Egy pár percre elrabolnám..
Nekem és Harmonnak egészen más fogalmunk lehet a percek elteléséről. Mert már lassan bő fél órája nem láttam Ewant, vagy ha láttam is a tömeg sűrűjében, egészen elmélyült figyelemmel követte Harmon heves gesztikulálását. Ami egyre jobban kezdett idegesíteni. Nem tetszett, hogy ennyire igyekezett lenyűgözni a férjemet, aki lehet csak papíron töltötte be ezt a státuszt az életemben, de némi felháborodás nekem is belefér. Ha már valami visszautasíthatatlan ajánlatról beszélt, amit nem tudtam nem ahhoz kötni, hogy a köztük feszülő kémia kézzel fogható volt. Egykedvűen préseltem össze az ajkaimat, és a tekintetemet igyekeztem levenni róluk. Próbáltam elvegyülni, ami soha nem esett nehezemre, most viszont csak az járt a fejemben, hogy miről beszélhetnek. Manikűrözött ujjaim közt tartottam egy kacsú poharat, amiben a pezsgő  bugyogott, én pedig mereven csak egy pontot bámultam. Éreztem, ahogy a feszültségtől megrezzenek az ujjaim, néha kopogtató mozgásba kezdenek hogy levezessem az érzést, ami teljes testemben úrrá kezdett lenni. Kislány koromban szokásom volt az ismétlődő mozdulatok monotonságát nyugtatónak találni, de egyáltalán nem akartam erre visszaszokni. Főleg, hogy fogalmam sem volt, miért zavar ez az egész ennyire. Összerezzenek, amikor a nő nevetése harsonaként üti meg a fülemet, közben pedig Ewan vállára teszi a kezét, és közel sem baráti lassúsággal tapogatja ki az izmait az elegáns zakó alatt. Végig nyaltam az ajkaimon, és a belekortyoltam a pezsgőmbe. Elfordultam, így jobb lesz mindenkinek. A zavaros érzésekkel telített tekintettel pásztázom a tömeget, míg nem a perifériámból előbukkanó férfi tölti ki a fókuszt. Próbálok rá figyelni, mert beszél hozzám ráadásul egyenesen a szemembe nézz. De a dühtől homályosan látok, a hallásom pedig tompult, mert kiéleztem egyetlen hangra.
- Remélem nem bánja ha csatlakozom önhöz.- reszelős hangja teljesen hatástalan, és az inger bennem van, hogy hátra forduljak, egy segélykérő pillantással Ewan felé a de a furcsa dühből eredő büszkeségem nem engedi. Ennek nem így kéne lennie, eddig semmi előjele nem volt annak, hogy ez az egész engem zavarna. Mégis kérlelhetetlen érzések férkőzik magukat a szívembe. Most éppen nem a pániktól amit érzek néha, hanem valami egészen mástól. Az agyam tiltakozik ez ellen, én pedig a józan ész mellett döntök. Ajkaim lassan hajlanak mosolyra, ahogy a férfira nézek. Akinek nem tudtam a nevét, mert bizonyosan akkor mutatkozott be amikor még az agyam teljesen más gondolatok közé volt szorulva.
- Ennyire magányosnak tünök?- kuncogok halkan, amire hirtelen nem tudja mit válaszoljon a zavart jól látom az arcán.- Csak vicceltem, persze természetesen csatlakozhat hozzám. Bár jelenleg fogalmam sincs mit csinálok.- suttogok halkan bizalmaskodva picit közelebb hajolva hozzá, nem kikezdeni akartam vele, igazából csak tréfálkoztam.
