A mi világunkban rettenetesen nehéz találni olyan embereket akik őszintén mosolyognak ránk. Mindenki akar valamit, minden mondat és tett mögött megbújik valamilyen szándék. Az önzetlenség kifakult és csak a szürke számítás maradt. De vannak néha – nagyon ritkán – olyan pillanatok amikor azt érzed, hogy ez az ember más. Meg mersz neki nyílni és az első mondat után olyan mintha ezer meg egy éve ismernétek egymást. Én ahogy néztem Ellára és kémleltem az arcát ezt éreztem. Mintha születésünk óta együtt nevelkedtünk volna, együtt ettük volna a homokot a játszótéren, együtt jártunk volna általános iskolába, együtt szöktünk volna el az első suli buliba a középiskolán, együtt ittuk volna először részegre magunkat az egyetemen majd felnőttként én lettem volna a tanúja az esküvőjén. Bár ezek a barátságok már szinte kivesztek az életből és talán éppen ezért kell megbízni ezekben az érzésekben amit most Ella irányába tápláltam még akkor is ha apám vészjósló szavai folyton a fülemben csengtek, hogy sose bízzunk senkiben. Éppen ezért nem sokszor volt lehetőségem bizalmat adni embereknek. Apám valahogy mindig elintézte, hogy azok akik közel kerültek hozzám eltűnjenek az életemből és csak a család maradjon.
- Részemről az öröm. - viszonoztam én is a kedvességét és már rettenetesen formálisra sikerült ez a válasz a hangszínemet hozzá se lehetett mérni ahhoz ahogy apám üzlettársaival szoktam kommunikálni. Olyankor annyira nem éreztem önmagamnak magamat most viszont olyan volt mintha az a kéz ami végig a torkomat szorította kicsit enyhített volna a fogásából.
Arra, hogy az itt megjelentek számára minden csak felettébb fontos lehet csak fintorodtam egyet, de inkább szóra se méltattam. Nem kívántam az üzletről vagy apámról beszélgetni mert minden egyes ilyen témánál éreztem, hogy az ujjak újra szorítani kezdenek. Hála az égnek Ella is kellemesebb irányba terelte a beszélgetést amiért felettébb hálás voltam.
- Sajnos holnap már utazunk haza így be kell érnem azzal amit most látok. - simítottam végig a ruhámon szabad kezemmel, a másikkal pedig még mindig a martinis poharamat szorongattam. - New Yorkból utaztunk ide. Az ottani estélyek nem is tudom… kevésbé hivalkodóak szoktak lenni. - emeltem a tekintetemet az egyik jégszoborra. - Például ott van az a hattyú. - böktem a poharammal az irányába. - Borzalmas. - kacagtam fel, talán kissé illetlenebbül mint azt a társaságban lehetne, de senki nem nézett ránk. Nem tudtam, hogy azért mert nem hallotta senki a zsivajtól és zenétől vagy azért mert ez a nő állt mellettem. Mindenesetre biztonságban éreztem magamat mellette és ez egy kissé megnyugtatott. Ellenben azzal a pillanattal amikor beletapostam bakanccsal a magánéletébe. Tényleg nem akartam illetlen lenni szimplán annyira szembetűnő volt a helyzet a két idegen között, hogy nem bírtam lakatot tenni a számra. Mikor közölte velem, hogy igen ő a férje csak aprót biccentettem és nem is akartam tovább feszegetni a dolgot, de ő csak folytatta ami egyszerre öntött el melegséggel és éreztem magamat kissé feszélyezve. Nem kellett volna ennyire közvetlennek lennem mert senkinek semmi köze a másik magánéletéhez mégis roppant jól esett a bizalma.
Erre is csak aprót bólintottam konstatálva azt, hogy nem történt semmi olyan amit egy férfi nem engedhetne meg a felesége irányába. Nem akartam ilyen tömegben jobban firtatni ezt a dolgot hiszen félő, hogy itt a falnak is füle van.
S mintha egy rugóra járt volna az agyunk.
