Miután Verena és az én útjaim a kellemetlenségeket követően ismét elváltak eléggé magamba roskadtam. Ha kerestem is, leginkább SMS-ekben, vagy néha felhívtam telefonon, hogy érezze a törődést, de nagyon féltem újra a szemei elé kerülni. Abban sem voltam biztos, hogy szívesen látna engem, így ezt a részt jegeltem kicsit. Majd idővel biztos személyesen is felkeresem, de úgy éreztem jobb lesz most egy kis távolság. Neki is és nekem is. Nem örök távolság, csak egy kis ideiglenes szünet, hiszen épp elég sokkot okoztam neki leszbikus közeledésemmel. Éreztem, hogy megviselte, így visszavettem magamból.
Persze otthon is és a munkahelyemen is mentek az események és nem feltétlen a pozitív értelemben. Nemrégiben újra összevesztem Hankkel, de természetesen a kirohanása teljesen alaptalan volt. Ezen már nem is akarok meglepődni. Megnézte a telefonomat, amíg zuhanyoztam és talált benne egy beszélgetést egy kollégámmal, amit teljesen félre értett. A veszekedésünk odáig fajult, hogy csúnya dolgokat mondtuk egymásra, én pedig megkaptam a magamét. Fehérneműben és köntösben egy kis kézi táskával szaladtam ki a kocsimhoz, szemem alatt monoklival, kicsit felszakadt alsó ajakkal, de tényleg csak egy apró sebbel. Beültem és már el is hagytam a telkünket.
Fogalmam sem volt hová kéne mennem, hiszen nincs másik otthonom. Kivegyek egy hotel/motel szobát? Nem. Annyit nem érne meg, hogy most erre költsek. Jacob? Áh. Hozzá nem mehetek. Nem férnék bele az életébe. Sachahoz nem mehetek és nem is akarnék, mert nem akarom, hogy tudja mi történik velem, körülöttem. A barátaimat és kollégáimat sem akarnám beavatni a magánéleti zűrjeimbe.
Az egyetlen lehetőségem az, hogy elmegyek Verenához és megkérem, hogy egy kicsit hadd húzzam meg magam nála, amíg Hank lenyugszik és meg tudom beszélni vele a dolgaim. El is hajtottam Verenához, majd a parkolóban leálltam a kocsival. A mobilomról írtam neki egy SMS-t, hogy lenn vagyok és fontos lenne, hogy tudjak vele beszélni. Nem mondtam semmi konkrétat neki, nem tudtam mit reagálna rá, de miután bebocsátást kaptam tőle felsiettem és mikor nyílt az ajtó berohantam. Egyrészt, mert fehérneműben és köntösben voltam, másrészt, mert nem szerettem volna, ha az emberek így látnak, főleg a monoklim miatt sem. Szerettem volna, ha minél kevesebben szereznek tudomást a történtekről.
- Köszönöm, hogy fogadtál... - mondtam szerényen. - Kicsit meghúzhatom magam nálad? Csak, amíg otthon lenyugszanak a kedélyek. Utána elmegyek. Eléggé összekaptunk és el kellett menekülnöm. Ne haragudj, hogy újra zavarlak... - mondtam bűntudatosan és még félre is fordítottam a fejem, mert még mindig mardosott a szégyen a múltkori miatt. Nameg azt is szégyelltem, amin keresztül kell mennem. A házasságom. Mondjam azt, hogy szerencsétlen csődtömegnek érzem magam?

Verena egy teljes birodalmat felépített, mire 35 éves lett. Jó ideig való igaz, mindezt Corneliussal az oldalán tette, teljes mértékben megfosztva az identitásától és a függetlenségétől, azonban azóta 5 év eltelt, 5 év pedig rettentő hosszú idő valaki olyannál, aki képtelen megállni és kipihenni magát.