- Én úgy látom csak arra várt, hogy valaki megmentse az unalomtól.- húzza ki magát visszanyerve az előbbi határozottságát. Aminek én is jobban örülök, mert nem akartam sértegetni, de nehezebben ment úgy a társalgás ha közben fejben valahol máshol voltam. Mégis igyekeztem belemélyedni a beszélgetésbe, amit nagyrészt az ismeretlen férfi vezetett. Mint kiderült festő, és a nagyapja is festő volt. A karórája a ami a kezén volt, az pedig a nagypapáé volt. Innentől kezdve pedig a férfi olyan ódákba kezdett, hogy a szereplőket sem tudtam megjegyezni. De mindenképpen szerettem volna, ha lefoglal.- Ez csodálatosan hangzik.- tettem hozzá egy halk tőmondatot, ahogy Tom a következő adag pezsgőt nyomta a kezembe. Igazából nem is számoltam, már hanyadikat ihattam meg, de az ereimben oldódó alkohol jó hatással volt a fejemben sűrűsödő gondolatokra. Amik csakis Ewan körül forogtak..ez szépen lassan egy masszává vált. Nem volt szokásom ezt csinálni, sőt igyekeztem kerülni azt, hogy addiktív szerekkel oldjam meg a helyzetet. De annyira fura volt az egész, muszáj volt, gyorsan hatástalanítanom. – Itt egy kicsit nagy a hangzavar, mit szólnál, ha máshol folytatnánk?- Tom keze könnyedén a derekamra csúszott, és ahogy ránéztem csak egy barátságos mosollyal néztem vissza rá. Tényleg hittem abban, hogy csak valamit nagyon el akar mesélni, viszont ebben a tömegben valóban alig-alig hallottam valamit. Az pedig mindenképpen üdvös volt számomra, hogy  így még messzebb kerültem Ewantől és Harmontól. Végül is, ha Ewan beszélhet mással én miért ne tehetném meg? Magam sem tudom miért mentegettem magamat, hisz a házasságunk nem valódi. Csak a diszkréciót kért tőlem, amit én minden szempontból igyekeztem neki megadni.  A forróság kótyagossá tette a fejemet. Jól esett, hogy pont egy hűvös sarkot sikerült találni, távol a fullasztó tömegtől.- Te jó ég nagyon meleg van itt.- legyezgettem magamat, közben pedig Tom egyre furcsábban kezdett viselkedni. Az egyik szőke tincsemet az ujja közé csippentette, és csak figyelte, míg a másik kezével a falat támasztotta mellettem.- Te nem érzed?- teszek fel egy kérdést hozzá, miközben óvatosan elvonom a kezéből a hajtincsemet. Már éppen újra szóra nyitottam  volna az ajkaimat, amikor egy árnyék keretezte a szemközti falat, és rögtön az irányába fordítottam a fejemet.
- Ewan?- ejtem ki a nevét, majd ahogy realázódik a helyzet, és Tom továbbra sem lép ki az aurámból, csak zavartan nézz rá, nem tudok megszólalni.- Ewan!- ejtem ki erélyesebben a nevét, mint kéne, és az egyik kezemmel azonnal félre tolom Tomot.- Ő itt a férjem…Ewan Patrick Brooks.- ejtem ki a teljes nevét, de érzem hogy az arcom még mindig forró. Az alkohol nem volt rám a legjobb hatással, és azt sem ahogyan Ewan nézett rám.

- Egy pár percre elrabolnám…
Jól ismertem már ezt az a mondatot, ahogy a hozzá tartozó, ártatlan köntösbe bújtatott, titokzatos hanglejtést is, készült valamire, pontosan tudtam, hogy ostromra számíthatok, ami egy oknyomozó riportertől nem is volt olyan ártalmatlan fenyegetés. Persze, csak túlzok és leginkább iróniával palástolom azt a tényt, hogy pár hónapja még nagyon is felforgatta a világomat a belőle áradó szenvedély, ám amilyen heves lánggal égett, olyan hamar hamvába is fulladt a kapcsolatunk.
Minél hamarabb túl akartam esni rajta, így egy rövid bólintást követően elléptem Ash mellől, egy percre sem kételkedve benne, hogy nélkülem is fel fogja találni magát, különösen, ha Butler is megérkezik. A mondathoz tartozó szemforgatást viszont csak képzeletben mellékeltem.
- Mindjárt visszajövök – pillantottam rá, mielőtt sétára indultam volna a házigazdánkkal a forgatás kellékeivel telezsúfolt teremben. – Jó ötlet volt ez a kiállítás... – jegyeztem meg, mert hát, ami jár, az jár, az elismeréssel nem szerettem fukarkodni, ha másra nem is, erre kiválóan megtanítottak az egyetemen töltött, oktatói évek, és azért némi terelési szánék is meghúzódott a háttérben.
- Mint látod, tele vagyok jó ötletekkel. Igazából mi is éppen erről akarunk beszélgetni.
- Pontosabban te akarsz.
