A taxi motorja felbőg, még mielőtt rendesen becsuktam volna az ajtót, aztán a kerekei tovább suhannak a feketére ázott aszfalton. Nem sokkal előttem a járdán egy mélyedésben megült a víz, a Chelsea parkban lévő focipálya fényeit tükrözte vissza. Valamiféle fél-profi meccs lehetett ott; volt bíró, de csak félig tűntek úgy, mint akik tudják, mi történik. Egy pillanatra még azon is elgondolkoztam, hogy csatlakozom a nézőtérhez; csak addig, amíg ki nem alszik a lámpa fénye a dolgozószobában. Csak addig, amíg el nem tűnik a bizsergés a mellkasomból, amit olyasvalaki okozott, aki nem a férjem.
Nem nevezném magam bűntudatosnak. Vannak dolgok, amiről az emberek nem szólnak egymásnak és kész. Mert így könnyebb; mert így egyszerűbb. Mert így senkinek sem fáj. A balesetem óta nem igen voltam olyan boldog, mint az elmúlt hónapokban, Vincentet meg egyébként sem érdekli semmi a munkáján kívül, úgyhogy miért is lenne rossz az, amit csinálok? Én sem tudom, Ő mit csinál, mikor nem vagyunk együtt.
Végül mégis úgy döntök, hogy a bejárat felé veszem az irányt; ösztönösen csekkolom le a postaládát, pedig tudom, hogy Vincent is ugyanezt csinálja, mikor hazaér. Nekem már soha nem marad levél; Vincent mindent külön válogat fent. Előfizetés, számlák, és minden egyéb, amit kidobhatónak talál. Akkor is, ha én történetesen még szeretném lecsekkolni azt a közértes reklámújságot. Vagy a dolláros boltét.
A lift műfényében a hideg faburkolatnak vetem a hátam; ahogy megpróbálom összekulcsolni a lábaim, majdnem elvesztem az egyensúlyom a magassarkúban. Lehet, hogy egy egészen kicsit többet ittam volna, mint kellene, de én is csak emberből vagyok. Ha azt írják, hogy korlátlan fogyasztás nőknek, akkor ennyire bőven kivehetem a részem a patriarchista társadalom lehúzásában.
Nem tudom, hogy az ingemen lévő sárgás folt valóban ott van-e, vagy csak a lift fényei játszanak-e az érzékeimmel, de egy dinggel hirtelen kinyílik az ajtó, ami valamiért egészen megijeszt. Tényleg melegebb van a folyosón, vagy csak én érzem? Mindenesetre kigombolom az ingem felső két gombját, hogy hideg levegőt legyezzek a kulcscsontomra. Nem sikerül elsőre a nyílásba találnom a kulccsal, sőt, másodjára se; aztán rájövök, hogy ha Vincent még ébren van, akkor nem lesz bezárva az ajtó.
– Au! Menj a francba – morgok rá a kabátra, ami a fogasón lóg az előtérben, és aminek a cipzárjába rendszeresen beleakad a hajam. Most is kihúz néhány tincset a kontyból, amit egyébként elég gondosan simítgattam össze a taxiban; így viszont, hogy már úgyis zilált vagyok, akár elengedhetem az egészet. A hajamon futtatom át az ujjaim, miután kissé bizonytalanul, a falnak támaszkodva szabadulok meg a cipőmtől.
Az a helyzet a New York-i lakásokkal, hogy örülsz, ha van külön szobád, és nem egy stúdiót akarnak rád sózni. A tény, hogy két szoba is volt a nappalin kívül, szinte luxusnak számított;és utólag belegondolva már én sem tudom, miért ragaszkodtam ahhoz, hogy az egyikből ne legyen iroda, hanem megtartsuk vendégszobának. Már régen volt, a balesetem előtt, amikor talán még el tudtam hitetni magammal, hogy egyszer majd szeretnék gyereket. Elég régen ahhoz, hogy már a rutin része legyen, Vincent pedig nem szokott a rutinon változtatni.
Ha nem így történt volna, akkor az ebédlő-nappaliba sétálva nem szembesülnék rögtön Vincent pillantásával, ami eléggé fejbe kólint ahhoz, hogy legalább öt ezreléket józanodjak. Utoljára talán a nagyanyám nézett így rám, mikor tizenhat évesen kiszöktem otthonról, és rajtakapott, amikor vissza próbáltam osonni hajnalban.
Hol voltál?
Elég egyszerű kérdés, mégis kell egy kis idő, hogy értelmet rakjak a szavak mögé. Mintha egészen egyszerűen más nyelven kommunikálna.
– Ez meg miféle kérdés? – nevetek fel fáradtan, mintha egy rossz viccet mondott volna. Megrázom a fejem és a konyha felé lépek, hogy igyak valamit. Valami józanítót, mint a vizet, mondjuk. – Neked is szia. A lámpában ki kéne cserélni az égőt, tönkre fog menni a szemed.

