Lenyűgöző a csillagos ég látványa. Mint egy hatalmas, teljes látóhatárt betöltő fekete bársony, amelyet egy mindenható kéz apró gyémántok százezreivel szórt valaha tele. Kár, hogy random időpontokban néhány másodperc erejéig mindez az egész elmosódik a szemem előtt, mintha egy távcsőbe bámulnék bele, amelynek fókuszát még most állítgatom, így hát a kép hol kristálytiszta, hol pedig homályos, sejtelmes, és szürke ködök úszkálnak benne. Hátamon és tarkómon érzem a fal tégláinak érdes keménységét ahogy ültömben neki támaszkodom, kinyújtott lábaim mellett száraz leveleket sodor magával a késő őszi szél, jobbomban ott szorongatom a telefonomat. Hallgatom a belőle szóló testetlen, mégis jelen lévő hangot, amely gyengéden, kedvesen, ugyanakkor határozottan próbálja lekötni a figyelmemet, és a világban tartani a tudatomat. Pedig biztos vagyok benne, hogy nem lehet könnyű dolga. A bemutatkozó mondatom után ("Max Dimeo vagyok, a Maidan Lane harmadik mellékutcájában ülök, és egy kés markolata áll ki a bal vállamból") azonnal átveszi tőlem a szót, amiért elmondhatatlanul hálás vagyok. Fogódzom bele, ahogy a gyermek a meleget adó anyai kézbe, ami biztonságával elűzi az ágy alatt lakó szörnyeket és bármi rossz dolgot. Voltam katona, tisztában vagyok vele hogy sérülésem nem vészes, a vérveszteség amit okoz viszont közel sem kellemes. Kissé kábultan válaszolgatok a vonal túlsó végén lévő titokzatos hölgynek, és miközben figyelem a távolból - egyelőre nagyon távolból - felhangzó mentők szirénájának fejrepesztő visítását, azon kapom magam, hogy magam elé képzelem a hang tulajdonosát. A fantázia azonban megreked körülöttem, csődöt mond, marad hát a bársonyos tónus, amely minden szavával úgy hat rám, mint hűsítő víz az égési sebre. Velem is marad egészen addig, míg elhal az autók motorjának hangja, csak a szirénák színes fényei vibrálnak a betonon, sietős léptek hangzanak fel körülöttem, és kezek emelnek óvatosan talpra. A kapocs, ami eddig a kedves ismeretlennel összekötött megszakad, és miközben besegítenek a mentőbe azon kapom magam, hogy arra gondolok, ez mekkora kár. Igazán, és őszintén kár.
Most más hangok vesznek körül, szinte csak leheletnyi neszek: az emberek beszélgetése olyan lágyan hullámzik körülöttem mint a tenger zúgása, amelyet egy-egy halkan felcsattanó nevetés, poharak összecsendülése, kések-villák csilingelése színesít. Kedvelem ezeket a hangokat, akárcsak a melegfehér fényeket amiket a mennyezetről lelógó pompázatos csillárok, és a falakon végigfutó apró lámpák szórnak szét a helyiségben. Megnyugtató a látvány és a hangulat - más körülmények között. Jelenleg azonban úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, aki karácsony reggelén meglátja a feldíszített fa alatt sorakozó ajándékokat, és izgul, vajon miféle meglepetés lapul a selyemszalaggal átkötött dobozok mélyén. Természetesen leplezem az érzéseimet, ebben pedig évek hosszú sora alatt remek gyakorlatra tettem szert. Pontosan tudom, hogyan becéznek engem a szalonban dolgozó lányok a hátam mögött: Mr. Sztoikus, vagy szimplán csak Mogorva, és fél füllel már hallottam afféle pletykákat is, miszerint fogadásokat kötnek rá, hogy a folyamatosan rezzenéstelen vonásaim egy arcidegbénulás következményei-e. Magamban remekül szórakozom a találgatásokon, mert olyan távol vannak az igazságtól, mint a Mars a Földtől. Egyszerűen az a típus vagyok, aki megtartja magának a jókedvét, már ha van egyáltalán, és ha őszinte akarok lenni akkor be kell vallanom, hogy ebből mostanában erőteljes hiány mutatkozik az életemben. Mellesleg szoktam én mosolyogni, nem állítom hogy soha nem fordul elő - reggel általában amíg megiszom a kávémat addig eleresztek egy rövid arcizom-ránculást, aztán ezzel véget is vetek adott napra a nagy viháncolásnak. Egyébként meg alapjáraton falra mászom azoktól az emberektől, akik okkal-ok nélkül vigyorognak bele a világba, mint egy gilisztás kutya. Az ember tanulja meg helyén kezelni az efféle dolgokat, és tudja mikor osszon gesztusokat másoknak a saját, személyre szabott emocionális széfjéből. Jelen pillanatban a mosolygás valahol az utolsó helyek környékén bandukol azon a listán, amelyen váltakozó érzelmeim foglalnak helyet, a dobogó első fokára ugyanis a kíváncsi izgatottság kapaszkodik fel. Mikor az orvos néhány percre magamra hagyott a kórházi ágyon fekve - azok után hogy megszabadított a belém ékelt kellemetlen kis eszköztől, de még azelőtt hogy összefércelt volna mint egy nadrágot - azon kaptam magam, hogy visszaidézem gondolataimban a titokzatos nő kedves, simogató hangját. Úgy ragadt meg bennem, mint egy melódia, amelyet az ember csak egyszer hall életében, de még évek múltán is képes eldúdolgatni magában, jóleső nosztalgiával, ami meglehetős képzavar annak tekintetében, hogy nem éppen optimális körülmények között volt szerencsém a megismerkedéshez. Ami állítás ilyen tekintetben nem nagyon állja meg a helyét, hiszen épeszű ember egy pár perces telefonbeszélgetést nem nevezne ezen a néven. Ez a tény azonban talán ma este megváltozhat. Talán. Még aznap este utamra bocsátottak a kórházból, és miután két nappal később megszabadítottam magam attól a kantártól amellyel napóleoni pózba rögzítették a balomat, végre elfogadtam magamban a tényt, hogy nem csupán nem tudok megszabadulni attól a hangtól amely azóta is visszacseng a fülemben, hanem rendkívül sokat köszönhetek neki. Vannak olyan emberek, akiknek a munkáját, elhivatottságát olyan természetesnek vesszük mint a levegőt, és eszünkbe sem jut jólelkűségüket bármilyen módon is értékelni vagy honorálni. Én pedig ebben a tekintetben mindig szerettem, és szeretek kivétel is lenni. Egy csokor virág, és egy vacsorameghívás: ez a köszönetem kézzelfogható módja. Elküldettem a segélyhívó központjába, egy apró kártyával egyetemben, és remélem hogy eljutott a megfelelő emberhez, ő pedig ráismert saját magára. A kérdés már csak az, megjelenik-e itt ma este - megadtam mind a helyét, mind az időpontját a meghívásomnak. A mérleg egyformán elbillenthet mind az elfogadás, mind az elutasítás felé. Bal kezemet - kicsit könnyebb így a vállamnak - finoman az asztalon pihentetem, ujjaim szórakozott nemtörődömséggel játszanak a villával. Látszatra szinte mozdulatlan vagyok, de az agyam közben ezerféle lehetőséget pörget ide-oda, másodpercenkénti egymás utánban, és mindnek ugyanannyi a létjogosultsága. A legoptimistább verzió szerint ma este végre arcot is kap az a lágyan csengő hang, bárki is tartozzon hozzá: egy érettségizőkorban lévő lányka, vagy egy tisztes, nyugdíj előtt álló asszony - bár ösztönösen érzem, hogy egyik opciónak sincs semmi köze a valósághoz. Egyébként is, miért ne használna ki egy ingyen vacsorát? Na persze lehet hogy ő nem így gondolja, elvégre nem ismer - ugyanolyan munka voltam neki, mint bármely másik telefonáló problémája és segélykérése. Ki tudja, az is lehet hogy van családja - miért ne lenne? - és a férje szeme a puszta felvetésétől is forogni kezdett annak, hogy a felesége egy vadidegen férfival töltsön el néhány órát egy étteremben. Arra sincs garancia, hogy nem adja át a meghívást valamelyik kolléganőjének - ezt majd akkor fogom megtudni, ha megszólal, mert azonnal rá fogok ismerni a hangjára. Igazából magam sem tudom, miért pörgök ennyit az esélyeken - elvégre hiszen ez csak egy vacsora, és semmi több, nem? Bármi is történjen, arra hamarosan fény derül. Az órám mutatója lassan közeledik a nyolcas számhoz, minden ajtónyitásra felkapom a fejemet, és figyelem a belépőket, mindhiába. Párok érkeznek, vagy ha mégsem, a magányosok pontosan bemérve, jószerével koordináták alapján ülnek le a rájuk várókkal egy asztalhoz. Aztán nyolc óra után pontosan két perccel betéved egy nagyobb tömeg, nagyjából 6-7 fős társaság, és mikor végre szabaddá válik jelenlétüktől az előtér, kihagy egy dobbanást a szívem: egy szőkésbarna, kedves arcú nő topog egy helyben, alig néhány méternyire a bejárattól, és tekintetét pontosan úgy hordozza végig a helyiségen, mint aki kutat valaki után. Megpillantjuk egymást, aztán pár másodperccel később elindul felém - még kissé tétova léptei sem tudják elfedni vékony alakját, és mozgásának lágy kecsességét. Mikor eléri a szomszédos asztalt, illendően felkelek, hogy üdvözöljem, szám apró fél-mosolyra húzódik - te jó ég, hát tényleg, magamtól és könnyedén tudok ilyet! - és alig érzékelhető zavarban vagyok, éppen úgy, ahogy rajta is látszik. Szeretném megkérdezni, csakugyan rá várok-e, de mégis hogy szólítsam? A nevét nem tudom, a Segélyközpontos Hölgy pedig még gondolatban is ostobán nevetségesen hangzik, nem még hangosan kimondva. - Jó estét - szólalok meg végül. - A nevem Max DiMeo. Nem vagyok benne biztos, hogy egymásra vártunk-e, de remélem igen. Amennyiben egy virágcsokor, és egy vacsorameghívás hozta Önt ide, akkor jó helyen jár - hallgatok el, és várom a válaszát. Azt a közbeiktatott néhány másodpercben is észreveszem, hogy ha csakugyan ő az, akkor a kedves, finom vonású arc pontosan passzol ahhoz a hanghoz, amelyet már van szerencsém ismerni. Bárki is legyen ez a titokzatos nő - egyszerűen olyan a megjelenése, mint egy valóra vált álom.
Sokan azt mondják, hogy ebben a munkában öt év a vízválasztó. Ennyi idő alatt annyi mindennel találkozik az ember a vonal túloldalán, hogy képtelen valójában feldolgozni. Sokan egy-két év után kiszállnak, ám vannak hozzám hasonlóan kitartóak, akik hosszú ideje vannak ott, ahol segítség kell. Hét éve dolgozom a diszpécser központban, és számtalan alkalommal tettem le a fejemről úgy a headset-et, hogy ma sem sikerült mindent megtennem, amit meg tudtam volna. Nem menthetek meg mindenkit, akinek segítségre van szüksége, nem vehetem a vállamra mások baját, nem lehetek ott személyesen, pedig néha olyan jó lenne. Csak a hangom van, csak azzal tudok segíteni, akár hosszú órákon át tartani valakiben a lelket, hogy ne érezze magát olyan egyedül, vagy ne érezze azt, hogy a segítség bár úton van, nem érkezik meg időben. Néha tudom, hogy későn fog odaérni. Van annyi rutinom, hogy halljam mikor készül valaki feladni, mikor érkezik el az a pont, amikor tisztában van vele, hogy nem hogy negyed órája, de egy perce alig maradt. Nem egyszer nekem mondanak el súlyos titkokat, mintha azt gondolnák, hogy ezzel itt tudják azt hagyni a földön. Néha rám bíznak régi, másoknak el nem mondott dolgokat, üzeneteket, amiket el kellene juttatnom oda ahova szánták. Az elsők között oktatják, hogy ilyet soha, semmiféle körülmények között nem teszünk. Hiszen minden eset, minden rosszul sikerült mentési kisérlet, vagy segítségnyújtás így is kivesz belőlünk egy darabot. Hát hordozom magammal ezeket az üzeneteket, ott vannak bennem, mint egy évek óta ki nem borított postás táska, ahol a kallódó levelek lapulnak, és talán soha nem jutnak el a címzettekhez. Egy éve, amikor kimondták a válást, Lory azt javasolta, hogy egy időre kérjem vissza magam az irodába.Szerinte szükségem lenne arra, hogy ne mások problémáival foglalkozzam huszonnégy-negyvennyolcban, hanem a saját életem rendezzem. Én azonban másképp láttam. Időre volt szükségem, hogy Will után az életemben megint lássak valami lehetőséget, valamit, amiért érdemes folytatni. Elvégre két évtizedet kellene feldolgoznom, és úgy tennem, mintha könnyedén, és szinte anélkül képes lennék túllenni rajta, hogy megviselne. Amíg másokkal foglalkozom, addig a saját démonaim jó mélyen szunnyadnak. Karácsony környékén javasolta a húgom, hogy talán most már ideje lenne újra ismerkednem, megpróbálni megbízni az emberekben.De legfőképpen nem az összes férfit büntetni azért, mert egy valaki éveken át hazudott nekem. De őszintén szólva hogyan bízhatnék meg olyanban akit nem ismerek, ha az is átvert, akiről azt hittem mindent tudok? Sokáig úgy néztem a férjemre, mint arra az emberre aki értelmet adott az életemnek, aki nélkül nem tudnék elképzelni egyetlen napot sem. És nem számít ha nem lesz nagy családunk, tulajdonképpen a végén már az sem érdekelt, hogy ha csak ketten maradunk egymásnak. Én tényleg minden vágyamról és álmomról képes lettem volna lemondani csak azért mert szerettem. Ő azonban a legaljasabb módon árult el.Nem fogadtam meg Lory tanácsát, és ahelyett, hogy kevesebbet dolgoztam volna, még több munkát vállaltam. Karácsonykor a saját körzetemben bevállaltam az ügyeletet, így aztán egy apró kis fa mellett, meg egy doboz marcipános szaloncukorral éltem túl az ünnepeket. Szerencsére nem volt olyan sok hívás mint általában szokott lenni. A szilvesztert azonban a főnököm már nem engedélyezte, azt mondta ha szükséges akkor aludjam át az év utolsó napját, mert ő biztos benne, hogy az új év új lehetőségeket fog számomra tartogatni. Végül bevállaltam Lory srácait, hogy vigyázok rájuk, ők pedig el tudtak menni kicsit szórakozni, kikapcsolódni. Az új év végül valóban magával hozott valamit, amire nem számítottam, és fogalmam sem volt róla hogyan kellene reagálnom rá. Nem egyszer előfordult, hogy számunkra ismeretlenek küldtek hálából ajándékokat, amelyek többségét nem fogadhattuk el, így jótékony célokat szolgáltak. De a virágot, vagy éppen a csokoládét, édességet gond nélkül megtarthattuk. Nem is tudom megmondani, hogy mikor kaptam utoljára valakitől virágot, így én voltam a legjobban meglepődve, amikor egy kék uniformisba öltözött virágküldő futár mosolyogva beállított a recepcióra, és egy nekem szóló küldeményt helyezett el ott. A csokorhoz azonban egy apró, halványkék boríték is tartozott, melyre nyomtatott betűkkel írtak egy vacsorameghívást. Tudtam, hogy nem fogadhatom el. Ahogy azt is tudtam, hogy nem csupán szabályellenes, hanem még talán nem is vagyok erre felkészülve. Én bolond, elmeséltem a dolgot Lory-nak, aki nem hagyott nekem nyugtot. El kellene fogadnom. Csak civilben odamenni, és messziről megnézni, hogy ki az ismeretlen aki felajánlotta. Nyilvános hely, nem a külvárosban, vagy éppen a bronxi gettóban, hanem egy színvonalas étteremben. Az este végén pedig köszönetet mondhatok és taxival hazamehetek. Tulajdonképpen semmi veszély nem fenyeget. Mit veszíthetek? Tettem fel végül magamnak a kérdést, és rájöttem, hogy tulajdonképpen semmit. - Ugye nem ezt a borzalmas kék ruhát akarod felvenni?- pillantott fel a kanapén üldögélő Lory az újság teteje felett, és végigmért tetőtől talpig, én pedig csak széttártam a karjaim magam mellett, vállvonva, és kicsit talán sután beismerve, hogy de, eredetileg így terveztem. - Nille, ebben úgy nézel ki mint egy SZMK elnök, aki lemondani készül a következő szülői értekezleten. Valami vidámabbat, kevésbé borúsabbat keress a ruhatáradban….mittudomén, világoskéket, lilát, sárgát….ó egek! Sötét ruháid vannak csak, mi?- nézett végül rám, amikor tudatosult benne, hogy az összes ruha közül valóban az a borzasztó kék ruha volt csak amit fel tudtam volna venni. Meg talán egy piros, de az már tavaly is lötyögött rajtam. Karon ragadott és egész délután a boltokat járta velem. Nevetségesnek tartotta, hogy a válásom után kapott pénzen csücsülök, miközben szinte semmire nem költök, leginkább magamra nem. Nem vitatkoztam vele, hiszen valahol mélyen legbelül tudtam, hogy igaza van. Abban is, hogy ki kellene végre mozdulnom, hogy nem zárkózhatok be egész hátralévő életemre, csak őszintén szólva féltem. Az új helyzetektől, az ismeretlentől, a szokatlantól, attól, hogy fogalmam sincs hogyan kell ismerkedni. Miről beszélnek az emberek az efféle randevúkon? Mert ez az? Vagy nem? Fogalmam sincs. Lehet csak egyszerűen úriember és köszönetet akar mondani. Tényleg nincs mögötte semmi más. Végül még egy kék ruha mellett döntöttem, de ez kivételesen Lory tetszését is elnyerte, noha szerinte öltözködhetnék egy kicsit merészebben, szabadabban, mint egy olyan nő, aki kész az életét újrakezdeni. Nem tudom őszintén, hogy valóban ezt akarom? Azt sem tudom képes lennék e bárkihez alkalmazkodni Will után. De ha nem próbálok meg esélyt adni neki, akkor nem is derülhet ez ki. Manhattan az esti sötétségben pontosan olyan színes és fényes, mintha az ember egy óriási kaleidoszkópot szemlélne. Az autók fényei egybemosódnak, az óriási reklámplakátok és feliratok hideg fényei alatt apró kis kuckóknak tűnnek a kivilágított éttermek, szállodák, szórakozóhelyek. Egy távoli templom harangja éppen a nyolcat kongatja, amikor fizetek a taxisnak, aki az étterem előtt állt meg velem, és megvárja, amíg megigazítom a kabátomat magamon, és felpillantok a homlokzatra. Sosem jártam még itt, igaz a férjemnek és nekem megvoltak a megszokott helyeink, ritkán próbáltunk ki új dolgokat.Nem gombolom össze a kabátomat, hiszen odabent úgyis elhelyezem majd a ruhatárban. Immáron csupán a kék ruhában, magam előtt egy fekete kis apró táskát szorongatva indulok meg befelé. Előttem egy közepesebb társaság halad, nevetésük elmosódik a tányérok porcelán zenéje, és az evőeszközök csilingelése között. Bizonytalanul nézelődöm, próbálok rájönni, hogy ki az aki rám várhat. Mulatságos, de a nevén kívül nem tudok róla semmit.Olyan asztalokat keresek, ahol egyedülálló férfiak foglalnak helyet. És ilyen, csupán kettő van. Az egyiknél szomorúan, magába roskadva tépelődik, homlokán támasztva ökölbe szorított kezét egy mézhajú férfi. Nem hiszem, hogy ő lenne az én emberem. Sokkal inkább az, akivel egy másodpercre összeakad a tekintetünk, és mintha azt látnám, hogy bár bizonytalan, de talán rám várakozik. Még én is kissé tétován indulok meg, és egy reménykedő, megerősítést váró mosollyal közelítem meg az idegent. Épp a szomszéd asztalnál járok, amikor ültéből feláll, és ekkor bizonyosodom meg róla, hogy valóban ő az akit keresek, aki miatt itt vagyok. - Jó estét. Én pedig egy hang a telefon másik oldaláról. Pernille Anderson.- szeretném felidézni, hogy ki lehet ő, de naponta sok száz telefon fut be a központba, és a legtöbbnek mi vagyunk a személyes kapaszkodó, ahogy arra az időre valóban a telefon túloldalán lévő ember a legfontosabb számunkra is, de utána menni kell a következő hívásra, menni kell máshoz segíteni. Nem vagyunk embertelenek, de ez egy munka, ugyanúgy mint bármi más, csak talán jobban megviseli az ember lelkét. - Valóban egy csodás virágcsokor, meg egy titokzatos meghívás hozott ma ide.És ha az ösztöneim nem csapnak be, akkor megtaláltuk egymást.- mosolyodom el, végül helyet foglalok vele szemben. Eltelik néhány perc, amíg zavarodottan próbálom összeszedni magam, hiszen be kell ismernem, hogy sok mindenre számítottam, de egy olyan mélysötét, meleg és kellemes szempárra amely az asztal túloldaláról néz rám, az utolsó gondolatmorzsáim között sem voltam felkészülve. - Ugye tudja, hogy azzal, hogy most itt vagyok magával, éppen etikai szabályt szegek?- kérdezem kissé előrehajolva, de az arcomon átsuhanó vidám árnyék elveszi a kérdés eredeti, komoly mivoltát. Mert valóban így van, de ha egy csöppet is zavarna, akkor valójában nem is lennék most itt. - Viszont a húgom szerint minden izgalmas utazás azzal kezdődik, hogy az ember megszeg bizonyos szabályokat. Szóval….-sóhajtottam egy nagyot, tekintetem egy pillanatra a jobbomnál lévő izlésesen hajtogatott szalvétára siklott, majd vissza Max-ra. -...meséljen! Hogyan és mikor segítettem magának, vagy az egyik hozzátartozójának? Tudja, ez nem udvariatlanság, de rengeteg telefont bonyolítok egy nap, és nem emlékszem hirtelen mindegyikre. Magára viszont szeretnék emlékezni. Maga volt sok év óta az első, aki virágot küldött nekem.Igaz az előző egy vagyonokat érő gyémántgyűrűt meg egy lánykérést is mellékelt. Fájó szívvel, de el kellett utasítanom, mert nem akartam bigámiát elkövetni. Ugyanis már férjnél voltam. - teszem hozzá vidáman, és oldalra billenő fejjel, kíváncsian figyelem a férfit. Kellemes, megnyerő jelenség. De soha nem ítélhetünk pusztán az első benyomás alapján.