Minden egyes napja azzal telt egészen idáig, hogy csak a munkájára fókuszálva töretlenül robotolt előre, gond nélkül véve az elé állított rosszindulattal fűszerezett akadályokat, ugyanis sose az élet akart közbeszólni, sokkal inkább mások, akik féltékenyek voltak a sikereire. Azt azonban senki sem sejtette, hogy Verena nem úgy vezet egy üzletet, mint a férfiak, megállíthatatlan, kitartó, eszes és nem mellesleg tökös annyira, hogy semmi áron sem engedi, hogy elnyomják. Ezért is terjesztette ki a vállalkozását a finanszírozási programokon túl még megannyi szektorra, amik szintén busás összegeket hoztak a házhoz, nem mellesleg pedig jelentősen növelték a népszerűségét. Kevesen mondhatták el New Yorkban magukról, hogy mindenben professzionális szinten mozognak, így nem volt meglepő, hogy Verena híre terjedt, ahogy művészetekről gasztronómiára, kozmetikai termékekről ruhamárkákra ugrált, mígnem az ember azt vette észre, hogy szinte már nem tud olyan ágazatot mondani, ahol ne találkozna szembe a nevével vagy az arcával. Mindezt 5 év alatt.
Nem hagyhatta, hogy tönkretegye egy kósza érzelem, hogy mindaz amit felépített kártyavárként omoljon össze alatta, mert a múltjából megjelent egy nő, aki felforgatott benne mindent. Bűnösnek érezte amit tettek, egyszerűen mocsokként tapadt rá az a csók, amit fájdalmas sebekig próbált lesikálni magáról, mindhiába. Az identitása felborult, az Audrey-ról kialakított - vagy inkább maga által a feledés céljából kierőszakolt - képe darabokra tört, nem tudott már rá barátként nézni, mert bármikor megpróbált, előtört benne az érzés, ami akkor kerítette hatalmába először, amikor huszonévesen részegen egymás mellett feküdtek azon a kolis ágyon nevetgélve. Más volt, olyan fajta más, amit nem tudott megmagyarázni magának, így jó ötletnek tűnt szándékosan átnézni felette.
Udvariasan, illedelmesen válaszolt az SMS-ekre, rövidre csapta a telefonbeszélgetéseket, de ennél többet nem tudott tenni, nem volt képes megbántani őt. Haragudott rá, amiért nem tudta kontrollálni magát, amiért a tabu nem maradt tabu, de tudta, hogy kettejük között ő hibázott, ő adott csalfa, vak reményt a másiknak, őt is ugyanúgy hatalmába kerítették az érzelmek és a vágy, megfosztva az önkontrolltól.
Emiatt is engedte fel aznap este Audreyt a lakásába. Bár sok mindent nem tudott, az egyértelművé vált, hogy a nő csak rá számíthat és bajban van, innentől kezdve pedig nem is volt más választása, csak hogy felinvitálja magához, menedéket nyújtva neki. Idegesen, remegő kézzel várta, hogy a lift feljuthasson a tetőtérig, karjait keresztezve dobogott a padlón, ahogy ezerszer végigcikázott a fejében hogy is lesz majd határozott vele szemben, hogy hogy fogja megmondani neki, hogy ő nem szeretne semmit tőle, hogy nem engedheti meg magának ezt a félrecsúszást, hogy fontosabb a reputációja holmi szórakozásnál, de ahogy meglátta a fehérneműben rohanó Audreyt, hirtelen minden gondolata elszállt. Szétnyílt ajkakkal, ledöbbenve figyelte, ahogy a másik befut a lakásába, majd reflexszerűen magukra is zárja az ajtót.
- Várj - szólt hosszú idő után, még mindig sokkolódva az előbb látottaktól. - Lassabban kicsit. Mégis mi történt?

Valóban kicsit hevesebb tornádó képében suhantam át a lakáson, minthogy emberi szem és elme fel tudja fogni mi is történt, ahogy hadartam is, de mentségemre szóljon, minél hamarabb a négy fal közt akartam lenni, hogy elrejtőzhessek a kíváncsi szemek elől.
Szembe fordultam Verával, mikor az ajtó bezárult és könnyes szemekkel meredtem rá.
