Füst szagot éreztem. Az első gondolatom volt, hogy valamit bizonyára a Sleep Inn konyháján égettek oda... habár, mivel itt tartózkodásom óta nem sokat ettem, fogalmam sem volt, milyen képességekkel bírt a helyi séf. Az ingyen kávéról persze történetesen kiválóan tudtam: pocsék íze van, főleg, ha az ember nem kanalaz bele jó sok cukrot. Bár a lötty, akkor is inkább édesített meleg vízhez hasonlított, némi kátrányos beütéssel.
Aztán megláttam az embereket, a rohanó embereket, akik a hatalmas üveg ajtón száguldottak a parkolóba. Tekintetem lassan kapaszkodott fölfelé az épület narancsos-szürkés, ízléstelen falán, egészen a második emeletig, ahol saját, ritkán takarított szobám is volt. Aztán megláttam azt, amitől rettegtem: sötét füst dőlt kifelé a folyosói ablakon... azon a szinte, ahol a menedékem volt. A menedék, ahol minden kincsemet tartottam (érthetőbben: pénz és az egyetlen nyom apámhoz).
Remegve torpantam meg a parkoló bejáratánál. A füstöt bámultam, ami az amúgy is borús ég felé szállt tovább. Miért pont én? Miért nem történhet már valami jó? New Yorkba érkezésem óta, mintha valami különös, sötét felhő költözött volna a fejem fölé. Vonzom a bajt, a gondokat... az egyetlen pozitívum, ami történt velem talán apám nevének – legalábbis egy kis részletének – látványa volt azon az átázott, koszos lapon... s ami éppen a pénzemmel készült a tűz martalékává válni odafent, a szobámban.
–  Ne, ne, ne... – Kapkodtam gyorsan a levegőt.
Képtelen voltam megnyugodni. A szívem erőszakosan próbálta átszakítani a mellkasomat, közben reszkettem az indulatoktól. Kezem ökölbe szorult, gondolataim pedig gyorsan pörögtek: Nem éghet bent... nem hagyhatom...
Egy lépést tudtam csak tenni az épület felé. Nem érdekelt, hogy vannak-e ott már tűzoltók vagy éppenséggel rendőrök. Most fontosabb volt mindennél, hogy biztonságban tudjam a dolgaimat. Azonban, éppen ekkor valami baj történt. A Sleep Inn recepciósa, egy kövér, göndör hajú nő lépett elém. Tenyerét engedély nélkül a mellkasomra fektette. Nem engedett tovább.
– Mr. Wang, a szobája... – magyarázta rekedten. – Nem tudjuk, mi történt, éppen csak volt idő a vendégeket kimenekíteni. Még szerencse, hogy sokan nem is voltak az épületben, így napközben.
Ellöktem a kezét magamtól. Erre úgy nézett rám, mint valami sértett kislány, a könnyek – amik eddig nagy, vizenyős szemeiben ültek – egyszerűen útnak indultak álla felé. Megköszörültem a torkomat, kicsit kihúztam magam, hogy nagyobbnak tűnjek a magam százhetvenhét centijénél.
– Tűnjön az utamból – közöltem röviden.
Még egyszer meglöktem és rohanva indultam el befelé. Hallottam még, hogy kiáltoznak utánam, közöttük ez a nőszemély is. Nem érdekelt, belöktem az ajtót, odalent még nem volt olyan nagy, elviselhetetlen füst, mint amire számítottam. Sőt, itt még lélegezni is tudtam.
A lépcsők felé vettem az irányt, sejtve, hogy a liftek ilyenkor nem működnek. A lépcsőforduló után már gyűlt a füst, ahogy pedig újabb kanyarulatba érkeztem, kezdet átláthatatlanná válni, a levegő nehéz lett. Tüdőm fájdalmasan, sípolva kapkodott friss levegőre áhítozva, de csak azt a kemény, keserű, bűzös valamit tudta magába fogadni, ami körülvett. A szemem könnyezni kezdett, ezért megtöröltem és ekkor láttam meg a szürke felhőn át saját szobám ajtajának körvonalait.
Tárva nyitva volt és iszonyatos forróság vette körbe. Az ajtó közelébe még ugyan nem terjedt a tűz, de az ágy lángokban állt, terjedve az ablak irányába. Szédülni kezdtem, ahogy beléptem a forróságba, hangosan, sípolva lélegeztem még mindig, de nem érdekelt.
Ha lassan is, de eljutottam az akasztóig, ahol másik, sötétkék kabátom lógott. Tudtam, hogy a zsebében van a lap és a bankkártya, meg némi készpénz, amiket nem mindenhová hordok magammal. Azonnal magamhoz öleltem és kissé szédelegve indultam meg a folyosón, vissza a lépcsősor felé...
– Basszus... – nyögtem, mikor az egyik lépcsőfokon állva beleszédültem a mélységbe.

Nelson & Connor

"The fire destroys your life…"

