Végre sütött az az átkozott nap… már kezdett komolyan ártani a hangulatomnak az a borús idő. Legalábbis többek között. Valójában a hangulatomnak mindössze egy dolog ártott: Nick, meg a kellemes kis természete. Nem, nincs vele semmi gond, míg az ember csak az adottságait élvezi, de amint eljut arra pontra, hogy megszólal és megpróbál befolyásolni az túl sok. Nyilvánvalóan, nem zavarna még ez sem, ha nyilvánvalóbb lenne, mit is akar tőlem. Azt hiszem, sosem fogok rajta igazán kiigazodni. Valahogy a nagydarab, morogva alakok sosem tartoztak az erősségeim közé…
Sóhajtottam egyet.
Nagyon nem arra a bolondra kellett volna gondolnom, miközben az apám nyomát kutatom. Igaz, már őszintén szólva kibaszottul untam New Yorkot. Állandóan tömeg van és az embert minden sarkon hajléktalanok próbálják meg lehúzni. Na meg amúgy is jártam már egy csomó helyen az öregnek meg nyoma sem volt. Szívem szerint összecuccoltam volna, hogy visszamenjek Angliába… csak akkor meg mindig eszembe jutott anya. Talán már sosem látom viszont, mégha apa nyomára is bukkanok. Összeszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy míg én boldogan nyomkodtam a telefonomat, hogy üzenetekkel bombázzam Nicket, ő valahol szenved. Sosem voltam jó gyerek, mindig előrébb tettem a saját élvezeteimet másoknál… és most is így volt. Szégyelltem magam, még sem tudtam legyőzni ezt.
Egy barom vagyok. – Állapítottam meg. Persze addig tartott csupán az önmarcangolás, míg meg nem éreztem a telefon rezgését a zsebemben. Máris izgatottan rángattam ki onnan, hátha Nick írt… de csak egy idióta e-mail volt. Nem is néztem meg jobban, csak lebiggyesztett ajkakkal bámultam a képernyőt.
Hirtelen kihúztam magam, megköszörültem a torkomat két lépés között. Megigazítottam a pólómat és bekapcsoltam a kamerát. Eldöntöttem, hogy akkor kap rólam egy jó szexi képet és akkor szomorkodhat, hogy nem törődött velem. Magam elé tartottam a kamerát, hogy az ujjaimmal a helyére rendezzem a hajamat. Egy szájnyalogatós pózzal próbálkoztam volna meg, úgy, hogy hátra felé léptem. A cél egy épület árnyékába lépés lett volna, ugyanis a tűzőnapon aztán végképp semmi sem látszott a fejemből. Ezt neked Nick… – gondoltam diadalittasan, mikor, még a selfie elkészülte előtt neki nem ütköztem valaminek.
Éreztem, ahogy a dolog beáll egy pillanatra a bordáim közé, majd talán egy puffanás is érkezett. Ezt nem hallottam, ugyanis az autósforgalom zaja mellett képtelenség lett volna tökéletesen kivenni. Nyekkenve ütközem az épület mocskos falának és horzsoltam fel a könyököm.
– Ah… – nyögtem kissé erőtlenül.
Megnéztem a sebet, miközben lassan megfordultam. Kíváncsi voltam kinek ütköztem. A mozgolódásból ugyanis majdnem biztos voltam benne, hogy emberrel van dolgom és nem egy rossz helyre pakolt oszloppal, esetleg táblával vagy lámpával…
– Bocsánat… – mondtam rekedten és a horzsolásra szorítottam a tenyeremet. Csak reméltem, hogy annak melege nem megnyugtatja kicsit a lüktető felületet. Miután megállapítottam magamban, hogy nem is fáj annyira, végre a másik áldozat felé pillantottam. Nem néztem meg jobban magamnak az arcát vagy, hogy mennyire formás… jobban érdekelt, hogy nem miattam sérült-e meg vagy hasonlók.
Lehajoltam, hogy segítsek neki felvenni a leejtett cuccait.
– Nem figyeltem. De ugye azért jól vagy? – érdeklődtem, nem mintha általában foglalkoztatott volna mások sorsa. Ez a cseppnyi figyelmesség is csak azért volt, mert nem én akartam lenni, aki miatt belsővérzése lesz. Már így is éppen elég bűnöm van, nem kéne még embert is ölnöm… főleg nem Nick miatt.

