A családja sose titkolta el előle, hogy nem béranya hordta ki, hanem örökbe fogadás során került a Nelson családba. Nem igazán emlékszik az árvaházban eltöltött időszakra, mert még túlzottan picike volt és hiába játszik el gondolatban hébe-hóba arról, hogy vajon milyenek lehetnek a valódi szülei, van-e testvére, mert sose vette a fáradságot, hogy felkutassa őket. Olvasta az aktáját, de különösebben nem érdekli az, amit ott talált. Hálás azért, hogy amikor elég idős lett, akkor apa és apu megmutatta számára, de ő úgy érzi, hogy ennél jobb családja nem lehet, mint ahova az élet végül sodorta őt. Igen, két apukája van, de őt ez sose zavarta és mindig is kiállt azokkal szemben, akik gúnyolni próbálták emiatt. Imádja őket és pontosan tudja, hogy ők mindig a védőbástyái lesznek, bármi is történjen.
A szüleinek köszönhetően eléggé határozott személyé nőte ki magát. Mindig biztatták, hogy nyugodtan vállalja fel a gondolatait és a véleményét, vagy csak ne féljen kérdezni, még akkor se, ha netalán téved vagy butaságot mond. Szerintük sokkal jobb kimondani azt, amit gondolunk, mintsem csak fejben hangozzék el és később megbánni, hogy hallgattunk. Ő pedig azóta is eszerint él. Gyakran kimondja azt, ami elsőre eszébe jut, de azért igyekszik megfontolt lenni és senkinek se a lelkébe taposni, ami néha összejön, néha nem.
Alapjáraton nyugodt és higgadt, de ez még nem jelenti azt, hogy a nyelvére harapna és csöndesen hallgatná végig a másik kiabálásait vagy oltásait. Simán visszaszól, ha úgy hozza a helyzet, aminek köszönhetően akár egy vita hosszabb ideig is elnyújtózhat, mert belelovalta ő is magát, mint a másik fél. Ilyenkor megesik, hogy csúnyább szavak is elhagyják a száját, vagy csak beint. Nem mindig kér bocsánatot, de képes akár ő kezdeményezni a békülést, még akkor is, ha tudja jól, hogy neki volt igaza, viszont ha pont fordítva volt, akkor simán bocsánatot kér miután lehiggadt.
Kedves, gondoskodó teremtés, aki néhanapján talán az egész világot is képes lenne a keblére ölelni. Mindenkihez akad egy kedves szava, mert szeretné hinni azt, hogy kedvességgel több mindent el lehet érni, vagy csak azt, ha te valakivel kedves vagy, akkor az is kedves lesz mással és így egy kicsit jobb hellyé válik a világ. A szeretetével leginkább Hannaht halmozza el. Azért a kislányért sok mindenre képes lenne. Féléves kora óta a dadája és hálás a sorsnak, amiért Hawkins család befogadta őt. Amíg Harry és felesége élt, addig úgy érezte, hogy egy második családra bukkant.  
Hisz abban, hogy az érzéseinket nem szabad elrejteni, legyen szó szomorúságról, vidámságról, fájdalomról, vagy csak elveszettségről. A felsorolást akár az örökkévalóságig lehetne folytatni, viszont az tény, hogy ő nem az a személy, aki azon lenne, hogy elrejtse azt, ha éppen rossz passzban van, vagy amit érez. Szerinte az érzéseinket felvállalni fontos és igen is meg kell élni minden fent, vagy éppen lent pillanatot is.
Néha törékenynek nézik, máskor meg egy bajkeverőnek. Mind a kettőben van igazság, de azért nem gyakran felelőtlen. Már csak a munkája miatt is egészen hamar felnőtt, de attól még néha ő is elengedi magát, ha éppen a szabadságát tölti. A törékenység, nos, az megint más kérdés, mert pontosan tudja, hogy miként rúgjon vagy üssön, netalán csavarja hátra a karodat, ha nem érted a NEM szó jelentését, vagy ha valami miatt megpróbálnál rá kezet emelni. Apa és apu is fontosnak tartotta azt, hogy az ő hercegnőjük meg tudja óvni magát a semmirekellőkkel szemben, akkor is, ha ők nincsenek a közelben. Emiatt viszont néha még általános suliban is bajba keveredett, mert néha legyőzött fiúkat, ha azok nem bírtak magukkal és valakit túlzottan piszkáltak.