- Óh az csodálatos lenne. - mosolyodtam el követtem Ella tekintetét a mellettünk ténfergő férfira aki minden szemérmességét félredobva simította végig rajtam a pillantását. Kissé oldalra fordultam, hogy eltakarhassam a kilátást előle, miközben az ujjaim kissé megremegtek a poharamon. Óvatosan megnyálaztam a számat, mert éreztem, hogy feszélyezett pillanattól kiszáradt kissé és halkan felsóhajtoztam mikor már nem éreztem magam a férfi pillantását. Rögtön újdonsült barátnőm nyomába eredtem miközben hagytam neki, hogy belém karoljon, sőt észrevétlenül kissé közelebb is húzódtam hozzá mert az előbbi jelenetből kiindulva jobban jártam ha valaki olyan társaságában látnak a prédára vadászó férfiak mint Ella.
Szememet mereven a teraszajtón tartottam és csak akkor kaptam rá a pillantásom mikor visszatért az előző témához. Kissé megnyugtatott a dolog, hogy tényleg nem vette rossz néven a kérdezősködésemet így már bátrabban mertem belemenni a témába.
- Örömmel hallom, hogy nem szokása ilyet csinálni. A férfiak sajnos gyakran Istennek hiszik magukat és szeretik fitogtatni az erejüket a nőkkel szembe. Látva a ti jelenteteket azt hittem Ő is egy ilyen férfi. - mélyet sóhajtottam a kinti levegőből miközben szembe fordultam Ellával. A korlátnak támasztottam a csípőmet.
- Amióta hivatalosan felnőtt vagyok. Tudod a húgaim még eléggé fiatalok ahhoz, hogy megjelenjenek így rám maradt a feladat. - anyámról egyelőre nem tettem említést. Bármennyire is bizalomra adott okot minden megnyilvánulása nem lehettem teljesen biztos abban, hogy ez nem-e egy csapda. Apám mindig arra tanított, hogy sose bízzunk meg senkiben. Mindig azt mondta, hogy lehet csak információt akarnak kicsalni azért, hogy tönkretegyék Őt és rossz fényben tüntesse fel a családunkat. Bármennyire is nehéz volt ezt elképzelni a velem szemben álló nőről akaratlanul is hallottam apám dorgáló hangját.
- Óh nem… az a bátyám öröksége. Én orvosnak tanulok. Ha minden jól megy nemsokára hivatalosan is ott lehet a Dr. a nevem előtt. - mosolyogtam rá, majd kortyoltam egyet a poharamból.
- És te? Foglalkozol valamivel vagy csak a férjed miatt vagy  itt? - pillantottam át egy pillanatra a válla fölött, hogy megnézzem mennyire vannak távol tőlünk az embereke.
- Kérlek ne értsd félre a kérdésemet csak annyi nő nem csinálhatja azt amit szeretne hanem csak utasításokat követ… - elhallgattam. A szememet rá emeltem, hogy lássam mennyire vagyok közel a tűrőképessége határához. -… köztük én sem. - tettem hozzá, hogy ha esetleg kihúztam volna nála a gyufát akkor ne érezze magát annyira kellemetlenül. Még mindig nem tudtam hányadán is állunk. Valami megfoghatatlan erő azt sugallta, hogy bízhatok benne, de apám szavai próbálták beverekedni magukat az agyamba.
- Mondj bármit amit most szívesebben csinálnál mint ezt. - mutattam körbe a szabad kezemmel, hogy kissé oldjam a feszültséget, ha megint valami olyanba tenyereltem volna amibe nem kellett volna.
- Én bármit megadnék most egy nagy tál fagyi kehelyért. A nagymamám mindig saját kezűleg csinált fagylaltokat és azoknál jobbat sose ettem. - kissé elfacsarodott a szívem ha a nagymamámra gondoltam. Azóta se csinált soha fagyit nekünk. Én próbálkoztam, hogy betöltsem a lányok életében a nagymamánk után hagyott űrt, de sosem sikerült. Kissé elfordítottam a fejemet az öböl irányába és apró mosolyra húztam a számat.
- De ha egészen őszinte szeretnék lenni szeretném ezt az estét emlékezetessé tenni és úszni egyet a tengerben. - hajoltam kissé közelebb a korláthoz mintha ezzel a tengerhez is közelebb férkőzhetnék.
- New Yorkban az óceán nem olyan mint itt a tenger. Ezek a tengerek sokkal kékebbek, melegebbek és nem olyan vadak mint az óceán. - próbáltam megindokolni a kijelentésemet, miközben a szememet még mindig a messzeségen legeltettem.  

Estelle & Yvonne

trying to be enough?

