Remember your words can plant gardens our burn whole forest down...
Josie & Lucas
Feketelyukként tátongott Jocelyn és köztem az a tizenegy év korkülönbség. Az életszakaszaink teljesen el voltak tolódva, ezért is volt nehéz testvérként tekinteni rá, ahogy mondjuk Pierre tekintettem, akivel életünk első néhány évében szabályosan össze voltunk nőve. Mire Josie egybefüggő mondatokban beszélni tudott, én a gimit kezdtem, és éppen az egyetemi gólya évem tapostam, mikor ő első osztályosként beült az iskolapadba. Hát nem csoda, hogy nem sokat tudtam róla, hisz élete nagy részében, legalább tíz éve nem is egy háztartás részét képeztük. Így vele kapcsolatba csak anya panaszain keresztül tájékozódtam. - Lehet - vontam vállat. Talán igaza volt, anya sokat túlórázott, mindig kellett neki valami, amibe bele menekülhetett az elviselhetetlen házassága elől. Legalábbis az agyam így fordította le azokat a gondolatokat, amiket olyan átlátszóan fogalmazott meg a telefonbeszélgetéseink alkalmával hobbinak álcázva. Igazából ezért is kicsit haragudtam a húgaimra, amiért nem veszik észre a saját édesanyjuk egyértelmű segélykiáltásait, vagy csak egyszerűen hidegen hagyta őket. Így Josie hitetlenkedő hangját hallva is csak kelletlen elnevettem magam. - Magával? Akkor biztosan a másik Josie nevű lányát fuvarozgatja a városban, viszi el vásárolgatni, és intézi a sulis ügyeit. Remélem tudod, milyen csalódott volt a leromlott jegyeid miatt is - pedig korrábban mindig dicsekedett vele, hogy Jocelyn milyen kiválóan teljesít a suliban, mostanában viszont csak a panaszok záporoztak. Én pedig figyeltem, és az agyam hátsó részébe jegyzeteltem. Ugyanakkor eszem ágában se volt megkérdezni, hogy mi ment neki rosszul, vagy felajánlani a segítségem a nehezen menő tárgyakkal kapcsolatban. Helyette apa nagybecsben tartott piás szekrényét vettem célba, amiben az évek alatt megannyi neves italt sorakoztatott fel. Kivettem a legszimpatikusabb üveget, mondván ez az egy úgyse hiányozna neki, ha meg mégis, és így felpiszkálhatom az idegeit, azt csak plusz pont. - Aha - feleltem félvállról. -, mindenesetre az illata az jó - titkon én és a korgó gyomrom reménykedtünk benne, hogyha már ott ragadtam a pokol nyolcadik bugyrában, akkor egy szelet pitével legalább lehúzhatom a húgom, amíg anyát vártam. A bókot is csak ez a hátsó szándék vezérelte, és csalogatta az ajkaimra. - Anyát is az örök hűség jegyében vette el, aztán magát mégis gyakran kínálgatja más nőknek - kontráztam rá arra utalva, hogy apánk hűsége bármi irányába elég megkérdőjelezhető volt. Én pedig szíves örömest tettem keresztbe a család rangidős seggfejének, ha lehetőségem nyílt rá. Ha ő nem foglalkozott anya érzéseivel, nekem miért is kellett volna csak egy fikarcnyi figyelmet is szánnom az ő igényeire? Szóval holt hidegen hagyott a véleménye, de legalább az alkoholok terén jó ízlése volt. Kellemes, füstös, enyhén markáns utóíze volt a whiskynek, miután végig gördült a torkomon. A kanapé kényelmében hátra dőltem, és a bal bokám ráhelyeztem a jobb térdem csúcsára. Szabad kezem végig simítottam a sípcsontomon miközben Josie életét firtattam, mielőtt túl mélyre jutottunk volna az enyémmel kapcsolatban. - Nem kell felírni a Bernoulli egyenlet ahhoz, hogy kiszámolja az ember - utaltam rá, hogy egy gyors kivonással, hamar kijött a végeredmény. - egyébként meg ne nézz ilyen szívtelennek, még szülinapodat is tudom, december 2. - nem szándékosan tartottam számon, pusztán az agyam szivacsként itta magába az információkat. Éppenséggel a családban mindenkinek tudtam a születési dátumát, az már más kérdés, hogy véletlen vagy szándékosan felejtettem el felköszönteni őket a jeles napon. - Hmm - bólintottam elismerően, miután nem dőlt be a szándékos odaszúrásomnak. Hát talán ő kapta szorosan utánam a legtöbb IQ-t ebben a családban. - Velem minden