A parancsnokság jelenleg az én irányításom alatt állt, és megkaptam azt a szerencsés feladatot is, hogy a huszonnégy órás műszakomat megtoldjam egy kevéssel is, mert továbbképzés lesz, így a leghamarabbi időpont, mikor kijuthatok innen, körülbelül a harminc óra, vagy éppen még ennél is több. Scott a másik babzsákon ül, és a kártyákat dobálja a közöttünk halmozódó toronyra, és különböző történetekkel szórakoztat.
- Tegnap este két cici…érted egy testvérpár volt meg. Én azt mondtam nekik, hogy nem akarok választani, és nem is vagyok önző típus, így ha gondolják, akkor mindkettőjükkel elmegyek, és láss csodát zabálták ezt a szöveget. Nem gondoltam volna, hogy a szerénység eme foka imponál a női nemnek… - az a vigyor szerintem most nem lett volna az arcán, ha itt tartózkodott volna a két említett, de ugye ez már csak így megy a férfiak között.
- Ha ismernéd őket, akkor már régen meglettek volna, te nagyágyú. Némi virág a randi elején, egy kis meghitt zug, és a nagy bociszemek…garantált, hogy önként dőlnek be az öledbe, és még kérned sem kell. – egy ászt ejtek közénk, és ezzel megnyerem ezt a kört is.
- Marshall….ugye te sem gondolod komolyan ezt? Eljátszottam a fél fizetésemet.. – riasztást kapunk, és ez a végszó a kettőnk párbeszédére.
- Mennünk kell. Szedd össze a nagy seggedet, és vedd fel a sisakodat, mert tűz van a belvárosban. – könnyedén vedlem le a szórakozott énemet, és válok komollyá, mert innentől kezdve emberéletek múlnak rajtunk. A védőruházat felvétele után összesen két percünk van, hogy összekészüljünk, és felszálljunk az autóra. Én terelem az embereimet, és mutatom az utat a parkoló felé.
- Smith csipkedd már magad, ne aludjál, ha szolgálatban vagy…az istenit. – rivallok rá, és beterelem az utolsókat is, aztán felkapaszkodom, és a plexivédőt a szememre húzom. A villódzó fények felkapcsolódnak, és az úton mindenki lelassít, hogy előnyt adjon nekünk. A kollégák is kikapcsolják ilyenkor az érzelmeiket, és az a lényeg, hogy csapatban tudjunk együtt működni, a többi mellékes.
- Scott…és Riley ti ketten mentek a tömlővel, a létrákat húzzátok fel, hátha még akadt bent lévő áldozat, én Archibalddal térképezem fel a benti terepet, és úgy kezdjük meg az oltást. Smith kikérdezed azt, aki kihívott minket. – már nincs is több kérdésem, csak egy kövérkés nő jajveszékel a bejárat mellett, hogy valaki beszaladt, és valószínű a tűz epicentrumához tart.
- Majd én felmegyek…kezdjétek meg a tervet, ez parancs. – nem szeretem, ha ellenkeznek velem. A sisak megvéd, de borzalmasan nagy a füst, és képtelenség átlátni a területet. A lépcsőfordulókat figyelem, és a férfit kutatom a tekintetemmel, de nem látom sehol.
- Mr. Wang? – kiáltok fel, de válasz nem érkezik, és kezdünk kifutni az időből. A srácok már odafent vannak, és kintről is locsolják a vizet, de ebben a tempóban az alapszerkezet is megsérül, és akkor összeomlik az egész épület.
- Hahó? – pillantok felfelé, mikor meglátok egy alakot, de már korántsem annyira pozitív a kép, ahogyan elszédül szinte bábként kezd lefelé bicsaklani a teste lépcsőfokról lépcsőfokra.
- A picsába… - káromkodom el magam, és úgy döntök, ha nem most, akkor soha, így a fal mellé állok, és akadályt képezek a lábammal. Meg is állítom, aztán azonnal felnyalábolom az alélt testet, és húzni kezdem lefelé a megfeketedett kabáttal együtt. Más anyag híján a szája elé tartom, hogy ne kapjon füstmérgezést, és ki tudjam vinni, de fogytán az időnk, és mikor leérnék az alsó szintre, már hallom azt a borzalmas hangot….csak ne most szakadjon le a tető. A vállamra kapom, és nehézkesen koordinálva suhanok a másik irányba, hátha arra van egy másik kijárat…

A kezeim megremegtek, a lépcsősor ugyan nem volt túl magas a következő fordulóig, még is onnan nézve iszonyatos mélység látszott tátongani előttem. Nyeltem egyet és megráztam a fejem, amitől persze csak még jobban megszédültem. Úgy kellett megkapaszkodnom a korlátba. Addigra azonban már mindegy volt.
Ujjaim erőtlenül kulcsoltak rá a fémre, ami még nem forrósodott fel. Csupán a hátamon éreztem meg azt a perzselő meleget, ami valahonnan a szobám irányából érkezett. Tudtam, még ebben a kissé kába állapotban is: mindenem oda, csak az a kevés pénzem marad, amit magammal hoztam… ami lényegében minden vagyonom, leszámítva az éppen bent szarrá égő ruhadarabokat. Persze nem egy különleges darab volt, amire úgy vigyáztam, mint a szemem fényére, sőt még annál is jobban. Szerettem csinosan felöltözni, mikor „vadászni” indultam az éjszakába. New Yorkban azonban minden bizonnyal sem nem akadt számomra pénzes fickó (vagy csaj) vagy legalábbis nem érdeklődtek irántam. Ez a gondolat most még keserűbb volt, mint eddig… hiszen a rajtam lévő ruhákon és a kormossá vált kabáton kívül – amit még mindig magamhoz szorítottam – nem sok minden maradt.
– Hahó?– hallottam meg valami hangot.
Lepillantottam a mélységbe, de a füstben éppen csak valakinek a körvonalait tudtam kivenni.
Tenni akartam egy lépést lefelé, azonban ekkor végleg elhagyott az erőm. Talán belefáradtam az értelmetlen levegőért kapkodásba vagy tényleg az a kormos levegő merítette ki annyira, hogy már szinte megnyugtató volt a szememre boruló sötétség.
Még éreztem, lábaim összecsuklottak. Aztán erős fájdalmat éreztem… és csak a semmi maradt. Az a semmi pedig átölelt, nem engedett gondolkodni vagy érezni. Egyszerűen csak voltam. Nem tudom mennyi ideig tartott ez az állapot, amit leginkább egy mély, álomnélküli alváshoz hasonlíthatnék.
Aztán valami hatalmas zaj hasított a sötét békébe. Megéreztem a rázkódást és azt az iszonyatos fájdalmat, ami minden porcikámat kínozta. Nem fogtam fel, hogy hol vagyok, csak azt, hogy ott is iszonyatos füst uralkodik és még mindig nehezen lélegzem. Gyerünk, Nelson, tartsd nyitva a szemed! Bíztatni próbáltam magam, mert megint megjelent a szédülés és testem szinte áhítozott a sötétségért.
Pislogva próbáltam távoltartani a kábultságot magamtól. Nagyjából ezzel egy időben fogtam fel, hogy a rázkódás nem föld rengés és hogy bizony haladok valamerre. Méghozzá azért, mert valaki cipel. Valami nagydarab fickó lehetett, mert úgy a vállára dobott, mint egy elcseszett krumplis zsákot.
– Már elnézést… – nyöszörögtem rekedten, mint aki alig tud kipréselni magából egy árva hangot sem. – Az ajtó a másik irányban van… – tettem hozzá.
Közben persze kicsit megütögettem a hátát és közben azon gondolkodtam, mit kéne mondanom úgy amúgy: héj, haver tegyél már le vagy volna olyan kedves letenni? Valószínűleg angliai neveltetésem ez utóbbit kívánta volna meg. Csakhogy ez hidegen hagyott. Sosem voltam az, akit különösebben érdekeltek volna a skatulyák vagy az idióta társadalmi szabályok.
– Hé, Mr. Tűzoltó… – Ezt a megállapítást a lassan tisztuló látásomnak köszönhettem. Az egyenruha ugyanis eddigre már bizonyossá tette, kinek a vállán is rázkódok. – Szívesebben lennék két lábbal a talajon, feltéve, ha nem akarja…
Jó adag poros-kormos levegőt sikerült a számon át belélegezni, így köhögés szakadt fel belőlem. A szám elé kaptam a kezemet, amennyire ebben a kitekeredett pózban tudtam. De amikor elhúztam, még abban a füstben is láttam: véres.
– Ne, az arcom… – Pánik tört rám. Ezt a gondolatot valójában magamnak szerettem volna megtartani és csak csendesen megállapítani, hogy hódításom utolsó eszközének is annyi. Lényegében egy összetört arcú, szemeteszsákba öltözött csöves leszek nemsokára.
Eddigre már annyira vergődtem, hogy a fickónak nem is lett volna más választás, minthogy le rakjon és kissé szédelegve megpróbálja talpon maradni. Talán, ha nem lettem volna ilyen zaklatott meg is néztem volna magamnak, mert hát egy szép test több kiló ruhában is szép test. Állítólag a tűzoltók izmosak, habár nekem még eggyel sem volt dolgom korábban és nem csak azért, mert nem volt tűz addig egyetlen lakhelyemen sem.