- Megint megtette - feleltem könnyes szemekkel és igyekeztem kimérten, érthetően beszélni. - Megint bántott. Megnéztem a mobilom, a beszélgetéseim, félre értett valami mérhetetlen ostobaságot és nekem esett. Épp csak kiléptem a zuhany alól, már kaptam is az ívet. Azonnal menekülni kezdtem, nem tudtam kihez forduljak, az ismerőseim ezt nem tudhatják meg - fogtam a fejem, hajamba túrtam és sírva fakadtam. - Ne haragudj, hogy hozzád jöttem, de nem volt senki más, akihez fordulhattam volna. Nem akarok a terhedre lenni, csak egy kis menedéket kérek, amíg... nem tudom mi lesz most, nem tudom mit tegyek... - roskadtam le a kanapéra szerencsétlenül. - Nincs hová mennem. A házunk közös. De hát csak megnyugszik, nem? A múltkor is megnyugodott és észhez tért. Az nem lehet, hogy örökké ilyen bolond legyen! - csattantam fel, de nem Verára voltam ideges, hanem Hankre, magamra és az egész helyzetemre. Nem tudom mi történik az életemmel, nem tudom mi ütött Hankbe, hiszen eddig mesebeli életünk volt. Mégis mi változott meg? Nem ezt érdemelném tőle.
- Most mit csináljak? Úgy érzem romokban hever az egész életem! - csapkodtam a kanapét és zokogtam elkeseredettségemben. - Pedig én boldog voltam és hittem benne, hogy minden rendbe fog jönni? Mitől őrült meg ennyire? Miért vagyok én ilyen szerencsétlen?

Ahogy hallgatta a nőt lassan, szinte kínzó sebességgel forgatta el a zárat a bejárati ajtóban, ahogy ledöbbenve a részletektől, a rettenetes hasonlóságoktól, a félelmet keltő párhuzamtól ő maga is sokkos állapotba került. Egy halovány remény támadt benne a legutóbbi beszélgetésük során, hogy Audrey bátorságát megőrizve kiáll majd saját magáért, ezzel talán elkerülve ugyanazt a végkifejletet, mint amit neki kellett elszenvednie Cornelius Rotschild oldalán, de ezek után bebizonyosodott, hogy teljesen mindegy az ember hogy áll hozzá ehhez, hogy mit tesz, hogy hogyan is reagál, ha a másik bántani akar, akkor meg fogja tenni és addig keres valamit, amíg indokot nem talál a tetteire.
Nagyot nyelve fordult meg az ajtótól, hogy elinduljon a másik felé. Léptei óvatosak voltak, nem feltétlenül tudta hogyan is okozzon komfortot, hogy vigasztaljon, hisz régóta nem kellett ezt az énjét előszednie senkinél, ahogy nála sem tette egy árva lélek sem, akinek kellett volna, az elhagyta őt, most meg itt fetreng a kanapéján és kiönti a lelkét könnyek között.
Mit is csináljon az ember mikor csorbul a becsülete? Legyen ugyanolyan, mint a másik volt, hagyja magára, hagyja cserben, nézze végig ahogy összetörik aztán ha már lenyugodnak a kedélyek térjen vissza és esedezzen bocsánatkérésért, hogy olyan bunkó volt? Valahogy ez még a jelenlegi személyiségével sem jött rá, a zsigerei is tiltakoztak ellene, hogy ugyanolyan kegyetlennek bizonyuljon, így mély levegőt véve letelepedett a másik mellé a kanapéra, majd hosszas gondolkodást követően karjainak egy határozott, erős mozdulatával magához húzta a másikat, akit ölelésébe zárt.
Nyugtatóan simogatta Audrey hátát egyik kezével, a másikkal fejét fogva tartotta őt magánál.
- Nem lesz semmi baj. Itt vagyok - suttogta neki, továbbra is szorítva őt, remélve, hogy ezzel segít, ugyanis mást nem tudott volna tenni ebben a szituációban, csak remélni, hogy megnyugtatja vele a másikat. - Kiveszek szabadságot, hogy itthon lehessek veled. Pár napra feledkezz meg teljesen az egészről, hogy ki tudjon tisztulni a fejed - magyarázott tovább, mélyen búgva a szavakat.