Ahogy kimondta, hogy „ketten ügyeskedünk valamit,” egy pillanatra elöntött a nyugalom, de közben az izgalom is felfokozott bennem mindent. Jó volt hallani, hogy ennyire lazán kezeli a helyzetet, és ez rám is átragadt. Egyik lábamról a másikra álltam, de belülről szinte forrtam a tettvágytól. – Jó, jó… igazad van. Mi baj történhetne? – mosolyodtam el, próbálva elhessegetni az aggodalmaimat. Persze, még mindig volt bennem egy kis kétely, hiszen mégiscsak egy idegen esküvőjén lógtunk be a konyhába, de férfi magabiztos hangja és nyugodt arckifejezése valahogy megnyugtatott. Ahogy megindult hirtelen éreztem meg az illatát. Valami friss, férfias illat lengte körül, ami egyszerűen megzavart. A szívem egy pillanatra kihagyott, és éreztem, hogy elpirulok. Nem, Dusty, most nem kéne ilyenekre gondolni! - próbáltam magam fegyelmezni. De basszus, annyira... magabiztos volt. A tökéletesen karbantartott, szálkás testén feszült az öltöny, a sötét haja lazán hátrafésülve, és azok a kék szemek... Amikor rám nézett, mintha keresztülnézne rajtam, mintha tudná, mit érzek. Furcsa, hogy ennyire izgatott lettem tőle. Az árvaházban mindig én voltam a vagány, a bajkeverő, de most mellette valahogy gyereknek éreztem magam. Ő nem csak hogy idősebb volt, de teljesen más kaliber is. Mintha minden egyes mozdulatával azt sugallta volna, hogy ura a helyzetnek. Valahogy egy részem irigyelte ezt a fajta magabiztosságot, de a másik részem el is volt ájulva tőle.
A gondolataimból a hangja rángatott vissza. – Oh, persze, bocsi be sem mutatkoztam – vigyorogtam rá zavaromban. – Dusty vagyok, vagyis igazából Dustin, de a barátaim csak Dustynak hívnak. - Szedd össze magad Dustin! Úgy viselkedsz, mint egy tinilány amikor ránéz Timothée Chalamet. Az alkohol sem segített azon, hogy kevésbé legyek bolond. De tényleg kezdtem egyre jobban érezni magam mellette.
Ahogy benyitottunk a konyhába, azonnal megcsapott az ételek illata. A dolgozók egy pillanatra felénk néztek, de aztán visszatértek a dolgukhoz, mintha semmi sem történt volna. Damianra néztem, akin nem láttam izgulás jeleit. Fura volt, hogy nem foglalkoztak velünk a konyhások. – Ez... ez azért elég menő – mondtam halkan, és már kezdtem magam egy igazi kalandfilm szereplőjének érezni. Aztán megláttam a kötényeket, és halkan felnevettem. – Ez jó ötlet! Mindig is akartam egy ilyen csini kötényt - úgy lelkesedtem, mint egy kisgyerek, amikor csokit kap. - Ha én elengedem a fantáziámat, abból csak bajok lesznek itt - nevettem, de utólag leesett, hogy ezt akár többféleképpen is lehet értelmezni. Felvettem egy kötényt, és próbáltam olyan magabiztosan viselni, mintha mindig is konyhában dolgoztam volna. Az igazság az, hogy fogalmam sem volt, mit csináljak. Damianre pillantottam, hátha ő jobban ért hozzá. Én csak próbáltam követni a példáját. De ahogy a kezembe vettem egy serpenyőt, már tudtam, hogy itt baj lesz. – Oké, oké, szóval... sajtburger, ugye? Mert... hát, nem mintha profi lennék a konyhában, de egyszer már láttam tiktokon egy tutorialt – próbáltam poénkodni, hogy ne tűnjön fel a bénázásom. A serpenyőt két kézzel fogtam, és azt sem tudtam, hova tegyem. – Szóval... ehm... hol van itt egy tűzhely? – kérdeztem, miközben körbepillantottam a hatalmas konyhában, mintha most léptem volna be először egy ilyen helyre. Mondjuk tényleg most léptem be először.