Nelson & Connor

"The fire destroys your life…"

Nem vagyok az a hősködös típus, nem is szeretek úgy kiállni a kollégáim elé, hogy majd én leszek a nap megmentője, mert egy csapat vagyunk, és aszerint mozgunk is. A hívás egyértelműen nem ígér sok jót, mert nem tudják megmondani a tűz keletkezésének az okát, és a helyszín is érdekesen megközelíthető, mert szűk utcákon át kell végigszáguldanunk. A csoportom egyik része még kómás, mert a „szabadidejét” alvással töltötte, de itt azonnal tudnia kell váltani, mert életekért felelünk. Komoly vagyok, most nem tükrözi híven a személyiségemet ez a hozzáállás, mert civilben bunkón viselkedem, viccelődök, de ha a munkám a tét, akkor egészen más a prioritás. A team irányítása az én feladatom, nem vehetik észre rajtam, ha bizonytalan vagyok, de szerencsére nem olyan alkatnak születtem, és megoldom a krízishelyzeteket is. A bejárat előtt egy kövérkés néni vár, aki jobban meg van rémülve, mint a kint állók, és arról magyaráz nekem, hogy valaki a figyelmeztetése ellenére is beszaladt az égő épületbe. Mondanom sem kell, hogy mennyire szívlelem az öngyilkos jelölteket, de elkérem a nevét, és a körülbelüli leírását, melyből, ha összeakadok vele, akkor felismerhető legyen. A tűz epicentruma odafentről jön, a többiek odakintről oltják a tüzet, és megpróbálnak felülkerekedni a problémán, de mint vezető, nekem azaz elsődleges célom, hogy kimenekítsem a bent ragadt áldozatot. A férfi a származása alapján, vagy kínai, vagy hasonló nemzetiségű lehet, így jobban ügyelek a lépcsősorra is, de a kétszeri szólongatásra sem kapok választ. A füst egyre rosszabb, és a látási viszonyok is romlanak, de nem adom fel, és a plexin keresztül szemlélődőm végig a fölöttem tornyosuló soron. Mi van, ha már elájult, vagy éppenséggel meghalt? Nem szeretnék ma halálos áldozatokat, így megismétlem a nevét, és felfelé menetelek. A második kanyar után tűnik fel egy kósza alak, és bizonyossággal állíthatom, hogy a mozgáskoordinációja már nem az igazi. Megbotlik, és szépen előrebicsaklik, mint egy rongybaba. A másodperc törtrésze alatt kell felállítanom egy új tervet, és ezzel elboldogulni, mert a férfi, mint egy szárnyas ajándékcsomag, úgy gurul lefelé, és az egyetlen akadályt a lábam tudja képezni, hogy ne essen tovább. Nem túl humánus, de a célom az, hogy kijuttassam innen, és élve tegyem ezt meg. Leguggolok hozzá, és ellenőrzöm az állapotát is, mielőtt arra vetemednék, hogy a vállamra csapjam. A kiutat keresem, a kabáttal tartom távol tőle a füstöt, és figyelek, nehogy leessen, de nem vagyok túl kényelmes, ez már tény. Némi időkihagyás után valami nyöszörgésfélét hallok, de nem foglalkozom vele érdemben, mert a tartószerkezet megremeg, és félek, hogy ránk fog borulni az egész épület, és akkor kampec lesz. A kioktató hangnemmel nem törődök, csak menetelek előre, mikor ismét felhangzik, és egy udvariasnak számító hátba lökést kapok.
- Ébren van? – pillantok hátra, mikor már valami titulus megszólítással jön, és talpra szeretne állni.
- Nem fog összeesni? Tartsa a szája elé a kabátot, mert enyhe füstmérgezése van már. – közlöm a sisakomból, mert én védve vagyok ugyan, de ez sem tart örökké. A kiakadását nem értem, de már annyira ficánkol, hogy nincs más választásom, így talpra állítom, és rápillantok.
- Ne azzal legyen elfoglalva, hogy milyen az arca. Jól van? – lépek közelebb, és ha nem tartja az anyagot a szája elé, akkor én nyomom oda.
- Nem akarom, hogy meghaljon, és az az ajtó már nem biztonságos. Egy másik utat kell találnunk. Ismeri az itteni járást? – a biztonság kedvéért a közelében maradok, hátha alá kell nyúlnom, hogy elkapjam, mielőtt összeesne.

Van valami megnyugtató az eszméletlenségben. Talán a sötét, ami olyan védelmezőn öleli át az embert, hogy szinte meg is feledkezik arról, milyen kósza hülyeség vitte a veszélyzónába… mert valljuk be az enyémet leginkább annak lehetne titulálni. Egy árnyat kergetek, mióta New Yorkba érkeztem. Az is igaz, hogy az árnyam nem is olyan kicsi, egy életet éltem le benne. Nem csoda, hogy a fényben állva is kapkodom utána, hátha meg tudom ragadni a gallérájánál fogva, visszarángatni magamhoz és visszakapni azt, amit elvett tőlem.
A hörgéssel és a füsttől könnyes szemmel kezdtem ficánkolni az engem cipelő alak vállán. Egy kissé zavarba ejtő helyzet volt és nem, közel sem azért, mert egy izmos tűzoltó kapott fel, mint egy zsák krumplit. Ezzel a helyzettel én kérem tökéletesen ellettem volna. Egyszerűen csak méltóságteljesebb lett volna a két lábamon kisétálni.
A köhögés és a vér azonban közel sem volt bizalomgerjesztő, pláne nem az a tény, hogy ez utóbbi az arcomból származik. Még egyszer odanyúltam és a korom mellett újabb adag vér fogadott ujjbegyeimen.
– Ne azzal legyen elfoglalva, hogy milyen az arca. Jól van?
Felháborodottan pillantottam a fickóra. Próbáltam a sisakon keresztül kivenni az arcvonásait, de nem sok látszott belőle. Nagy mélázásomban egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a már teljesen bepiszkolódott, elszakadt kabátot nyomja a képembe. Nem, mintha ettől kellemesebb lett volna a levegő, sőt olyan volt, mintha egyenesen az orrom alatt égetnének gumit.
– Ne azzal legyek elfoglalva? – Háborogtam és kicsit közelebb léptem hozzá. Sőt, mutatóujjamat és fenyegetően a mellkasa felé böktem. Lényegében nem értem hozzá a ruhájához, de nem sok választott el tőle.
– Tudja maga, milyen nehéz manapság megélni, ha az embernek nincs rendben az arca?
Aztán kissé bizonytalanul megfordultam. Abba az irányba próbáltam elnézni, amerre haladnunk kellett volna kijárat felé. Az egész épület sötét volt, a koromtól, a portól és az iszonyatos mennyiségű füsttől. Képtelenség volt eddigre már teljesen ellátni abba az irányba. Mély levegőt vettem a kabátom mögött és kissé könnyes szemmel fordultam vissza a tűzoltó felé.
– Nem akarom, hogy meghaljon, és az az ajtó már nem biztonságos. Egy másik utat kell találnunk. Ismeri az itteni járást?
Nyeltem egyet.
Most légy okos, Nelson! – parancsoltam magamra. Közben lassú léptekkel indultam meg a hátsó kijárat irányába. Lényegében nem sokszor voltam arra, nem szerettem az udvart, ahol üvöltöző kiskölkök rohangáltak és vágták le a napi egyszeri kötelező hisztijüket. Részemről remek volt a szobámban, zárt ablakok mögött, a takaró alá bújva, ha éppen nem akadt semmiféle különösebb tennivalóm.
Egy hosszú folyosóra értünk. Ott is korom sötét volt, és a füst már átvette efölött is az uralmat.
– Erre van egy ajtó. Az udvarra vezet… – mutattam előre.
Nem vártam meg a válaszát. A falnak támaszkodva a tenyeremmel, kissé szédelegve indultam meg előre. Nem szerettem volna, ha újra felkap… majd ha levette azt a maszkot, eldöntöm, hogy tetszene-e a dolog. Ha igen, akkor majd kint elájulok még egyszer – határoztam el és egy gúnyos kis vigyort eresztettem meg a kabátnak.
Lépteim lassúak voltak még mindig. Térdeim minden mozdulatra megremegtek, csak az adrenalin tartotta bennem a lelket. Nem akartam magatehetetlen hülyeként elhagyni ezt az épületet. Mert Nelson Wang erős… lényegében ezt ismételgettem magamban, közben egy pillanatra lehunytam a szememet. Erősen megráztam a fejemet és igen, még így is képes voltam alaposan megszédülni.
– Mr. Tűzoltó… magába karolhatok? – kérdeztem rekedten.
Nem tudtam, hogy hallotta-e a kérdést. A következő percben ugyanis iszonyatos reccsenés hangja hallatszott valahol a közelünkben. Azonnal kinyitottam a szememet, hátha el kell ugranom vagy esetleg megmenteni a tűzoltót, de csak füstöt láttam. Ismét egy hangos köhögés szakadt fel fájdalmasan a tüdőmből közben, jelezve, hogy most már nagyon is ki kéne menni innen. A francba, össze kell kapnom magam!