build my dreams

from the ashes of your nightmares

Mindenkinél máshol húzódik az a határ, melyen átlépve leengedik a védelmükként szolgáló falakat, a legsebezhetőbb oldalukat mutatva ezzel valakinek, valakiknek. Ami általában nem változik, az az univerzális tény, miszerint a bizalom illékony dolog. Törékeny; néha akkor is megsérted a felszínét, amikor nem áll szándékodban. Tudatlanul darabokra törni már valamivel nagyobb kihívás, de kétlem, hogy teljességgel lehetetlen lenne. Kreatív lények vagyunk mi, emberek, akkor is feltaláljuk magunkat, amikor nem kéne.
Sosem volt különösebben nagy meglepetés, hogy az én bizalmatlanságom szigorúan a spektrum egyik végletén helyezkedett el, azon, amelyik azt jelentette, hogy többet kell dolgozni érte, mint a többségnél. Nem egy aberrált gyermekkor tanított meg az érzelmeim óvására, és nem is egy könnyekben végződő szerelmi történet vett rá, hogy elzárjam a szívem a külső behatásoktól, mint ahogy azt a szépirodalom próbálja lelkesen lenyomni minden olvasni tudó szerencsétlen torkán, pusztán a késztetés maga hiányzott. Milyen alapon akarnám megosztani a legbelsőbb gondolataimat valaki mással? Túl sok szakszót használok, a többség úgysem értékelné.
Már nem lep meg, hogy Michelle – ahogy az életem létező összes területén tette – ebben is a kivételt képezte, és nem a szabályt. Tíz évem volt hozzászokni, és a kreativitásunknál talán csak az alkalmazkodó készségünk a kifinomultabb. Nem a romantika, sokkal inkább az őszinteség szól belőlem, amikor azt mondom, hogy nem is bánom. Mitch és én kongruensek voltunk, úgy egészítettük ki egymást, ahogy arra kevesekkel lettünk volna képesek. Ez, a kezdeti, tagadhatatlan vonzalmunk, és az eltelt évek mind elősegítették, hogy szinte feltétel nélkül bízzak benne, és úgy sejtem, ő is bennem.
Nem volt okom nem így tenni – egészen ma estig.
Miután az Aveline-nel folytatott telefonbeszélgetés a végéhez ért, úgy tettem, ahogy a legtöbb érzelmileg töltött esetnél: disszociáltam. Inkább csak tisztában vagyok a jelenlétével, semmint kifejezetten érzem az aggodalmat, ami elsőre átjár, miközben a dolgozószobából a nappaliba vándorlok, és a dohányzóasztalon fekvő cigarettatárcámért (Michelle ajándéka) nyúlok. Egészségtelen szokás, egy a sok közül, amire nem fordítok különösebb figyelmet, mert nem áll szándékomban leszokni róla.
Az aggodalom valahol az első és a második cigaretta között kezd átalakulni valami mássá, valamivé, ami a bőröm alatt kúszik és csipked, mint egy idegesítő, kitartó zsibbadás, egy felszólítás, hogy vegyek észre valamit, amit eddig félresöpörtem. Valószínűleg a gyanú.
A gondolataim Mitch különböző kimaradásai felé terelődnek, a szokatlan idegenkedésére, valahányszor hazaér, a zuhanyokhoz való ragaszkodása, mielőtt hozzám érne. Minden apró szokatlanság, amit nem kérdőjeleztem meg, mert betudtam a ténynek, hogy lehetetlen azt várnom Michelle-től, hogy ugyanaz az a nő legyen, aki a baleset előtt volt – és ez így természetes. Mindennek megvan a maga logikus magyarázata, elvégre majdnem meghalt; nem csoda, hogy kimarad, hogy többet iszik, hogy többet keresi a barátait és velük együtt az impulzusokat, és valamivel nehezebben reagál a közelségemre, mint régen. A felépülésére emlékeztetem, és fogom is még egy darabig. Aztán elmúlik, és minden visszazökken a megszokott kerékvágásba. Mindezekre számítottam, nem volt hát min meglepődnöm. De vajon nem voltam túl elnéző, amikor mindent a trauma számlájára írtam?
Mire az étkezőasztalhoz ülök, reflexszerűen az ajtóra néző széket foglalva el, egy pohár hideg vízzel (hiába hívogatott az alkohol jobban) és a hamutartóval, már megfogalmazódott bennem egy hipotézis, amitől akaratlanul is összeszorul a kezem az üvegen. Viszonya lehet. Ha valamivel önérzetesebb férfi lennék, úgy ítélném meg, elég bizonyítékot tartok a kezemben, hogy hagyjam magam beleélni a legkézenfekvőbb válaszba, de nem vagyok. Ez továbbra is csak egy a személyes érzelmeim befolyásolta, szubjektív feltételezés, amit nem tudok teljes bizonyossággal sem megerősíteni, sem elvetni.
Nem számolom, hány cigarettát fogyasztok el valamivel sietősebben, mint ahogy azt preferálni szoktam, mire matatást hallok a bejárati ajtó felől, de a hamutartó kis híján megtelik velük. Azt mondanám, Michelle ma sem szomjas, ha a kulccsal és a zárral való küzdelmét hallva kellene ezt megállapítanom.
Fél füllel hallgatom, ahogy azt a csatát megnyeri (éppenhogy), csak azért, hogy újabba keveredjen az előtérben. Egy másik estén mosolyognék rajta. Elképzelhető, hogy bájosnak is tartanám. Mitchnél még azokra a szokásaira és megmozdulásaira is pozitívan reagáltam, amiket mindenki másnál megvetettem. Ez nem az az este.
Kicsinyes megmozdulás hagyni, hogy csak akkor vegye észre a jelenlétem, amikor bebotorkál, nem olyasmi, amit a legtöbb esetben támogatok, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem lelek élvezetet a meglepett arcában, a váratlanságtól kitáguló szemeiben. Mindig is próbáltam minimálisra szorítani a magamnak való hazudozást.
Előfordulhat, hogy valamivel szúrósabban pillantok rá, mint ahogy azt terveztem, részben a gyanúmnak, részben a gyanúmat erősítő, szétzilált külsejének hála, megpróbálkozom hát egy mosollyal. Félő, ez is egy kissé gúnyosan sikerült. Rémes. Nem köszönök, és nem hagyom neki sem, hogy megtalálja az egyensúlyát, csak nekiszegezem a kérdést. Hol voltál?
A váratlan helyzetekben mindig mindenki annyival árulkodóbb. Nincs rá idő, hogy magunk elé emeljük a maszkjainkat.
Valahol ott érzem a hipotézis megerősödését, amikor felnevet, és terel. Nem újdonság, hogy Mitchben sokszor erősebben él a „csakazértsem” életérzés, mint bármi más, de jelen esetben nem tudom erre fogni a válaszát. Ahhoz nem elég dühös, túlságosan fásult, és ha nincs oka felháborodni a bizalmatlanságomon, az régen rossz hír.
- Egy elég egyszerű fajta – tárom szét a kezeimet, amik eddig egymásra helyezve pihentek az asztallapon. – Két szó, három szótag, kilenc betű, nem igazán tartogat nagy kihívásokat, nem gondolod? Értékelem az egészségem iránti aggodalmad, de nem annyira, mintha válaszolnál rá.
A tekintetemmel követem, ahogy a konyhába lép, a helyiségbe, amit mindössze két oszlop és néhány pult választ el az ülőhelyemtől, így tökéletesen látom minden mozdulatát. Poharat vesz elő, vizet tölt, belekortyol. Nem kapkod, időt húz.
- Aveline rajtam keresett – jegyzem meg színtelen hangon, és ugyan háttal áll nekem, de felvonom a szemöldököm. – Kissé kétkedő volt, amikor megemlítettem neki, hogy elméletileg ott vagy mellette. Aztán természetesen aggódni kezdett, hogy mi lehet veled. Csakúgy, mint én. Hibáztatsz hát, amiért tudni szeretném, miért felejtett el a feleségem szólni az esti terveiről a nővérének, akivel ezeket tervezte volna, és hova tűnt el útközben?

