Kétarcú, és amennyi hasonlóság van eközött a két arc között, annyira nem ismernéd meg egyiket a másikról. Az biztos, hogy az extrovertált és az introvertált személyiség határán táncol, ám a mérleg inkább az előbbi felé billen; sosem okozott problémát számára, ha beszélgetésbe kellett elegyednie valakivel, vagy kapcsolatot kellett kialakítania a semmiből. A szociális kapcsolatok kialakítása és fenntartása nem okoz neki kihívást, azonban ő is be tud sokallani, ha a szó szoros vagy átvitt értelmében túl sok a társaság, és ilyenkor mindig fel kell töltődnie. A felszínes beszélgetéseket így is kevéssé bírja, azonban annál könnyebb levenni a lábáról azzal, ha valakivel igazán mély és izgalmas témákat is ki lehet vesézni. Az mindenesetre biztos, hogy nem feltétlenül illesztenéd össze őt egy ilyen beszélgetés közben azzal a nővel, aki sztoikus nyugalommal játssza a kifinomult biodíszletet, amikor a sajátjai között van.
Karizmatikus és szenvedélyes jelleme természetes eredete az önbizalmának és magabiztosságának, de őszintén, ki várna mást olyasvalakitől, akinek az életkörülményei az övéhez hasonlatosak? Közvetlen ismerősei legtöbbje önbizalommal és magabiztossággal telített, a különbség abban rejlik, hogy Estelle-be több alázat szorult. Ő többre tartja magukat az embereket, mint az anyagi javakat, amit fel tudnak mutatni – vagy épp nem tudnak felmutatni. Milyen kár, hogy a sajátjai legfőbb értéke kizárólag az anyagi javakban keresendő.
Persze ő sem tökéletes, közel sem. Ott van például a makacssága és az önérzete, no meg a kettő kombinációja: ha a fejébe vesz valamit, elég nehéz meggyőzni az ellenkezőjéről, és előfordulhat, hogy talán ő is kissé élesebben igyekszik téged meggyőzni a saját elveinek követendőségéről. Elvei ugyanis vannak, és bár messze nem ostoba, néha valóságos döbbenetet okoz számára, amikor szembesülnie kell vele: mások számára az alapvető ideák a legkevésbé sem evidensek. És hogy hol van ebben az ellentmondás? Erre a legjobb példák a sajátjai, és ha köztük látod, róla is gond nélkül elhinnéd, hogy az alázat nyoma sem lelhető fel benne.
Már fiatal kora óta elkötelezett híve a jó szolgálatának és mások megsegítésének, ami miatt sokan fel is néznek rá – és legalább ugyanennyien vetnék meg a közvetlen társaságából, ha dicsekedne ezzel, hiszen az ő szemükben az ilyesmi teljesen felesleges. Pedig egyik szélsőség sem jó, az sem, amit Estelle képvisel: hajlamosan túlságosan magára venni mások problémáit és a sajátjainak tekinteni őket, ezzel gyakran felesleges nyomás alá helyezve saját magát. Talán egyszer majd ő is megérti, hogy nem neki kell megoldani a világ összes problémáját. És aztán, ironikus módon, talán azt is átértékelheti magában, kit minősít, ha a sajátjai előtt kényszeresen titkolnia kell a maradék jóra való törekvését.
Kapcsolatait az ő részéről általában az önzetlenség vezérli: empatikus jelleme miatt könnyen ráérez másokra, őszinte és odaadó típus, akit nyugodtan fel lehet hívni az éjszaka közepén is, segíteni fog. Eleinte egy kissé talán bizalmatlan tud lenni, erről azonban viszonylag könnyű leszoktatni, ha biztosan érzi, hogy a másik is őszinteséggel fordul felé... vagy ha elhitetik ezt vele. Általában ugyanis szeretné meglátni a jót másokban, még akkor is, ha ez sokszorosan okozott már neki csalódást. Emiatt is van olyan kevés valódi barátja, és emiatt idegenült el kissé a családjától is, bár utóbbi esetén is főleg a testvéréhez fűzték erős szálak. Egy kicsit olyan most az élete, mint egy kissé megrogyott híd, aminek a lábazatát még nem biztos, hogy meg tudja majd erősíteni, és ezen nem segít az sem, hogy a házassága felett is épp figyelmeztető neontáblák villognak. Mindig is tudta, hogy a gyűrűk az ujján sosem fogják teljes egészében azt jelenteni, amit akár jelenthetnének is, aztán azt is megtanulta, hogy az út nehezebb lesz, mint eleinte gondolta volna, de a toronymagasra csapó hullámok most épp mindent is különösen veszélyeztetnek. Csodálkozik még valaki, ha azt mondom, a valódi barátainak java része nem a sajátjai közül került ki...?