Igazából soha nem tűnődtem el azon, hogy lehetne-e egyfajta... összetartás köztünk, nők között, akik leginkább csak díszletként szolgáltunk az ilyen eseményeken. Emancipáció ide vagy oda, a társadalmunknak ez a rétege sosem nőtte ki magából azt a hitvallást, amely szerint az üzlet kizárólag a férfiak fülének való, és jobb nem fájdítani a hölgyek csinos fejét olyasmivel mint a gondolkodás. Ezt az attitűdöt két gazdasági diplomával a zsebemben sem tudtam megváltoztatni, és igazság szerint egy ideje már inkább fel is hagytam a próbálkozással.
A hozzám hasonlókat sem kerestem soha; ezzel már akkor feladtam, amikor még egyetemre sem jártam. Mindenki, akit ismertem, tökéletesen jól érezte magát abban a kis burokban, amibe kényszerítették, én pedig nem akartam senki életébe belerondítani. Lehetőség persze mindig lehetett azokban, akik nem voltak állandó tagjai a monacói elitnek, de legtöbbször csak olyan kisugárzásokat láttam és éreztem, amelyek szintén tökéletesen belesimultak a közegbe.
Nem úgy most, ahogy összeakadt a tekintetem egy korombéli nőével, épp a lehető legkellemetlenebb szituáció kellős közepén. Sosem szerettem a feltűnést, ezért hatványozottan kínosnak éltem meg a helyzetet, de szerencsére sikerült elérnem, hogy Marcel elengedjen. A nő felé indultam, bár nem azért, hogy számon kérjem rajta, hogy minket nézett; ennél sokkal önzőbb szándék vezérelt, és a kisugárzását okoltam miatta, mert annyira átkozottul ismerősnek hatott! Talán a történtek miatt is vágytam most arra, hogy végre egyszer megtörjön a minta és találjak valakit, akinek a tökéletes ruha és a kifogástalan smink mögött valódi gondolatai is vannak.
Márpedig amikor a nő finoman, de annál őszintébben viszonozta a mosolyomat, szinte fellélegeztem. Az, hogy kérdés és kérés letegeztem, egyfajta teszt volt, de mintha az ő szemeiben is megkönnyebbülés villant volna; az a fajta, amit én is éreztem, amiben tudjuk, hogy ezért bizony kapnánk a fejünkre, de valahogy mégis olyan üdítő. A bemutatkozásához szőtt megjegyzésén halkan elnevettem magam.
– Örülök a találkozásnak, Yve! Én hasonló okokból nem is próbálkoztam a vezetéknevemmel – vált vidámmá a mosolyom. Őszintén, mindig csodálkoztam, amikor egy teljes bemutatkozást követően valaki nem azzal válaszolt, hogy "kedves egészségére!".
Szerencsére nem vette tolakodásnak az érdeklődésemet és nem is tévedtem azzal kapcsolatban, hogy még sosem láttam.
– Számukra itt minden csak felettébb fontos lehet – értettem egyet egy elnéző mosollyal. Ez alá természetesen a nem egészen legális üzletek, vagy épp a nők tekintettel való beárazása is odatartozott, nem is beszélve arról, amikor az árat szerették gyakorlatban is behajtani, de erről pont nem akartam beszélgetni. Úgy sejtettem, ő sem. – Remélem, nem csak ma estére jöttetek. Igazán bánnám, ha az egyetlen benyomásodat ez alapján tudnád kialakítani az országról – mutattam körbe egy finom mozdulattal. Monaco egy igazi gyöngyszem tudott lenni, de ezek az estélyek nem tükröztek semmi szépséget a csillogó ékszereken és ruhákon kívül.
A kérdése egyáltalán nem lepett meg, és nem is láttam értelmét letagadni az igazat, ezért egy apró mosollyal bólintottam.
– Túl hosszú ideje ismerem már ezeket az estéket az apám miatt, de igen, ő a férjem, és egy ideje már az ő oldalán... – A nyelvemre haraptam, mielőtt még valami túlságosan illetlent mondtam volna. – ...érkeztem – fejeztem be kissé esetlenül, és önkéntelenül is elmosolyodtam, mert úgy sejtettem, ő nagyon is befejezte fejben a gondolatot velem együtt olyanokkal, mint hogy tetszelgek, bájolgok, vagy egyenesen díszelgek.
