Kelletlenül indulok útnak, minek után kiderült, nem elég a vásárolt ajándék az esküvőre. A virág, noha múló szépség, mégis fontos értékekkel rendelkezik egy ilyen eseményen. Kértem ugyan anyát, hogy, mint nagyobb szakértelemmel rendelkező, tartson velem, hogy együtt válasszunk valami szépet a nagy eseményre, de természetesen dolga volt. Ha kihívásokkal nézek szemben - nem nagyokkal, csak picikkel - valahogy mindig mindenki elfoglalttá válik. Barátokat ilyesmire nem kérek, más pedig szóba sem jöhet, szóval némi duzzogást követően szállok buszra és füleimben zenével, ábrándozó tekintettel az ablak üvegnek dőlve figyelem az elsuhanó világot.
Nincs pontos cím, mert sosem gondoltam volna, hogy szükség lesz rá, így csak találomra nyomok rá a leszállást jelző zöld gombra, majd baktatok le a következő megállónál, hogy leejtve magam elé a deszkám, négy keréken folytassam utam, és keressem a megfelelő üzletet. 5 perccel később már azért kicsit kétségbe esem, mert a sokadik kanyar után sem virágüzletbe botlom, és őszintén szólva nem hittem, hogy ez ennyire nehéz lesz. Alsó ajkam harapdálva nézek szét egy ponton túl, vajon nincs e véletlen az út másik felén egy aprócska - nagyobbra nincs is szükség - virágosbolt, de még így is szelnem kellett egy kicsit az utcákat, mire távolról végre sikerült kiszúrni az üzlet előtt sorakozó szépen gondozott virágokat.
Szinte centire pontosan gurulok eléjük a deszkával, addigra már majdnem, hogy hangtalan, miközben magasságomból adódóan úgy hajtom le buksim, mint egy bokrokat majszoló zsiráf. Oké, hát íme, itt vagyunk. Most már csak azt kellene kitalálnom, hogy mit is akarok. Manapság nem csak rózsacsokrok tündökölnek a vizes virágtartókban, de kifejezetten sokféle alkalomra akadnak már aranyosabbnál aranyosabb, szebbnél szebbek. Viszont hiába lehetne most bőségzavarom, egyszerűen csak tanácstalan vagyok, mert egyikre se merném azt mondani, hogy igen, ez jó lesz. Ha már veszek valamit, pláne ajándékba, szeretem úgy megválasztani, hogy valamelyest személyes legyen, és érezzem, hogy nem csak elvettem és kifizettem, de ahogy anyu mondta, meglátom benne az értéket, és mikor már napok telnek el, és a sok csokor közül arra néznek, mosolyogva emlékezni fognak arra is, ki adta.
Aranyosak ezek a plüssös csokrok, bár a ballagás nem éppen esküvő. Azon pedig bonbon van? Akaratlan is mosoly kúszik arcomra a látottaktól, de a váratlan érintése vállamon, kizökkent és mosoly nélkül, kíváncsian pillogok magam mögé, meg is fordulva, mikor nyilvánvalóvá válik, hogy nem egy madárka szállt a vállamra. A váratlan idegen személye, először értetlenkedéssel tölt el, de kérdése nyomán, megnyugtatom magam, hogy nem a kigúnyolásom a cél, hiszen ő eladó. Lassan el is mosolyodok, s hozzá hasonlóan, bár valamivel derűsebb tekintettel pirulok el hangyányit, ahogy tarkóm vakarászva próbálok oda se figyelni arra a kissé meleg és kelletlen érzésre, hogy olyasmibe tenyereltem, ami egyáltalán nem az én stílusom, és most még ráadásul szükségem is van az útmutatásra. Furcsán megnyugtató, hogy semmiféle ellenszenvet nem érzek irányomban általa. Se a kinézetem, se az itt lévő célom illetően. Még is olyasfajta zavarban érzem magam, hogy pótcselekvésként a még egyik lábam alatt pihenő deszkám kezdem éppen csak ide-oda tologatni. Ő is megszeppentnek tűnik, amiképp én parányit képes vagyok megemberelni magam.
- Én... hát... - kezdem, de mosolyog még zavartabb vigyorrá válik, ahogy el is kuncogom magam. - Esküvőre keresek öhm... ajándék csokrot? - csipkedem fülcimpán, miközben egyre bizonytalanabb vigyorra váltok, mert már magam sem tudom, hogy minek is kellene nevezni. Volt egyáltalán neve? Ha nem volnék ennyire zavarban, és nem kellene azon izgulnom, hogy mindenféle bugyutaságot össze nem hadoválok, biztosan azon töprengenék a háttérből figyelve, hogy milyen önfeledt mosolya volt. Olyasfajta, aminél az ember nem érzi feszengve magát, nem fél, és nem feltételezi, hogy a másik rosszat akar. Még ha minden bizonnyal miattam is fagyott le. Ennek tudatában pedig nehézkessé válik a folyamatos szemkontaktust.Meg van azaz érzés, mikor próbálsz úgy tenni, mintha a fő célod érdekelne a kezdetektől fogva, s közben mégis megfog valami a másikban, ami folyamatosan próbálja elterelni a gondolataid azért, amiért tulajdonképpen ide jöttél? Jól áll neki ez a felső, de nem merem egy pillanatnál tovább figyelni a felső ruházatát. Biztos szívesen járja századszorra is újra ugyanazokat a köröket a parkban egy jó beszélgetés és egy kis kürtös kalács mellett. Én is szeretem, főleg a fahéjasat. Öhm... miről is volt szó?