Alapvetően egy okos, kedves nő benyomását kelti, akinek már a puszta megjelenéséből a legegyszerűbb mozdulataiból a szinte veleszületett kifinomultság és elegancia sugárzik. Ez a fajta kecsesség nem mesterkélt, nála ez egyértelműen a megszokás szülte természetesség. Arcán általában finom mosoly játszik, szemei értőn csillannak, hangja pedig kellemes, különösen a finom akcentusával. Az anyanyelve a francia, de ugyanilyen magas szinten beszéli az olaszt és az angolt is, épp csak az akcentusát tudta kevéssé levetkőzni utóbbiból.

who's gonna stop us from waltzing
back into rekindled flames?

Ha valaki megkérdezné a monacói elit jeles tagjait arról, mik a legfontosabb dolgok az életben, a top öt válasz között biztosan megtalálnánk valamilyen formában az örökösödés kérdéskörét. Csak gondoljuk végig: ki akarna felhalmozni akkora vagyont, amekkorát a világ nagy része elképzelni sem tudna, ha nem tudná biztosan, hogy az később is jó kezekben lesz? És a jó kezekben jelen esetben főleg azt jelenti, hogy a családban. Jól is néznénk ki, ha a státuszszimbólumainkkal a halálunk után egy másik család vághatna fel a többi előtt. Micsoda hallatlan istenkáromlás!
Philippe Lefebvre az én világrajövetelemkor már nem aggódott az öröksége miatt, hiszen a bátyámat, Étienne-t akkorra már öt éve mutogathatták az anyánkkal. Étienne Lefebvre-Despeaux – az apánk öröksége ide vagy oda, mindkettőnket megáldottak kettejük egyesített vezetéknevével, mintha csak valamiféle elcseszett manifesztációi lettünk volna ennek a jeles egyesülésnek. Michèle Despeaux ugyanis nem kevésbé volt kiemelkedő tagja annak a bizonyos elitnek; mindig is előszeretettel hangoztatta, hogy őt nem a házassága tette azzá, aki. Nem – az öröksége volt. A Despeaux Galéria lényegében a második világháború vége óta az egyik leghíresebb... és leggazdagabb. Olyasmi, aminek szintén kell egy örökös.
Azt hiszem, a bátyámmal akkor okoztunk először csalódást a szüleinknek, amikor kiderült, hogy alaposan fel fogjuk rúgni az eredeti elképzeléseinket. Anyánk csalódottsága már akkor elkezdődött, amikor gyerekként kiderült rólam, hogy minden valószínűséggel nem vagyok született őstehetség, ha a művészetekről van szó – vele ellentétben, aki nem csupán érti, hanem műveli is a festészetet, nekem a puszta rajzaim a mai napig megragadtak egy olyan szinten, ami említésre sem méltó. Talán mondanom sem kell, hogy csoda azóta sem történt: noha – szubjektíven – meg tudom állapítani egy festményről, hogy szép-e vagy sem, ennél többet aligha konyítok a témához. Nem, a dolog inkább bonyolódni látszott, amikor először az derült ki, hogy bezzeg Étienne jeleskedne a rajzolásban ha hagynák, és míg ő nem bizonyult túl tehetségesnek a számokkal, úgy az én agyam annál inkább ráállt volna ha ez lett volna a nekem szánt szerep.

it was legendary
it was momentary
it was unnecessary

Fogalmazzunk finoman és nevezzük az apámat kissé maradinak; így talán senkit nem lep meg, hogy csakhamar előállt a maga megoldásával a helyzetünkre. Valószínűleg minden erejére szüksége volt hozzá, de saját ösztöneit elnyomva nem tagadta ki a saját fiát pusztán azért, mert nem egyezett meg az elképzeléseivel. Na de hogy felcserélődjenek a hagyományos férfi-női szerepek? Na még mit nem. Minden elért sikerem ellenére már jó előre közölte velem, hogy egy tanácsadói pozíciónál többet ne is reméljek, aztán amint kezemben voltak a mesterdiplomáim is, előállt a tökéletes megoldással.
Marcel Renaud olyasmi volt számomra, akit amolyan felszínes barátságként azonosítottam volna. Általában könnyebb volt vele szóba elegyedni, mint a társaság nagy részével, és nem egyszer kialakítottunk érdekesebb párbeszédeket is, sosem tekintettem volna rá férj-alapanyagként. Persze én is tudtam és láttam azt, ami miatt sok másik nő nevetséges módon már-már erőszakkal kereste a társaságát: gazdag volt, jóképű, a szülei pedig az elit tipikus úriemberévé nevelték. Lehet, hogy éppen ezért nem tekintettem rá soha másképp.
Az esküvőnk fényűző volt, apámat pedig talán életemben először láttam igazán elégedettnek. Már-már... büszkének. A kötelességtudat, egyfajta csendes elfogadás, és a legjobb barátnőm, Marie biztatása – Kedveled, nem? Hátha kinövi magát valami sokkal többé! – vezetett az oltár elé, de apám tekintete jobban bántott, mint az ujjamra húzott túlságosan is nagy gyémántokról visszaverődő fény. Büszkeség? Azért, mert gyűrűt húzattam az ujjamra?
Még mindig meg tudott lepni.