A kiáltásból már sejtettem, hogy amikor megfordulok, majd egy nőt pillantok meg a hátam mögött. Persze a puffanás is sejtette, hogy emberi lénnyel van dolgom, nem pedig egy póznával. Megpróbáltam a segítségére lenni, ha már egyszer neki ütköztem. Igaz nem érdekelt különösebben, ha megütött magát. Valamiért mégis odaböktem neki egy kedves kérdést, remélve, hogy nem miattam törte össze magát. Sőt még le is guggoltam, hogy segítsek neki összeszedni a dolgait.
Csupán eközben pillantottam fel rá. Olyan furcsa érzés lett úrrá rajtam, mintha láttam volna valahol… mintha nem ez lenne az első találkozásunk. Talán egy pillanatra túlságosan is elidőztem az arcán. Nem, az ő esetében nem arról volt szó, hogy el akartam csábítani. Sőt a formás idomai sem érdekeltek, mint a legtöbb nő esetében – pedig valljuk meg, azért akadt neki abból is elég. Még a kényelmes öltözet is kevés lett volna, hogy elfedje a nőies alakját, engem valamiért mégis a tekintete vonzott. Láttam már ezt a csillogást valahol, sőt talán ezt az arckifejezést is… de fogalmam sem volt, hogy hol.
Néhány perc elteltével döbbentem rá, hogy nem kéne ennyire bámulnom. Inkább gyorsan betuszkoltam a farzsebembe a vadiúj iPhone X-emet… remélve, hogy hamarosan Nick üzenetétől fog megrezdül. A képet kerestem, amit említett. Közben felkeltem a guggoló pózból és csak lefelé tekintgetve kutakodtam. Még odébb is léptem, nehogy az legyen, hogy esetleg rátapostam a pasija arcára – mármint ha ilyesmiről volt szó.
– Öhm… ez lehet furcsa kérdés lesz, de nem találkoztunk már valahol? – érdeklődtem.
Szándékosan nem néztem rá. Nem akartam látni a szemében, hogy ő is őrültnek néz. Már megszoktam, hogy az emberek ilyennek vagy olyannak kezelnek… de hát végül is semmi jogom nem volt ellenkezni. Tudtam, hogy az az élet, amit élek legfeljebb nekem normális. Egyetlen fillér nélkül voltam New Yorkban, amim volt azt elköltöttem és lényegében Nick nélkül már hajléktalan lennék. És mindezt azért tettem, hogy egy árny nyomába mászkáljak, teljesen reménytelenül… Oké, oké, tudom. Ott van az az éttermes fickó, aki meghívott egy találkozóra. Azt állította, hogy apám is ott lesz – egy raktárban – és akkor végre újra láthatom. A maradék pénzemet neki adtam információkért cserébe, sőt talán a lelkemet is eladtam neki, mert megígértette velem, ha szüksége lesz „egy olyanra, mint én”, akkor a rendelkezésére állok. Ez lényegében bármit takarhatott. Hülyeség volt az egész, ahogy arra találkozóra elmenni is az lesz, mert talán ki sem keveredek onnan a saját lábamon… mégis, ha nem akad más nyom, kénytelen voltam még a csapdába is belesétálni. Talán apám állította nekem, amiért utána kérdezősködtem. Minden porcikám azt súgta, hogy nem rendes ember és nem csak a saját védelmében hazudott magáról. Egy veszélyes bűnöző, aki megkeserítette még az állítólagos szerettei életét is… én meg egyre mélyebbre csúszom és egyre jobban hasonlítok rá. Nem, nem csak azért, mert lopok és mert olyan dolgokat teszek meg másoknak pénzért, amitől egy szűzlányka elpirulna… egyszerűen tudtam, hogy undorító vagyok, mint ő.
– Olyan ismerős vagy. – Tettem hozzá az előző mondatomhoz, hogy ne tűnjek a kelleténél furcsábbnak.
Közben végre, egészen közel a ház falához, megpillantottam a képet. Közelebb sétálva hozzá, a kezembe fogva a színes fotót, megmerevedtem. Úgy ácsorogtam ott, mint akinek földbegyökerezett a lába. Ujjaim kicsit belefúródtak a képbe, meggyűrve annak szélét. A férfit azonnal felismertem, a rajta szereplő másik alak, a nő viszont teljes mértékik ismeretlen volt. A lányra néztem, aztán újra képre.
