when she is around, and even more when she is not.

New York megváltozott. Nem mintha régen nem történtek volna atrocitások, összezördülések, letartóztatások és banda háborúk, de a drog befészkelte magát a városba és a város néhány utcája olyanná vált az este közeledtével, mintha az apokalipszisre készülnénk, és talán volt is ebben a gondolatmenetben valami. Minden esetre azt gondolná az ember, hogy a nappal a dolgos embereket, a szorgos munkásokat és a turisták végeláthatatlan hömpölygő sodrását hozza magával, és ez is egy jó megfogalmazása volt annak, miért is volt ekkora tömeg még az esőáztatta utcákon. Jó reflexekkel rendelkezem, nem csak azért, mert két évtizede van jogosítványom, hanem azért is, mert edzésben tartom a testem is, az országúti bringázás bizony megtanított arra, hogy ameddig a kormány mögött ülök, viszonylag biztonságos környezet vesz körbe, addig a bringán ülve aligha mondhatom ezt el és nem azért, mert ne ismerném a kreszt oda és vissza. Gwen három napja rágja a fülem és úgy érzem, hogy az ellenállásom csak férfias makacsság ebben a helyzetben, mert nem kedvelem, ha mások mondják meg, mit, mikor és hogyan tegyek, mégis eléri a nő, hogy a munkám mellől felállva vele akarjak találkozni. Kihasználom azt, hogy a fülemben üvöltő ritmusra lépjek az esőcseppeket felverő kövezeten, de arra már kicsit sem vagyok felkészülve, hogy a gondolataimból és a Gwen iránt érzett mérgelődésemből egy másik nő becsapódása rángasson ki. Három fronton válok koordinálatlanná és mielőtt még a technika ördöge is képen röhögne, igyekszem begyűjteni a telefont, hogy legalább azt ne dobjam a kukába az eső miatt, ha már elátkoznak és megpróbálnak fel is lökni nagyjából egy időben. A bocsánatkérésem félig-meddig a nőnek és az idősebb fazonnak is tudható, de kettejük közül a nő dönt úgy, hogy a társaságommá szeretne válni, én pedig ha már így alakult, akkor az amúgy is szakadó esőben fürdőzve összecsukom az ernyőt annak már úgyis mindegy alapon.
Nincs szükségem végeláthatatlan magyarázatokra, vagy egyértelműbb utalásokra, hogy tudjam, a nő nem önszántából akarna belemászni az arcomba, csak a helyzet súlyossága miatt gondolom elfelejtette, hogyan kell segítséget kérni. Nem mintha az nem lenne kínosabb annál, mint amivel megelőzött és itt maradna, de pont emiatt nem is akarom az idejét pazarolni azzal, hogy értetlen tulok vagyok. Főleg azért, mert a mögötte sietősen és meglehetősen agresszív vonásokkal érkező tag ha nem is magasabb nálam, de legalább huszonöt kilóval zsírosabb.
- Elég vastag a bőr az arcomon, hogy elnézzem a zaklatást. Most az egyszer - vonok vállat, hogy értse, eszem ágában sem volna tő feljelenteni, mert nincs kedvem bíróságra járni, felesleges jegyzőkönyveket felvenni előzőlegesen a rendőrökkel, és egyébként is másoknak nagyobb szüksége van a feljelentésekre. De ha már itt tartunk, hogy segítsem a kialakult helyzetet, még csak engedélyt sem kérve pakolom a nő testére mindenféle szexuális felhang nélkül a kezem és jelzem a tervem. Bólintok csak arra, hogy mennyi ideje is próbálja lerázni a követőjét, de talán jobb, ha nem kommentálom. Leginkább csak szitkozódni tudnék vagy megjegyezni, hogy mennyire jó kondiban is volt ebben a nyomorult időben, de inkább nem akarnék az idegein táncolni. Helycsere következik a javaslatomra és félig-meddig megnyugtató az együttműködése, sokkal inkább azért is, mert ha nem nézünk a másik szemébe, mintha mi sem történt volna. A nő furcsa szavai és azok sorrendje mégis csak megakaszt némileg. - Ha nem gond, hogy én nem Önt nézem közben, ahogy jónak látja, tegye azt - vonok vállat, mert egyébként nem jövök zavarba, ha néznek. Általában a nők azok, akik nem bírják sokáig a szemkontaktust, főleg a visszafogottak, akik sokszor bizonytalanodnak és egyáltalán nem magabiztosak. Érzem, ahogy a pacákhoz közeledve a nő mennyire feszessé válik még így is, hogy nem maradt egyedül ellene, az ujjaim könnyedén a vállát szorítják meg, hogy jelezzem, a részemről minden rendben és nem lesz semmi baj.