Óvatosan pillantok csupán felé, immáron nem zavaromban, mint kíváncsiságból. Minden apró pillanattal többet látok, fedezek fel belőle. Pedig még csak nem is ismerem. Még is eljátszom a gondolattal, hogy barátok legyünk, v-vagy csak ismerősök. Olyanok, akik mások közt is őszinték egymáshoz és magukhoz. Olyanok, akik nem játsszák meg maguk, hogy jó színben tűnjenek fel, mert tudom jól, hogy hosszú távon negatívként csapódik majd le mindez. A csokornál már is jobban érdekel, pedig nem kéne üres kézzel távozni.
Csak azért engedek fel kicsit könnyebben, mert láthatóan ő még mindig zavarban van. Szokásom megemberelni magam, ha a szükség törvényt bont és egyikünknek meg kell tennie. Ugyanez van a verekedéseknél is, vagy az utcai balhéknál. Szinte biztos, hogy én ugrok először, pedig javarészt nem én vagyok a legerőteljesebb. Viszont nem vagyok nyomulós - ha épp rendesen szedem a gyógyszereim, már pedig rendesen szedem - és az egyébként gondom illetőleg segítőkész, még is valahogy távolságtartó reakciója arra ösztönöz, hogy én se próbáljak meg... hát... beszélgetést kezdeményezni. Persze megesik, hogy rosszul olvasom le a jeleket, de ahogy hátat fordítva, gyorsan odébb áll, én meg hirtelen mozdulok utána, felkapva a deszkám, mintha csak késésben volnék, azt érzem, hogy talán túl feltűnően akartam nos... a barátja lenni. Megérteném, mert bár a külsőségek nem minden, sokan hagyatkoznak az ebből adódó rossz megérzésükre, amit nem tudnak elhallgattatni.
Mögötte sétálok, hátulról figyelem, ahogy sötét, szétálló tincsei meg-meglibbennek, miként könnyed, mégis sietős léptekkel halad előttem. Hosszabb lábaim lévén, könnyen tartom a tempót, és akaratlan is újfent apró, fojtott mosoly kúszik arcomra, ahogy elképzelem azt a rajzokon s képeken is előszeretettel illusztrált pillanatot, ahogy a nagy enyhén előre hajol, a kisebbik másik fél pedig lábujjhegyre áll, csakhogy érintkezhessenek.
Mikor megfordul, mosolyom eltűnik, mintha csak attól félnék hogy szigorral reagálna rá, pedig valahogy el sem tudnám képzelni őt úgy. Haragosan sem. Inkább mélységesen csalódottan, amit többet mondana, és mélyebben érintene. Tekintetéből próbálok olvasni, mintha csak engedélyét várnám arra, hogy a csokrokra nézhessek, s amint ezt megkapom el is pillantok a friss virágok forgatagára. Sokkal elegánsabbak, mint az előzőek, valóban esküvői hangulatot tükröznek. De valahogy mégsem merném bármelyikre is azt mondani, hogy ez az, amit keresek. Nem is értem, hiszen távol áll tőlem a szakértelem, ránézésre mégsem látom egyiket se oda illőnek. Ő kedvesen rá is tapint a lényegre, noha nem kizárt, hogy bizonytalanságom leolvasható arcomról, miközben sokadjára cikázik végig tekintetem a csokrokon, viszont megválaszolni a kérdést már egészen más. Nem azért mert ne tudnék pontos információkat, hanem, mert az elfogadás, noha manapság hangosan kikiáltott, a színfalak mögött még mindig elképzelhetetlen és hallottam már olyat, hogy esküvőt rendező elutasított egy pár, csak, mert mások voltak, mint a megszokott. Ismét enyhén elpirulok, zavarom pedig szavakba önteni sem megy olyan könnyen, pedig ő sem tűnik túl magabiztosnak.
- Ami azt illeti... Ez egy rendhagyó esküvő lesz, az öhm... Stoweban, télen... - pillantok rá talán a mondat közepe fele, ami, után finoman utalást teszek rá, hogy merőben más lesz, mint a megszokott templomi esküvő. - Vőlegények. - pillantok vissza a csokrokra, amiket ha akarnék se tudnék hirtelen nemekre bontani. Van egyáltalán neme a színeknek?
- Lehet, hogy most butaságot fogok kérdezni, de... - pillantok rá érdeklődően összevont szemöldökkel. - ...létezik kék rózsa?
Mármint nem mű és nem festett, hanem a természetes kékjeiben tündöklő. Mert az én fejemben az valahogy csupán egy fantazmagória. Ahogy a fekete is.