I want your love and I want your revenge

You and me could write a bad romance

Az ember ritkán marad meg amellett, aki a nagy első volt neki. Nem mondanám, hogy Vincent megtestesiti ezt nekem, de sok tekintetben az elsőm volt. Előtte csak két kapcsolatom akadt, ami néhány hétnél tovább húzta;a többi csak szexről szólt. Arról, hogy nem akartam egyedül lenni. Annál bármi jobb volt.
Az első barátom neve Adam volt, és tulajdonképpen nem hagyott bennem maradandó nyomot. Persze akkor, tinédzser fejjel meg voltam győződve róla hogy az ő felesége leszek, es szép szőke gyerekeink lesznek, de utólag a legtöbb dolog, amiért rajongtam benne már szimplán kicsinyes és buta. Nagynak éreztem és elképesztően menőnek, mert basszus gitáron játszott és Nirvana pólót hordott, pedig csak a templomi kórusnak segített, a póló pedig az apjáé volt, aki elhagyta őket. Nem sok dolgot hagyott ott neki ezeken kívül. Szerettem és nagyon férfiasnak gondoltam a szakállát is, pedig a képeken már látom, hogy alig volt több pár szálnyi kecskeszakállnál. De lehazudta nekem az égről a csillagokat is. Most azt hiszem, egy szupermarketben dolgozik, és továbbra is azt várja, mikor fedezi fel valami tehetségkutató.
A második kapcsolatom már három évig tartott, többé kevésbé; Soshannának hívtak, svéd zsidó családból származott, meg tanított káromkodni jiddishül és svédül is. Másfél évig nyitott kapcsolatban voltunk az egyetem alatt, aztán rájöttem, hogy ez nekem nem megy, túl posszesszív vagyok hozzá. Úgyhogy össze költöztünk egy albérletbe. Egy évvel később találkoztam Vincenttel. Összeakadtunk. Szakítottam Sosh-sal. Nagyjából ebben a sorrendben.
Sosem voltam úgy igazán együtt valakivel; Sosh mellett volt még két másik lakó társunk is. Úgyhogy mikor az esküvő után össze költöztem Vincenttel, egy új világ nyílt meg előttem. Minden sarkát, zugát meg akartam ismerni. Pont, mint Vincentet. Nem olyan ember, aki könnyen hagyja magát kiismerni. Az elején ez alighanem rendkívül vonzott, mint annyi minden benne, ami teljes ellentéte az enyémnek. Kicsit olyan lehetett a kapcsolatunk egy külső szemlélőnek, mint mikor egy őrült macskás nőt figyel; csak ők tudják olyan áhítattal mondani, hogy micsoda fene mód nagy értéke van a macska bármi nemű figyelmének irányodba. Hogy hiába csak feléd szagol, ez annyira szembe megy a természetével, hogy fanfárt érdemel, a részedről pedig bizonyíték, hogy megéri küzdeni.
Soha, egyik korábbi párom sem volt olyan, mint Vincent. És nem tudom, vajon tudat alatti döntés volt e, hogy azok sem hasonlítottak rá, akikkel az elmúlt tíz hónapban megcsaltam. Azt sem tudom, hogy azért voltak-e mások, mert nem szeretem azt, aki Vincent, vagy mert túlzottan is hozzá kapcsolom. Inkább utóbbit mondanám, bár igazság szerint sosem gondoltam bele úgy igazán. Nem tűnt olyasminek, amibe bele kell gondolnom. Tulajdonképpen még csak nem is én voltam; valaki teljesen más, akire nem vártak otthon, akinek nem kellett másnap a milliomodik érzékenyítő tréninget szerveznie, ahol egy teremnyi színesbőrű rendőrnek vázolta fel, miért nem lehetnek rasszisták. Akinek nem volt évekig érezhető francia akcentusa, miután az Államokba jött.
A zuhany olyan volt ebben a világban, mint valami kapu; egy rituális cselekedet, amin át kellett esnem, hogy újra önmagam legyek. Le kellett mosnom magamról minden mást, minden nyomát annak, hogy egy másik világban jártam, abban, ahol Vincent mint olyan, nem is létezik. Muszáj volt, különben két dimenzió találkozik, az pedig olyan módon változtatja meg a fizika törvényeit, amelynek kiszámítására még józanul se vagyok képes, nemhogy olyan ittasan, mint ahogy általában ilyenkor hazaértem.
Olyan volt a forró víz, mint valami takaró. Megnyugtatott, elhitette velem, hogy nincs baj. Ha pedig nem volt elég, és még mindig magamon éreztem az érintéseket, addig toltam feljebb a hőfokot, míg fájni nem kezdett, míg úgy nem éreztem, a bőröm lemálik, újra formálódik, elég minden ide nem tartozó gondolat és csók. Néha direkt Vincent tusfürdőjét használtam; nem volt feltűnő, mert régebben gyakran csináltam. Szerettem magam körül érezni az illatát. Talán azt hitte, a balesetem után kerestem az ilyen apróságokban rejlő bizonyosságot. Valamit, ami a jelenbe köt, ami emlékeztet. A férfi tusfürdők illata gyakran erősebb, tovább fed. El tudok bújni a szantálfa mögött.
Most is csak erre vágyok. És egy nagy pohár hideg vízre.
– Neked is tartogatna, ha annyit ittál volna, mint én – jegyzem meg felfelé görbülő ajkakkal, de nagyon úgy tűnik, hogy Vincent ma nincs vicces kedvében. Én is tudom, hogy miért. Valahogy mégis azt remélem, hogy elfelejti, míg én megiszom a vizemet.
Aveline. Hát persze. A tekintetem a vékonyra szelt kő hatású csempére ugrik a csap felett. A szabad kezemmel felé nyúlok és végighúzom az ujjam a szabálytalan élek mentén. Nyilván csak látszólag szabálytalan, valójában gondos tervezés eredménye. Nem tudom, hogyan terveznek köveket, de biztosan.
– Nem gondoltam, hogy felhív – vonom meg a vállam, kimondva az egyértelműt. Egyáltalán mi a fenét akarhatott? Tudom, hogy nem jogos dühösnek lennem rá, de valamiért mégis az vagyok. A mosogatóba rakom a poharat, aztán lassan megfordulok és a pultnak dőlök. Azt sem tudom, miért számítottam arra, hogy Vincent már nem néz rám. Végig éreztem a hátamon a tekintetét. – Leonával voltam. Nem ismered őt. Igazából… Én se nagyon.
Miért nem mondtam akkor azt? Miért hazudtam? Hol voltam igazából? Ez az első alkalom? Teljesen jogos kérdések, teszem hozzá.
– Csak olyat kérdezz tőlem, amire tényleg tudni akarod a választ. Mert válaszolni fogok.
Túl sokat ittam ahhoz, hogy ne így legyen. Egyébként is szürreális a helyzet; Leona nevét kiejteni ebben a lakásban. Az övében is csak egyszer voltam, és még azt sem tudhatom, tényleg az övé-e. Nincs helyem az életében, ahogy neki sincs az enyémben.
– Nem mehetek inkább fürödni? – sóhajtom, mintha én tennék szívességet neki. – Nem érzem magam túlzottan a toppon.