Nem kezdek bele felesleges szóáradatba, nincs kedvem megosztani az életemből részleteket neki, mert nem ismerem és nem terveztem, hogy egy újabb nővel veszem magam körbe a mai nap folyamán, de be kell látnom, hogy a csend éppolyan frusztráló lehet, mintha repedt fazék hangon valami bődületes baromsággal kápráztatnám a menekülő nőt. A pacák természetesen nem fér el mellettem és némileg a vállamnak lendítve a saját testét a szemeim mégis csak megtalálják az övét, de elmormolok egy rohadjál megnek hangzó bocs szót és inkább nem süllyedek le az ő szintjére. Mégis, hogy a mögöttünk felhangzó robajra hátranézek, ő nem tartozik a szerencsésebbek közé és leginkább csak a bicajost sajnálom jelen helyzetben. Mozdulnék, ha nem lenne mellettem a nő. És mozdulnék akkor is, ha ő nem pattant volna fel egyből, hogy a biciklijét megnézze alaposabban, nem lett-e annak is baja - mert láthatóan ő megúszta. Az eső azonban nem segít az éleslátásomban, hogy tudjam, mi is történik a nagyobb figura mozdulatainak hátterében, de ahelyett, hogy eljutnék a találgatásig, a nő hirtelen úgy dönt, hogy ideje irányt váltanunk, ezért nem akadályozom meg abban, hogy távolabb kerüljünk ettől a helyzettől. A lámpa zöldje és a jelzésre meginduló tódulat jótékonyan elrejt minket, ezért is engedem el a nőt, de csak azért, hogy egyikünknek se legen kényelmetlen a helyzet, a tenyerem azért a derekára csúszik, jelzésértékűen, hogy követem, de nem fogdosom. Ezért is, amikor újabb szavak ütik meg a fülem immár az állványozás alatt, a szememből és az arcomról kisöpörve a Michigan-tavat szinte, a nő szemeibe fúrom a tekintetem. Jobb híján az ujjaimmal túrok végig a hajamat, ne valami gyökér ovis-fejem legyen addig is, miközben ő beszél és magyarázkodik.
- Kevés lesz a keresztneve a feljelentéshez, sajnos. Elég sok Estelle élhet a világon és tudja nem vagyok nagyon jó a szőke nők személyleírásának adásában - vonok vállat egy megnyugtatónak ható rövid mosoly kíséretében, hogy jól értse, nem fogom pellengérre állítani. - Ha esetleg majd hatvan év múlva akarja az unokáival megosztani, hogy ki miatt nem történt nagyobb baj a mai napon, elárulhatja nekik, hogy Roscoe volt jó helyen és időben - adom tudtára a nevem és beszélek hosszabban, hogy a hangomra és a szavaimra figyelve némileg megfeledkezzen arról a négy tömbről, ameddig menekülnie kellett.
- Mi lenne, ha hívnánk egy taxit, beülne abba és hazáig meg sem állna? Kiszállhat korábban, hogy se a sofőr, se én ne tudjuk meg, hol lakik - bízom abban, hogy tényleg nem ismerik egymást a pacákkal és hogy ez a mai intermezzo tényleg csak a mai napnak szólt, nem pedig egy újabb szexuális vagy tudom is én milyen zaklatóval gazdagította Estelle ismeretségi körét. Az állványozás alól kinézek, hogy egyrészt tudjam, melyik utcán is vagyunk pontosan, no meg hogy eszembe jusson, van-e a közelben olyan bolt, ahol legalább egy száraz törölközőt tudnék szerezni mindkettőnk részére. Gwent nem veszem számításba a jelenlegi helyzetben és még csak gondolni sem akarok arra, hogy esetleg hozzá mennénk fel, mert nem csak engem belezne ki, de Estelle szemeit is kikaparná még akkor is, ha megtudja, milyen helyzet sodort minket össze.
- Megvan mindene? Pénztárca, kulcs, telefon.. személyes tárgyak? - érdeklődöm, ahogy visszafordulok felé, de azért a környezetünkre odafigyelve, mielőtt felbukkanna az ogre megint.

♫ You leave in the morning with everything you own •

of the wheels that keep on turning in my head

Csak remélni tudom, hogy az itt tartózkodásom és a New Yorkban megtalált furcsa, szabadság-ízű nyugalom nem most akar rémálomba fordulni. Legyen a rémálom forrása akár anyám tévképzete, akár a sajátom, akár a tény, hogy én Monte Carlo közbiztonságához és lakosaihoz vagyok szokva, nem pedig a helyi viszonyokhoz... Nos, akárhonnan is nézzük, azt az egyet már egy ideje biztosra vettem, hogy a fickó nem azért van a nyomomban, mert az időjárásról szeretne beszélgetni, vagy ilyesmi.