tökéletesen rendben van. Te meg elgondolkodhatnál a pszichiáter karrier úton, tudnék neked gyakorlati helyet szerezni - úgy nyolc év múlva mikor oda jutna. Persze fogalmam se volt, hogy valójában milyen szándékai vannak, milyen egyetemet válaszott ki magának. Sose kérdeztem. Közben a drága ital ízlelgetése helyett a pohár alján lévő utolsó decit húzóra pusztítottam el. Ez legalább egy kicsit lehalkította a belülről emésztő gondolatokat. - Nem tudom, hogy tisztában vagy-e vele, de ebben a családban nem divat érdeklődni a másik hogyléte felől. Itt a szőnyeg alá söpörjük a gondokat, úgy teszünk, mintha minden rendbe lenne - vontam fel a szemöldököm csodálkozva. Ennyi idősen már igazán megtanulhatta volna, hogy az üres, mögöttes tartalom nélküli kérdéseken túl a Duval családon belül senkinek nem futotta. Az összes vasárnapi ebéd erről szólt, hogy felszínesen elmeséltük az elmúlt heteket, hónapokat, úgy téve, mintha egy kibaszott tündérmesében élnénk, miközben az asztal alatt tört állítottunk a másik combjába. - Téged komolyan érdekel? - hát ezt is nehezen hittem, kissé fel is nevettem annyira szürreálisnak hatott az egész. Újra töltöttem az üveg poharat, aminek alján már elolvadt a jég, de ahhoz se volt kedvem, hogy legalább azt kicseréljem, megelégedtem a méregdrága whiksyvel langymelegen is. Aztán kicsit előre dőltem, megtámaszkodva a térdeimen a kezemben forgattam a poharat. Anya szeretett szőnyegét bámultam, miközben azon kattogtam vajon mennyivel lenne könnyebb megszabadulni a vállamat nyomó tehertől. A józan eszemmel gondolkodva tudtam, hogy nem Josienak kéne kiteregetni a szennyest, végül is valami minta, követendő példa voltam előtte, mint a bátyja, nem? - Van most barátod, barátnőd? - 2024-ben már ennek a lehetőségét se szabadott félretenni. - Hozol valakit plusz egynek az esküvőre? - pillantottam felé, ismét terelve a témát. Még mindig a kihátrálást éreztem megfelelőnek, habár a beszélgetés témáját hagytam a tűz magja körül táncolni, ha véletlen mégis meggondolnám magam.
"When they act the way they do, don't be surprised. What you are seeing is the mask finally falling off.”
Mindig is érdekes volt a köztünk lévő kapcsolat a bátyámmal, Lucas-szal. Elég könnyen le tudnám írni, mondjuk a „semmilyen” szó tökéletesen meg is felel a definiálásra. Oltári gáz, hogy ha bárki kérdez róla, nem tudok egyebet elmondani, mint a legalapvetőbb dolgokat, amit szinte mindenki tud, de mégis ki tehet erről? Én esküszöm, próbáltam párszor beszélgetni vele vagy egy kicsit közelebb férkőzni hozzá, ha közös helyen tartózkodtunk, igyekeztem megismerni. Lory szerint hülyeség, mert Lucas már csak Lucas marad, ami egyenlő azzal, hogy személyiségileg egy pöcs, dehát azért egy próbát megért, nemde? Azon egy pillanatig sem lepődök meg, hogy anyát keresi, hiszen ki mással akarna időt tölteni bármi oknál fogva, nemde? - A mimet? – kérdezek vissza és komolyan el kezdek gondolkodni, hogy mégis miről is beszélhet. – Maximum tanárként – jut eszembe, hiszen nyilván ez áll a háttérben és nem pedig az, hogy anyaként próbálja odatenni magát és bármiben is segíteni. Vagy ha mégis, az nyilvánvalóan valami kötelező dolog, amit anyaként meg kell tennie, dehát mivel vállalta az anya szerepet évekkel ezelőtt, gondolom nincs ellenvetése. Lucas következő mondatára azonban mindenféle leplezettség nélkül kerekednek el a szemeim. Pár pillanatig nem is vagyok biztos benne, hogy jól hallom, amit mond, de azért az agyam hátsó zugába jól beleül a gondolat, hogy mi van, ha tényleg így van? Ha esetleg csak én nem veszem észre, hogy próbál helytállni anyaként... - Már ne is haragudj, Lucas, de fogalmam sincs, miről beszélsz – pillantok rá kicsit zavartan. – Nem tudom, mit mondott neked, de szó sincs arról, hogy bármibe is annyi energiát tenne bele. Csak magával foglalkozik, az istenért! – csattanok