Miután Verena és az én útjaim a kellemetlenségeket követően ismét elváltak eléggé magamba roskadtam. Ha kerestem is, leginkább SMS-ekben, vagy néha felhívtam telefonon, hogy érezze a törődést, de nagyon féltem újra a szemei elé kerülni. Abban sem voltam biztos, hogy szívesen látna engem, így ezt a részt jegeltem kicsit. Majd idővel biztos személyesen is felkeresem, de úgy éreztem jobb lesz most egy kis távolság. Neki is és nekem is. Nem örök távolság, csak egy kis ideiglenes szünet, hiszen épp elég sokkot okoztam neki leszbikus közeledésemmel. Éreztem, hogy megviselte, így visszavettem magamból.
Persze otthon is és a munkahelyemen is mentek az események és nem feltétlen a pozitív értelemben. Nemrégiben újra összevesztem Hankkel, de természetesen a kirohanása teljesen alaptalan volt. Ezen már nem is akarok meglepődni. Megnézte a telefonomat, amíg zuhanyoztam és talált benne egy beszélgetést egy kollégámmal, amit teljesen félre értett. A veszekedésünk odáig fajult, hogy csúnya dolgokat mondtuk egymásra, én pedig megkaptam a magamét. Fehérneműben és köntösben egy kis kézi táskával szaladtam ki a kocsimhoz, szemem alatt monoklival, kicsit felszakadt alsó ajakkal, de tényleg csak egy apró sebbel. Beültem és már el is hagytam a telkünket.
Fogalmam sem volt hová kéne mennem, hiszen nincs másik otthonom. Kivegyek egy hotel/motel szobát? Nem. Annyit nem érne meg, hogy most erre költsek. Jacob? Áh. Hozzá nem mehetek. Nem férnék bele az életébe. Sachahoz nem mehetek és nem is akarnék, mert nem akarom, hogy tudja mi történik velem, körülöttem. A barátaimat és kollégáimat sem akarnám beavatni a magánéleti zűrjeimbe.
Az egyetlen lehetőségem az, hogy elmegyek Verenához és megkérem, hogy egy kicsit hadd húzzam meg magam nála, amíg Hank lenyugszik és meg tudom beszélni vele a dolgaim. El is hajtottam Verenához, majd a parkolóban leálltam a kocsival. A mobilomról írtam neki egy SMS-t, hogy lenn vagyok és fontos lenne, hogy tudjak vele beszélni. Nem mondtam semmi konkrétat neki, nem tudtam mit reagálna rá, de miután bebocsátást kaptam tőle felsiettem és mikor nyílt az ajtó berohantam. Egyrészt, mert fehérneműben és köntösben voltam, másrészt, mert nem szerettem volna, ha az emberek így látnak, főleg a monoklim miatt sem. Szerettem volna, ha minél kevesebben szereznek tudomást a történtekről.
- Köszönöm, hogy fogadtál... - mondtam szerényen. - Kicsit meghúzhatom magam nálad? Csak, amíg otthon lenyugszanak a kedélyek. Utána elmegyek. Eléggé összekaptunk és el kellett menekülnöm. Ne haragudj, hogy újra zavarlak... - mondtam bűntudatosan és még félre is fordítottam a fejem, mert még mindig mardosott a szégyen a múltkori miatt. Nameg azt is szégyelltem, amin keresztül kell mennem. A házasságom. Mondjam azt, hogy szerencsétlen csődtömegnek érzem magam?