Fogalmam sincs, hogy hogyan ne buktassam le magam előtte, hogy én amúgy bármikor bemehetek a konyhára és bármit csinálhatok… Elvileg már minden sínen megy, csak akkor lehet valami gond, ha valaki idióta betéved oda és beleesik a tortába, mert akkor egyből minden tekintet felém fordulna. Ha elég ügyes és határozott leszek akkor nem tűnhet fel neki, hogy itt valami nem kerek, de ha mégis gyanússá válok akkor majd azt mondom neki, hogy már kezdtem baromira unatkozni ezen a rendezvényen és egy kis izgalomra vágytam… és akkor nem is hazudnék neki egy pillenetig sem. Kíváncsian figyelem ahogy kicsit vívódik, és egyik pillanatban azt gondolom, hogy majd rávágja, hogy oké, gyerünk menjünk, a másikban pedig azt várom, hogy nemet mondjon, valami olyasmi indokkal, hogy bocsi, de nem mert tele vagyok, talán majd később, és utána soha többé nem látom őt. Válaszára egy elégedett vigyor jelenik meg a képemen. - Nagyon helyes! - felelem, majd ahogy elkezd aggódni csak még inkább azt gondolom, hogy ez egy nagyon jó döntés volt. - Ne aggódj, szerintem nem lesz semmi gond, majd ketten össze ügyeskedünk valamit, ebben biztos vagyok, vagy… kérünk segítséget. – hiszen a konyha tele van alkalmazottakkal akik csak arra várnak, hogy utasítást kapjanak. Ahogy ő egy kortyra eltűnteti a kapott italt én sem teszek másként, az alkohol kellemetlenül marja végig a torkomat, de nem aggódok, tudom, hogy egy kis pohárkának még semmi hatása sem lesz rám, ennyi erővel akár ihattam volna egy pohár vizet is. Megyek utána a konyha irányába, miközben rájövök, hogy milyen paraszt voltam, kalandra hívtam, de még a nevét sem tudom. - Áruld el a neved, én Damian vagyok. - kérem és közben be is mutatkozom neki, majd ahogy elérjük a konyha ajtót benyitok és bemegyünk a „tiltott” területre. Egy pillanatra nagyon sokan felénk néznek, majd utána mindenki vissza fordul ahhoz amit a megérkezésünk előtt csinált. - Eddig megúsztuk – mondom halkabban az újdonsült társamnak. - Nézd, vannak ott kötények, szerintem jobban járunk ha felveszünk egyet-egyet így talán jobban beleolvadunk a környezetbe. - mondom és már megyek és hozom is az említett ruhadarabokat. - Milyen alapanyagokat keressünk? Legyen klasszikus sajtburger vagy engedjük el a fantáziánkat? – Én abban is benne vagyok hogy több fajtát csináljunk, bár tartok attól, hogy ő inkább arra megy majd rá, hogy minél hamarabb elhúzzunk innen, vissza, az esküvő forgatagába.
Amikor a férfi közel hajolt hozzám, éreztem, ahogy a fülemnél meleg lehelete végigsimít, és hirtelen zavarba jöttem a közelségétől. Az illata is megcsapott, valami friss, fás illat, amitől a szívem akaratlanul is hevesebben kezdett verni. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy valaki ennyire magabiztosan közeledjen felém, és ez az egész pillanat egyszerre volt izgató és idegesítő. Olyan közvetlen volt, mintha már ezer éve ismernénk egymást, és ez egy pillanatra teljesen kizökkentett. A gondolat, hogy mi következhet, egyszerre dobott fel és rémített meg egy kicsit. A szavai olyan lazán gördültek le az ajkáról, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Egy sajtburgert akar a konyhában? Most komolyan? Először csak nevetnem kellett a helyzet abszurditásán. A pasas nemcsak hogy nyugodtan beszélt velem, mintha ismernénk egymást, de még azt is bedobta, hogy belógjunk a konyhába, mintha ez valami teljesen normális dolog lenne. – Belógni a konyhára? – kérdeztem vissza nevetve, de közben éreztem, ahogy a szívem hevesen kezd dobogni. Nem mintha zavart volna ez a furcsa ötlet, valójában pontosan az ilyen helyzetekért éltem. Az árvaházban mindig csínyeket eszeltünk ki, és ez az egész csak egy újabb kalandnak tűnt. Miközben odahívta a felszolgálót, hogy hozzon valami italt, alig tudtam elfojtani a vigyorgást. Ez az este egyre őrültebbé vált, és pontosan ezt imádtam benne. Visszamosolyogtam rá, miközben megkaptam tőle a vodkát, amit közben rendelt nekünk. A pohár hidegen simult a kezembe, és egy pillanatra csak arra koncentráltam, hogy ne remegjen a kezem az izgalomtól. Nem sokat tudtam róla, de a kisugárzása magabiztos volt, és az a mosoly... Ez az egész helyzet egyre furább volt, de valahogy izgalmas is. Már régóta nem éreztem magam ilyen felszabadultnak.
