Bellis jellemi fejlődésében meghatározó szerepet játszott a női eszménykép hiánya. Tekintettel arra, hogy csonka családban és anyai útmutatás nélkül nőtt fel, már egészen fiatal korában megfogalmazódott benne a nagybetűs élet egyik alap kérdése – milyen is egy igazi nő? Ugyan a nagymamája az apja segítségére sietett, akárhányszor szükség volt rá, de őt nem lehet ideálként említeni, mert a női nem képviselőivel kapcsolatos példái már kislány korában sem nyűgözték le Bellyt.
„A fiúk hangosak, a lányok csendesek.”
„A lányok gyengék, a fiúk erősek.”
„A lányok a fiúkkal ellentétben nem verekednek, nem ordibálnak és nem rohangálnak.”
Nagyanyja kijelentéseiből azt a konklúziót vonta le, hogy a lányok élete unalmas, és ő világéletében mindennél jobban utalta a szürke monotonitást. Legfőképpen emiatt nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy bizonyos dolgok elfogadhatatlannak minősülnek a részéről csak azért, mert nem az ellenkező nemben született.
A kényes témát boncolgató, hajthatatlan kérdései gyakran kibillentették a nagyiját a kiegyensúlyozott kedélyállapotából, logikus magyarázatot azonban sosem kapott rájuk. És ez bosszantotta… olyan mértékekig, hogy egy idő után elkezdte badarságnak tekinteni a nagyanyja minden íratlan szabályát. Helyette, még ha nem is szánt szándékkal, elindult a válaszok nyomában és a felfedezés kacskaringós útján.
Nem csak a női mivoltot szerette volna megérteni, konkvisztádor módjára meghódította az előtte kitáruló világot. Úgy szippantotta magába a rendelkezésére álló tudásanyagot, mint ahogy a szenvedélybetegek a narkotikumokat, s ahogy tágult a látásköre, úgy az érdeklődéskörei is. A kíváncsisága rettenthetetlenné tette, felébresztette a kalandvágyát és ezzel egyetemben őt sem hagyta elszenderülni. Feltáró expedíciókra hívta, amikből hazaérve az újat megszállottként bontotta apró molekulákra, ízekre szedte, hogy megértse. A végeredmény azonban korántsem az volt, amire számított, és erre mi sem emlékeztette jobban, mint a könnyeket beharangozó, jellegzetesen csípő érzés a szemében és a szájában szétterülő kesernyés íz. Akárhányszor a világ arcába állt, az bármilyen megfontolás nélkül, pofátlanul szembe köpte.
Mintha az megfélemlíthetné…
A serdülőkor küszöbét átlépve kezdett el szembesülni a legnagyobb társadalmi problémákkal, és habár nem is rögtön, de akkortájt lobbant lángra benne a tettrekészség. Igazságérzete eltusolhatatlan, de semmiképp sem gondolja, hogy ami megfelel a társadalmi elvárásoknak, az mindenképpen morális is. Mi több, aggályok nélkül képes megkérdőjelezni azt is, ami asszimilálódott a mindennapok általános történéseivel és teljesen elfogadottá vált. Miért tökös a bátor ember és miért punci a gyáva, amikor azok a tökök egy gyengébb ütésre magzatpózba küldik a tulajdonosukat, bezzeg a vénuszdomb alatt megbújó mirakulum új életet képes világra hozni?
Lendületes személyiségének köszönhetően állandóan gesztikulál, folyamatosan mozgásban van, mindig akad valami tennivalója. Alapjáraton nem harsány ember, a vitás helyzetekben is anélkül veszi át a szót – néha erőszakosan is – hogy megemelné a hangját. Egy tüntetésen viszont ő lenne a leghangosabban harsogó a saját harminc-negyven négyzetméteres bűvkörében.
