“Marcel Renaud olyasmi volt számomra, akit amolyan felszínes barátságként azonosítottam volna. Általában könnyebb volt vele szóba elegyedni, mint a társaság nagy részével, és nem egyszer kialakítottunk érdekesebb párbeszédeket is, sosem tekintettem volna rá férj-alapanyagként. Persze én is tudtam és láttam azt, ami miatt sok másik nő nevetséges módon már-már erőszakkal kereste a társaságát: gazdag volt, jóképű, a szülei pedig az elit tipikus úriemberévé nevelték. Lehet, hogy éppen ezért nem tekintettem rá soha másképp.”


Meglehet, hogy így indult, de mindez már ősrégi történelem. A sors úgy hozta – vagy inkább apám úgy rendezte és én elfogadtam –, hogy mégis te leszel a férjem. Persze sosem álltam ellen, minden egyes randevú meghívásodra igent mondtam, minden egyes ajándékot elfogadtam, a bizonytalanságomat pedig megtartottam magamnak. Talán sejtetted, hogy számomra ez inkább kötelességgel vegyes barátság, talán részedről sem szólt ez többről, de az biztos, hogy végül megkérted a kezem, én pedig igent mondtam.
Mindig jó férj voltál, ahogy én is jó feleséged voltam. Fogalmam sincs, részedről fellobbant-e valaha a szerelem lángja; az is lehet, hogy mindez nem is igazán számít. Társamként szerettelek és tiszteltelek, a barátom voltál, a kémiával pedig sosem volt problémánk, szóval lehetett volna mindez sokkal rosszabb is, nem?
Nos... lett is.
Ha a kémiával nem is, a biológiával meggyűlt a bajunk, méghozzá elég alaposan. Közös döntés volt, hogy gyermeket szerettünk volna, a sors azonban felülbírált minket és azok listájára véste fel a nevünket, akik a modern ember egyik gyakori problémájával kénytelenek szembenézni: a meddőséggel. Ezt így persze senki nem mondta ki, de ötévnyi sikertelen próbálkozás és megannyi befuccsolt módszer után be kellett látnunk, hogy ez nem fog menni. Nem állíthatnám, hogy a házasságunk nem sínylette meg a próbálkozásokat, de az is igaz, hogy a remény mindig ugyanannyira erősített meg minket, mint amennyire a kudarc összetört.
Amikor aztán megtörtént a csoda, egymás kezét fogtuk, hogy aztán alig néhány hónappal később életünk eddigi legnagyobb tragédiájával kelljen megküzdenünk.
Tudod, soha nem voltam biztos benne, hogy túlélte volna a házasságunk a meg sem született gyermekünk halálát, de azt sem láttam előre, hogy te fogod beleverni az első szöget a kapcsolatunk koporsójába. Persze... ki tudja, mikor ütötted be azt az elsőt.
Ki tudja, mióta hazudsz a szemembe.
Valahogy sosem dicsekedtél el azzal, mi rejlik valójában az apámmal, de még a nagyapámmal is közös üzlet mögött. Sem az anyámnak, sem nekem nem volt – és még most sincs teljesen – fogalmunk arról, hogy ti hárman és a bátyám, Étienne miben mesterkedtek. Ha Étienne nem kezdi el használni is az üzlet egyik tárgyát, talán soha nem kezdtem volna el felgöngyölíteni a dolgokat.
Most azonban elkezdtem. Eltűntem és egy szót sem szóltam.
Meg tudsz még állítani?

// Mindenképp javasolnám elolvasásra Estelle teljes előtörténetét, mert azért elég sok helyen felbukkan benne az úriember, érthető módon. Nem szeretnék semmi mást megszabni, még a neve is csak annyira kötött, hogy így emlegettem eddig – azaz semennyire, mert ha csak ez a gond, boldogan módosítok rajta. A play by is teljesen szabadon választható, fentebb vannak ötletek, de ezek csak ötletek; annyit kérnék, hogy passzoljon a szerepéhez és az archoz igazodjon majd a kora. (Lehet akár nagyobb korkülönbség is a karakterek között, engem nem zavar.)
Nem romantikus békülés a célom a karakterekkel, a történtek után szerintem elég nyilvánvaló kimenetel náluk a válás, csak az ehhez vezető út a kérdés. Ettől függetlenül szívesen kijátszok egyébként múltas játékokat is, csak a miheztartás végett szerettem volna ezt tisztázni. Mindenféle egyéb részletet nagyon szívesen leírok, megtárgyalhatunk pm-ben!
Az üzlet kapcsán egyébként jelen van a csodás Manila, akivel lehet bátran plotolni.
Szólj, ha itt vagy!