– Csináljuk! – mondtam, egy kis szünet után. – De figyelmeztetlek, nem tudom, hogy mennyire vagyok jó szakács! Lehet, hogy sajtburger helyett valami szénné égett, furcsa kreálmány lesz belőle. - Felemeltem a poharam, és egy gyors pillantást vetettem rá. Állta a tekintetem, és a szemei mintha ragyogtak volna a halvány fényekben. Valamiért úgy éreztem, hogy ebben az estében több van, mint egy lopott vacsora vagy egy spontán sajtburger kaland. – Na jó, jöjjön az a bátorság – mondtam nevetve, és egy húzásra megittam a vodkát. Az alkohol hirtelen forróságként öntötte el a torkomat, majd gyorsan végigáramlott a testemen. Egy kis részem még mindig kételkedett abban, hogy ez egy jó ötlet-e, de az alkoholos bátorság, na meg a férfi karizmája meggyőzött arról, hogy most már belevágok. Imádtam az ilyen spontán, lehetetlen ötleteket. A fejem már zsongott a vodkától, de az izgalom adta az igazi löketet. Átverekedtük magunkat az asztalok között, és minden egyes lépésnél egyre izgatottabb lettem. Éreztem a kaland vibrálását a levegőben, ahogy a háttérben a poharak csilingelése és a halk zene egyre tompábbá vált. Az épület szélén volt egy ajtó, ami a konyhába vezetett, egyértelműen a személyzeti bejárat, amit valószínűleg nem a vendégeknek tartottak fenn.
Evőeszközök halk csilingelése hallatszik, mert vannak akik még nem fejezték be az étkezést, vagy éppen már a sokadik repetájukat tüntetik el bendőjükben. Halk beszélgetés, ami összességében halk zümmögésnek hallatszik, ha egy-egy hangra jobban figyelnék akkor lehetne tudni a témát is, de őszintén szólva nem érdekel, hogy éppen ki miről diskurál. Zene, ami az evés hivatalos végével egyre hangosabb lesz, de még nem a zavaró módon, talán a szomszédos teremben már azon a szinten van, de ide még nem ért el annyira, és persze ami egy ilyen eseményen elengedhetetlen, a poharak csilingelése, ahogy néha a násznép csókot követel az ifjú pártól. Őszintén szólva egyikre sem figyelek, sőt, most akár egy bomba is robbanhatna a szomszéd teremben, az sem érdekelne annyira, mint a mellettem álló egész csinosan felöltözött kék szemű szirén. Az esetek kilencvenkilenc százalékában nem számít, hogy az aktuális kiszemeltem milyen paraméterekkel bír, szőke, barna netalántán vörös? Barna szeme van, kék vagy zöld? Teljesen mindegy az összképre megyek rá, kivéve most, mert most az van, hogy belefutottam abba az egy százalékba, ami olyan nekem mintha egy bika előtt lengetnék a vörös posztót. Egyszerűen kell nekem, ha csak egy pár óra erejéig is, de magaménak kell tudnom ezt a fiút. Persze volt, hogy már kapura futottam, és az övéhez nagyon hasonló szem tulajdonosa évek óta boldog házasságban élt, vagy csak szimplán hetero volt, de van egy olyan érzésem, hogy ez most nincs így, és nagyon is van esélyem… de lehet csak rosszul látom, a fene se tudja. - Ú, tényleg, de jó lett volna egy sajtburger, az talán kicsit oldotta volna az ételek sokaságát… - adok neki igazat és azért jól esik a kis lelkemnek, hogy ízlett neki az amit készítettünk a konyhában. - Ha benne vagy egy kis csínytevésben akkor van egy ötletem… - hajolok hozzá közelebb, mintha tényleg nagyon titkos tervet akarnék vele megosztani. - Mit szólnál hozzá, persze csak ha még fér beléd ennivaló… ha belógnánk a konyhára és csinálnánk sajtburgert magunknak. - jelenik meg egy kis pimasz mosoly ajkaimon, majd intek a mögöttünk lévő bárpultban álló felszolgálónak, hogy adjon nekünk két rövidet. Ahogy nézem vodkát kapunk, ami most a célnak tökéletesen megfelel. - De előtte öntsünk egy kis bátorságot magunkba. - nyújtom felé a kapott poharak közül az egyiket és a válaszára várok, hogy vajon benne lenne egy kis kalandban egy tök idegennel