- Ez így van – somolyodott el, a szája zugában ravasz, de őszinte mosoly bujkált. – Kellesz nekem, Ewan Patrick Brooks, és jól ismersz, általában elmondható, hogy meg is szerzem, amit akarok.
- Ez már az ajánlat része? Vagy még az előjátéknál tartasz?
- Hogy Edgar Pangbornt idézzem: kitartóan és állhatatosan tűnődöm… mégpedig azon a megmagyarázhatatlan tényen, hogy miért is pazarolod el magad és a tehetséged, mikor a művészvilág nagyrésze olyan szívesen térdelne a lábaid előtt.
- Térdelne?
- Ebben is biztos vagyok.
- Hát még miben vagy ennyire biztos?
- Abban, hogy el fogod fogadni az ajánlatomat. Ha nem ma, akkor majd holnap, ha nem holnap, akkor azután, de szükségem van rád, és meggyőződésem, hogy neked is éppúgy szükséged van erre.  
Cinikus félmosoly kúszott az ajkaimra, és inkább belekortyoltam a borba. Kezdett egyre kellemetlenebbé válni ez a beszélgetés, mert az igazság az volt, hogy a mondat második felével fájóan célba talált. Sok mindent megadtam volna azért, hogy újra alkotóvá váljak, épp csak azt az egyet nem, ami szükséges lett volna hozzá.
- Sajnálom, de nem dolgozom neked, Jaime – emlékeztettem rá újra. – Az analízist pedig inkább hagyd a pszichológusokra.
- Talán látogatod őket?
Csak egy újabb, cinikus fújtatással válaszoltam.
- Szerintem ezt itt hagyjuk most abba.
- Ahogy akarod, de a helyedben azért eljátszanék a gondolattal, mi lesz, ha a végén még úgy felpiszkálod a kíváncsiságomat, hogy kedvem támad megfejteni ezt a rejtélyt. Én ebben vagyok tehetséges, az pedig egyre jobban mozgatja a fantáziám, hogy vajon mitől is menekülsz ennyire – simított végig a vállamon, búcsúzóul, ahogy az utolsó szavakat halkabbra fonva ellépett mellőlem, és mosolyogva köszöntötte a mögöttem ácsorgó színész-házaspárt.
Néhány pillanatig csak álltam, a poharat reflexszerűen az ajkaimhoz emelve kiittam a borom maradékát, ízlelgetve a gondolatot, hogy talán épp most fenyegettek meg? Vagy ez csak afféle baráti csipkelődés volt? Némi aggodalomba forgatott fontoskodás és egy jó adag érdek által vezérelve? Akárhogyis, de átlépte a határt. És ezt ő is jól tudta.
A gondolat úgy feldühített, hogy jobbnak láttam megkeresni Asht, mielőtt még valaki megszólítana. A fejemben zakatoló kérdések miatt nehezen tudtam volna jómodort erőltetni magamra.
Körülnéztem a teremben, de a következő meglepetés azt volt, hogy nem láttam sehol. Kiléptem a teraszra, és a tekintetemmel végigpásztáztam a kis udvaron beszélgető párosokat, de odakint sem bukkantam rá, így visszafordulva a kiállítás eldugottabb részleteit vettem célba. Nem tudtam megúszni, hogy út közben ne kelljen meg-megállni néhány szóra, ami csak tovább masszírozta az idegeimet... a sok fecsegés a semmiről. Néha kifejezetten idegőrlő tudott lenni, főleg, ha feltartottak vele. Végül nagy nehezen Asht is megtaláltam, az egyik félhomályba burkolózó sarokban, egy ismeretlen pasassal… nos, fogalmam sincs, mit csinálva. De a látottak alapján, tippelgetni azért tudtam volna, és ezzel bizonyára nem csak én voltam így. Ahogy közelebb léptem, meg is rezzent, és eltolta magától a fickót.
- Üdv – reagálok Ash bemutatási próbálkozására, és meg sem próbálok komolyabb udvariasságot erőltetni magamra, meghallgatom a nevét, de nem nyújtok kezet. Bizonyára az arcomra van írva, hogy örülnék, ha inkább most átevezne a túloldalra. Amíg még vissza tudom fogni magam. Amint ez megtörténik, Aisling-hez fordulok.