A nagyszájúsága rengetegszer bajt hozott a fejére, de látszólag nincs a földön olyan, ami eltántoríthatná a világmegváltó szándékaitól. Tüzes jellemű, így nem nehéz kihúzni nála a gyufát, viszont nem az erőszak híve, szóval a felhevült helyzetekben is többnyire passzív agresszív magatartást tanúsít; példának okáért szembetűnő forszírozottsággal artikulál és direkt úgy közli a mondandóját, hogy még egy öt éves is megértse.
A gyengédebb érzéseit igyekszik elpalástolni – azok nem erős, emancipált nőknek valóak – és sosem vallaná be, hogy a páncél mögött néha rettentően szenved a másnapban megbúvó rejtélyeségtől, a jövő hangjától. Esténként, közvetlenül elalvás előtt gyakran könnyesre gyötrik a negatív gondolatok, és pár havonta egyszer biztos, hogy pityeregve riad fel az éjszaka közepén, mert valamelyik szeretetének az elvesztését látta álmában. Olykor az alvásképtelenség sátrat ver a szobájában, amitől Bellis általában a biztonságos mentsvárként szolgáló könyvhalmazaiba menekül.
Együttérző személyiség – könnyen el tudja magát képzelni mások cipőjében – talán túlságosan is. Néha úgy érzi, a világ problémái a keskeny vállain nehezednek, és ha valaki igazságtalanság áldozatává válik, azt nagyon magára tudja venni. Nem szeret a hősmegmentő szerepében díszelegni, nem a dicsőségért önkénteskedik, vagy szólítja le az utcán haladókat, hogy a figyelmükre hívja, nyitva áll a táskájuk valamelyik zsebe. Ennél sokkal önzetlenebb és optimista szándékok vezérlik – jobbá szeretné tenni mindenki számára a földi létet. Őszintén szereti az életet, a világot és a benne élőket – embereket és állatokat egyaránt. Rengeteg barátja és ismerőse van, ezen kívül kettő imádnivaló macskája is, akik a legnagyobb vigaszt nyújtják a számára a nehezebb napokban.
Mániákusan szereti a teát, a nagyapja nem hiába viccelődik szüntelenül azzal, hogy vér helyett is az folyik ereiben. Egy mézes krizantémmal, vagy jázmin zölddel bármikor meg lehet vesztegetni. A kamillavirágból készült teát viszont csak betegen issza meg és akkor, ha nagyon muszáj. Azzal valahogy sosem sikerült megbarátkoznia.

— Nőnek lenni privilégium.
Halstont milliméterek választják el a tükör makulátlan tiszta felületétől. Már percek óta a halvány magentaszín szájfényét igazítja, aminek előző adagját nem sokkal ezelőtt egy negyedéves csókolta le ajkairól vadállatias heveséggel. Keresztbefont karokkal, az ajtónak támasztva figyelem, ahogy összecuppanja csillogó hússzirmait a repetitív kenő mozdulatsor végére érve. A vállán lógó vasláncos retiküljébe dugja a kenceficét és rutinos mozdulattal megigazítja a B-kosaras ikreket. Mintha szükség lenne rá… Halston mellei gyakran felvetődő témák a kampuszon a tökéletes formájuk miatt. A nőnemű csoporttársaink és a nálunk jóval idősebb lányok is irigykedő pillantásokat vetnek rájuk akárhányszor úgy ítélik meg, hogy az égvilágon senkinek sem tűnik fel. Egyesek ezzel nyomorgatják magukat, mások csupán azzal a céllal teszik, hogy később a valódiáságukon köszörüljék a nyelvüket.