fel egy kicsit talán vehemensebben, mint ami tőlem megszokott lenne, ugyanis ha tényleg foglalkozna velem, akkor észrevenné, hogy nagyon nincs rendben valami a suliban. Észrevenné, hogy az év végére lejjebb ment az átlagom és ez nem jellemző rám. Ja, hogy észrevette, csak éppen a miértjét nem firtatja egy pillanatig sem. Csak azzal volt elfoglalva, hogy rosszabb lett, mint előzőleg és hogy ennek nem így kellene lennie... - Oké – csillapodok le egy kicsit és inkább elkezdek pakolni a pulton tovább, hátha azzal levezetem a hirtelen légből kapott feszültséget, amit a bátyám jelenléte okozott nettó kettő perc alatt, közben pedig szemmel tartom őt, mialatt a vitrines szekrényhez megy. Számítottam rá, hogy eszében sincs rákérdezni arra, hogy mégis mi történt, hogy keresztbehúzták az estémet és habár én kíváncsi lennék arra, nála mi történt, most visszafogom magam és én is szó nélkül hagyom. - Figyelni kell és forgatni a tepsit, hogy egyenletesen átsüljön – sóhajtok lemondóan a szarkasztikus kérdésére. Összeráncolom a szemöldököm, mikor ellép mellettem a whiskyvel és mielőtt megszólalnék, már tölti is ki magának. - Szerintem az nem azért volt a vitrinben, mert apa olyan sűrűn kínálgatná – jegyzem meg, hiszen hallottam az üveg kupakjának reccsenésén, hogy most került felbontásra. Mellesleg nem is most került oda, szóval gondolom nem véletlenül nem bontotta még ki, de nem értek az alkoholokhoz. Mondjuk sejtem, hogy Lucast egy cseppet sem érdekli apám féltve őrzött relikviája, ugyanis nem állnak olyan fényes kapcsolatban, hogy összeomoljon egy-egy odaszúrt megjegyzéstől, ami apám részéről fog érkezni. Furcsának éreztem Lucast, és ami azt illeti, mielőtt még felbontotta az italt, mintha már megcsapott volna egy kis alkoholszag, de nem vagyok benne biztos. Ivott volna? De mi baja lehet? Nem számítottam arra, hogy majd kiönti nekem a lelkét, de nyilvánvaló, hogy nincs vele minden rendben, ugyanis elég jó emberismerő vagyok, szóval általánosságban mindig átláttam a szitán könnyen, még akkor is, ha a saját bátyám majdnem egyenlő egy idegennel a szememben. Ahogy pedig visszapasszolja a labdát, a pultra könyökölve dőlök előre és mosolyodok el ironikusan. - Nahát, tudod a koromat? – biccentem oldalra a fejem egy pillanatra, de komolyan meglep ezzel egy cseppet. Kicsit megpiszkálta a hangulatomat és a lelkibékémet, így nem annyira tudok nyugodt és megértő lenni, mint az esetek kilencvenöt százalékában szoktam. - És te tudtad, hogy a legjobb védekezés a támadás? Élő példája vagy ennek, Lucas. Szóval ne vesszünk azon össze, hogy kivel nincs minden rendben – pillantok én is vissza rá. Természetesen határozottan kijelenthetjük, hogy ebben a családban nincs olyan személy, akivel minden rendben van... A következő megjegyzésére nagyot sóhajtok és égnek emelve a tekintetem lököm el magam a pulttól és nézek be a sütőbe a pitére. - Szerintem magadat analizáld inkább, mintsem engem és próbáld kiötleni, miért tartod problémának, ha valaki érdeklődik a hogyléted felől – szúrok oda neki. Igazából mióta belépett ide, talán több szót váltottunk, mint az elmúlt két évben összesen, ami ha úgy vesszük, nem is lenne gond, csak éppen a kommunikáció milyenségével van probléma. - A barátnőddel van valami? – Nem tudok róla semmit, igazából csak a közös, utált, kötelező vacsorákról ismerem, de soha nem váltottam vele három szónál többet. – Vagy a munkával? – teszem fel a másik kérdést, ugyanis el nem tudom képzelni, hogy bármi más lehessen a háttérben. Vagy tulajdonképpen lehet, de ezzel a két dolgával voltam tisztában úgy nagyon felszínesen és nyilván gondja van, ha idejött, most jelenleg szerintem inkább maga miatt, mintsem anyám miatt érkezett, de aztán lehet, hogy csak csalnak a megérzéseim és mindjárt újból megkapok valami hülye beszólást a részéről, csak hogy ne kelljen válaszolnia.