- Ez meg mi volt? Muszáj itt enyelegni vele, hogy mindenki lássa? - A tekintetemben haragos fény villant, hiszen nem volt olyan sok szabályunk, de ez éppenséggel sarkallatosnak számított. Nem rá voltam ennyire mérges, de az előbbi jelenet miatt nehezebben uralkodtam az indulataimon.
- Én vagyok a férjed, Aisling. Jó lenne, ha ezt néha észben tartanád - beszéltem hozzá fojtott hangon, de a tekintetem villámokat szórt.

Nem volt opcióm, annyira feszült voltam az egész helyzet miatt, hogy inkább belementem bármilyen társalgásba, csak ne kelljen Ewan-t figyelnem. Amióta házasok voltunk, nem igazán sikerült egyetlen férfit sem közel engednem magamhoz. A sors iróniája az volt, hogy Ewant annál inkább sikerült. Ez volt az oka annak is, hogy ma többször fogtam a pezsgőspohár nyakára. Nagyon nem jó irányt vettek az érzéseim vele kapcsolatban, aggódtam az miatt is, hogy mi lesz, ha rájön. El fog hagyni? Vagy rögtön benyújtja a válási papírokat? Csak találgatni tudtam ez ügyben, hisz ő semmi bonyodalmat nem akart a kapcsolatunkba, egy sima barátságon kívül. Én pedig egyre nehezebben gondoltam úgy rá, mint egy barát akihez azért mentem hozzá, mert nem akartam magányos lenni. Jobbára nem is hallottam amit a beszélgetőpartnerem mondd, csak a bőrömből szivárgó melegség lett egyre sürgetőbb. Ideges voltam, és mintha enyhén kétségbeesetten próbáltam volna az érzéseimet, inkább másra hárítani. Csúnya dolog így kihasználni valakit, de azt hiszem, Tom sem azért sündörgött a közelembe, mert olyan gáláns tervei lettek volna velem kapcsolatban. Figyelmemet ugyan nem kötötte le, mert gondolatban máshol jártam, de még mindig jobb volt, mintha aggódva pillantgatnék körbe. Egy részem irigyelte Harmont, amiért ennyire hatással volt Ewan-re. Én szinte semmit nem váltottam ki belőle, azt hiszem talán csak a biztonságot nyújtó nyugalmat jelentettem számára semmi mást. Így kéne nekem is gondolnom erre az egészre, de ma este valahogy nehezen ment minden. A  kezeim remegtek, és egyre inkáb kezdett körül ölelni a furcsa forróság, ami kezdett fojtottá válni, ahogy Tommal egy sarokba kerültem. Csak az lebegett a szemeim előtt, hogy itt legalább hűvösebb van, és nem fogok mindenki szeme láttára összeesni. Semmi okom nem lett volna rá, igazából addig kergettem a saját gondolataimat, amíg a testemet a rosszullét felé hajszoltam.  Párszor pislogtam, mire sikerült újra a férfi  szemébe néznem, próbáltam a vonásain elidőzni, de szinte semmi nem ragadott meg benne. Se egy tengerkék szempár…se egy Ewan…felocsúdok hirtelen a saját gondolataimból, ahogy oldalra nézek. Az a tengerkék szempár most metszőn vésődött az enyémbe, egyenesen a gyomrom mélyéig küldve a forróságot amit éreztem. Ha nem lett volna elég, a hangja végig rezonált a gerincem mentén. Olyan keményen ütötte meg a fülemet, hogy rajta kívül még maga a tömeg zúgását sem hallottam. Miért ilyen erősen sugárzik belőle minden? Zavartan nézek rá, a szavai sokkal mélyebben sértenek meg mint az megengedhetném magamnak jelen helyzetben. Tudtam nem voltam a legjobb helyzetben, de mégis annyira dühíteni kezdett, ahogy úgy állítja be ezt az egészet, mintha ez mindennapos lenne.
- Nem enyelegtem vele Ewan, beszélgettünk. Attól mert egy sarokban történik meg attól, még ugyanúgy egy beszélgetés maradt. Nem én vagyok az aki elvonult valaki mással, egy fél órára..pár perc helyett.- perdülnek le az ajkaimról a szavak fojtott dühvel és egy ölesebb kortyot veszek magamhoz.
- Mi az hogy néha?- emelkedik meg egy leheletnyit a hangom, mert nem igazán hitem a fülemnek, komolyan képes ezt úgy beállítani, mintha mindig is ezt csinálnám?