— Aligha privilégium, ha előre engednek az ajtóban, Halston. Nőként kevesebbet keresel, ha két számjegyű a szexpartnereid összege, a társadalom szégyennek ítéli, amiért minden kulcs nyitja a lakatod, és a nemek harcában is csak a "gyengébb" jelzőt nyerheted. Nőnek lenni valóban kiváltság, csak a világ még nem látja a korrekt miérteket – szemforgatva megcsóválom a fejem, majd unottan a piros alma cidermaradékomra fanyalodom. Sosem tartottam egészségesnek, ha a legjobb barátnőm az édesanyja szavaival él, aki a 90-es és a korai 2000-es évek amerikai mintanőket képviselte – remek anya és feleség, aki sokat ad magára, ugyanakkor a legtermészetesebb beletörődéssel elfogadja, hogy a férfiak világában él, és nehezen bár, de lenyeli a véleményét a reggeli citromos vizével, az esti fogyókúrás teájával, vagy a titokban elfogyasztott extra pohár borral.
A mondandóm szemmel láthatóan célba ér, a társaságomban lévő lány hirtelen gyorsasággal abbahagyja a tükörképével való varkasszemezést, hogy helyette engem helyezzen az íriszei kereszttüzébe. Felém fordul és lomhán a mosdókagylónak préseli hátsóját. Kérdőn vonom fel a szemöldökeimet, mire a szinte műalkotás számba menő precizitással kikent ajkai halvány mosolyba görbülnek.
— Ha részben sem értesz egyet velem, miért bújtattad tapadós szoknyába a hosszú lábaid? – egyetlen kérdésbe foglalja a pillanatnyi csend alatt felmerült gondolatait. Enervált arcmimikáim egyértelműen elárulhatják, hogy az általa definiált női előjognak abszolúte semmi köze a ruházatomhoz kapcsolatos döntéseim meghozatalában.
— Időnként relatíve ostoba kérdéseid vannak ahhoz képest, hogy milyen okos vagy, Hallie. — felelem megbotránkozva azon, hogy az ilyesmi a vitatémáink opciói közé sorolandó. A lány teátrálisan megszívja a fogát, ezzel is a tudatomra adva, hogy az imént elhangzott kijelentés cseppet sincs ínyére. Kár lenne tagadni, hogy az a néhány elfogyasztott cider meglehetősen blokkolja azokat az agyi receptoraimat, amik az őszinteségi megnyilvánulásaimat tartják valamelyest kordában. — Hellóóóó! Látom, hogy nem vetted észre, pedig még a vaknak is feltűnne, hogy piszkosul jól áll rajtam. Bármilyen nehezen is, de elhiheted, hogy a ruhatáram egyik darabja sem része egy jól kifundált stratégiának, amivel kicsikarhatok némi férfi affirmációt.
Halston arca rögvest felderül, ahogy belekezdek a magyarázatomba. Lágyan lecsukja a szemhéjait és motyogva imitálja az előbb elhangzott szavaimat, miközben lassan kiszorítja a köztünk lévő levegőt. Két tenyere közé fogja a kissé kipirult arcomat és szélesen elmosolyodik.
— Csak vicceltem… jól tudod, hogy te vagy az elsőszámú példaképem.
Tulajdonképpen fogalmam sem volt róla és a szaporán tagadó fejrázásomnál csak a kétkedő arcelrendezésem teszi ezt evidensebbé. A lány szoros ölelése azonban tagadhatatlanul lecsillapítja a bosszútörmeléket, amit az emócióvulkánom aktívan okádni kezdett.
— Irány vissza a bulikaaaaa! — visítja lelkesen és a sajátjánál két oktávval magasabb hangszínezeten, amint elhúzódik tőlem. Az robosztus ajtó gömbalakú kilincséhez nyújtja a kezét, de mielőtt elforgatná, a biztonság kedvéért ismét a tükörképébe vési a tekintetét. A boldogságtól szikrázó pillantásával végig fixírozza a virágmintás miniruhába öltöztetett alakját, a füle mögé gyűr egy rakoncátlan hajtincset, majd rám néz, hogy tudassa velem, végre-valahára készen áll.