Öt-hat éves lehetek, teljesen felöltözve ülök az óvoda egyik kicsikre méretezett padján, magamhoz ölelve apró motyómat, és noha hallom a mellettem ülő óvónő meséjét, nem vagyok képes figyelni rá - egyre azt fülelem, mikor hangzik fel odakinn anyám autójának jellegzetes hangja. Mikor a viharvert Dodge bepöfög a parkolóba, úgy ugrom fel a dudaszóra, mint akinek hangyákat pakoltak a nadrágjába, és kilövök akár egy nyíl - az óvónő csak a küszöbön ér utol, és mindaddig figyel, míg be nem huppanok az anyósülésre és be nem csapom magam után az ajtót. Anyám hozzám fordul, rám mosolyog, megborzolja a hajamat és megcsiklandoz, aztán hangosan nevet csukladozó kuncogásomon. Péntek van, a munkahét utolsó napja. Apám tűzoltó, ezeken a napokon mindig huszonnégy órás szolgálatban dolgozik, a miénk hát az egész délután, ez a mi külön kirándulásaink ideje. Noha sosem hagyjuk el a várost, mégis imádom ezeket a közösen töltött órákat, és egész délelőtt találgatom, miféle tervvel áll elő anyám aznapra. Volt már, hogy a kínai negyedbe vitt el, ahol megnéztük a boltokat, mesélt nekem a keleti kultúráról, és aznap este különös, de nagyon finom vacsorával lepett meg. Mindig titokban tartja éppen hová visz, de ha áthajt az Orosz folyón, akkor már tudom, hogy a kedvenc helyünkre megyünk, a Suniperro akváriumba. Mikor megérkezünk felrohanok a lépcsőn, és apró kezemmel benyomom a nehéz faajtót, miközben anyám sebesen siet utánam. A felső szinten együtt hajolunk ki a csikóhalat mintázó korláton, hogy lenézzünk a kis vízesésre és elkerített tóra, amelyben alligátorok és hatalmas teknősök úszkálnak. Ez a kedvenc helyem az egész parkban. Végigjárjuk az akvárium minden szegletét, addig míg fáradtan le nem roskadunk egy padra, és dőlünk a kacagástól amikor igyekszünk felsegíteni egymást, vissza-visszahuppanva, mint egy régi burleszkfilmben. Este aztán vacsora után anyám beül a kandalló elé, az öblös fotelba, az ölébe kuporodom mint egy délelgetésre váló állatka. Anyu énekelni kezd, miközben keze lágyan simogatja a hajamat: "You are my sunshine, my only sunshine..." A dal szárnyaló hangjai egybefonódnak a tűz mormolásával, én pedig lehunyom a szememet. Élvezem a törődést, a figyelmet - a boldog hétvégéket, amikor péntektől vasárnapig anyám szinte menetrendszerűen képes kiszakadni a gyógyszerek okozta kábulatból, eszébe jut, hogy van egy fia, és olyan lesz, mint bármelyik másik anyuka. Ezek azok az emlékek, amelyeket sosem fogok, és nem is tudok kitörölni magamból - hallom anyám szívének dobbanásait, és érzem parfümjének finom virágillatát. Azóta sem éreztem azt a biztonságot és melegséget, mint ezeken a csodálatos napokon - egészen negyvennyolc órával ezelőttig. Azon az estén, amikor a sikátorban magányosan ülve a tulajdon vérem áztatta az ingemet, egy bársonyos, meleg hang tartott oltalma alatt és megtalálásom pillanatáig velem maradt, mint egy életre kelt, személyre szólóan nekem rendelt őrangyal. Az embernek vannak álmai és ábrándjai, amelyekről nem ő maga határoz, sokkal inkább a fantáziája foglyává válik általuk. Különös, lebilincselő kötelék ez test és elme között, de ebből az álomból legtöbbször keserű az ébredés, mert a valóság sokkal kegyetlenebb, mint az álmodozás. Én pedig elmúlt két napban ábrándoztam. Ezért is várom feszült izgalommal a mai estét, vajon ki érkezik meg hozzám, már persze ha megérkezik egyáltalán. Igaz, a köszönetem akkor is neki szól, akármilyen legyen is: fiatal, idős, épkézláb vagy sem. Olyan sok lehetőség és elképzelés... De valami - nevezzük ösztönnek, hatodik érzéknek, mennyei sugallatnak ha tetszik - azt súgja, nincs mitől tartanom. A hang, az a bársonyos, meleg, kedves hang egy érett, okos és magabiztos nőhöz tartozhat, ebben szinte biztos vagyok. És lám: mintha csak a fantázia könyvének lapjairól lépett volna elő, megjelenik Ő MAGA. Kék ruhájában, csillogó szemeivel, kecses lépteivel olyan, mint egy mesebeli látomás. Még akkor is, ha kissé tétován közeledik felém, és csak a bemutatkozásom után enged fel benne a bizonytalanság, hogy csakugyan jó helyen jár. Helyet foglalunk az asztalnál - immár mindketten - és nagyjából egy percig mindketten zavarban hallgatunk, egymást figyelve. Nem feszélyező és kínos csend ez, sokkal inkább kissé tapogatózó, mintha csak megpróbálnánk felmérni a másikat, és elfogadni a kissé különös helyzetünket. Az első kérdésen viszont kissé meglepődöm, igaz mindössze egyetlen másodpercig, aztán szélesen elmosolyodom és aprót vonok a vállamon. - Nos, ismeretlenül is azt kell mondanom, hogy igaza van a hugának. A világ történelmét mindig is a lázadók vitték előre. Gondoljon bele hol tartana az emberiség, ha Galilei, Da Vinci, vagy akár Einstein is beállt volna a hagyománytisztelők sorába. Szóval köszönöm a húgának, hogy jó tanácsot adott, önnek hogy hallgatott rá. Azt pedig különösen, hogy elfogadta a meghívásomat. Tényleg szerettem volna megköszönni a segítségét - válaszolom, majd halkan elnevetem magam. - Tuché, Mrs. Anderson. Higgye el, nem vagyok annyira öntelt hogy azt gondoljam, ezernyi telefon közül is emlékszik rám. De az igazság az, hogy még soha nem voltam hasonló helyzetben, mint jelenleg. Kissé zavarban vagyok, szóval őszinte leszek: alighanem én magam elfelejtettem volna, hogy felemlegessem az alkalmat, amikor beszéltem önnel. De ha megengedi, pótolom a mulasztást: két nappal ezelőtt történt, este 11 óra tájban, amikor is a munkámból adódóan sikerült valakit úgy felbosszantanom, hogy úgy érezte, a lelki egyensúlyát leginkább úgy tudná helyreállítani, ha a bal vállamat használná késtartónak. Amíg valaki csak gondolja azzal nincs gond, de az illető cselekedett is, ráadásul lesből támadott. Esélyem sem volt hárítani. Ön talán nem is tudja, mennyit segített nekem azokban a percekben azzal, hogy eszméletemnél tartott amíg megérkezett a segítség. Nos, fájdalom de az én fantáziám úgy tűnik elég sekélyes, mert gyűrűt nem jutott eszembe magammal hozni - mosolygok. - A jelek szerint viszont így is, úgy is elutasításban lett volna részem - teszem hozzá. Férjnél van, persze miért is ne lenne? Egy ilyen gyönyörű nő alighanem a fél várost megszédítette már a szépségével és a természetével - igaz utóbbiból még nem volt alkalmam sokat látni, de biztosra veszem, hogy a hangja és az arca csakis harmóniában állhat a viselkedésével. - Remélem a mai meghívással semmiféle problémát nem okoztam önnek. Bár feltételezem, akkor most nem lenne itt - fordítom ezek után a tekintetem a pincér felé, aki megáll felettünk és várakozásteljesen pillant rám. - Pezsgőt, vagy bort, Mrs. Anderson? - kérdezem, és megvárom hogy válasszon. Ilyen téren rá bízom magam, az ő választása nekem is tökéletesen megfelel - ami nem kis szó annak tükrében, hogy az éves alkoholfogyasztásommal bármelyik kocsmárost az éhhalál szélére sodornám. Alig egy percen belül meg is érkezik az ital, amit a felszolgáló szertartásosan felbont, majd tölt mindkettőnk poharába, és távozik. - Nem vagyok jó szónok, Mrs. Anderson - emelem meg a poharamat felé köszöntő mozdulattal. - Szóval csak köszönöm. Köszönöm a segítségét, és hogy ma este rám szánta az idejét - kortyolok bele a hideg nedűbe, amely selymes lágysággal kúszik le a torkomon. - Hagy mondjak el még valamit. Nem vagyok jó a tósztokban, de bolond sem vagyok. Nagyjából tudom, mennyi hezitálásába kerülhetett döntésre jutni ma este a meghívásomat illetően. De nem kell félnie tőlem. Nem vagyok sorozatgyilkos, és nincs semmiféle hátsó szándékom. Egyszerűen csak szerettem volna megismerni a mentőangyalomat. És ha nem tartja tolakodónak a megjegyzésemet, azt kell hogy mondjam, ön nem csak elbűvölően kedves, hanem gyönyörű is - iszom újabb kortyot, azzal a hamvába holt reménnyel, hogy ezalatt kissé magamhoz térhetek, mert férj ide vagy oda, de ez a nő elmondhatatlanul vonzó. Még esélytelenségem teljes tudatában is. - Na és mondja, Mrs. Anderson - köszörülöm meg a torkomat, és alig láthatóan, de kedvesen elmosolygom magam. - Sokszor szeg szabályt efféle meghívásokkal?
