Mi melengethetné jobban egy magamfajta művész szívét annál, mint hogy valakinek ő jelenti az ihletforrást? Amióta csak felhívta a figyelmem Edgar a titokzatos alkotóra, azóta nagyon nehezen tudtam elterelni róla a gondolataimat. Ki lehet ő valójában? Mit láthat bennem? Mik kavaroghatnak a lelke mélyén? Lehet, hogy csak egy plátói ihletet jelentek a számára, akit messziről csodálhat, de én képtelen vagyok türtőztetni magam, képtelen vagyok arra, hogy a rejtekemben maradjak, még akkor is, ha ezzel esetleg megtöröm a varázst. Muszáj beszélnem vele, ezért is eredek egyből a lány után, mikor végre megtudom, hogy kinek kavargok a gondolataiban.
- Valóban? - biccentem oldalra fejem, egyik szemöldököm a magasba is kúszik gyanakvóan, de az elvarázsolt mosoly még így is megtelepedik ajkaim szegletében. Tetszik a zavara, nagyon is kedvemre való ez a kuszaság, ami hirtelen a lány körül kezd kavarogni.
- Hű, nem gondoltam volna, hogy ennyire nem vagyok egyedi. Pedig voltak azért reményeim, hogy egy kicsit kitűnhetek a tömegből a stílusommal és a megjelenésemmel, de ezek szerint ennyire szürke vagyok? - gonosz vagyok? Meglehet. Annyira zsigerből érkezik a visszavágás, hogy csak nagyon nehezen tudom visszafogni, hogy el ne röhögjem magam. Sőt, a helyzet kedvéért még a szemeimet is csillogó üzemmódba teszem, épp úgy, mint a Shrekből a macska. Ki ne sajnálná meg ezt az arcot?!  
Aztán végül csak kibújik a szög a zsákból. Diadalittasan és büszkén sóhajtok bele az este melengető, fülledt párájába.
- Kellemetlen? - most már tényleg fel kell nevetnem. - Épp ellenkezőleg, szerintem csodálatos dolog, amikor valaki egy olyan ihletre bukkan, ami ennyi erőt és fantáziát ad neki. Elvonatkoztatva attól, hogy én vagyok a főszereplő, el kell ismernem, igazán egyedi az az átélés, amivel leírtad a gondolataidat. Sokan lélek nélkül összeírnak minden hülyeséget, és már egyből művésznek is nevezik magukat. Pedig ehhez azért kicsit több kell... - elmerengve pillantok a mellettünk magasodó, vibráló utcai lámpa felé. Szavaim őszinték és elismerőek, s most egyáltalán nem csak az a bűbáj mozgat, amit a lényem jelent e lány műveiben.
- Miért fognád be? Engem nagyon is érdekel, hogy pontosan mi indította el benned ezt a fonalat. Hogy mit éreztél, amikor megfogant benned az ihlet, és érezted az ujjaidban, hogy írnod kell. - azúrjaim fanatikus csillogásba váltanak át, hiszen hatalmas élvezet hallgatni mások fantáziáját, mely kiemeli őket abból a szürkeségből, amibe én sosem tartoztam bele. A világunk amúgy is rossz irányba halad, egyre inkább szorítják vissza az emberek gondolkodását, érzéseit és vágyait, és hamarosan a művész világ is tudom, hogy hatalmas válságot fog átélni. Már itt állunk a kapujában.
Ekkor azonban kivágódik a mögöttünk levő ajtó, amin az imént kiviharzott mindkettőnk, s egy idősebb férfi lép ki rajta, aki erősen illuminált állapotban halad felénk. Illetve a lány felé.
- Hé, kislányka, nem akarod megmutatni gyakorlatban is azt, amit leírtál? - nekitámaszkodik a mellettünk levő kukának, s bár próbál igazán csábító lenni, a mozdulataiból ítélve itt bizony hamarosan a földön fog landolni a vacsorája.    