A család számára mindennél fontosabb, de ez a neveltetésének is köszönhető, mert ő azt látta odahaza, hogy jöhet bármekkora vihar, tehetsz bármekkora hülyeséget, akkor is ott lesznek számodra a szeretteid. Igen, néha kicsit hangosan, vitatkozva, de a szeret akkor is mindent legyőzve utat tör és mindig össze fognak tartani. Ő ezt tapasztalta Hannah családjában is, ezért fájt neki látnia azt, hogy Harry halálát követően miként is estek egymásnak a rokonai. Nem hallott mindent, mert a kislányt próbálta védeni és elvinni a közelükből, de ő például ezért se érti meg Harry anyját, hogy miért is vágyik a másik fia bukására, vagy miért nem nyújtott támaszt a másik fiúnak. Mármint sejti, hogy fájdalmas lehetett egy hasonló arcra pillantani, mint az elveszített fiáé, de csak hasonló. Ő látja az apró különbségeket, mert az évek alatt nagyon is jó megfigyelővé vált. Remekül tud olvasni a rezdülésekből, az arckifejezésekből, mert még nem említettem? Ő sokáig csak ez alapján szemlélte a világot, míg az apukáinak köszönhetően kapott cochleáris implantátumot és így már nem olyan csendes a világ számára, mint az első pár évében volt. Könnyedén olvas szájról és a jelbeszéddel is tud kommunikálni, amit Harry is igyekezett megtanulni és megkérte őt, hogy majd Hannaht is tanítsa meg, ha elég nagy lesz hozzá. A beszéde viszont mára már tökéletes, így egy idegen meg se tudná mondani, hogy hallókészüléke van, mert általában azt a hajával elrejti a kíváncsi szempárok elől. Nem amiatt mert szégyellené, egyszerűen csak nem vágyik mások sajnálatára.

Sose hittem volna azt, hogy egyik napról a másikra ennyire összedőlhet körülöttem a világ. Pedig megtörtént, de ahogy mondani szokták a boldogság és a jó dolgok nem tartanak örökké, én még is hittem benne, hogy tévednek azok, akik ezt hangoztatják. Talán túlzottan sok mesét nézek, emiatt hiszek még mindig abban, hogy csodák léteznek a világban is, pedig olykor sötétebb a valóság, mint a leggonoszabb szereplő szíve és lelke egy-egy történetben.
A hír letaglóz, tagadásba sodrod magad, mígnem végül ténylegesen felfogod azt, amit közöltek veled és abban a pillanatban valójában megsemmisít, mintha csak lávában állnál, ami élve felperzsel és hamuvá változtat. Összeomlanál, de nem teheted meg, mert erősnek kell maradnod. Legalább neked, ha már mindenki darabokra hullik körülötted, mint egy taco, mert szép lassan a gyász és a vesztesség súlya felőröli még a legboldogabb emberek lelkét is. Legszívesebben hagynád, hogy a könnyeid addig törjenek utat maguknak, míg már nem marad egyetlen egy se, a mosolyodat lecserélnéd szomorúságra, meg akarnád élni a fájdalmadat, ordítanál és talán még egy-két tárgyat a falhoz is vágnál, de hiába erre neveltek és hiába éltél eddig eszerint, most még is szembe mész mindazzal, amiben hittél, mert egy aprócska teremtést nem hagyhatsz még te is cserben. Ott akarsz lenni neki és támasza lenni, még akkor is, ha úgy kell tenned rövid ideig, mintha minden rendben lenne és a szülei csak nyaralnának. Nem neked kellene közölnöd vele a hírt, de ahogy megpillantod az egyik rokont a másik után, még is érzed, hogy nem lesznek képesek rá, hogy elmagyarázzák a kislánynak mi is történt, hiszen csak rápillantanak és újra elbőgik magukat, a lelkük összeroppant és minden rezdülésükben ott rejtőzik, hogy fogalmuk sincs arról, hogy miként is lesz ezentúl. Segélykérőn pillantanak feléd, mire talán életedben először elfutnál, hiszen még is mit tehetnél, amikor szinte még ott van a tojáshéj a fenekeden? Nem, erre az élet nem készített fel, egyik nagy könyvben sincs megírva, hogy miként lehetsz vígasza egy szüleit elvesztő kisgyermeknek, vagy a gyermekét gyászoló szülőknek. Ezt egyik iskolában se tanítják meg neked. Te még is válladra veszed a fájdalmukat és próbálsz nem összeroppanni a súlya alatt, próbálod egyengetni az útjukat, elkergetni a viharfelhőket, miközben egyre inkább érzed, hogy szép lassan össze fogsz roppanni, mert te is elvesztettél egy számodra fontos személyt, vagyis kettőt.