Furcsa és mégis megszokott módon próbáljuk elképzelni az embert, az idegent, aki valamilyen módon rövidebb, hosszabb távon az életünk részévé válik. Némán szősz köré valami történetet, abból, ahogy néz, beszél és mosolyog. Ahogy merev tartása lassan elenged, és lággyá lesz minden lépése, mintha mezítláb sétálna a nedves és puha megsárgult faleveleken. Csupasz lábai ellenére biztosan valami hosszú, kissé viseletes, kötött pulcsit hordana, természetesen az ősz színeiben, ami alól azért valamelyest még kilátszik a kopott farmer, vagy durva anyagú szöveg nadrág, amint még nagyapáink hordtak. Túl nyitott és ábrándos a kisugárzása, biztos, hogy az égen csak miatta sütne a nap, és melegítené boldogan, akár egy ősszel didergő kis verebet. A mező nagy füvében nagyokat lépkedve haladna, olykor hátra nevetve már-már gyermeki hangján, önfeledt szökdécseléssel. Fogalmam sincs hová visz, és én mégis békésen követem.
- Óu, köszi... - mosolygom zavartan, a nevükben is örülve, hogy mindez nem gátol meg abban, hogy csokrot válasszak nekik. Nem ítélkezik, de nem tudom okát. Nem mintha minden áron meg kellene tennie, de alapvetően két okból nem ítéljük el a melegeket. Vagy mert teljesen nyitottak vagyunk rájuk, vagy mert mi magunk is hasonlóan érzünk. Őszintén kedves mosolya, melyet csak lopva pillantok meg, elbizonytalanít annak tudatában, hogy vajon most csak eladóként van jelen vagy igazi énjét mutatja? Mert van rá esély, hogy félreértettem az előző kissé hidegnek érzett jeleket, ám az is lehet, hogy mindezt csak álca most. Aki csalódik, tapasztal. Aki sokat tapasztal, egy idő után nem tudja már miben bízzon, sőt néha már saját gondolatai is úgy manipulálják, mint mások véleménye, amire elvileg nem is adunk.
Hiába hideg szín a kék, jobban vonzza a tekintetet a különleges kékes szirom, mint a túl romantikus vörös vagy rózsaszín. A telet is szimbolizálhatja, de a vizet is. Ám a fantázia az is marad, mert mint kiderül, valódi kék rózsák nem léteznek. Egyrészt örülök, hogy immáron ezt is tudom, másrészt csalódás, mert... már ezt is tudom, így nincs meg az a kiváltsága, hogy reménykedjek benne.
Félve, hogy sokat bámészkodom irányába, megerőltetve magam kezdem fürkészni ismét a csokrokat. Csak szemmel, kézzel nem. Anyám szerint egy virágboltban mindent a szemnek, semmit a kéznek elven kell érdeklődni. Szerinte olyanok, még a levágott szálak is, mint a Harry Potterben a varázspálcák, vagy mint az Avatárban a fa. Kapcsolódni kezdenek hozzánk. Azonban hiába ígérem magamnak, hogy szigorúbb leszek a nézelődéssel, mikor újfent megszólal, szinte már várom, hogy rápillanthassak abban a pillanatban. Igaz, újabb pír üli meg vékony arcom, ahogy ismételten szakértelem hiányban szenvedek s ezt még a pisze orrára is kötöm. Nevetve, zavartan dugom nyelvem hegyét alsó ajkam mögé, miközben gyermetegen inogni kezdek kicsit, s ha nem volna nálam a deszka, biztosan zsebre vágnám kezeim az összhatás kedvéért.
- Nem igazán tudom... Úgy értem. Nem értek hozzájuk. Nem tudom... hogyan néznek ki... - vallom be eztán felhúzott ajkakkal, ahogy szégyenem végett ismét a virágok felé fordítom tekintetem, noha, ez a cseppnyi személyes infó azért kellően megragadja a figyelmem.
- Ennyire szereted a virágokat? - érdeklődöm, s bár mondhatná kacagva, szét tárva kezeit, hogy nézzek körül, de az, hogy valaki itt dolgozik, nem biztos, hogy ezt is jelenti. Én is kisegítek egy konyhán, és igen, szeretem a pocakom is, de azért nem tartozik kedvenc hobbijaim közé a takarítás és főzés. Az én főzőtudományom ott meg is áll, hogy az egyik kenyeret megkenem mogyoróvajjal, a másikat lekvárral és összecsapom. Zavarom ezúttal sem oszlik el, ahogy személyesebb vizekre evezünk, és én akaratlan is egyre jobban félek választ adni. Nem csak azért, mert nem igazán tudom magam sem a választ, hanem, mert már előre félek, hogy csalódni fogok, mert olyasmiket képzelek bele szavakba, mosolyokba, amik nem is léteznek. Gyermekien lassú vállrántással vonom oldalra fejem, mosolyogva, miközben keresgélek a fejemben.