Nelson & Connor

"The fire destroys your life…"

Az életmentést komolyan vettem, sosem kerteltem, vagy csináltam belőle viccet, mert fontosnak tartottam. Ez az egy biztos pont volt az elmúlt éveimben, és miután egyszer már elbuktam, és bent égett egy gyermek, nem óhajtottam még egyszer elkövetni ugyanezt a hibát. Sosem beszéltem a múltamról, egy olyan ládikába zártam el, amihez még Mercinek is csak néha adtam kulcsot. New York egy friss kezdet volt a Bostonban történtek után, és ha most a fél épületet kell átfésülnöm ahhoz, hogy megtaláljam a kiutat, és ezt a férfit kivigyem, akkor meg fogom tenni. Az alaprajzot csak sejthettem, és nem is jöttem volna be, ha nem ragad bent egy ártatlan. Az áldozatok száma maradjon is nulla, mint eddig, és akkor nyugodtan hajthatom álomra a fejemet. Az alélt egyedet a vállamra kaptam, mert így könnyebben mozoghattam a belső térben, és kereshettem a kiutat, de közben arra is figyelnem kellett, hogy ne okozzak neki még nagyobb kárt…mondjuk egy közepesen erős füstmérgezést, mert az enyhén már túljutott. A kezdeti próbálkozásait nem is veszem komolyan, nézelődök, de a fölöttünk húzódó kellemetlen hang nem segít rá azzal, hogy időben megtaláljam a másik kijáratot. A ficánkolásától egyébként csak idegesebb leszek, de ha az a kívánsága, hogy letegyem, akkor nem fogom erőszakkal kicipelni. A lába még le sem ér a talajra, de máris az arcát kezdi el vizsgáltatni. Komolyan nevethetnékem támadna, ha nem láttam volna már ilyesmit, de nem vagyok kezdő, és előfordul, hogy furcsa személyiségekkel hoz össze a sors. Nem szeretném komolyan venni a kérdését, mert abszurdnak vélem, hogy egy életveszélyes helyzetben azzal van elfoglalva, hogy milyen karcolások érték a bőrét.
- Én jól vagyok Mr….de sürget az idő, és ha tud a két lábán járni, még mondhatjuk, hogy szerencsés is. Tényleg ennyire hiú akar lenni, mikor ránk dőlhet a tető? – a plexi alatt szárba szöknek a szemöldökeim, mert nem repesek az örömtől, és érzem, hogy a türelmetlenségem is hamar a vesztemet okozhatja, mert nem éppen arról vagyok híres civilben, hogy kedvesen bánjak az embertársaimmal, de ez most kivételes szituáció, így veszek két mély lélegzetet, mielőtt válaszra méltatnám. A füst egyre nagyobb, és a lángok forróságától az időnk is fogytán, így az arcába nyomom a kabátot, úgy tűnt, hogy ez kell neki, de a mozdulatom nem túl finom, így el is fintorodik, és könnybe lábad a szeme. A kifakadása folytatódik, mint egy szappanopera, és lassan fontolóra veszem az „ártalmatlanítását” is, de ez a hősködés kikészít.
- Uram. – tartom fel mindkét kezemet, és az a szerencséje, hogy nem bököd meg teljesen.
- Nem tudom, hogy mivel foglalkozik, és miből él, de most kérem, ne azzal legyen elfoglalva, hogy hány karcolása lett, mert az a feladatom, hogy épségben kijuttassam innen. Jó lenne, ha nem akadályozná a munkámat, mert ezzel megnehezíti a további lépéseket is. - A kérdésemet elismétlem, hátha elér hozzá, és most úgy tűnik ez már hatásos. A folyosón egy másik útvonalat választunk, és előttem haladva átadom neki az irányítást, de ha nagyobb baj történne, akkor közbelépnék. A lépései suták, de bízom benne, hogy jó irányba mentünk el, mert baj lehet belőle, ha eltévedünk. A vevőmön eközben a többiek arról számolnak be, hogy a tűzoltás elkezdődött odakint.
- Vettem…folytassátok…mi a hátsó kijárat felé megyünk. – közlöm, és bontom is a vonalat, hogy ne tévesszem szem elől az árva lelkemet.
- Tökéletes…köszönöm. – hátrapillantok, de a főbejárat már menthetetlen, és az egyetlen járható út, amerre éppenséggel rátértünk. Az előttem haladó megtorpan, egyre nehezebben veszi a levegőt, így én is megszaporázom a sajátjaimat. A kérdése hallatán közelebb sétálok hozzá, és bólintok, ha nem hallana.
- Ne vegye el a szája elől többet azt a kabátot. Jöjjön. – a jobb karját átvetem a nyakamon, és megvárom, hogy rám helyezze az testsúlyát, mert ebben a képletben én leszek az útmutató. A reccsenés nem túl bizalomgerjesztő, de szinte már húzom magammal.
- Mr. Wang tartson ki..mindjárt kint vagyunk. – a mögöttünk lévő lépcső le fog omlani, így ha nem is bírja, akkor tartva őt, az utolsó pár métert együtt tesszük meg. Az ajtónál meg kell állnunk.
- Egy pillanatra támaszkodjon neki a falnak, rendben? – odasegítem, aztán egy erőteljes rúgással szabadítom meg magunkat.
- Jöjjön. – nyúlok a hóna alá, és együtt menetelek ki vele az udvarra. A fekete gomolyag követ bennünket, alig lehet látni, de távolabb viszem, és ott, ha szüksége van, akkor le is térdeltetem, miközben már fel is húzom a sisakomat.
- Mindjárt szólok a mentősöknek, hall engem Mr. Wang? – pillantok a szemébe.

