A nap kora sugarai már szerény csókokkal illesztik kellemes melegségüket a bőrömőn, amikor Eilis Blanchet alakja felsejlik a csoportunk peremén – szinte érzem a ránk irányadó kiélezett figyelmet, ahogy a tábor többi résztvevője érdekfeszítő kíváncsisággal rajtunk legelteti a szemét, és ahogy az egyre csak elhúzódó pillanat szinte tapinthatóan sűrűsödik körülöttünk.  Irányzott lépésekkel mellém lép, nem túl közel, és túl távol sem – nagyjából a magánszférám képletesen belőtt küszöbén áll meg. Magabiztosan felém nyújtja a kezét, amit egy pillanatnyi habozás után elfogadok; szorítását határozottnak ítélem, éppen olyan, amilyenre számítottam.
– Bellis Oakwood – hozzá hasonlóan bemutatkozom, miközben mélyen a világos szemeibe fúrom a sajátjaim. Arcán halvány mosoly játszik, aminek értelmezése némi próbatétel elé állít – lehet egy tökéletesített pókerarc is –, egy pillanatra térlátásom egészébe keretezem mivoltát és érintőlegesen elgondolkodom, vajon mennyire hasonlítunk valójában. Közös vonások ide, vagy oda, most a feltételes egyezések egyáltalán nem relevánsak; ami igazán fontos, hogy ki az, aki ügyesebben teljesít a futópályán.
Marva buzgón ismét a hangosbeszélőjébe kurjant – véleményem szerint teljesen feleslegesen lévén, hogy nagyjából tízen vagyunk jelen, nem pedig tízezren – és erőteljes hangon, szájbarágósan közli a versennyel összefüggő további részleteket és szabályokat – a startvonal egyben a finálé is, és a győztes az, aki elsőként ér vissza a kiindulási ponthoz.
Bárminemű megfontolás nélkül a startvonalhoz lépek, még egy utolsó röpke pillantást vetek az ellenfelemre, majd a pálya végét helyezem a fókuszom alappontjába; a rajtot jelző sípszó éles hangja átszeli a csendet, és vele együtt én is előre lendülök, mint egy rugó, amit hosszan feszítettek meg. A lábaim gyors ütemű ritmusban csattognak a földön, minden egyes lépésnél a talpam egyértelműen érzékeli a föld szilárd, kemény textúráját, közben a távolban a fordulópont egyre közelebb kerül. Minden egyes lélegzetvétel újabb energiával tölt el, úgy érzem, mintha a levegő saját kezeivel emelne előre, és szélárnyékként sodorna a cél felé.
Az oxigén kapkodása, a fújások és fokozott lépések hangjai azt a benyomást keltik, hogy Eilis szorosan mögöttem lohol, és habár nem vagyok teljesen biztos ebben – lehet, hogy a saját mozgásom zajait hallom –, próbálom összeszedni a figyelmemet, hogy elkerüljem a koncentráció esetleges megingását, ami a jelenlegi vezető pozícióm rovására mehet; ma, a tábor első napján és versenyén biztosan nem engedek. A köztem és a kanyar közötti távolság egyre csak csökken, szerencsémre még a perifériás látásomban sem látom az ellenfelem, és ahogy a célponthoz érek, nem állok meg; megfordulok, és újra a startvonal felé rohanok. Némi sajdulást vélek felfedezni a lábaimban, de nem az a fajta, ami megállásra ösztönöz, annál inkább, ami gyorsabb tempóra motivál; egyre nagyobb sebességre kapcsolok, és épp annyival vagyok gyorsabb, hogy biztosítsam, enyém lesz a győzelem.
A finálé közeledtével a jelenlévő kabintársaim szurkoló kántálása egyre nagyobb hangerővel üti meg a külső fülem, rezgésük mértéktelenül felvillanyoz, kizárólag a végcél és az első hely lebeg a szemem előtt. Az utolsó métereket a diadalmámor és a számban szétáradt fémes íz vegyülése tölti ki, a szívem tajtékzó lendülettel dübörög, a világ megszűnik körülöttem, csak a startvonal létezik, amelyet átszáguldva végül magam mögött hagyok. Az éljenző hangok szétfolynak, mintha egy másik dimenzióba léptem volna, ahol csak én vagyok és a felismerés, hogy győztesként kerültem ki a versenyből.
Nem állok meg azonnal a célvonalon túl; derékra tett kézzel, lassan kis körökben sétálok, hogy stabilizáljam az elcsigázott légzésem, közben a kabintársaim izgatottan körém gyűlnek. Amint sikerül visszanyerem a normális légvételem, tekintetem Eilisre siklik, aki időközben szintén beért.
– Jó futás volt, elismerésre méltó a teljesítményed – magabiztos, határozott léptekkel közelítem meg, ahogy a karjaimat a fejem fölé emelem, hogy elnyújtóztassam a fáradt izmaimat. Valóban komoly kihívást jelentő vetélytársnak tartom, ezért kézfogást kezdeményezve felé nyújtom a kezem, hogy így fejezzem ki a tiszteletem és elismerésem.