A házibuli többi vendégéhez csatlakozva az aktuálisan népszerű pop slágarek egyike és az ivásra ösztönző kántálás fogad minket. A jelenlévők egy része a kertben, a medence körül szórakozik, mások a csendesebb és meghittebb hely reményében igyekeznek fel az emeletre. Körbe pásztázva a helyiséget, a tekintetem véletlenszerűen összeakad a hangosan ivós társaság egyik tagjáéval. Nincs szükségem gondolatolvasási készségekre ahhoz, hogy leolvassam a szándékait az arcáról.
— Hé, Halston! — szólal meg Greg, mihelyt megragadom a barátnőm kezét, hogy még időben a kert felé húzzam. A próbálkozásom meddőnek bizonyul, és ahelyett, hogy a medence irányába vezetném Halstont, ő vonszol el egyenesen a limitjeiket próbára tévő társaság középpontjába. Greg ízibe felkap kettő gyümölcsös vodkazselé shotot a rendetlen pultról, hogy ránk erőszakolja őket és ezzel bevegyen minket a játékukba. Hallie gondolkodás nélkül elveszi a hozzá közelebbit, míg én csak spekulálva szemezek a másikkal.
— Bellyyyyy? — a lány cinkos tekintettel pislog rám, a hangos vokalizálása az előbbi kántálásnál is fülsértőbb. Sosem voltam a vodka és az unszoló ivás nagy rajongója, és most is visszautasítanám a "kedves" gesztust, ha a hátsó sorokból valaki nem támadna le azzal, hogy „ez a játék nem gyengéknek való”. További vacillálás nélkül elveszem a kocsonyás állagú rövid italt és a lehető leggyorsabban leküldöm. Igyekszem nem grimaszolni, és ha az utóíz nem is, de az ujjongó éljenzés jóval megkönnyíti a dolgom. Úgy érzem, rám férne némi friss levegő, de a vonagló és ordító egyetemistától hemzsegő kert nem tűnik megfelelőnek erre a célra.
— Mindjárt jövök — Hallie tudtára adom a intencióimat, aki vihogva cseveg Greg egyik haverjával. Látszólag nem tulajdonít sok jelentőséget az ígéretemnek, mindössze egy kurta okéval reagál rá, amit egy mondat közepén, a válla felett elnézve dob hátra. Tekintettel arra, hogy teljesen elmerült a témázgatásba, arra számítok, hogy nem bánná, ha akár hosszabb időre is eltűnnék. További idővesztegetés nélkül az emeletre vezető lépcső felé veszem az irányt.
Nem ez az első alkalom, hogy Greg házában járok. A negyedéves rengeteg házibulit szokott rendezni révén, hogy a szülei folyamatosan üzleti utakon vannak. Néhány alkalommal ezelőtt rábukkantam az egyik vendégszobájukra, aminek pompás kis erkélye van. Gyanítom, hogy azért nem botlottam bele másokba ott, mert a helyiség a ház harmadik emeletén található, míg a buli a pincében. Nincs annyi energia a részeg emberben, hogy felmásszon odáig.
Lelki szemeim előtt már azt vizualizálom, ahogy az erkélykorlátra aggatott virágtartók közé, az éjszaka hűs leple alá libbenek ki, amikor benyitok a szobába. A lábaim már a küszöböt átlépve kővé dermednek, ugyanis nem számítottam arra, hogy ezúttal egy betolakodóval kell szembesülnöm. Ha szimplán csak egy bulizó lett volna, talán lenyeltem volna a békát és csalódottan visszakullogtam volna Halstonhoz. De a szobában, a falon lógó festménnyel szemben Chase áll, a Columbia egyetem valaha volt legnagyobb seggfeje.
— Le merem fogadni, hogy Klimt nem tartozik a kedvenceid közé… — jegyezi meg, amint megpillant. Téves.