Ó, de nagyon szerettem volna az arcába kiáltani, hogy igen, pont most akarok ilyen hiú lenni. Végül még sem tettem és nem azért, mert olyan visszafogott vagyok, hogy éppenséggel megtartottam magamnak. Más volt a probléma: egyrészt, hogy nem egy benedvesített anyagot tartottam a szám előtt, így bizonyosan sok füstöt nyeltem, másrészt a szemem is csípte és elhomályosult a látásom újra meg újra. Az arcommal való foglalatoskodás közben igen is gondoltam arra, hogy milyen jó lenne a friss levegőn és bár Mr. Tűzoltó izmosnak tűnt abban a zsákszerű ruhában, nem szerettem volna a társaságában meghalni. Ahogy azt már korábban is említettem, ha lekerül róla az űrruha… legalábbis annak sisak része, majd eldöntöm megéri-e a karjai közé omlanom. Egy pár perc élvezet elvégre még egy ilyen szerencsétlen valakinek is jár, mint én.
Valamit dumált a hátam mögött, miközben próbáltam a falnak támaszkodva nagyon lassan haladni a hátsó kijárat felé… éppen a megfelelő irányba néztem, ahol reményeim szerint végre friss levegőhöz juthatok majd, mikor úgy éreztem a tüdőm feladja a szolgálatot. Ráadásul valami hatalmas reccsenés következtében olyan töménytelen mennyiségű füst töltötte meg még ezt a részt is, hogy hirtelen Mr. Tűzoltót sem láttam.
– Ne vegye el a szája elől többet azt a kabátot. Jöjjön. – A közben hallottam meg a hangját, hogy éreztem, megfogja a kezem. Finoman húzta át a karomat a válla fölött és hagytam, hogy vonszolni kezdjen.
Nem szerettem sosem túlságosan gyengének tűnni. Apámmal szemben azt megtanultam, hogy hogyan mondjak ellent és azt is, miként álljak fel újra és újra a padlóról, mikor már vérzek ezer sebből. Most is ez az erő dolgozott bennem. Szívem olyan erőteljesen kalapált, mintha legalábbis nekem kéne életet mentenem. Erősen markoltam bele a tűzoltóruhába, a lábaimat pedig, bár lassan, de pakoltam előre és előre. Mindjárt kint vagy, te hülye… ne ájulj el! Majd kint, a fickó karjaiba… – bíztattam magamat.
– Mr. Wang tartson ki..mindjárt kint vagyunk. – Érkezett az újabb biztatás.
Hangosan sóhajtottam. Az ajkaim előtt szorongatott kabát miatt kissé hangosabb, kiáltásszerűbb volt, mintha fájdalmaim lennének. Azok is voltak, történetesen éppen a fejem akart majd szétmenni. A mellkasomat pedig, mintha valami szorította. Hörögve tudtam csak kifújni a levegőt, beszívni pedig sípolva.
– Túlélem… – Nyögtem.
Valójában nem is tudtam, hogy neki szólt-e ez a rövidke szó vagy éppenséggel saját magamnak. Sokkal erőteljesebb volt egy egyszerű, elhaló válasznál. Volt benne valami bíztató, ami képeket keltettek bennem. Olyanokat, amik biztosan életben tartanak. Közöttük anyám mosolygó arcát és apám termetes alakját. Mindkettő, mint egy életetőerő úgy dobogott bennem. Tudtam, hogy meg kell őt mentenem… szüksége van rám, nem hallhattam meg egyszerűen egy égő épületben.
Megkapaszkodtam, jobban mondva csak támaszkodtam a falnak… próbáltam a kabáton át lélegezni, de hatástalan volt. A sípolás elviselhetetlenné vált és hiába próbáltam kisebbet venni, kevésbé kapkodót, ugyanazt a kétségbeejtő hangot hallatta tüdőm.
Aztán hirtelen, mintha egy finom cirógatás érte volna el arcomat, megéreztem azt a kellemes, kinti levegőt. Nem érdekelt az autók bűze vagy éppen egyéb városi szag. Most frissnek, éltetőnek, de mintha hiába húzott volna ki a tűzoltó oda, a szédülés, a fejfájás megmaradt. A térdeim, sőt egész testem reszketett a nagy ijedtségben.
Éreztem, hogy egyszer csak megálltunk és addigra már fel is fogtam, hogy hol is állunk. Távolabb az épülettől, egy olyan részen, ahol már lehetett látni a füsttől. Közel volt az a kis játszótér, ahol legalább húsz kölyök szokott délutánonként üvöltözni, én pedig nem győztem előlük bezárni az ablakot. Egy pillanatra elidőzött a tekintetem egy rózsaszín játékon.
– Mindjárt szólok a mentősöknek, hall engem Mr. Wang? – kérdezte.
Éreztem, hogy engem néz, ezért felé fordultam. Végre megláttam az arcát és szinte ki is kívánkozott az az elégedett vigyor. Na ez már nem rossz… – állapítottam meg nagyon lelkesen és a testem szinte ösztönösen omlott a karjia közé, remélve, hogy ne hagy eldőlni, hanem megfog. Nem kell nekem mentős, ha egy kicsit élvezhetem a látványt. Még mindig vigyorra akart húzódni a szám, ehelyett viszont megpróbáltam nagyon ártatlanul és szenvedősen kinézni… nem is remélve, hogy ez mehet egyszerre.
– Megmentett, Mr. Tűzoltó… – Pislogtam fel rá.
Eközben láttam meg az egyenruhájára felvart nevet. „Marshall.” Ez is tetszett, főleg azért, mert könnyen feljegyezhető… na nem, mintha rajongói leveleket akartam volna küldeni neki ezután. Nem vagyok az a rászállós típus, szimplán jó volt ránézni, nekem meg kellett egy kis vigasztalás a kis esetünk után.
– Kérem, ne hagyjon magamra… – szorítottam meg kissé erőtlenül a karját, arcomat pedig a füsttől bűzlő egyenruhájába nyomtam. Nem foglalkoztatott, hogy tetszik-e neki, sőt, ha ellenkezett volna sem akartam volna, hogy elmenjen a közelemből… főleg, ha még egy mentős is előkerül. Azt nagyon nem akartam… bár ápolónak tanultam valamikor, mégis rettegtem a beavatkozásoktól, legyen az egy kis vizsgálat vagy egy életmentő műtét. Csupán az nem érdekelt, ha az mással történik meg.