Alain közben elkészült a koktélommal, amit egy mosollyal köszöntem meg, mielőtt a figyelmem ismét Yve-ra terelődött volna. Igazság szerint a következő kérdése sem lepett meg, de mielőtt még válaszolhattam volna, a szája elé kapta a kezét és szinte kétségbeesve mentegetőzni kezdett. Elnéző mosollyal ráztam meg a fejem, hiszen szükségtelen volt, de a végére egészen belelovallta magát, és én sem tudtam nem halkan elnevetni magam, amikor ő is ezt tette.
– Ne aggódj, nincs semmi baj – igyekeztem megnyugtatni. – Tudom, mit láttál, és teljesen jogos volt a kérdésed, azontúl én sem véletlenül szólítottalak meg. Valahogy... hasonlónak éreztelek, akármilyen hülyén hangozhat is, de ebben most megerősítettél – mosolyogtam rá őszintén, visszautalva az előzőleg elhadart mondanivalójára. A kérdését sem esett volna nehezemre megválaszolni, de nem feltétlenül itt vitattam volna meg a dolgot.
– Van kedved velem tartani? Van itt egy terasz, ahol sokkal kellemesebb a légkör. És kevesebb a bámészkodó... – tettem hozzá, leplezetlenül éles tekintettel meredve a mellettünk lelassító Giovanni Costára, Marcel egyik üzlettársára, akinek legalább annyiszor tízévnyi előnye volt korban hozzánk képest, mint amilyen leplezetlenül megbámulta Yvonne ruhájának a kivágását az imént. Rám kapta a tekintetét, aztán gyorsan elinalt, én pedig megforgattam a szemeimet.
Ha Yve-nak nem volt kifogása, máris ismét barátságosabb hangulatba kerültem, majd a poharamat megfogva elindultam az emberek mellett, közben másik kezemmel belékarolva, ha nem bánta. Engem a legtöbben már ismertek, így aztán kevés volt az esélye, hogy meg akartam volna állítani minket.
– Hogy válaszoljak a kérdésedre, minden rendben van köztünk, csak nem értettünk egyet abban, hogy megihatok-e egy pohár pezsgőt, vagy sem – vallottam be egy apró sóhajjal. – Engem is meglepett a viselkedése, korábban nem kérdőjelezett volna meg semmi ilyesmit, hiszen pontosan tudja, hogy soha nem szoktam többet inni két-három pohárnál, az pedig egyáltalán nem ártalmas – ráztam meg a fejem.
Közben elértük a teraszt, ami egyáltalán nem volt messze, viszont jóval kevesebb embert vonzott az indokoltnál. A tenger közelségének hála finom szél fújt, így kellemessé varázsolva a hőmérsékletet, a terasz szélén végigfutó korlát mellől pedig csodás kilátás nyílt az öbölre és a kristálytiszta vízre. Sosem értettem, miért nem idekint van a tömeg.
– Az apád gyakran magával citál ilyen eseményekre? Esetleg örökös vagy a cégében, vagy ilyesmi? – érdeklődtem ártatlan kíváncsisággal, miközben a korláthoz sétáltunk.

♫ do you know who you are? •

Ha egy valamit lehetett volna nélkülözni az életből az biztosan ezek a rendezvények lettek volna. Szívesebben lettem volna otthon a húgaimmal és játszottam volna velük társast vagy ettem volna magam degeszre jégrémmel a Szex és New York előtt. Persze mindez nem volt választható opció. Amióta 21 lettem én voltam apám párja és 6 év alatt igencsak meguntam a folyamatos tetszelgést, a maníros beszélgetéseket, a burkolt szexuális felkéréseket és a suttogásokat a hátam mögött. Ez igazából eléggé mérgező dolog volt. Ez nem az a hely volt ahol önmagad lehettél, itt mindenki álarcot húzott és próbálta eljátszani a legjobb formáját, holott mindenki tudta, hogy a sokaságban megbújó arcok mögött rendszerint jelentek meg gyilkosok, drog, ember és fegyverkereskedők, csempészek, pedofilok és a sor olyan hosszú volt, hogy sorolni lehetne napestig. Éppen ezért állt görcsbe folyton a gyomrom ha egy-egy arc felém fordult. A megnyerő mosoly mögött bármilyen személyiség megbújhatott. Mindig a szemeiket néztem, az olyan sokszor elárulta őket. Azt az egyet nem tudták irányítani. Mosolyt festhettek az arcukra, kisimíthatták a ráncaikat, leejthették a vállaikat vagy beszélhettek nyájasan, de a szemük mindig megmutatta az igazi valójukat. Sokszor már nem is azt figyeltem mi az amit mondanak hanem csak azt, hogy mi rejlik emögött.