Remember your words can plant gardens our burn whole forest down...
Josie & Lucas
Csak anyával akartam beszélni, ez volt az egyetlen oka, amiért haza toltam a képem. Nem érdekeltek apa átlátszó kérdései azzal kapcsolatban, hogy miújság, mi van velem, mert tudtam, hogy nem érdekli, ahogy engem se hozott izgalomba annak a gondolata, hogy elmélyüljek az élete részleteiben. Az utóbbi időben érezhetően egyre kevesebbszer próbálta megjátszani a szerető apát, színlelt érdeklődéssel közeledni, mert minden erre tett lépését kertelés nélkül visszautasítottam. Egy látszólag idilli családi vacsora közben is hajlamos voltam szimpla közönnyel elutasítani őt, a teljes lényét, és azt, amit anyával tett. Mélységesen megvetettem, pont ahogyan Loryt a túlzásba vitt feltűnési rohamaival. Egyikőjükkel se szívesen találkoztam volna aznap este, csak anyára és a megértésére volt szükségem, mert tudtam, hogy ő az egyetlen ebben a kurva családban, aki valóban ismert engem. Meg persze Pierre, de őt az agyam a távol töltött évek okán egy teljesen másik halmazba sorolta, ő kívül esett a brooklyn-i apartman pokolként definiálható légkörén. Josie létezésére pedig egyedül anya napi szintű panaszai emlékeztettek, nem is tudtam többet a kisebb húgomról a jegyeinél. Tizenegy év már akkora korkülönbség volt, amit puszta testvéri szeretet nem tudott volna áthidalni, így fölösleges is lett volna próbálkozni, elég volt az a pár alkalom mikor családi okokból kifolyólag kötelező jelleggel össze voltunk zárva. Részben ezért is Josie jelenlétére számítottam legkevésbé, ahogy beléptem az ajtón. A levegőt megtöltötte a kellemes édeskés süti illat, ami kicsit megkordította a gyomrom. Ennek hatására villant be, hogy ebéd óta egy árva falatot se ettem, és az ebédem is csak a reggeli bagettem maradéka volt. Miközben ő hangfalhoz lépett, én kibontottam a cipőfűzőm, és levettem a lábbelim, mert anya szívinfarktust kapott volna, ha összejárom a nappalit, mega az új szőnyeget, amiről hetek óra áradozott. - Nem a te sulis cuccod szervezi? - kicsit meg kellett erőltetnem az agyamat, hogy vissza tudjak emlékezni, az aznapi öt telefonbeszélgetésünkben mi hangzott el. Valami szülői munkaközösségi esemény rémlett, azonban mire én odaértem, már rég otthon kellett volna lennie. Egy kicsit aggódtam, hogy valami nem oké. - Kicsit segíthetnél neki, ha ő már ennyi energiát beletesz, hogy neked jó legyen - közöltem kissé becsmérlően, mert anya rengeteget panaszkodott arról, hogy ő kiteszi a lelkét, de Jocelyn magasról tesz rá, és hogy a húgom igazából nem is szereti őt. - Megvárom - egyértelmű, ha már betettem a szívből utált helyre a lábam, akkor nem fordultam ki az ajtón anélkül, hogy el ne intéztem volna a dolgom. Tényleg csak egy pár perc lehetett az érkezéséig, addig pedig csak nem megy az agyamra Josie, nem? Csak megrántottam a vállam hallva, hogy keresztül húzták a terveit. - Az enyémeket is keresztül húzták, ilyen ez, üdv a felnőtt életben - csak az én terveim nem aznap estére szóltak, hanem az életutamra vonatkoztak, és konkrétan meg tudtam nevezni Maevet, mint a boldogságom gyilkosát. Úgyhogy ha ez egy verseny lett volna, valószínleg én kerültem volna ki nyertesen. Közben a nappaliban a