Szeretem az anonimitást. Biztonságérzetet ad és nyugalmat, így szabadabban hagyhatom szárnyalni a fantáziámat. Nincs kellemetlenség abból, hogy az ismerősök megtudják miket és milyen témában írok és ez számomra mérhetetlenül fontos, hiszen hiába szeretem rajongva a komfortzónámat jelentő csigaházamat, amiben szerényen megbújhatok, a műveimnek szinte maguktól lángra kellene kapniuk a Pokol kénköves tüzétől. Furcsa kettősség, de talán éppen azért vadabb a fantáziám egy farkasfalkánál, mert az életem szürkébb, mint egy Charlie Chaplin film. Ezt viszont én pont így szeretem. Rose félig kitekerte a karomat, hogy legyek fent Tinderen, mert 'Mekkora buli és kellenek az új kapcsolatok' ez pedig szerintem már éppen elég színfolt lehetne a monokróm életvonalamon, kár hogy ebben kicsit sem értünk egyet. Így kötöttem ki a kis színpadon, ahol egyáltalán nem akartam lenni, felolvasva a novellám egyik részét, amitől szintén irtóztam. Hát most aztán lett színem az egyszer biztos, bár tippelni sem szeretnék, hogy mennyire piroslik az arcom. Megkönnyebbülök, amikor végre lejöhetek az emelvényről, bár a hátsó sorból felhangzó lelkes ujjongásra kicsit sem számítok.. arra meg aztán főleg nem, hogy ki a hang forrása. Mesefigurákat megszégyenítő gyorsasággal igyekszem távozni, már csak az hiányzik, hogy a lábaim kipörögjenek és felperzseljem a talaj, ahogyan próbálok eliszkolni a következmények elől, csak hogy a következmény máshogyan vélekedik arról, hogy megléphetek-e vagy sem.
Szinte felvinnyogok, amikor meghallom, hogy szeretné, ha bevárnám, nekem ez viszont eszemben sincs csak kiporolok az ajtón hosszú lábaimat megnyújtva, hogy a lehető legnagyobb léptekkel hagyjam mögött a kávézót. Kissé összerezzenek a becsapódó ajtó hangjára, ami azt sejteti, hogy nem adta fel, de nem merek hátranézni, hiszen még kapaszkodok abba a gyermeteg illúzióba, hogy ha én nem látom őt, akkor ő sem láthat engem. Csúfosan nyakon vág a valóság, amikor tenyere határozottan fog a vállamra, hogy megállítson. Basszus.
Nagyot nyelek miközben visszafordulok felé veszettül kutatva bármilyen kifogást az egyértelműen letagadhatatlan tényre, hogy mocskosul sokat írtam már róla. Néhányszor csak kinyitom és becsukom a számat akár egy halacska, amire az egyik okom az, hogy nem találom azt a lelkesen kutatott tagadást az agytekervényeim között, amire most mérhetetlenül nagy szükségem lenne, a másik, hogy a szeme csillogásába boldogan bele tudnék halni. Heather! Mondj valamit!
-No hablo inglés.-nyögöm ki erőtlenül és szinte érzem, hogy a középiskolai spanyol tanárom valahol a világban most elmorzsol egy könnycseppet a büszkeségtől, hogy erre emlékeztem.
-Bocsi.-sóhajtok egyet végül, mert még én is érzem, hogy ennyivel nem fogom megoldani a helyzetet, bár ha más nem még vélheti úgy, hogy teljesen zakkant vagyok és inkább le is mondhatna a további kérdezősködésről én meg már mehetnék is, hogy emigráljak Mexikóba.
-Igazából ez egy totális véletlen. Nem is tudod, hány hozzád hasonló férfi jár be a a kávézóba, pont ilyen kék szemekkel, pont ilyen borostával, pont ilyen hajszínnel, pont ilyen éles és határozott állkapocsvonallal. Igazából, ha jobban belegondolok, szinte csak ilyen vendégeim vannak, szerintem azért ugrott be, hogy rólad.. nem rólad.. valaki totál hasonlóról mintázzam a főszereplőt.-valaki adna egy ásót, hogy könnyebben ássam a gödröt saját magamnak? Mondjuk kétségtelenül gyorsan dolgozok a szavaimmal is.
-Oké, figyelj! Ez tökre nem személyes.-óóó dehogynem.-Csak megihlettél.-nem is kicsit.-És így kötöttél ki a novellámban.-nem csak ott, hanem az új regényemben is amit még írok.-Remélem ez nem kellemetlen neked vagy bármi ilyesmi. Általában, így szoktam tudni új művekbe fogni, hogy meglátok valakit, aki megindítja a fantáziámat.-Bravó Heather.-És most inkább befogom.-az első jó döntésem.