Pár órával ezelőtt, talán a harmadik ruhaüzletben, éppen egy türkiz színű, lehetetlen gombolású, és számomra kissé merésznek ítélt ruhát próbáltam, amikor a falba süllyesztett hangszórók egyikéből lágyan búgott fel Brian Adams örök klasszikusa. A gyomromban megszülető gombóc mintha ólomból lett volna, és egy mély sóhajjal próbáltam a semmiből előtörekvő érzéseket visszanyelni. Eszembe jutott az esküvőnk napja, amikor a fények kialudtak, majd Will meg én erre a zenére adtuk elő ifjú házasokként a nyitótáncot. Mai napig emlékszem az érzésre, ami akkor átjárt, arra a hitre és bizalomra, amelyet iránta tápláltam, és arra az odaadásra, amivel a karjaiba simultam. Legyőzhetetlennek hittem akkor magunkat és azt a házasságot, amelyet teljes elhatározással és az egymás iránti elmúlhatatlannak hitt szerelemmel akartunk megkötni. Nem volt semmi és senki aki le tudott volna beszélni róla. Pedig Lory olyan sok alkalommal próbálta felnyitni a szemeimet, kirángatni abból a rózsaszín ködből, amiben lebegve nem akartam semmi mást, csak William Anderson mellett leélni az egész életemet. Nem az a legrosszabb, hogy nem hittem neki, hanem az, hogy soha, még csak egyetlen percre sem ébredt fel bennem a gyanú, hogy esetleg a férjem, akiben vakon megbízom, akinek a kezébe tenném az életemet, gyakorlatilag hosszú évek óta hazudik nekem. Hogy a lelkembe gázol, hogy megaláz női mivoltomban és kétségek között hagy vergődni, miközben pontosan tisztában van azzal, hogy nem bennem van a hiba.Mindezt azért, mert szeret és csak velem akar lenni. Neki nincs szüksége gyerekre ahhoz, hogy boldogok legyünk. Neki rám van szüksége. De ha ez így van, akkor ez nem szerelem, hanem birtoklás.Fájdalmas és bántó birtoklás. A türkiz ruha csodásan festett rajtam, a tükörképem azonban mintha kissé magába roskadt volna, az arcomon elnyúló mély árnyékok a zene miatt mintha füstösebbek és komorabbak lettek volna. Hirtelen már nem akartam ezt a ruhát, már nem akartam az üzletben sem lenni, máshova akartam menni. - Hééé….hééé…- szaladt utánam a húgom, miközben én úgy rohantam ki az üzletből immáron a saját ruhámban, mintha üldöznének. Kezével a karom után nyúlt, és megragadva a csuklómat megállásra késztetett. - Mi a fene ütött beléd? Csodásan néztél ki abban a türkiz ruhában. És bárki is akar találkozni veled, bárki is a te titokzatos virágküldőd…biztos vagyok benne, hogy… - Nem! Én nem vagyok benne biztos.Abban sem vagyok biztos, hogy mennem kellene. Abban sem, hogy egyáltalán el kellene fogadnom a virágon kívül bármit is. Lory, ez szabályellenes, te is tudod.- próbáltam kifogásokat gyártani, de az igazság az, hogy bepánikoltam. Az a zene tehet róla, az átkozott múlt, amitől egyszerűen nem vagyok képes szabadulni. Mint egy utcára kiköpött rágógumi, ami az ember cipőtalpára ragad, és egyszerűen sehogy sem akar lejönni.Fogalmam sincs mennyire leszek képes elvonatkoztatni, mennyire tudok feloldódni egy másik férfi társaságában aki nem Will.Azt sem tudom mit kellene csinálnom, vagy mondanom. Csak álltam, és kétségbeesett grimasszal az arcomon meredtem a hugomra, aki csak a fejét csóválta, majd egyszerűen és finoman meghúzta a csuklómat, jelezve, hogy induljunk. Valószínű teszünk egy kis kitérőt egy újabb ruhabolt előtt. - Gyere! Tudom mire van most szükséged. Egy habos karamellás csoda kakaóra, meg egy édesgesztenyés alagútra. Itt lentebb tudok egy kis olasz cukrászdát.- mintha meg sem hallotta volna az előbbi kifakadásomat, egyszerűen elindult, és várta, hogy kövessem. Én pedig meg is tettem. - Hallottad amit az előbb mondtam? - Hallottam. Süketnek tűnök? Nille, az emberek nagy része, és te is ezt a kategóriát erősíted, nehezen tudják elfogadni a változást, vagy az új helyzeteket. De ha esélyt sem adsz annak, hogy valami új, valami igazán új és lehet, hogy nagyon izgalmas dolog történjen veled, akkor kimaradsz számtalan jó dologból. Különben is: minden izgalmas utazás azzal kezdődik, hogy az ember átlépi a saját korlátait, és megszegi a számtalan ostoba szabályt, amit mások kényszerítenek ránk. Én például most megszegem a diétámat. Nevettünk. Felszabadultan, mint gyerekkorunkban, amikor valami csínytevésre készültünk, és amibe rendszerint Lory rángatott bele. Jellemző módon mindig ő volt kettőnk közül a merészebb. Én az óvatosabb. Bárcsak a házasságomban is óvatosabb lettem volna. Az óvatosságom azonban a válásom óta még inkább jelen van az életemben, és talán ez lehet az oka, hogy mégis mindig hezitálok, és leginkább csak várok, talán valami csodára várok, hogy történjen valami lehetetlen az életemben. A netes ismerkedést nem nekem találták ki, jobban kedvelem a közvetlen, személyes kapcsolatokat. Én még a régi idők gyermeke vagyok, és meglehetősen konzervatív ebben a kérdésben. Ahogyan sok másban is. Nem tagadom azonban, hogy egy pillanatra meglep, és még inkább zavarodottá tesz a férfi, akivel összeakad a tekintetünk a megérkezésem után, és akiről kiderül, hogy ő a titokzatos virágküldő. Ő az aki ma este vacsorázni hívott, és ő az aki udvariasan, kissé talán tétova mosollyal fogad, amint az asztalához lépek. Eligazítom a ruhámat, mielőtt leülök a székre, és kissé még feszülten sóhajtok egy nagyot, próbálva könnyedén mosolyogni. Nem esik nehezemre. A velem szemben helyet foglaló férfi mélysötét barna szemeiben van valami melegség, valami nyugalom, ami kicsit oldja bennem a kezdeti zavarodottságot. Ha nagyon kicsit is, de mégis. Kíváncsian billentem félre a fejem, és hallgatom végig a történetet arról, hogyan segítettem rajta két nappal ezelőtt egy éjszakán, amikor szüksége volt egy hangra a vonal túloldalán. Ráncolom a homlokom, láthatóan igyekszem visszaemlékezni, de számtalan hívást bonyolítok egy nap. - Bevallom őszintén magának, hogy ha említenem kellene valami olyan esetet, ami maradandó volt a pályafutásom alatt, amióta ezt csinálom, és annak bizony idén lesz már nyolcadik esztendeje, akkor nem tudnék egyet sem mondani. Leginkább azért, mert a műszak lejártával benn hagyom őket. Nem cipelhetjük magunkkal, mert másnap új nap kezdődik, új gondokkal, új problémákkal és tiszta fejre van szükség hozzá. Boldoggá tesz a tudat, hogy akkor és ott a hangom is segítség volt a mentők megérkezéséig.- egy halvány, és nyugalmas mosoly ült az arcomon miközben ezt mondtam, és komolyan is gondoltam. Nem tudom sosem, hogy mennyit jelent egy embernek, ha a valódi segítség kiérkezéséig még vonalban vagyunk, de ezt már a hangból, abból ahogy beszél, ahogy a szavaival kapaszkodik valaki, elég könnyen meg lehet állapítani. Van olyan kolléga aki csak a legszükségesebb ideig beszél, van aki, hozzám hasonlóan azonban addig marad vonalban, ameddig úgy érzi szükség van rá. Néha valóban mi vagyunk az egyetlen kapaszkodó annak aki bajban van. - Sajnos valóban el kellett volna utasítanom a gyűrűt. Azt valóban nem tarthattam volna meg.Küldtek már nekünk drága holmikat, sőt egyszer egy kanárisárga Royce Royce is gurult a központ elég, amivel nem nagyon lehetett mit kezdeni. Ezeket mind értékesítjük, a bevétel pedig a rendőri jótékonysági alapba megy. - magyarázom el neki könnyedén, hogy mi történik azokkal a dolgokkal, amelyeket mégis ajándékba kapunk egyik vagy másik olyan embertől, aki a háláját ilyen módon akarja kifejezni irányunkba. - Problémát? Miért okozott volna problémát? - rázom meg a fejem kissé értetlenül, hiszen nem nagyon értem a megjegyzést. - Mármint úgy érti, hogy esetleg szabálysértés indulna ellenem, mert elfogadtam egy korábbi, segítségre szoruló ember meghívását? Nem…..ezt valóban nem lett volna szabad, de tulajdonképpen….ha egy másik szemszögből vizsgáljuk a dolgot, akkor két civil ember találkozik egy étteremben, hogy elköltsön egy kellemes vacsorát.- az ajkam lebiggyed, miközben a szemeimben vidámság ül, majd megvonom a vállaimat. Tulajdonképpen valóban minden csak nézőpont kérdése. - Bort. Fehéret. A pezsgőt sajnos nem bírom. Hamar a fejembe száll.- nevetem el könnyedén magam, és elhallgatok. Zavarodottan kezdek játszani az előttem heverő szalvéta sarkával. Összepödröm egy kicsit a sarkát, majd visszahajtogatom, és az ujjammal szépen kisimítgatom. Ebben a lassú, mégis kényelmetlenségében is nyugalmas csendben csak figyelem a velem szemben ülő férfit. Nem tudom mit kellene mondanom, vagy mit kellene csinálnom. Nem tudom mi az amit ilyenkor szabad, vagy kell…..fogalmam sincs mennyire tűnhetek ostobának, vagy éppen elképesztően zavarodottnak. Elképzelni sem tudom mit gondolhat rólam. Szerencsére megérkezik az ital, és a dugó halk durranása, a pohárban loccsanó zamatos nedű hangja megtöri a korábban beállt csendet. Hozzá hasonlóan én is a poharam után nyúlok, és könnyedén tartom, ameddig beszél. Lágyan emelem meg felé egy óvatos, mégis bizalomgerjesztő mosollyal és kortyolok az italból éppen akkor, amikor ő is. Lehajtom a fejem, és megrázom azt egy halk nevetés közepette amikor arról beszél, hogy nem kell tőle félnem. Nos, való igaz, hogy sokáig hezitáltam, hogy eljöjjek vagy sem. Felpillantok, és ránézek. Azt hiszem nem bántam meg, hogy végül mégis az elfogadás felé billent a mérleg nyelve. Az utolsó bókjánál a levegő benn reked, érzem, hogy kamaszkorom legviharosabb időszakára emlékeztetve a fülem tövéig elvörösödöm, és tudom, hogy mondanom kellene erre valamit, de fogalmam sincs, hogy mit. Will bókjai ritkák voltak és többnyire túlzóak. Az övé letisztult, és azt hiszem a legőszintébb, amit mostanság hallottam. Eddig lesütött szemeimet most rá emelem. - Nille. Mármint, hívjon Nillének. A Mrs Anderson olyan hivatalos, olyan….mintha valami hivatalban állnék sorban, ahol az ügyintéző kedvesen próbál nekem elmagyarázni valamit, amit eddig nem értettem. És köszönöm. A meghívást, a figyelmességet.Mostanság nem sokat van benne részem. Jó ideje, ami azt illeti. És hát eddig nem nagyon éreztem a hiányát ennek.- kapaszkodom a borospohárba, és csak reménykedem, hogy nem mondtam, vagy mondok semmiféle ostobaságot. Kortyolok egy keveset, majd a kérdését hallva kuncogva teszem vissza magam elé a poharat. - Hát nem igazán. Mármint nem szokásom szabályokat szegni. Eddig nem is tettem. De elkövettem azt a baklövést, hogy beszéltem a maga virágcsokráról és a meghívásáról a húgomnak, aki ezen fellelkesült. Örök romantikus lélek, akárcsak jómagam. Csak ő mellé kevésbé realista.- nevetem el magam, miközben tekintetem ide-oda cikázik az arcának vonalán, elidőzök a tekintetében. Végtelennek tűnik az idő. - Bár innen nézve már nem is tűnik olyan baklövésnek, hogy beszéltem róla….- teszem hozzá halkan motyogva, azt sem tudom mennyire érthető. Kellemes és nyugalmas a légkör amiben vagyunk, és hazudnék ha azt mondanám, hogy nem tudnám megszokni. Meg tudnám. Nagyon is. - És maga? Maga gyakran hívja meg vacsorára a mentőangyalait? - szisszenek belül egy hatalmasat. Hogy kérdehetek ekkora orbitális marhaságot? Korrigálj Nille, az ég szerelmére! - Úgy értem….bocsánat. Nem kellett volna ilyen tapintatlan butaságot kérdeznem.- rázom meg a fejem, beismerve, hogy ez a legegyszerűbb módja annak a korrigálásnak. - Inkább meséljen, mivel foglalkozik, amikor nem éppen az én buta kérdéseimet kell hallgatnia?
Gyerekkoromban apám sokszor olvasott nekem egy mesét, ami nagyon tetszett, de a valós értelmét és jelentését csak később, jóval később értettem meg. A történet szerint az öreg texasi farmernek egyik nap megszökött a kedvenc lova. A szomszédok sajnálatukat fejezték ki a veszteség miatt, de a farmer válasza csak annyi volt: "talán". Másnap a ló visszatért, és hozott magával hét vadlovat is. A szomszédok gratuláltak az öregnek, és örültek a váratlan szerencsének, de ő csak ennyit mondott: "talán". Rá következő nap a farmer fia elhatározta, hogy betöri a vadlovak legszebbjét, egy ébenfekete mént, de a ló ledobta magáról, és a fiúnak eltört a lába. A szomszédok részvétüket fejezték ki, hogy a fiú most sokáig nem tud segíteni az apjának, de az öreg csak ennyit mondott: "talán". Egy héttel később kitört a háború, és a falu összes hadköteles férfiját behívták a seregbe. A fiú is elbicegett, de törött lába miatt alkalmatlannak találták. A szomszédok gratuláltak az öregnek és a fiúnak, de a farmer csak annyit mondott: "talán". Hogy mi a tanulság? Mindössze annyi, hogy a rossz dolgok néha csak azért történnek velünk, hogy elvezessenek bennünket a jó dolgokhoz - még akkor is, ha az adott pillanatban nem így látjuk. A két nappal ezelőtti megtámadásomat semmiképpen nem soroltam volna életem pozitívumaihoz, de ha nem így történt volna, akkor most nem ülnék itt a város egyik legjobb éttermében, egy csodálatos és gyönyörű nő társaságában. A helyzet az - amit persze soha nem fogok beismerni, nem hogy hangosan, de még szinte önmagamnak sem - hogy ha ez volt az ár, a legkevésbé sem bánom, és ha szükség lenne rá, hát önként újra odaállnék annak a pengének az útjába. Tulajdonképpen hiányzik az életemből a társaság. Persze, ott vannak a kollégáim és a lányok, akikkel szoktam beszélgetni, de ez csak amolyan látszat-tűzoltás, semmi másra nem jó, csak hogy ne penészedjenek be a hangszálaim amiért soha nem használom őket. De valójában nincsenek barátaim, párkapcsolatról már nem is beszélve - azt legalábbis, hogy alkalomadtán összeszedek valakit néhány óra hosszára, semmiképpen nem nevezném annak. Introvertált vagyok, ez tagadhatatlan, de sokszor hiányoznak az efféle emberi kötelékek, mint ez a vacsora, és néhány órányi kellemesnek ígérkező társalgás egy olyan partnerrel, akinek vannak önálló gondolatai, képes őket ki is fejezni, és nem csak egy bárban felszedett gyors kielégülés eszközének tekint engem, ahogy én is őt. Az meg már csak lábjegyzet a történet alján, hogy alighanem egész évben nem mosolyogtam még annyit, mint most, Pernille társaságában, alig tíz perc leforgása alatt. - Hát, köszönöm szépen - nevetem el magam mikor az említett még a két nappal ezelőtti este felskiccelése után sem emlékszik rám. Nem gúnyos nevetés ez, hanem vidám és jókedvű, amiről nem is gondoltam volna, hogy képes vagyok rá. - De ne aggódjon, értem mit szeretne mondani. Ön megteszi ami öntől telik, és ennél többet azt hiszem nem is lehet elvárni. Nem cipelheti magával mások terheit, mert akkor már az ön terhei lennének, és a kelleténél nagyobb súllyal nyomnák a vállát - bólintok, aztán felvonom a szemöldököm, mert ezúttal tényleg meglepődöm. - Kanáriságra Royce? Kit mentett meg, egy milliárdost? Akinek mellesleg ezzel a színválasztással ritka pocsék ízlése lehetett - sommázom a véleményemet, de időközben megérkezik a bor, amit üdvözlő mozdulattal emelünk egymásra. Nem tudom miféle varázslat árad ebből a nőből, de nem csupán azt tudta elérni hihetetlenül rövid idő alatt, hogy ellazuljak a közelében, de még a teljesen komolyan vett absztinenciámat is megszegem általa. - Nem, félreértett - szólalok meg miután belekortyolok az italba, és leteszem a poharat. - Nem a munkájával kapcsolatosan aggódom. Ugyanis éppen az imént hozta tudomásomra a szabályokkal szembeni roppant kritikus álláspontját, amit magam részéről támogatok is. Sokkal inkább azt remélem, hogy a magánéletében nem okoz problémát a meghívásom. Tudja, sok férfi nem tolerálja, ha a felesége egy másik férfi társaságában ül be egy étterembe. Bocsásson meg, természetesen semmi közöm a privát dolgaihoz - teszem hozzá, még mielőtt azt hinné a kelleténél indiszkrétebb vagyok - csupán nem szeretném, ha az én meghívásom okozna önnek kellemetlenséget. Azok után, hogy megmentett, ez meglehetős hálátlanság lenne részemről, nem gondolja? - érdeklődöm, amit újabb széles mosoly követ. - Tudja Mrs. And... Nille, azt hiszem többet kellene hallgatnia a húgára. Mi a baj a romantikával? Elvégre mind így érkezünk a világba, már jóval előttünk ezzel kezdődik el az életünk, köszönhetően a szüleinknek - nézek bele a szemeibe. Kékek... atyaég, de még milyen kékek! A tavaszi mező jut róluk eszembe, mikor rásüt a nap, amerre a szem ellát virágok pompáznak, és apró kék lepkék szállnak közöttük, megszédülve a március meleg leheletétől. Vagy a tiszta, azúrkék tenger, miközben hullámain megcsillan a verőfényes napsütés. Magával ragadó. - Hogy én? - ránt aztán vissza a következő kérdés a valóságba. - Nem, dehogy. Sosem csináltam még ilyesmit. És ne szabadkozzon Mrs. An... bocsánat, Nille. Elvégre én kérdeztem önt először, és a kérdés visszajár a feladónak. Egyébként kérem, hívjon Max-nak - mosolygok rá, és újfent beleiszom a borba, mikor a munkámat illetően kérdez. Nem mintha nem tudnám mit dolgozok, csak igyekszem ezt szépen megfogalmazni, bár nem mintha sok értelme lenne. - Hát khm... biztonságtechnikai menedzser vagyok - válaszolom végül irodalmi nyelven. - Na jó, ha hétköznapian mondanám, akkor kidobóként dolgozom egy belvárosi szalonban. Csak tudja, így szebben hangzik. Ma már ebben a fene világban a takarítókat is higiéniai menedzserként aposztrofálják a felvételi lapon - vigyorgom el magam. - Tudom, hogy az én munkámat végzőkről meglehetősen negatív vélemények szoktak keringeni, de higgye el, közülünk sem mindenki felpumpált izmú, kopasz barom, akiknek az alap szókincse egy-két szótagos, általában nyomdafestéket nem tűrő szavakból áll. Bár ez nagyban a munkahely, és az ottani társaság függvénye is. Egy városszéli lepukkant késdobálóban nyilván senki nem Hegel filozófiájáról fog eszmecserét nyitni. Köszönjük - ez utóbbi szavam a pincérnek szól, aki megjelenik az asztalunk mellett, és átnyújt egy-egy étlapot. Megvárom amíg Nille leadja a rendelését, követem a példáját, majd figyelem ahogy egy másik pincér az asztalunkhoz lép, és meggyújt rajta két gyertyát. Nyilván azt hiszi hogy romantikázó pár vagyunk, én pedig nem hívom fel figyelmét a tévedésre, mert kissé kínos lenne mindannyiunk számára. Egyébként nem is bánom ezt a kis hangulatvilágítást, mert valahogy az egész helyzet és miliő meghittebb lesz általa. - Meséljen magáról! - fordítom minden figyelmemet újra Nille felé. - Azt már tudom, hol és mit dolgozik, azt is, hogy a kedves hang ugyanilyen természettel párosul. És azt is, hogy képes egy bóktól fülig pirulni - mosolygok. - De engem ennél több is érdekel. Feltéve persze, ha nem bánja - tudom, hogy Nille feje felett ott lebeg - képzeletben persze - egy jókora tiltótábla, rajta "Férjes asszony" felirattal, de ettől függetlenül az az igazság, hogy ez a nő fejétől a kislába ujjáig, a legutolsó sejtjéig érdekel engem. Aztán ezt a vacsorát majd elteszem a legszebb emlékeim közé, amit néha előveszek, és elnosztalgiázom felette.