Most is ahogy kémleltem a társaságot azon kezdtem törni a fejemet, hogy melyik ember milyen célból lehet itt. Ez egy játék volt. Olyan játék amit az unatkozó kislányok játszanak egy nagyszabású rendezvényen. Az apámról például könnyű volt megmondani, hogy miért van itt. Látszott rajta ahogy csak félig fordult a beszélgetőpartnerei felé, és közben azokat a szabad nőket figyelte akik nem viseltek jegygyűrűt. Igaz a jegygyűrű sem okozott neki soha gondod, de a hivatalos rendezvényeken próbálta kerülni a konfliktusokat. Voltak azok a nők akik azért intéztek maguknak meghívót, hogy jelen lehessenek és összeszedjék azokat a gazdag agglegényeket akiktől utána az életük megváltását remélték. Ezeknek a nőknek olyan szívesen elmondtam volna, hogy inkább menekülj mert lehet jobban jársz ha az életedet leéled egy panellakásban mint modern szolgájává válni valakinek. Nekik legalább volt választásuk. Aztán voltak azok a nők akiket elrángattak, akik csak dísznek voltak jelen mint például én és a felém tartó hölgy. Bár elfordítottam fejemet, de mikor megállt mellettem a bárpultnál engedélyeztem magamnak egy pillantást a ruhájára. Az én fekete öltözékem mellett ő gyémánt volt aki ragyogott. A ragyogásából még a zavart pillantása sem vont le semmit. Ahogy rám mosolygott akaratlanul is hasonló mosoly ült ki az én arcomra is. Ez volt az egész este alatt a legőszintébb pillanatom. Ez amolyan női szolidaritás volt.
- Szia! - köszöntem vissza és imádtam, hogy apám nem hallja ezt a beszélgetést mert biztos, hogy olyan fülest kaptam volna, hogy két napig csengett volna a fülem. "Üdvözlöm, Szép estét, Csodálatosan fest ma Hölgyem, Hogy ez a ruha mennyire jól áll Önnek..." soroltam fel magamban azokat a mondatokat melyekkel folytatnom kellett volna a beszélgetést, helyette a kezemet nyújtottam én is az új ismerősöm felé.
- Yvonne, de szólíts csak Yve-nak, megspórolok az életedből 2 másodpercet, hogy kimondd az egész nevemet. - mosolyodtam el miközben kortyoltam egyet az alkoholomból. Igen, valószínűleg ezért is szidást kapnék apámtól, hisz a nőknek csak pezsgőt szabad fogyasztani vagy leginkább semmit. A nő nyilvánosan ne igyon, ne egyen, ne ásítson... ne lélegezzen.
Jólesősen felsóhajtottam ahogy az alkohol végignyalta a torkomat és elhatároztam, hogy amíg apám a dolgát végzi megiszok még vagy kettőt, hogy kellőképpen eltompuljak.
- Nem, valóban ez az első utam Monacoba. Az apámat kísértem el, de ő már bele is vetette magát valami rettenetesen fontosba. - forgattam meg a szememet.
- És te? Az a férfi a férjed? - vezettem át a pillantásomat az előbbi férfira. A szememet rajta tartottam miközben feltettem a következő kérdést. - Minden rendben köztetek? - gondoltam az előző jelenetre, de mikor rájöttem, hogy mennyire illetlen is volt a kérdés egyből a szám elé kaptam a kezemet és arcomat Ella felé fordítottam.
- Ne haragudj, igazán illetlen voltam, ez egy cseppet sem tartozik rám, csak tudod mikor elrángat apám ilyen estélyekre azt szoktam nézni, hogy az álarcok mögött milyen emberek rejlenek aztán elkaptam azt a jelenetet a férjeddel és azon gondolkodtam...- szusszantam egyet mert éreztem, hogy kezd kellemetlen irányt venni a beszélgetést. -... túl sokat beszélek. - nevettem fel zavartan. Nem volt ez rám jellemző tekintve, hogy apám mindig azt sulykolta belénk, hogy addig vagyunk a legelbűvölőbbek mikor meg se szólalunk, de gyakran ha zavarba voltam azon vettem magam észre, hogy megered a nyelvem, de lehet csak a szemben lévő nő kisugárzása tette ezt velem.