– Ki ez a fickó? – kérdeztem talán kissé kétségbeesetten. Úgy éreztem, mintha egy világ omlott volna össze bennem. Az apámat láttam a képen, de nem ugyanaz volt mégsem, mint akire én emlékeztem. Az arcán kedves mosoly ült, nem az az agresszív indulat, amivel képes volt nekem jönni. Nyugi, Nelson… – morogtam magam elé, ahogy a szívverésem felgyorsult. Zaklatottá váltam, minden tagom remegni kezdett az élet rejtélyének súlya alatt. Itt volt előttem valaki, aki kapocs is lehetett akár, én meg egy infarktus, de minimum az ájulás határán álltam. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy hamarosan talán kaphatok valami bíztató választ.

Megremegett a kezem és azzal együtt a kép is. Egészen aprón gyűrtem be a sarkát, ami nyilván bántó lehetett annak, aki családi fényképként tekint rá. Nekem csak egy újabb kis tüske volt a szívemben, ami már amúgy is ezer sebből vérzett. Éreztem, hogy szédülés fog el, a szívem úgy zakatolt, mint talán még soha. Már nem jutott eszembe Nick, vagy az ostoba telefon a zsebemben. Hirtelen visszatért a sértett, megsebzett Nelson, aki az apja nyomát kutatva érkezett New Yorkba.
Éreztem, hogy ki akar belőlem törni valami dühös morgásféleség a kép láttán. Minden erőmet bevetve tudtam csak visszafogni magam és újabb gyűrődést ejtettem a sarkán. Csak akkor kaptam fel a fejemet és tértem némiképp észhez a keserű emlékek és indulatok között, amikor visszakérdezett. Ráböktem apám arcára, hogy egyértelmű legyen kire is gondoltam.
– Ez lehetetlen – magyaráztam és csak nem engedtem el a képet.
Nem érdekelt, hogy éppen érte nyúlt, az sem, ha nem tetszik neki. A kezemben volt az egyetlen bizonyíték a titokzatos „William Collingwood” létezésével kapcsolatban. Ez az ember nem érdemelte meg, hogy vidám családi képeken szerepeljen, ahogyan azt sem, hogy apának hívja bárki is. Hiszen miken mentem át miatta? Rettegtem tőle, aztán az anyámat kellett féltenem, végül pedig idejöttem a maradék pénzemen, hogy a nyomára bukkanjak. A válasz erre egy leégett szállodai szoba volt és egy verés valami raktárban. Szentül hittem, hogy ő áll ezek mögött. Le akar rázni, eltántorítani a célomtól. De nem vagyok ilyen gyenge, megszereztem Nicket, akinek köszönhetően talpon maradok… és igen, talán ha most nehéz is kicsit elérnem, tudom, hogy ő ott lesz, amikor kell.
A lány felé fordultam. Megint a tekintetét kerestem. A mosolyából kedvesség áradt, mégis, mintha apámat láttam volna benne, ahogy a szemei csillogásában is… nyeltem egyet. Ki akart szakadni belőlem, az nem lehet: ő az én apám, az enyém! Rövidke pillanatra hunytam le a szemem, remélve, hogy megnyugszom és nem kiáltok rá a szerencsétlen teremtésre, aki bizonyára nem tehet az őt ért balszerencséről. Elvégre én sem választhattam meg ezt a fickót, akit mindketten apának nevezünk. Bárcsak tehettem volna.
– Ez a pasas… ez a pasas az én ap… – Képtelen voltam visszanyelni a mondatot. Egyszerűen kiszakadt belőlem ez a rövidke információ, mégis legalább annyi lélekjelenlétem volt, hogy nem mondtam ki azonnal. – Ismerem őt Angliából. Az anyámmal barátok voltak… mi is a neve? De régen láttam már…
Remegő kézzel piszkáltam meg a hajamat, közben visszanyújtottam a képet. Nem tudtam, hogy a lány mennyire veszi be a hirtelen jött színészkedésemet. Elvégre a semmiből jött a hirtelen önuralom, ami nagyon nem volt elég ahhoz, hogy elfojtsam az idegességemet. A szívem vadul kalapált még mindig. Az ujjaim remegtek, ahogy tincseimet babráltam.
Szerettem volna a kép után kapni, újra belenézni a szemeibe. Megvizsgálni magamnak a deltás fickót, aki az apám volt és akire testalkatilag cseppet sem hasonlítottam. Csupán a szemem csillogása volt olyan, mint az övé. Beleborzongtam a gondolatba, hogy van egyáltalán közöttünk bármiféle hasonlóság is. Miután elhagyta az anyámat, még csak emlékezni sem akartam rá… főleg nem reggelente a tükörbe nézve, hogy aztán elrontsa az egésznapomat egy ilyen rohadék.