Azokban a napokban pontosan ezt éreztem, hogy egyedül maradtam a fájdalmammal és mérhetetlenül nagy súlyt rakott a vállaimra az élet, olyat, amit egyetlen egy személynek se kellene igazán megtapasztalnia. Néha úgy éreztem, hogy erős vagyok, a következőben azt, hogy gyenge vagyok és a fürdőbe menekülve sírtam, ha már nem bírtam estig elrejteni a könnyeimet, hiszen nem csak ők veszítettek el egy fontos személyt, hanem én is. Harry a barátom volt, nagyon jó barátom. Sokat beszélgettünk, néha tanácsokat is osztott, mint egy barát, vagy én neki. A feleségét is nagyon kedveltem, mert csupaszív és életvidám teremtés volt. Tisztán rémlik még ennyi idő elteltével is, hogy miként lélegeztem fel, amikor a védőangyalaim megjelentek és úgy vesztem el apa és apu karjai között, mintha újra csak 5 éves lennék. Ők hosszasan öleltek és a gyengéd szavak, amiket hozzám intéztek nem csak gyógyírt hoztak a lelkemnek, hanem kisebb megbékélést is. A zokogásom szép lassan alább hagyott, és az álommanók értem jöttek, mert a kimerültségbe sírtam magam.  Ugyanakkor ez volt az a pillanat, amikor tudtam jól, hogy bármilyen rossz is fog még ezek után érkezni, akkor is képes leszek kiállni a vihar újabb tombolását.

Természetesen Harry szülei részt vettek Hannah életében, én pedig a kérésükre maradtam, hiszen Hannah ragaszkodott hozzám, mert az elmúlt kb. 2,5 év alatt eléggé összenőtünk. Sokszor keresett vígaszt a karjaim között, arról nem is beszélve, hogy mostanában gyakran aludtunk együtt, mert éjszaka volt, hogy felsírt és a szüleit kereste. A szívem újra és újra apró darabokra tört és minden egyes nap azt kívántam, hogy bárcsak elvehetném a fájdalmát és újra mosolyogni láthatnám. Mindent elkövettem, de csak nagyon ritkán sikerült elterelnem a figyelmét, mosolyt csalnom az arcára. Emiatt is keveredtünk szinte majdnem minden egyes nap az állatkertbe, mert ott picit megnyugodott, az állatok elvonták a figyelmét, én pedig képes voltam órákon át ott lézengeni vele, mesélni neki, visszamenni az állatsimogatóba. Voltak akik már ismertek minket, köszöntek nekünk, de nem zavart. Egyetlen egy dolog számított, még pedig az, hogy egy nap Hannah életébe képes legyek a napfényt visszahozni, miközben továbbra is gyászoltam a barátaim elvesztését. Minél többször váltotta egymást a nap és a hold, annál inkább biztosabbá váltam, hogy erre esélyesen egyedül nem leszek képes, de ekkor még én se tudtam igazán, hogy ki lehetne a megfelelő személy, míg nem egy nap meghallottam Harryék végrendeletét.
Ugyanannyira megdöbbentem, mint mások, de aztán haloványan elmosolyodtam a karomban szendergő kislányra pillantva, mert volt egy halovány sejtésem, hogy miért is döntöttek így. Bármennyire is volt csapodár életmód híve a testvére, attól még Hannaht nagyon is szereti. Láttam, hogy pillant a kislányra, ahogyan azt is, hogy mekkora törődéssel fordul az irányába, amikor átugrott látogatóba. Sose elegyedtünk igazán szóba, csak köszöntünk, vagy az unokahúgáról esett szó, mielőtt otthagytam volna őket kettesben, de ahogy lenni szokott a hírneve mindenkit megelőz, ez vele se volt másképpen. Néha Harry is mesélt róla, meghallgattam őt, mint egy barát és próbáltam biztató szavakat felelni rá, de bevallom, hogy nem hittem volna, hogy ez lesz az egyik végső akarata, viszont a meglepetések szeretnek párban járni és ez most is így volt.
Egy évig szeretné, ha én is maradnék és segíteném a testvérét, mert tudta jól, hogy Hannah számára fontos vagyok, ahogy ő is nekem. Úgy ért a hír, mint egy hidegzuhany, hiszen nem voltam biztos abban, hogy ez jó ötlet. Két idegen miként is lehetne képes a legjobbat megadni egy gyermeknek, akinek nyugalomra és fényre lenne szüksége, de még is miként mondhattam volna nemet a legjobb barátom utolsó kérésére? Sehogy.
Igazán át se gondoltam, egyszerűen csak aláfirkantottam a dokumentumot, hogy vállalom, aztán a lehető leghamarabb távoztam a karjaimban síró gyermekkel, hogy minél távolabbra kerüljön attól az acsarkodástól, ami ebben a családban jelenleg zajlott a végrendelet felolvasását követően.  

