"Don't tell mom!" The best advice you ever gave me.

Nem hiszek a sorsban, a csodákban meg még annyira sem, akárcsak a többi spirituális szarságban, de ha mégis választanom kellene ezek közül egyvalamit, az biztos a karma lenne. Mikor hívtak a kórházból, hogy Leo súlyos agyvérzést kapott, és éppen életmentő műtétet hajtanak rajta végre, le kellett ülnöm. Olyan volt, mintha valaki megrázta volna az agyamat, akárcsak egy hógömböt, hogy aztán a benne leülepedett műhó, a gondolataim viharos táncba kezdhessenek. Nem éreztem semmit. Nem aggódtam, nem törtem ki hisztérikus zokogásban, groteszk, egyfajta morbid módon állandóan csak ugyanaz az egy dolog járt a fejemben. Ha most meghal, én végre szabad lehetek. Megállt körülöttem az idő. Órákon keresztül csak ültem az egykor meleg, biztonságot nyújtó közös nappalink kanapéján, ami mára egy dögszagú, sivár, rideg hellyé vált. Nina érezte, hogy valami történik, ha épp nem mellettem feküdt a kanapén, fejét a térdemre hajtva, akkor nyugtalan, szűkölve járkált fel-alá a házban. Én meg csak azt a bizonyos telefonhívást vártam. Leo túlélte a műtétet, azt mondták az első huszonnégy óra kritikus, hogy sérült a beszéd és a mozgásközpontjának egy része, de próbáljak meg ne aggódni, az intenzív osztályra vitték műtét után, csak üljek mellé, fogjam a kezét, suttogjak a fülébe, mert bár altatják, azért hallja, érzi a körülötte lévők jelenlétét. Ez sokban hozzásegíti őt a gyógyuláshoz. Mindent bepakoltam egy bőröndbe, Ninát a kocsiban hagytam, s amikor megpillantottam Leot abban a kiszolgáltatott állapotban, mindenféle csővel a testében, hevesebben kezdett dobogni a szívem. De nem azért, mert aggódtam volna érte. Az utoljára oly' régen megtapasztalt szabadság érzése egész újszerűen hatott rám. Felpezsdítette a vérem, adrenalinnal árasztotta el a testem, és tudtam, hogy ennél nem lesz megfelelőbb alkalom a menekvésre. Odaültem hát mellé, viszolyogva megfogtam a kezét, egészen szokatlan volt, hogy nem szorította össze az ujjaimat fenyegetően. A füléhez hajoltam, és végre kimondtam azt, amit már rég ki kellett volna. Hogy egy igazi, szadista szemét rohadék, hogy most végre visszaadja a karma azt a tengernyi szart, amit én kaptam tőle éveken keresztül, és megérdemel minden szenvedést, amit kapni fog az élettől. Hogy elkezdhet keresni valakit, aki nyomorúságos, szart sem érő életének végéig törölni fogja a seggét, mert rám ne számítson. Ezzel felálltam mellőle, beültem a kocsiba, felhangosítottam egy Bon Jovi slágert, ami épp bömbölt a rádióban, és végre ordítva bőgni kezdtem, egészen addig ameddig oda nem értem Estherhez. Mindent elmondtam neki. Kezdve az évekkel ezelőtti abortusszal, folytatva az elbaszódott kapcsolatunkkal, a mindennapossá vált szóbeli, fizikai bántalmazásokkal. Ahogy azt vártam, borzasztóan érezte magát. Azt hiszem saját magát hibáztatta, hogy nem vette észre. Talán ezért nem akartam soha, hogy megtudja, mert féltettem az önvád fojtogató, kínzó érzésétől. De végre elmondhatom, hogy mindennap egy új remény, ígéret arra, hogy másképp, jobban éljük az életünket, és rohadtul hiszem, hogy végre valami új kezdődik. Kezdve máris a mai találkával Jasonnel. Ha még együtt lennék Leoval, biztos, hogy nem tudnám meghálálni Jasonnek személyesen a legutóbb nyújtott segítségét, amivel az életemet is megmentette. Bár csupán egy teára hívtam meg, mégis idegen számomra ez a helyzet. Találkozni egy férfival, akihez közöm sincs, csak úgy ülni, beszélgetni, nem attól rettegve, hogy vajon mikor szólal meg a telefonom. Ezt még meg kell szoknom. Fogalmam sincs mit várok ettől az estétől. Nem tekintem randinak, de még bárhogy alakulhat, bár tény hogy legalább vagy húsz évvel idősebb tőlem, és egyelőre biztos, hogy semmi komolyra nem vágyom. Talán egy kis kalandozás. Esthernek csak annyit mondtam, hogy találkozóm van valakivel, amin egészen fellelkesült, bár az aggódás ott csillogott a szemeiben. Nagyjából húsz perc késéssel, változatos istenkáromlások közepette sikerül is leparkolnom a yeep-et, amit a katonaság nyugdíjazott, és bár majd' szétesik az öreglány, semmiért nem cserélném le. Futólépésben indulok a bejárat felé, a fejem fölött egy kis kolomp jelzi, hogy új vendég érkezett. Nem kell túl sokáig keresnem Jasont, viszonylag gyorsan megtalálom egy félreesőbb bokszban. Szeretem ezt a helyet. Van benne valami különleges, valami sejtelmes.
-Oké, elég gáz majdnem fél órát késni egy olyan találkáról, amit én szerveztem, ugye? - Bocsánat kérően pislogok rá. Még jó hogy nem a randi szót használtam. Mindenesetre a kitartása, hogy nem hagyott faképnél, pozitívumnak számít, így hát gyorsan lekapom a kabátomat, s bizonytalanul kezet nyújtok neki, mikor felpattan a fotelból, majd lányos zavaromban inkább helyet foglalok, és igyekszem laza lenni, ahelyett, hogy ilyen idiótán viselkednék. Új ez a helyzet, még alkalmazkodnom kell.
-Jobb, mint újkorában. - Sütök el -így utólag belegondolva-, egy elég szar poént, és igyekszem a kínos nevetésemet minél hamarabb elfojtani.
-Szerencsére megúsztam egy enyhe agyrázkódással. - Még jó hogy nem tértem ki a kellemetlenebb részletekre, hogy még napokig hánytam utána. Nem valami gusztusos indítás egy első randin. Miért gondolom, hogy ez randi?!
-Cserfes kisasszony jól van? - Kérdezek érdeklőden Aurora felől. A kiskori énemre emlékeztet. Annyira, hogy egy idő után az agyam elkezdte bemesélni, hogy hasonlít is a gyerekkori önmagamra. Már ami a külsőségeket illeti... Szürreális volt az egész.
-Sokáig maradtok New York-ban? Merre lesz a következő úti cél? - Érdeklődöm kíváncsian. Úgy emlékszem azt mondta, hogy geográfus, és a munkájából adódóan állandóan költöznek, utaznak. Biztos nem egy unalmas figura!