Estelle & Yvonne

trying to be enough?

Az egész annyira természetes volt, hogy a nem akarom érzést már csak akkor fedeztem volna fel a lelkem mélyén, ha kifejezetten kerestem volna. Csakhogy nem tettem – soha nem tettem. Ez volt a megszokott, ebben nőttem fel, ebben szocializálódtam, ebbe kerültem vissza, ahányszor csak elhagytam valamiért Monacót, aztán hazatértem. A vékony pántos, elöl-hátul mélyen kivágott aranyszínű ruha  ismerős viselet volt a testemen még akkor is, ha ezt a konkrét darabot nem vehettem fel korábban, hiszen vadiúj volt; Marcel ajándéka, akárcsak a méregdrága, ékkövekkel kirakott ékszereim és az aranyszínű tűsarkú cipőm.
Az egyetlen újdonság ő volt: a férjem. Már majdnem két éve voltunk házasok, de egy kicsit még mindig újdonságnak hatott, hogy sem az apám, sem a nagyapám, sem a bátyám biodíszlete kísérője nem vagyok többé, ez a privilégium ugyanis Marcelé lett abban a pillanatban, hogy a gyémántokkal körberakott karikagyűrűt is felhúzta az eljegyzési gyűrű fölé.
Ujjaim ismerős, begyakorlott mozdulattal emelték le a mellettem egy pillanatra megálló pincér tálcájáról egy pezsgőspoharat, az édes, buborékos, jéghideg ital pedig ugyancsak megszokott gyorsasággal csordult le a torkomon, hogy ellazítsa egy kicsit a tartásom feszességét. Mély lélegzetet vettem, tekintetemet végigjárattam a tömeg ismerős és ismeretlen arcain, felidézve előbbiek neveit és rátérve a gyerekkori szórakozásomra, amely nyomán utóbbiaknak megpróbáltam kitalálni a neveit.
Ismét az ajkaimhoz emeltem a pezsgőspoharat, de mielőtt még eltűnhetett volna az utolsó korty is a szám mögött, ujjak ragadták meg határozottan a csuklómat és állítottak meg. Megütközve meredtem Marcelre, aki kifogástalanul festett az öltönyében – mint mindig –, azonban abban nagyon is találtam kifogásolnivalót, ahogy ellentmondást nem tűrően kibányászta az ujjaim közül a poharat, majd egy a folyosó felé távozó pincér kezébe nyomta.
– Mégis mit... – kezdtem volna bele a kérdésbe, de Marcel megelőzött.
– Csínján kellene bánnod az alkohollal – korholt finoman, de azért mégis feddőn. Egy pillanatra elnyíltak az ajkaim megdöbbenésemben.
– Ne légy nevetséges – szusszantam fel, de hiába próbáltam elhúzni a kezem, ujjai még mindig fogták a csuklómat. – Tényleg nem ihatok egy pohár pezsgőt sem? – vontam össze a szemöldököm.
– Csak szeretnék biztos lenni benne, hogy mindent megteszünk az ügy érdekében – felelte, úgy hangsúlyozva ki az "ügy" szót, mint valami titkos jelszót.
Csupán a neveltetésem miatt nem horkantam fel azon nyomban.
– Ugye tudod, hogy szinte senkinek nem szokott elsőre sikerülni? – ráztam meg a fejem.
Egyszer próbálkoztunk, még csak egyetlen egyszer, igazából nem is gondoltam volna, hogy majdnem tízévnyi fogamzásgátló után majd csak úgy hipp-hopp teherbe fogok esni, de most már minimális alkoholt sem fogyaszthatok, mert egyszer nem jött össze?
– Ella...
Megráztam a fejem és újra megkíséreltem elhúzni a kezem, de csak még erősebben fogta a csuklómat. Amikor újra megszólított, inkább a tekintetem is elfordítottam róla... és bár először csak tüntetőleg szerettem volna elfordulni, a pillantásom összeakadt egy másik fiatal nőével. Nagyjából korombéli lehetett, a tekintete pedig olyan értő szimpátiával figyelt minket, amitől egy pillanatra kellemetlen görcsbe rándult a gyomrom. Úgy sejtettem, már figyelhette egy ideje a jelenetet, még ha ekkor el is fordult.