— Alapjába véve nincs problémám az erotikával, ha nem pusztán a női testtel próbálják szimbolizálni. Judit Holofernész fejével az egyik kedvencem tőle — az utóbbi mondatot kissé összeszűkölt szemekkel jegyzem meg és reménykedve, hogy ismeri a festményt. Önelégült mosolya arra enged következtetni, hogy szorult benne annyi kultúra, de nem bizonyosodom meg róla, elvégre teljesen hidegen hagy. – Mit keresel itt? – úgy szegezem felé kérdésemet, mintha a tulajdon szobámban találtam volna rá.
— Lám-lám, az elvakult feministának van feminin oldala is? — a kérdésfeltevésemet teljességgel ignorálja, helyette jobb kezével, pontosabban a szegélyénél fogott műanyag poharával mutat az alakom alsó tája felé.
— Ó, hát elnézést kérek tőled és a hozzád hasonló társadalom söpredékektől, amiért a hétköznapi ruházatom nem extrán imponáló — egy nüansznyi cinizmussal a hangomban reagálom le az ostoba kérdését. Eddig is valamivel kirívóbb szerelésekben jelentem meg a házibulikban, s nem miatta, vagy bárki más kedvéért. Magam miatt.
— Elnézzük mi, de ha jobban figyelnél rá, akkor nem lennél ennyire magányos — pofátlan módon tovább gúnyolódik. Csettint a nyelvével és ismét végignéz rajtam. Eminens jártassággal kelti bennem azt az érzést, hogy egy darab hús vagyok a hentes kirakatában. És nincs is elég szó a Földön, hogy összefoglaljam, mennyire kiborít, hogy azt hiszi bármit is tud rólam. A folytonos háborúskodás, szócsaták és ellenségeskedés triumvirátusából még negyed annyi információt sem gyűjthetett, hogy azt mondja, ismer.
— Tudod… az a baj veled és azokkal, akik osztják a véleményed, hogy szerintetek az összes nő életében elsődleges a férfi megléte. Nem mondom, hogy a párkapcsolat a kevésbé fontos dolgok között szerepel a ranglistán, viszont bármikor aláírom neked, hogy a hozzád hasonló férfiszerűségek bizony még csak helyet sem kapnak rajta.
A dühödt indulattól csöpögő magyarázásom közben elfogy a köztünk lévő távolság, és már csak parányi centiméterek választanak el minket egymástól. Sosem féltem attól, hogy belemásszak valaki arcába, főleg ha az ok is adatott volt. A nyakamat tenném rá, hogy a személyeskedés pont elengedő indíttatás.
Chase arcáról lefagy a kósza vigyor, én pedig mélyen az íriszeibe fúrom a szilaj hullámokat vető kékjeimet – így nézünk farkasszemet néhány pillanat erejéig. Azt kívánom, bárcsak képes lennék gondolatokat olvasni, hogy értelmezni tudjam a végtelen ónixéit, de ennek hiányában valamiféle rettegés lesz úrrá rajtam, amitől végigfut felhámomon a libabőr. Az eszem azt diktálja, hogy forduljak sarkon és tegyek pontot erre a szánalmas vitára, de inkább belső harcot vívok vele, minthogy fejet hajtsak minden racionális előtt és meghátráljak.
A velem szemben álló meglendíti a szabad kezét, váratlanul, szinte természetellenes gyorsasággal tarkón ragad, és bitorló vehemenciával magához húz, míg ajkai az enyémre nem préselődnek. Brutális sokként ér a csókja, a meglepettség ereje megbénít, de csak addig, amíg ereimben fel nem forr a vérem. A mellkasánál fogva eltolom magamtól, és egy jól bemért öklössel bemosok neki egyet. Bármit megadnék azért, hogy visszapörgethessem az időt és elodázva az indoklást itt hagyjam.