- Talán a napraforgó. - somolygom előbb a földet bámulva, majd kíváncsian rá. Nem éppen esküvői darab, de nem is ez volt a kérdés. Amikor viszont felpillantok rá, elmúlik az attól való félelmem, hogy a bolt elhagyása után esetleg kinevessenek, vagy barátaival egy kis tea mellett kibeszéljék a mai nap legnagyobb viccét. Talán csak a gyógyszerek okozzák ezeket az apró elektronikai hibákat a fejemben, amiért a legnagyobb örömök közt is elkezdek a semmiből aggódni azért, ami talán el se jön. Ahogy pedig elmerül a csokor tartalmának felsorolásában, amiből sajnos csak egyet ismerek - és szeretek is egyébként - én addigra próbálok nem túlzottan elvörösödni, és nem létező bajszom alatt somolyogni zavaromban, hogy olyasmiről beszélünk, nos... amiről mással még tuti nem. Pedig nem is intim. Annyira nem, hogy amint rávilágítok arra, hogy magázódunk ismét kizökkent a kellemes érzésből. Abból, ami majdnem olyan, mint amikor a meleg nap simogatja a hátunk és közben a friss, hűvös szellő a hajunkba kap. Szeretem a levendulát...
- Miért nem tegeződünk? - pillantok rá, épp olyan árva tekintettel, mint, aki lépni akarna, csak egész idáig félt megtenni. Most is fél, de már nem annyira. - Tegeződjünk. - kúszik lassan mosoly az arcomra, nem is adva más lehetőséget a számára, mert azt hiszem tudom mit akarok. Megismerni. A barátja lenni...
- Mickey vagyok... - nyújtom felé szabad kezem, noha távolról sem erős kézfogásra, mert csak azokkal bánok kesztyűs kézzel, akikről megállapítom, hogy rászolgálhatnak. Számomra soha sem fog kiderülni azt hiszem, hogy bár azt hittem én léptem meg a nagy lépést, valójában ő adta kezembe a zárjának kulcsát.

Általában nem ódzkodom kérdezni, ha valami érdekel vagy tudni akarom a választ. Ha kényes kérdésem, akkor sem. Megkérdezem, mert érdekel, s mert tudom, hogy sose hagyna nyugodni, sőt, annál is inkább, mert ki tudja lesz e másik lehetőségem. Mindig ilyen voltam, vagyok és leszek is. Most mégis zavarban érzem magam, de valójában semmi sem történt. Az ég ugyan beborult, és csöpög is, de már a boltban vagyunk. Az autók most is el-el süvítenek az üzlet előtt, türelmetlenül egymásnak dudálva. A szél most is fúj kicsit, és az emberek még mindig sietnek haza vagy dolgozni. Semmi nem változott, s mégis röpke percek alatt fordult egyet a világ. Nem is igazán a szememben, mint inkább a fejemben. A célom próbálva még mindig szem előtt tartani, olyasmi kucorodik a gyomromban, ami egyszerre kellemes és kellemetlen. Erősödik, ha rá nézek, pláne, ha gondolatban is máshol járok. Néha csak ennyi marad meg belőle. A gondolatok, a képzelet, és az érzés. Megismerni valakit nehezebb, mint hinnénk. Nem csupán idő, de sok aggály is társul hozzá. Megkérdezzem ezt, vagy ne? Túl gondolunk dolgokat, mert félünk, hogy elijesztjük a másikat. Én is félek, ezért vagyok óvatos. De ő nem bizalmatlankodik, mégcsak nem is kerüli a témát, sőt szinte kivirul, ha eddig is ne sugárzott volna eléggé. Beavat dolgokba, családiakba, személyes titkokba, és nem zavarja, hogy szemlátomást másvilágból jöttünk. De miért is zavarná? Jókedve, minden örömteli légvétele rám is jó hatással lesz, és csak hamar széles mosollyal hallgatom őt. Tetszik, ahogy a világ egy kis darabkájáról beszél. Ahogy kiemeli a családtagja, avagy a család fontosságát, ami számomra is épp olyan nagyértékű. Annak ellenére is, hogy figyelek a részletekre, és hogy nagynénikéjéről múlt időben beszél. Egy családtag halála mindegy, hogy távoli vagy közeli, ha szerettük, vele hal egy részünk is. Én ugyan nem vonzódom úgy a virágokhoz, mint ő, nem érthetem meg teljesen, de azt igen, hogy a természetben könnyebb megnyugvást találni, és még csak kérnünk sem kell, mert mindig tárt karokkal vár. Feküdtem már én is eső adta pocsolyába szomorú napon, és túrtam a part forró homokjába, hogy kacarászva építhessünk várat Hart-al. Persze akkor még kicsik voltunk, de talán mai napig benne volna ilyen gyermeteg őrültségekbe.
