Mrs Greene pont azt a pedagógust testesíti meg, akire minden diáknak szüksége lenne legalább egy rövid időre az életében. Tanít, következetesen nevel, mindeközben szórakoztat, törődik a gyerekekkel és felsegíti őket, ha a padlóra kerülnek. (Akkor is, ha szó szerint orra esnek egy rosszul megkötött cipőfűzőben...)
Előszeretettel támogat és lelkesít, meghallgat és oszt tanácsot, ha szükség van rá. Egy szóval mentsvár a fiatalok számára. Emellett pedig hihetetlenül intelligens, nem csak értelmileg van meg hozzá az esze, hogy az irodalom bűvkörébe csalogassa a gyerkőcöket, de érzelmileg is érett rá, hogy empátiát tanúsítson mások felé. A sérült, csiszolatlan gyémántok, azok, akik csonka családból, vagy éppen törötten, torz magatartással érkeznek a kezei alá, még fontosabbak számára. (De soha nincs kedvenc diák. Persze. Soha...)
Mint édesanya pontosan ugyanilyen. Kötődően neveli mostanra tíz éves fiát, Tylert. Ő az életének az értelme, aki miatt reggel boldogan készíti el a kakaót (a saját kávéja előtt!), és (aki miatt utolsó elalvóként is) mosollyal az arcán hunyja be a szemeit. Szeretne olyan édesanya lenni, akire a fia majd felnőttként is boldogan nyitja az ajtót, akinek később sem szégyell majd ölelést adni az utcán és akire minden anyák napján gondol majd, ha már kirepült a fészek melegéből. A fiú pontosan olyan, mint ő. Kedves, játékos, felfedező, némi akarattal, de sosem engedetlenséggel. Kissé persze zárkózott, kevés barátja van ahhoz képest, micsoda szíve van! Némi értetlenséggel néznek a nőre, amikor elárulja, hogy a fia a legjobb barátja. De végső soron, miért ne lehetne? Minden kaland, kedves emlék és boldogsága forrása egyúttal. ("Az anyaság lényege, hogy azt a gyereket neveld szeretetben, akit kaptál, nem azt, akit előre elképzeltél. Hogy megértsd: ő pontosan az az ember, akinek lennie kell. És ha szerencséd van, ő lehet a tanár, aki azzá nevel, akivé neked lenned kell." (Joan Ryan))
A házasságára már kevésbé mondható el, hogy ennyire felhőtlenül boldog kapcsolat lenne. Tisztában van vele, hogy minden éremnek két oldala van, de azzal is, hogy a férje oldala mocskosabb. Tizenhárom évvel ezelőtt hódította meg, majd' rá három évre gyermekük született. Scarlett úgy érezte meg van mindene, szerető férj, csodababa, otthon. De a gyerek születése nem kovácsolta őket közelebb. Henry egyre többet maradt el, egyre kevesebbszer vette ki a részét az apaságból és emellett Scarlett férjeként sem igazán viselkedett úgy, ahogy kellett volna. A nő kettesben a gyerekével jár el mindenhová. A férj gyakorlatilag csak aludni tér haza. Nem egyszer Scarlett fejéhez vágta már, mennyire bánja, hogy gyerekük született. Nem tudta azóta sem feldolgozni, hogy hárman lettek. Talán nem is akarta... Mára már biztosan nem. Bár Scarlett nem tudja, a férfinak akadnak tartós kapcsolatai, amelyekből táplálkozni tud szomjas férfiassága, ugyanis ők már két éve nem értek igazán egymáshoz. A válás, mint olyan még nem merült fel. Henry egyébként élvezi, hogy birtokolja a nőt. Nárcisztikus személyiség. És inkább tartja maga mellett boldogtalanul, mint lássa más karjaiban. Elég elvetemült ahhoz, hogy a fiúval zsarolja a nőt, és talán egy nap meg is teszi majd. Scarlett persze ennek ellenére szereti a férjét. Akkor is, ha még nem ismerte be magának, hogy ez már közel sem az, aminek lennie kéne. De a gyerekért mindent...