– Engedj el, kérlek! – fordultam vissza Marcelhez erélyesebben. – Fájdalmat okozol – tettem hozzá, mert bár a kellemetlenség nem volt igazán komoly, az ujjai tényleg zavaró erőséggel fonódtak a csuklóm köré.
Hirtelen elengedett, mintha tűz égette volna meg, de amikor utánam szólt, én már sarkon fordultam. Szerencsére ismert már annyira, hogy tudja: bölcsebb megoldás, ha hagy elmenni. Túl messzire úgysem szökhettem.
A bárpult immáron két okból is hívogatónak tűnt, bár nem tudtam volna pontosan megfogalmazni, miért éreztem úgy, hogy szeretnék szóba elegyedni a nővel. Talán a tekintete volt az oka, azzal a túlságosan is ismerős aurával maga körül. Mindenesetre nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni és azonnal megszólítani, ezért először csak megálltam mellett a bárpultnál és az amögött serénykedő Alainre mosolyogtam. Ismerősként üdvözölve csak annyi kérdezett, hogy a szokásosat kérem-e, a biccentésem után pedig már neki is állt egy La Roseraie-nak. Még egyszer rámosolyogtam, és ekkor már úgy éreztem, kevésbé érheti kényelmetlenül a nőt, ha megszólítom.
Először csak felé fordítottam a fejem, de ha nem kerülte a tekintetem, az irányába is megeresztettem egy finom, barátságos mosolyt.
– Szia – üdvözöltem, az itt felettébb szokatlan közvetlenséggel tesztelve, hogy jók lehetnek-e a sejtéseim vele kapcsolatban. Ha nem kapott a szívéhez a tegeződéstől, már úgy sejtettem, nyert ügyem van, a mosolyom pedig kissé könnyedebbé vált. – Estelle, de szólíts nyugodtan Ellának – nyújtottam felé a jobb kezem, hogy egy újabb polgárpukkasztó gesztussal levegőbe adott, mímelt csókok helyett úgy mutatkozhassunk be egymásnak mint két normális, hétköznapi ember.
– Nem találkoztunk még, igaz? – billentettem kissé oldalra a fejem, noha biztos voltam benne, hogy emlékeznék rá, ha így lett volna. – Mi szél hozott az oroszlánok barlangjába? – kérdeztem mosollyal a szám sarkában.

♫ do you know who you are? •

Annyiszor csináltam már ilyet. Ez is csak egy újabb volt az ezernyi közül. Apám csontos ujjai felsiklottak a hátamra, hozzáértek a meztelen bőrömhöz és engem akaratlanul is kirázott a hideg. Kicsit szaporábban szedtem a lépteimet, hogy menekülni tudjak az érintésétől, de szorosan követett.
- Mr. Graham! Micsoda öröm Önt látni! - nyújtotta felénk a kezét egy idegen férfi. Már ezt is megszoktam. Én csak a dísz voltam apám oldalán, valaki aki még egy köszönést sem érdemel. Leszegtem hát a fejemet és kissé hátrébb léptem, hogy ne gondoljanak illetlennek amiért kihallgatom az üzleti beszélgetésüket. Ezekre mindig azt mondta apám, hogy nem női fülnek valók, bízzunk csak mindent a férfikara. Mintha a nők buták lennének és nem értenének a pénzhez, az üzlethez vagy a számokhoz. De én mindig jó kislány voltam és sosem kotnyeleskedtem bele a beszélgetéseikbe. Éppen ezért hozott mindig apám magával. Mert tudtam viselkedni. Ez a húgaimról már nem volt elmondható, valamint az is sokat nyomott a latba, hogy én voltam mindük közül az aki már nőnek volt mondható. Anyám pedig… mindig összeszorult a torkom ha rá gondoltam. Ő már 20 éve nem jelent meg egyetlen eseményen sem. A házigazdák már meg se kérdezték, hogy merre van Mrs. Graham. Apám sosem vallotta be, hogy beteg lenne anyám mert az az ő gyengesége lenne. Akár csak gondolni is bűn volt arra, hogy Mr. Graham otrombán viselkedjen a feleségével, mellette mindenki csak boldog lehet hiszen jóképű, fiatalos, mérhetetlenül úriember na és persze rengeteg pénze van. Így hát az volt a fedősztori, hogy anyám a nagyit ápolja – aki évekkel előzz elhunyt – akit egy percre se lehet magára hagyni.