Pár nap is eltelt, mire igazán felfogtam, hogy mibe is egyeztem bele és a félelem újra a szívembe költözött, ahogy az alvó gyermekre siklott a pillantásom. Féltem és rettegtem attól, hogy mibe is sodort a szívem és miként is leszek képes a következő egy évvel szembe nézni. S vajon Charlie tényleg alkalmas lehet egy gyermek felnevelésére? Hiszen csak ha a fele igaz annak, amit már hallottam róla, akadnak kételyeim, de látva, hogy mennyien nem hisznek benne, pont én nem akartam az újabb személy lenni, aki ebbe a sorba áll. Mindenkinek jár egy esély, nem? Vagy akár több is. Helyette a pillantásom az egyik fényképre siklott.
- Remélem, hogy nem tévedtél és pontosan tudtad, mit is csinálsz. – suttogva csendült a hangom, hiszen még rémlett Hannah miként is hitte azt, hogy Harryt látja Charlie személyében. Ő nem igazán látta még a különbséget ebben a káoszba, de ki is hibáztatná érte? Édes kis csöppségem. A csengőhangja rángatott ki a gondolataimból, mire sietve pillantottam az órára, hogy vajon ki is járhat erre felé ilyen későn, hiszen Charlie-t csak holnapra várjuk.
Meglepetten pillantottam a velem szemben álló Mrs. Hawkinsra, a nagymamára, aki nem másért jött, hogy tudassa velem, hogy biztosan Hannah mellett maradhatok, ha segítek neki abban, hogy hozzákerüljön a gyermek és a fia elbukjon. Egy másodperc erejéig el is gondolkoztam rajta, mint egy gyarló ember, mert Hannah számomra a világot jelenti, de aztán kihúztam magam és határozottan csendült a hangom.
- Azt fogom tenni, ami Hannahnak a legjobb! – határozottan csendült a hangom, pedig valójában gyengének éreztem magam, mert elfáradtam az elmúlt időszakban. S ott volt a félelem is a lelkemben, hogy vajon ha Charlie helytáll, akkor még szüksége lesz rám, vagy egy év múlva búcsút kell vennem a tündérkémtől? Az ajtó még is hangosan csapódott be, mielőtt még bármit mondhatott volna, mert se kedvem, se erőm nem volt egy újabb csatához. Azt meg pláne nem akartam, hogy a hercegnő felébredjen, ha már végre sikerült elaltatnom. Megdörzsöltem az arcomat, aztán újra felidéztem Charlie arcát, szavait és úgy éreztem, hogy valójában az igazi próbatétel még csak most fog elkezdődni.
Két idegen, eltérő vagy egyező célokkal? Ki tudja. Vajon ez az egy év mit tartogat hármunk számára?
- Lehetne, hogy létezzen csoda még ebben a világban és a megtört emberek újra boldoggá válhassanak? – a teraszon állva a csillagokkal tarkított égbolt felé emeltem a pillantásomat. – Kérlek. – tündérmesékben hinni balgaság, én még is reméltem, hogy Charlie és Hannah számára is fog megbékélést hozni ez az egy év, ahogyan gyógyírt is, és ha még én is beleférnék ebbe a körbe, akkor talán több kívánságom már nem is lenne.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Kedves, szerethető mégis igazi belevaló csajjal érkeztél közénk. Nagyon tetszik ahogyan fogalmazol, ahogy lefestetted a karakter jellemé, imádtam minden sorodat.  
Az, hogy örökbe fogadtak esélyt adott neked arra, hogy egy igazán szerető, támogató családban nőhess fel ez pedig egy hihetetlenül nagy ajándék. Hibázni szabad... sőt kötelező, hogy tanulhassunk belőle és borzasztóan szerencsés vagy, hogy a nevelő szüleid ezt így látták. Ilyen környezetben kivirágozhatott az a fantasztikus fiatal nő aki vagy.  
A bajban helyt állni, erősnek maradni egy másik emberért, felelősséget vállalni valakiért... ezek szerintem a legnagyobb erények. Benned pedig mindegyik ott van. Képes voltál a saját fájdalmadat és gyászodat a háttrébe szorítani, hogy valakinek a támasza lehess, ez a legbátrabb cselekedet. Közben viszont ne feledkezz meg magadról sem. A negatív érzéket éppen úgy mint a pozitívakat meg kell élni, különben örök sebet ejtenek a lelkeden. Remélem az a sok jó, amit a világnak adsz visszafordul majd feléd és valamilyen módon meghálálja az univerzum, hiszen egyértelműen megérdemled.  
Nem tartalak fel tovább, hiszen már várnak téged és millió teendőd van. Köszönöm, hogy olvashattalak!

Színt és rangot admintól kapsz majd, a foglalókat és a játékteret azonban máris beveheted. New York már a tiéd is!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!