- Te hányszor is jártál már itt, Jean-Pierre? - kényes gyanakvással les fel egy díszesen laminált írásból Edgar, egy régebbi ismerősöm, kinek arcképe pár hétig a kis művész kávézó faláról lesett vissza ránk. Nőies vonásai fekete, csillogó bőrével társulnak, és ez teszi őt igazán egyedivé, nem véletlenül falják őt annyira a fotósok.
- Mostanság eléggé sokszor. Miért? - barna ujjai megszorítják a lapot, majd félretolja a jegeskávémat, s elém helyezi az írást, melynek egy pontjára összehúzott szemekkel rábök.
- Akkor ezt olvasd el, drágaságom. Sőt, ne csak ezt, hanem azokat is. - mutat a falakon magányosan kapaszkodó részletek felé. Kezeit karba teszi, száját flegmán csücsöríti, miközben kékjeim elvesznek a sorok között.
- Igen... És? - pillantok fel rá tanácstalanul.
- Mi az, hogy és? Hát nem látod, hogy ez mind rólad szól, édesem? Te valamit titkolsz előlem, és ez nagyon fáj. Azt hittem, hogy őszinték vagyunk egymáshoz. - így pedig már kicsit más a helyzet. Az érdeklődés egyből felcsillan a tekintetemben, majd pár íráshoz még odalépek, azokba is beleolvasok, végül egy diadalittas mosollyal telepedek vissza a helyemre.
- Ezek szerint itt ül előtted a hely elsőszámú múzsája. - vigyorom nagyképű, mire Edgar sem bírja magában tartani a nevetést. Nagyjából még fél órát ücsörgünk itt, s ez idő alatt sikerül megtudnom, hogy a holnapi napon éppen lesz egy felolvasó est, ahol amatőr művészek adhatnak ízelítőt a fantáziájukból. Természetesen itt a helyem!
A másnap hamar elérkezik, hiszen a napom nagy része azzal telt, hogy egyik helyről utaztam a másikra. Felkérések itt, megrendelések ott... Hiába, ha az ember befut ezen a pályán, akkor a napjai gyorsan peregnek. Azonban nem telt el úgy óra, hogy ne jutott volna eszembe a titokzatos alkotó, aki bennem látta meg a fantáziájának a forrását. Nagyon csábító és hízelgő ez nekem, s el is határozom, hogy meg akarom ismerni az illetőt, akiről egyelőre halovány elképzelésem sincs...
...egészen addig a pillanatig, mikor a hátsó sorból meghallom az ismerős stílust. Ámulva lesem őt Edgarral és a párjával az oldalalom, teljesen elalélva hallgatom minden egyes félénk szavát ennek a különleges lánynak. Bár tekintetünk nem kapcsolódik össze sajnos, hiszen bátortalansága úgy tűnik, hogy nem engedi meg a szemkontaktust, Edgar és én azonban természetesen állva, ujjongva tapsoljuk meg őt, mikor lelépked a pódiumról. Több sem kell nekem! Magam mögött hagyva a párost vágok át a tömegen, s mikor végre egyetlen pillanatra elkapom szemeit, ő a váratlanság erejével futamodik meg, én pedig mint valami üldöző, úgy eredek utána.
- Várj! - kiáltom utána, ám a titokzatos lány eltűnik az ajtóban. Én amazt hirtelen tolom ki magam előtt, így a keletkezett huzattól nagy hangzavarral csapódik be mögöttem.
- Hé, várj egy kicsit! - szólok utána már az utcán, s ha kell, akkor futólépésben, de valahogy utolérem őt, s kezem hátulról a vállára simítom, ha csak ijedtében le nem kever egy jókora taslit.
- Szóval te írtad azokat, amik kint vannak a falon! Tegnap hívták fel rá a figyelmem, és azóta másra sem tudok gondolni, mint hogy kit ihlettem meg ennyire. - szemeim olyan erősen csillognak, hogy az esti sötétségben mintha egy csillagrendszer veszne el bennük. - Persze, ha nem voltak tévesek a következtetésem, és nem egy durva kis véletlen áldozata lettem. Az eléggé kellemetlen lenne. - simítom hátra hajam lelkes, önfeledt nevetéssel.   