Nem szólok semmit a végén, nem igazán tudnám itt és most szavakba önteni a gondolataim. Csak mosolygok rá, épp úgy, ahogy eddig, alsó ajkam olykor meg harapdálva. Aztán bohóc, zavarbaejtő válaszokkal próbálom elterelni magamról a beszélgetést. Kicsit butának érzem magam, a nyitottsága után pedig még inkább, mert nem értek a virágokhoz és ezek után kifejezetten zavar. Mert szeretnék érteni hozzájuk, hosszú, elmélyült beszélgetésekbe elegyedni vele, hogy megvitassuk a színek jelentéseit, a leveleken futó apró ereket.
- Melegszívűek...? - tűnődök el a csokrokra vezetve tekintetem. Igazából sok mindent gondolok magamról, de ritkán hallom vissza őket megerősítésképp. Pironkodnék tovább, ha a magázódás része nem vetne némi árnyékot a beszélgetésünkre. Mintha csak azt akarná mondani a másik fél, hogy beszélgetek veled szívesen, de nem leszünk barátok. Mint, amikor az orvosom megértően bólogat, majd azt mondja, tudja, hogy törődöm magával, ugye? Persze, csak épp nehéz elvonatkoztatni a távolságtartó megfogalmazástól és nem arra gondolni, hogy minden másik betegének is pont ugyanezt mondja. Nem várom, hogy ne így legyen, hogy csak én legyek, de rossz, amikor őszinteséget várnak el, ám vissza már nem kapom. Idejét is érzem bemutatkozni, hogy legalább ennyivel is közelebb tudhassam. Nem csak elméletben, de fizikailag is, mert illően kinyújtom felé a kezem ennek fényében és meg is rázom, ahogy elhintem, ha nem is teljes, de becenevem. Őt is hallom, mely ismét némi kissé zavarba hoz. Ugyanezt pedig ő is megteszi. Ismét széles mosoly költözik arcomra.
- Én is örülök, hogy megismerhetlek, Posy. - mosolygom, rá se ébredve, hogy kezem még mindig az övét tartja, s hogy hüvelyk ujjam ösztönösen megsimítja kézfejét.
- A... öhm... a közelben laksz? - érdeklődöm, ahogy lassan felszáll a zavartság köde. Nem tudom miért pont ezt kérdezem meg, és hogy mit akarok belőle kihozni, mert távol álljon tőlem, hogy nyomuljak. Gyógyszer mellett legalább is sosem vagyok olyan fesztelen.

Mikor nagy száj húzva neki vágtam az útnak és eldöntöttem, hogy mielőbb le tudom a dolgot, anélkül, hogy különösebb válogatásba kezdenék, vagy segítséghez folyamodnék, nem is sejtettem, hogy a fél vállról vett csokor vásárlás mellett ilyen különleges pillanatba csöppenek. Mert nem vagyok olyan bolond, hogy azt gondoljam, ez csak velem történt volna meg. Ha nem én jövök pont most, pont ilyesmi problémákkal, azt kell gondoljam, most olyan lehetőséget szalasztottam volna el, amit örökké bánhattam volna, noha most még igen korai lett volna megállapítani mindezt. Vagy mégsem? Szégyenlős mosollyal fogadtam tétova megerősítését, mert nem voltam biztos benne, hogy illő volna határozottan egyetérteni, noha azt gondolom nem is lőtt mellé.
Sosem vonzódtam a növényekhez úgy, mint anya, de úgy biztosan nem, mint ő, mégis mintha egy izgalmas és számomra nagyon is kedvelhető tartalmat olvasnék az ismeretlen könyv hát oldalán, amit eztán biztosan meg is vennék. Hatásos és elgondolkodtató. Tényleg elkezdi érdekelni az embert, ahogy beszél róla. Zavartan nevetem el magam, ahogy finoman visszatérünk a csokrokra, én pedig hirtelen nem is tudom mit szeretnék, ezért kezdem el gyűrögetni észrevétlen hozzá távolabb eső kezemmel a felsőm aljának szélét.
- Szívesen olvasnék róluk. - teszem hozzá, ha most épp kissé bátortalanul is. Egy könyv ajánlat a részünkről mindig olyan... privát, titkos és őszinte. Egy valódi kis részünk, amivel akaratlan is megosztunk magunkból egy kis darabot. Egy kicsit kiszolgáltatottabbá válsz. Már ha az illető tényleg elolvassa.
Valahogy könnyedén lépjük át észrevétlen a kötelezőn túli érdeklődést egymás iránt, s mire kettőt pislantunk már tegeződünk és a nevét is megtudom. Sőt mi több, azt, hogyan is szeretik, ha hívják. Megértem. Én is jobb szeretem a Mickey, mint a Michaelt. Túl kemény, túl érett és fegyelmezettnek hat, ami én nem vagyok és nem is szeretnék lenni. A szavak pedig, mintha valami mágikus erőt indítanának el, úgy képzelem el, mintha a nagy fehér semmi, ami belépésemkor jelent meg, most elkezdene megtelni dolgokkal. A közös dolgainkkal. Ez lesz a mi világunk. Innentől pedig ki ne akarná lelkesen építeni azt a kis fantázia várost. Más lesz, mint a többi, más mint, amit anyuval vagy apuval alkottunk, más, mint Hart-é, akivel a világunkban virág nincs ugyan, de temérdek beton domb és gödör a deszkázáshoz, itt-ott egy-két remek piknik hellyel a gyerekkorunkból és egy édességből gyártott vidámparkkal, ahol akkor is jól érezzük magunkat, mikor minden máshol már nem.