Tehát annak ellenére, hogy karika van az ujján és éjjelente egy rideg ágyban alszik, (ha nem a fia mellett szunnyad el) egy erős, független nő, aki tulajdonképpen egyedül neveli a fiát. És mindezek mellett boldog tud lenni a munkája és a csemetéje miatt. A kérdés csak az, hogy meddig? Mikor lesz ez kevés? Mikor vágyik majd valami többre? S, ha többre vágyik, tenni fog-e majd érte?

És akkor megláttam őt. Az emeletről néztem, ahogy végig sétált az aulában, azzal az állandóan kedves mosolyával, amivel egykor még csak engem jutalmazott meg. Tudtam, hogy új kolléga jön az évnyitó értekezletre, tudtam, hogy egy férfi az. Ilyenkor, újévkor (hiszen a tanároknak szeptemberben kezdődik az újév) mindig számít rá az ember. Amire nem számítottam, az ő volt. Hogy őt pillantom meg odafentről és, hogy miatta hagy majd ki egy ütemet a szívem. Nem mintha észre vett volna, nem mintha tudhatná, hogy (még mindig) itt vagyok és a legkevésbé sem azért, mert érzek iránta bármit is. Nem. Egyszerűen csak hirtelen újra annak a lánynak a bőrében találtam magam, aki őrült szerelmet érzett iránta és felvillantak az emlékképek, ahogy a szertárban egymásnak estünk, vagy amikor bemászott hozzám az éjszaka közepén, és amikor a moziban… El kellett fordítanom a fejem róla és hüvelykujjammal megbabrálnom a gyűrűmet. Pótcselekvés. Emlékeztetőül.


- Mrs Greene! - felkapom a fejem az íróasztaltól, ahogy a terem ajtajában megpillantom az egyik diákom, kissé csapzottan. Talán túlságosan izgatottan is ahhoz képest, hogy éppen Shakespeare az aktuális tananyag. A szemöldököm íve csak még inkább felfut homlokom irányába, ahogy még három másik lány csatlakozik Hayley mögé.
- Nem rémlik, hogy valaha is ennyire siettetek volna irodalom órára. - a hangom épp úgy, ahogy a mimikám is játékos, gunyoros. Nem rejtem véka alá, hogy tudom, semmi köze az izgága magatartásuknak hozzám, vagy az óráimhoz. Kedves türelemmel csukom be a naplót, teszem le a tollam és bökök állammal, hogy jöjjenek beljebb.
- Most találkoztunk az új edzővel... - magyarázza Penny. Ő a legalacsonyabb négyük közül, szemüveges, igazi tündér arcú kislány. Később igen csak veszélyes lesz a fiúkra... De nem tudok azzal foglalkozni, hogy Penny jövőjére gondoljak, mert az, amiről beszélni akarnak velem, az sokkal fontosabb. Nekem. Mármint személyesen nekem.
- Hűha. Szóval innen fúj a szél... - lefojtok egy nevetést, s igyekszem leplezni, mennyire nincs ínyemre ez a téma. Nem csak, mert egy kollégáról van szó, hanem mert róla van szó. 
- Fog minket is tanítani? Vagy csak focit? Vagy mi lesz? - a tekintetem futkározik közöttük, próbálom megfejteni, hogy mégis vajon mit várnak ettől az egésztől, a lelkesedésük vajon milyen véget érhet? Nem ítélkezem, én is voltam fiatal lány. Szerintem mind tudnánk olyan tanárt, edzőt, orvost, felsős fiút, akik elérhetetlenek voltak akkor. És más helyzetben tudnám is helyesen kezelni, de ez most nem más. Ez most éppen nem más.
- Látta már Mrs Greene? - szalad ki Kitty száján a kérdés, valamivel hangosabban a kelleténél.