our field of dreams, engulfed in fire
your arson's match your somber eyes

A csoda ugyan ismét elmaradt – nem történt meg az a romantikus klisé-fordulat, amiben rájövök, hogy bár a házasságunk lényegében elrendezett, mégiscsak egymásnak lettünk teremtve –, azért megtanultam társamként tisztelni és ezen a módon szeretni Marcelt. Még csak meg sem tudtam volna mondani, pontosan mi hiányzott. Marcel jó férj volt, vonzó, okos, talpig úriember, és még a szex is működött. Talán csak az volt a baj, hogy még sosem voltam szerelmes és magam sem tudtam, mit várok. Lehet, hogy egyedül én akartam túl sokat; biztos voltam benne, hogy a szerelem, még ha nem is tényleges katarzis, azért ennél... több. Borzongatóbb. Egyértelműbb. Nem csak baráti megszokás és fizikai vonzalom.
Szerelem ide vagy oda, amikor szóba került a gyerekkérdés, közös nevezőnk voltunk – még akkor is, amikor a saját apám igyekezett beférkőzni a képbe a maga örökség-kérdésével. Hallani sem akartam róla, nem akartam neki megfelelni a saját gyerekemmel, de őt ez persze kevéssé érdekelte. Addigra már elhatározta, hogy Marcelnek és nekem bizony fiunk fog születni, aki kettőnk eszét és apám ágát örökli, hogy aztán azt csinálhassa belőle, amit Étienne-ből sosem tudott, belőlem pedig nem akart. Már eleve azt nehéz volt megélni, hogy apám lényegében jogot formál a még meg sem született fiamra, de amikor véletlenül kiderült, hogy ő és Marcel még arról is megegyeztek, hogy a fiunk megosztott vezetéknevet kap és Lefebvre-Renaud lesz, akkor egy kicsit kiakadtam. Csak azért nem vágtam Marcel fejéhez, hogy talán inkább apámat kellett volna feleségül vennie helyettem, mert látszott rajta: ez nem igazán az ő választása volt. Úgy döntöttem, ráérünk emiatt aggódni, ha egyáltalán tényleg fiunk születik.
Öt évvel később már inkább azon kellett aggódnunk, lesz-e egyáltalán gyermekünk.
Elhittem az orvosoknak, hogy az én hibám. Ki másé lett volna? Nekem kellett volna megfelelő környezetnek lenni a fogantatáshoz, az én testemnek kellett volna biztonságban tudni és vigyázni a magzatot. Életben tartani. Én is saját magamat hibáztattam. Marcel is engem hibáztatott, még ha hangosan soha nem mondta volna ezt ki.
A remény összekovácsolt minket. A kudarcok elhidegítettek.
A gyász megtört mindent.