Nemigen esett meg, hogy visszavágytam volna, a honvágy azóta elkerült, mióta itt vagyok, most viszont sok mindent megadnék azért, hogy ne legyen szó többről, mint statisztikáról, ami odahaza nem igazán létezett, de itt annál inkább – a másik lehetőség ugyanis émelyítően ijesztőnek hatott. Amennyire szeretném, hogy a nyomozásom gyümölcsöző legyen, annyira vágyom arra is, hogy kiderüljön, nincs itt semmi látnivaló. Hogy ez csak egy egyszeri eset volt, minden mögöttes tartalom nélkül. Sokkal nehezebb lenne kihúznom Étienne-t a csávából, de valami megoldást biztosan találnék. Az ellenkezőjével viszont fogalmam sincs, mihez tudnék kezdeni.
Az mondjuk hamar kiderül, hogy nem is most fogom kitalálni, ugyanis bőrig ázva, épp megmenekülve egy csúnya fenékre eséstől, azért sikerül még egyszer megkockáztatnom a felborulást. Épp csak kis híján magammal rántok valaki mást is. Vakon, ösztönösen kapaszkodok meg, miközben engem is elkap egy szilárd kar, így aztán egyikünk sem köt ki a pocsolyák valamelyikében. A kamikaze-telefont észre sem veszem, és az esernyőt is csak azért, mert a férfi fejére olvasott szitkok még az én fülem is megütik. Egyszerre kezdnünk beszélni és kérünk bocsánatot, azonban hiába tudom, hogy itt csak én nem néztem, merre megyek, nem igazán van lélekjelenlétem a bűnbak kilétéről vitát nyitni – főleg, miután biztos lehetek abban, hogy a titkos nemhiszemhogyrajongóm még mindig rajtam tartja a szemeit.
Röstellem a történteket, főleg azt látva, hogy nekem köszönhetően lassan ő is bőrig ázik a zuhogó esőben, az életösztönöm mégis erősebb, és azt súgja, ha már szó szerint összefutottunk, talán kibúvót kínálhat nekem a szituációból. Szóra nyitom a számat, de aztán meglepve be is csukom, amikor a férfi szó szerint időt kér. Csak ahogy lehajol tűnik fel a telefon, én pedig remélem, hogy a készülék nem halt hősi halált.
– Szörnyen sajnálom... – szólalok meg ismét, mire ő kiveszi a füléből a fülhallgatót, biztossá téve, hogy eddig még csak nem is hallott.
Az egyetlen szerencsétlensége az, hogy én viszont túl kétségbeesett vagyok, hogy mindezek visszatartsanak. Az idő ugyan nem megvásárolható, ha nem ezen az éjszakán, a nyílt utcán lelem a halálomat, minden mással megpróbálhatom kárpótolni. Épp csak egy kis lelkiismeret-furdalásom van hát, amiért feltartom, de ez kevés ahhoz, hogy ne toljam az alá a papírt a ráfirkantott címmel. Mintha érdekelne. Pedig már az is lehet, hogy nem akarom tudni, mi van ott. Sokkal fontosabb lenne megszabadulni a fickótól, aki... igen, még mindig felém igyekszik somfordálni.
A magam áldozatául esett férfi olyan udvariassággal válaszol a nem is teljesen komoly segélykérésemre, hogy tudom: borzasztóan kínosan fogom érezni magam ennek az egész szituációnak a végére érve, de bizonyos értelemben alig várom. Egyébként is csak egyre mélyebbre ásom magam azzal, hogy vadidegenként belemászok a személyes terébe és még hozzá is érek, nyilvánvalóan kéretlenül. Nem vagyok tudatában, hogy már átlátja a helyzetet, mert én is a vállam felett tekintgetek-hátra, miközben ő könnyedén összerakja a kirakóst; már csak a megfeszülő állkapcsát látom, ahogy visszakérdez. A helyzet minden kínos kellemetlensége sarkall rövid nevetésre.