- Mindig igyekszem odafigyelni mindenre, de mégis mit vártál tőlem, hogy majd egyhelyben állok és várlak? Bezzeg ha te vonulsz el egy nővel, akivel egyértelműen működik köztetek a kémia, az nem gyanús..- kapok le még egy poharat az egyik tálcáról, míg a másikat vissza rakom. Ha ez tovább így megy, nem lesz jó vége.  – Mindenki előtt..- teszem azért hozzá, hogy tudja ketten vagyunk ebben az egész benne.  Ewan nem tudott róla, de mióta ő a férjem még egyszer sem használtam ki a házasságunk szabadságát. Egy ideig próbálkoztam, de nekem szükségem volt az érzelmekhez hozzá, így inkább csak egy pár kósza randin vettem részt, aminek egy szűzies arcon puszi lett a vége.  
- Komolyan mondom… Butler meg hol van már, nem úgy volt ez az egész szenzáció hajhász esemény belengetve, hogy itt lesz? – nézek rá felvont szemöldökkel, végül is ő volt olyan nagyon jóba a házigazdával.

Dühített, hogy Harmon idáig merészkedett. Nem gondoltam volna, hogy képes lenne megzsarolni, de hogy beváltja-e a fenyegetést? Ki tudja?
Ha a rámenősségéből indulok ki, volt rá esély. Újságíróként megvolt a kellő gyakorlata, és el kell ismerni, a tehetsége is, hogy kiszimatolja mások gyenge pontjait; a titkokat, amiket nem szívesen hoztak volna napvilágra. De még ha csak blöffölt is, a kockázat súlya már bőven elég volt hozzá, hogy felkavarja bennem azt a könnyen zavaros hullámokká fodrozódó állóvizet, aminek a nyugalmát olyan állhatatosan őrizgettem. Semmit sem akartam kevésbé, mint hogy valóban szaglászni kezdjen utánam. Túl sok csontváz bukna elő a szekrény mélyéről.
A bent dolgozó feszültséget mindaddig sikerült úgy-ahogy a felszín mögött tartanom, amíg meg nem pillantottam Asht azzal a férfival. Amit láttam, meg is adta az utolsó cseppet, hogy seperc alatt a vérembe zúduljon az indulat, a szavai pedig tökéletesen rájátszottak, hogy végleg elveszítsem a türelmemet. Hirtelen olyan forrongó düh pulzált bennem, ami teljesen kitöltötte az ereimet, a nyomás pedig mókuskerékként hajtotta a szívverésem. Nem is tudom, mikor éreztem utoljára ilyet.
- Lényegtelen, hogy mit csináltok – préseltem össze az ajkaim a kimondott szavak után, muszáj volt szünetet tartanom, mert attól féltem, ha belemelegedek, és elmerülök a szavak tengerében, a dühöm is túlságosan kiáradna. – Az számít, hogy minek tűnik.
Sosem írtam elő neki, hogy mit csinálhat és mit nem, ez a mostani is nyilvánvalóan túl volt reagálva a részemről, de ezt most nem lettem volna képes belátni. Nem lépte át durván a határt, inkább csak a peremén táncolt, de a fejemben csakis az lüktetett, hogy miért nem volt egy kicsit óvatosabb. Nem hiányzott, hogy pletykálni kezdjenek rólunk, pláne nem most, hogy Harmon ki tudja miket ás majd elő. És egyébként is… megegyeztünk. Ez az egyezség pedig nem csak az én érdekeimet védte.
- Ühüm, szóval más beszélgetőpartnered is az ujja köré csavargatja a hajad, miközben így rádhajol? – Ash teljesen hülyének nézett, és ez csak még jobban ingerelt. Mikor meglátott, azonnal eltolta magától a fickót, vagyis pontosan tudta, hogy tilosban játszott, de most inkább cinikusan az orrom alá dörgöli a kérdést: talán azt vártam, hogy egyedül ácsorogjon?
Persze, biztosan ezt vártam.
Az indulatos kérdése viszont arra enged következtetni, hogy egy félreértés is kezdett kibontakozni köztünk. A néhát én úgy értettem, hogy a valóságban azzal kavar, akivel csak jól esik, de néha, amikor társasági programunk adódik, akkor én akartam a férj szerepében tetszelegni.
