Behind The Wall of Darkness

Horatio & Lyall

Ahhoz képest, hogy a vénember elviekben egy rohadt híres osztrák ideggyógyász fia volt, az akcentusa egyáltalán nem hasonlított olyasvalakiéra, aki Ausztriából érkezett volna. A seregben megannyi olyan sráccal találkoztam, akik erről a nevenincs helyről származtak, így bárhonnan felismertem volna, ahogy ejtik az angol szavakat. Ezekszerint Freud rohadt nagy nőcsábász lehetett, mert itt az anyának kellett valahol teljesen máshol megszületnie, hogy ezt az eredményt tudják produkálni. Nem igazán foglalkoztam a furcsasággal, ugyanis rohadtul nem tudtam semmi mást a neves agydokiról azon kívül, hogy mivel foglalkozott, így a története még mindig megállhatta a helyét úgy ahogy. Ha netalántán most átcsesztek, azt sose fogom realizálni, az olvasottság hiánya megállj!-t parancsol a félelemérzetemnek. Egyébként is, tökéletesen tisztában vagyok a saját képességeimmel, ha egy csalót szállítok épp, egészen amíg ez csak annyiban merül ki, hogy elmesélheti a kis meséjét, mint a keresztények a Bibliát - amit körülbelül ugyanebbe a kategóriába sorolhatnék, nincs mitől félnie, a titka biztonságban lesz nálam, de addig is, hadd higgyem el, hogy egy valamirevaló fickó koptatja az ülésemet.
Olyannyira részletesen fejtette ki, hogy mégis hogyan képzeli el a halálát, hogy önkéntelenül is elgondolkodtam, vajon honnan jön ez a sok ökörség, amit összezagyvál. Vagy teljesen bolond a tag vagy csak tökéletesen tudja, hogy mi fog történni vele, ha pedig utóbbi, annak már a gondolata is elég, hogy megfagyjon az ereimben a vér, ugyanis nem azért vállaltam ezt a melót, hogy egy félig a sírban fekvő szottyadt faszit hurcolásszak A-ból B-be, hogy utána az én kocsimban lőhessék ki. Rettentően hangozhat, de eleget láttam már ahhoz, hogy ne rendítsen meg az, ha valaki azt elemezgeti, hogyan fogják kioltani az életét. Amikor missziókon voltunk a többiekkel, minden egyes este azon filóztunk, hogy vajon ha aznap este meghalnánk, az hogyan is történne. Ez a balesetem után, a felépítésem alatt és a feleségemmel való romokban heverő kapcsolatom közben is megannyiszor megfordult már a fejemben, így a halál gyakorlatilag belengte a mindennapjaimat. Itt a probléma sokkal inkább azzal volt, hogy egy olyan autóban, mint az enyém, az istenért se akartam, hogy hasonló is előforduljon. Egyrészt, a kutya nem hinné el, hogy nincs benne a kezem, ha pedig igen, akkor se tudnám a biztosítót meggyőzni, hogy fizessék ki nekem a károkat, hiszen már akkora kockázatot viselnek azzal is, hogy velem szerződtek, hogy ha tényleg csinálok valamit, háromszoros biztosítási díjat fogok fizetni, nem utolsó sorban pedig illik kiemelnem, hogy fekete bőrüléseken csücsül a tag, amiken nem szeretnék vérfoltokat látni, mert akkor csak azért felélesztem majd őt, hogy agyonverhessem.
Fura volt az egész aura, ami körbelengte a pasast. Bármennyire próbáltam elvonatkoztatni a külsejétől, amitől már így is kirázott a hideg, egyszerűen képtelen voltam figyelmen kívül hagyni az ápolatlanságát, a hanyagságát, mely egyáltalán nem tükrözte azt a fajta eleganciát, amit a szavai rejtettek, meg az a csinos kis birtoka, amihez végre megérkezhettünk. Ekkora telket nem tudna bárki megvenni magának, ahogy az öröklés is csak egy igazán gazdag család sarjának jöhet össze, így legalább még hihetőbbé vált a meséje. Próbáltam rejteni, de olyannyira ámultam az épület kidolgozottságán és nagyságán, hogy azt bizonyosan ő is észrevehette, ugyanis beinvitált az otthonába. Egy ideig hezitáltam, ugyanis alapszabály, hogy nem hagyjuk el a munkahelyünket, ami jelen esetben a kocsi, de még mindig jobb ötlet  volt meghúzni magamat az eső elől, mintsem kinn ülni és hallgatni, ahogy verik az ablakot a cseppek, amit az ablaktörlőm alig győz mosni az üvegről.
Csendesen bólintottam, majd őt követve be is tértem a lakásba. Kietlen hely, régóta nem lakhatják, rettentő állapotokban volt. Bár már elképzeltem benne a fél életemet, megzavarta a fantáziálásomat a teljesen felesleges bájcsevejjel.
- Csak egy pohár vizet szeretnék kérni, köszönöm szépen - mosolyogtam rá szelíden, továbbra is tartva az illemet, ugyanis bármennyire nem féltem, jobb volt óvatosnak lennem. - Ha szabad megkérdeznem, egyedül lakik itt? - bámultam továbbra is az elém táruló hatalmas teret.

