Csepp. Csipp-csepp. Csepp…
Szinte egyenként számolgatom az esőcseppeket, ahogyan koppannak az ablakomon. Már órák óta forgolódok álmatlanul az ágyamban, holott korábban sohasem volt problémám azzal, hogy mély álomba merüljek egészen reggelig. Egészen az utóbbi időig, amikor minden megváltozott. Mióta Theo kijött az elvonóról, valahogy nem találom teljesen önmagam, és ez bosszant. Nagyon. A külvilág számára nem mutatom, de amikor magányosan fekszem a párnáim közé süppedve, a gondolataim ezerfelé kalandoznak el. Csupán ilyenkor engedélyezem magamnak a bizonytalanság, a kétségek luxusát, mert nap közben muszáj tartani a lelket valakiben, aki sokat jelent nekem. Újabban talán túl sokat is.
Nem vagyok biztos abban, hogy mit is érzek. Hetek óta azon vagyok, hogy megfejtsem ezt a rejtélyt, amit talán még magamnak sem akartam bevallani. Az ambivalens érzések azonban újra és újra felütötték bennem a fejüket. Egyrészt örültem neki, hogy újra itt van, másrészt nem tudtam mit kezdeni azzal a változással, ami beköszöntött hozzám. Ez nem lehetett, ez nem volt normális. Azt mondogattam magamnak, hogy ő csak a barátom, olyan, mint egy testvér, és ez minden. A legjobb barátom ugyan, ami kicsit előre valóbb, mint egy egyszerű barát, de akkor is csak barát. Vajon mondjam el? Vajon rontsam el azt, ami olyan hosszú évek óta kettőnk között van, csak azért, mert megbolondultak a hormonjaim?
A válasz egy egyértelmű NEM volt. Hatalmasat szusszanva fordultam el az utcai lámpák fénykörébe burkolózó ablaktól, hogy aztán a sokkal érdekesebbnek tűnő plafont bámuljam. Odakintről neszezés zaja szűrődött be, és legszívesebben fogtam volna magam, hogy kimenjek hozzá és megpróbáljam jobb kedvre deríteni, de nem tettem. Erőszakkal vettem rá magam, hogy ne mozduljak meg, csak feküdjek úgy, mint aki sóbálvánnyá változott. Talán mind a kettőnknek így lesz a legjobb, meg az, ha játszom tovább, hogy minden éppen olyan, mint régen. Hogy nem dobban meg a szívem, és nem kezd hevesebb lüktetésbe, amikor meglátom őt. Amikor éppen olyan lazán flangál előttem, mint eddig. Én miért nem teszem már ugyanezt?
5:38.
- Annyira, de annyira ostoba vagy, Sera! – korholtam magam fojtott hangon, tehetetlenségemben csapva egyet a paplan tetejére. Nem jellemző rám ez a borongós hangulat és az állandó gondolkodás, önmagam ostorozása. Nem kívánta egyetlen porcikám sem az esetleges változást, de a fantáziámat mégis izgatta a dolog, szabadulni pedig nem voltam képes a gondolattól. Itt volt kint az ajtó másik oldalán, egyértelműen hallottam. Csak ki kellett volna mennem, és az idegeim bizonyosan meg is nyugodtak volna. Olyankor mindig minden könnyebb, amikor együtt vagyunk.
Mélyenszántó gondolataimból a mellettem megrezzenő telefon zökkentett ki. Kis híján kiugrottam ijedtemben az ágyból, mert ha ilyenkor hív valaki, az sohasem jelenthet jót. Az aggodalmam akkor sem csökkent, amikor megláttam a kijelzőn a számot, és a hívó fél nevét.
- Jó reggelt, Chloe! Mi a baj? – tértem rá egyből a lényegre, mert annyira adta magát, hogy semmi jó hírt nem fogok kapni az első számú asszisztensemtől.
- Jaj, Sera! De jó, hogy felvetted, nem is reméltem! Annyira sajnálom, hogy… felkeltettelek, igaz? – mint mindig, most is össze-vissza fecsegett, mert ideges volt és zavart. Pláne nem nyugodtam meg ettől a felfedezéstől.
- Semmi baj! Mi történt? – próbáltam újra ráterelni a szót a tárgyra, most már felülve az ágyamban. Ma már úgysem fogok aludni, ez egészen biztos.
- Tudod, a Carson esküvő ma van, és… - elcsuklott a hangja kétségbeesésében, de én türelmesen vártam a folytatást, és ez meg is tette a hatását. – Szóval megfagytak a virágok! Fogalmam sincs, hogy mit tegyek, senki nem készült az éjszakai fagyra. Nap közben nem is volt ennyire hideg! – fakadt ki dühösen, már-már hisztérikus hangszínre váltva.
- Először is, nyugodj meg! – próbáltam vigasztalni, miközben agyamban végre más miatt kezdtek őrült tempóban forogni a fogaskerekek. Már nem is kínoztam magam azzal, hogy a legjobb barátom talán tetszik nekem. Hogy talán több lett, mint egy barát. – Máris indulok, és megoldjuk! Nem lesz semmi baj! Félóra és ott vagyok! – a hálálkodás közepette nyomtam ki a telefont, mert idő közben már rángattam is magamra az első nadrágot, ami az utamba került. Ostobaság tudom, de szerettem valahogy a krízishelyzeteket, amiket csak én tudtam megoldani, mert utána mindig öröm volt látni a boldog, hálás arcokat. Talán Theo mellett is azért ragadtam le még mindig. Vagy talán mindig is több volt valahogy, csak nem vettem észre…