build my dreams

from the ashes of your nightmares

Vannak, akik szeretnek tévképzeteket dédelgetve álomra hajtani a fejüket, utat engedni a naivitásuknak, a hiszékenységüknek és a gondolataik magányában felerősödő önbizalomhiányuknak, és számukra elfogadhatóbb, könnyebben megemészthető színben lefesteni a nap történéseit, a világot, vagy éppen önmagukat. A hazugság azonban akkor is hazugság marad, ha ártatlannak vélt kifogásokba öltöztetjük és kegyesnek nevezzük.
Amennyire az emlékeim visszatekinteni engednek a múltba, én mindig is az ellentétes csoport tagjainak számát gyarapítottam – akkor sem szerettem mentségeket és másodlagos jelentéseket keresni az engem sértő szavakban, ha ezzel megkímélhettem volna az egómat és a hiúságomat. Nem, én kifejezetten vágytam a nyílt lapokkal való játszmára; sokan nem ismerik fel, mennyire értékes is, ha tisztán látják, mit gondol róluk a másik. Mekkora előnyt jelenthet a tudás, ha a szituáció éppen megkívánja.
Hiába hallgattam meg és tároltam el ugyan magamban a kritikát, legyen az pozitív vagy negatív, ez messze nem jelentette azt, hogy adok is azok szavára. Nem, úgy véltem, hogy bárki, aki nem én vagyok, legfeljebb csak egy töredéket lát belőlem, egy olyan részemet, amibe én magam nyújtok számukra betekintést, nincs hát meg sem a kellő ismeretük, sem pedig a joguk, hogy ítéletet hozzanak felettem. Ettől függetlenül nem láttam magam hibátlannak – senki sem az. De mindig is úgy véltem, hogyha a szó szoros értelmében nem is vagyok „jó” – habár ez egy meglehetősen szubjektív fogalom – ember, férjként megtettem minden tőlem telhetőt, és beletettem ebbe a kapcsolatba mindent, amit megérdemelt. Még Michelle kedvéért sem vagyok hajlandó megtagadni ezt a jogos érdemet magamtól, és nem fogok úgy tenni, mintha az én hiányosságaim miatt tartanánk most, ebben a pillanatban, ott, ahol.
- És az még nem jutott eszedbe, hogy ez esetleg egy jele annak, hogy ideje lenne visszább venni? – érdeklődök fojtott hangon. Nem egészen kötözködésnek szánom a kérdést, eddig sem volt, és ezután sem lesz célom, hogy megmondjam Michelle-nek, mit tehet meg, és mit nem (nem is tűrné), de nem fogom magam rosszul érezni tőle, ha ő esetleg annak veszi. Az, hogy nem utasítgatom és kérem számon minden döntéséért, nem egyenértékű azzal, hogy egyet is értek velük.  
Sosem korlátoztam Michelle-t, sosem vártam el, hogy olyasvalaki legyen, aki nem akar. Mindig is tisztában voltam vele, hogy mennyire különbözünk, hogy mennyire vad az én nyugalmam mellé, és mindezek ismeretében, a saját felelősségem teljes tudatában húztam az ujjára a gyűrűt. Nem tagadom, hogy ne fordult volna meg a fejemben nem egyszer, nem kétszer, hogy egy nap talán pont az a szenvedélye lesz a kapcsolatunk koporsójában a szög, amibe egykoron beleszerettem, mintha csak molylepke és tűz lennénk. Addig élvezem a szépségét és a melegét, mígnem felemészt.
De bármennyire is tartottam ettől a naptól, sosem érkezett el. Ha akarnám, talán eltudnám hitetni magammal, hogy ez a nap sem az; de épp az előbb büszkélkedtem vele, hogy mennyire nem szokásom megvezetni a saját személyemet.
Keserű haraggal mosolygok a poharamba, mielőtt kortyolnék egyet. Valamikor a megérkezése és a jelen között egyértelműen kirajzolódott a válasz a kérdéseimre, anélkül, hogy ez különösebben feltűnt volna. Mindössze elfogadtam az erről szóló tényt, és esküdni mernék rá, hogy Michelle még jelen állapotában is megérezte mindezt. Ugyanazon ismeretek birtokában vagyunk.
Mi értelme hát hazudni, mi motiválja rá, hogy így tegyen, ahelyett, hogy letépné a sebtapaszt, és túlesnénk, amin túl kell esnünk? Mindketten tudjuk, merrefelé tart ezt a beszélgetés. Az egyetlen, ami köztünk és a végkifejlet között áll, az az idő. Michelle időhúzása.
- Sokféleképpen szerepelsz a fejemben, Mitch, de a hazug éppenséggel nem tartozik ezek közé – formálom lassan a szavakat. A düh még mindig egy idegen súly a vállaimra telepedve, de egyre inkább érzem a jelenlétét a remegő kezeimben, az elszoruló torkomban, a fülemben hallott dobogásban. Nem nevezném vadidegennek, de mindenképp szokatlan. Ritkán jár át bármi is ennyire erőteljesen, ennyire szorosan a kontrollom alatt lappangva, már-már megnyalintva azt. Akár mámorító is lehetne, ha nem hagyna keserűs utóízt a számban. – Miért nem tisztelsz meg engem, a kilenc évünket, és a tulajdon méltóságodat, és felelsz őszintén? Eddig soha nem esett nehezedre.
Kicsit hangosabban csattan az asztalon a poharam alja, mint amire számítok, miközben lassan, a széknyikorgás hangjától kísérve felállok a helyemről, és a minket elválasztó pulthoz sétálok. A borostám árnyékát dörzsölgetve könyöklök rá, elég hangosan hozzá, hogy még az ő illuminált érzékszervei is felfigyeljenek rá.
- Tessék, itt a lehetőség a válaszadásra! Mi tart vissza? Én ugyan biztos nem – rázom meg a fejem. Még mindig mosolygok, de semmi öröm nincs benne. Ha látnám magam, valószínűleg mániákusabb kép fogadna, mint amire számítanék. – Ki az a Leona, akit „te se nagyon” ismersz, ennek ellenére mellette töltötted az estét, hmm? Miért olyan lényeges az a fürdő?
Ha beleszagolnék a levegőbe, talán megcsapna egy másik parfüm illata is az övén túl, valahol az alkohol leplében. Talán érezném a szex maradandó aromáját, talán csak a placebo éreztetné velem. Nem tudom, hogyan reagálnék, ha így lenne, és különben is, nem további bizonyítékokra van szükségem, hanem arra, hogy Michelle szájából halljam az igazat.
- És ha kérhetném, a szemembe nézz közben. Úgy hiszem, ennyit megérdemlek – teszem hozzá, alig hangosabban, mint egy suttogás. Nem azért, mert félek, vagy tartózkodás önt el a célvonalhoz érvén, hanem mert tudom, hogy most még, ebben a percben, ez jobban fáj mindkettőnk fülének, mintha üvöltenék. Nem vagyok egy kegyetlen ember, de most nem bánom, mi több, célom is, hogy így legyen. Kicsinyes; pont, mint Michelle.