Behind The Wall of Darkness

Horatio & Lyall

Rohadt nehéz estém volt. A nap folyamán összevesztem Ellie-vel, aki a lelkemre kötötte, hogy bármit is csinálok, eszembe se jusson hazamenni hozzá, a meló zötyögősen ment, a kollégák egytől egyig fapofával, csendben várták a műszakuk végét, a főnök a nyakamba lihegett, hogy szedjem össze magam, amiért a hónapban már kétszer kellett hazaküldenie, mert a hasraütésszerű szondázásain úgy villogott tőlem a gép, mint a kertvárosi házak karácsonyi fényei szenteste, mindennek a tetejébe pedig még az időjárás is szörnyű volt.
Gyűlöltem az esőt, egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy a tinilányok miért vannak oda érte. A hangja, az érzete, a látványa mind arra késztetett, hogy felrohanjak egy felhőkarcoló tetejére aztán abban a pillanatban le is vessem magamat róla. Az egyetlen előnye ennek a borzalomnak annyi volt, hogy megnövekedtek a kliensek, így mind megindulhattunk, hogy megmenthessük az embereket a halálos cseppektől, amitől mindenki úgy menekült, mintha attól féltek volna, hogy ha az hozzáér a bőrükhöz, csontig fogja savként felemészteni a teljes testüket.
A saját körzetemben köröztem, kisebb-nagyobb távokat megtéve egy-egy állomás között. Szerencsémre a legtöbb ember 10-15 perces utakat igényelt tőlem, így gyorsan tudtam sok pénz keresni, ugyanis ahogy kitettem valakit, pillanatok alatt felvettem egy másikat.
Brooklyn utcáit járva egy újabb, integető személyt pillantottam meg, így a szokásos módon kitettem az indexet és lehúzódtam neki, hogy be tudjon ülni.
Taxisofőr vagyok így megszoktam már, hogy furcsábbnál furcsább alakok kötnek ki a kocsimban, ez a pasas azonban túltett mindenen. Nem is tudom hogy tudnám leírni őt, ápolatlan volt, de nem az a hajléktalan fajta, minden ruhájából árulkodott, hogy sok pénze lehet, vagy jelenlegi állapotát tekintve sok pénze lehetett. Az arca csontos volt, beesett szemek, hatalmas fogak és fülek, hasonlított egy patkányra. Úgy éreztem magamat, mintha egy nevetséges karikatúrával néznék épp farkasszemet.
A köszönetére csak bólintottam, csupán formalitás, bevezető, hogy eljuthassunk az utasításához. Tekintve, hogy mennyire kirázott tőle a hideg próbáltam kerülni a beszélgetést, így mire végre kimondta merre megyünk, csak egy “Igenis” hagyta el a számat, majd beindítva az órát el is indultam vele a cél felé.
Bármennyire szerettem volna, szinte magától értetődő volt, hogy pont egy ilyen vénember akarja majd a fél élettörténetét elmesélni nekem. Illedelmesen hallgattam őt, kicsit elszomorodva, hogy nem hangosíthattam fel a rádiót, amiben épp az egyik kedvenc zenekarom szólt, amíg meg nem csapta a fülem a neve. Az apja után már érthető volt az a hatalmas horgas orr, csak azt nem értettem, hogy mégis hogy beszélhetek dr. Sigmund Freud fiával, ha az az elmebeteg ideggyógyász már majdnem 100 éve meghalt. Nem sokáig kellett gondolkoznom, ugyanis a köhögése elárulta, hogy ő sem lehet sokkal fiatalabb.
- Köszönöm, hogy elárulta nekem a titkát. Örülök, hogy dr. Freud fiát fuvarozhatom - mosolyogtam el magamat, megpróbálva barátkozni, ha már úgy hozta a sors, hogy rettentő sokáig kell együtt utaznunk. - Elnézést, de hogy érti, hogy meg akarják ölni? - csapta meg a fülemet a monológja. Nem mindennapi mondat ez, így megért egy kérdést az aggodalma.