- Azt jelenti, hogy csupán ezeket az alkalmakat kell kibírnod velem – villantak meg a szemeim, ahogy az övébe néztem, nem is tudtam egyértelműen eldönteni, mit láttam a kékjeiben. Haragot? Büszkeséget? Mintha valami más is csillogott volna benne, de lehetséges, hogy csak a pezsgővel néztem farkasszemet.
És pont ezeken az alkalmakon nem lett volna szabad így összekapnunk sem, még szerencse, hogy félrehúzódtak, különben fojtott hangnem ide vagy oda, mostanra az egész terem minket bámulna. Mikor már Harmont is előhozza, akár egy jól megérett cseresznyét az érvcsokor tetejére biggyesztve, inkább nem reagálok. Nem akartam itt veszekedni erről, helyette a frissen elvett pezsgőspohár után nyúlok, és megállítom a mozdulatot, mielőtt az ajkaihoz emelhetné. Ha tudom, ki is veszem a kezéből, ha nem engedi, akkor csak az üveg felső részét tartom az ujjaim között.
- Ebből talán már elég volt mára. – Láthatóan most sem volt már elég józan. Másoknak bizonyára nem volt olyan szembetűnő, de én jól ismertem, csak azt nem tudom, mi volt az oka, hogy így nyakalta az italt.
- Butler nem jön – hazudtam szemrebbenés nélkül. – Szerintem most menjünk inkább haza – javasoltam, mert a kedélyállapotom a legkevésbé sem volt alkalmas az este folytatásához, így megfogtam Ash kezét, és megcéloztam vele a hátsó kijáratot.

A pezsgő már az így sem túl rózsás kedélyemet csak még jobban feltornázta. Még a szokásos mantra sem segített, amivel sikerült általában magamat lenyugtatni. Éreztem ahogy a vérem egyre hevesebben száguld a bőröm mögött, és az arcomba tornázza magát, csúfos jelként, hogy bizony a kelletténél többet sikerült kimutatni a zaklatott érzésiemből, mint amennyit szerettem volna. El kellett volna felejtenem, azokat az érzéseket amik Isten sem tudja mikor szálltak meg, de  eléggé a féltékenységre hajazott, amit semmiképpen nem engedhettem meg magamnak. Ezen a helyzeten persze az sem segít, ha bánatom jeléül inni kezdek. De jelenleg más tervem nem nagyon maradt. Még Jax sem volt itt, pedig vele talán sokkal jobban ment volna a figyelem elterelés.
- Miért mégis minek látszik? – teszem fel a kérdést fojtottan, ahogy közelebb lépek hozzá, de nem túl közel..a parfüm illata viszont így is eléri az orromat, majd az érzékeimet, amik egészen furcsán kezdenek el reagálni. Így  inkább hátrébb lépek, és úgy teszek, mint aki csak a szoknyáját akarta ebben a pár mozdulatban megigazítani. Ami elég heves mozdulatba fordult át. – Nem csináltam semmi rosszat, csak beszélgettem valakivel, lehet kicsit túl közel volt, de attól még nem történt köztünk semmi.- teszem hozzá erélyesen, egyre inkább nem éreztem a dühöm határait, amit már nagyon rég éreztem, vagy legalábbis nem  ennyire erősen. Utoljára talán akkor, amikor még Frederick életben volt. A gondolatára nagyot nyelek, mert hiányzik, hogy érezzek ennyire heves érzéseket, és az hogy pont Ewan adja meg  most ezt, mindenképpen veszélyes volt.
- Nos, ha itt lett volna a férjem aki elvileg csak pár percre tűnt el, lehet nem mert volna átlépni határokat.- teszem hozzá dacosan, miközben az állam is felemelem és félre nézek. Mert ez így azért nem teljesen igaz, de  valamiért nagyon haragudtam rá, amiért nem tért vissza időben, és annak a ténye sem segített a  helyzeten, hogy Harmonnal tűnt el ennyi időre.  Próbáltam mély levegőket venni, de ahogy a szemébe néztem a dühünk összekapaszkodott, nem akart elengedni, csak még inkább tolta fel az enyémet, mert nem értettem miért ennyire ideges.
- Ki kell bírnom? Ezt úgy mondod mintha olyan szörnyű dolog lenne. Vagy te  így érzel ezzel kapcsolatban? Neked inkább ezt el kell viselned a társaságomat? – nézek rá kérdőn, nem tudom igazán, hogy ő hogy érzett ezzel kapcsolatban. De ha ezt feltételezi az én érzéseimről..többnyire az ember magából indul ki nem igaz?