- Biztosan látta... A tanáriban tuti összefutottak már. Jó ég! Van családja? - elnyílnak ajkaim Hayley kérdésére. Őszintén? Fogalmam sincs. Nem tudom, és talán nem is akarom tudni. Levegővel telítem tüdőm, egy türelmes mosoly kíséretében, miközben megfogalmazom gyöngéd, tanítói tanácsom ez ügyben a lányok felé.
- Én nem láttam az ujján gyűrűt... - Noémiere ugrik a pillantásom. És egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy miért borzolja fel a tarkóm mentén a legpuhább hajszálaim ez az információ.
- Én csak a szemére tudtam koncentrálni... - motyog bele Kitty.
- Lányok, vegyünk egy mély levegőt és nyugodjunk meg. Rendben? - szelíd mosollyal nézek végig a négy fős szerelem-brigádon. - Pontosan mit szeretnétek hallani tőlem? Mert ugye azzal tisztában vagytok, hogy Mr. Fleming a kollégám. - nem is sejtettem, hogy ennyire meg kell emésztenem ezeket a szavakat, a nevét. Hogy egyszer majd így utalok rá, mint egy kollégára, aki mindössze csak Mr. Fleming, minden érzelemtől mentesen, ridegen. Nedvesítenem kell ajkaimon, lepillantanom a naplóra magam elé, kell egy másodperc, hogy megemésszem.
- Jó, tudjuk, hogy magának férje van... De hát ez a férfi! És ahogy beszél! - kérdő pillantást vetek rájuk, egyesével végig pásztázva őket, gyanakvón.
- Beszéltetek vele? - hirtelen bármit megadnék, hogy én is hallhassam a hangját, és ne mindössze egy köszönés legyen kettőnk között a folyosón.
- Igen. De szinte semmit sem árult el magáról, inkább csak a suliról kérdezett, meg a srácokról. Kik a legjobbak, kikkel kell vigyáznia... Hiába próbálkoztunk. - Penny mindezt úgy mondja, hogy még a rágója is arcán pukkan szét.
- Talán, mert komoly következményeket vonna maga után, ha a magánéletéről beszélgetne ifjú hölgyekkel... - képtelen vagyok mosolygás nélkül kimondani ezeket a szavakat. Ezt még ők talán fel sem foghatják, de számunkra mindig is fél lábbal a börtönt jelenthet egy ilyen társalgás.
- Jó, tudjuk ezt mi is. De hát... Esküszöm feliratkozom futball edzésekre. - a többi lány hahotázása, némileg az én ajkaimra is mosolyt csal. A lelkesedésük jókedvre derít, annak ellenére, hogy Bradleyről van szó és ez mégis csak gyengéden érint.
- Maga szerint lehet? - a felcsillanó tekintete a lányoknak már tényleg nevetésre kényszerít. Megjelenik lelki szemeim előtt Bradley ábrázata, amikor a kisasszonyok felfegyverkezve felbukkannak a pályán.
- Azt gondolom, ezt inkább tőle kellene megkérdeznetek. - fültől fülig érő mosollyal, kissé megemelt állal prüszkölöm a választ.
- Shhh, ott van! - mutat a folyosó irányába a lány, merre talán a kelleténél én magam is gyorsabban kapom a tekintetem. És valóban. Ott áll le beszélgetni az egyik kollégával. Azt érzem, már az is bűn, ha nézem őt. Így inkább a hölgyekre vezetem pillantásom.
- Nem kérdezné meg nekünk? - megfeszülnek arcizmaim ezt a kérés-kérdést hallva. Milyen pedagógus lennék, ha nem tenném meg értük?! Mégis a gondolat, hogy oda sétáljak hozzá és egy ilyen kényes témával álljak elé, kellemetlen helyzetbe hozna. Lehet, hogy már nem is emlékszik rám, vagy már ezerszer túl van rajtunk, ahogy én is(!), és feleslegesen kínzom magam azzal, hogy próbálom elkerülni.