Nelson & Connor

"The fire destroys your life…"

Az épület alapszerkezete instabil, az emelet már omladozik, de én még mindig idebent vagyok a férfival, aki az előbb azon aggódott, hogy némi karcolás érte a bőrét. Senki nem mondta, hogy az életveszély a szépséggel együtt társul, de arra még álmomban sem gondoltam volna, hogy valaki ezen fog kiakadni. A járása is darabos, nem bírja el a tüdeje ezt a sok füstöt, és ha perceken belül nem jutunk el a másik kijárathoz, akkor idebent fogunk égni. A türelmem fogytán, de mégsem beszélhetek vele úgy, mint egy civillel, és nekem kell tartani benne a lelket, mert az én felelősségem, hogy élve kijuttassam. A közelben nincs víz, így simán a szájához emelem a szétégett kabát utolsó darabját, és azzal hallgattatom el, ha végre veszi az adást, és hajlandó az együttműködésre, mert nem áll módomban ennyi idősen meghalni, vagy leütni egy áldozatot, mert nem fogta be a kereplesőjét. A falnak támaszkodva bizonygatja nekem, hogy egyedül is boldogul. Nem jelent problémát a számomra, hogy kivigyem, hiszen ez a munkám, de dacoskodik, és a saját lábán kíván távozni. Őrület, hogy még ekkor is milyen makacs, de tűrök, és tanácsokkal látom el arra nézve, hogy spóroljon a levegővel, mert meg fog fulladni, ha nem hagyja abba ezt a nyavalyás színjátékot. A szememben nem lesz kevesebb, amiért segítséget kér, de ki vagyok én, hogy erőszakoskodjak? A saját döntése kapcsán ragadt bent, a fontosnak tűnő tárgyat is hoztam magammal, amikor leborult a lépcsőről. A folyosó szűk, és odafentről a reccsenést követve egy újabb adag korom, és füst száll le. A levegő összetétele már súlyosabb, mint amit elbír egy átlagos tüdő, így tudom, ha eddig kibírtam a késlekedést, akkor most már sürgetnem kell őt. Biztatással élek, más eszköz nincs a tarsolyomban, de talán ez is elegendő ahhoz, hogy mindketten ép bőrrel megússzuk az esetet. Már látom a kijáratot, de ahhoz, hogy innen kimenjünk, biztosan ki kell rúgnom, vagy fel kell feszítenem, de még nem értünk oda, így csak fejben tervezek, és az adóvevőn hallgatom a többieket, hogy hol járnak a tűzoltásban. A falnál hagyom, és némi karate kölyök effekt után máris ott tartunk, hogy a hóna alá nyúlok, és kihozom az udvarra. A talpát húzza, egy-két lépcsőfokon meg is akadunk, de amint „biztonságosabb” távolságba kerülünk a lángoló lakhelytől, azonnal lefektetem, és lehúzom a sisakomat is. Élesztgetem egy csöppet, nem akartam felpofozni, de nagyon fontos volt, hogy ne ájuljon el nekem, és maradjon észnél. A tüdeje valószínű már megtelt a nem túl kellemes, és kaparó korommal is a tetejébe. Bárcsak hamarabb rátaláltam volna, de így aggódhatok, hogy időben szerezzek orvosi ellátást neki. A helyzetünk nem mindennapi, így mikor elveszíti a teste feletti uralmat, könnyedén nyújtok támasztékot neki, és pillantok le a szemeibe.
- Igen, de szólítson nyugodtan a nevemen. Connor. – megpróbálok kommunikációt fent tartani vele, egy kis kapcsolatot teremteni, hogy érezze nem maradt egyedül. Az áldozatok rettegnek, ha magukra lesznek hagyva. Nem érdekel a hálálkodás, nekem többet ér az, hogy életben maradt.
- Nem fogom. – teszek ígéretet, de olyan erőtlen már, hogy sürgetően mérem fel a környéket. A szirénázó kocsi az épület oldalában áll, így nem hagyhatom el a területet. Az egyetlen megoldás gyanánt fél kézzel az adóvevőt az ajkaimhoz emelem.
- Itt Marshall parancsnok. Az udvaron vagyok az egyik áldozattal, azonnal küldjetek ide egy mentőt, vagy egy orvost, nekem mindegy. – szakítom meg a vonalat, és jobb ötlet híján, én is leguggolok, és az ölembe húzom a férfi alélt testét, amennyiben még valamennyire magánál van.
- Mr. Wang már úton van a segítség. Nyugodtan maradjon így. – a függőleges testhelyzet nem oké, engem meg nem izgat, hogy éppen a földön ülök. Az adóvevőt magunk mellé hajítom, mire úgy egy perccel később fel is tűnik a kért segítségem. A piros és fehér felszerelésben közeledő mentőorvost már ismerem.
- Helló Lauren…füstmérgezése van. – kiáltok oda, és a pillantásom lefuttatom az ölemben fekvőre. A nő bólint, és két ápolóval egy hordágyat hozat mellénk. A folyamat innen már ismerős, mondhatni rutinszerű, mert felhelyezzük rá, miközben Laurie oxigénmaszkot erősít a szájára, és az orrára a nehézlégzés miatt.
- Hogy hívják? – tekint rám kérdőn, mialatt én is a hordágy mellett állok a férfi közelében.
- Nelson Wang…odabent megsérült, mert leesett a lépcsőről. Nem tudom, hogy mennyi füstöt lélegezhetett be. – a dokinő sztetoszkóppal hallgatja meg a légzését, én meg rászorítok a kezére.
- Itt leszek, nem megyek sehova. – erősítem meg, ha még hall egyáltalán. Be fogom kísérni a kórházba.