I want your love and I want your revenge

You and me could write a bad romance

Nem válaszolok Vincent kérdésére, hiába tudom, hogy ez felettébb infantilis reakció. Nem válaszolok, mert úgyse tudok olyat mondani, ami megfelelő válasz lenne; nagyon értett az ilyen kérdések feltételéhez. Érzem, hogy egy kicsit felhevül az arcom, pont úgy, mint a harmadik tequila után, ez a hevület viszont az ereimben száguld, valamiféle, számomra érthetetlen fizikai reakció során pedig néhol jéggé dermed.
Tudom, mi következik. Miért nem tudom csak úgy kimondani?
Azt hiszem, hogy menekülési utat kínálok. Valahol az elmém mélyén tudom, hogy csak ennyit tudok most kínálni. Nem mi lennénk az első házaspár, akik hasonló, nevükön nem hívott fantomokkal osztozik az életén, nem? Mindenki hazudik, még önmagának is, csak azért, mert úgy kevésbé stresszes, kevésbé fáj, és sokkal praktikusabb. Felnőni nem azt jelenti, hogy minden kérdésre megkapjuk a választ, amit azelőtt nem értettünk; csak felismerjük, hogy valójában nem vagyunk kíváncsiak rájuk.
Kivéve Vincent. Aki valószínűleg azért lett pszichológus, hogy egyszerűbben igája alá hajthassa majd az emberiséget, miután minden titkukat megtudta. Régebben határozottan szerettem, hogy ennyire nyílt kártyákkal játszik, hogy nem hazudik, még akkor se, ha az ember elvárná – „szerinted is nagyobb a fenekem ebben a nadrágban?” „nem a nadrágban, felszedtél két kilót az ünnepek alatt” –, mert még ha néha bárdolatlannak és sértőnek hat is, és az emberben (némileg jogosan) merül fel, miért nem veszik vissza a diplomáját… A szociális konvencióknak való ön-alárendelés megtagadása nem feltétlenül rossz. Ráadásul soha, senki dicsérő szavai nem jelentettek annyit, mint az övéi. Ritkaságuk folytán sokkal többet értek.
Eddig nem jelentett ennyit, akarnám mondani, de nem teszem. Mert nem fogom fel, mit jelent igazából. Néha hajlamos vagyok… Nem itt lenni. Azokra a buta telefonos játékokra emlékeztet, ahol karaktert kell alkotnod, aztán azzal fedezni fel különböző térképeket. Nem én vagyok, az ottani történések nincsenek kihatással az életemre, mégis mérhetetlenül tudnak dühíteni vagy elkeseríteni, a virtuális csalódottságom pedig kicsapódik a valóságban. Nem nevezném disszociációnak. Azt hiszem. Borzasztóan nehéz megítélni, ha saját magunkról van szó.
A szavainak fájnia kéne, bűntudatot ébresztenie bennem, félelmet, tudva amit tudok, és amit ő is tud. Biztos vagyok benne. Miért ne tudná? Sok dolgot tudnék elmondani Vincentről, de azt, hogy ostoba lenne, nem. Csoda, hogy eddig elhúzódott a dolog. Nem tudom miért nem tudtam korábban kimondani, ha ennyire tisztában vagyok vele. Kényelemből? Megszokásból?
Minden efféle, nyugodt érzelem most a lehető legtávolabbra iszkol a mellkasom mélyében. Indokolatlan kényelmetlenség önt el, mintha nem férnék a bőrömbe; miért beszél így velem? Ilyen lekezelően? Gyűlölöm, ha számon kérnek, és mégis, és mégis…
– Az előbb mondtam. Kényelmetlenül érzem magam – szűröm a fogaim között. Csak a pult választ el minket, és ha kívülről nézne minket valaki, talán azt hihetnék, Ő tett valamit, Őt kell elítélni. Tudom, hogy nem így van, mégis összecsattan az állkapcsom és csikorognak a fogaim ahogy összeszorítom.
Állom a tekintetét; még ha a gyér fényben meglehetősen ijesztőnek is tűnik a mosolya; az ívében nincs semmi figyelmeztető, az éle valahogy mégis borzongató. Nem azt mondom, hogy sose veszekedtünk volna korábban, kilenc év alatt már kötelező; de ez most más. Érzem a jégpáncélja alatt fortyogó haragot, mintha egy gejzírmezőt figyelnék, pontosan jól tudva, hogy bármelyik pillanatban az arcomba robbanhat, mégse futok. Születésemtől kezdve van bennem valami, ami inkább eltörik, mintsem meghajoljon, és ezen senki, még Vincent se tud változtatni.
Még magamat is meglepem a halk, beletörődő nevetéssel, ahogy a pultra könyöklök. – Rendben, ahogy szeretnéd – emelkedik meg a szemöldököm, mintha én tennék szívességet neki. – Leona huszonhét éves. A művészneve DJ Nami, mert az átlagos diszkóközeg gyorsabban megjegyzi a nemzetiségét, mint a nevét vagy a zenéjét, és nem akart „az az ázsiai csaj” lenni. Szerintem hülyeség, de ezt nyilván nem közöltem vele. Cserébe gyönyörű tetoválásai vannak. Többek között egy lótusz, valahol itt – mutatok a szeméremcsontomra. Lehet, hogy nem látja a pulttól, de nem is kell. –  Nem egészen láttam, elég sötét volt a kocsijában.
Egyébként nem ma történt; ma korábban eljöttem, bár kétségtelenül kínálkozott a lehetőség. Egyszerűen ma nem volt kedvem semmihez, bár ennek semmi köze Vincenthez, csak megütött a pia, gyorsabban, mint szeretném. Ha mégis azt szeretné gondolni, hogy ma (is) megtörtént, nem fogom vissza. Valami kicsinyes hangocska azt mondatja velem, megérdemli.
– Előző szombaton Marvinnal voltam. Előtte Serenával, előtte megint Marvinnal, az egy péntek-szombat volt, tudod, mikor azt mondtam, hogy az apámhoz megyek. Nem kedvelem túlzottan, csak sokat ért rá, az NHL-ben játszik, jövő héten kezdődik a szezon. Yelpen úgy tízből hetet adnék rá, mert nagyon igyekezett. De tudod a nők úgyis bonyolultabbak, téged is beletelt pár hetembe kitanítani – hunyorgok rá. Nagyjából olyan képet vágok, mintha a fejemben lapozgatnám végig a feljegyzéseimet; a kis fekete könyvben. – Ott volt Alexis és John, legalábbis nekem ezt mondták, de az amolyan „házaspárok keresnek anoním harmadikat” est volt, szóval nem kértem tőlük személyit. Nara, Samantha, Theodore, őt csak megsajnáltam, rettentően béna dumákat nyomott a bárban, Ashley, volt egy másik Ashley… Emlékszel arra a Staten Island-i rendőrre aki odajött hozzám köszönni a nyáron? Igen, ő is.  Borzasztó vagyok a nevekkel, és azt se mondanám, hogy felismerném őket – sóhajtok végül. A tekintetem visszavándorol Vincentre. – Szeretnéd, ha folytatnám még az elmúlt fél évet? Vagy elég volt ez az őszinteség?
Az utolsó kérdésem már cseppet sem olyan nyugodtnak hangzik, mint szeretném. Tessék, itt a tiszteletem. Most jobb, Vincent?
Arra várok, hogy megüt. Tudom, hogy nem fog.
De mégis szeretném érezni. Bármit inkább ennél a fülsiketítő csendnél. Valóban olyan hosszú, mint gondolom, vagy csak én érzem?

build my dreams

from the ashes of your nightmares

„Megforgatni egy tőrt valaki szívében”, szokás mondani, ha elárultságból vagy csalódottságból fakadó fájdalomról beszélünk. Sosem tartoztak a kedvenceim közé ezek az irodalmibb megfogalmazások; szubjektívnek és sok esetben túlságosan drámainak találtam őket, miközben a túlhasználtságuk okán elveszítették a valódi értéküket, és a páciensek amolyan semmitmondó lepelként húzták rá őket a tényleges érzéseikre, hogy megússzák az azokban való elmélyülést. Egyértelmű, hogy ezt a kifejezést sem hittem volna találónak – egészen mostanáig.
Sokan gondolják úgy, hogy ismerik a belső fájdalom érzését, csak azért, hogy aztán pofára essenek egy váratlan ütésnek hála. Én nem hitegettem magam azzal, hogy ismerem az agyam össze reakcióját, különösen az intim kapcsolatok terén, mégis megdöbbent, hogy Michelle szavai mennyire mélyen vágnak meg bennem valamit. Valahol leírhatatlan azon érzések zavaros kavalkádja, melyek elöntenek, valahol viszont éles sarokként ugranak ki a gondolataim zúgása közül: elárultság. Csalódottság. Összetörtség. Bizonytalanság. Harag, tompábban, mielőtt a többi csatlakozott volna hozzá.  
Tudtam, milyen választ fogok kapni, és mégis, teljesen más volt szemtől szembe találni magam Mitch már-már örömtelien elégedett arcával, és az ő ajkain látni a formálódó szavakat, az ő hangján hallani a színtiszta tényeket, mint pusztán tudni.
Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, mire megtudok szólalni azzal a magabiztossággal, amivel én szeretnék. Amit tudok, az az, hogy időközben az egyik kezem elfehéredő ujjakkal szorult a köztünk álló pult szélére, míg a másik nyugalmat, vagy ha azt nem is, megfontoltságot akart lehelni belém az állam dörzsölésével. Mindkettő remeg; alig láthatóan, de remeg. A tekintetem már régen elengedte Michelle-ét, az arcán nézek egy pontot. Próbálom nem elképzelni, hogy vajon segítene-e, ha kezet emelnék rá. Tisztában vagyok vele, hogy nem. Nem tudom, honnan jön ez a gondolat. Nem vagyok rá büszke.
Nehezemre esik megszólalni, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy nem tudom, mit akarok mondani, és a legkevésbé sem vágyok rá, hogy az előttem álló nő, a feleségem bőrébe bújt idegen (nem, nem az, bármennyire is szeretném ezt hinni) szagot fogjon, megérezze ezt, és még egyszer megforgassa bennem azt a bizonyos tőrt.
- Hogy elég volt-e? Köszönő viszonyban sem vagy az őszinteséggel, Michelle, mit gondolsz, elég volt? – veszem fel újra a szemkontaktust, halk keserűséggel nevetve fel. Egyesek szerint a legjobb védekezés a támadás. Általában nem osztom a véleményüket, a legjobb esetben is infantilis védekező mechanizmusnak tudnám nevezni ezt az elvet, de most, most úgy kapaszkodok a bántó szavakba, mint fuldokló a mentőmellénybe. Szükségem van rájuk, vagy fennáll a veszély, hogy valamilyen formában összetörök, és nem tudom, az mivel járna. Ami azt illeti, nem is akarom megtudni. – Akkor lett volna elég, ha ezzel fél évvel ezelőtt állsz elém, és nem nekem kell kizsarolnom belőled. Mi a faszt gondoltál, Michelle?