- Tényleg név szerint említselek meg benneteket, mint lányokat, akik be akarnak jutni hozzá? - a hangsúlyommal próbálom érzékeltetni, hogy ez rájuk nézve sem jó ötlet. És úgy tűnik, hogy beválik, mert egymásra pislogva húzzák a szájukat. Némi elégedettéget érzek.
- Agh, se gáz! A sítáborba jön velünk, láttam felírva a nevét. Ön is jön, igaz? - az arcomra ragad a mosolyom. Olyan ügyesen kerülgettem el, tényleg, bár szégyenteljes a viselkedésem, én büszke voltam rá, hogy sikerült. És most kell szembesülnöm vele, hogy egy teljes hétre összezárhatnak minket? Nem mutatom jelét a lányok előtt, de rendesen idegessé tett ez a hír. A tekintetem akaratomtól függetlenül a folyosó felé vándorol, ahol őt látom.
- Igen. Nem is mennék, ha maga nem jönne... - fogalmam sincs, miről beszélgetnek a lányok. Hogy oldhatnám meg, hogy még véletlenül se kerüljünk össze? Látott már, tudom. Többször is. A folyosókon, az évnyitón - de arról elsiettem, hogy még véletlenül se kelljen beszélgetnünk. Szerettem volna, ha ez így is marad.
- Puncsos... - őszintén szólva elmosódik a lányokból áradó háttérzaj, miközben őt figyelem. Az hozza meg a szerencsém, hogy neki indul és eltűnik a látószögemből, így magyarázatot sem kell adnom az ábrázatom miatt. Végső soron, talán lehetnénk csak kollégák, bármiféle múltra utaló megjegyzés, érzés nélkül. Igaz?



A hangos csattanásból tudom, hogy ma sem jött haza jókedvvel. Miközben Tyler ágya szélén ülök, merengőn felfedezve rajta az apja vonásait. Az apjáét, aki jóformán már talán fel sem ismerné a több tucat futkorászó kölyök között. Vállam fölött a résnyire hagyott ajtó felé pillantok a gyerekszobából, a folyton bennem feltörekedni kívánkozó reménnyel, hogy majd ma este, ma be jön hozzá, átöleli, homlokon csókolja, elmondja mennyire szereti, vagy csak ígér egy péntek délutáni fagyizást, vagy bármit. De ő nem jön. Ma sem. Ahogy sosem.
A tekintetem lassan emelem vissza a már álomföldön járó fiúnkra. Keserű félmosollyal simítok ki pár kósza tincset arcából, majd lassan felemelkedem és magára hagyom. Csendben. Pihenésre van szüksége...
- Szia? - a nappali küszöbére állva nézek rá, kérdőn. Ölében a vacsorájával, feldobott lábakkal, a tévé előtt. Lustán felém bök állával, majd újra a képernyőre terelődik figyelme.
- Szia. - mintha csak parodizálna. Valamiért ezúttal úgy érzem, nincs kedvem hozzá nekem sem. Újra végig menni ugyanazon a párbeszéden, győzködni, könyörögni... Nem. Így csak elfordulok, hogy mehessek aludni. Valószínűleg Tyler szobájába.
- A kölyök alszik? - válla fölött kiált hátra, igazából annyira sem méltatva, hogy felém forduljon, hogy a fiát a nevén szólítsa, vagy hogy lehalkítsa a tévét.
- Tyler a neve. - mindent elviselek, de az iránta táplált közönyét, a rideg nevelési stílusát (ha lehet annak nevezni...) képtelen vagyok. - Nagyon várt téged. - simulnak egymásra a karjaim mellkasom előtt, végül féloldalvást felé fordulva.