Meg akartam találni, ha már egyszer ő majdnem biztosan tud arról, hogy eljöttem a hőn szeretett városába. Meg kellett mentenem az anyámat és ezt akár a szemébe is mondanám, mert tudom, hogy ő rejtegeti valahol, hacsak nem ölte meg… de akkor pedig ott a kérdés: miért tette ezt? Mire kellett ennyire neki, ha már más családja van, ráadásul igencsak régóta a lány korából ítélve.
– A rohadék... – morogtam magam elé, remélhetőleg annyira halkan, hogy az ne legyen érthető. Tekintetem ugyanis váratlanul visszavándorolt a képre. Ott várakozott megint a nyelvem hegyén: „de ő az én apám!”

A jó büdös francba! – kiáltottam volna fel legszívesebben, mikor rájöttem, minden erőfeszítésem ellenére sem sikerült a színészkedés. Máskor könnyedén adom a magabiztos embert… de ez most más helyzet volt. Egy, akár az egész életemet megváltoztató, nehéz ügy és végül is a cél kezdete. Azért jöttem ide, hogy megmentsem az anyámat ettől a fickótól, aki olyan vidáman vigyorgott azon a képen az új családja körébe. Szerettem volna megérteni, hogyha ő már más életbe vágott bele, akkor minek kellett újra és újra visszatérnie. Bántott minket, főleg engem, ha kiálltam anyám mellett és az a tavalyi eset… amikor üvöltözést hallottak anyám lakásából, majd vért találtak ott a nyomozók… az is az ő mocska. Tudom, hogy így van és alig vártam, hogy szembesítsem ezzel. Már nem tud eltántorítani a célomtól, ahogy eddig tette. A gyújtogatás és a verések után végre valami olyanba futottam bele, amit ő nem irányíthatott. Ez teljesen a véletlen volt.
– Rendben… – motyogtam halkan.
A lány láthatóan elég okos volt ahhoz, hogy egy elharapott szóból is rájöjjön mire gondoltam. Nem lehetett átverni ez egyértelmű volt… de mégis hogyan bizonyíthatnám, hogy ez a gyökér az apám? A nevét sem tudom, nemhogy közös képem legyen vele. Az egyetlen dolog, ami hozzá kötött a közös emlékeink voltak, na meg három, apró anyajegy a karomon, amik pontosan ugyanott kaptak helyet az ő bőrén is. A könyököm mellett sorakoztak, de nem akartam megmutatni, sőt, inkább még jobban eltakartam őket, hogy ne is láthassa.
Nem válaszoltam csak néztem rá, meg a kezében szorongatott képre.
– Nelson… Nelson Wang… – válaszoltam kicsit dadogva. – Igen, az anyám nevét viselem, mert ő – a képre mutattam. – nem akart engem a nevére venni.
Nagyokat pislogtam zavaromban, mint egy kisfiú. Már régen éreztem így magam, általában nem érdekelt mások érzése… de ez a lány lehet, hogy tényleg a húgom és akkor pont én legyek, aki tönkreteszi a képét egy feltehetően szerető apáról? Legalábbis a kép alapján nagyon is úgy tűnt, hogy vele foglalkozni is hajlandó volt. Talán nem verte meg minden hétvégén hobbiból és nem zaklatta az anyját sem állandóan. Képtelen voltam elhinni, hogy az apámnak, annak a hazug disznónak boldog házassága van.
Benyúltam a zsebembe. Erősen szorítottam a Nicktől kapott iPhone-t, remélve, hogy rezegni kezd és elmenekülhetek. Már valahogy nem is akartam látni az apámat. Zavart, hogy boldog, miközben minket gondolkodás nélkül tönkre tett. De anya miatt muszáj… meg kell tennem… – határoztam el magam. Egészen úgy éreztem, mintha valami szürreális álomba cseppentem volna, ahonnan nincs kiút egyszerűen.
– Nem akarok rá rosszat mondani… de, találkoznom kell vele. – Lehajtott fejjel beszéltem.
