nem zavarok… de igazán jó újra látni téged. – csúsznak ki a szavak az ajkaid közül, miközben mosolyogva, de megszeppenve feltekintesz rá. Az érzelmek furcsa egyvelege kavarog benned: öröm, meglepetés, egyfajta szorongás, hogy vajon miért éppen most találkoztok újra, és talán, de csak talán, ez a buli mégsem annyira rossz, ha itt van Mickey.

bang bang bang bang

A buli már javában tart, a zene hangosan dübörög a házban, és minden sarokban emberek nevetnek, mintha a füst és az alkohol ködében lassan elvesznének. Te egy csendesebb zugban állsz a kert ajtajánál, ahol a virágok között töltöttél egy kis időt, és onnan figyeled a zajos eseményt, de nem igazán érzed magad részének ennek az egész forgatagnak. Szokás szerint semmit sem ittál, és a cigarettafüst kellemetlenül kúszik az orrodba. Elodie valahol bent van, talán Cassieval beszélget, Manuel pedig már rég eltűnt a tömegben. Valószínűleg Felixszel vagy Keegannel van.

Egy ideje csak álldogálsz, próbálod kitalálni, mit tegyél. Végül úgy döntesz, hogy megkeresed valamelyik barátodat. Legalább egy kis beszélgetés elterelné a figyelmed a hangzavarról és a túlzsúfoltságról. Elindulsz befelé, átvágva a nappalin, ahol a kanapén többen elnyúlva beszélgetnek, üvegek és poharak hevernek szanaszét. Az emberek figyelmen kívül hagynak, ami nem is zavar – nem vagy az a típus, aki keresné a figyelmet.

Amikor végül a konyhához érsz, egy papírpohár vízért nyúlsz a csapnál, és a sarkodon megfordulva észreveszed Elodiet. Az ablaknál áll, egy ismeretlen fiúval beszélget, és cigarettafüstöt fúj a levegőbe. A szemeid automatikusan rátapadnak. Még ha Elodie néha távolságtartónak vagy barátságtalannak tűnik is, az olykor hűvös szavai nem hatolnak át rajtad, és mindig úgy érezted, hogy valójában több van benne, mint amit mutat magából.

– Ellie! – lépsz oda hozzá mosolyogva, kortyolgatva a vizedet, ignorálva a félig már üres alkoholos üveget a pulton mellette. – Manuelt láttad valahol? Esetleg Cassiet? Az este kezdete óta elvesztettem mindenkit.