- Majd a hétvégén elviszem valahova. Fáradt vagyok. - mély levegőt kell vennem, hogy ne rontsak rá és ne robbanjon vita közöttünk ismét. Félek, Tyler felkelne rá és nem akarom, hogy azt hallgassa, ahogy győzködöm az apját, hogy szeresse őt. Azért, mert kicsi, egyáltalán nem ostoba.
- Jól van. - lemondó sóhajjal fordulok el, végleg, hogy magára hagyhassam. És, hogy én is elvonulhassak. Nem akarok veszekedni. Nem akarok belekötni abba, mennyire fáradt lehet, ha munka után még itt-ott csavargott a haverokkal, hogy mindenre is van ideje, csak a kisfiára nincs. - Jó éjszakát. - búgom érzelmektől mentesen.
- Azért annyira fáradt nem vagyok... - megtorpanok. A hangjában benne van az a rideg játékosság, amitől a falat tudnám kaparni. Be kell hunynom a szemem és elszámolnom háromig, mielőtt válaszolnék. Minden nő tudja, hogy ez a hangszín mit jelent. A szerencsésebbek viszont örömmel ugranak ilyenkor a férjük ölébe. Én nem.
- Akkor remélem lesz valami a tévében, ami elszórakoztat. - bököm oda hasonló hűvös színnel, ahogy ő beszél a gyerekéről. Vagy más esetben rólam, ha éppen nem kényelmes a jobb, vagy bal keze. Úgy tűnik, szólhattam olyan érdekeset, ami miatt már legalább felém fordul a kanapéról.
- Mi bajod van? Én próbálok közeledni, te meg... így viselkedsz. - elfordítom a fejem, nem tudom visszafogni a mosolyomat. Észre kellett volna vennem a jeleit, hogy mi ketten nem passzolunk össze. Talán sosem passzoltunk. Fogalmam sincs, hogy kerültünk bele egy ilyen visszafordíthatatlan, távoli kapcsolatba.
- Fáradt vagyok... - mosolyom fültől fülig érő. Te a gyerekhez, én meg hozzád. - gondolom fairplay. Úgy tűnik érzékeny témára tapinthattam, mert rácsap a karfára és felugrik, hogy megkerülve a kanapét, majd jól megmondja nekem...
- Mindig ezt csinálod. Mindig fáradt vagy hozzám, fáj a fejed, vagy csak rikácsolsz valami baromság miatt... De bezzeg a gyerekre mindig van időd. És csodálkozol, hogy nem járok haza szívesen... Hogy inkább vagyok máshol. - a heves gesztikulálásától egy pár hónapja még megrémültem volna, de már csak stabilan állva figyelem. Annyiszor hagytam már belesodorni magam ebbe a 'beszélgetésbe', hogy ezúttal azt mondom, most nem.
- Ne kiabálj. Alszik... - nézek farkasszemet vele, magamra erőltetve a kedvességet, a hangszínemre némi édes színt. - Ha máshol szívesebben vagy, mint velünk, tudod hogy merre van az ajtó. Én ugyan nem foglak megállítani. És elég szemét dolog, hogy Tylert használod fel mindenre. Ketten vállaltuk. Épp úgy a te fiad, mint az enyém. És nem mellesleg apára van szüksége, egyszer az életben viselkedhetnél végre úgy... Nem is ismered a fiadat. - egészen ügyesen megy már a suttogva kiabálás. Neki sajnos kevésbé. Épp emiatt hátrálok a ház másik felébe, minél messzebbre a gyerekszobától.
- Ó, szóval már jó apa sem vagyok?! És férjnek milyen vagyok? Vagy már van valaki, aki betölti ezt a szerepet?? - úgy jön utánam, mintha képes lenne az egész házat lebontani a haragtól. Eközben én csak azért hátrálok, hogy Tyler ne halljon ebből semmit. Okos gyerek, tudja, hogy nincs minden rendben. De nem kell így felnőnie.