Nem szégyelltem a szavaimat, csak Scatha nem tűnt olyannak, aki megérdemelné, hogy máris megbántsák. Azt láttam rajta, hogy rajong a szüleiért, míg én az egyikükre úgy néztem, mintha gyilkos volna… és amúgy meglehet tényleg az volt. Ezer meg ezer gondolat keringett a fejemben és mintha szét akarták volna feszíteni a koponyámat. Nem tudtam rendesen gondolkodni. Nem tudtam megnyugodni. A szívem még mindig majd kiszakadt a mellkasomból. Szabályosan rosszul voltam. Talán egy szívroham kerülgetett.
– Még az igazi nevét sem tudom.

Lehet, hogy értetlenség ült az arcomon. Csak azt fogtam fel, hogy lassan, nagyokat pislogok a lányt bámulva. Nehezen jutott el a tudatomig, hogy ez a lány akár a húgom is lehet, hacsak ez nem egy újabb csel apám részéről. Túl véletlenszerű volt és egyszerű ahhoz képest, amire számítottam. Nem került komolyabb erőfeszítésembe, nem kellett nyomoznom és nem kellett harcolnom, hogy megnézhessem azt a képet. Jóformán a lábam elé hullott a lehetőség, mintha az élet el akarna húzni az orrom előtt egy mézesmadzagot, hogy aztán még komolyabb csapdába ejtsen.
A lány ujjai között szorongatott képet bámultam, miközben ő a nevemmel volt elfoglalva. Szinte a retinámba égett az a vigyorgó arc… az a groteszk maszk, ami annyira nem illett az apámhoz. Tudtam, hogy ez az egész valami különös álca, amivel a külvilágot téveszti meg. Anyám is mesélt róla. Jó embernek ismerte meg, férfias, sőt egyenesen lovagias alaknak, akinek annak idején bármelyik nő könnyedén a karjai közé vetette volna magát. Az én anyám ezt meg is tette és talán éppen én voltam az, aki kiváltott azt a változást, ami eddig a műmosolyig vezetett. Nekem már csak ridegség jutott belőle, na meg olyan kegyetlenség, amit a kép láttán senki sem nézett volna ki a még mindig jóképű, erős emberből. Látszott, hogy figyel magára, jól él és talán eszébe sem jutottam, míg meg nem kevertem a szart, amit ő hagyott maga után.
A lány viszont meglepett. Eleinte úgy tűnt, hogy az „édesapját” nagyra tartja… én pedig, egy idegen ember mondtam pár rossz szót és máris megváltozott a viselkedése. Sőt, engem kezdett el vigasztalóan ölelgetni. Elgondolkodtam rajta, hogy vajon nem csak egy rossz színészi játék-e ez vagy éppenséggel nem fogta fel mindazt, amit mondtam neki? Már a húszas éveiben járt ő is, bizonyára éveket húzott le apánkkal, akivel láthatóan boldog családi képeket készítettek. Mégis az rázott meg a legjobban, hogy ő sem tudja a nevét. Mi az, hogy nem tudja? Neki talán nem mondott semmit? Csak úgy ismeri „apa”? Engem sosem vállalt fel ennyire az a rohadék, hogy közös képet készítsünk… Scatha közelebb állhatott hozzá, mint én, ha valóban a lánya és nem egy ostoba csali, amit most aztán rendesen bekaptam. Még arra is készen álltam, hogy elvigyen magukhoz és eltegyenek lábalól. Csak az igazság érdekelt.
– Te milye néven ismered? – kérdeztem, hátha erre már mondd valamit. Engem konkrétumok érdekelt, nem a mellébeszélés. – Tudod, lehet, hogy neked nem hazudott.
Kicsit közelebb léptem hozzá és a vállára tettem a kezemet. Általában nem érintek meg idegen embereket, de ennél a lánynál már az első pillanattól kezdve azt éreztem, hogy kötelék van közöttünk. Nem kellett semmiféle orvosi vizsgálat, elég volt a szemei csillogását figyelnem. Apámat láttam benne, talán csak egy fokkal ártatlanabb meg kedvesebb kiadásban.
– Héé! – emeltem fel a kezemet hirtelen. – Nem kell nyálmintát adnom ahhoz, hogy egyértelmű legyen a hasonlóság. Van a könyökömön három anyajegy, ami rajta is… na meg ez… – mutattam az ajkaim alatt helyett kapó, apró kis pöttyre. – Kell ennél több bizonyíték? Ha igen, akkor sem érveket akarok felsorolni miért vagyok a fia.
Talán egy cseppet morgóssá vált a hangom.
