Miután a nagy gonddal felépített fal egy része leomlott, Jasper már nem tudta visszaépíteni a lerombolt részeket. Seraphine valóban olyan volt, mint egy tornádó – jött, látott, győzött és maradtak utána a romok, amelyeket képtelenség volt visszaállítani eredeti állapotukba. Ebből adódóan Jasper kénytelen volt hozzászokni az új helyzethez, még akkor is, ha olykor rém kínos volt mindkettőjüknek. El kellett fogadnia a tényt, hogy attól, hogy egy csók elcsattant köztük, az élet nem áll meg, másnap ugyanúgy menni kell dolgozni, a számlák ugyanúgy jönnek, a vihart egy idő után felváltja a napsütés. A tornádó viszont állandó maradt és ezt Jaspernek el kellett fogadnia.
Bármennyire is furcsa volt egymás társaságában lenni eleinte, valahogyan azért megbarátkoztak a helyzettel: online egyre többet kommunikáltak; ennek Jasper talán annyiból örült, hogy ebben az esetben több ideje volt átgondolni, hogy mit is válaszoljon egy adott dologra.
Ráadásul ma fogadóórája is volt, és a legrosszabb az egészben az volt, hogy a professzor átpasszolta néhány diákját Jaspernek, amivel nem is lett volna baj, csakhogy Seraphine is közöttük volt. Nem volt hajlandó még egyszer az irodájába beengedni a lányt, mivel legutóbb – s egyben legelőször – is majdnem rosszul sült el. Azok az átkozott játszmák, amelyeket ezek ketten űztek egymással, eléggé megnehezítették az életüket. De ha valami jó, akkor miért is kellene leállni vele, ugye? Ha nem szóban, akkor írásban mentek ezek, mikor kinek a kezdeményezésére.
Így hát Jasper kénytelen volt ezúttal kivételt tenni, s az irodájába engedni a lányt. Volt egy szék az ajtó mellett; eldöntötte, hogy ide fogja ültetni a Seraphinet. Rendkívül büszke volt magára, hogy ez eszébe jutott, így biztosan nem tud megismétlődni a múltkori incidens. Amikor azt mondta neki, hogy igyekszik. Igen, igyekezett távol tartani magát a lánytól, de elbukott, és csúnya vereséget szenvedett, de legalább megízlelte a tiltott gyümölcsöt és tudta: onnantól kezdve csak akarta.
Már épp az asztalánál ült, mikor meglátta az üzenetet a lánytól, hogy mégsem jön. Vegyes érzelmek ütötték fel a fejüket a férfiban: örült, hogy mégsem kell kibírnia a lánnyal egy konzultációt – arról gőze sem volt, hogyan fogja ezeket megúszni a jövőben, de a jelenben élt, a jövővel majd ráért törődni, ha már bekopogott hozzá;  s csalódott volt, mert mégsem látja a lányt, nem fogja tudni azzal húzni az agyát, hogy igenis az ajtó melletti székre kell ülnie és hogy ebből majd kialakul közöttük egy szóváltás, amelyet szemlátomást egyikőjük sem fog élvezni, de valójában annál inkább.
Amíg tartott a fogadóóra, váltottak jópár üzenetet, s úgy tűnt, a lány nincs jól. Mikor az utolsó diák is kisétált az irodájából, elgondolkodott, hogy mit is tegyen: estére programja volt, ráadásul a jegye is megvolt már a koncertre, de a lány meg beteg és valószínűleg semmi gyógyszer nem volt otthon. Hosszas hezitálás után végül úgy döntött, hogy kihagyja az estét és hazamegy a lányhoz.
Elmosolyodott, mikor arról írt a másik, hogy felvette a férfi pulcsiját és betakarózott a plédjével. Egy tökéletes világban es egy teljesen hétköznapi dolog lenne, ugye? De az övéké nem az, úgyhogy a mosoly ugyan ösztönösen jött a lány üzenete miatt, ám az esze azonnal megálljt parancsolt, hogy még csak gondolni se akarjon semmire kettejüket illetően. Sietősen összepakolt az asztalán – hiszen rendszerető ember lévén sosem ment haza úgy, hogy rendetlenséget hagyjon maga után -, majd kilépett az iroda ajtaján és igyekezett minél előbb találni egy patikát vagy drogériát, ahol bármi gyógyszer kapható. Fogalma sem volt róla, hogy konkrétan mire lenne szükség, így hát a lány által leírtak alapján próbált mindenre keresni orvosságot.
Egyre nehézkesebbé vált közöttük a kommunikáció; a lány egy idő után már csak hangüzenetet hagyott, ami az utcán vagy egy boltban eléggé nehezen volt meghallgatható, de Jasper nagyon igyekezett minél előbb eleget tenni ennek. Egy idő után persze elkezdte bosszantani a lány a felesleges szövegeléssel, de próbálta ezt az érzést most félretenni, és inkább segíteni szeretett volna neki.
Sietős léptekkel ment hazafelé, az üzenetek egy idő után elmaradtak már – vélhetően elaludt a lány, vagy lemerült a telefonja. Jasper belépett a lakásba, majd észrevette az ajtótól távol a csizmát – ezen most nem ért rá bosszankodni -, ment és a lányt kereste a nappaliban.
Megpillantotta a kanapén, amint az ő pulcsijában és az ő takarójába bekuckózva aludt. Annyira gyönyörű volt még így betegen is. Jasper egy pillanatig nézte a nőt és igyekezett eltenni magának ezt a képet, hogy egyszer ilyen is történt – kár, hogy azért, mert a lány beteg volt. Lerakta a táskáját a földre, és leült a kanapé elé, közvetlen mellé. Kezét a másik homlokára simította, amely tüzelt a forróságtól. A férfi ekkor egy kissé pánikba esett, mert tudta jól, hogy a láz egy védekező mechanizmus, ám ha túl magas volt, akkor az veszélyes is lehetett. Hozott ugyan lázcsillapítót, de az rengeteg idő még, mire a hatását kifejti, főleg így volt problémás a dolog, mivel a lány aludt. Bármennyire is szépséges volt így Seraphine, jobbnak látta, ha felébreszti. – Szia, megjöttem – súgta oda a lánynak, egészen közel bújva hozzá. – Hoztam neked gyógyszert… fel kellene ébredned, hogy be tudd venni, különben még a végén tényleg lehányod a cuccaimat és kiakadok – próbálta ébresztgetni mindenféle módszerrel. Egyetlen módszert nem próbált ki csak, amit a herceg a Hófehérkében. Megfordult a fejében, hogy ad egy csókot a lány édes ajkára, de jobbnak látta nem kísérteni a sorsot. Úgyhogy inkább csak egy puszit lehelt a homlokára, s ekkor újfent megérezte, mennyire forró a másik.
Előkapta a telefonját, hogy gyorsan rákeressen, hogyan lehet a lázat hatékonyan és gyorsan csillapítani, és arra jutott, hogy a gyógyszer mellett hűtőfürdőt szoktak alkalmazni, habár ez a módszer kissé megosztó volt a kommentek alapján. Mindenesetre ő mindent meg szeretett volna tenni, hogy segítsen a lánynak. Arra mondjuk nem volt felkészülve, hogy fürödjön vele… az biztosan lehetetlen küldetés.