Dad

“The die is cast. / Nature abhors a vacuum. /The play is over, applaud!. / A man chooses; a slave obeys./ Grief, after all, is grief. / Whatever luck I had, I made. / To be is to be perceived./ Did humans make their biggest discoveries by staying comfortable?”

A gondolataimból a munka zökkent ki, hogy ne a problémás területet vegyem górcső alá. Sokadjára, nem tudok szemet hunyni felette, de ezzel így lekötöm magam és nincs is probléma. Csak a várakozás marad, hogy majd összefutok a legfontosabb személlyel is az életemben, aki jelenleg az apám. Távol van, sok a munkája, nem lehet egyszerre mindenhol ott. Ehhez már hozzá szoktam, tőle mindezt el tudom viselni. A példaképem és hát... próbálok az ő bajaira is figyelni. A pilótasága, a testi problémái és hogy nem lesz már fiatalabb. A mindennapokból ki kell zökkentenem és most kicsit időm is lesz rá, hiszen nem holnap megyek vissza melózni. Alább hagy a kezem a szerelésben, mikor meghallom az ismerős hangot és utána még a miniszekér is megmozdul, hogy kikerüljek a munkám saroktüze alól. Apám ábrázata széles vigyort generál tőlem is, mikor meglátom őt vigyorogni. A segítségére egyből kapok és fel is húz a földről, hogy aztán magához öleljen, melyet viszonzok is.  
- Személyesen minden is jobb. - helyesellek, hiszen láttuk egymást chatek alkalmával, de persze az megint csak nem ugyanaz, mindketten remekül tudjuk. Most már rendben van minden, most hogy apa is itt van, most már semmi bajom nem lehet. Felfrissültem egy pillanat alatt és erre nincs is jobb szó. Család között.
- Hoztam kaját és kávét. Friss mind. Nagyjából negyed órája jöttem... - nézegetek egy falióra után, de nem találok, így feleslegessé is vált a kutatásom, így foglalkozom az előttem lévő személlyel. Végig is mérem egyből, átkarom a vállát, hogy útba fordítsam a kaja irányába, hiszen csak rá vártunk. Ki ezért, ki azért, lényegtelen.
- Mi a helyzet öregem? - teszem fel az élet nagy kérdését, hiszen most már beszélhetünk négyszemközt is, nincsenek fültanuk, vagy legalábbis olyan sok nincsen, hiszen a pihenő időmön nem tudok egyedül maradni, mindig vagyok valakikkel, így nagyon csend sincs. Most azonban csak arról beszélünk, mik kimaradtak az írásos levelezések mögött és a beszélgetések során. Van pár dolog, melyet nekem is mondanom kell. De most őt akarom hallani, jól esik a lelkemnek is, ha figyelhetek rá fixen. Sok mindent akarok én is elmondani, de a nyelvemre harapok, nehogy elszóljam magam, inkább terelek, mint általában ilyenkor mindig. Amíg nincs okom panaszkodni, addig nem is teszem meg. És igen, hallottam a hírét az öngyilkosságnak is, szóval finoman majd felhozom. Nem akarom kikészíteni miatta az idősebbet... pont elég lehetett mindezt személyesen átélni...és mennyi procedúra van utána. A kezébe nyomom a kávés poharat miután eleresztettem, majd a kajáról is leszedtem a fóliát. A friss étel elárasztja egy pillanat alatt az egész helyet, de nem bánom. Rájuk fér az evés erre a három négy főre kik itt vannak apával együtt. A málhám a kocsiban van, azt sem említettem még meddig is maradok, de ezt tényleg majd később. Előbb had örvendjek apa jelenlétének, széles mosollyal és vegyes izgatottsággal figyelem őt és dőlök neki a falnak. Nem sok minden izgat, mellékesen pár infót megakarok majd tudni, de úgyis más izgatja csak a fantáziámat.
- Ki volt Bella kisasszony, kinek pont a Te szolgáltatásaidra lett volna szüksége? - érdeklődtem finoman, holott tudok mindenről, de imádom szívni a vérét. Ilyen ez ebben a családban, főleg ilyenkor...rég nem voltunk együtt így...és még az ajándéka is nálam van. Nah, majd arra is sort kell kerítenem. De mindent sorjában.

Dad

“The die is cast. / Nature abhors a vacuum. /The play is over, applaud!. / A man chooses; a slave obeys./ Grief, after all, is grief. / Whatever luck I had, I made. / To be is to be perceived./ Did humans make their biggest discoveries by staying comfortable?”