Görcsösen kapaszkodok a kezemben tartott telefonomba, szinte elfehérednek az ujjaim, hogy a minimálisra csökkentsem a remegést, miközben az általam írt sorokat olvasom az egyik nem régiben befejezett novellámból a szűkös számú közönség számára. Hogy miért erre esett a választásom? Egyszerű. Mindig az utolsó munkámat érzem a legjobbnak. Ennek mondjuk lehet köze ahhoz, hogy a főszereplőt általában az aktuális rajongásom tárgyáról mintázom..
Nem szeretem, ha túlzottan sok figyelem hárul rám, most mégis itt állok a kis pódiumon, amit a délután folyamán szereltünk össze, és magamban imákat mantrázok az összes lehetséges égi entitásnak, hogy ne most menjen el a hangom, nyeljek félre vagy csiklandozza meg az orromat egy a levegőben békésen szálldogáló szösz, amitől tüsszögőrohamban törhetnék ki.
'Jót fog tenni.. ki kell lépned a komfortzónádból..' Rose, a munkatársam, szavai visszhangzanak a fejemben és a sok mentális fohászkodás mellett azért szánok neki néhány átkot, amiért rábeszélt erre az egészre, hiszen az elmúlt néhány percben legalább ezer alkalommal megbántam, hogy ma cipőt húztam a lábamra nem hogy még azt, hogy részvételt vállaltam a művész esten. Visszasírom azokat a pillanatokat, amikor egyszerűen rákattintottam a Wattpadon a feltöltés gombra és maximum a kommenteken keresztül találkoztam az emberek véleményével. Még az sem volt ilyen nehéz, amikor elküldtem az első regényemet egy kiadónak, hogy bírálatot mondhassanak felette vajon megéri-e nyomtatott formában megjelentetni vagy sem.
'..csak ne nézz fel, amíg a végére nem érsz..' Hát köszi szépen, Rose! Nem mintha egyébként egy másodpercre is képes lennék levenni a szemeimet az általam írt sorokról, hiszen zavaromban abban sem vagyok képes, hogy a saját nevemet képes lennék elhebegni magamtól. Az sem képes csillapítani a feszültségemet, hogy ez az egész esemény a saját kávézómban került megrendezésre a hozzánk rendszeresen betérő művészek számára.
Úgy érzem mázsák szakadnak le a vállaimról és végre fellélegezhetek, amint leviszem a hangsúlyt az oldal utolsó mondatának végére érve. A halk tapsban még egy kissé remegő térdes meghajlást megejtek majd a két lépcsőt kihagyva inkább egyből lelépek az emelvényről, hogy a lehető leghamarabb szabaduljak. Rose két magasba tartott hüvelykujja felé sétálok a félhomályban és már gyűjtöm a lelki erőm minden maradékát, hogy jól leszidjam, amiért erre rávett. Mielőtt erre sort keríthetnék a tekintetem megakad valakin a hátsó sorban... valakin, akinek nagyon nem kellene itt lennie... valakin, akit jó lett volna korábban észrevennem, mert akkor biztosan nem vállalom ezt a nyilvános szereplést... valakin, aki a két lábon járó ihletem volt az írásomhoz... valakin, akit az elmúlt néhány percben részletekbe menően szavakkal jellemeztem főszereplőként a kiindulóhelyzet vázolása előtt, erősen kiemelve azokat a bizonyos kék szemeket.
Egyébként is világos bőröm gyakorlatilag hófehérré sápad és még az sem vigasztal egy szemernyit sem, hogy a provokatív részek közelébe sem mentem a felolvasás alatt.
-Úr Isten...-suttogom szinte hang nélkül és megfordul a fejemben, hogy nemes egyszerűséggel nekifutásból kivetem magam a zárt ablakokon. Igencsak csábítónak tűnik ez a megoldás a helyzetre.
Én és a szerencse még csak látomásból sem ismerjük egymást, ebben sosem kételkedtem. Most azonban valósággal az az érzésem támad, hogy az Univerzum kifejezetten neheztel rám. Vajon mikor indul leghamarabb gép Mexikóba? Vagy bárhova, hogy eltűnhessek, ha már az, hogy 'elsüllyed szégyenében' sajnos nem történik meg ténylegesen az emberrel egy ilyen kínos szituációban.
-Én most.... levegőzöm egyet.-intek gyorsan Rose-nak felkapva a táskámat és a lehető legrövidebb úton, a legkevesebb lábfejre rálépve igyekszem kijutni az utcára, ahonnan egyébként nem kifejezetten tervezek visszajönni.