Hörögve kapkodtam a levegőt. Éreztem, hogy a mellkasom nehezen emelkedik, minden egyes alkalommal különös, sípoló hang jelezte: valami nincs rendben. Őszintén szólva eléggé szédültem, éreztem, ahogy a térdeim is remegnek, közben pedig majd szétrepedt a fejem… ennek ellenére még is képes lettem volna megőrizni a látszatát annak, hogy erős vagyok. Azonban Mr. Tűzoltó… Mr. Marshall… levette a sisakját, ami egészen gyorsan átírta a „kemény Nelson” forgatókönyvet és akármilyen borzalmasan is éreztem magamat, ha mások gyengének látnak, élveztem a karjai között heverni. Végül is mióta New Yorkba érkeztem nem sok ember akadt, aki szívesen vette volna a társaságomat… ez most viszont merőben más helyzet volt. Egyrészt azért, mert itt én vettem szívesen, ha nem is a társaságát, de a látványát mindenképpen, másrészt meg tényleg jól esett, hogy nem egyedül kell megküzdenem ezzel a füstmérgezés balhéval…
Csupán akkor értettem meg, hogy ez most nem játék, amikor a szemeim maguktól lecsukódtak. Éreztem, hogy elhagy az erőm és csak kényszerítve magamat tudtam újra Mr. Tűzoltóra emelni a tekintetemet. Inkább megpróbáltam szavakba önteni, hogy megmentette az életemet, még ha az a köszönömöt nem is voltam képes megformázni. Lényegében sosem hálálkodtam még senkinek, így ezúttal is nehezemre esett… mintha a büszkeségembe taposott volna.
Úgy tűnt nem is várt el tőlem ilyesmit. Inkább gyorsan elmondta nevét, hogy miként szólítsam és még arról is biztosított, hogy nem hagy magamra. Ennek ellenére is úgy kapaszkodtam az egyenruhájába, hogy az ujjaim belefájdultak. Nem érdekelt, hogy hozzányomva az arcomat azt a furcsa, kesernyés füst szagot szippantom be. Biztonságban éreztem magamat, na meg a látványból próbáltam merítkezni továbbra is – merthát valljuk be az igencsak jó volt. Ezért aztán megérte füst mérgezést kapni… – megint ott bujkált az a halovány mosoly ajkaim szélén, de inkább megerőltettem magam és igyekeztem fenntartani az ártatlan, szenvedő áldozat maszkját.
– Mr. Wang már úton van a segítség. Nyugodtan maradjon így.
A földön fekve csak őt láttam, meg az eget felettünk, aminek kékjét el-eltakarta a bentről áradó füstfelhő. Nem akartam, hogy megvizsgáljanak, nem lett volna pénzem az ellátásra és külföldiként semmilyen biztosításom nem volt. Azonban, még mielőtt mondhattam volna, hogy jól vagyok, már érkezett is valaki. Ekkor döbbentem le, hogy a testem és az elmém is mennyire lelassult… nem hogy beszélni, de mozdulni is alig tudtam.
–Hogy hívják? – kérdezte a nő, de addigra már az arcomban volt az oxigén maszk. Éreztem, hogy könnyebben lélegzem tőle, mégis szabadulni akartam tőle.
Megpróbáltam felemelni azt a kezemet, amivel nem Connor egyenruháját markoltam, de olyan lassan, ment hogy időközben még a nevem is elhangzott. Még egy sztetoszkóp is előkerült, aminek hideg, fémes felülete szinte sokkolt a benti forróság után.
– Itt leszek, nem megyek sehova. – Biztosított arról Mr. Tűzoltó, hogy mellettem fog maradni az elkövetkezőkben. Ám ekkor ért a kezem is a maszkhoz és végre el tudtam húzni az arcomtól. Éreztem, hogy megint nehezebben megy a lélegzés, hogy a tüdőm nem tudja tartani a tempót a zakatoló szívemmel… mintha kilométereket futottam volna, úgy remegtem egész testben.
– Jól vagyok… nincs szükségem ellátásra… – hörögtem.
Még erősebben szorítottam meg Connort, hogy érezze: komolyan gondolom. Közben a szemeibe néztem, remélve, hogy nem erőszakolja vissza rám azt a hülye maszkot senki és hagynak menni a dolgomra. Elvégre kibámészkodtam magam, meglett a kabát… röviden: minden rendben volt és nem bár előbbit még szívesen csináltam volna néhány órán át, ha már egy fizető pasast nem sodort az utamba a sors, mióta New Yorkban vagyok… de a legkevésbé sem volt szükségem egy kórházi számlára.
– Connor, hadd maradjak itt… – kapaszkodtam belé és közelebb húztam magamhoz. Suttogva folytattam, mert képtelen voltam hangosan beszélni tovább, kifulladtam: – Nincs szükségem orvos…orvosra…
Újra és újra elfogyott a levegőm. A szédülés még erősebb lett és talán én magam, ösztönösen, talán valaki más szorította az arcomra a maszkot. Hangosan, megkönnyebbültem vettem levegőt. Remegtem még mindig, minden erőm elfogyott.
Tudtam, hogy akármi is lesz, Mr. Tűzoltó már nem szabadul ki az ujjaim szorításából. Szabad kezemmel ismét belekapaszkodtam a kabátba és a testemhez szorítottam. Nem akartam elhagyni az egyetlen dolgot, amiben minden iratom, pénzem és apámhoz vezető nyomom volt. Lényegében ez volt mindenem. Se ruhám, se otthonom nem maradt – na, nem mintha Sleep Innt annak lehetett volna nevezni.

Nelson & Connor

"The fire destroys your life…"