- Óó, szóval Miss Harmon nem téma értem..csak az amit én csinálok.- pörgetem magam egyre jobban bele az egész érzésbe a mellkasomban egyre hevesebb ütemre készteti a szívemet. Már éppen lecsillapítanám, némi folyékony bódultsággal, amikor kiveszi a kezemből.
- Most mit csinálsz? Felnőtt nő vagyok, el tudom dönteni mi elég és mi nem.- nézek rá dühösen az arcom egyre pirosabb és forróbb kezd lenni. Az adrenalinhullám erősen verdesni kezdi a határaimat, ami csak még nyíltabbá teszi a tekintetemet, még el sem tudnám előle rejteni az érzéseimet jelen pillanatban.
- De hát mindenki miatta van itt..- értetlenkedek, de csak egy fél pillanatig amíg el nem kapja a kezemet és maga után nem húzz. Két dolog miatt nem álltam ellen, mert nem akartam jelenetet rendezni, és mert nem is volt igazán erőm.- És  ha én nem akarok haza menni? – kérdezek vissza suttogó hangon, amin érezni lehetett a lefojtott erőt, amit próbáltam kordában tartani. Közben pedig a lábaim igyekezték követni.

- Ismételjem meg? – kérdezek rá vészjóslóan, hisz’ épp az előbb neveztem nevén, hogy minek látszott. – Vagy inkább írjam körül, úgymint bújtatott, érzéki flört, játékos incselkedés, szerelmi évődés, gyengéd, pajzán kötekedés, melyik világosabb, Ash? – sorolom egymás után a végtelen szinonimákat arra, hogy kívülről egészen úgy festett, mintha kikezdett volna azzal a férfival. A mintaházasságunkra pedig aligha vetett jó fényt, ha ezt más is kiszúrta.
Egy szóval sem állítottam, hogy történt köztük valami, de bosszantott, hogy ilyen felelőtlenül vagy éppen figyelmetlenül viselkedett, édesmindegy melyikről beszéltünk, a bőröm alatt bujkáló, lappangó düh egyre csak azt suttogta a fülembe, hogy Asht nem is érdekli igazán a megállapodásunk, fittyet hány a szabályokra. A hirtelen felszökött indulat pedig úgy beszűkítette a gondolataimat, hogy annyit láttam az egészből, hogy benne sem lehet megbízni, éppúgy hátba fog támadni, mint ahogy Harmon tette az előbb. Mint ahogy Lise.
A villanásnyi felismerést, amilyen hirtelen érkezett, olyan gyorsan el is hessegettem magam elől.
- Még szerencse – nyugtázom némi éllel a hangomban, hogy nem történt köztük semmi, és a szemöldököm provokatívan a magasba repül. – Nem az én feladatom őrizni a határaidat, hanem a tiéd – hárítom másodpercnyi szünetet sem hagyva a kiejtett szemrehányás hallatán. Nem lehetek egyfolytában mellette, egy ehhez hasonló társasági esemény megkívánja, hogy olykor külön utakat járjunk, de nem egy másik férfi aurájában akartam rátalálni.
- Hát ezt elég rosszkor kérdezed – préselem össze az ajkaim, és mély levegőt szívva inkább félrenézek, rövid mustrát tartva, hogy vajon hányan is figyelhetnek minket. Reménykedtem benne, hogy annyira azért nem sokan, mint amennyit elképzeltem. Szó sem volt róla, hogy ne kedveltem volna a társaságát, sőt, kifejezetten szerettem vele lenni, kis iróniával akár azt is mondhatnám, hogy éppen ezért vettem feleségül, de most annyira erősen a saját, örvénylő érzelmeim hatása alá kerültem, hogy minden egyes mondata ostorcsapásként hatott, tovább szítva a haragom tüzét. Véget akartam vetni ennek a helyzetnek, minél hamarabb. Amíg még semmi olyat nem teszek, vagy mondok, amit később nagyon megbánhatnék.
- Halkabban – szólok rá figyelmeztetőleg, ahogy Harmonról kezd beszélni. Őt is az indulatok vezérelték, a hangja akaratlan emelkedése, és a vonásai hullámzása könnyen elárulta, na meg az újabb pezsgőspohár, de nem hagyhattam, hogy ehhez a vitához a tetejében még le is igya magát. Itt volt az ideje hazamenni, ezt szerintem mindketten éreztük.