vitrines szekrény elé léptem, ahol apa a felbecsülhetetlen értékű piáit tartotta, és az üvegen keresztül szemeztem a címkékkel. - Mit kell érteni azon, hogy kiveszed a sütőből, ha megsült? - hangomból kiérezhető volt a szarkasztikusság, közben pedig továbbra is az italokkal szemeztem. Ez nem érsebészet volt, hogy érteni kelljen hozzá, gyakorlatilag egy majmot is be lehetett volna rá tanítani, hogy az idő lejárta után szedje ki a pitét, ugyanis az alul- és a túlsütés között nagy hibaszázalékkal dolgozva is jó eredményt lehetett elérni. Nem sütöttem vagy főztem, de ez azért elég alap tudás volt. Végül hosszas gondolkodás után egy tizenkét éves whiskyt vettem ki a vitrinből, emit apa féltve tartalékolt, de ettől csak még inkább rákívántam. A konyhában elléptem Josie mellett, hogy kivegyek egy poharat magamnak a szekrényből, és némi jégre rátöltsem az arany színű nedűt. Azonban a húgom kérdése kissé megakasztott a folyamatban. - Ja, minden rendben - közöltem épp oly felszínességgel, amilyennek a kérdést éreztem. Aztán kitöltöttem a whiskyt, és felé tartottam a poharat utalva rá, hogy igya csak a vízét, én találtam kellemesebb vacsorát magamnak. Aztán vissza sétáltam a nappaliba, hogy helyet foglaljak a kanapén. - Persze sokkal aggasztóbb kórkép, hogy tizenhét évesen itthon ücsörögsz ahelyett, hogy valahol buliznál, barátokat keresnél. Tudtad, hogy a legtöbb torzult személyiségi zavar a tinédzserkori traumákból származik? Szóval talán inkább valami veled nincs rendben - belekortyoltam az italba, és kérdőre vonva pillantottam felé. Persze nem különösebb érdekelt mit mér tesz, pusztán nem tetszett a felállás, hogy ő faggat engem. Úgyhogy inkább a labda visszadobásának taktikáját választottam. - Anya szerint nagyon sok időt töltesz a szobádban - pontosabban úgy fogalmazott, hogy túl sokat, és nem tudja megélni a szabadságát Josie folytonos jelenléte miatt.
"When they act the way they do, don't be surprised. What you are seeing is the mask finally falling off.”
Borzalmasan hosszú és rossz napok vannak a hátam mögött, a hét közepén már azt hittem, eljött az ideje egy igazi mentális összeomlásnak, még akkor is, ha mindennél jobban igyekeztem tartani magam. Kezdésnek összevesztem az egyetlen normális barátnőmmel, amiért azt gondolta, hogy elpletykáltam az egyik titkát annak a srác baráti köréből valakinek, akiért totálisan oda van. Én! Tulajdonképp rohadt szarul esett amiért egyáltalán ezt feltételezte, hisz ha valakinél, nálam mindig biztonságban voltak a személyes dolgok, én soha senkinek nem adtam tovább, főleg, ha körülbelül tizenötször meghallgattam, hogy: „De Josie, el ne mondd ezt senkinek!” Szóval baromira haragszik rám, a semmiért. Utána próbáltam összerakni a gondolataimat, hogy végre megírjam azt az esszét irodalomra, de nagyjából hatszor téptem darabjaira a papírt és így egyelőre egy szavam sincs meg belőle. Ezek ellenére is, ma azt mondhatom, hogy végre! Egy jó nap! Főleg, hogy nincs itthon senki, egy kicsit egyedül vagyok az épkézláb gondolataimmal és még a kedvenc zeném is tudom hallgatni anélkül, hogy bárki szóvá tenné, hogy most már jobb lenne, ha lehalkítanám. A házat belengi az almáspite illata, amit már régen terveztem sütni