Fél füllel a beszélgetést figyeltem, hogy tudjam ha befejezték azt, vagy ha rólam esik a szó, de közben a szememet végigfuttattam a termen. A hatalmas báltermet ezernyi ember töltötte meg. Fogalmam sem volt, hogy milyen apropóból is vagyunk jelen, már képtelen voltam arra, hogy kövessem ezeknek a rendezvényeknek a témáját, azt azonban tudtam, hogy ez volt az első, hogy Monacoba utaztam apámmal. A szállodán és a rendezvény helyszínen kívül nem volt időnk várost nézni, de az érezhető volt, hogy itt különösen mindent a pénz irányít. Aranyozott berakások mindenütt, jégszobrok a bálterem különböző pontjain, megannyi kristály pohár és óriási csillárok na meg az a megszámlálhatatlan ember aki a ruhájával próbálja bebizonyítani a pénzének értékét. Az én ruhám is pontosan ilyen volt és utáltam magamat emiatt. Hollófekete selyem, elöl mély dekoltázzsal, hátul nyitott háttal. A selyem egészen a térdemig úgy tapadt rám mintha a második bőröm lenne, a térdem alatti rész pedig sellő fazonban libbent szét. A lábam már most fájt a magassarkú cipőmben ami ugyanolyan fekete volt mint a ruha rajtam. A hajam kellemes hullámokban omlott a hátamra, a sminkem pedig egyszerű volt pont azért, hogy a hangsúly a vérvörös rúzsomon lehessen.
A szemem megakadt pár minket kémlelő nőn. Látszott rajtuk, hogy nem tudják eldönteni vajon apám felesége vagy lánya vagyok. Nem volt ez meglepő hiszen a legtöbb 50 feletti férfinak 20-as évei elején járó barátnője volt. Ezek voltak azok a lányok akik sosem ismerhették meg a szerelmet. Ahogy ezeket a nőket figyeltem, biztos voltam benne, hogy ma este valamelyikben benne lesz apám.
- Ms. Graham! Mindig öröm Önt látni! - nyúlt a kezem felé apám beszélgető partnere. Fél füllel hallottam ahogy apám eldicsekedett az orvosi egyetemről és ez hívta fel rám a figyelmét az idegennek. Nyájas mosolyt húztam a számra és hagytam, hogy ajka hozzáérjen a kézfejemhez. Nem volt szokás ajakkal érinteni a bőrt de ez egyértelmű kihívása volt a szemközti férfinek.
- Megtisztel. - rántottam hátra a kezemet míg a mosolyomat feszesen tartottam a számon. Apám megköszörülte a torkát jelezve ezzel nemtetszését. Ő az az apa volt aki azért, hogy jó színben tüntesse fel magát még lányát is képes lett volna bárkinek odaadni egy éjszakára.
- Apám… engedélyedet kérem a távozásra. Szomjazom. - pillantottam fél szemmel apámra majd a cipőm orrára ejtettem tekintetemet.
- Menj hát. - intett apám az asztalok irányába majd visszafordult az előbbi beszélgetőpartnere felé. Ahogy elindultam az bárpult felé a korábban látott női csapat már meg is célozta apámékat. Így legalább tudtam, hogy szabad vagyok mert most eltűnik 1-2 órára utána pedig arra hivatkozva, hogy fáj a feje haza tudunk menni.
- Egy martinit legyen kedves. - intettem a pultosnak aki készségesen nyújtotta felém a kész koktélomat. Megfordultam és a derekamat neki vetve a pult szélének néztem körbe ismét a társaságon. Apámat már sehol nem láttam, azonban megakadt a szemem egy szőke nőn és egy férfin. A férfi erősen fogta a nő csuklóját még a nőn pont ugyanaz a feszes mosoly látszódott mint amit én is szoktam apám irányába küldeni. De a férfi biztos, hogy nem az a nő apja volt mert fiatalabb volt jóval mint apám és igazán jóképű is. Képtelen voltam levenni róluk a tekintetemet. Olyan volt mintha magamat látnám más köntösben. Szinte olvasni tudtam a nő gondolatai között. Talán addig szuggerálhattam még érezte a bőrén a pillantásomat, mert felém kapta a fejét és összeakadt a tekintetünk. Azonnal elfordítottam a fejemet mintha ezzel semmissé tehetném az előző bámulásomat de akkor már késő volt. A szemem sarkából láttam ahogy felém vette az irányt.

Estelle & Yvonne