Vannak napok, amikor úgy érzem, hogy csak túlélésre játszom. Nap nap után. Mintha csak kapaszkodnék egy elképzelt jövőbe, mintha csak az motiválna, hogy majd egyszer jobb lesz, hogy elérhetem azt a helyet és időt, ahol már minden sokkal nyugodtabb, kedvezőbb, kényelmesebb. Mint egy mentőöv. És az ilyen napokon, nem hogy türelmetlenebb vagyok a srácokkal, a társaságukra sem igazán vágyom. Szívem szerint keresztül hasítanám ezt a napot, félbe vágnám, elrohannék Tylerért és meg sem állnék vele a világ végéig. Az ő társasága ugyanis ezeken a napokon is vigaszt képes nyújtani nekem. Még ha a felém táplált örök optimizmusa fárasztó is időnként, legalább őszinte. De hacsak eszembe jut, hogy a nap végén nem csak ő, de Henry is felbukkan és vele együtt egy újabb vihar is tombolásba kezd - azt érzem; elfáradtam. Így, ezekbe a kósza gondolataimba tekeredve rongyolok ki a teremből, nem foglalkozva vele, hogy ezúttal Emma milyen szorgalmi feladattal drukkolna elő - szégyen, vagy sem, úgy teszek, mintha nem hallanám, hogy szólongat. És a folyosón vergődő diákhullám között szerencsére sikerül eltávolodnom tőle. Pont és csak annyira, hogy már ne érjen utol, akkor se, ha a tüdejét is húzná maga után... Az év pedagógusa! És pont ennek a heves rohanásnak, átgondolatlan sietségnek köszönhetem, hogy a tanári előtti utolsó kanyarban kis híján magammal sodrok valakit. Akinek kilétével elsőre nem is törődöm, csak az állapota foglalkoztat. Reflexből nyúlok a karja után, nem mintha a termetemmel bárkit fellökhetnék, de ha az ütközésünk engem kizökkent, a másodperc töredéke alatt úgy érzem, talán őt is. - Bocsánat! Jól vagy? - igyekszem megtámasztani, tartani, ha szükséges. Kíváncsian, kérdőn kutatják íriszeim gondatlanságom áldozatának arcát. S amint beüt a felismerés, az aggodalom helyét felváltja valami kellemetlen, már szinte irritáló harag - a magam irányába. Annyira jellemző, hogy ha valakit fel lökök az épület berkein belül, az senki más nem lehet, csak Bradley Fleming. Igazából az illatfelhő, ami megcsap, már előre beindíthatta volna a villogókat odabenn, hogy ismerős emberbe sikerül belerobbannom. Hiszen emlékáradatot zúdít rám képfoszlányokban az a rengeteg neuron, melyek zsongva ellepik a fejem mindenféle emléktónusokkal. S mivel ilyen állapotba csupán csak egy ember illata bódíthatja a tudatalattim csiklandozva, tudhattam volna ránézés nélkül is, hogy ő az. Még azelőtt rájöhettem volna, hogy a karjára simítok. Nos, mióta újra a közelemben van még nem volt alkalmam ilyen közelről pillantást vetni rá, de az biztos, hogy az idő kegyesen bánik el vele. - Ne haragudj... Rosszul vagyok ettől a naptól. És csak kapkodok, hátha ettől hamarabb véget ér. - magyarázkodom, bár fogalmam sincs, hogy szüksége van-e rá. Visszahúzom a kezem és feltöltöm a kettőnk közti űrt egy egészséges távolsággal, amire szükség van. Főleg a gyerekek között. Főleg kollégák között. És legfőképpen közöttünk. A részemről. Ugyanis azon kívül, hogy betartom az udvariasság alapelveit és köszönök, ha látom, igyekszem elkerülni őt. Amennyire csak lehet. Amennyire csak szükséges. Nem mintha okot adott volna rá. De az elválásunk nem volt könnyű, sem érzelmektől mentes. Kissé talán szégyellem is magam az akkori hevességünk miatt. Igen. Ez a legjobb kifejezés. Szégyellem magam azért, ahogy akkor viselkedtem, aki akkor voltam. Felnőttünk! És tudunk egymás mellett létezni. Ezt kell bizonyítanom. Elsősorban magamnak. - Ó! - kapok észhez, hogy még mindig az útját állom. Finom mozdulattal húzódom odébb, egy magamra erőltetett mosoly kíséretében bökve vállam fölött hátra, hogy menjen csak. Nem kívánom tovább feltartani ez után a szerencsétlen baleset után. És ezzel a mosollyal az arcomon lépek is el mellette, tovább, hogy a célom felé induljak.
Kezdőlap
•