the coward claimed he was a lion
I'm combing through the braids of lies

Marcel és az apám ott követték el a legnagyobb taktikai hibát, amikor megpróbáltak elválasztani a bátyámtól. Utólag visszagondolva nem is igazán értem, hogyan gondolhatták működőképesnek a stratégiájukat. Addig még rendben is lett volna, hogy a gyászidőszakra való tekintettel kímélni szerettek volna, de tényleg komolyan gondolták, hogy nem fogom meglátogatni Étienne-t a kórházban, csak mert szerintük nem jó ötlet? Hát persze, hogy meglátogattam. Ezzel csak azt érték el, hogy egyedül mentem, míg ők dolgoztak, így aztán nem tőlük, hanem közvetlenül az orvostól kaptam tájékoztatást a bátyám állapotáról.
És arról, hogy a kórházi tartózkodásának oka nem autóbaleset, hanem túladagolás.
Az értetlen döbbenetem nem ismert határokat, pedig a valódi felfordulás csak ezután jött. A történteknek – a valódi történteknek – hamar híre ment, és megelőzendő a teljes megaláztatást a monacói eliten belül, apám és az anyai nagyapám is rekordgyorsasággal tagadta ki Étienne-t a család minden ágából. Marcel is megtagadta, hogy bármiben is segítsük a bátyámat, ezzel – tudtán kívül vagy tudatosan – végleg megmérgezve a házasságunk maradékát. Amikor egyik este megjegyezte, hogy mennyire nem jó ötlet a kutakodás, amibe belekezdtem Étienne ügye körül, ezúttal hangosan is kimondtam: talán inkább az apámat kellett volna feleségül vennie helyettem.
Sosem felejtem el Olga, a házvezetőnőnk arcát, amikor besietett a nagy csattanásra. Azt hitte, valami leesett és összetört, kezében partvissal és lapáttal lépett be a nappaliba, takarításra készen, pedig az egyetlen dolog, ami elmozdult, a férjem álarca volt. Volt valami feketén komikus abban, ahogy hosszú percekig némán néztük egymást mi hárman; Olga az ajtóban, dermedten tartva a takarítóeszközöket, Marcel néhány lépésnyire tőlem, még mindig felemelt kézzel, én pedig a dohányzóasztal mellett félig felkönyökölve, vérző ajakkal és homlokkal.
Marcel nem tudott sem elijeszteni, sem eltántorítani, és minél erőteljesebben próbáltak jobb belátásra bírni ők hárman – az apámmal és a nagyapámmal együtt –, annál jobban akartam tudni, mi folyik itt. Persze a tény, hogy ebben még segítséget is kaphatok, számomra is váratlan volt, pedig... annyira nem is volt meglepő. Meglehet, hogy anyámal nem volt bennünk sok közös, de az Étienne iránti szeretetünkön osztoztunk. Összefogtunk. Nyomoztunk. Az egyikünk alkalmat teremtett, a másik kutakodott, az egyikünk kérdezősködött, a másik hallgatózott. Szövetségesek lettünk.
Amikor felmerült New York neve, a saját bankkártyájával vette meg a repülőjegyem Amerikába, hogy senki ne szerezzen róla tudomást, és ő intézett nekem időpontot a nagykövetségre a vízum miatt. A vízuminterjú idejére ő szolgáltatott nekem alibit. Míg én Marcellel ebédeltem, ő összepakolta a bőröndjeimet az otthonunkban. Amikor Marcel visszament dolgozni, ő vitt ki a reptérre.
– Menj!
Ennyit mondott, és ahogy egymásra néztünk, tudtam, hogy mindent tud. Tudtam, hogy nem csak Étienne miatt tette, amit tett.
Jobban az anyám volt, mint valaha.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Először is szeretném azzal kezdeni, hogy mennyire elragdtattak a soraid, imádtam az egész karakterlapodat, amit nagyon gyönyörűen raktál össze, megismertetve általa a karaktered múltját és jelenét, látszott rajta, hogy sok munkát fektettél bele, egyszerűen elvarázsolt a történeted.
Amilyen pompásnak tűnik az életed kívülálló szemmel, épp annyira megjátszott az egész, az apád és férjed zsarnokoskodása alatt csodálom, hogy még nem roppantál bele az egészbe teljesen. Szerintem egy nagyon erős és magabiztos nő vagy, aki nem hagyja, hogy bármi is megtörje, pedig ha valakinek, neked volt részed bőven a lelki és sajnos fizikai terrorból is. Azt hiszem, hogy nagyon sok a helyzetedben lévő nő példát vehetne rólad, mert annak ellenére, hogy neked kéne a családból a leggyengébb láncszemnek lenned, bebizonyítottad, hogy mindenkinél erősebb vagy. Egy gyerek elvesztésénél nem lehet fájdalmasabb, nem szabadna azt egyetlen nőnek sem átélnie soha, de Te még azután, a fájdalmad ellenére is képes voltál talpon maradni, és azt az elvet követni, hogy: az élet megy tovább, még ha borzasztóan fájdalmasan is. Örülök, hogy nem mondasz le a testvéredről még akkor sem, ha mindenki más ezt tette a környezetedben, és ilyenkor jó az, ha az embernek makacs természete van, mert legalább véghez viszed azt, amit a fejedbe vettél. Nem csak a bátyádért, de saját magadért is a legjobb döntést hoztátok édesanyáddal azzal, hogy a lehető legmesszebb repülsz tőlük, és én bízok abban, hogy itt New Yorkban nem is fognak soha rád találni, és sikerülni fog nem csak a bátyád helyzetét megoldanod, de a sját életedet is normlizálni. Megérdemled, hogy ezentúl csak jó dolgok történjenek veled!
Színt és rangot majd egy admin fog adni neked, de addig is érezd jól magad! Köszönöm, hogy olvashattalak!  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!