Kissé úgy érzem magam, mintha mindez nem is velem történne meg, legalábbis nem teljes egészében. Vagy talán csak szeretném, ha így lenne; a legkülönösebb az egészben az, hogy nem is az érzelmi hullámvasútra szóló jegyemről mondanék le, ha tehetném, hanem a döntéshozatali jogomról. Nem vall rám ez a fajta meggondolatlanság, de bevallom, annyira Mitch forszírozására összpontosítottam a figyelmemet, hogy nem gondoltam végig, mi tévő leszek, ha színt vall.
Nem éreztem még ennyire illónak a pillanatot, ennyire bizonytalannak a hogyan tovább kérdését, mint most, de sejtem, hogyha teret és időt adok magamnak ebben a kritikus pillanatban, csak még jobban összezavarom magam.
Lépnem kell. Csak nem tudom, melyik irányba – sosem voltam annyira jó sakkjátékos, mint amilyennek hinni szerettem magam.
Úgy döntök, a haragra hallgatok, mert azt tűnt a legegyszerűbben járható útnak. A számomra legkevésbé fájdalmasnak.
Az államon pihenő kéz ismét csatlakozik a pulton lévő társához. Kissé előrehajolva támaszkodok meg, nem annyira, hogy kényelmetlenül belemásszak a feleségem (hah) magánszférájába, még ha kétlem is, hogy zavarná, de bőségesen elég közel, hogy ne hihesse, hogy meghunyászkodok neki, hogy amit mond, éppen csak a világom súlypontját fosztja meg tőlem.
- Miért? – formálom lassan, de könyörtelenül a szót. Az utolsó segítő kezet nyújtom neki, a legvégső lehetőséget, hogy valahogy megpróbálja jóvátenni az elkövetett hibát. Kettősség dúl bennem; szeretném, ha élne vele, mi több, ostobán reménykedek benne, de a realista felem belátja, hogyha így akarna tenni, más módot választ a története elmesélésére. Senki nem küzd gúnnyal és lekezeléssel azért, amit igazán szeretne. – Hagyjuk a mellébeszélést és a keresztkérdéseket, csak válaszolj a kurva kérdésre: miért tetted ezt velem, Michelle? Velünk? Nem voltunk boldogok? Nem adtam meg neked minden tőlem telhetőt, nem maradtam melletted minden hóbortod ellenére, nem szerettelek eléggé? – Fokozatosan emelem a hangerőt, az utolsó kérdés végére már kiáltás közeli a hangom. Inkább a szomszédok iránti körültekintés fog vissza, mint bármiféle Mitchnek szóló figyelmesség vagy tisztelet. Mindkettőt pont úgy dobom ki a pillanat hevében az ablakon, ahogy ő tette a házasságunkkal.
- Mert ha engem kérdezel, messze nem voltam olyan szörnyűséges férj, hogy ezt érdemeljem – szűröm ki a fogaim közül. Nem veszem észre, mikor szorulnak ökölbe a kezeim, csak amikor már az ujjperceim alatt érzem a pult hidegét. Ha lenne bármiféle értelme, ha nem tűnnék gyerekesen hisztisnek, ha jobban érezném magam tőle, már rég beleütöttem volna egyet. Talán az előnyök nélkül is megérni; mindenesetre, ezt nem most fogom kipróbálni. Szükségem van rá, hogy komolyan vehetőnek tűnjek. – Akkor meg miért? Miért nem jöttél hozzám, amikor úgy érezted, valami nem működik?
Miért szúrtál hátba?
Hol a kibaszott szégyenérzeted?
Bocsánatot fogsz kérni egyáltalán?
Szeretsz még?
Mindet fel akarom tenni. Egyiket sem teszem.

I want your love and I want your revenge

You and me could write a bad romance

Sokszor elképzeltem már ezt a pillanatot; úgy, ahogy az írók a forgatókönyvük megfilmesítését. Tudtam, hogy meg fog történni, a szavakat is ismertem hozzá, valahogy a végeredmény mégsem olyan lett, mint ahogy azt elképzeltem, és határozottan csalódott voltam. Nem Vincentben, hanem magamban. Józan fejjel tudnám, hogy felesleges volt ennyire méregtől csöpögve, gúnyosan tálalni mindezt. Nem én voltam, akit megsértettek, akinek joga van haragudni a másikra. Fogalmam sincs, miféle életösztön lehet, ami mozgásba lép bennem, és nem hagyja, hogy akárcsak tudatosítsam is magamban a tényeket: hogy Én voltam, aki vétett az eskünk ellen. Hogy Én voltam, aki hazudott. Hogy Én vagyok, akinek el kellene ismernie a tévedést, a másik fájdalmát.
Egy egészen apró hang azt mondja, hogy váltsak taktikát, még nem késő; még megpróbálhatok bocsánatot kérni. A nagyobbik, hangosabbik rész viszont nem bocsánatkérésnek gondolja, hanem meghunyászkodásnak, és egyre csak azt hajtogatja, hogy senkinek nem vagyok erre hajlandó, Vincentnek se. Ha pedig ezt kéri tőlem, akkor egyébként se ismer igazán, és nem érdemli meg az empátiámat.
– Komolyan ezt akarod csinálni? – forgatom meg a szemeim, mintha Nekem okozna ez nehézségét. Igazából okoz. Vincent nem… az érzések embere. Vagy a szavaké, ha a sajátjairól van szó. De ennyi idő alatt megtanulsz olvasni a másikból, még akkor is, ha nem fejezi ki őket olyan hévvel, mint amitől még nyitott könyvnek tűnhetne. Egyébként sem kell épp gondolatolvasónak lenni ahhoz, hogy el lehessen képzelni, mit érez. Tudom, hogy az én hibám, és valamiféle kicsavart, groteszk ok végett mégsem érzem magam felelősnek; de a lehető legönzőbb okból nem akarom látni, ahogy mindezt felfogja.
Egészen addig ez a kellemetlen érzés és a távozni akarás határozza meg a gondolataimat, amíg azt nem mondja, hogy a hóbortjaim. Úgy csapok le erre az érzésre, a haragra és újbóli sértettségre, mint keselyű az áldozatára. Ezekkel régi ismerősök vagyunk, szinte legjobb barátok, tudom, hogy kezeljem őket. Szívesen dobom el értük az összes többit.
– Mi az, hogy a hóbortjaim?! – kérdezek vissza, egy oktávval magasabb hangon, mint korábban. Fogalmam sincs, miért pont ez a mondat ragadta meg ennyire a figyelmem. Nem kéne, hogy érdekeljen. És egyértelműen nem is fontos. Mégis érzem, hogy belevörösödik az arcom. – Kettőnk közül nem nekem van bajom az egészséges szocializálódással, Vincent.
Tény; társadalmi szempontból, főleg, az amerikai társadalmat néztük, mindenképp Vincentet kiáltották volna ki furának, és potenciálisan azt is feltételezték volna, hogy mocskosul gazdag, azért vagyok vele én. Tény; ez soha se őt, se engem nem érdekelt különösebben, őt azért, mert eleve ritkán hatják meg az elvárások, engem pedig azért, mert kifejezetten szerettem ellent mondani nekik.
Tény; ezek most cseppet sem számítanak már.
– Mert te megoldottad volna, ugye? – kérdezem, ismét normalizáltabb hangnemben. Ami az adott körülmények között minden, csak nem normális. – Neked mindig mindenre van megoldásod, és ha valaki nem látja be, hogy az úgy a legjobb, csak logikátlan és ignoráns.
Tükörként utánzom le a pózt, amivel a pultra tenyerel és előrébb hajol. Nem kellene nehezemre esnie a közelségének, mégis megteszi;nem azért, mert félnék tőle. Egyelőre nincs időm se agyam átgondolni, miért is érzem ennyire a visszavonulásra való késztetést. Nyilván nem engedni akarok neki; abban sosem voltam jó.
– Nem volt mit megjavítani. Te is tudod, legfeljebb nem akartad beismerni, mert így sokkal, sokkal kényelmesebb volt mindkettőnknek. Elvégre a gondolatot se engedhetted meg magadnak, hogy minden erre mutató jel ellenére nem lesz papíron tökéletes a házasságod, nem? Az azt jelentené, hogy a szüleid példája és a számtalan páciensed nem volt elég figyelmeztető jel. – Tudom, mennyire magasra tartja az intelligenciáját, és azt, hogy logikus következtetésekre tud jutni, vagy meglátja azokat a mintákat, amiket más nem. Az enyémhez képest mindenképp absztrakt a gondolkodása. Tudom, hogy kevés dolog bosszantja jobban, mint az ebből fakadó hibáira való rámutatás. Ezért hozom fel. – Ennek egyszerűen vége, Vincent. Régóta vége. Csak könnyebb volt figyelmen kívül hagyni, mint foglalkozni vele.
Nem éreztem így a baleset előtt; én is tudom, hogy minden bajnak az a forrása. Előtte bele se gondoltam abba, hogy talán eltűnik majd a kapcsolatunk esszenciája, de azóta a legtöbb dologhoz való hozzáállásom változott. Nem csak én változtam viszont, Vincent is; és valahol mélyen nem tudom hibáztatni érte. Persze, hogy nem lát ugyanannak. Nem is vagyok, ráadásul olyan állapotban is el kellett viselnie, amitől… Nem tudom. Lehet, hogy én is elveszteném az érdeklődésemet a saját irányomba.
– Csak magadnak hazudsz azzal, hogy szerelemnek hívod ezt – mutatok kettőnk közé – , pedig valójában nem több a megszokásnál. Nem szeretsz, csak már ismersz és alkalmazkodtál. És mégis honnét is tudnád a különbséget? Mert olvastál róla egy könyvben? – A gúnyt már inkább valamiféle leereszkedés váltja fel. Mintha egy gyerekkel beszélnék. – Pont annyit viseltél el belőlem, amennyire szükséged volt, a többit pedig másra hagytad. Nem tudom, miért lepődsz meg ezen.
Csak azért haragszik, mert hazudtam neki, és mert kijátszottam. Mert két dolgot tart nagy becsben, az eszét és az őszinteséget, és mindkettőt kigáncsoltam. Nem azért, mert valóban a szívét törtem volna össze ezzel, vagy mert tényleg szeretne. Csak a büszkesége.
Ez az a hazugság, amihez tartani fogom magam.