Eltávot kapni egész jó érzés. Akkor viszont nem, mikor az orvos intézi el neked. De ez most nem az a rész, ahol ezt el kell mondanom. A szüleimnek ezt most nem kell megtudniuk. Intéztem pár napot és ez így tökéletes. Megvagyok indulva, hogy az öcsémmel töltsek némi időt, de aztán rájövök, hogy apámat is csak videochaten köszöntöttem fel. Az nem az igazi. Szóval titokban tartom az érkezésem a családom előtt. Egyiket sem eresztem meg egy hívással sem. Apámat akarom meglátogatni, jól eshet majd a társasága, ebben biztos vagyok. Rég beszéltünk személyesen, így biztosan örülni fog nekem. Nem agyalom túl a tartózkodási helyét, hétköznap van délelőtt, így egy helyre tippelek biztosra, hogy merre kallódhat az öregem jelenleg. A hangárjában, a Weaver Flight-nél. Nem veszem az utamat azonnal arra a helyre, először is egy kajáldába térek be, ahol tudok rendelni egy nagy adag vegyes tálat és adnak elvitelre kávét. Szerencsére csak másfél órát kell várnom, mire minden elkészül, de minden rajta van, mit kértem. Szerencsésnek érzem magam, így fizetés után távozok, az autóba biztonságosan elhelyezek mindent, nehogy összedőljön, vagy tiszta kávés legyen minden. Még pár percet beszélgetek egy ismerős lánnyal, rég láttuk egymást, tulajdonképpen újév harmadik napján mentem vissza melózni...itthon voltam kemény 15 napot egy huzamban. Hogy bírtam ki? Szeretem a családom közelségét, ők jelentenek mindent nekem. Ők nem vetnek meg, nem mondják meg merre kell haladnom az utamon. A rövid beszélgetés után megindultam, hiszen hiába délelőtt, attól a forgalom nem változik New Yorkban, ugyanolyan szar, mint eddig, túl sokan vagyunk és túl sietős mindenkinek, hogy időben célba érjenek. Biztonságosan vezetek, nem szegek szabályt, nem mobilozok, zenét is úgy hallgatok, hogy még hallhassam a külvilág zajait is. Nem anya az első gondolatom mostanában. Apa az elsődleges számomra és az öcskös, anya múltkori kirohanásával elvágta magát nálam. Tiszta kettyós volt, de szerencsére hamar észrevette magát, ám ez nem segített rajta. Figyelem az elhaladó épületeket, majd bekanyarodok az ismerős útra és végig megyek rajta a megadott tempóban. Mindjárt ott leszek. Izgulok? Nem. Apám úgyis tárt karokkal fogad majd, nincs okom pánikolni. Minek is? A parkolást a kaputelefonon vezetem le az egyik bent lévő fickóval, ki be is enged, bár Joe Weaver jelenleg nem tartózkodik bent. De ez hamarosan változhat. Beállok apa helyére a parkolóba, majd kiszállok és mindent kiszedek, melyet ide szántam. A kutyák üdvözölnének, de mivel tele a kezem és vannak jó fej emberek, rájuk szólnak, nehogy lerohanjanak...
Odabent lepacsizok mindenkivel, szerencsére ismernek már és nem kell bemutatkoznom, kinek a fia borja lennék. Lepakolok és mindenki megkapja a kávéját, a kaja azonban még letakarva várja a hiányzót. Nélküle senki sem kap ételt... csak inni, kávét. Ez is a legjobb fajta, szóval egy szava sem lehet egyiknek sem. Sóvárgok apa után, hiányolom a társaságát, január eleje már nagyon rég volt és a videóbeszélgetés nem adja vissza az élő nagy találkozásokat. A kocsimat nem zártam be, kint van minden más cuccom, amit elhoztam magammal. Nem gondolok arra, hogy meglophatnak, itt biztonságos a parkolás. Nem véletlen hívtam én is a kaputelefonon keresztül a bentieket. Áldom az eget, hogy az apám olykor használja a fejét és a pénzét. Ezt neki köszönhetik és annak, hogy össze dolgoznak. Szerencsés vagyok, hogy az ő keze alatt nevelkedhettem. Hálás is vagyok érte. Bár kavarognak a gondolataim, hogy egyáltalán mihez kezdjek ezzel a hosszas távolléttel, de talán jól is ki tudok jönni belőle. Időpontot is kaptam, melyre meg kell majd jelenjek, szóval a holnap délutánomat már tudom hol töltöm. Amíg nem biztos semmi konkrétum, addig egyiknek sem mondhatok semmit, nem akarok aggodalmat kelteni. A legutóbbi beszélgetésünk során apa boldognak tűnt, így ezt nem rontanám el. A válás ugyan megviselte, de úgy tűnik átevickélt rajta, meglépte a falakat, melyek elé emelkedtek. Hát igen. Apa előtt nem lehet akadály. Én ilyennek láttam őt mindig is, hiába vannak olyan hónapok az emlékeimben, mikor az alkohol is a barátja volt...annak is megvolt a helye és ideje. Letette és ezért büszke vagyok rá. Dagad a mellkasom akárhányszor pozitívan megemlegetik őt bárhol. A fiúk időközben a segítségemet kérték, így besegítettem az aktuális munkájukban, a gép alá feküdtem, hogy átnézzem, hogy minden rendben van-e vele. Persze közben elmeséltk, hogy mi minden történt velük hetekkel ezelőtt, meg hogy mi a helyzet Charlessal, hogy úgy végezte. Eltörte a lábát. Nevetnem kellett. Ismerős a szitu, hasonlóban én is szenvedtem már, bár nem mostanában. Évekkel ezelőtt volt ehhez szerencsém. Nem sajnálom a ruhámat, állandó segítsége vagyok az ittlétem során a fiúknak. Egyáltalán nem bánom mindazt, amit megtanultam itt, amit az apám mutatott és amit megtanulhattam az életem során. Hiszen tudtam kamatoztatni mindenhol.