– Nem tűnhetek elég kétségbeesettnek, ha azt gondolja, ezzel önt minősítettem – mormolom az orrom alatt, de ahogy vetem egy újabb pillantást a hátam mögé, tudom, hogy nem vethetek véget a kínosságnak. Még nem. Szóra nyíló ajkakkal nézek fel újra, ám ezúttal a férfi megelőz, és mohazöld szemek fúródnak az enyémbe meglepő élességgel. Egyszeriben tudom, hogy érti. – Ezt én is kérhetném öntől – tudom le ennyivel a dolgot, hiszen én voltam az, aki először belemászott a másik intim szférájába. Meg sem rezzenek, ahogy a keze a hátamra, majd a csípőmre simít, csak belekapaszkodok a reménybe, hogy ez elég lesz majd az üldözőm lerázásához.
A férfi hangja könnyed marad, mintha ez tényleg csak egy hétköznapi találkozás lenne köztünk, ez pedig segít, hogy egy kicsit csillapodjon a légzésem és a szívverésem. Felemelem rá a tekintetem, hogy láthassa az őszinteségemet.
– Fogalmam sincs, ki ez, de legalább négy tömbnyi távolság óta követ – vallom be az igazságot. Kész lennék csak így álldogálni egy kis ideig, míg a fickó megunja – őszintén: már mindkettőnk ruházatának mindegy –, azonban vagy a válaszom, vagy maga a szituáció inkább lépésre ösztönzi a férfit. Nem vártam volna, hogy lépjen elő hétköznapi hőssé, a hála azonban így is elönt. Nagyot nyelve, aprót bólintok, mert bár semmi kedvem a fickó felé sétálni, azt hiszem, értem az indokait. Szinte egyszerre mozdulunk meg, ezzel remélhetőleg az összeszokott pár benyomását keltve, ahogy átlépek a másik oldalára, és míg ő átöleli a vállam, addig én könnyedén átfonom a derekát a felé eső kezemmel.
A megnyugtatására biccentek egyet, bár még nem tudom, elhiggyem-e. Majd ha kiderül, hogy nem sodortam még őt is bajba, akkor megnyugszom. Talán.
– Nem bánja, ha önt nézem? – kérdezem, miközben megindítom a saját lépteimet is az övéivel. Az elméletem az volna, hogy ha nem foglalkozom a fickóval, talán még jobban elhiszi, hogy ez az egész nem csak színjáték. – Én nem bánom, csak hogy tudja – fűzöm hozzá, mielőtt még ezt is a pazar bókok listájára írná fel; ennél kínosabb már egyébként is aligha lehetne a helyzet. Egyébként nem állítok valótlant, de azért remélem, annál épeszűbbnek tűnök, mintsem egy ilyen szituáció kellős közepén mozduljak rá.
Amúgy is, kellemesebb látvány a szemnek ide vagy oda, a gyomromat gúzsba kötő görcs nem igazán oldódik. Nem merek a fickó vélt irányába tekinteni, csak az érzéseimre hagyatkozom, de még akkor sem tudok kiengedni, amikor számításaim szerint nagyjából el kellett (volna?) sétálnunk mellette. Nem tudom, de ahogy megpróbálnám egy kérdésbe burkolni, hogy ő többet lát-e, némi felfordulás vonja magára a figyelmem a hátunk mögött. Megkockáztatok egy pillantást a még mindig névtelen megmentőm engem ölelő karja felett, éppen akkor, amikor felhangzik egy jól hallható "nem igaz, hogy nem látsz az orrodig, te seggfej!". A szemeim előtt kibontakozó jelenet még humoros is lehetne, ugyanis úgy tűnik, az üldözőmnek sikerült egy biciklis útját kereszteznie, így aztán most mind a földön hevernek, biciklistől, mindenestől... de a fickó helyzetéből egyértelmű, hogy még így is utánunk mozdult, ráadásul látom, hogy ott hever a földön, a jobb keze ügyében valami. Valami, ami ebből a távolságból és jelen látási körülmények között ugyanakkora eséllyel lehet lőfegyver, kés vagy sokkoló, mint mondjuk szemüvegtok.
Én mindenesetre nem szeretném megtudni, melyik az, még akkor sem, ha most én esek kevésbé kézre neki, ha feltápászkodik.
– Jöjjön! – szilárdítom meg a fogásomat a férfi derekán, hogy abba az irányba ösztökéljem, amitől most segítséget remélek. Már idefele jövet láttam azt a sötét alkóvot az egyik állványozás alatt, és bár akkor nyilvánvaló hülyeség lett volna kihasználni, hiszen a fickó mögöttem volt és premier plánból láthatta volna, most kevésbé csapda, mint inkább búvóhely lehet. Szerencsére a tömeg is épp úgy hömpölyög át a gyalogátkelőhelyen, hogy el tudunk vegyülni köztük, így aztán jó eséllyel eltűntünk a fickó szeme előtt, mielőtt még feltápászkodhatott volna. – Láttam nála valamit és nem szeretném, ha bármelyikünk is megtudná, fegyver volt-e... – magyarázom hadarva, ahogy jóformán beleolvadok az állványozás nyújtotta sötétbe, magammal vonva a mégiscsak hétköznapi hőssé avanzsált társaságomat is.