build my dreams

from the ashes of your nightmares

Kevesen fognak neki úgy a házasságnak, hogy rögtön azon gondolkodnak, mi minden mehet tönkre, mindez mennyire gyorsan mehet végbe, és milyen opciók állnak előttük, ha a félelmeik végül mindenki nyugtató szavai ellenére sem bizonyulnak alaptalannak – és szigorúan a számokat nézve, nem sokaknak adatik meg a pozitív csalódás öröme.
Világéletemben szkeptikusan álltam a házasság intézményéhez – ami egyrészt nyilvánvalóan a saját szüleim válásából eredeztethető, másrészt pusztán a személyiségemből -, ugyanúgy, ahogy a hosszútávú kapcsolatok működőképességét is megkérdőjeleztem a neurobiológiának hála, a híres-hírhedt 3-4 éves választóhatár után. Nem volt túlságosan meglepő, hogy a sajátomhoz is inkább óvatoskodva, feszült várakozásteljességgel álltam, és különösebben senki nem foglalkozott vele, mindenkit túlságosan lekötött a tény, hogy egyáltalán nősülésre adtam a fejem, ráadásul egy olyan rövid kapcsolat után, mint ami a miénk volt Michelle-lel. Számomra is ugyanolyan szürreálisan szokatlan volt, mint a környezetemnek, ebben mind a mai napig biztos vagyok, de valamiért úgy éreztem, minden félelmem ellenére is meg akarom tenni. Eleinte, a szervezések közepette, még próbáltam értelmet lelni a motivációimban, vagy enyhíteni a becsapódás erejét, amit az akkor még biztosnak hitt válás mellé képzeltem, sokáig (legalábbis viszonylag, elvégre nem húztuk el a dolgot az eljegyzéstől az esküvőig) még a házassági szerződést is fontolgattam. Aztán elképzeltem Mitch reakcióját, hogy ezért talán elveszíthetem, és elengedtem az ötletet. Azzal nyugtattam magam, hogy úgysincs mit veszítenem, és ha Michelle-t a pénz érdekelné, magasabb körökben keresgélne. Nietzsche egyszer azt mondta, hogy nem volna szabad megengedni, hogy a szerelem lelkiállapotában bárki életre szóló döntést hozzon, és mint a legtöbb esetben, igazat kell adnom neki. Nem ártott volna mégiscsak előhozakodni azzal a szerződéssel, mert hirtelen nem lebeg előttem más, komolyan vehető megoldás a váláson kívül. Ezzel magam és a szakmám ellen beszélek, de amint elhagyják Mitch száját a gúnnyal átitatott, lekezelő szavak, már tudom, hogy nem akar próbát tenni a kapcsolatunk megmentésére, és ami azt illeti, én sem. Van egy pont, ahol már nem érdemes többet lenyelni, még azért az emberért sem, akiért tegnap még az életed adtad volna.
- Nem, neked csak az őszinteséggel, a hűséggel, a hálával, és mások nem átbaszásával van gondod!  – csattanok fel ingerülten, vádlón szegezve Michelle-re a tekintetem. Mindketten tudjuk, hogy nem hibátlan, nem tudom, mi értelme úgy tenni, mintha nem így lenne. – Többek között ezek, EZEK a hóbortjaid, és ha szar őket hallani, hát ideje tükörbe nézni, merthogy én nem fogom többet elviselni őket, arra mérget vehetsz!
Próbálom nem kimutatni, mi minden húzódik meg a nem leplezett düh és jogos sérelem alatt, pajzsként vetítem őket magam elé, hagyom, hogy a felszínre törjenek, és minden mást maguk mögé állítsanak; a csalódottságot, az összetörtséget, a „mihez kezdünk most?” átkozottul logikus, és valahogy mégis tehetetlenül nyomott, feszélyező érzését a gyomromban. Szeretném azt hinni, hogy Mitch is azért szúr oda, ahol tudja, hogy fájó pontot ér, mert ő maga is a támadása mögé bújik. Egy részem szeretne érte nyúlni, megölelni, megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, mígnem a másik részem emlékeztet rá, hogy ő okozta mindezt. Miatta állok itt a saját konyhámban, haragtól és kudarctól fuldokolva, az ő választása és döntései vezettek idáig. Egy botlás még lehet hiba, két botlás már sorminta. Ahogy hallom, Michelle annyi mintát rajzolt fel az elmúlt hónapokban, hogyha sálat kötne belőlük, kétszer is körbeérné a nyakát. Ha nem háromszor.
Kiszökik belőlem egy horkantással vegyített kacaj. – Talán követnem kellene a te megoldóképletedet? Úgy gondolod, jobb lenne, ha idegeneket dugnék a hátad mögött? – dörzsölöm meg úgy az állam, mintha elgondolkodnék rajta. Tudja, hogy én sose tennék ilyet, de én is tudom, hogy Mitch a maga módján meglepően territoriális. Ha fordított helyzetben lennénk, és én csaltam volna meg őt, már rég vagy tányértörés hangja kísérné a vádaskodó sikolyait, vagy alantas bosszút forralna. Valami drámait tenne, persze; úgy intézné, hogy rányissak, miközben mással van, vagy ilyesmi. Manapság úgy hiszem, a reakciója nagyban függene attól, mennyit ivott. - Elhiheted, ha bennem merültek volna fel kétségek, nem egy másik nő lábai között keresném rá a választ, főleg nem egy pszichológiai diplomával a kezemben.
Közelebb hajol hozzám, már egyértelműen egymás levegőjét lélegezzük be és engedjük ki. Egy héttel, egy nappal, de akár egy órával ezelőtt is, ez a mozdulat intimnek hatott volna, valaminek az előszeleként tetszelgett volna. Lehet, hogy sok mindent nem láttunk ugyanúgy, és nem is értettünk teljesen egyet, de a hálószobai tevékenységek nem tartoztak ezek közé. Talán ennek a számlájára írható a sértettségem egy része is.
Hagyom, hogy a gondolataim előterébe kússzon az ötlet, hogyha valahol, talán ott szót tudnánk most is érteni; eddig mindig sikerült. De ez ennyi is – egy kóbor, megfontolatlan fellobbanás, amit nem akarok tetté formálni. Nem lenne értelme.
Megcsikorgatom a fogam. – Nem létezik „tökéletes” házasság, „jó” házasság viszont igen, és mondhatsz bármit, Michelle, mindketten tisztában vagyunk vele, hogy a miénk az volt. Mindaddig, amíg TE úgy nem döntöttél, hogy NEKED már nem az, és mindennemű magyarázat nélkül megszegted a nekem tett ígéreteidet. – Senki nem szereti, ha rájuk hárítják a felelősséget, Michelle különösen; a végletekig képes magyarázni, mi miért nem az ő hibája, és hogy a másik a hülye, nem ő, sosem ő. Épp ezért mondom – már azon túl, hogy igazam is van. Ezt most teljes egészében Mitch baszta el (szó szerint), nem én.
- Ne mondd meg nekem, mit érzek, és mit nem, Mitch – felelek a feleségem vádaskodására lassan, megfontoltan. Ideje visszanyernem saját magam felett a kontrollt. – Ha valamit bebizonyítottál, az az, hogy messze nem ismersz annyira, mint amennyire hiszed, hogy ismersz. De persze könnyebb így, ugye? Ráhúzni a saját kétségeidet az én érzéseimre, hátha úgy kevésbé leszel te a szararc. Kár, hogy ez nem így működik.
Hozzá akarom tenni, hogy egyetlen egyben van igaza; abban, hogy már nem szeretem. Azt akarom, hogy egy fikarcnyit, de átérezze azt a fájdalmat, amit nekem okozott, és ha máshogy nem megy, hát hazudok. De a szavak a torkomon akadnak. Túl korai lenne, túl sok, túltúltúl.
Maradok hát annál, amit ténylegesen is ki tudok mondani.
- Válni akarok – jelentem ki, figyelmen kívül hagyva a pangást, ami erre átjárt. Utálatosan elmosolyodok. – Gondolom, nincs ellene különösebb kifogásod.

