Hope

━━━ "To heal our wounds, we need courage to face them."

A baleset és annak nyomai nem múlnak el napok múlva sem. Benned marad és égeti a bensődet, megolvasztja a lágyrészeidet és nem ereszt el. Minduntalan benned mardossa tovább a karmait és nem engedi, hogy elfelejtsed. Hogy a picsába tehetnék olyan dolgot meg, hogy elfeledjek ekkora volumenű dolgot. Elütöttem egy lányt! Senki sem fogja elfelejteni és megbocsátani sem! Én se tennék máshogy. Örök életemben utálni fogom magam! Főleg, hogy a nagy pofám miatt bajba keveredtem, szóval abból is épp felépülés alatt álok. De most két legyet üthetek egy csapással, a sebeim átnézetése után az első dolgom a lány kórterme felé venni az irányt. Nővéreket már nem kérdezek, ugyanazt válaszolják az állapotát illetően. Nem vagyok rokon, sem közeli barát, nem válaszolhatnak. Még apám zsaruhaverja adott információt utoljára róla, hiszen jelvényesnek simán benyalnak az orvosok is... az ápolókról meg ne is beszéljünk. De most csak magam vagyok és a napokkal ezelőtti információkban hiszek. Ám az ablak előtt állva figyelve a lányt...nem tetszik a látvány. Körülötte sürögnek az ápolónők, orvost hívatnak...majd észreveszem a szülőket is, így megbújva hátrálok ki a látóterükből. Aggódok. Izzad a tenyerem, fájni kezd a lövés helye, bár masszírozni kezdem a vállam, hátha elmúlik. Nem, nem fog elmúlni, még jobban rákezd és ez zavar. Nagyon! Már szedtem be fájdalomcsillapítót rá, inni nem ihatok, ki is herélnének az fix. Vezetni sem vezethetek, elvették régóta az autómat is, a jogsimat is és a haverom autója is tabu. Rendbe hozták az a lényeg. Jelenleg nem beszél velem egyik sem. Henrik és a szülei kicsit mérgesek rám, amit megértek, ugyanígy én magam is pipa lennék, ha velem történt volna ilyesmi. Bele tudnám képzelni magam a helyükbe? Hm...kétlem. Letáborozok az egyik székre, míg tombolnak oda bent a kétségbe eséssel, hogy mi lehet a leánnyal. Előre hajolva a térdeimre fektetem kinyújtva a kezeimet, a tenyerem erősen markolássza a térdemet, néha dobbantok is a lábammal. Tekintetem minduntalan a szoba felé vándorol, hátha megjelenik valaki és megkönnyebbült arckifejezését látván engem is elfogna valami nyugodtság. Ám senki semerre, csend van a folyosón és kisebb hangzavar érkezik bentről. Minden más ajtó csukva, a tekintetemet azonban le sem veszem erről az egy szobáról. Előre hajolok kissé, majd eleresztem a térdeimet, hogy hátra tudjak dőlni, hogy a plafont vizslassam, hogy a hajamba túrjam az ujjaimat és hogy felkelljek ültömből egy lendülettel.  
- Picsába! - rúgtam bele a kukába a szék mellett, elég hangos volt, pont nem zavart, hogy bárki is rám szólhat miatta. Próbálja csak meg! Majd leosztom, akárki is legyen az. Nincs bennem ilyenkor félsz és nem tudom a nagy szám sem visszafogni. Újra visszatérek az ablak elé, figyelem az orvossal beszélgető szülőket, úgy tűnik csillapodott a vészhelyzet. Szerencsére. Ám még nem omlott le rólam a frusztráltság, ott lapult bennem az, hogy miattam van ilyen szörnyű állapotban.  

/A baleset utáni hét/
Öltözet/Kinézet

Hope

━━━ "To heal our wounds, we need courage to face them."

Egy másik lány érkezése ugyanúgy nem oldja a feszkót bennem a történtek során...pedig jó lenne végre nyugodtságot erőltetni magamra. De nem megy, hiszen a sipoló csipogó gép nem igen oldja meg mindezt. Csak frusztrációt generál, ami nem tesz jót sem nekem, sem az őseinek, sem a leánynak. Az orvosait meg hagyjuk is. Miért nem szóltam arról, hogy hova jövök? Miért nem maradtam otthon? Most mondjuk, vagy mielőtt történt volna ez a szerencsétlenség ezzel a szerencsétléennel. Nem akartam ártani neki, mégis ott fekszik tehetetlenül. Még csak segíteni sem tudok, csak nézem őt, hátha jobban lesz, de csak rosszabbodik az állapota. Nem sok hiányzik hogy szó szerint megint elfogjon a bőgés, amit azon a napon csináltam, az nagyon fájó volt még számomra is. De mielőtt megtörténne, inkább a kukát bántom, bele rúgok. Pár másodpercig jobban is leszek, de átmeneti az állapot, egész addig, míg a zihálást belém nem fagyasztja egy kérdés. Nyelek egy nagyot, megnyalom ajkaim, mielőtt ránéznék az illetőre. Megnézem magamnak és visszahangot vernek belém a korábban elhangzott szavak és nevek. Hope. Beengedték a sérülthöz, a lányhoz, Pippához. Több köze lehet hozzá, mint nekem és ezért engedhették be hozzá. Testvér lenne? Mindegy is, engem okkal nem engednek be hozzá...több is van, de mindegy. Nem ismerem, ráadásul én okoztam a bajt is körénk. Bőven elég, hogy távol tartsanak tőle. Kérdésére számtalan verziójú választ tudnék feldobni, ami körülírhatja a valóságot, ám már több másodperce csak hallgatok és figyelem őt. Mire felocsúdok az a saját válaszom miatt van.
- Nem a pasija vagyok. - legalább ezzel így tisztában lesz, hogy nem emiatt ücsörgök itt, meg nem is mást várok - a jó híreken túl. Bár ezzel sem mondtam túl sok mindent, talán a lényegre térni káoszt szülő katyvasz lesz. Ezért is hallgatok tovább, már nem bámulom őt, de számtalan verziót leforgatok hogy miképp mondjam el? Érdemes? Okkal van itt.  
- Régről ismered? - dobom vissza a kérdést, hátha előbb megered a nyelvem a válaszától. A két kezem összeérintem, összecsukom egymásba az ujjaimat, miközben előre hajolok és rákönyökölök a térdeimre. Magam elé bámulok, hallgatom a kiszűrődő apró neszeket, hátha hallok valami érdemlegeset, de veszett fejsze nyele, semmit sem értek. Nem lett jobban semmitől sem. Ahogy én sem. Marad a további aggodalom, hiszen senki sem jött ki és be sem mehet továbbra sem senki. A szülők is a szobának a fal tövébe helyezett kanapén kell ülniük. Az anya zokog, az apa nyugtatja, az orvosok pedig magyaráznak, míg az ápolok Pippa körül matatnak.  
- Miattam került abba az állapotba. - nyögtem ki végre, majd megdörzsöltem feszültséglevezetésképp a tenyereim. Nem sikerült levezetnem, rosszabb lett, de kimondtam a helyzetet, ami kettőnket érinti. Ám ennél többet képtelen vagyok elmondani. Ebből nem sok mindent tudhatott meg, de pont elég, hogy bűnösnek tituláljon. Az is vagyok, ez a valóság. Az én bűnöm ez az egész. Beszívom a levegőt az orron keresztül, majd ki is engedem egy sóhaj kíséretében. Mindig van rosszabb és hogy ennél is lesz-e...a franc sem tudja, de nem hagyom magam megbélyegezni ennél jobban.  



Öltözet/Kinézet