– Egyszerűen csak látni akarom és azt szeretném, hogy vigyél el hozzá… – magyaráztam egyre dühösebben. A hangom követelőző lett, mint egy rossz gyereké, de talán Scatha megértette. Ez nem ellene szólt, egyszerűen csak addigra jutottam egy hosszú folyamat olyan pontjára, ahol már komolyan kezdtem feladni.

Értetlenül pislogtam a velem szembe álló lány szemébe nézve. Ez a beszélgetés kezdett egyre szürreálisabbá válni… nem nagyon értettem, miért olyan nagy kérdés, hogy elmondja nekem, ő milyen nevet társít apánk arcához. Végül is én is elmondtam volna neki azt a bizonyos William Collingwoodot, ha rákérdez. Kezdett az egész egy elcseszett viccre hasonlítani… és igen, láttam apám vonásait rajta, sőt a kezdetektől fogva ismerősnek tűnt, ez valahogy mégis egyre inkább csapdának tűnt. Nem ez lett volna az első, amibe önként sétálok bele… csakhogy ez most már kezdett rendkívül bosszantó lenni.
Nyugi Nelson… csak furcsa neki ez a helyzet! Próbáltam nyugtatgatni magamat ehhez hasonló gondolatokkal, de egyre kevésbé ment. Valójában már nagyon a küszöbén álltam annak, hogy visszatérjen Londonba. Minden maradékpénzemet hajlandó lettem volna repülőjegyre költeni, hogy hazatérjek és megszabaduljak ettől az egész káosztól, ami New Yorkban fogadott.
A lány elléptem tőlem, ami egy kicsit meglepett. Persze annyira nem távolodott el, hogy ne tudjak még mindig a szemeibe nézni. Azok is apámra emlékeztettek, de volt bennük valami más is. Talán kedvesség, talán némi naivitás így a beszélgetés alapján. Nem tudtam hová tenni ezt a teremtést… nem tudtam eldönteni, hogy nagyon rosszul színészkedik és tényleg ilyen bénán próbál csapdába csalni… vagy csak zavarban van. Nagyon reménykedtem, hogy az utóbbi az.
– Nem dühös vagyok, csak értetlen – válaszoltam. A hangom persze cseppet sem volt nyugodtt. Egyenesen fortyogtam magamban… már elegem volt mindenből és mindenkiből. Szerettem volna apám karmai közé sétálni, még ha nem is jutok ki onnan élve. Pontot kellett tennünk erre az ügyre. Valószínűleg Nick sem marad örökre az életem része… nem véletlenül nem keresett és feltételezem egy szexi, nyelv kidugós képpel sem csalogatom vissza magamhoz.
Lehajtottam a fejemet és megráztam.
– Na igen, az tuti vicces lesz majd… – motyogtam magam elé.
Nem akartam ennél jobban beavatni a dolgaimba. Nem voltam benne biztos, hogy akarok az anyámról beszélni vele… lényegében nagyon kevés embernek beszéltem róla. Magamban tartottam a terveimet, mert azok rendszerint őrültségek voltak és nem voltam kíváncsi arra, hogy „vigyázz magadra” vagy „hadd segítsek.” Megvoltam ezek nélkül… és ha kellett, bármelyik raktárba besétáltam volna újra, hogy alaposan összeverjenek. Ez is egy lépés volt, ami közelebb vitt az apámhoz.
– Nem húzom az idődet… – jelentettem ki kissé talán szigorú hangnemben. – Ez nem egy vicc. Nekem komolyan találkoznom kell ezzel a fickóval… és ezért bármit hajlandó vagyok megadni. Pénzem nincs, de ha kell akkor megteszek neked bármit, csak vezess el hozzá! Ezen most életek múlhatnak.
Jól van, Nelson, jól van… csak semmi konkrétum. Láthatta rajtam, hogy komolyan gondolom a dolgot. Tényleg nem volt kedvem ezt a beszélgetést folytatni… egyszerűen csak túl akartam esni rajta, hogy kapjak egy biztosítékot. Ki akartam szedni abból az alakból, mit tud az anyámról és ha bebizonyítja, nincs köze az eltűnéséhez, akkor talán még békén is hagyom. Nem hiányzik az életemből és nem szórakozásból keresem… habár minden porcikám szerette volna tönkretenni. Ő is tönkretett minket, engem.
– Össze tudnál hozni a hétre egy találkozót?