Azért igyekszem a lehető legkisebbre összehúzni magam, mielőtt mégis félreértené a szándékaimat.
– Egyébként a nevem Estelle – mondom halkan a félhomályba, miközben feszülten várom, hogy a fickó elfusson mellettünk, vagy elég idő teljen el ahhoz, hogy megnyugodhassunk. – Tudja, csak ha mégis feljelentést szeretne tenni szexuális zaklatásért – próbálom egy kicsit oldani a feszültséget.
Ezután minimum jövök neki egy új telefonnal, egy szett ruhával, és egy Uberrel, amint tiszta lesz a levegő.

♫ your blood's running cold outside the familiar •

when she is around, and even more when she is not.

Azt hiszem, senki sem szereti, ha a kigondolt terveit keresztülhúzza egy ismerős, ha pedig egy ismeretlen teszi ezt, kinek ne fordult volna már meg a fejében az, hogy szívesen egy karót döfne keresztül a másikon, ha ez megtörténik? Nos, mondjuk úgy, hogy ma kettővel kevesebb kávét hörpintettem fel, mint azt megszoktam és ez a kettővel kevesebb éppen elég volt arra, hogy ne mindig az a logikus és megfontolt fazon legyek, mint általában szoktam lenni. Ráadásul ilyen esetekben jobb nem volt egyetlen olasz elé sem kerülni, mert instant szívinfarktussal járt volna az, ha megtudják, az egyik kávémat az ebédidő után, az ő sziesztájuk alatt szoktam lefolyatni a torkomon és valószínűleg arra a kérdésre aztán, hogy hogyan is alszom, mindig ugyanazt válaszolom: kávéval és kávé nélkül is képes vagyok nagyon szarul is átszenvedni az éjszakáimat. Ez leginkább az aznapi eseményekkel vannak összefüggésben, mert ha az agyam pörög, akkor szavatolhatom, hogy éjjel kettőnél sose kerülök ágyba és reggel hatkor már ébren is vagyok. Ilyenkor (is) szoktam előszedni a bringámat és ezeken a napokon két órára kikapcsolom az agyam tekerés közben. Ott nem érdekelnek a munkahelyi vagy a magánéleti problémák, leginkább azért, mert minden alkalommal valaki eldönti, hogy meg akar ölni. Az autóban ülő gyökerek sosem figyelnek a bicajosokra és ha én sem korrigálok vagy reagálom le jól a szinte egy leheletnyi távolságban elhúzó kocsik sorát, akkor akár a kórházba is vánszoroghatnék. Minden egyes alkalommal. Az autósok a bringásokat, a bicajosok meg a kocsiban ülő trógereket szidják, ördögi mókuskerék ez.
Most mégsem volt időm arra, hogy nyeregbe pattanjak, helyette Gwen valószínűsíthető ovuláló hisztijének köszönhetően az esőben is ostoba módon szorgos hangyákként masírozó embereket kerülgetem úgy, hogy az esernyőm fémjének végével senki szemét ne szúrjam ki és még felettem is maradjon az a nyomorult. Leginkább feleslegesen foglalom le a kezem és hozhattam volna esőkabátot is, de a Singin' in the rain és az Umbrella dalszövegek nem alkothattak volna undorító egyveleget az agyamban, ha még gondolkodni is tudnék. Két kávéval kevesebb koffeinnel a szervezetemben. Gwen türelmetlen, noha legalább fél órával a megbeszélt időpont előtt már nagyjából csak tíz percnyi távolságra vagyok tőle, mert azt mondta, hogy élet-halál kérdése és muszáj vagyok vele találkozni, én meg jó papucs módjára beálltam a sorba és engedem, hogy egy nő alakítsa a mindennapjaim. Kizárt, mert csak a mai napot és amúgy is nehezen tűröm azt, ha rángatnak. Még szerencse, hogy nincs nálam a céges laptop, amit megúsztathatnék a rázendítő szakadó esőben, helyette az egyik kezemmel az esernyőt markolászom, mintha az én életem is azon múlna, hogy csak egy esőcsepp se érjen, a másikban pedig a telefonom szorongatom. Nem azért mert tartanék attól, hogy bárki is kilopná a kezemből, egyszerűen csak így a legpraktikusabb, ha hívnának, a gyorsgombos üzenettel bárkit visszahívhatok aztán és ha esetleg Gwen vagy bármelyik rokonom úgy érezné, hogy hiányol, akkor minél előbb reagálhassak. De leginkább a fülesemben bömbölő zenei választásom miatt teszem, hogy gyorsan, egy grimasz kíséretében tudjak váltani a számok közt, ha épp olyan landol a fülemben, amitől a hideg is kirázna.