és most meg is ragadtam az alkalmat, hogy egy kicsit birtokba vegyem a konyhát, ugyanis ha anya itthon van és önálló életre kelek itt, mindig az a problémája, hogy minden csupa mocsok lesz. Az már nem izgatja, hogy utána nyilvánvalóan összetakarítok, sőt, komolyan meg se várja a végkimenetelt, mert már félúton duzzogva hozza a porszívót és a szivacsot, hogy rendet tegyen utánam. Én meg csak azt hallgatom, hogy minek csinálom ezt és csak szétbarmolom a konyháját. Szóval most, hogy nem látja, boldogan megteszem. Valóban csatatérré vált a pult, de most, hogy már a sütőben a pite, igyekszem rendet rakni magam körül. A zene épp lép a következőre, mikor hallom, hogy a zárban kattan a kulcs, amire felkapom a fejem. Hát ez korai... Remélem, hogy Lory az. Az összes családtagom közül ő az, akit most szívesen látok itt és ha végre tudnánk dumálni is egy kicsit, azt cseppet sem bánnám. Mikor azonban kitárul az ajtó és szembetalálom magam Luke-kal, hát... Ő volt az utolsó, akire számítottam. - Hát, itt lakom, tudod... – teszem le a rongyot a pultra és aztán ahogy hangos dallamokba kezd a Reality, gyorsan a hangfal irányítójához megyek és le is kapcsolom azt. - Öhm... Mondott valamit, amit fél füllel hallottam csak, de egész biztos, hogy elhangzott a neved. – Mondjuk az nem ritka anyánk szájából, de most tényleg fogalmam sincs, mit mondhatott, de ezek szerint fontos infó volt. – Nem tudom, hová ment, de szerintem hamarosan hazaér, mert már... nagyjából másfél órája elment. Szerintem azt mondhatta, hogy várd meg – vonok vállat elmélkedve. – Úgy volt, hogy nem leszek itthon, de keresztülhúzták a programot – osztom meg vele, bár fogalmam sincs, miért. Rebeccához mentem volna, de így, hogy összekaptunk, nyilván nem toporgok nála az ajtóban. - Mondanám, hogy elmegyek, ha zavarok, de ezt a pitét már megvárom, míg elkészül. Nem szívesen bíznám rád, ugyanis fogalmam sincs, hogy értesz-e ehhez – vallom be összepréselt ajkakkal. Szomorú, de tényleg nem ismerem a saját bátyám és ami azt illeti, soha egyetlen fűszálat sem tett keresztbe azért, hogy ez megváltozzon. Tulajdonképp Ohio-ból nehéz is lett volna, de nagyon jól tudom, hogy nem ez az oka annak, hogy Lucas és én nem vagyunk a legjobb testvéreknek mondhatók. Mellesleg mióta hazajött már lényegében ez a probléma is kieshetett volna, dehát... Mondjuk Loryval se más a helyzete, ott pedig még csak arra sem fogható a dolog, hogy nagy a korkülönbség, vagy mit tudjam én... - És... mi újság? – pillantok rá érdeklődve, lévén mást nem igazán tudok kérdezni tőle, de rögtön felfedezek rajta valami furcsát. Tényleg nem egészen ismerem, de mivel jó emberismerő vagyok, így észreveszem, hogy valami... valami nem oké. – Minden rendben? – ráncolom össze a szemöldököm, miközben kitöltök egy pohár vizet és megemelem felé a kancsót, hogy kér-e, majd megkerülöm a pultot és a nappali felé megyek és meg is támaszkodom a boltív falánál a vállammal. Valami nincs rendben, és igazából tudom, hogy úgysem fogja elmondani és úgyis csak valami hülye sablonos választ ad, de azért talán illik megkérdeznem, nem? És ami azt illeti, talán kicsit érdekelne is. Sajnos.
Remember your words can plant gardens our burn whole forest down...