Nem tudom megállni, hogy ne kíváncsiskodjak tovább, teljesen megfeledkezve arról az apróságról, hogy a bemutatkozás után sem eresztettük el egymást, mintha mi sem volna természetesebb, sőt az volna kényelmetlen, ha elszakadnánk. Figyelmem pedig teljes mértékben övé, hát még mikor magasra szökött szemöldökkel és szélesedő mosollyal - hiszen alig hiszek a fülemnek - hallgatom. Micsoda véletlen! Létezik egyáltalán olyan? Ismerem a szomszédaink, de ki tudja, talán a közelben lakik. Talán sétáltunk már egymás mellett az utcán, vagy gurultam el mellette deszkán parkon, álltam mögötte a sorban a kis boltban. A világunk újabb formákat ölt, közös város, melyre egy tábla fog emlékeztetni, noha a miénknek talán sosem lesz igazi neve, és már nem mezőn vagyunk, hanem egy tavaszi napsugaraktól világos, virág illatos kis lakás nappalijában, ahol a kanapén ücsörögve isszuk a zöld teát és vállának döntve fejem, hogy minél közelebb érezhessem magamhoz, hallgatom a növények történeteit, ahogy olvassa.
- Hű! Én... - elharapom a szót, pedig tudom mit akarok mondani, csak még mindig túl hihetetlen. - Néha? - mosolygom tovább. - Én is ott élek. - mondom úgy, mint aki büszkébb nem is lehetne, pedig csak nagyon örülök, semmint, hogy odáig lennék a városért. Bár szeretem, azért rajongani nem rajongok érte. - Midwoodban. - teszem hozzá, remélve, hogy ezzel őt is arra sarkallom, hogy többet áruljon el magáról. Nem vagyok őrült gyilkos, de talán akkor többet is keresztezhetnénk egymás útját... véletlenül.
Kitértünk kicsit más felé, óvatosan visszakanyarodva a témához, s bár első levegő vétellel válaszolnék arra, ami olyan könnyűnek hathat, hirtelen elakadok a válasz adásban, ahogy egyre jobban belemerülve, keresve rá a választ, ami az előbb még könnyedén szaladt volna ki, rájövök, hogy nincs is. Szeretek én sok mindent, vannak hobbijaim, de azt hiszem nincs olyan, amibe nem csalódtam volna már legalább oly mértékben, hogy időre elforduljak tőle. Szeretem a családom, de talán még az ő szeretésük sem ér fel odáig, mint, ahogy Posy érez a virágok iránt. Pedig sok időt töltök velük és keresem is a társaságuk, mégsem merném magabiztosan állítani, hogy ők volnának a mindeneim. A könnyed kérdés, súlyos gondolatok ébreszt, és hirtelen nem tudom mit válaszolhatnék, így végül gyermeteg módon elhúzom a szám a semmibe révedre, ahogy erre rá is jövök.
- Azt hiszem még nem találtam meg... - felelem a legőszintébben, amit most perpill annak érzek. - D-de a családomat szeretem. - kezdek óvatos mentegetőzésbe, mielőtt rosszat gondolna rólam, és kevésbé hinne melegszívűnek. Most még is újfent zavarba hoz az egész szituáció, annyira, hogy kissé rossz értelembe véve is kellemetlenül érzem magam, amiatt, mert arra gondolok, most biztos negatívumként hat rá a válasz. El is eresztem kezét, és tarkóm vakarászásával kezdem el újfent méregetni a csokrokat. Noha a kép a világunkról még nem szűnt meg létezni, csak kicsit beborult odakint. És ami azt illeti... néhány dörrenést követően itt is. Váratlan csap le a zuhéj, és a sietők is futásba törnek ki, miközben a felkerekedő, de még nagynak nem nevezhető szél kellemes eső illatot sodor be az üzletbe. Hátra is kapom a fejem, mert éppenséggel nem esőhöz készültem, bár tisztában voltam vele, hogy az ősz velejárója. Mégis elmosolyodom, mert sokakkal ellentétben engem megnyugvással tölt el ez az időjárás. Az eső elmossa a kínos érzetet, a kellemetlen pillanatot, minden rosszat. Visszapillantok s mosolygok rá.
- Esetleg egyszer... találkozhatnánk... ehm... munkán kívül is... - ajánlom fel, mert minden másabb volna. Kötelezettségek nélkül, nem egy helyre összpontosítva.