Sokáig hezitáltam egykor, amikor megláttam a hirdetést, hogy átképzéssel diszpécsereket keresnek. Akkoriban a manhattani központi hivatal gyermekvédelmi részlegének irattárában dolgoztam, és elégedett voltam a munkámmal. Bár a nap nagy részében az alsó szuterén apró ablakokkal, és kevés fénnyel ellátott hosszú folyosórendszerében töltöttem a munkaidőmet, mégsem volt ezzel semmi gondom. Sosem voltam az a fajta, aki panaszkodik, akinek semmi nem jó, aki örök elégedetlen. Mások hiányolták belőlem mindig a küzdőszellemet, vagy azt, hogy kiálljak a saját igazamért. Volt aki megalkuvónak, meghunyászkodónak, vagy éppen konfliktuskerülőnek nevezett, pedig én egyszerűen csak nem vágytam olyan dolgokra amelyeket ne érhetnék el. A lehetetlen üldözését, vagy éppen a világmegváltó tervek megvalósítását meghagytam másoknak. Közel egy évtizede voltam állandó, és majdhogynem megkerülhetetlen munkatársa az irattárnak, és úgy véltem nincs olyan zug, vagy éppen rejtett hely, amelyet nálam jobban ismerne bárki. Az iratok illata, a régi idők számtalan keserűségét őrző mappák, barna, néha csak felismerhetetlen skiccekkel ellátott dobozok között nyugalomra leltem. Kicsit olyan volt, mint egy mauzóleum, ahova emberi sorsok írásos lenyomatai kerültek megőrzésre az utókor számára. Aztán egy nap átsétáltam a közeli kapitányságra néhány iratot átadni egy ügyhöz, amikor megláttam a földszinten, az ital automata mellett a hirdetést.Addig sosem fordult meg a fejemben, hogy munkahelyet kellene váltanom, ahogy az sem, hogy bármikor is ott akarnám hagyni azt amit csináltam. Ám az emberbe időnként bele tud hasítani egy érzés, mikor érzi, hogy valami másra hivatott. Valami olyasmire, amit mindig is csinálnia kellett volna, csak éppen a lehetőség eddig sosem jött szembe vele. Hát velem most szembe jött. Nagyjából egy nap alatt eldöntöttem, hogy új irányt adok az életemnek, új feladatot, mert ez az amit csinálnom kell, amihez értek, amiben jó lehetek. Úgy éreztem az első hetek után, amikor végre dolgozni kezdtem, hogy megtaláltam az igazi helyem. A korábbi munkám sem volt hiábavaló, de az inkább várakozás volt. Várakozás erre az igazira. Azt mondták, hogy gondolkodjak el valami más lehetőségen is, mert ez nem nyugdíjas munka, ezt nem lehet hosszú ideig csinálni. William, ahogyan Lory is, teljes egyetértésben le akartak beszélni arról, hogy ezt az új hivatást válasszam, ami azért is különös, mert ők soha, semmiben nem értettek egyet. Tévednek. Tévedtek. Mindig is tudtam, hogy rajtam kívül senki más nem tudja és nem látja, hogy ezt nekem találták ki. Miért is nem jutott soha eszembe? Végül pontosan ez a hivatásom lett az, ami a válásom után kapaszkodót jelentett. Másokon segíteni elterelte a figyelmemet arról, hogy magam is mennyire elesett vagyok, hogy ott toporgom az életem egyik átmeneti sötét peronján, várva, hogy megérkezzen a szerelvény és én tovább menjek vele. De vajon merre van az én új utam? Van egyáltalán? Lennie kell. Hiszen minden kétségbeesett és egyedül az én hangomba kapaszkodó embernek azt mondom, hogy nem ott fog véget érni az élete, ahol éppen van. Neki még dolga van, neki még tennivalója van a világban, és senki nem érdemli meg, hogy csupán egyetlen hang a vonal másik végén legyen az utolsó amit még életében hallani fog. Megannyi haláltusánál ott voltam, amelynek a vége nem mindig zárult jól. Hiába mondtam a magamét, néha már csak a csend felelt odaátról. Nem volt levegővétel, nem volt zihálás, nem volt semmi, csak a szívet kaparó néma csend.A legfájdalmasabb dolog volt az egyenletes búgás előtt, amikor megszakadt a vonal.Néha azt sem tudtam pontosan hogy hívták, aki az utolsó pillanatait osztotta meg velem. Néha nem is volt lényeges.Pedig a szabályzat szerint már az elején fel kellene venni az adatokat….de őszintén, aki tudja, hogy mire a segítség kiér már késő lesz, annak nem ez a legfontosabb. És ugyan ki tudná ezért hibáztatni? Sosem bántam meg mégsem, hogy végül mégis megakadt a szemem a hirdetésen. Sosem bántam meg, hogy végül mégis otthagytam a régi munkámat, eljöttem az irattárból, és akkor is elvállaltam, ha ennek az lett a következménye, hogy William és én majdnem egy hétig nem beszéltünk egymással. Változatlanul nem tartotta jó ötletnek, és úgy hitte, hogy lelkileg tönkre fog tenni ez a munka. Mennyire ironikus, hogy végül éppen az a munka mentette meg az általa összetört lelkemet, amit ő annyira ellenzett. Mégis úgy hiszem, hogy veszélyes dolog az, ha valaki olyannal találkozunk, akinek korábban segítettünk. Hogy nem tudtam mégsem nemet mondani erre a meghívásra, részben volt csak Lorynak köszönhető. Bár ő randevúnak gondolta, én mégsem neveztem volna így. Hiszen nem vagyok benne biztos, hogy a férfi, aki a virágot és a meghívást küldte, valóban így gondolt rá. A háláját akarta kifejezni, és talán kissé szánalmas tőlem, hogy ezt kihasználva kicsit ringatom magam egy illúzióban, hogy ez talán valóban lehetne egy randevú. Ha kicsit merészebb lennék, ha kicsit mernék újra nyitni az emberek, jobban mondva a férfiak felé. Nagyon nehéz. Mindenféle szempontból. Egy év után is is frissek még azok a sebek, melyeket húsz éven át mélyített az az az ember, akinek minden bizalmam odaadtam. Különös, de azt hittem, hogy majd feszengeni fogok, hogy zavarodott leszek, talán egy értelmes szót nem sikerül majd kimondanom, amikor szemtől szemben állok a férfival, de legnagyobb meglepetésemre viszonylag könnyedén veszem az első akadályokat. Talán mégsem vagyok olyan reménytelen eset így negyvenhat évesen, mint azt hittem? Talán ez annak is köszönhető, hogy Max hangja roppantul megnyugtató, kellemes. A modora kifinomultan udvarias, a tekintete pedig megnyerő és melegséget sugárzó. Van az egész lényében valami megingathatatlan határozottság, valami erő, ami miatt majdhogynem hitetlenkedve fogadom, hogy milyen helyzetből is segítettem ki őt nemrégiben. - Azért remélem a sebe már jobban van. Mármint, megfelelő ellátást kapott.- teszem még hozzá, egy árnyalatnyival finomabb és csendesebb hangon, mint a korábbi beszélgetésünk hangereje volt. Aztán a Royce említésére adott reakcióján finoman elkuncogom magam, és csak bólogatok. - Bizony az. És őszintén szólva fogalmam sincs ki lehetett, csak annyit tudok, hogy a tengeren túlról érkezett és egy szláv akcentussal beszélő sofőr hozta. Más részletről inkább nem is akartam érdeklődni. A hivatal vezetője nyilvántartásba vette, és azt mondta majd intézkedik róla. Persze volt aki szerint jó lett volna legalább egy kört menni vele. Hát nem tudom, a színe miatt azt hiszem én szívesen kihagytam volna. Royce ide vagy oda.- vontam meg a vállam, vidáman biggyedt le az ajkam, mintegy jelezve, hogy valóban, szintén nem az én ízlésvilágomhoz tartozik az efféle feltűnő kocsi. - Én egy kis ütött kopott szürke Dodge Neon-al járok. Egymagamnak pontosan elég arra, amire kell. Bár a húgom szerint el kellene adnom, mert miattam fognak megolvadni a sarki jégsapkák, annyi benzint fal fel szerencsétlen járgány, de nincs szívem megválni tőle. Még sosem hagyott cserben, pedig nyúzom eleget.- bólogatok is mellé, mert ez valóban így van, ahogy az életemben annyi minden mással. Nehezen válok meg dolgoktól, személyektől. Ragaszkodó vagyok a végletekig, még akkor is, amikor már tudom, hogy jól nem jöhetek ki belőle.Néha akkor is kapaszkodom ha fáj, csak mert képtelen vagyok én azt mondani, hogy nincs tovább. Kivéve akkor ha gyakorlatilag éket vernek a szívembe. Akkor én voltam aki azt mondta ne tovább. Bele is pusztultam egy kicsit. Max következő mondatait kicsit értetlenül fogadom. Mármint először azt gondolom, hogy a munkám miatt aggódik, de megnyugtat, hogy nem erről van szó, aztán mintha arról beszélne, hogy bizonyos férfiak nem szeretik, ha a feleségük más férfiakkal találkozgat. Kíváncsian kerekednek el a szemeim, mosolyom hol lehervad, hol visszaköltözik az ajkaimra, láthatóan zavarban vagyok a magyarázatát illetően. Vajon mindezt azért mondja, mert ő nős, és talán a felesége csalja őt? Vagy miért mondja ezt el nekem? - Nem, nekem abszolút nem okoz kellemetlenséget, a privát életemben sem, ha erre céloz. Elég felnőtt vagyok, és ahogy mondtam a húgom igencsak lelkesedett az ötletért, hogy fogadjam el a maga meghívását.A szüleink sajnos már nem élnek.- az utolsó mondatot nem tudom anélkül kiejteni, hogy ne fájna még mindig ez így, pedig már tizenöt éve, hogy nincsenek. Sosem fogom megszokni, vagy elfogadni. - Szóval nem kell aggódnia, tényleg nem okoz vele semmiféle kellemetlenséget.- nyugtatom meg, majd hogy kicsit eltereljem magamról a figyelmet, meg mert valóban érdekel a személye, inkább róla érdeklődöm. - Jól van. Max.- ejtem ki a nevét, amely valamiféle különös és meghitt intimitást kölcsönöz a továbbiakban a beszélgetésnek.A borospoharam szárát mozgatom finoman az ujjaim közé csippentve, miközben kitartóan és érdeklődőn figyelem, amikor magáról kezd beszélni. Biztonságtechnikai manager? A kifejezés hallatán felszalad a szemöldököm, majd könnyedén el is nevetem magam, hunyorítva, és jókedvűen, mikor végül elmondja mit is takar ez pontosan.Még a szívemre is simítom a jobb kezem, majd hagyom lehullani az ölembe, továbbra is őt figyelve. A vonásain ide-oda cikáznak az íriszeim. - Ó nem is gondolom, hogy minden kidobó egyforma. Emlékszik arra a filmre, amiben Patrick Swayze játszott? Az országúti disco volt a címe. Egek, de imádtam! Az egyik akkori udvarlóm erre a filmre vitt el egykor a moziba. Úgy kellett becsempésznie, mert korhatáros volt, én meg csak tizennégy múltam akkor.Akkor azt hittem, hogy minden kidobó olyan mint Patrick. Persze ez is túlzás. De tudja, maga is azt a véleményt erősíti, hogy nem szabad ítélni hirtelen és elsőre.Egyébként milyen szalonban dolgozik ha nem titok? Szépségszalon? Netán ruhaszalon? Bár nem tudom oda miért kellene kidobó, hacsak nem az elégedetlen ügyfelek miatt.A nők néha rémesen tudnak reagálni ha nem megfelelő a hajuk vagy a körmük.- viccnek szánom, valamiféle könnyedségnek, és magam is meglepődöm mennyire egyszerűen és magától értetődő módon jönnek a szavak a számra.Időközben egy étlap kerül az asztalunkra, melyet beszéd közben sietve tanulmányozok át, és adok le rendelést egy paradicsomos-bazsalikomos pennére.Szinte az elsők között böktem rá valamire, mert a figyelmem,és az értékes perceket sokkal inkább a társaságomra, Max-re szeretném fordítani. Épp mondanék valamit a rendeléssel, meg az étlapokkal távozó pincér után, amikor egy újabb jelenik meg, és kíváncsian figyelem amit csinál. Lassú sóhajjal engedem ki a levegőt, és amikor az első gyertyát meggyújtja, vállvonva és mosolyogva nézek át az asztal túloldalán ülő férfira.Láthatóan őt is meglepte a gesztus, de valahogy egyikünk sem tesz ellene.Meghitt, és nyugalmas megvilágításba kerülünk, és amikor ez a pincér is távozik kissé előre hajolok az asztalnál, bizalmasabb és halkabb, ám derült hangon kérdezem meg Max-et. - Mit gondol? Titkos házasságtörő találkának, kései első randevúnak, vagy házassági évfordulót tartó párnak tűnhettünk? De bevallom, mindegy is, mert cseppet sem bánom. Nagyon kellemes és hangulatos, ugye?- dőlök végül kényelmesen vissza a székbe, és veszek egy mély levegőt, hogy a hozzám intézett kérdésre válaszoljak. - Nem, cseppet sem bánom….- és amúgy tényleg nem.Óvatosabbnak kéne lennem tudom, de jól érzem magam. Hosszú idő után először tényleg jól, és ezt ki akarom használni, amennyire csak lehet, még ha ez csak egyetlen este, egyetlen vacsora is lesz. - Nem is tudom….hááááttt….a nevemet már tudja, meg igen….a munkámat is.Azt is, hogy van egy húgom,Lorelei. Általa egy sógorom és egy minden lében kanál unokahúgom, meg egy rosszcsont unokaöcsém. Akiket amúgy az utolsó leheletemig védelmezek és imádok. Rajtuk élem ki a gyerekek iránti imádatomat. Dániában születtem, és három hónapig dán állampolgár is voltam. Átlagos tinédzser voltam, átlagos világmegváltással és egy hatalmas szerelemmel, ami sosem vált valóra. Aztán persze később férjhez mentem ahhoz a Mr Anderson-hoz, akinek a nevét viselem jelenleg, és akitől tizenkilenc év után váltam el lassan két éve. Gyerekünk nincs.- ez volt az a pont, ahol nyeltem egy nagyot, és az alapvető vidám hangom bicsaklott egy kicsit. Ha van valami amiről nehezen beszélek a szüleim halálán kívül, akkor ez az.Tartottam egy fél perces szünetet, megráztam kicsit magam, majd immáron az előbbi kedves mosollyal néztem vissza a férfira. - A munkám a mindenem, de ha van egy kis időm szívesen korcsolyázom,síelek vagy elutazom Aspenbe, ahol hódolhatok mindkét szenvedélyemnek. És imádom a régi társasjátékokat….ó azokat nagyon! Emlékszik még maga is rájuk ugye? Klasszikus, dobozos és kézzel fogható.Vérre menő csatáink voltak a húgommal és a szüleimmel, amikor karácsonykor leültünk Cluedo-zni.- láthatóan megnyugtat és jól esik erre visszaemlékezni, hiszen az ember szeret a kellemes emlékekbe kapaszkodni. - És maga? A munka mellett jut ideje bármilyen hobbira? Esetleg a családra….?- óvatosan, majhogynem titkon kérdezek, próbálva megtudni, hogy igaz vajon a sejtésem, hogy egy számára rossz házasságban él, vagy abszolút és teljesen mellényúltam a feltételezéssel?
Dél-Afrikában van egy törzs, a nevük Himba. Törzsi hiedelmeik között van egy nagyon különleges: ők úgy tartják, egyetlen gyermeknek sem az a születésnapja, amikor valójában a világba lép, és nem is az, mikor megfogan, hanem amikor gondolatként felsejlik az édesanyja tudata mélyén. Mikor a nő gyermeket akar, elvonul, távol a törzsétől és a világtól, leül egy fa alá és figyel. Figyel önmagába, egészen addig, míg meg nem hall egy dallamot, a születendő gyermeke dalát. Mikor ezt megtörténik hazatér, és ezt a dalt megtanítja a férjének, a jövendő gyermek apjának is. Azon az éjszakán, mikor szeretkeznek, mikor fizikailag is megteremtik a gyermeküket, ezt a dallamot dúdolják neki. A várandóssága alatt a nő ezt a dalt tovább adja a bábáknak, és a falu többi asszonyának is, akik a szüléskor ezzel köszöntik a világban a gyermeket. Amikor a kicsi növekszik, ezt az éneket a falu összes lakója megtanulja. Amikor elesik vagy megsérül, valaki felveszi és ezzel a dallal nyugtatja meg. Amikor az élete során valami elismerésre méltót tesz vagy olyat, ami a törzse dicsőségére válik, akkor ezzel a dallal ünneplik. De van még egy helyzet, amikor felhangzik a gyermek dala. Ha bármikor az élete során rosszat, vagy bűnt követ el, akkor a főtérre hívják, a közösség egy kört formál körülötte, és eléneklik a dalát. A törzs felismerte, hogy a tévelygő viselkedést nem büntetéssel kell honorálni, hanem szeretettel és azzal, hogy emlékeztetik rá, valójában ki is ő. Amikor a gyermek megöregszik, élete végéhez ér és a halálos ágyán fekszik, addigra a törzs minden tagja ismeri az Ő énekét és eléneklik neki. Búcsúzóul, életében utoljára. Hogy különleges-e ez a törzs, vagy akár a gyermek? Nem, a legkevésbé sem. Átlagos, egyszerű emberek, akik birtokában vannak egy hatalmas bölcsességnek. A természeti népek sokszor bölcsebbek, mint a fejlett világ városlakói, mert a törzsek békés szimbiózisban élnek a világgal, a földdel, az állatokkal, de még talán a széllel és a villámlással is. Talán minden embernek, aki erre a földre lép, van egy éneke, csak éppen az autók és repülőgépek robaja, a tévé folyamatos duruzsolása, a fülünkben szóló zene, és az emberek beszélgetésének bábeli zűrzavara túl hangos ahhoz, hogy meghalljuk a saját lelkünkben a miénket. De ha elnémítjuk magunk körül a világot, amennyire csak lehet, talán ha nem is teljes egészében, de legalább néhány foszlányát meghalljuk ennek a dalnak. Úgy fog utat mutatni, mint fárosz az éjszakában, mint egy erkölcsi iránytű, amely tökéletes irányba vezet akkor, mikor néha egyszerűbb lenne a könnyebb utat választani a helyes út helyett. Megtanít minket a békére, az alázatra, egymást megbecsülésére, és megtanítja velünk a két talán legfontosabb szót: "kérem", és "köszönöm". Talán ez ösztökélt arra, hogy hálámat kifejezzem a megmentőm felé, ez egyengette az utat ehhez a mai estéhez, egészen addig, míg most itt ülünk egymással szemben, Pernille és én, olyan óvatos lépésekkel közelítve meg a másikat, mintha egyetlen hirtelen és ostoba mozdulattól szilánkjainkra törnénk, és megsemmisülnénk. Az egész vacsora legkellemesebb meglepetése számomra, hogy milyen könnyedén kezdünk el beszélgetni egymással. Pedig két idegen vagyunk, akik most találkoztak először, mégis, az első egy-két perc tétovaságától eltekintve nyoma sincs feszengésnek vagy kényelmetlen csendnek. Az idő múlásával egyre inkább valamiféle különös nyugalom és meghittség ver tanyát közöttünk, amit részemről sűrű mosolyokban megnyilvánulva demonstrálok. - Köszönöm, már rendben vagyok. Amit még érzek, már elenyésző kényelmetlenség - mozgatom meg kissé a vállamat. - A doktor hanyatt