Amikor Sophie előállt az ötlettel, hogy lógjunk be egy esküvőre, rögtön tudtam, hogy rossz ötlet lesz. Vagyis, tudtam, hogy valószínűleg tetemes bajba kerülünk. De ugyanakkor azt is tudtam, hogy nem fogom kihagyni. Mert miért is ne? Ki ne akarna egy ingyen vacsorát egy puccos helyen? Így hát egy szép délután, én, Sophie, Leon és még két haverunk, Johnny meg Lizzy, elindultunk. Sophie kiderítette, hogy hol lesz esküvő, és mivel egy ekkora tömegben senkinek nem fog feltűnni néhány idegen arc, tökéletes lehetőség ez arra, hogy együnk egy jót. Azt hiszem, mindannyiunkra ráfért egy kis ingyenes luxus. Persze, a terv maga kicsit nevetséges volt. Öten beöltözve, mintha mi is meghívott vendégek lennénk. Sophie rendelt mindenkinek nagyon szép és drága ruhákat. Persze nem akartuk megvenni mert ennyi felesleges pénzünk nincs, az volt a terv hogy csak ezen az estén vesszük fel hogy ne tűnjünk ki a tömegből, utána pedig vissza küldjük a boltnak hogy nem jók. Az egész olyan volt, mintha egy olcsó komédiába keveredtünk volna. Ahogy megérkeztünk a rendezvényteremhez, az ajtónál álló hostessek mosolyogva köszöntöttek minket, mintha mi is része lennénk a meghívottaknak. Sophie már a bejáratnál tündökölt. Úgy ment be, mintha valami hercegnő lenne, miközben mi a hátunk mögött próbáltunk nem túl feltűnően sétálni. A hely gyönyörű volt, mindenhol virágok és elegáns dekorációk, a levegőben pedig finom zene szólt. Pont úgy nézett ki, ahogy egy luxusesküvőt képzeltem el. Egy kicsit talán túl fényűző is ahhoz képest, amit megszoktunk. -Ez most vagy a legjobb, vagy a legrosszabb döntésünk lesz valaha – motyogtam Leon felé, miközben beléptünk a hatalmas bálterembe. – Nyugi, Dusty – mondta Sophie mosolyogva. – Csak ne beszélj és egyél sokat. A bálterem tele volt jól öltözött vendégekkel, és egy hatalmas asztal, ahol már kezdték felszolgálni az ételeket. Johnny szeme felcsillant, amint meglátta a rengeteg ételt. Persze Sophie azonnal megragadott egy pohár pezsgőt, és odahúzott minket az asztalhoz. Ahogy a tányérok sorakoztak előttünk, nem lehetett nem megérezni a pompás illatokat. – Ez az, gyerekek! Itt a vacsora ideje! – suttogta Johnny, miközben már a kezébe vette az evőeszközöket. Az első pár falat után rá kellett jönnöm, hogy a gazdagok sokkal másabb ételeket esznek, mint mi. Érezni lehetett hogy sokkal minőségibb alapanyagokból készült és az ízek valami elképesztőek voltak. Ha már ilyen luxus eseményre lógtunk be, akkor a minőségi ételek mellé muszáj volt a drága italokat is megkóstolnunk. Evés után az italos pult felé vettem az irányt, hogy egy kis alkoholt vigyek a szervezetembe. Ekkor történt, hogy valaki közelebb lépett hozzám. Egy magas, jóképű, pár évvel idősebb férfi állt előttem. Azonnal megdobogott a szívem. - Őszintén? Nekem egészen bejött - próbáltam nem túl feltűnően végig mérni, de teljesen rabul ejtett. Annyira mélyen belenézett a szemeimbe hogy azonnal elvesztettem minden bátorságomat. Próbáltam gyorsan összeszedni magam, de a zavarom teljesen kiült az arcomra. - De azért egy jó sajtburger is elfért volna a menüben - próbálom humorral leplezni a zavartságom, de rögtön meg is bánom a mondatom.
