Hogyan is kezdődött az egész? Azt mondják minden embernek megvan a maga története, hol dögunalmas, hol izgalmasabb, mint egy kalandregény… de kérdem én… akkor az enyémet mégis miként jellemeznék? Mondhatni happy enddel kezdődött az életem és valami kusza, káoszhoz hasonló esetbe torkollot, amit még én magam sem értek igazán miként alakult egy olyan boldog, szerelmes történetből. Annak is már csupán az emlékét ismertem, ahogy anya mesélte, mikor nyáron, reggelente a Trafalgar téren sétáltunk. Jól emlékszem hogyan szorongattam a kezét és néztem fel az arcára, amit szinte mindig elcsúfított az ütések nyoma.
– Apád igazi úriember volt… – Mesélte lelkesen, ahogy felnézett a tér közepén álló hatalmas oszlopra és a nevemet adó Nelson admirálist ábrázoló szoborra.
Apám egy new yorki üzletember volt, anyám pedig Hong Kongból Londonba költözött diáklány. Fiatalon ismerkedett meg a férfivel, aki William Collingwood néven mutatkozott be neki. Láthatóan vagyonos volt és sokáig igazi úriemberként viselkedett, szinte angolként. Aztán megfogantam én. Azt hiszem, valamikor itt szakadhatott el a cérna nála, mert bár anyámmal Londonban maradt, közös lakást vettek és mindent megteremtettek egy kényelmes élethez, egy gyerek még is túl nagy változást jelentett. Az érkezésem előtt rendszeresen utazott Amerikába és heteket töltött ott állítólag munkaügyben… de az én születésem lényegi változást hozott. Anya azt akarta, hogy mellettünk legyen. Ez pedig veszekedést szült, majd pofonokat… és én olyan kevés volt, hogy megvédjem. Hiába csapkodtam a lábát apró kis ökleimmel. Nem érezte a fájdalmat vagy nem akarta érezni… egyszerűen csak félrelökött, amikor már túlságosan zavartam.
– Apa most is úriember? – kérdeztem kissé rekedten a magam kisfiús kíváncsiságával.
Választ nem kaptam persze, de csak később értettem meg, miért.


Apa olyan nyolc éves korom körül tűnt el. Nem volt különösebb oka a dolognak azt hiszem, legalábbis anya sosem említette. Én sokáig azt gondoltam, csak ránk unt, nem voltunk neki többé fontosak vagy esetleg másik felesége és családja lett. Egészen addig volt ez így, míg tizenöt éves koromban fel nem bukkant.
Reggel volt, szokás szerint egyenruhába bújva léptem ki a szobámból, hogy a nyakamba vegyem London utcáit. Akkoriban még érdekelt a jövőm, az iskola. Jólfésült úri gyereknek tűntem, akit egzotikussá tettek ázsiai vonásai. Anyám mindent megtett a jólétünkért és  a nagyszüleim erőteljesen támogattak minket Hong Kongból.
– Szevasz kölyök… – ismerős hang hallottam.
Hirtelen nem, tudtam honnan érkezik… de a testemen átfutott valami különös, ijesztő, hűvös fuvallat. Megremegtem. Olyan lassan fordítottam a fejem a nappali felé, ahonnan anya szobája nyílt, mintha egy film lassított jelentét játszanám el. Beleborzongtam apám látványába. Kövérebb volt, valahogy áradt belőle egy különös, kellemetlen, már-már rideg érzés.
– Te meg mi a szart keresel itt? – kérdeztem a lehető legszenvtelenebbül. – Tűnj már el az életünkből! Mit akarsz még? Tönkre tenni minket?
Hirtelen minden düh kifakadt belőlem, ami kisgyerekként gyűlt fel bennem. Erőszakos gondolataim mögött ott húzódott meg a kép, ami gyerekként rettegéssel töltött el – az, ahogyan anyámat bántotta. Nem akartam már a sakroba húzódva zokogni, még ha az érzések fojtogatták is torkomat.
– Hát így beszélsz te az apáddal? – kérdezte.