Mondhatnám, hogy mindenre fel vagyok készülve. Arra a legkevésbé sem, hogy az esőben egy tényleges, villanó szőke ciklon csapódik belém, amitől a telefonom a szabadesést választja, ahogy a nőért kapok, el ne vágódjon, az esernyőmet a mellettem elsiető idősebb fazon arcába vágom azt teljes mértékben véletlenül, leginkább a hirtelen, előre ki nem számított mozdulatsorom miatt.
- Elnézést! Megsé.. - folytatni sem tudom, mert az idősödő Charles Manson imitátor úgy néz rám, mintha éppen démont idéztem volna, bosszúsan, minden létező és már halott felmenőmet elküldi melegebb éghajlatra. A H₂O-ból szabadult szőkeség azonban nem hagy magamra, és ha beszélni is kezd, feltartom a már szabad kezem ujjait, hogy egy pillanatnyi csendet kérek. Mielőtt még a telefonomat lenyúlnák, legalább megtudom, hogy valóban vízálló-e, mint ahogy azt kísérletekkel bizonyították és aztán a marketing osztály is erre alapozott. Lehajolok, az esővizet pedig lerázom a fekete mobilról és reménykedek, hogy az esőcseppek özönlése elkerüli azt a továbbiakban. A biztonság kedvéért le is fújom róla a vizet, aztán megállítom a zenét, mert látom, hogy a nő szája mozdul és hallani sem ártana őt. Kiszedem az AirPodot a fülemből, elsüllyesztem azokat és a telefont is a nadrágom zsebeiben. - Egyikünk sem halt meg. Fátylat rá - vonnám meg a vállam, hogy ellépjek és folytassam az utam, de másképp gondolják - megint. Kérdőn nézek a nőre, ahogy az elázó tintával írt papír is átnedvesedik lassan, ahogy még elkapom a címet rajta, mielőtt teljesen elmaszatolódna az írás. - Bármilyen meglepő is, nem igazán ismerek minden utcát és sikátort New Yorkban. De rákereshetek Önnek a címre a Google Mapsen, ha gondolja - ajánlom fel, hogy ne legyek már tajparaszt, szegény anyám nem tuskónak nevelt. Azt a jelzőt csak az évek során és apámék miatt aggattam magamra.  Még időm sincs ténylegesen segíteni neki ahogy megint elém lépve a keze rám csúszik, de a szemei valahol máshol járnak, s követem is a tekintetét. Már nem először néz a felénk közeledő figura felé, amire az állkapcsom megfeszül. Kurvára nem akarok hős lenni sem ma, sem az év többi napján, de épp elég családon belüli erőszakhoz volt közöm, hogy tudjam, mennyire kilátástalan szituáció.
- Pazarul bókol, mondták már önnek? - feszesen mosolyodom el és nem is próbálkozom azzal, hogy magunk fölé emeljem az esernyőt. Legalább Gwen hálás lesz azért, hogy törölközőt csórok tőle és biztos vagyok abban is, hogy elsőként fogja felajánlani, hogy segít a projektben, de most erre a gondolatra nagyon nem vagyok felkészülve. - Ha egy kicsit maradhatunk így, akkor ígérje meg, hogy nem fog feljelenteni szexuális zaklatás miatt, miután egyedül maradunk. Főleg, hogy a nevemet sem tudja - nézek le a szemeibe, mielőtt tiltakozhatna, a felé eső kezem előbb a hátára simul, aztán pedig a csípőjén csúszik végig. Még csak ahhoz sincs közöm, hogy egészen nedves lett, szóval ezzel biztosan nem fogok hencegni a kollégáim előtt. Meg amúgy sem. Harminchat évesen több eszem van már ennél. - De ha már itt tartunk, akkor az, akit ennyire néz állandóan, nem az ismerőse. Vagy ha az is, akkor olyan, akit nem szívesen lát. Jól gondolom? - egyébként én nem azt csinálom, amit az a másik pacák is tenne? Dehogynem. Épp most taperolom le azt a nőt, aki éppen menekült. Legyen bárki akármekkora sportember, nem szövetnadrágban indul neki futni edzés gyanánt. - Mi lenne, ha megindulnánk felé és maga pedig átjönne a másik oldalamra, tőle távolabb? - érdeklődöm könnyedén, és ha nem mozdulna, akkor finoman rásegítek a helycserére, inkább a vállára helyezve a kezem, hogy inkább a nő legyen az, aki a derekamat ölelhesse át, már ha egy kicsit most így maradhatunkot akar játszani. Csak egy fél pillantást vetek a nőt méregető fazon irányába, aki leplezetlen dühvel méregeti amellett, hogy próbál levegőhöz jutni, a tátott szájjal való lélegzés elég bizonyítéka ennek.