csapott az ágyon, és úgy fércelt össze, mint anyám régen a lyukas zoknikat, amiket még menthetőnek ítélt és sajnált kidobni - hunyorítok vidáman, aztán jóleső nosztalgiába révedve bámulok az asztalra, mintha a bor egy ütött-kopott, mégis kedves filmet vetítene elém. - Tudja, gyerekkoromban a családomnak egy Dodge furgonja volt - jövök kissé zavarba, mintha a tényt, hogy voltam kisfiú, szégyellni kéne. Pedig a legkevésbé sem, csak talán ebben a szituációban kicsit furán hat. - Zörgött, mint egy rozsdás vödör, és higgye el, nem az ön lelkén fog száradni a sarki jég olvadása. Arról szerintem az a roncs gondoskodott. Olyan üszkös fellegeket eregetett a kipufogó, hogy szerintem abból keletkeztek a fekete lyukak az univerzumban. Komolyan, esküszöm még a fényt sem engedte át! Nekem most egy Jeep Renegade-em van. Tudom, eléggé felsőkategóriás márka, de az enyém kivétel. Ragaszkodom a családi hagyományokhoz, mármint ami a négykerűek lestapáltságát illeti. De megy, és ez a lényeg. Bár nem egy nőmágnes - teszem hozzá az utolsó mondatot már csak félhangosan. Ez egyébként nem kimondottan negatívum, mert kiiktatja az életemből az aranyásókat, akik képesek egy luxusautó láttán azt hinni, hogy a tulajdonosával megfogják az isten lábát. Engem tekintve ilyen félreértésekre még csak esély sincs. A fizetésem, meg a hadseregtől veteránként kapott járadékom arra elég, hogy tisztességes, de mértékletes életet biztosítson, és nem állíthatom hogy szűkölködöm, de az olyasmi általában hiányzik, amit "luxus" címszó alatt lehet megtalálni az értelmező kéziszótárban. Mintha csak belelátna a fejembe, Nille a munkám iránt érdeklődik. Hezitálás nélkül megosztom vele az információt, és a válaszát hallva magamban megkönnyebbülve sóhajtok fel. Ezt az akadályt a jelek szerint sikerült problémák nélkül venni. - Igen, ismerem a filmet. Bár a mozik mindig idealizálják a foglalkozásokat, bármelyikről is legyen szó. A kidobók munkája sem pont olyan, mint amit Patrick Swayze bemutatott, bár úgy hiszem a női nézők számára nem is a valósághűség volt a lényeg - mosolygok, de ez rá is fagy az arcomra, mikor következik az a kérdés, amiről azt hittem megúszom, mert Nille ezúttal a bizonyos "hol" felől érdeklődik. Persze, hazudhatnék is, sosem jönne rá, de azt méltatlannak érzem, mind hozzá, mind önmagamhoz. Egyébként is undorító szokás. - Hát... én... - futok neki aztán úgy, mint a maratoni futó az utolsó száz méternek. - Egy erotikus szalonban dolgozom - bököm ki végül, és várom a reakciót, ami mind a férfiaknál, mind a nőknél általában ugyanaz szokott lenni: egy szájhúzással kevert fintor. Csak míg előbbieknél az irigységet, utóbbiaknál a megvetést jelenti. Valami oknál fogva ugyanis a pasik meg vannak győződve arról, hogy egy bordélyban melózni - még az én pozíciómban is - nagyjából olyan, mint mikor Micimackó rárabol a mézescsuporra. Bár ez talán nem helytálló hasonlat ha azt nézzük, hogy a csekély értelmű medvebocs nem akarta megdugni a bödönt. A nőknél a fintor más jelentést hordoz: meg vannak győződve ugyanarról, mint a férfiak, és erősíti bennük a sztereotípiát, miszerint minden férfi egy szexista disznó, akit csak a farka vezérel. Sajnálatos módon nagyon elenyésző azoknak a száma, akik ezt a bejelentésemet teljes természetességgel szokták tudomásul venni - csak reménykedni tudok, hogy Nille közéjük tartozik, és nem ver gyökeret a fejében olyan gondolat, aminek köze sincs a valósághoz, történetesen hogy rendszeres időközönként felpróbálom a lányokat. Mindenesetre ha megrőkönyödik is, nem adja tanújelét, helyette cinkos pillantással veszi tudomásul a meggyújtott gyertyákat, és mikor a pincér távozik, kissé közelebb hajol hozzám, a lágy fény pedig tükröt vet a szemeiben. - Szerintem maradjunk a házassági évfordulónál - suttogom vissza összeesküvő módjára. - Tudja, ilyen esetekben a desszert a jobb helyeken ingyen jár. De egyébként igen. Tényleg hangulatos - figyelem Nille pillantását, képtelen vagyok elszakadni a tekintetétől. Azt mondják, a kék hideg szín, hűvös és jeges. Akárki is állapította ezt meg, elfeledkezett arról, hogy a kivétel mindig erősíti a szabályt. Még soha életemben nem láttam ilyen kék, mégis ennyire meleg szempárt. Hallgatom a szavait, ahogy magáról mesél, és kétszer sikerül meglepnie. Egyszer mikor Dániát említi, másodszor pedig, mikor a válását. Ez utóbbinál a hangja kissé megbicsaklik: kihallani, hogy még két év után is fájó lehet az emlék. Nem tudom, milyen volt a férje, és mit tehetett vele: talán megcsalta, elhanyagolta, bántalmazta? Fogalmam sincs, de szívből kívánom neki, hogy a sebei ne legyenek kínzóbbak annál, amit el tud viselni, és ne legyenek mélyebbek, mint amit az idő begyógyíthat. Most már halványan kezdem sejteni, miért húzódozott a vacsora elől, és miért kellett hosszas rábeszélés, hogy mégis itt legyen. Rá mernék tenni egy ötvenest, hogy az elmúlt hónapokat, vagy akár egy évet is meglehetősen magányosan, önként vállalt elszigeteltségben élte, és akkor ez a ma este nagyjából a holdralépéshez hasonló horderejű esemény a számára. Ezért nem is reagálok semmit, tapintatosan megvárom, amíg kissé megrázkódik, mintha csak a rossz emléket és érzést rázná le magáról, és tovább fűzi a szavakat, mígnem a hobbija hallatán önkéntelenül is felkapom a fejem. - Viccel? - kérdezem meglepett, halk kiáltással. - Te jó ég, imádom a társasjátékokat! Volt annak idején a tulajdonomban jó néhány, párnak a doboza már szinte érintésre szétmállott az állandó használattól. Jobb ha tudja, hogy Ki nevet a végén?-ben a mai napig verhetetlen vagyok - emelem fel a mutatóujjamat megjátszott komolysággal, de szám sarkában ott ül a mosoly. - Igaz, én az utcánkbeli srácokkal játszottam, ugyanis nincs testvérem. Nincs olyan családom, mint magának van... volt... - keresgélem a megfelelő létigét. - Egyedül élek, és apámon kívül nincs aki nagyon közel állna hozzám. Anyám... nos, ő sajnos nagyon beteg volt, ami az egész gyerekkoromat végigkísérte - halkul el kicsit a hangom. Ahogy Nillének megvan a múltja kísértete, hát nekem is, csak más formában. - Húsz éves voltam, mikor meghalt, apám pedig három év múlva úgy döntött, hogy visszaköltözik Kubába. Most már ezt is tudja, én csak anyai részről vagyok amerikai. Igaz, mivel itt New York-ban jöttem a világra, születésem jogán amerikai állampolgár vagyok - teszem hozzá. - Szóval, már éltem a saját felnőtt életemet, és noha nem szakadtunk el egymástól az öregemmel, mégis úgy döntött, jobb neki otthon. Van egy bátyja, neki már felnőtt gyerekei vannak, unokái, a rokonság, tudja amolyan szent és jókora latino família, és ott tiszteletbeli nagyapa lehet, ha már én nem adtam meg neki ezt az örömöt. Sőt, még azt se, hogy megnősüljek - ismerem be. - Nem mintha nem kerestem volna azt a bizonyos Őt, csak... - vonok vállat. Nem teszem magasra a lécet, nem vágyom elérhetetlen célokra, és nincsenek illogikátlan elvárásaim a nővel kapcsolatban: nem érdekel túlzottan a külseje, sem a haja színe, és egyéb apróságok. Mindössze annyit szeretnék, hogy legyen önmagával szemben igényes, legyen némi sütnivalója, és legyen meg köztünk a szikra, amire alapozni lehet. Ennyi az egész - de még ez is olyan, mintha tűt keresnék a város szénakazlában. - Ami a téli sportokat illeti, valószínűleg minden végtagomra sín kerülne egy aspeni hétvégét követően - nevetek. - Nem vagyok túl ügyes havas, meg csúszós felületeken. A természetet viszont szeretem. Nagyjából fél órányira innen az egyik barátomnak van egy háza a hegyekben. Tudja, amolyan kis rönkkunyhó, jószerével egy szoba az egész, de van benne minden ami szükséges: villany és víz, meg egy kandalló, amihez én magam vágom a fát minden alkalommal. És ott az erdő, az avar illata, a madarak éneke... ha néha ott vagyok, jókat kirándulok a környéken, esténként meg kiülök a verandára, és csak figyelem a természetet. Néha lehet látni őzeket, mosómedvéket, és mókusokat. Hát, nekem ez a hobbim. Biztos unalmasan hangzik - mosolygok bocsánatkérően. - Ha egyszer mégis szeretné megtapasztalni, csak keressen meg bátran, elintézem önnek - ígérem Nillének, aztán a legszívesebben leborulnék az asztalra, hogy néhányszor beleverjem a fejemet. Mégis, mi az ördögöt képzelek? Ugyan miért akarna az életben még egyszer látni? Megeszi a vacsorát, kicsit elbeszélgetünk, aztán távozik úgy, ahogyan érkezett, és soha többé hallani sem fogok róla, amit már most sajnálok. Tudom, hogy magányos, és azt is, hogy ez egy idő után elviselhetetlenül nyomasztja az ember lelkét, a világban pedig túl sok jó, és túl sok öröm van ahhoz, hogy elzárja magát előlük. Szívesen lennék az, aki ablakot nyit újra az életre - neki és önmagamnak is. Nem vagyok bolond, nem ringatom magam álmokba, de talán a puszta társaságomat nem utasítja el ha felajánlom neki. Most már csak a bátorságomat kell összeszednem ehhez - bár a vacsora végéig még akad időm.
Az emlékezetes pillanatok az életben sokszor úgy születnek meg, hogy észre sem vesszük. Hagyjuk megtörténni velünk, hogy aztán sok év múlva döbbenjünk rá: akkor és ott valami különleges, valami sorsfordító történt. Visszagondolva azt hiszem az a nap is pontosan ilyen volt, amikor William megkérte a kezem.Moziba mentünk, mert már hetek óta meg akartam nézni a “Maléna”-t, ő pedig úgy döntött, hogy eljön velem. Pedig tudtam, hogy az ilyen tipusú filmeket nem nagyon kedveli, távol esik az érdeklődési körén, ő mégis úgy határozott, velem tart. Illatos babalila tearózsa csokrot vett nekem, melyből egy szálat a kibontott hajamba tűzött, és egész úton nevettünk. A rádióban Michael Bolton rekedt hangon énekelt valami slágert, mi pedig néha beleénekeltünk a sorokba, sokszor elkuncogva, szinte szinkronban a végét. Olyanok voltunk mint két bolond gyerek, akik szülői felügyelet nélkül maradtak, és most mindent ki akarnak próbálni a világból, ami eddig tilos volt a számukra. Nem volt tökéletes a kapcsolatunk, noha akkor már több éve együtt voltunk, mégis ragaszkodtunk egymáshoz. Tudta, hogy a családom nem igazán fogadja őt el, és azt is tudta, hogy ez engem akkor nem érdekelt. Boldog voltam mellette, és úgy éreztem megtaláltam benne azt az embert, aki kiegészít, aki tökéletes bástya, védelmező lesz mellettem. Hittem a kapcsolatunkban még akkor is, ha egyre többször és egyre kisebb semmiségeken veszekedtünk. Ő lobbanékony volt, sokszor indulatos én pedig beletörődő, elfogadó, elcsendesülő. Számtalanszor mondta, hogy konfliktuskerülő vagyok, én meg számtalanszor feleltem neki, hogy nem vagyok az, csak szeretem őt annyira, hogy a problémákat ne haraggal és dühvel oldjam meg.Hittem, hogy minden akadállyal ami az utunkba kerül együtt meg fogunk birkózni, és hittem abban, hogy nincs tökéletes élet ugyan, de a dolgok a maguk esetlenségében válnak majd számunkra varázslatossá.Mindent el tudtam volna benne és vele fogadni, bárhogy is hozta volna az élet.Éppen ezért, amikor órákkal később a langyos késő májusi estében sétáltunk a két utcával lejjebb lévő kis olasz étterem felé, úgy éreztem, hogy át tudnám ölelni ebben a pillanatban az egész világot. Mi lehet ettől tökéletesebb? Akkor, az az este valóban az volt. Az asztalon fekete-vörös kockás terítő pihent, a tetején egy fekete márvány gyertyatartóban vörös gyertya meredt büszkén, a meggyújtott láng könnyedén táncolt a kis teraszon átfutó fuvallatban. Az üvegvázában két piros szegfű mosolygott, én meg az asztal túloldalán, ragyogó szemekkel, a lila pettyes fehér ruhámban, kipirultan mosolyogtam Willre. Már csak a desszert volt hátra, a profiterol különleges, és majdhogynem megismételhetetlen volt ezen a helyen, én pedig soha nem hagytam volna ki. Három darabot rendeltem magamnak, és amikor a második adag tésztába mélyesztettem a villám, valamiben megakadt. William sejtelmesen mosolygott a szemközti széken, én pedig érdeklődve, nevetve próbáltam a csokoládé alól kihalászni azt amiben elakadt az evőeszközöm. Egy dobozka volt a tésztába sütve, egy apró barna dobozka, amely egy gyűrűt rejtett. A gyűrűt, amellyel a férjem megkérte a kezem. Emlékezetes volt a pillanat, amikor csak ültem vele szemben, a kezem az ölembe ejtve, hol a könnyeimmel folytatva majdhogynem lehetetlen küzdelmet, hol elnevettem magam, ujjaim között kitartóan szorongattam a felpattintott tetejű dobozkát. - Igent mondasz, vagy rendeljek még neked egy adag profiterolt, hogy hajlandó legyél hozzám jönni?- Will hangja vidám volt, tétován mozdult, nem tudta, hogy átölelhet, vagy hagyjon még kicsit magamra az örömmel és a meglepettséggel. Bólogattam, és alig hallhatóan ugyan, de határozottan rebegtem el ezerszer, hogy hozzá megyek….hát persze, hogy hozzá. Az volt életünk nyara. Amikor még lángoltak az érzelmek, amikor még minden olyan egyszerű és letisztult volt körülöttünk, amikor a reményeinket kiapadhatatlannak, a kitartásunkat el nem tántoríthatónak gondoltuk. Fiatalok voltunk, és azt gondoltuk, hogy ez mentség lesz majd mindenre. Nem volt az. Én mégis szívesen gondolok vissza arra a májusi estére, arra a kis olasz étteremre, a profiterolra, és arra, hogy alig vagyok képes a meghatottságon túl kimondani, hogy a felesége leszek. A nyár végén egybekeltünk, és mintha csak a papír lett volna az, amely innentől valahogy egy falat kezdett felhúzni közénk, melyet Will hazugsága kökemény vasbetonná változtatott, és amikor rájöttem, tudtam, hogy nem csupán nem lehet már kettőnk közül eltávolítani azt a falat, de nem is akarom. Az emlékezetes pillanatok sokszor apróságokból állnak. Tétovázásokból, vagy zavarodottságból, esetleg visszagondolva hirtelen elképesztően ostobának, és majdhogynem gyerekesnek gondoljuk magunkat. Mint én most. Egy részem tudja, hogy a zavarodottságomat az okozza, hogy meglehetősen régen volt részem olyan valakivel találkozni, akit nem igazán ismerek. A másik részét az okozza, hogy meglepetésként ér a felismerés, hogy ez nekem mégis mennyire tetszik. Noha jól tudom, hogy mindezt az asztaltársaság, a vendéglátóm váltja ki belőlem. Nehezen engedtem rábeszélni magam, hogy eljöjjek, viszont egyre inkább érzem, hogy hatalmas hiba lett volna nem törődni vele, vagy udvariasan visszautasítani a meghívást. - Akkor jó…- hunyom le egyetlen tized másodpercre a szemeimet, majd nyitom ki, és megrázom picit a fejem, ajkam egy röpke, szelíd mosolyba kunkorodik - Mármint az jó, hogy rendben van. A doktor módszeréről inkább nem mondanék semmit. Volt hasonlóban részem még kislányként, amikor eltörtem a karomat. A húgommal légtornászt játszottunk anyám szőnyegporolóján, és én hihetetlen merészségről tettem tanúbizonyságot, amikor úgy hittem duplatripla, a jóégtudja milyen kunsztot tudok bemutatni, és a fejem a földdel találkozott.- forgattam meg a szemeimet, és derülten kuncogtam a ma már mulatságos, de akkor nagyon is fájdalmasnak érzett emlék felett elidőzve. - Négy öltéssel kellett összevarrni, és hosszú hónapokig úgy jártam, hogy egy tenyérnyi darabon hiányzott hajam. Tragédiaként éltem meg tizenegy évesen és állandóan ilyen buta, kötött sapkákban jártam. A doki akkor azt mondta, örüljek, hogy ennyivel megúsztam, majd nemes egyszerűséggel tűpárnának használta a fejemet.- fintorodtam el, de már tényleg nem volt bennem rossz érzés. Ennyi év távlatából miért is lett volna? - Ó, akkor azt hiszem nem kell bemutatnom mi mindent képes kieregetni magából ez a csoda. Hát persze, hogy nem kell…- nevetem el magam igazán jóízűen, majd bocsánatkérően billen oldalra a fejem, hiszen nem szándékoztam megsérteni, vagy esetleg olyasmit mondani, ami illetlenség, csupán rávilágítottam, hogy ez a tipusú autó nem kimondottan környezetbarát, de nem fog cserben hagyni a semmi közepén. - Nömágnes?- néztem rá csodálkozva, kicsit még ízlelgetve magamban a kifejezést, és azt, hogy mit is akart ezzel pontosan mondani.Aztán megértem. Valószínű a hölgyek azok tipusára gondolt, akik az érzelmeiket kizárólag az anyagiasság patikamérlegén mérik, és nem látnak túl a külsőségeken. Sajnálom őket. - Az autó szükséges használati eszköz, éppen úgy mint a kenyérpirító, vagy a szobamérleg. És az ember ebből sem csinál státusz szimbólumot. Nem értem a kocsi miért került így középpontba bizonyos hölgyeknél. Elvégre azt sem szokás megkérdezni egy férfitól, hogy milyen márkájú adott esetben a robotgépe, nem igaz? Vagy lehet én vagyok kicsit lemaradva a világban.- tűnődöm, hiszen az már bizonyos, hogy az utolsó ember akivel randiztam a férjem volt. A válásom óta ez az első alkalom, hogy egy férfival vacsorázom nyilvános helyen. - Nos igen….be kell vallanom, hogy a filmet javarészt miatta néztem meg, semmint a történet miatt, szóval ebben erősítem önt ebben a véleményében.