Lassan sétált felém. Láttam, hogy megpróbál ijesztő lenni, de én szúrós tekintettel bámultam rá. Képes voltam végre farkasszemet nézni vele… egészen addig, míg egy hatalmas pofon nem csattant az arcomon.
– Ha befejezted a középiskolát Amerikába költöztök és egy rendes egyetemre fogsz járni – jelentette ki, olyan nyugodtan, mintha egy pillanattal korábban nem is felpofozott volna.
Remegve görnyedtem előre, tenyeremmel az égő bőrt simogattam. Lehunyt szemekkel vártam, hogy befogja végre a száját. Nem akartam sem látni, sem hallani… gyűlöltem.


Huszonegy éves koromban láttam viszont apámat, mikor hazatértem az az egyetemről. Nem, nem költöztünk Amerikába és egy középszerű iskolában tanultam– Yorkban. Anyám is az egészségügyben dolgozott, engem is hasonló pályára szánt, még ha engem nem is érdekelt volna különösebben az egész. Nem volt választásom, engedtem a kényszernek.
Apámat a konyhában találtam, az étkező asztal mellett ült és egy bögre kávét iszogatott. Egészen úgy viselkedett, mint aki hazajár oda… furcsamódon már nem volt kövér. Izmos lett és napbarnított, csak a képéről áradt ugyanaz a különös, sötét érzés. Abban a pillanatban is annyira gyűlöltem, mint hat évvel korábban, amikor felpofozott. Persze tudtam, hogy míg én a kollégiumi szobámban töltöttem mindennapjaimat haza járt. Anyám arcát időről időre foltok borították el… de az első pár alkalom után nem kérdeztem rá, miért engedi a közelébe. Tudtam, hogy az egykori nagy szerelem emléke űzi.
– Húzz el innen! – Söpörtem le a bögrét az asztalról. Nagy csattanással ért földet és tört ezer apró darabra. – Nincs rád szükség ebben a házban.
Hirtelen mozdulattal nyúlt fel, kapta el a nyakamat. Rászorított, éreztem, ahogy közelebb ránt magához. Megéreztem a kávétól bűzlő, dohányos leheletét, fintorogtam és levegőért kapkodtam egyszerre. Közben belemarkoltam az asztal szélébe, mintha az valamiféle támaszt nyújthatna.
– Gyűlöllek – súgtam.
– Amerikába megyünk! – erősködött, majd elengedett, sőt egyenesen eltaszított magától. Hanyatt estem. A hideg konyhapadlón landoltam, hátam a szekrénynek csapódott. A fejemet szerencsére nem ütöttem be annyira, éppen csak megszédültem tőle.
– Nem megyek veled sehová, te barom… – motyogtam.


Huszonöt évesen költöztem el otthonról, lényegében menekültem anya és apa nagy szerelme elől, ami újra és újra fellángolt. Az évek gyorsan teltek, az egyetemet sosem fejeztem be, inkább dolgozni kezdtem. Olyan munkákat vállaltam, amiket képtelenség volt megszeretni… különös szabadságvágy tört rám. Távolra vágytam a civilizációtól, messze az emberektől, mégis egy nagyobb városba költöztem, ahol az éjszakai életbe merülve próbáltam elfeledni mindazt, ami belülről kínzott.
Elittam a nagyszüleim örökségét. Rengeteg pénzem volt ahhoz képest, amit lényegében a keresettemmel megszerezhettem volna, de azt csak is alkoholra és szexre költöttem. Ezerszer vásároltam magamnak csinos ruhát vagy kábítószert, hogy jobban élvezzem hódításaim gyümölcsét. Sosem válogattam meg ki került az ágyamba.
Ez történt tavaly ősszel is, azon a bizonyos pénteki estén, amit a „nagy hír” előtt ivászattal, drogozással és szeretkezéssel töltöttem. Reggel szokás szerint a plafont bámultam az ágyban, míg a partnerem a zuhany alatt énekelt. Nem tudtam a nevét, nem is érdekelt, tökéletesen elég volt, hogy a pénztárcája időközben az én kabátom zsebébe vándorolt, a többi megmaradt egyszerű szórakozásnak.