Ritkán szoktam rendezvényeket elvállalni, de vannak olyan személyek akikért természetesen kivételt teszek, ilyen például a mai nap főszereplője is, vagyis a menyasszony. Még Spanyolországban ismertem meg, ő kint töltött egy félévet egyetemi évei alatt én meg ott dolgoztam és nem egyszer evett az étteremben ahol dolgoztam, én pedig szintén rendszeres látogatója voltam annak a kávézónak ahol ő diákmunkát vállalt és megpróbált az angoljával elboldogulni a spanyolok között. Akik kedvesek, nagyon is, csak éppen a saját nyelvüket preferálják… pláne azokkal szemben akik nálunk vállalnak munkát, így nem egyszer segítettem őt ki. Összebarátkoztunk és amikor megtudta, hogy New Yorkban vagyok megesketett, hogy ha végre eljegyzik akkor én fogok főzni az esküvőjén, és lám, most itt vagyunk. Jó barátnak a fogadalmat megtartjuk, még akkor is ha inkább lennék egész nap a vendégek körében és keresném azt a szimpatikus koszorúslányt vagy a vőlegény társaságából azt a szimpatikus fiatalembert akinek elcsavarhatom a fejét egy éjszaka erejéig. Káosz, ha egy gyanútlan ember betéved a konyhára akkor azt hiszi, hogy hatalmas ott a káosz, de ez egyáltalán nincs így, én mindennek az ura vagyok és minden úgy megy ahogy annak mennie kell. Tökéletes kontrollom van minden felett ami itt történik és ez az ami engem éltet, imádom ahogy össze állnak a dolgok lépésről lépésre. - Nem hallom, hogy sülne már a csirke, tempo tempo! - szólok oda a tűzhely mellett serényen dolgozó kollégának, aki szavaim hallatán úgy viselkedik, mintha valaki belecsípett volna a seggébe. ( Nem! Nem én voltam, tényleg!) Elkezd pörögni, ahogy a többiek keze is jobban meglódul, én pedig megyek ellenőrizni a tálalás folyamatát. Egyszerre kell kimennie minden azonos főételnek. Néha kinézek a vendégekre, és az ifjú párra is, de tudom, hogy amíg megy a főétkeztetés addig nem mozdulhatok a konyhából, majd ha az lement akkor utána leülhetek, akkor már csak a kisebb falatkákat fogják felszolgálni, azt pedig remélhetően megoldják nélkülem is, pláne, hogy minden ételnek az alapja már készen van. Ahogy látom van pár üresen álldogáló szék, vagyis nem mindenki jött el, bár úgy látom, hogy van aki elkésett, mert a rendezvény elején több üres hely volt, mint amennyi most van… vagy csak belógtak páran? Nem lepődnék meg ha így lenne, hiszen egy olyan étteremben vagyunk, aminek van kert része is és nincsen lezárva semmi sem. A vendégek is ki-kimennek dohányozni. A nagy roham lecsendesült, bár a konyha nem áll le és folyamatosan főznek továbbra is, úgy döntök, hogy én is lazíthatok, átöltözök utána elvegyülök a vendégek között és gratulálok még egyszer az ifjú párnak. Igyekszem elvegyülni az emberek között, bár nincs sok esélyem, mivel a menyasszonyon kívül senkit sem ismerek, így most kinézek magamnak egy meglehetősen szimpatikus fiatal fiút és megállok mellette. - Neked hogy ízlett a kaja? Szerineted is pocsék volt? Elvileg valami francia szakácsot rángattak ide, de nem értem miért volt ez a nagy felhajtás körülötte. - kérdezem, miközben hatalmas kék szemeibe nézek. Szerencsére az évek során sikeresen leküzdöttem azt, hogy akcentussal beszéljek így nem buktatom le magam, hogy én vagyok az a francia szakács akit oly előszeretettel szidok épp.
Kezdőlap
| 