- jegyzem meg a film említésére mosolyova, és kicsit talán gyerekes szégyenlősséggel sütöm le a szemeimet. Valahogy mindig is nehezemre esett beismerni már régen is, ha felkeltette női mivoltomban az érdeklődésemet egyik vagy másik férfiszínész. Érdekel a munkája, érdekel, hogy mivel foglalkozik, amikor nem éppen a kilenctizenegyet hívja, mert segítségre van szüksége, vagy amikor nem csodás virágcsokrot küld nekem a központba, és meghív egy vacsorára, ahol szemérmetlenül jól érzem magam. Évtizedeket fiatalít rajtam az egész helyzet, és a gyomromban a gombóc ide-oda táncol. - Óóóóó….ohhhhh!- meglepett sóhajtással és az elkerekedő szemeimmel reagálok aztán arra, amikor elmondja, hogy hol is dolgozik pontosan. Nem ítélem el, tévedés ne essék, de tagadni sem tudom, hogy meglepett.Nem is kicsit. Hamar észbe kapok azonban, látva, hogy a vonásaimat fürkészve próbál rájönni, mennyire lehet kiakasztó számomra, amit mondott. Nem az. Csak tényleg meglepett. - Mármint…..úgy értem….nem…félre ne értsen nincs bennem semmi elítélő, csupán nem találkoztam még senkivel aki ilyen helyen dolgozna. Éreztem a hangján, hogy nehezen mondja el nekem. És én….köszönöm, hogy megtette. Az őszinteség egy olyan tulajdonság, amit mindennél jobban értékelek és becsülök.- talán fogalma sincs, hogy mennyire. Van abban a pár másodpercben valami intim, valami kellemes, különleges és talán szokatlanul csodás, ahogy cinkosan összenézünk a meggyújtott gyertya lángja felett.Kissé közelebb hajolva azt hiszem volt egy röpke idő, ameddig a melegbarna, vidám de visszafogott udvariasságot tükröző tekintet egészen magához vonzott. Végül vele együtt elnevettem magam, és beleegyezően bólintottam. Legyen házassági évforduló és ingyen desszert. Talán. Bár így lehetne….fut át az agyamon…..bár lehetett volna másképpen Willel. Hazugságok nélkül. De talán az is lehet, hogy már az egész házasságunk erre épült.Csak így működött. De nem is működött ez, csupán látszólag. Végül mesélek neki egy kicsit magamról.Óvatosan és apróságokat, vagy lényegesebb dolgokat, anélkül, hogy jobban belemennék a mélységeikbe a dolgoknak. A végén pedig inkább vidámabb dolgok felé terelem a témát. A társasjáték kapcsán felvonom kíváncsian a szemöldököm, majd vele együtt nevetem el magam, majd komolyan kihúzom magam a székben, mikor arról beszél, hogy verhetetlen a Ki nevet a végén-ben. A komolyság meg is marad, és csendesen figyelem az arcát, a tekintetét, a gesztusait, mikor a családjáról vagyis annak hiányáról beszél. Úgy érzem, hogy ő hasonlóan hozzám hihetetlenül magányos, csak éppen a hétköznapok, a munka, vagy éppen a tennivalók ezt valahogy teljesen elfedik előtte. Ahogy előlem is. A magányos ember egyik ismérve, hogy néha eszébe sem jut, hogy valójában mennyire egyedül van. Persze ez butaság, mert eszébe jut, inkább csak megpróbálja elfogadni, megszokni, noha majdhogynem lehetetlen. Ezt nem lehet megszokni. Az ember arra született, hogy társa legyen. Csak néha rálelni pokoli nehéz. - Egy hónapban két alkalommal, ami néha hétköznap, összeülünk a húgoméknál egy társasjáték estére. A srácok néha már tíz óra előtt kidőlnek, de mi felnőttek sokszor hajnalig játszunk. Lorynak egy egész gardrób szekrény van tele társasjátékokkal. Egyszer csatlakozhatna. Biztosan élvezné. Nem mellesleg jól jönne valaki, aki velem van, mert időnként elég nehéz a húgommal és a férjével versenybe szállnom egyedül.- magyarázom könnyed hangon, és valahogy nem is tudatosul bennem, hogy meghívtam őt egy közös családi játékra. De a története, az, hogy tulajdonképpen olyan egyedül van mint a kisujjam, ezt hozza ki belőlem. Ösztönösen ébreszt bennem még egy tétova bizalomra hajlandóságot. Hiszen ahogy Lory mondta: nem büntethetem az összes férfit azért mert egy hazudott nekem. - Csak?- szórom a félbehagyott mondata után oda ösztönösen a kíváncsiság apró kis szavát, de már meg is bánom. Beharapom az alsó ajkaim, és bocsánatkérően tekintek a férfira. - Elnézést, nem akartam tolakodó lenni. Ha nem akarja, természetesen nem tartozik rám.- meghagyom a lehetőségét annak, hogy elmondja, meg annak is, hogy megtartsa magának a dolgot, miért alakult így az élete. Mert úgy vettem ki, hogy nem csupán most nincs nő az életében, hanem állandónak gondolt sem volt korábban. Vajon mi lehet a baj? Miért alakult ez így nála? Vele nevetek, és legyintek is, amikor arról beszél, hogy a téli sportok és ő nem igazán jönnek jól ki egymással.Majd amikor a saját kedvteléséről beszél, akkor kissé odább tolom a poharamat, előre hajolok, és a két könyököm megtámasztom az asztallapon, tenyereimbe pedig az állam helyezem, úgy figyelem őt ahogy leírja a természetet, a helyet, ahol szívesen megfordul. A tekintetem ábrándossá válik. Gondolatban azt hiszem a kis rönkkunyhóban járok már, ahol pattog a tűz az esti hűvös közeledtével, amelyhez a fát Max vágta. A távolból éjjeli baglyok párjukat hívó énekét lehet hallani, a fenyők karcsú, hegyes lombjai úgy borulnak egymásba, mint hazatérő testvérek. A házban arany fényekbe burkolják be a bútorokat a kis gázlámpák, és a sötét árnyékok a falon nem ijesztően, sokkal inkább hangulatosak. - A tűzhelyen víz forr menta-hibiszkusz teának, a facsaróban frissen csavart citrom savanykás illata. A fazékban a lentebb lévő kisvárosból hozott fiatal csirkéből készült ragu rotyog, odább a lábosban zöldségek párolódnak. Ha elég ügyesek vagyunk, még két banánhajót is el tudunk készíteni, egy tökéletes vacsorához. Hűtött jégbor, és néhány tölgyfaág közé ékelt sarkantyúcska virág teszi tökéletessé a vacsorát. Hjajj, azt hiszem egy ilyen tökéletes hely lenne, hogy az ember el tudja felejteni a hétköznapok állandó nyomását, a megfelelni vágyást, a nagyvárosok örök és meg nem szűnő zaját.- sóhajtottam egy nagyot, aztán megbontottam ezt a testhelyzetet, és kényelmesen visszadőltem a székben. - Tudja, kislány koromban az apám rendszeresen elvitt engem és a húgomat a Bear Mountain State Park-ba. Egész hétvégéket töltöttünk ott a kollégáktól kölcsön kapott házak némelyikében, és nagyon élveztük. Sokszor anya is eljött velünk, már ha nem volt beteg. Bármint megadnék azért, hogy ezt az élményt újra átélhessem. Még azt hagynám, hogy győzzön Ki nevet a végén-ben. Pedig abban én is nagyon jó vagyok.- tettem hozzá mosolyogva, ezzel gyakorlatilag tovább gondolva és mintegy elfogadva a felajánlását a meghívásra. Nem tudom mennyire gondolta komolyan. Lehet csak udvariasságból mondta, nem tudom. A tekintetünk egy pillanatra találkozik a hirtelen beálló csendben. Számtalan kérdés kavarog még bennem, amit szeretnék neki feltenni, de nem akarok tolakodó lenni, és a hirtelen ébredt kíváncsiságom sem szeretném rázúdítani. - Sosem tervezte, hogy maga is az apja után költözik Kubába? Úgy értem….mi az ami végül mégis maradásra bírta?- kérdezem meg mégis az első dolgot ami eszembe jut.Hiszen egyértelmű, hogy ide nem sok minden köti ide, de valamiért mégis maradt. Talán azért, hogy ma este itt vacsorázzon velem. Ugyan Nille, ne légy ostoba!
Mindenkinek vannak az életben kedvencei: kedvenc filmje, könyve, együttese, étele, idézete. Az enyém a Forrest Gump című filmben hangzott el, és azóta is sokszor tanakodom rajta, ismételgetem magamban néhanapján, mint egy különös mantrát. Így hangzik: "Én nem tudom, hogy a mamának volt-e igaza, vagy pedig Dan hadnagynak, hogy van-e mindegyikünknek rendeltetése, vagy csak úgy ide-oda sodor bennünket a véletlen, mint a szél, de én azt hiszem, mind a kettő igaz. Talán mind a kettő megtörténik velünk egyszerre". Sokáig, nagyon sokáig úgy éreztem, nem feltétlenül értek egyet ezzel a bölcsességgel. A sorsban sosem hittem, mindig is úgy gondoltam, hogy az életünket mi magunk irányítjuk az általunk meghozott döntésekkel, és ezt a tézisemet semmi nem lett volna képes megingatni. Egészen ma estig legalábbis. Különös, hogy minden történés, tűnjön bármilyen jelentéktelennek, elvezet egy másik eseményhez, ennek a végeredménye pedig ez a vacsora. Pontosabban az, hogy megismertem egy olyan nőt, aki két nappal ezelőtt nem csupán a hangjával ragadta meg az érdeklődésemet, hanem most a megjelenésével, az egész lényével is. Mikor történt velem ilyen utoljára? Vagy inkább helyesen úgy hangzik a kérdés, történt már velem ilyen valaha? A férfiak nem sírnak, a férfiak erősek mindig, minden körülmények között. A férfi a családfenntartó, a vad, a megközelíthetetlen, fanyar humorú, mégis odaadó, egyszerre romantikus és szenvedélyes. Valahogy gyerekkortól ez velünk szemben az általános társadalmi beidegződés és elvárás. De attól, hogy férfi vagyok, még lehetnek érzelmeim, és beszélhetek is róluk - feltéve, ha van kinek. Valaki olyannak, aki figyelmesen meghallgat, aki mellett az sem baj, ha nem mindig vagyok határozott és kemény, mint egy szikla. Aki nem ítélkezik, hanem elfogadja, hogy én is ember vagyok, olyan mint bárki más. Cserébe én magam is így teszek: nem állítok fel mércét, legalábbis olyat nem, ami irreális és átugorhatatlan lenne, nem teszem patikamérlegre minden múltbéli döntését vagy szavát - egyszerűen csak hallgatom, és megmártózom abban az alig jelen lévő, mégis szinte tapintható nyugalomban és biztonságban, ami puha vattaként ott ül közöttünk, talán már a legelső perctől fogva. Fesztelenül, szinte jókedvűen beszélgetünk, hol nálam, hol nála villan fel egy-egy szívből jövő, vidám mosoly, és azon kapom magam, hogy gátlás nélkül mesélek neki magamról, pontosan ugyanúgy, ahogyan ő is megteszi, kezdve a gyerekkori történetektől egészen a mostani életünkig. - Bocsásson meg... - mondom, mikor akaratlanul is felnevetek a hasonlatán, hogy tűpárnának nézték a fejét. Ahogy velem az orvos bánt, nagyjából sejtem, milyen "élmény" lehetett ez számára. - Nem önön nevetek, hanem csak a történetén, és azon ahogy elmesélte. Annak idején a szomszédunk lánya hasonlóképpen járt. A hinta lánca becsípte a haját, és csak úgy tudták kiszabadítani, hogy belenyírtak. Két napig zokogott, mert utána nem volt egyforma. Hiába, egy nő már tíz éves kora táján is nő - mosolygok. - Kár, hogy felnőttkorra az akkori tisztaságból már kevés marad. Ma már a nők többsége azért zokog, mert nem kapja meg a férfitól a legújabb telefont, ruhát, szoláriumbérletet... - legyintek. - Nem akarok általánosítani, remélem elhiszi, de tapasztalatból beszélek. Ami engem illet, a kenyérpirítót és a mérleget nem favorizálom, de az autó és a kávégép amolyan létfenntartó eszközök nálam. Nem tudom, mennyire lennék sikeres ismerkedés terén, ha úgy invitálnám fel magamhoz bármely hölgyet, hogy megmutatom, milyen csodálatos a többfunkciós, teljesen automata kávéfőzőm, amely mindan alkalommal frissen őrli a kávészemeket - mosolygok az abszurd képzeten. - Egyébként őszitén úgy gondolom, hogy nincs lemaradva a világban. Ön az a bizonyos ritka, és üdítő kivétel. Tudom, talán kissé elhamarkodottnak tűnik ez mondanom, hiszen alig fél órája ismerjük egymást, de... egyszerűen csak ezt érzem - ismerem el jókedvűen, ami egészen addig tart, míg színt nem vallok a munkahelyemet illetően. Akkor kissé feszengve várom a reakcióját, amit egy döbbent csodálkozással fejez ki, és egy darabig az arcomat fürkészi utána, mintha csak azon tanakodna, nem sértett-e meg ezzel az önkéntelen reakcióval. Fogalma sincs róla, hogy a legkevésbé sem - az övé a legfinomabb visszajelzés, ami bármikor is kaptam ilyen téren. - Köszönöm - sóhajtok fel aztán megkönnyebbülten, mikor Nille szóban is kifejti, hogy esze ágában sincs ítélkezni. Sőt, kimondottan meglep vele, hogy értékeli az őszinteségemet. Manapság ez csakugyan ritka jellemvonás, mindkét nemnél. Valahogy szeretjük szebbnek, jobbnak, sikeresebbnek hazudni magunkat a valóságosnál, némelyek egészen addig, amíg bele nem bonyolódnak a hazugságok hálójába. - Ez kedves öntől. És tényleg így is gondolom. Egyébként csak hogy tudja, ahogy a pék sem kóstol bele a kenyérbe, és a patikus sem töm magában mindenféle pirulákat csak azért mert elérhetőek, úgy én sem... hát... érti - dadogom, és noha nem látom magam, de érzem hogy a füleim melegedni kezdenek. Fix, hogy elpirultam, mint valami szégyenlős, gátlásos kamaszfiú. Ciki. Persze ha szigorúan nézzük, semmi köze a magán, vagy épp a szexuális életemhez, de nem szeretném, ha téves gondolatok miatt a Mariana-árok mélyéig süllyedne Nille szemében a megítélésem. Beáll némi szünet, amikor csak cinkos egymásra hunyorítással fogadjuk a meggyújtott gyertyákat, és miután leadjuk a rendelést vidámabb témák felé terelődik a beszélgetés. Meglepő, hogy a hobbinkban vannak olyan pontok, amik összeérnek, és Nille erre a lehetőségre azonnal le is csap, nagyjából úgy, mint aki nem akar elengedni egy olyan pillanatot, amire már régóta várt. Épp belekortyolok a borba, amikor ennek hangot is ad, mire beleköhögök a poharamba, amit - nagyon remélem - sikerül úgy-ahogy lepleznem. - Azt hiszem ez a mai este a meglepetések estéje - szólalok meg végül, mikor már visszanyerem a hangomat. - Nem állítom, hogy nem csatlakoznék egyszer szívesen, de erős a gyanúm, hogy a nővére meglehetősen csodálkozna a felbukkanásomon. Nem szeretnék senkinek kényelmetlenséget okozni, sem betolakodónak érezni magam. Úgy gondolom, ilyen tekintetben szükség van némi felkészítésre... mármint persze nem nekem, hanem azoknak, akik nem számítanak a megjelenésemre - teszem hozzá, de ekkor felbukkan a fejemben egy gondolat. Még nem mondom ki hangosan, csak félreteszem későbbre... talán a vacsora végére... vagy talán semmikorra. Per pillanat képtelen vagyok dönteni a megfelelő időt illetően. Simán csak azért, mert egy rossz időzítéssel nagyon sok mindent tönkre lehet tenni. Mikor Nille előre dől az asztalon, szinte öntudatlanul teszek magam is így. A kék szemek kissé közelebb kerülnek hozzám, és megtelnek valami ábrándossággal, amitől még varázslatosabbá válnak, mint eddig. A szavak pedig, ahogyan tovább fűzi egy kis erdei ház adta lehetőségek képét olyan érzést kelt bennem, mintha bársonnyal simogatnának valahol ott legbelül, ahová az emberi lelket szokták pozicionálni a szakértők. - Remekül hangzik még így gondolatban is, ugye? - kérdezem. - Egy dolgot kivéve. A hibiszkusz-menta teát. Azt már egy életre megutáltatták velem... mármint a tea minden létező formáját. Gyerekkoromban ha beteg voltam, literszámra öntötték belém, mintha törvény írta volna elő, hogy innom kell. És jó néhányszor voltam beteg. Semmi komoly, csak a szokásos dolgok, amik bármely gyerek életében felbukkannak: nátha, gyomorrontás és ilyesmik - teszem hozzá, még mielőtt azt hinné hogy a mai napig is valami olyan nyavalyával küzdök, hogy infúziós állványt kell magammal cipelnem mindenhová, és most is egyedül azért hagytam otthon, mert hülyén mutatna az étteremben. - De az ajánlatom komoly. Amennyiben szeretné, bármikor elintézem önnek. És ha vendégül látna egy teára, egye fene, az ön kedvéért abban is benne lennék - reménykedem benne, hogy tényleg sor kerül erre, mert remek alkalom lenne arra, hogy újra lássam - hacsak én magam nem teszek ez ügyben. - Ugyan, egyáltalán nem volt tapintatlan - nyugtatom meg aztán, mikor szabadkozni kezd. - Elvégre házasok vagyunk, nem? - vigyorgom el magam, de többet nem mondok, mert megérkezik az étel, és miután a pincér távozik, szemügyre veszem az előttem lévő tányérra halmozott lasagne-t. Ínycsiklandóan néz ki. Nille következő kérdésén csak egyetlen másodpercig gondolkodom, aztán határozottan megrázom a fejem. - Hogy részben latin származású vagyok, soha nem akarom, és nem is fogom letagadni. De én itt születtem, itt is nőttem fel, az amerikai seregben harcoltam, amerikai vagyok. Persze, voltam már családi látogatáson apám családjánál, és a rokonainknál, szép az ország, kedvesek az emberek, de azt hiszem, nem tudnék ott élni. Amerika a hazám, soha nem lesz ez másképpen. Kuba nekem annyit jelent, hogy apám gyökerei, ezáltal az enyémek is oda nyúlnak, a második anyanyelvem a spanyol, de ennyi. Szeretem az Államokat. Nyilván ön is, hiszen itt él - mosolygom el magam, aztán még mielőtt beleszúrnám az evőeszközöket a vacsorámba, döntésre jutok. Nagy levegő, Max... és ugorj fejest. - Nézze... - futok neki a mondókámnak, ami pár perccel ezelőtt ötlött fel a fejemben. - Lenne egy ajánlatom, bár tekintve, hogy szinte csak most ismertük meg egymást, tökéletesen megértem ha visszautasítja. Hallott már a Téli fények fesztiválról? Minden évben megrendezik a Rockefeller centeren, ilyenkor év elején, mikor már mindenki túljutott a karácsonyi gyomorrontáson meg a szilveszteri másnaposságon. Tele van a tér vásárosokkal, és minden évben van fánk, meg forralt bor. Meg játékok. Célbadobás labdával, horgászás kis medencében, lengőteke, ilyesmik. Igaz, ezek nem klasszikus társasjátékok, de... ha lenne kedve kipróbálni... mármint velem együtt... szóval, ha szeretne szórakozni egyet, akkor talán elmehetnénk... kettesben - fejezem be végül, és leengedek, mint egy lyukas lufi. Ez a meghívás olyan kritikán alul szánalmasra sikerült, hogy egy kisebbfajta csoda kellene ahhoz, hogy igen legyen a válasz.