Josie & Lucas
Tudtam, hogy Maevet még jobban kiszolgáltatom a gondolatainak, ha megtartom azt a távolságot, ami rám nyugtatólag hatott. Egyszerűen frusztrált a gondolat, hogy mennyire félrementek a dolgok az életembe, egyszerűen homokszemcseként peregtek ki az ujjaim közül a fényes jövőképem darabkái. És bármennyire is próbáltam türelmesen viselkedni a menyasszonyommal tudván, hogy porba taposom a viselkedésemmel a mentális egészsége utolsó foszlányait is, mégis képtelen voltam egy mosollyal megtűrni őt a lakásomban. Ahogy ránéztem csak egy hibát láttam, egy óriási baklövést, amit nem lehetett csak úgy leradírozni, ő egy maradandó mély, fekélyes seb volt, egy eternális nyom az életem történetében. Mégse rakhattam ki a lakásból mondván a küszöbön kívül tágasabb, mert a szülei azonnal tárcsázták volna a betegjogi képviselő számát, én pedig örökre elsüllyedhettem volna a kitaszított orvosok közt. Túlzottan ragaszkodtam a munkámhoz, valamint képtelen lettem volna elviselni annak a szégyennek a súlyát, amit ez a jogi hercehurca jelentett volna. Nem, inkább tűrtem, és amikor lehetett távol maradtam a lakástól, távol Maevetől és az egyre kerekedő idomaitól. Szándékosan túlóráztam, hogy lekössem a figyelmemet plusz betegeket is bevállaltam, sőt, a munkaidő lejárta után elflörtölgettem a szemtelenül fiatal, éjszakás műszakban dolgozó nővérekkel, hogy még öt perccel tovább maradhassak. De minden jónak egyszer vége szakadt, így mikor a klinika előtt beültem a kocsiba újabb kifogásokat kellett találnom. Olykor a fél várost megkerülve kocsikáztam végig New York zsúfolt utcáin, máskor az autót valamelyik mélygarázsban hagyva egy dobos kocsmákban néztem egy-két pohár aljára, miközben azokon a kutatásokon rágódtam, amik a zug alkoholizmus problémáját fejtegették. Nem volt ez így jó, bármennyire is a testem pozitív visszacsatolásokkal köszönte meg az alkohol mámorát, hiszen így nem pörgött az agyam állandóan, minden stressz megszűnt létezni, ami előtte az izmaimat feszítette, egyszerűen gondtalan voltam. Az orvos bennem mégis tiltakozott, mély gödörbe vezetett ez a lejtő, amiből a kifele út még meredekebb volt. Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak, hogy oda kerüljek, nem voltam abban a luxusban. Ezen rágódva simítottam végig a pohár száját, ami immáron üresen állt előttem a pulton. A negyedik ital volt, amivel próbálkoztam bátorságot gyűjteni hozzá, hogy oda álljak anyám elé, és beismerjem neki, hogy a kedvenc fia felcsinált egy lányt, akiről éppenséggel alig tud valamit a mentális betegségein túl. Egyáltalán mikor lettem az apám? Erősen lehunytam a szemem, majd egy életutálattal telt sóhaj hagyta el az ajkaim, és inkább kirendeltem az ötödik whiskeyt jéggel. Még megvolt a kulcsom a családi lakáshoz annak ellenére is, hogy nem velük éltem. Hosszasan kerestem a zsebemben azt a fránya kulcsot a pokol azon bugyrának ajtaja előtt állva, ami Duvaléknál otthonak hívtak, mire az ujjaim ráakadtak. Végre! A következő kihívás a sötétben a zár megtalálása, majd elfordítása volt. Habár az alkohol valamennyit tompított a kéz-láb koordinációm pontosságán, teljesen magamnál voltam, kívülről meg se lehetett mondani, hogy ittam volna. Csak túl akartam esni azon a beszélgetésen, könnyíteni a saját lelkemen, és mivel úgy emlékeztem aznap este csak anya lesz, optimálisnak tűnt az időpont is. Valamit azonban nagyon félre érthettem… - Josie… - lepődtem meg egy pillanatra, mikor a nappaliba belépve a kisebbik húgom szúrtam ki. Mintha nem is én jelentem volna meg váratlanul az ő életterében, hanem fordítva. - Nem gondoltam, hogy itthon vagy… - mert ha tudtam volna, nem pazaroltam volna arra az időm, hogy eljöjjek idáig. Bár gyalog se laktam messze innen, de így felesleges kitérőnek tűnt. Akár ki is fordulhattam volna azzal a lendülettel az ajtón, amivel bejöttem. - Anya? Úgy tudtam, nem megy ma este sehova, te meg - egy pillanatra megakadtam, ugyanis nem igazán emlékeztem azokra a részletekre az anyával való beszélgetéseinkből, amik nem érintettek, érdekeltek. - valami barátnődnél csinálsz valamit. Tanulsz? - tippeltem kicsit se leplezve, hogy fogalmam sincs róla, mi lett volna az esti programja. Valójában azt se tudtam, hogy akadnak-e barátai, akihez átmehet. Nem is izgatott.
Kezdőlap