– Jaja, szép teljesítmény, csak a győzelemhez nem volt elég – zavartan a hangforrás irányába billentem a fejem, a csípős megjegyzést rövid vihorászás követi. Hűha, nem is gondoltam volna, hogy patkányok is pályázhatnak a táborvezetői posztra.

We are not look like the same
WHO THE HELL ARE YOU ANYWAY?!

Az érzések zavaros rengetege kavargott bennem, mintha minden érzés egyszerre akarna rajtam átfutni és jelezni nekem, adni egy üzenetet, hogy ez nem éppen az a hely, ahol lennem kéne. Sok mindent eltudtam képzelni az anyámról, de hogy árulása ilyen negédes ízt hagyjon magam után, főleg körbepillantva a sok idegen arc közt egyetlen ismerős arcot sem találva. Biztos vagyok benne hogy a helyzetet kicsit felnagyítom és sokkal nehezebben engedek fel, mint ahogyan azt elvárják vagy tennem kéne. Biztos tényleg sokat kellett győzködnie a dékánt a beengedésemmel kapcsolatban, nem hiszem hogy tényleg ezt nagyon megengednék bárkinek is, anya tényleg tud valamit és nem csak a ruhatervezéshez ért, éppúgy szót ért az emberek természetével és lelkével is, mintha csak egy könyvet olvasni oly könnyedén tárja fel mások lelkét és vonja le a megfelelő következtetéseket.
Nem igazán kedveltem a gondolatot hogy négy idegen lánnyal leszek majd összezárva és utána még az elsőéveseket is segítenem kéne útbaigazítani. Én nagyon régóta tudtam mire áhítozom, tudtam mi szeretnék lenni és ennek megfelelően kezdtem el felépíteni az életemet. Nagyapó mindig azt mondta hiába táncolok tökéletesen, hiába érek el sikereket, örökké nem lehet ezt választani megélhetésnek, mindenki megöregszik és a test az évek folyamán veszít rugalmasságából és egyre törékenyebbé formálódik. Egyesek ezeket a gondolatokat biztosan ijesztőnek vagy éppen lehengerlőnek gondolnák, számomra pedig inkább tökéletes üzenet volt és tanács a jövőmet illetően.
A reggeli közben csak azon tudtam gondolkodni milyen formában köszönjem meg jóanyámnak eme fondorlatos húzását, bár amikor már a fejének a leborotválásán elmélkedtem tudtam, hogy itt lesz az ideje másfelé terelni a gondolataimat. Láttam ahogyan az idegenek szája mozog és szavakat formálnak, ahogyan kommunikálnak egymással és látszott hogy tényleg jóformán mindenki ismer mindenkit. Valamilyen helyi nőcsábászról volt szó, akinek a párja milyen szerencsés lesz... ezek számomra nagyon úgy hangzanak, mintha csak a tinidrámákban megrekedt fiatallányok próbálnának nagylányos szerepben tetszelegni egy komoly intézménybe, melynek kapuit sokkalta inkább zárva kellett volna tartani előttük.
És még interaktív programok is vannak, mint egy futóverseny... nem mondom eléggé elpuhultam az elmúlt pár hétben, próbáltam megszokni a várost és a reggeli kocogásokat inkább a térkép tanulmányozása váltotta fel. Egész meglepett nyugodtság lengett körbe, míg meg nem hallottam a nevemet... gondolom innen sokkalta nehezebb lenne kihátrálni és még hálátlannak is tűnnék mindenkivel szemben... Miközben elindulok a startvonal felé felkötöm a hajamat erős kontyba ahogyan a belett előtt is szoktam, már egészen könnyedén és természetesen megy, azonban az erős bámulás mely lépteimet kíséri kissé elbizonytalanít és inkább csak lófarokba kötöm hajamat.
Valaki megszólalására meg csak felvonom a szemöldökömet. Még hogy ikrek... - Egyáltalán nem hasonlítunk, egy cseppet sem. - jelentem ki én is határozottan, majd mikor végre mellé érek kezemet nyújtom felé, hiszen engem megtanítottak az illemre gyerekkoromban és mindig illik valakinek bemutatkozni annak ellenére is, hogy már esetlegesen valaki hallotta a nevedet. - Eilis Blanchet vagyok. Győzzön az ügyesebb. - még egy félmosolyt is megengedek az irányába. Nem igazán tűnik egy kellemes személyiségnek, de ahogyan könyveket úgy embereket sem szabad megítélni a borítójuk alapján.

Édesapám váratlan üzleti útja kapóra jött Deweyék bulija utáni napon, ugyanis iszonyatosan másnaposan, pokolian fejfájósan, és a kínos tetteim fájdalmas beismerésétől szorongva bármit megadtam volna, hogy elkerüljem a kellemetlen eszmecserét, amely apci eljegyzésének elmulasztása vont maga után. Ennek ellenére nem számítottam arra, hogy az egy hétből kettő lesz, a kettőből egy hónap, az egy hónapból pedig lassan kettő – ennyi ideig semmilyen konfliktust nem érdemes elodázni, kifejezetten idétlen és ineffektív, ha a problémát a szőnyeg alá söpörjük.