Nehéz megfelelni a mindennapi elvárásoknak, és úgy tenni a dolgunkat, hogy közben emberségesek maradjunk. A tűzoltás kicsit hasonlít a mentősök életére, csak én akkor teszem ezt, mikor egy égő épületből kell kihoznom valakit, és felelősséget kell vállalnom érte, hogy eljusson egy másik segítséghez. A mai eset nem lett volna más, mint az eddigiek, ha nem marad bent egy idegen férfi, akinek még a nevét sem tudtam az elején. Mr. Wang erőszakosan kapaszkodott egy kabátba, mikor rátaláltam, és leesett a lépcsőről. A kezdeti bátorságát őrültségre cserélte el. Ki az, aki nem hallgat egy szakavatott emberre, és mindenáron a kinézetével van elfoglalva? Nem értettem eleinte, hogy miért sérti ez az egóját, de amikor kijöttünk, már valamit kezdtem megsejteni. Mi van, ha modell, vagy esetleg egy olyan ember, akinek kifogástalannak kell maradnia? Mindenesetre most nem az éltetett, hogy a karcolást ellássák az arcán, hanem friss oxigénhez juttassam, mert füstmérgezést kapott. A kis játszótér melletti területen fektettem le, és kérettem oda a mentősöket. Nem hagyhattam egyedül, nem volt más a közelünkben, és amúgy sem tettem volna. A fejemben megfordultak olyan gondolatok is, hogy vajon éppen mit csinál Ethan, de szerintem ma nincs szolgálatban, és otthon henyerészik. Minek kell nekem egyáltalán arra gondolnom, hogy mivel üti el a szabadidejét a lakótársam? Ha ez a műszakom véget ér, akkor alszok egy jó nagyot, és elmegyek vásárolni Mercivel. Egyszerűen megőrülök, ha nem engedhetem ki a fáradt gőzt a legjobb barátommal. Meglepett, hogy utánam jött New Yorkba, de bevallom, hogy hiányzott is. A tekintetem rávezettem a férfira, és megpróbáltam a legkedvesebb lenni vele, amíg az orvos is odaért hozzánk. a hordágy, és a rendezkedés igénybe vett egy kis időt, de nem kellett aggódnom, hogy nem kapja meg a szakszerű ellátást. A maszk volt az első lépcsőfok, és én is megkönnyebbültem, hogy már nem olyan hamuszürke a színe, de az más kérdés volt, hogy nem is mozdulhattam mellőle, mert szó szerint belém kapaszkodott. A szorítása nem volt olyan erős, mint az ájulás előtt, de egyértelmű jele volt arra nézve, hogy fél, és nincs senki, aki mellette lenne. A diagnózisra vártam, meg a további teendőkre, nekem még beszélnem kellett volna a társaimmal is, mert én vezettem a mentést, de egyelőre nem mehettem sehova. A maszkot elhúzta, és olyasmiket magyarázott nekem, hogy nincs szüksége további ellátásra. Összeráncoltam a homlokomat, és közelebb hajoltam hozzá.
- Mr. Wang majdnem megfulladt odabent. Nem hiszem, hogy ez most opció lenne. Be kell mennie a kórházba. – ismételtem el az orvos kérését is, de jelenleg nem mozdultak a hordággyal, mert erőszakkal nem vihették be.
- Uram… - a keresztnevemen való szólítást én előlegeztem meg neki, így intettem a többieknek, hogy egy kis időre álljanak le, amíg beszélek vele.
- Itt nem maradhat Mr. Wang, be kell vinniük a kórházba. Csak egy gyors vizsgálat, hogy megnézzék nem károsodott-e a tüdeje. Nem vesz igénybe többet, mint néhány óra. – nem tudtam, hogy mit kellene még mondanom, hogy meggyőzzem az ellenkezőjéről. Láttam, hogy egyre rosszabbul van, így nem is volt kérdés, hogy visszasegítettem rá a maszkot, és intettem a két mentősnek, hogy emeljék meg a hordágyat. Nem lett volna esélyem szabadulni, így megszorítottam a kezét, és mélyen a szemébe néztem.
- Az egészségénél jelenleg nincs fontosabb. Bekísérem, és ott leszek magával, rendben? – nem jutott eszembe jobb ötlet, és mivel eléggé ragaszkodott hozzám, így követtem a mentőalakulatot az autóig, és vele együtt ültem be hátra.
- Scott. – füttyentettem oda az egyik beosztottnak. – Kérlek, nézzetek utána, hogy mi lehetett a kiváltó oka a tűznek. Bekísérem az uram a kórházba. Ha a parancsnok el akar érni, akkor szóljatok neki, hogy az egyik sérülttel vagyok. A jelentést még ma elküldöm. – hála istennek nem kellett sokat magyarázkodnom, így ránk csukhatták az ajtót, én meg a két lábam közé szorítottam a fejemet egy pillanat erejéig.

Szerettem volna kipréselni magamból, hogy nincsen erre semmi szükségem, ha kellett akár újra és újra. Meg akartam értetni a tűzoltóval és a mentősökkel, hogy életben maradok, csak kellett egy pár óra a friss levegőn. Na meg persze az sem volt rossz, hogy Mr. Tűzoltó vaskos anyagú egyenruháját markolászhattam… sőt az is tetszett, ahogy a maszkot visszasegített a helyére, ha éppen ezzel nem ellehetetlenített volna, hogy bár sípoló légzéssel, de kierőltessek magamból még egy-két szót. A maszkot tartó kezére tettem a tenyerem, hogy egy pillanatra ott tartsam. Ilyen állapotban nem tudtam beszélni, ezért csak egy hálás biccentéssel jeleztem: örülök, hogy velem tart a kórházba.
Tény, ami tény, nem sok ismerősöm volt New Yorkban. Nem is nagyon vágytam rá, valahogy csak a baj kerülgetett, mióta ebben a városban töltöttem a mindennapjaimat. Na, nem mintha amúgy nem a baj kerülgetne… – állapítottam meg. Talán egy nyugodt hetem nem volt, mióta létezek. Gyengének még sem szerettem tűnni és most nagyon is az voltam.
A hordágyat, amire valójában fel sem fogtam mikor kerültem fel, hiszen eléggé szédültem. Éreztem, hogy a tüdőmben még mindig ott munkálkodik az az undorító fekete füst, amit az épületben nyeltem meg. Az egyetlen biztos pont még mindig a kabát volt és a zsebeiben lapuló értékeim, mint bankkártya, némi készpénz, na meg az apám nevét őrző papírfecni. Ez utóbb nem tudom, valójában mi is lehetett… az is lehet, hogy csak egy könyvből kiszakadt lap… engem még is megnyugtatott a közelség. Olyan volt, mint egy kötelék az apámhoz.
Csak akkor tértem kissé magamhoz a pillanatnyi majdhogy nem eszméletvesztésből, mikor a mentősök el nem szakítottak Mr. Tűzoltótól… vagyis Connortól. Valamiért pánikba estem, mert az egyenruhája szorongatás megnyugtatott, úgy éreztem, nem vagyok egyedül és mivel már látott elájulni, na meg szexin a vállára is dobott, nem szégyelltem előtte annyira gyengeségem, mint mások előtt. Hallottam, ahogy még beszél valakivel, miközben mellém került és kinyújthattam a kezemet felé. Ebből a szögből éppen csak a térdét értem el, de már az is elegednő volt.
– Hívhat Nelsonnak… – makogtam bele a mentőautó monoton rázkódásába. Közben éppenséggel sikerült megint megszabadulnom az oxigénmaszktól és ezúttal, mint a tüdőm is valamivel jobban bírta volna. – Ez a Mr. Wang baromira öregemberes… – Tettem hozzá és megpróbáltam jól kinézni még abban a hordágyon fekve is. Persze kicsit nehéz volt magabiztosnak látszani, miközben tudtam, hogy az arcom milyen állapotban van.
Ráadásul hamarosan megérkezett az a korábbi sípoló hang. Gyűlöltem hallani… de még jobban gyűlöltem a tehetetlenséget. A kabát persze a nagy szerencsétlenkedésem közben kicsúszott az ujjaim közül. Lesiklott az oldalamon, majd halk nesszel ért földet valahol Connor és köztem.
– Ne, ne, ne, ne! Az kell nekem… kell… – kezdtem köhögni, ezért gyorsan vissza tettem a maszkot a szám elé és mélyet szippantottam belőle.
Éreztem, ahogy a tüdőm megkönnyebbül az oxigéntől. Csak az a nehéz érzés maradt ott a mellkasomon, na meg a szédülés hozzá, ami most egyáltalán nem esett jól. Szerettem volna még látni, ahogy Connor megragadja az anyagot és vigyáz rá. Tudtam, hogy nála biztonságban lenne, mert tudja, mennyire értékes… hiszen látta, hogy végig nálam volt. Szóval, ha csak nem tartott alapvetően őrültnek – amiben egyébként nem is tévedne akkorát –, sejthette, hogy jelentősége van a ruhadarabnak.
– Kérem vigyázzon rá, minden értékem a zsebeiben van… és tuti kelleni fog... a pénz... az... arc... arcplasztikára… – Halkan bukott ki belőlem ez a mondat. Nem tudom, mennyire volt érthető, mert alig-alig akartak megformálódni a szavak.