I want your love and I want your revenge

You and me could write a bad romance

Fáradt vagyok és nyűgös, nem érzem magam túl jól, és csak azt akarom, hogy vége legyen. Furcsa kettősség él bennem, mert bár egyrészt úgy érzem, mintha ez a vita csak egy lenne a sok közül, amit bárki átél, közben egy hang folyamatosan azt mondja, hogy hagyjam abba, kérjek bocsánatot, ha kell, térden állva, mert itt most nem csak a büszkeségem a tét. Tudom, hogy annak, ami itt most történik, súlya van, mégis olyan könnyedén peregnek le a nyelvem hegyéről a szavak, olyan kényelmesen vallva meg a hónapok óta megtartott titkomat, mintha csak az időjárásról vitatkoznánk, vagy Freudról. De itt most nem egy évtizedek óta halott, nárcisztikus német pasasról van szó; az életünkről. És mégis…
– Ne tegyünk úgy, mintha különbek lennénk másoknál csak azért, mert tanultunk arról, milyen kémiai folyamatok mennek végbe egy ember agyában adott szituációkban, vagy hogy milyen teóriák léteznek a nature or nurture kérdés körül – sziszegem. Jogtalanul leszek mérges a gondolattól, hogy ha most akárhogy is meg tudnánk békülni, talán megtenné. Akkor is megtenné, ha nem beszélnénk meg. Mert férfi. Mert a férfiak ilyenek. És tulajdonképpen hülyeség azt várnom Vincenttől, hogy ő majd más lesz. Lehet akármilyen jegesen nyugodt kívülről, tudom, hogy mi rejtőzik alatta. Ugyanolyan ösztönlény mint bárki más. – Csak magamat tudom ismételni. Akármilyen sokat olvastál is róla, nem leszel képes rá. Egyszerűen nincs meg benned az emberi szenvedély.
Átvillan az agyamon az, amikor az MBTI-t fejtegettük; hogy bár az alapok a helyén vannak, lehetetlen nyolc milliárd emberre tizenhat típust húzni, túl sok a változó. Ennek ellenére évekig küldözgettem neki a viccesnek talált képeket a netről. A legemberibb robot. De akkor is csak robot.
Nem mintha ez akármikor is zavart volna Vincentben, sőt; kifejezetten imádtam, hogy ennyire máshogy látja a dolgokat, a tiszta logikai alapú megközelítései az én nyers érzelmeimmel szemben. Szerettem vitatkozni vele; sokszor ugyanazt a dolgot is annyira máshogy magyaráztuk, hogy csak órákkal később jöttünk rá, hogy egyébként ugyanazon az állásponton vagyunk. De ami még fontosabb az az, hogy soha nem vette magára egyikünk sem; nem a másik validitását kérdőjeleztük meg, a vitában nem volt semmi személyes. Már azt a részletet leszámítva, hogy rendszerint szex lett a vége. Egy jó kapcsolat alapja, gondolom.
És én jó kapcsolatnak gondoltam, ezt. Nagyon, nagyon sokáig. Most sem tudnám azt mondani rá, hogy rossz, én csak… Nem tudom, mit mondanék rá. Nem rosszabb vagy jobb semmi másnál az életemben. Nem Vincent miatt mentem el szórakozóhelyekre és szedtem fel másokat vagy szedettem fel magam. Abban a világban Vincent, mint olyan, nem létezett, így pedig nem is volt akinek csalódást okozhatnék újfent.
– Szíves elnézésedet kérem. Az a te asztalod – húzom ki magam a pult másik oldaláról. Szeretném, hogy mérges legyen, szemtől szembe. Nem tudom, miért, de úgy érzem, attól jobb lenne.
Nem teszi. Helyette csak közli azt, amit egyébként is sejtettem. – Mmm. A pillanat hevében hozott gyors döntések eddig mindig jól sültek el számodra, nem? – vigyorodom el elégedetten. Nem tudom, miért; valahogy nem egészen fogom fel a szavakat. Az elválni azt jelentené, hogy nem vagyunk együtt többé, egyáltalán. Bírósági procedúra, aztán sosem látjuk egymást. Túl régóta vagyunk együtt ehhez, nem? Túlzottan összefonódtunk. A barátaink, a munkánk, a szórakozásunk, a kedvenc helyeink… Ugyan. Olyan nincs, hogy Vincent nincs itt.
Ennek tudatában lököm el magam a pulttól, hogy némileg bizonytalan léptekkel induljak meg inkább a hálószoba felé. – Jó éjt, Vincent! – Csak azért sem megyek el fürödni, és ha azt akarja, hogy ne ott aludjak, hanem a vendégszobába, hát fizikai kényszert kell alkalmaznia.
Nem esik nehezemre elaludnom, az agyam egyszerűen törli az előtte lévő fél órát és az egyre nehezülő fejem is kényelemre talál a párnán. Egyszerűen így kellett lennie. Nem maradok fenn éjszaka úgy, ahogy sejtéseim szerint Vincent teszi; nem riadok fel hajnalban kényelmetlenül, izzadtságban úszva.
Legalábbis egyelőre nem. Aztán a másnap reggel valahogy mindent új fénybe borít.

build my dreams

from the ashes of your nightmares