Az elmúlt időszakban a beszélgetéseinkre szokatlan fásultság lengte körül időnkénti üzenetváltásainkat, meglepő módon egyetlen telefonhívásra sem futotta, vagy tipikus becenévre, se Kisprücsök, Bellsie, vagy Belly-Jelly, így nem tudok megálljt parancsolni a töprengő boncolgatásoknak – idegesítően belopja magát az elmémben a gondolat, hogy talán ez a vég: definitívan elveszítettem az "egyedüli nő" szerepem apu életében – akár tetszik, akár nem – önkéntelenül rá vagyok kényszerülve, hogy immár Margottal, a hasznaleső jegyesével osztozzak a helyen. Az elhúzódott üzleti út egyetlen előnyös aspektusa, hogy apám mennyaszörnye sincs a közvetlen közelemben, így leplezetlenül mellőzhetem, hogy fizikailag kelljen szembenéznem az evidens tényekkel.
Noha négy fárasztó év telt el a legelső gólyatábori élményem óta, még élénken emlékszem az első egyetemi tanévem előtti utolsó hétre, amelyet a hagyományos erdei táborhelyszínen töltöttünk; fikarcnyit sem fakult a kitűzött céljaim megvalósításából fakadó túlcsorduló büszkeség érzete; sőt, további kiapadhatatlan inspirációt nyújtott és határtalan sóvárgást ébresztett bennem, hogy nagyobb részt tudhassak magaménak az egyetem közösségi életéből – ezért is vállaltam idén a táborvezetői szerepet. Újjáélesztve a mélységesen átható érzést és megkapaszkodva benne, akkurátus precizitással hajtogattam élére bőröndömbe az egy heti ruhatáramat, miközben szakadatlanul ismételgettem magamban, hogy ideje a tudatalattim mélyére száműzni az elmúlt hetek viharos történéseit és kellőképpen megünnepelni az apró diadalomat.
Habár tegnap meglehetősen későn érkeztem a táborba, és még később tértem nyugovóra, a reggeli napfény első sugaraira ébredtem, így még bőven jutott időm zavartalanul bejárni a kemping területét, kiélvezni a korai órák békés csendjét – kézben az immár ötödik botanikai jegyzetfüzetemmel, néha megállva, hogy a helyszínen honos növényeket vázoljam fel, amiket aztán a közeli tó partján kiegészítettem alapos aprólékosággal.
Fél nyolcas svédasztalos reggeli, pontban kilenckor találkozó a futópályánál – kétséget kizáróan idén is mozgással indulnak majd a sűrű napok. Marva fanatikusan ordítva a megafonjába, közérdekű közlemény formájában tudatja velünk, hogy stafétafutással kezdünk – mintha ez eddig nem lett volna magától értetődő –, és készüljünk fel, mert amint az első versenyzők elrajtoltak, párban szólítja a következőket, és így tovább.
– Kérem a start vonalhoz Bellis Oakwoodot, éééés... – a lánysleppem erélyesen felvisít mögöttem a teljes nevem hallatán, míg Marva ráérősen végig méri a keze ügyében lévő, csíptetős táblán rögzített névsort. Némileg értetlenül állok a habozása előtt – tekintettel, hogy én és a jelenleg névtelen opponensem vagyunk az első jelöltek, nem lehet embert próbáló megbízás találomra egy random névre bökni. – Eilis Blanchetet!
A startvonal mögött elhelyezkedve, látóterem közepébe pozícionálom a futópálya végét, mentálisan lejátszom a fejemben, ahogy lesprintelem oda és vissza az előttem elnyúló kétszáz méteres távot, amikor mögöttem fennhangon megszólal valaki.
– Hűha, ikreket egymás ellen versenyeztetni... ez lehetne az „önmagával vívott harc” kifejezés fizikai megtestesítése – hátravetett pillantással degradálóan végig mérem a hahotázó tömeget, tekintetem felváltva fixírozza a tátott szájjal kétkedő Marvát, az egyetemi társaimat és az ellenfelem. Karba fonva mellkasom előtt eddig szabadon lógó kezeimet, jobb sarkamra helyezve a testsúlyom egészét, lendületes mozdulattal megfordulok, hogy szembe nézzek a közönséggel.
– De hát nem is hasonlítunk – széttárt kezekkel farkas szemezek a többiekkel, nyilvánvaló zavarodottságom jeléül szkeptikusan ráncolódó szemöldököm alatt. Lopott oldalpillantással töviről hegyire szemügyre veszem az küzdőfelem – világos haj, világos íriszek... ezen az alapon Margot Robbiehoz is hasonlíthatnának. Remek, ezek a betondzsungel lakók már most teljesen megzavarodtak a szmogdificitben és a megszokottnál több friss levegő hatására; lefogadom, meglehetősen izgalmas napok elé nézünk.