Akkor ott még nem is sejtem, hogy ez a szép pillanat, ami van, jó ideig az első és az utolsó is marad. Olykor még zavarba jövök, nem is igazán a nyitottságától, mint inkább ahogy próbálom leplezni mindazt, ami a fejemben kavarog és a gyomromban repked pillangóként, mert bár nem szokásom magamban tartani egyiket sem, úgy érzem valahol nem helyes, hogy már is azt gondoljam, ez teljesen rendjén van. Mintha illetlen volna már is vonzódni valaki kisugárzásához, hangjáéhoz, mosolyához. Nem akarok nyomulósnak tűnni. Elijeszteni őt, mert egy kicsivel túl barátságosabb vagyok.
Mosolyogva figyelem, ahogy lelkesedése mögött már listát készít fejben azokról a dolgokról, amikről még fogalmam sincs. Bízom benne, hogy látja mennyire amatőr módon kezelem a virágok természetét és nem ad a kezembe olyan ismertetőt, aminek már az első oldalának elolvasása komoly kihívást jelent.
- Köszönöm. - teszem hozzá még halkan, somolyogva nem létező bajszom alatt, mert biztos vagyok benne, hogy ezzel a dologgal több embernek is okozhatok még örömöt, én pedig okosodni fogok. Furcsa kis páros lehetünk az üzlet közepén, ahogy próbálunk a magunk módján megállni a lábunkon egy olyan helyzetben, ami egyikünknek sem egyszerű, mégis vonzó. Figyelem, ahogy szedegeti össze a virágokat, valahogy olyan természetesen és aranyosan hat, ahogy egy kosárkába gyűjti őket, vigyázva, hogy egyik se tehessen kárt a másikban. Mintha egy mezőről szedné össze őket, odahazára. Én pedig mosolyogva bólogatok, ahogy közelebbről is megszemlélem, és csak aztán pillantok el rá. Mindent a szemnek, semmit a kéznek. Ezt még anya mondogatta, ha hasonló üzletbe léptünk és tudta jól, hogy kíváncsi természetemből fakadóan, nem csak kérdések tömkelegével fogom elhalmozni, de amit lehet kézbe veszek. Talán éppen a virágok és azoknak tanulmányozásai juttatnak el minket egy nagyobb lépéshez, ami az ismerkedés és a barátságon túli lehetőségeket foglalja össze magában. Legalábbis így gondolom. Akkor is, ha túlzónak találom. Hihetetlen, hogy ilyen közel lakunk egymáshoz, és valahogy még is teljesen máshol botlunk egymásba, hogy rájöhessünk, hű, ez a fiú igazán különleges. Fel sem tűnik, milyen sokáig pihen keze melegében az enyém, pedig kényelmes érzés annyira, hogy a borús idő kint rá ébresszen, hogy ez már talán illetlen. És a rokonai? Talán ismerem is őket! Vagy is az azt is jelentheti, hogy... ők is ismerhetnek engem. Bevallom elfog egy kisebb aggodalom, hogy a szép induló után rá kell, hogy ébredjek, lesz, ami hamar beárnyékolja majd a barátságunk lehetőségét. Mert még a rokonai sem lehetne éppen olyan elfogadóak, mint ő. Nálunk sem egyforma senki senkivel... És ha rám kérdez és rosszakat mondanak? Félreértik, és az eleven szót felváltja valami sokkal visszataszítóbb? Van, aki jót nevet a bohóckodásaimon, és van, aki képes rám hívni miatta a rendőrséget. Hiába szedem, amit szednem kell, vannak időszakok, amikor az odáig elfojtott mindenség kitör a fejemből. Félénk mosollyal reagálom le válaszát, pedig valójában nagyon is örülök neki.
- Én is járok arra néha! Főleg gördeszkával, van ott egy szuper kávézó és egy közeli játszótér, ahol lehet deszkázni is. Szeretek ott gyakorolni, mert ott főleg kicsik játszanak, és ők nem rongálják a deszka parkot. Nyugis... - lelkendeztem már-már ismét olyan vidáman, mint azelőtt, hogy felmerültek volna félelmeim. Meghívnám. Megakarom hívni. Mármint a kávézóba. Ihatnánk együtt valami finomat és beszélgethetnénk kicsit kötetlenebbül, mint itt és most. Megakarom hívni. De félek, hogy visszautasít, mert túl korán hozakodok elő vele. És ha nem szereti a kávét?
A kérdése zökkent ki újfent, mert túl bonyolítom rossz szokásomhoz híven, túlságosan félek a rossz választól vagy annak hiányától. De végül csak sikerül kiböknöm, és zavartan figyelem reakcióját, ami végül újfent mosolyra fakaszt. Mégis elhúztam a kezem, de már túl késő, hogy visszacsináljam. Ellenben most neki sikerül igazán meglepnie. Nem csupán, mert újabbnál újabb igen személyes dolgokat oszt meg magáról, hanem, mert igazán tetszetős, ahogy beszél róluk, az életéről. Egyet kivéve. Miért beszél róluk múlt időben? Mert kérdezném, mert érdekel. De félek, hogy tapintatlan volnék. Annyira letaglózz minden, hogy jó ideig csak ámuldozva pillogok rá. Szeretem anyámat, de most így elgondolkodtam milyen volna két apával az élet. Biztos izgalmas. Pedig anyáék is támogatnak, mégha vannak is rosszabb napjaink, amiket jószerivel én okozok.