- Nem lesz semmi baj - biztosítom hamis ígéretekkel a nőt. Még engem sem szúrtak vagy lőttek le New Yorkban. Nem ma fogják ezt a hagyományt megtörni. Reméltem, hogy a szőkeség enged a szavaimnak és tényleg megindulunk a pacák irányába, mintha mi sem történt volna eddig. Mintha csak hozzám/felém futott volna a szöszi.

♫ You leave in the morning with everything you own •

of the wheels that keep on turning in my head

– Merde...
A fogaim között szűröm át a káromkodást, és ahogy megszaporázom a lépteimet, hátrapillantok a vállam felett. Az angolul utánam kiáltott "hová mész, aranyom?"-szerű mondat nem enyhíti különösebben a gyomrom tájékát kellemetlenül feszítő rossz érzést, de az előnyömre koncentrálok. Az előnyömre és arra, hogy minden valószínűséggel gyorsabb is vagyok nála, így aztán az a bizonyos előny csak nőni fog, hála a sok futásnak és a ténynek, miszerint New York utcáin némileg lazábbra vehettem az öltözködésemet, így aztán a bokatörés sem fenyeget. Semmi ok az aggodalomra, de főleg semmi szükség felidézni az anyám szavait.
Egészen biztosan miatta lettem paranoiás.
Igyekszem teljesen kizárni az elmémből a beszélgetéseinket, amikben rendre arról próbált meggyőzni, hogy talán mégis hagynunk – hagynom – kéne ezt az egész kutatást, vagy legalábbis visszább kellene vennem a... nos, ha nem is a tempóból, de mondjuk abból, hogy mennyi felmerülő címre megyek el személyesen és hányszor. Persze már régen megbántam, hogy megosztottam vele azt a – bizonyosan fals – rossz előérzetem, ami az utóbbi néhány alkalommal már azt súgta, hogy talán nem annyira csak én figyelek meg dolgokat, minthogy engem is szemmel tartanak. Azt reméltem, ő majd racionálisan meggyőz arról, hogy csak túl erős a képzelőerőm, de helyette csak tovább erősítette azokat a bizonyos előérzeteket.
Paranoia. Ez az egész nem több, mint paranoia.
A mostani helyzetben is teljesen szükségtelen olyasmit belelátnom a szituációba, ami valójában nincs ott. Ki ne futott volna már bele magányosan sétálgató nőként az utcai zaklatás valamelyik formájába a kéretlen füttyögéstől némi kergetőzésig terjedő skálán? Úgy értem, itt, New Yorkban, mert Monte Carloban egyáltalán nem gyakori az ilyesmi. Lehet, hogy ezért kell most nekem is megtapasztalnom. Ráadásul egészen művészi módon, gondolom megfeszülő állkapoccsal, amikor az eddig még csak szemerkélő eső hirtelen rázendít.
Csak remélni tudom, hogy ha már én is pillanatok alatt bőrig ázom, a cseppet sem bizalomgerjesztő fickó kedve is elmegy majd a futástól, azonban ahogy újra hátrapillantok a vállam felett, csalódnom kell. Erőszakkal tolom félre a paranoid gondolatokat és inkább megpróbálom megtippelni, hogy vajon a táskám potenciális tartalma érdekli-e ennyire nagyon, vagy esetleg az egyszerű póló-szövetnadrág kombináció számít kihívóbbnak, mint gondoltam. Az biztos, hogy hálát adok a döntésemnek, miszerint a gyűrűimet a bérelt lakás széfjében hagytam – és ismét meggyőzöm magam arról, hogy ezt azon prózai oknál fogva tettem, hogy senki ne akarja levágni érte a kézfejemet.
Semmi másért.