Újabban megcsillan a tenyérbe mászó, önelégült mosolya, a kettőnk közötti éterbe emeli az imént még szabad kezét, markában az arany nyakláncom villan meg. Fél pillanatomba telik, mire felfogom, hogy ez a barom leszakította a nyakamról az ékszert és pont ennyi fáziskéséssel kapok utána, hogy visszaszerezzem, ami engem illet. Kiszámítható módon fürgén visszahúzza a karját, helyette csücsörítve előre nyújtja a nyakát — Egy csók az ára.
— Undorító féreg vagy – prüszkölöm összeszorított fogakkal, amint látványosan letörlöm alkarom segítségével az ajkaimat, majd száznyolcvan fokos fordulatot teszek és még azelőtt becsapom magam mögött az ajtót, hogy bármit is reagálhatna. Kettesével szedem a lépcsőfokokat, a figyelmem középpontjában a mobilon előhalászása áll, ami nyilván pont most – hát mikor, ha nem most – veszett el a hátizsákom éterében.
Csupán egy másodperces késéssel pillantok fel a lépcsőfordulóban – számíthattam volna arra, hogy egy teltházas házibuliban az épület többi része mások kíváncsiságát is felkelti, mivel azonban ilyen alapvető dolgok leghalványabb gondolata sem fordult meg a fejemben, a beláthatatlan kanyarban lendületem teljesével váratlanul valakibe ütközöm. Elkap – a bőre a bőrömön, az illata a szaglóhámomon, a tekintete az enyémen, nyelvén a nevem — Belly, ugye? — a hozzá társuló emlékek mindegyike megrohamoz, amint másfél lépésnyi távolságot ékelek közénk és a szelíd mosolyba húzódó arcmimikájára pillantok. „Atya szentség, Bellis! Te lefeküdtél Kittel a buli után?” Halston elképedt hangja harsan fel a fejemben. Foltokban hiányos memóriám a mai napig sem tudja alátámasztani a feltételezést, de minden jel arra utalt a másnap reggelén: redőnyréseken átszűrődő reggeli fénynyalábok, négy idegen fal, ismeretlen ágy, Kit békésen alvó arca a ballomon.
Ha egy szekundummal korábban pillantottam volna fel, talán megálljt parancsolhattam volna a dinamikának, könnyedén kitérhettem volna az útjából, elkerülve bármiféle interakciót, és hogy ostobán, a sírás küszöbén toporogva kelljen előtte állnom. Bevallom, az egyszeri találkozásunk után addig áltattam magam azzal, hogy az életben nem futunk össze többé, amíg valami csoda folytán határozottan el nem hittem.
— Jól vagy? — felhőtlen öröme jeléül görbülő ajakívei egyenes állásba húzódnak a közénk furakodott pillanatnyi csend hatására. Némileg feldúltan, kurtán felpillantok a lépcsősor tetejére, hogy tanúbizonyítékot szerezzek afelől, Chase nem követett.
— Igen... bocs, mennem kell — a hamis válaszom és a rideg magatartásom nem is tükrözhetné rosszabbul az alapjáraton kifinomult modorom – elviharzom mellette, amint biztosra veszem, hogy a támadóm nem eredt a nyomomba a második csókért, amitől megfosztottam, egyszerűen nem bírom elviselni a rám fixálódó, aggodalmas pillantását, és ezen a ponton képtelen lennék bármilyen beszélgetést lefolytatni vele, nemhogy tisztázni a bizonyos este részleteit és helyre rakni a töredékes emlékeimet. Eddig is szükségem volt friss levegőre, most azonban úgy érzem, majd megfulladok a visszafojtott sírástól.
A kijárat irányába igyekezve, siettemben sikeresen fellökök még néhány embert, annyira menekülhetnékem van. Egyéb körülmények között elnézést kérnék, de jelenleg másra sem koncentrálok, mint a szökésen. Sőt, olyannyira szeretném magam mögött hagyni a történteket, hogy az utca végén eszmélek rá, hogy teljesen megfeledkeztem a mobiloról, így még Ubert is kell hívnom. Mint aki elvesztette a józan eszét, körbe-körbe járkálok a készülékkel a kezemben, közben igyekszem átvenni a kontrollt a szapora légzésem felett azt szajkózva hangtalanul magamban, hogy a kezemben van az irányítás. Beletelik egy jó néhány percembe és lépésembe, míg valamelyest lenyugszom, de mire megérkezik a fuvarom, már egészen szalonképes formába rázom magam.