- Miért, az vagy? Jó apa? - a többit válaszra sem méltatom. Bár éles szúrás a szívembe, hogy ezt feltételezi rólam, miközben évek óta kitartok amellett a seggfej mellett, aki ő mellettem. Mellettünk...
- Á! Erről van itt szó. Szóval van valakid. - elneveti magát, amitől nekem kezd elfogyni a türelmem. - Nagyszerű. És még te vagy a jó anyuka, a makulátlan szent feleség... - rácsap a konyhaasztalra mellettem és irritálóan közel áll meg hozzám. De igyekszem nem mutatni jelét annak, hogy ez bármiféleképpen megrémítene. Állom a tekintetét, még az állam is felszegem.
- Egy barom vagy. - rázom nemleges irányba a fejem, majd ellépek mellőle. Lépnék. A karom után ragad és visszaránt maga elé. Előbb a durva érintésére, majd onnan fel az arcára ugrik kérdő, szigorú pillantásom.
- Ki az? Ki felel meg az igényeidnek? - próbálom elhúzni a kezem, de erősebb nálam. Ami egyáltalán nem meglepő. A durvasága inkább. Talán most lépte át a házasságunk azt a küszöböt, ahonnan már nincsen tovább. Biztosan.
- Engedj el... - kérem, bár hangom azért parancsoló.
- Menj csak! - elereszt, de azt is olyan erővel teszi, mintha épp egy ütést mérne rám. Ennek ellenére csak szó nélkül kikerülöm őt. A fürdőszobába sietek, hogy alváshoz készülödjek, és utána Tyler mellé másszak. Sem látni, sem hallani nem akarom őt...




Az életünkben az az ocsmány, hogy vannak bizonyos dolgok, amiket el kell viselnünk. Átvészelnünk. Akár napról napra, hétről hétre, évről évre. Nem számít, hogy mennyire nehéz, mennyire nem akarjuk, nem tehetünk semmit ellene. El kell fogadnunk, hogy így alakult, hogy ezt írták fel a sorsunk lapjaira. Nem csinálhatjuk vissza. Nem vehetem el Tylert az apjától. Ezen már nem tudok változtatni. De hol van az a határ, ahol már nem a gyermek az első? Mikor lehetek önző? Lehetek egyáltalán?

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Egy végletekig kedves nőt ismerhettünk meg benned a történeted során, ami nem csak a fiad felé irányuló törődésben mutatkozik meg, hanem abban is, ahogyan a diákokkal bánsz. Akik ismernek azok tudják jól, hogy rád bármikor számíthatnak, ha segítségre van szükségük vagy akár csak egy jó és vigasztaló tanácsra a problémáik megoldásához. Te vagy számukra az a támasz, ami elviselhetőbbé teszi nekik az iskolával járó nehézségeket és a tudat, hogy van egy ilyen személy az életükben már önmagában is sokat jelent. Te tényleg csak adsz és figyelsz másokra, legyen szó a fiadról vagy a diákjaidról. Épp ezért szomorú, hogy cserébe egy olyan házasságban kell élned ami lassan emészt fel minden jót amit te próbálsz a családotokban megőrizni. Bármilyen kellemes emlékkel is járt, egyik sem ér annyit, hogy hosszabb távon tönkretegyen titeket. Remélem egy nap sikerül meglépned azt amitől eddig tartottál, hiszen olykor igenis muszáj önzőnek lenni, hogyha az egy nagyobb jót ígér majd. Van hogy a dolgok nem az elképzelések szerint alakulnak és ahhoz, hogy boldogok legyünk, meg kell tanulnunk elengedni őket. A fiaddal mindketten megérdemeltek egy stabilabb és nyugodtabb jövőt, én pedig drukkolok, hogy a későbbiekben össze is jöjjön.  
Szépen sikerült megírnod a történeted és kíváncsian várom milyen izgalmakat hoz az életedbe a régi 'ismerős' felbukkanása. Örülök, hogy olvashattalak.  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!