Hangosan kopogás zavart meg. Az ajtón dörömböltek persze, de kellett egy pár perc, mire felfogtam. Addig ugyanis elfoglalt az a gondolat, hogy olyan undorító vagy, mint az apám. Talán ezért nem is kell nekem szerelem… mert bár mindennél jobban vágytam volna a magam boldogságát megtalálni, végül mégis jobb volt elzárkózni tőle.
Lassan keltem fel, magamra rángattam a nadrágomat. Álmatag képpel téptem fel a szállodai szoba ajtaját. Két rendőr ácsorgott ott. Hirtelen megremegtem, úgy mint amikor apám megvert… nem gondoltam volna, hogy valaki feljelentést tehet ellenem, hiszen mindig körültekintő voltam, ha hozzányúltam bármihez is. Kedvtelésből vettem el mások tárcáját, na meg azért, mert az örökségem rohamtempóban kezdett fogyni.
– Mr. Nelson Wang? – kérdezte szigorú hangon az idősebb. A fickó legalább két fejjel nagyobb volt nálam. Robosztus alkata egyenesen letaglózó volt. Nem tudtam válaszolni, csak lassan bólintottam.
– Az édesanyja miatt keressük már napok óta – magyarázta tovább. – Dulakodás és sikoltások miatt hívták ki a londoni kollégákat Sophie Wang lakásához. Több szomszéd is megerősítette, hogy kiáltozásokat hallott. Az édesanyját azonban nem találtuk a helyszínen, csak egy kevés vérnyomot.
– Mi… – Ennyit tudtam kinyögni.
Hamarosan persze kihallgattak, el kellett mondanom nekik mindent az apámról. Egészen részletesen számoltam be arról, milyen terrorban tartott minket… és persze a nevét is elmondtam: William Alfred Collingwood, hozzá minden egyéb szükséges adatot. Nem akadtak a nyomára.
Ezért határoztam el, hogy magam kezdek nyomozásba, méghozzá apám állítólagos lakhelyén: New Yorkban.


Újév napján érkeztem meg Amerikába, azon belül is New Yorkba. Nem volt túl sok pénzem, abból is egy lepusztult Sleep Inn nevű brooklyn-i szálláson tudtam csak szobát bérelni. Ez a maradéka volt annak az örökségnek, amit elittam lényegében. Az életemet ugyanúgy folytattam és meglepő módon, itt még könnyebb is volt a dolgom, mint odahaza. Talán a hatalmas tömeg miatt ment lazábban a lopás. Elég volt csak feltolakodni egy zsúfolt metróra, máris három pénztárcával voltam gazdagabb – és persze ki gyanúsított volna meg egy olyan jól öltözött alakot, mint én? Ételre persze ebből futotta, sőt időnként le is tudtam inni magam, ha rám tört a depresszió.
Megkedveltem New York forgatagát és elhatároztam: itt maradok, amíg ennyire élvezem a helyet. Közben persze anyám kereséséről sem feledkeztem meg. Sikátorokat kutattam át, szállodákban kérdeztem, a képével a kezemben, hogy nem látták-e vagy ismernek-e egy William Collingwood nevű fickót. Mindig nemleges választ kaptam.
Nem adom fel – ezt ismételgettem magamban, ahogy kiléptem egy fényűző hotel pompás ajtaján. Nem is néztem meg, milyen gyönyörű helyen járok, mindössze lehajtott fejjel ácsorogtam, hagyva, hogy a hömpölygő tömeg kerülgessen… és akkor, a cipőm orránál valamit megpillantottam. Sötétszürke lap volt és ennyit láttam távolról: „wood.”
Beleborzongtam a látványba – nem tudtam persze miért. Testem magától mozogva hajolt le és a lábak rengetegében ujjaim felhúzták az ázott lapot. Egészen közel kellett emelnem, hogy elolvassam, ami még éppen csak látható volt rajta: „…am Collingwood” Ezalatt valami elmosódott sor és egy telefonszám vége látszott: „3459.”
Kincsként tekintettem a névjegykártyára – mert hát más nem lehetett. Szívem erőteljesen kalapálni kezdett, lábaim a földbe gyökereztek és úgy éreztem: végre egy reménysugár talált rám.