Ha nem bontom fel azt a levelet…. Ha William nem utazik akkor Montanaba… Ha a korábbi géppel jön haza ahogy eredetileg tervezte… Ha nem végeztette volna el azt a beavatkozást… ….akkor ez a csütörtök lehetett volna éppen olyan átlagos, amilyen a házasságunk közel két évtizede alatt mindig. Elmúlva a kezdeti nagy lángolások, letisztulva és őszinte tisztelettel, el nem múló ragaszkodó szerelemmel fordulva a másik felé, melyet nem feltétlenül az évek határoznak meg, hanem az egymás iránti feltétlen bizalom. Egy ideig éreztem azt, hogy valami hiányzik, egy ideig éreztem kétségbe esve a közös gyermekünk hiányát, melyet aztán szépen lassan átvett a férjem felé tanusított odaadásom, és hűségem. Számomra soha nem volt kérdés, hogy ha egyszer őt választottam magamnak társul egész életemben, akkor ezt az érzést senki más még csak megközelítőleg sem tudná kiváltani belőlem. Abban sem volt soha kétségem, hogy bár Will-nek temérdek hibája van, számtalan olyan, ami időnként valóban zavaró és talán elviselhetetlen, de a hűségéhez kétségem sem fért. Ebben a mai napig biztos vagyok, és nem cáfolt rá soha azóta sem, hogy egész házasságunk alatt nem volt senki más az életében. Nem állítom, hogy nem kísértették meg, nem állítom, hogy nem volt olyan pillanat, amikor talán egyetlen másodpercre ő maga is eljátszott a gondolattal, hogy talán megtehetné….de végül mégis kitartott. Ebben biztos voltam. Ez a csütörtök azonban mégsem volt ugyanolyan, és tudtam, hogy többé egyetlen nap sem lesz már ugyanolyan. Úgy váltak illékony álomfoszlánnyá elmúlt éveink megannyi szépségei, mint egy csintalan kölyök ajkai között rágcsált szívószálból kireppenő buborékok, melyeket már csak pár pillanatig van lehetőségünk csodálni, aztán vége. Vártam hogy hazajöjjön, mégis rettegtem találkozni vele. Mintha nem is ismertem volna, mintha egy vadidegen lépett volna be akkor a közös otthonunk ajtaján. Mintha egy idegen illata futotta volna körbe a nappalit, amikor magához ölelt. Ismeretlen volt az ölelés, és én fáztam benne. Sosem éreztem még magam olyan magányosnak, mint azon a csütörtök délutánon, amikor visszatért Montanaból. Hozott nekem egy bordó selyemkendőt, apró kis fenyőágakkal díszítve, hozott egy csodás kék köves fülbevalót, mert a belvárosban járva megakadt a szeme a kirakatban álló szépséges holmin és a szemem színe jutott eszébe. Én meg csak álltam ott, kezemben az ajándékokkal, és néztem a férfit, akit ismernem kellett volna, akit szeretnem kellett volna, akihez ragaszkodnom kellett volna, akivel az utunk egy irányba vitt, és nem láttam mást, csak egy embert, aki elárult engem. Egy embert, aki igazából soha nem volt a férjem, csak egy férfi, aki hazugságok árán akart engem birtokolni. Abban a pillanatban azt kívántam, bár tett volna valami olyasmit, ami ugyanígy fájna, mégis megbocsátható lenne. Bárcsak megcsalt volna, bárcsak elárulta volna a házasságunkat egy másik nővel, bárcsak képes lenne azt mondani, hogy megbánta, és én ha hosszú idő múlva is, de megbocsátottam volna neki. Bárcsak tette volna ezt velem, mert ez olyasmi, ami után be tud gyógyulni a szív. Még ha kegyetlen is hirtelen, mégis megbocsátható. Mégis, egy ilyen után újra lehet építeni a kapcsolatot, a szerelmet, a házasságot. Bárcsak megcsalt volna….ezt gondoltam akkor, ám ő olyasmit tett amiből nem lehet visszatérés. Mert minden….de minden erre a hazugságra épült, és úgy omlott össze, akár a futóhomokra épült kaszárnya. William többé nem egy sziklaszilárd bástya volt számomra, hanem száraz pernye, amely a szélben kihullik az ujjaim közül. Talán a legjobban az fájt, hogy az első gondolatával engem hibáztatott. A felbontott levélért.Eleinte csendesen veszekedtünk. Eleinte nem vágtunk a másik fejéhez több éves sérelmeket, aztán azt hiszem az a zsák, amelyben a keserűséget rejtettük, amely már egy ideje súlyos teherként nyomta a vállunkat hirtelen szétnyílt és megláttuk benne, mennyire nem működött a házasságunk. Hogy mennyire mást akartunk mindig is ő meg én. Csak én voltam vak ezt észrevenni? Szerinte én túlságosan akartam gyereket, szerintem meg ő egyszerűen már akkor hazudott, amikor megkérte a kezem. Tudta, hogy számomra a család a legszentebb a világon, hogy mi az álmom, mit szeretnék, mi tenne boldoggá. Hát nem az a szerelem, amikor azt is imádom a másikban, amiért magamat gyűlölni tudnám? Nem az a szerelem, amikor valamit nem akarok megtenni, amikor valami szinte fájdalmat okoz nekem, mégis képes vagyok legyőzni, csak azért, hogy akár egyetlen pillanatra mosoly ragyogjon fel az arcán? Nem az a szerelem, amikor kompromisszumot kötök olyasmiért, amiről nem tudom, hogy jó lesz vagy sem, de bármi is lesz a vége, az mindkettőnk felelőssége? Lehet, hogy a szerelem nem mindig tökéletesen őszinte, lehet, hogy a szerelem néha elbotlik a kegyes hazugságok között….de mindig talpra áll. Azt mondta, hogy ha tudtam volna, hogy ő nem akar családot, sosem mentem volna hozzá. Én meg azt mondtam, hogy ez lehet, de így elvette annak a lehetőségét tőlem, hogy valaki más adja meg ezt nekem. Nem akartam többé, hogy velem legyen, nem akartam a közös otthonunkat sem többé. Két hónappal azután, hogy távozott, én is elköltöztem.Új életet akartam kezdeni, bár néha az volt az érzésem, hogy már arról sincs fogalmam hogyan kell ezt csinálni. Hogyan kell egyedül élni. Éjjelente arra riadtam, hogy meg akarok szólalni, hogy a saját hangomat akarom legalább hallani, hogy ne érezzem olyan pokoli módon egyedül magam. A válás kimondása óta eltelt egy év, és én még mindig úgy érzem, beleragadtam abba a csütörtök délutánba. Bámulok bele a világba, mint egy maszatos üvegen át nézett csodába, mégsem válhat tisztává a kép. Pedig szeretném. Lory sosem adja fel, hogy egy napon majd bekopogtat újra az ajtómon a boldogság, és éppen annyira nem fogom felismerni, ahogyan apánkat nem ismertem fel, amikor fél éves dániai kiküldetés után hatalmas szakállal és óriási hajkoronával tért haza, anyánk legnagyobb megrökönyödésére. Lory azt is mondta, hogy azért nem fogom felismerni a boldogságot, meg sokkal jobban el leszek foglalva a saját belső vívódásaimmal, és félelmeimmel, a láncra kötött bizalmammal, amelyet nem merek senkinek megadni. Büntetem az egész világot, pedig csak időt kellene adnom.Valakinek. A mai találkozónak mégis talán Lory jobban örült mint én magam. Túlságosan ideges voltam, nem akartam elrontani, nem akartam ostobán viselkedni, kivált azért mert nem tudtam, hogy az illetőnek, aki meghívott mik a szándékai pontosan. Az idő előrehaladtával azonban úgy tűnik, hogy meglehetősen túlaggódtam a dolgot. Bár még mindig van bennem egy csöppnyi félelem azt illetően, hogy ostobaságokat fecsegek, vagy éppen olyasmit teszek, amelyet nem szokás az efféle….nevezhetjük ezt valamiféle randevúnak?....szóval nem szokás az efféle találkozókon. Hálás vagyok a férfinak az óvatos és kifinomult bánásmódért, hálás vagyok a csendért, amibe néha beburkol kettőnket, és csupán a tekintetének melegségébe engedi elrejtőzni a kékjeimet. Hálás vagyok azért, hogy ha kérdez is, akkor sincs a szavainak tolakodó éle, és hálás vagyok mégis azokért az apró kis tréfás mondatokért, amivel képes mosolyt csalni az arcomra. - Sajnálom, ha ilyen rossz tapasztalata volt a hölgyekkel, és nem veszem általánosításnak. Engem….illetve a húgomat is más eszmék szerint neveltek. Persze még mindig ott lehetett volna, hogy rossz társaságba keveredünk a középiskolás évek alatt. Mert ne is tagadjuk a gimnázium kasztrendszere ennek tökéletes példája. De azt is gondolom, hogy az ember maga választja meg a barátait, és később nem foghat mindent rájuk, ha rosszul választott.- felelem neki őszintén, mert érzem a szavai mögött rejlő keserű hangszínt a tapasztalatait illetően. És arra gondolok, hogy egy ilyen, első benyomásra is kellemes férfinak vajon miért nem sikerült egy olyan nőt találnia akit megérdemelt volna? Miért a kávéfőző a legfontosabb tárgy az életében? Miért alakult ez nála így? De nem vagyok tapintatlan, nem kérdezek rá, inkább figyelek. A gesztusaiból, abból ahogy beszél rengeteg mindent meg lehet állapítani. A hangjának van valamiféle titokzatos mélysége. Azok jellemzője ez főleg, akik lelkük legmélyén ott hordozzák a magányt, de nem ők választották….egyszerűen nem találtak más lehetőséget. Mintha rossz helyen keresgéltek volna. De lám, én sem vagyok jobb helyzetben, hiszen én csak azt hittem magamról, hogy nem vagyok magányos, mégis húsz évig az voltam. Csak éppen nem tudtam róla. Üdítő kivételnek nevez, én pedig szemlesütve, egy apró mosollyal fogadom a bókot. - Köszönöm…- pillantok fel végül rá, és keresem a megfelelő szavakat, de csak lágyan rázom meg a fejem, egy kicsi mosoly kunkorodik a szám sarkában. - Most tiltakoznom illlene, ugye?- kérdezem kissé előrehajolva, suttogva egy picit bizonytalanul engedve összefutni a ráncokat a homlokomon. A munkája, illetve az, hogy pontosan hol is dolgozik, nem tagadom egy pillanatig sem, hogy meglep. De ez valóban csak azért van, mert ő az első, akit ismerek, és ilyesmivel foglalkozik. - Igen….értem. És….nézze, nem kell magyarázkodnia nekem. Tényleg. A munka az, amit az esetek többségében nem magunk választunk. Mindenki pénzből él, és nem szégyen ha a megélhetésért olyasmit csinálunk, ami mások szemében lehet, hogy megvetendő, de valakinek azt is meg kell csinálni. Nézzük például magát, vagy a lányokat ugye…ahol dolgozik.- emelem meg lágyan a kezem és mutatok felé egy pár másodpercre, a fejem félrebillen és elgondolkodva harapom be az ajkam. Egy finom mozdulattal engedem végül ki, kísérve egy könnyű sóhajjal. - A lányoknak ez a munkája. Azért van ez a munka, mert van rá igény. Ha nem lenne, akkor ők is mást csinálnának. Így hozta az élet, nem ítélkezem. Minden bizonnyal akadnak olyanok, akik jobban kihasználnák őket, és kell valaki, aki vigyáz rájuk. Ez pedig maga. Tulajdonképpen maga az őrangyaluk. Max az őrangyal.- mosolyodtam el, mégis a szavaimat nagyon is komolyan gondoltam. Szerettem volna, ha érzi, hogy nem ítélem el sem őt, sem a helyet, ahol dolgozik. Az ember soha nem tudhatja mikor kerül olyan helyzetbe, amikor neki is arra van szüksége, hogy megértsék. Az ötlet, hogy meghívjam egy közös társasjáték estre, valóban a semmiből jön, de nem vonom vissza. Lory minden bizonnyal ha hallotta volna a kijelentésemet már tapsolna és örömtáncot lejtene. Azt hiszem ő lenne a legutolsó, aki megtorpedózná az elképzelést, sőt ha ismerné Max telefonszámát, a tudás birtokában, holnap ő hívná fel személyesen és szervezné le a következő ilyen alkalmat. Nem mintha ellenemre lenne. Hiszen a húgom családja roppant vendégszerető, nagyon házias, és könnyen teremt kapcsolatot nagyjából bárkivel. Max pedig az a férfi, akiről szívesen megtudnék még többet is….például azt is, hogy valóban olyan verhetetlen ki nevet a végénben? A kis ház felett tűnődve olyan valóságosnak tűnik a dolog….olyasminek, amit tényleg elképzelek, mintha egy film apró jelenete játszódna el előttem, még érzem a kandallóban a fahasábok illatát, a fényes papírba csomagolt és parázsba dobott krumpli füstös illatát, a takarók őszi avart idéző aromáját. A távoli erdő fáinak sejtelmes suttogását, a lombok között átfutó éjjeli szél titokzatos kacaját. - Én nem is tudom….nagyon szeretném. Teljesen bele tudnék bolondulni a gondolatba, hogy egy ilyen helyen tölthetek el pár napot. Nagyjából öt éve még szabadságon is alig voltam.Mondjuk be kell vallanom, hogy ez az én hibám is.- tettem a mellkasomra a kezem, aztán hagytam lehullani, és lehajtottam a fejem, onnan pedig laposan pislogtam vissza Max felé. - Nem teára látnám vendégül, hanem egy remek vadragura. Galuskával, frissen sült cipóval, és egy üveg jégborral. Ne mondja, hogy nem tudná élvezni, és mert ez lenne a minimum azért a lehetőségért, hogy egy efféle csodás helyen pihenhetek.- addig beszélek az ételről, hogy végül a sajátunk is megérkezik. A penne kellemes, aromája gőzölögve csiklandozza az orrom, ugyanakkor ahogy a megrendelésére nem fordítottam sok figyelmet, úgy arra sem, hogy éppen mikor fogom az első falatokat az ajkaim közé venni. Ujjaim közé igazgatom a villát, és a férfira fordítom minden figyelmemet. - Igen, nekem is ez a hazám, annak ellenére, hogy nem itt születtem, legalábbis papíron. Beszélek ugyan dánul, és jártam már Koppenhágában nem is egyszer, de sosem jutott eszembe, hogy odaköltözzem.Szóval megértem az álláspontját.- mosolyodom el, és a villámat beleszúrom a pennébe, de még mielőtt az ajkamhoz emelném az első falatot Max úgy tűnik még mondani akar valamit. Leengedem a villát a falattal együtt és kíváncsian nézek rá. Szemöldököm érdeklődőn vonom fel. Aztán biztató mosoly játszik a szám szegletében a mondanivalója közepén. - Miért utasítanám vissza?- teszem fel végül a számomra egyértelmű kérdést amikor elhangzik a meghívása. Valóban, miért tennék ilyet? Egy éve Max az első férfi akinek a meghívására, még ha az különös módon is érkezett igent mondtam. Jól érzem magam a társaságában, nem feszélyez a jelenléte, és úgy tűnik őt sem az enyém, különben nem jutott volna eszébe, hogy meghívjon a Téli fények fesztiváljára. - Igen, ismerem a fesztivált, illetve hallottam róla, bár még sosem voltam ott. A férjem….tudja…ő elég elfoglalt ember volt, és főleg az őszi és téli szezonban volt sokat New Yorkon kívül….így ezek a dolgok kimaradtak az életemből. A húgom tavaly azzal próbált rávenni, hogy ketten kimenjünk, hogy azt mondta korcsolyázhatunk úgy mint gyerekkorunkban.De még ez sem tudott meggyőzni.Valahogy….de tudja mit? Legyen. Menjünk el.- adom meg végül magam, és még bólogatok is mellé igen határozottan, nem is tervezem meggondolni magam. - A célbadobás mindig is vonzó dolog volt, bár kimaradt az életemből az az óriási plüss medve amit fődíjként lehet nyerni. Pedig szerintem nagyon cuki a piros kis masnijával együtt.- végül megemeltem az eddig tányér szélén pihenő villámat, és leettem róla az ott árválkodó falatot. Megrágtam, és egy fél perc elteltével tértem vissza a korábbi gondolatmenethez. - De van egy feltételem. Nem nagy….ne ijedjen meg! De ki kell velem próbálnia a korcsolyát. Nincs mitől tartania. Kétféle ember létezik: aki ha egyszer a lábára veszi a korcsolyát, úgy érzi soha többé nem akarja levenni, illetve az aki nagyjából fél perc után megszabadulna tőle. Ha maga az utóbbi kategóriába tartozik, akkor eddig rossz partnerei voltak. Garantálom, hogy mellettem imádni fogja a korcsolyát. Mit szól az ajánlatomhoz?- kérdeztem tőle vidáman mosolyogva, egy újabb falat tésztát tüntetve el az ajkaim között, ezáltal a magam részéről csendet teremtve hagytam lehetőséget neki a válaszadásra.