Ez idáig fel sem tűnt, hogy mekkora erővel sújtottam le Chase járomcsontjára, de ahogy az autóajtó kilincséhez nyúlok, belém hasít a fájdalom. Eszembe jut a tettlegességig fajult atrocitás, ami minden elvemmel konfrontálódik és amivel a végletekig meghazudtoltam önmagam. Jobban szemügyre veszem a sajgó területet, és mérget vennék rá, hogy a lilulásnak indult kézfejem egy ideig még emlékeztetni fog a kéretlen csókra.
Csukott szemmel ülök a gépjármű hátsó ülésén azon munkálkodva, hogy kizárjam a körülöttem lévő zajt. Őszintén hálás vagyok, hogy a sofőröm nem a beszédes fajtából való, jelenleg abszolúte semmi kedvem eljátszani a társaságra vágyó utast. Bónuszként még a rádió is csak minimális hangerőn szól.
A nyugalmas légkört a kezemben pihenő mobilom sürgető rezgése zavarja meg. Automatikusan felpattannak a szemhéjaim, hogy a kijelzőre pillantsak, amin Halston széles mosolya virít. Belém nyilall a felismerés: szó nélkül húztam el a buliból magára hagyva barátosnémet.
— Haló, Hallie? — bűntudattal teli hangon veszem fel a telefont.
— Belly, te jó isten! Mindenhol kerestelek. Hol vagy? – kérdi pánikolva a vonal túlsó végéből, a hangjából és a beszédéből jól leszűrhető, hogy a távozásom után is lecsúszott neki egypár shot.
— Hazaindultam, mert nem éreztem jól magam. Ne haragudj, hogy szó nélkül jöttem el. Veled minden rendben? Merre vagy? — szabadkozom, míg magamban még mindig azon tűnődöm, hogyan felejtkezhettem meg szegényről. Nagy levegőt vesz, mintha azon lenne, hogy leküldje a felszínre kívánkozó gyomortartalmát.
— Chaset félholtan találták az egyik vendégszobában, Belle. Úgy látszik, valaki csúnyán ellátta a baját – törik meg végül a hangja — Nem tudom, hogy mit csináljak. A szüleim ki fognak nyírni. – folytatja bőgve és kétségbeesetten. A híre lavinaként temet maga alá, így másodpercekig csak némán ülök a fülemhez tapasztott mobilommal. — Ott vagy, Bellis? — egy pillanatig visszatartja a hangos zokogást.
— Igen, én csak… teljesen le vagyok sújtva — magyarázom zavarodottan, elveszve a közelmúlt megelevenedt képei között. Hogyan fogom elmondani Halstonnak, vagy bárki másnak, hogy egy vagyok az utolsók között, akik Chase-zel beszéltek, mielőtt félholtra verték? Arról nem is beszélve, hogy pár perccel ezelőtt én is bemostam neki egyet. Nem mintha az életért harcolt volna utána...
— Megérkezett a rendőrség, Belle. Később beszélünk — tájékoztat, majd kurtán megszívja az orrát.
— Mindenképpen… — biztosítom afelől, hogy tartjuk a kapcsolatot, majd lerakom a telefont. Az autó megáll a házunk előtt, s mint akit puskából lőttek ki, úgy szökkenek ki a kocsiból. Futólépésben teszem meg a házunk és az út közti távot, s a bejárati ajtón túl egyenesen a szobám biztonságába menekülök. Most semmi másra nincs szükségem, csak magányra.