- Van. Több is... - somolygom zavartan, mert nehéz bevallani, bár azért nem teszünk ki egy foci csapatot, de ilyenkor akaratlan is az jut eszembe, hogy milyen ágyban lelkes személynek ítélnék meg a szüleim, pedig csak... szeretik a nagy családot. - Négyen vagyunk testvérek. - nevetem, zavartan vakarászva tarkóm. - Bár én az unokatestvéreim is édestestvéreimnek tekintem. - Elég családcentrikusak vagyunk mi is. Bár, huh, ilyen nagy álmokat talán nem kergetünk, mint a testvéred, de jó hallani, hogy vannak még ilyen csodálatos szülők. És... elfogadóak... - pironkodok, pedig semmi zavarbaejtő nem kellene, hogy legyen benne, sőt, igazából, ha eddig nem lett volna elég egyértelmű, most lényegében biztosított felőle, hogyha esetleg... talán... többet szeretnék tőle, akkor nem fog egyből elutasítani. Ilyenkor picit bánt, hogy ma bevettem a bogyókat, nélkülük nem zakatolna az agyam mindenféle előre látható problémán, akadályon, félelmen, csupán spontán volnék. Kimondanám, amit ki akarok, még a gondolataimat is, nyersen, őszintén és boldogan. Most meg itt toporgok, mint egy félénk kisfiú, és szegénynek kell kihoznia a legtöbbet az egészből. Pedig én is akarom. De tényleg.
Szégyellem is magam, de végül valahogy sikerül annyira összeszednem magam, hogy felajánljam a találkozás lehetőségét. Nem mondom, hogy mindig sikerül a szemébe néznem közbe, és ahelyett, hogy konkrétumokkal állnék elő, mert, hogy azt nagyon is tudnék mondani, inkább csak óvatosan tapogatózok, mintha attól félnék, hogy a karomra szállt pillangó egy óvatos fuvallattól is elszállna. Beleegyezik. Sőt mi több, a telefonszámát is megosztja. Alsó ajkam beharapva, lelkesen bólogatok neki, ahogy már elő is kapta jegyzet füzetét. Eljátszom a gondolattal már így előre, hogy este rá is írok, és ő visszareagál. Sőt, hazaérve felhívom, mondván, hogy csak megakartam bizonyosodni róla, hogy jól írtam e be a számot. Kifogások halmazával keresném folyamatosan, és még a töltőre téve a telefont sem engedném meg magamnak azt a luxust, hogy ne válaszoljak egyből neki. Belepirulok, ahogy a mosolykára terelődik tekintetem a lapon, és egy zavart nevetéssel próbálom kevésbé szégyenlősnek érezni magam. Hálás vagyok neki, meg is ölelném, de éppen az ilyen heves gondolataimra szedem a gyógyszereim. Csak semmi túlpörgés. El se rakom a cetlit, végig a kezemben fogom.
Konkrét? Van ám!
- Ehm... kitalálhatjuk később is... Nem árt, ha van a és b terv... tudod, az idő miatt... meg ilyenek... - somolygom hol rá nézve, hol a földre vagy épp a kosárkára pillantva. Annyira megilletődök ebben a röpke momentumban, hogy képtelen vagyok megragadni túl gyorsan szálló gondolataim, ezért kizökkent egy váratlanul belépő, kissé ázott vendég, s ahelyett, hogy lehiggadnék és esetleg visszatérnénk a csokorra, megrezzenek, és mosolygósan, láthatóan teljesen zavarban búcsúzkodni kezdek.
- A-akkor én most megyek...! Majd... majd még találkozunk! - hátrálok el, majd fordulok is az ajtó felé. - Szia Posy! - integetek oda neki a kis cetlivel mosolygósan, s meg sem állva, s minek után kis híján nyakamba szakad az ég, sietősebb tempóban dobom magam elé a deszkát, hogy mielőbb elszáguldjak legalább egy buszmegállóig, mielőtt eláznék. Csakhogy, miközben a fejembe húzom a kapucnim, a cetlit kirepül a kezemből. Lefékezek ugyan a deszkával, hogy utána kapjak, de kifújja az útra és ott a kocsik közé, ahol hamar el is tűnik. Olyan hamar, hogy még mielőtt elhatároznám, hogy veszélybe sodrom magam érte, már sehol sincs. A sors? Nem hinném. Pusztán ügyetlen voltam. Visszapillantok az üzlet felé, jó pár méterrel távolabb van már, de fontolgatom, hogy visszamenjek, mert az érzés, hogy ami volt semmivé válhat, szorítani kezdi a mellkasom. De ha visszamegyek és ismét elkérem a telefonszámát, lehet azt fogja gondolni, milyen rendetlen vagyok. Hiába mentegetőznék, hogy így még sosem jártam. Lebiggyesztett ajkakkal pillantok végül a virágüzletre, majd megfordulok és elindulok a buszmegálló felé.

Túl szép volt, hogy igaz legyen...