Életem negyven éve alatt még egyszer sem találtam magamnak olyan társat, akiről álmodtam, vagy amilyet szerettem volna. Talán bennem van a hiba? Pedig esküszöm, sosem voltak irreális elvárásaim. Nem kell, hogy topmodell alkatú legyen, ahogy az sem érdekel van-e pénze vagy nincs - az effélék engem mindig hidegen hagytak. Nem ezt keresem egyetlen nőben sem. Legyen figyelmes, intelligens, őszinte és megértő, legyen helyén az értékrendje, számomra ezek a tulajdonságok az igazán fontosak. Ennél lejjebb viszont nem akarom adni, vagy ha mégis, azok csak ideig-óráig, néhány hétig tartó viszonyok, amikor nem számít mi van egy nőben mélyen legbelül, mert nem lesz számomra olyan fontos, hogy ilyenekkel törődjek. Ha valaki tud normálisan viselkedni, gondolkodni, és hozzám hasonlóan reagál a világ dolgaira, sokkal inkább felkelti a figyelmemet. De ha nem vagyok képes kompromisszumokra, akkor milyen kapcsolatra számíthatok? Számíthatok egyáltalán bármilyenre is? Nem akarom azt hinni, hogy azért mert nem vagyok már huszonéves, és anyagilag viszonylag stabil, de nem luxuslábakon állok be kellene érnem bárkivel. Látok másokat, férfiakat és nőket is, akik számára a magány és kétségbeesés olyan hajtóerő, hogy belemenekülnek méltatlan szituációkba. Én nem akarok erre az útra lépni. Néha viszont igenis elveszettnek érzem magam, és úgy érzem, valami-valaki hiányzik belőlem, mellőlem. Valaki, aki által kiteljesedhetek, és egész lehetek. Valaki, aki értelmet ad a napjaimnak, a puszta jelenlétével eléri, hogy a legsötétebb viharfelhőket is színpompás szivárványnak lássam. Valaki, aki képes elvarázsolni úgy, hogy azt érzem, eddig halott voltam, és a szívem csak most kezdett el dobogni igazán. Nem tudom, Nillének van-e bármilyen varázsereje, de ezen meglehetősen kevés idő alatt, amit eddig együtt töltöttünk is elbűvöl engem. Mikor pedig megtudom, hogy már nincs férje, az eddigi reményvesztett belenyugvásom semmivé hamvad, és bizakodás váltja fel. Nem állítom, hogy ez a mai este részemről okvetlenül randevúnak indult, de túl jól érzem magam a társaságában ahhoz, hogy ne vegyem észre önmagamon is a megnyugvást és változást, ami a puszta jelenlétének köszönhetően eltölt. Fesztelenül beszélgetünk, rengeteget mosolygunk, és talán nem tévedek ha azt mondom, ő legalább olyan jól érzi magát a társaságomban, mint én az övében. - Te jó ég... - nevetem el magam könnyed fesztelenséggel, mikor Nille közelebb hajolva pirong egyet a bókom miatt. - Nem, nem kellene tiltakoznia. Miért is kéne? De egyébként igaza van, a nők ilyenkor szokták mantrázni, hogy "jaj, ugyan már", de közben mégis jólesik nekik az elismerés. Szerintem az efféle dicséreteket csak simán el kell fogadni. Ön azt hiszem, ebben is kivétel. Ezek miatt soha ne szégyellje magát, pláne ha őszintén mondják önnek - bár az tény, hogy bájos amikor kissé elvörösödik, de ezt már csak magamban teszem hozzá. Ahogy akkor is magamban adózom Nille értékrendje előtt mély elismeréssel, mikor néhány szóval végleg feloldja bennem a feszültséget a munkámmal kapcsolatos szorongásom kapcsán. - Elismerem, hogy maga hihetetlen átérzéssel képes rátapintani a lényegre. Én sosem néztem le ezeket a lányokat, mert nincs rá okom. Ne higgye, hogy ez valami olcsó... khm, élvezeteket kínáló hely - fogalmazok kissé árnyaltan. - A szalon meglehetősen nívós, sőt azt hiszem túlzás nélkül állíthatom, hogy luxusba hajló, a lányok pedig kulturáltak és műveltek. Tudom, hogy sokan előítélettel viseltetnek irántuk, ahogy irántam is amikor kiderül hol dolgozom, de az igazság az, hogy nincs kifogásom a munkám ellen. Egy háborús veteránért nem kapkodnak a munkahelyeken, és bár nem vagyok pszichiáter, de gyanítom az okát. Aki a harctérről kerül vissza a normális életbe, mind hordoz egy sérülést. Nem, nem fizikaira gondolok elsősorban... Ilyen téren úgy hiszem szerencsésnek mondhatom magam. Mentális gondok nélkül átvészeltem azt, ami másoknak kerékbe törte az életét - nincs dicsekvés a hangomban, csupán egyszerű ténymegállapítás, amit kis meghökkenés követ Nille következő szavai hallatán. - Őrangyal? - ismétlem utána, és nem tudnám, de nem is akarom tagadni, mennyire jól esik ez az egyszerű, mégis sokat magában foglaló mondat. - Tudja, mi a furcsa? Én pont önről gondoltam ezt azon a késő esti órán, mikor először meghallottam a hangját a telefonban. Nem vagyok hívő ember, de most talán megkockáztatom a felvetést, hogy a megismerkedésünk történetét a mennyben írták meg nekünk. Még akkor is, ha ezt az én számból hallani badarság - vonok vállat bocsánatkérő mosollyal, majd két alkaromat az asztalra fektetve szinte beleélem magam Nille fantáziájába az erdőbéli faházat illetően. Fantázia, jelenleg. Később bármit megteszek érte, hogy valóra váltsam azt, ami most még csak álmodozás. - Maga el sem képzeli, mióta nem volt részem igazi házikosztban. Nem vagyok nagy konyhatündér, fagyasztott, rendelt, meg konzerv kajákon élek - téjékoztatom Nillét kissé zavarban. Nem mintha elvárás lenne, hogy minden férfi legyen egy Gordon Ramsay, de állítólag a nőket leveszi a lábáról egy házias férfi. Ezen a téren kivétel vagyok: kétlem, hogy a szenes pirítósom vagy az odakozmált rántottám nyerő lenne bárkinél is. - Úgyhogy az ajánlata több, mint csábító - eljátszom a gondolattal, hogy ott töltök egy, vagy akár két napot is ezzel a csodálatos nővel az isten háta mögötti faházban, aztán elképedek a saját gondolataimon. Meg vagyok én őrülve, vagy mi bajom van? Honnan a fenéből veszem, hogy egyáltalán vágyik majd társaságra, és hogy az pont az enyém lesz? Max, szállj le a földre magadtól, még mielőtt zuhanni kezdesz, és mocskosul fájni fog a földetérés. Megérkezik a vacsora, és noha meglehetősen éhes vagyok, köszönhetően a korai reggelinek és a kihagyott ebédnek, mégsem fogok neki addig, amíg el nem hebegek egy nem túl talpraesett, de annál őszintébb meghívást a fesztivált illetően. Saját magam előtt is szégyellem, hogy a retorikai készségem ez alkalommal cserben hagyott, annál nagyobb az örömöm, mikor Nille igent mond az ötletemre, igaz egy feltételhez köti. - Hogy korcsolyázzam? - hökkenek meg, a legkevésbé sem palástolva, biztosra veszem, hogy a rémület kiül az arcomra. Utoljára kamaszkoromban volt részem a korcsolyához, meg egy akkora eséshez, hogy csaknem feltörtem a pályán a jeget. Ugyanakkor ha ez az ára annak, hogy eltölthessek egy újabb napot Nillével, akár az ördöggel is képes lennék lepaktálni a cél érdekében. - Hát jó, legyen - engedek végül a szelíd zsarolásnak. - Legfeljebb visszatérő vendég leszek a sebészeten - mosolygom el magam. - De már most szólok, nem ér ha majd kinevetni engem. Iszonyú béna vagyok azokkal a nyavalyákkal a lábamon. Mint ahogy már mondtam, a téli sportokat nem nekem találták ki. De tulajdonképpen nem aggódom. Hiszen ott lesz az őrangyalom - teszem hozzá, aztán a legkevésbé sem törődve azzal, hogy talán nemsokára törött végtagoknak leszek birtokában, egyik kezemmel felragadom a villámat, másik kezemmel pedig felemelem az időközben újratöltött poharamat. - A legkülönlegesebb, és legcsodálatosabb nőre, akivel valaha találkoztam - mondok rövid tósztot, majd nekifogok a lasagne-nak, még mielőtt az éhségtől ájultan fordulnék le a székemről. Azt hiszem, ez az este nem is alakulhatna jobban, és bízom benne, hogy a folytatás sem lesz rosszabb - sem most, nem pedig néhány pedig néhány nappal később, amikor azokat a francos korcsolyákat kénytelen leszek felkötni a lábamra.
A szüleink házassága mindig példaértékű volt a számunkra. Tudtuk, hogy megvoltak a maguk válságai és mélypontjai, tudtuk, hogy időnként, amikor nem vagyunk otthon, a zárt ajtók mögött ők is hadakoznak egymással. Csiszolódnak, ahogy találóan mondta anyám sok évvel később. Mégis, ezeket a harcokat úgy vívták meg, úgy csiszolódtak egymáshoz, hogy a végén, amikor esténként a közös nagy étkező asztalhoz ültünk, ők már szeretettel és törődéssel néztek egymásra. A boldogságot sosem adják ingyen, és minél harmonikusabb egy kapcsolat, annál több vihart élt meg. Az összetartozást drágán mérik, és vannak, akik közben elbuknak, mert az egyik feladja. Lory házassága minden szempontból tökéletes volt. A maga árnyoldalaival együtt is, mert sosem engedték el egymás kezét, és ez volt mindennek az alapja, ami ahhoz kellett, hogy újra és újra talpra tudjanak állni és folytatni tudják. Nem csak a gyerekek miatt, nem csak azért, hogy ők egy egész és minden szempontból megfelelő családban nőjjenek fel, hanem önmaguk miatt is. Egykor egy döntést hoztak, hogy egymás mellett kitartanak majd, minden körülmények között, és ők ezt komolyan is gondolták. Én is komolyan gondoltam. Én az utolsó pillanatig fogtam William kezét, támasz voltam neki, egy biztos pont az életében. Mint egy büszke világítótorony nagy vihar idején, mely fényét ontja a partok felől, hogy sose tévedhessen el. Ám ő másfelé kormányozta életének hajóját. Egy olyan irányba, ahova nem jutottak el többé a fényeim. Nem volt már rám szüksége. A válásom után talán ezért is féltem újra bármiféle találkozót elfogadni, randevút kisérelni meg. Egyrészt hosszú ideje nem volt ilyesmiben részem, és aggódtam, hogy talán ostobán és hovatovább szörnyen idétlenül fogok viselkedni. Mindenféle badarságot összehordok, állandóan nevetgélek zavaromban, vagy éppen meg sem tudok majd szólalni, még tán a saját nevemet sem tudom kiejteni rendesen. Másodsorban nem tudtam mennyire leszek képes valakinek újra bizalmat szavazni. Egy kezdeti apró, mégis jelentőségteljes bizalmat arra nézve, hogy egyáltalán esélyt adjak valaminek. Nem voltam benne biztos, hogy annak a világítótoronynak újra képes leszek a vizek felé irányítani a fényeit. A mai estének nem volt feltétlenül randevú jellege, pontosan ez tette számomra elfogadhatóvá. Egy vacsora valakivel, akinek segítettem, és aki köszönetet akar érte mondani. Nem éreztem ezt rossznak, ugyanakkor megvolt bennem a félelem vagy éppen az aggodalom azt illetően, hogy jól döntöttem? Valóban el kellett nekem fogadnom ezt a meghívást? Valóban készen állok arra, hogy az este másképp is alakulhat? Készen állok arra, hogy akivel eltöltöm az estét felkelti majd az érdeklődésem? Igazából erre nem lehet igazán felkészülni, főleg úgy nem, hogy korábban még csak nem is láttam az illetőt, a kettőnk beszélgetésére pedig nem is emlékszem. A segíteni akarás vezérelt erre a munkára, ugyanakkor nem engedhetem, hogy mások problémáinak utóhatásai átvegyék az uralmat az életem felett. Amennyire fontos és és felelősségteljes ez a hivatás, éppen annyira könnyű elsüllyedni benne, míg egy napon arra ébred az ember, hogy kiégett. Nem egyszer láttam már összecsomagoló kollégákat, akik maguk mögött hagyták ezt a pályát. És nem elsősorban azért mert nem szerették csinálni, sokkal inkább azért, mert már nem voltak képesek rá. Elfogytak, mint a csonkig égő gyertya. Sokáig a házasságom volt a kapaszkodó, hogy el ne nyeljen az örvény,sokáig Will volt az én mentőövem, akiben mindig meg tudtam kapaszkodni. Hittem, hogy egy olyan stabil és minden szempontból kikezdhetetlen házasságban élek, amelyben egykor a szüleim is. Noha a teljes boldogsághoz a gyermek még nagyon hiányzott.Talán ostoba módon reméltem hosszú ideig, hogy egy napon majd velem is történhet csoda, talán egy napon bekopogtat hozzám váratlanul, és valóra váltja ezt az álmot. De velem nem történnek csodák…..vagy lehet, hogy csak tovább kell várnom rájuk, mint másoknak? Félelem volt bennem a mai estét illetően, nem is kevés. Számtalan pillanatban akartam hátat fordítani az egésznek, dönteni úgy, hogy mégsem jövök el. Lory azonban ezúttal nem hagyta, hogy egyszerűen feladjam. Mintha talán érezte volna, hogy ez a találkozás más lesz. Ő érezte, én azonban nem éreztem. Ám most megtapasztalom, hogy ez bizony így van. Ezer éve nem éreztem ilyen jól magam valakinek a társaságában. Ezer éve nem voltam ilyen könnyed és fesztelen, még akkor is, ha ennek külső jelei nem igen voltak, vagy legalábbis éppen az ellenkezőjéről árulkodtak. A kezdeti zavarodottságomat olyan könnyedén és egyszerűen oldja fel, hogy szinte észre sem veszem mikor kezdek már magam is tréfálkozni. - Azt mondják illendő egy nőnek a mértékletes visszafogottság, még akkor is ha fogadja a bókokat. Bár bevallom erről nem sokat tudok nyilatkozni, lévén nem sűrűn bókolnak nekem.- ismerem el, mert ez az igazság. Will szeretett. Tudom, hogy így volt, de az utóbbi időben megritkultak azok az apró gesztusok, amelyekből ezt érezhettem volna. Nem kérem, hogy szavakkal állandóan a tudomásomra hozza. Nem kérek világraszóló vallomást, de apró, elejtett félmondatok simogatni tudták volna a lelkem, és az addigra már alaposan megtépázott önbizalmam. Az ahogyan egy tincset eligazít a fülem mögé. Ahogy egy másodperccel tovább időzik el reggel a tekintete rajtam a kávéscsésze felett rám pillantva.Ahogy spontán átölel, miközben a tűzhely mellett állva borsós ragut készítek neki. Olyan kevéssel beértem volna, amellyel a tudomásomra hozza, hogy még mindig meglátja bennem a nőt, de sosem kaptam meg tőle.Az utóbbi öt évben szinte egyszer sem. Csend volt körülöttünk, és ma már tudom, hogy ez vihar előtti csend volt. Kellemes a vacsora, és tulajdonképpen az idő előrehaladtával észrevétlen nyitunk ajtót egymás felé. Talán mások számára észrevehetetlen dolgok ezek, vagy egészen hétköznapiak. Esetleg akadnak olyanok is talán, akik mosolyognának, ha hallanának bennünket. Két felnőtt ember, akik mégis kicsit talán zavarodott gyerekként viselkednek egymással szemben. Érzem, hogy Max sem az a fajta ember, aki túl sűrűn ragadtatná magát efféle találkozókra.Nekünk mégis fontos momentumok ezek. A meghívására meglepődöm ugyan, de szinte magától értetődő módon fogadom el. Nem is tudom miért. Talán mert szívesen látnám őt egy kevésbé kötött és konvencionális helyen. Talán mert én is más tudnék lenni. Kevésbé lennék ennyire merev és kissé távolságtartó. A korcsolya ötletét elsősorban azért is vetem fel, mert tudom, hogy ez olyasmi, ami a maga bugyuta esetlenségével közel tud hozni egymáshoz embereket. Nem láttam még olyan embert, aki korcsolyával a lábán ne lett volna jókedvű, felszabadult és fesztelen, még akkor is, ha az első fél órában csak a palánkba kapaszkodott. - Hát felőlem álldogálhat is a palánk mellett, de szerintem az rémesen unalmas lenne egy idő után.- feleltem könnyedén, egy apró mosollyal a szám sarkában, amikor láthatóan meglepődik a kérésemen. Ám elég hamar beadja a derekát, amit egy kissé hangosabb, és jókedvűbb nevetéssel fogadok. Még a fejem is hátrabillen egy tized másodpercre, majd újra a velem szemben ülő férfira nézek. Lágyan csóválom meg a fejem. - Ugyan! Ott leszek magával, és elhiheti, hogy pillanatok alatt meg fog tanulni siklani azokkal a…..hogy is fogalmazott? Nyavalyákkal a lábain. Ráadásul két őrangyal lesz egy helyen, ugyan mi bajunk lehetne?- nézek rá még mindig derülten, és magamban azon gondolkodom, hogy vajon ez lenne az én csodám? Ez a lehetőség, mit el sem akartam fogadni első pillanatban? Nem is tudom. Számtalan kérdés kering bennem még mindig, aminek úgy hiszem le kell majd tisztulni az elkövetkezendő napokban. Szükségem lesz átgondolni, hogy tulajdonképpen mi is történt ezalatt a vacsora alatt ma. Mindazonáltal nem állítom, hogy Max, első benyomásként ne lenne az a férfi, aki felé szívesen nyitnék. Idővel. Meg fogja talán érteni, hogy ez nekem nem megy olyan gyorsan? Meg fogja talán érteni a helyzetemet anélkül, hogy bármit képes lennék neki részleteibe menően elmondani? Hiszem, hogy igen. Ez lenne az első lépés a bizalom felé. Megemeli a poharát, és én is hasonlóan teszek, miközben a vállam felett a hátam mögé nézek, mintha ott keresném azt a nőt, akire a tósztot mondja. Aztán játékos meglepettséggel és finom mosollyal fordulok vissza hozzá, a poharam még mindig magam előtt finoman a magasba emelve, a homlokommal egy vonalban. - Ja, hogy én lennék.Magának végtelen a bókokkal megpakolt tarsolya, Mr. DiMeo. Az őrangyalokra!- mondom én is végül feleletül az ő szavaira, majd vele együtt kortyolok az italomból. Fut az idő. Elszalad velünk az este, miközben lassan, szinte magától értetődő módon olvadunk fel egymás társaságában. Apró nevetések, jelentőségteljes csend, amelyben a pillantása talán a kelleténél hosszabb ideig tartja fogva a kékjeimet, és nekem eszemben sincs másfelé nézni. Mint az olvadó csokoládé a naplementében, olyanok az íriszei, és egy idő után, vagy talán az elfogyasztott kevés, de számomra már soknak számító alkoholnak köszönhetően érzem, hogy képtelenség nem elmerülni benne. Józanságra intem magam, és egy idő után érzem, hogy indulnom kellene. Magam elé húzom a még érintetlen, az étterem logójával ellátott szalvétámat. A táskámból egy tollat halászok elő, és ráírom a privát számomat, majd átcsúsztatom azt Max felé. - Ez a mobilszámom. Egyrészt nem vagyok benne biztos, hogy egy újabb virágcsokornak örülne a főnököm, másodsorban ha a 911-en próbálna elérni lehet nem hozzám kapcsolnák, másodsorban meg foglalnánk a vonalat egy esetleges valódi vészhelyzet elől. Hívjon nyugodtan….ha nem venném fel, akkor ha üzenetet hagy akkor visszahívom.- magyarázom, és magam is meglepődöm, hogy ezt mennyire egyszerűen, szinte könnyedén mondtam el. Pedig nem szokásom férfiaknak megadni a mobilszámomat. - Meg aztán meg tudjuk majd beszélni a fesztivállal kapcsolatos részleteket….vagy ilyesmi.- legyintek finoman, majd a tollat visszarejtem a táskámba, és bocsánatkérő tekintettel nézek rá. - Azt hiszem ideje lenne indulnom. Hosszú volt ez a nap, és holnap még dolgom van. Hívna nekem egy taxit ha szépen megkérem?- igazából én is hívhattam volna magamnak, ennek a kérésnek részemről gesztus értéke volt. Hogy jól éreztem magam vele, és reménykedem egy újabb találkozásban. Nagyjából húsz perccel később, az étterem ajtajában állva búcsúztunk egymástól.Szerettem volna még mondani neki valamit, de fogalmam sem volt, hogy az efféle helyzetekbe hogyan köszön el az ember, mi az amit még mond a másiknak. - Köszönöm önnek a mai estét. Talán fogalma sincs róla, hogy mennyit jelentett ez nekem.- az utóbbi egy év tekintetében mindenképpen. - Jó éjt, Max. - azt már csak magamban tettem hozzá, mikor beültem a taxiba, és egy halovány mosollyal integettem neki az ablaküvegen át, hogy “Ugye hívni fogsz?”
Kezdőlap