A fickó még mindig nem adja fel, ezért megpróbálkozom egy hirtelen kanyarral a következő utcában. Kis híján elvágódom, mert a vizes járdalapon megcsúszik a cipőm talpa, de egy oszlopban megkapaszkodva sikerül visszanyernem az egyensúlyomat. Újra hátranézek, csak hogy lássam, ezzel mennyit veszítettem az előnyömből, de közben már sietek is tovább, hogy ne csökkenhessen ennél jobban...
Talán túlzás becsapódásnak nevezni a pillanatot, de egészen biztosan semmi elegancia nincs abban, amikor erőteljesen nekivágódom valaminek. Valakinek, helyesbítek magamban ösztönösen, amikor konstatálom, hogy sem nem oszlopot, sem nem hirdetőtáblát sikerült eltrafálnom. A számon ösztönösen kicsúszó sssssshitsorry valószínűleg kevésbé érthető, mint szeretném, mert közben kétségbeesetten igyekszem elérni, hogy lehetőleg egyikünk se boruljon fel. Ösztönösen kapaszkodom meg a két karban, miközben magam is aktívan küzdök az egyensúlyunk visszanyeréséért, de amikor már biztos vagyok benne, hogy sem ő, sem pedig én nem fogunk a fenekünkre ülni, leveszem róla a kezeimet és teszek hátra egy lépést, eltávolítva magam a személyes teréből.
– Rettenetesen sajnálom, nem néztem az orrom elé – mondom ki az egyértelműt ezúttal már sokkal érthetőbben és káromkodástól mentesen, de az igazság az, hogy egy pillantásnál többre nem nagyon méltatom a férfit, mert bár valóban röstellem, hogy lényegében elütöttem, és sajnálom, hogy az utamba került, nem feledkeztem meg arról, miért történt mindez.
Amikor pedig azt látom, hogy a fickó épp beveszi a nem messzi sarkot, egyszerűen csak tudnom, hogy szegény nem úszta meg ennyivel.
– Ami azt illeti, tudna nekem segíteni? – hadarom, lényegében meg sem várva, ha esetleg el akarna küldeni a búbánatos francba – netán a szemészetre. Megint közelebb lépek hozzá, de ezúttal nem kísérlem meg felöklelni, hanem a zsebembe nyúlok a még csak mérsékelten elázott papírlapért, amire fel van vésve egy cím. Valójában már feladtam, hogy megtaláljam ezt a helyet a dokkoknál, mert egy idős férfi csak annyit mondott rá, hogy "nem magácskának való hely az", aztán pedig bekövetkezett ez a malőr a fickóval, de ürügynek tökéletes lesz. – Tudja esetleg, hol találom ezt a címet? – tolom a férfi orra alá a lapot, és közben inkább kevesebb, mint több sikerrel teszek úgy, mintha érdekelne a válasza.
A fickó már csak lassú léptekkel, de még mindig erre tart.
– Ne értsen félre... – kezdek bele a következő megmozdulásomba, könnyen lehet, hogy ismét elvéve a legegyszerűbb reakció lehetőségét is a magam szerencsétlenül járt áldozatától. Kénytelen vagyok újra betörni a személyes terébe, ugyanis a karomat az övébe fűzöm, és közben imádkozom a felsőbb hatalomhoz, hogy két elmélet is igaz legyen. Egyrészről teljesülnie kell annak, hogy ha már nem a magányos nő figuráját adom elő, a fickónak elmegy a kedve a vadászattól, másrészről pedig az sem lenne hátrány, ha igaz lenne, hogy statisztikailag lehetetlen, hogy kettőből két férfi predátor típus legyen.
– Tudom, mennyire nehéz lehet ezt nem a világ legszörnyűbb próbálkozásának tekinteni, de esküszöm, ha most így maradhatunk egy kicsit, soha az életben nem kell többé látnia – emelem fel a fejem újra, most először tekintve igazán a férfire. A homlokom finom ráncokba gyűrődik, mert a vonásai haloványan ismerősnek tűnnek, de fogalmam sincs honnan. Lehet, hogy ugyanazokba az éttermekbe járunk, vagy ilyesmi... de akkor az előző eskümnek semmi értelme. – Nos, vagy legalábbis ha mégis meglát valahol, esküszöm, hogy hozzám sem kell szólnia. És ha emiatt esetleg magyarázkodnia kellene a párjának, a következő vacsorájukat én állom.
Tudom, hogy kevés értelme van annak, ami történik, de remélem, együttműködik velem, és akkor nem kell megtudnom, hogy a rosszarcú fickónak, aki mindjárt beér minket, a táskám tetszett-e meg, vagy a fenekem. Mert a paranoid elméleteim ugyebár nem lehetnek igazak.

♫ your blood's running cold outside the familiar •