- Akkor bizonyára te is a hazaútra szavazol – bólintok a szavaira, és kézen fogva elindulok vele, abban bízva, hogy nem fog látványosan ellenkezni, még több kíváncsi tekintetet vonzva ránk. – Szépen felnőttesen kimegyünk az udvarra és fogunk egy taxit – vázoltam a tervet, halkan mormogva, de arra azért ügyelve, hogy ő hallja. Mikor kiértünk, és a kellemesen hűvös, éjszakai szellő megcsapta az arcom, meg is született bennem a gondolat: erre van most szükségem. Nyakamba venni a várost, és elvegyülni az éjszaka pezsgő kiszámíthatatlanságában. Elmerülni az ismerős, megnyugtató magányban. Kiszellőztetni a fejem.
A butleres megjegyzést figyelmen kívül hagyva, intettem egy várakozó taxinak, majd előzékenyen kitártam Ash előtt a kézre eső hátsó ajtót, és gyengéd ráhatással segítettem, hogy elegánsan, sérülésmentesen beszálljon, nem voltam teljesen tisztában vele, mennyit ivott már.
- Nem kényszeríthetlek rá. Oda irányítod a taxit, ahová jól esik. Én azt hiszem, inkább sétálok egyet – közlöm vele is, hogy jelenleg nem tartom jó ötletnek, hogy én is beszálljak, és onnan folytassuk, ahol egy perce abbahagytuk ezt a vitát. Egy feltámadó, erősebb fuvallat belekap a hajamba, és egy tétova tincset a szemeim közé sodor, ahogy hosszan a kékjeibe pillantok; persze, örülnék, ha hazafelé venné az irányt, és ez kimondatlanul is benne van a tekintetemben, de igaza volt abban, hogy nem mondhattam meg, mit csináljon, így csak finoman megpróbáltam ráhajtani az ajtót.

Jelen helyzetben, valóban nem ártott ha Ewan megismétli mit is látott pontosan. De olyan szinonimákkal áll elő, ami számomra egy picit túlzónak tűnt a helyzethez képest, zavart ráncok ülnek a homlokomra, ahogy próbálok olvasni a férjem merev arcvonásaiból. Mintha nem is az az ember lenne, akit ismerek. Még soha nem láttam így, és még ha a szavai erősen hatnak is rám a kisugárzása most annál erősebb, amivel valóban nem bír az ember, mert ösztönből születik.
- Szerelmi? Hű, ez azért talán kicsit erős, persze nem vonom kétségbe mit láttál.. -teszem hozzá tétován, mert kicsit azért mégiscsak elbizonytalanodom.- De azért valjuk be te is tudod, milyen amikor flörtölök. Ha nem ismernélek azt hinném féltékeny vagy..- nézek végig rajta  bőszen.- Ewan te féltékeny vagy? – szegezem végül mégis csak neki a kérdést, míg az íriszeimben még mindig zavar ül, mert nem igazán tudom hova tenni a dolgot. Valóban az lenne? A düh lassan inkább, kíváncsiságba kezdett átcsapni, ahogy a mindig higgadtnak tűnő férjem, aki nem minden ízben a férjem sajnos, most eléggé kijött a sodrából. Nem tudtam nem bambán csodálni, mennyire jóképű volt még így is, és az arcán az apró kis heg csak még hangsúlyosabbá vált, ahogy dühösen összepréselte az ajkait. Az isten szerelmére már, nézz másfelé Ash ...
- Rosszkor.. pedig neked mindig mindenre van válaszod általában, nem válogatod meg a pillanatokat. De legyen, ez is éppen elég válasznak.- teszem hozzá, hisz innentől azt vonok le ebből amit akarok nem igaz? Bár annak a gondolata nem igazán volt hízelgő, hogy valóban neki ez egész csak egy börtön. A pezsgővel átitatót  tudatom pedig nehezebben rakta össze a képet, főleg ahogy Ewan dühe egyre inkább a bőröm mögé tolakszik.  Ahogy félrenéz csak nyelek egyet, mert nem tudok nem arra gondolni, hogy talán tényleg ennyire nem kedvel..igazából ez nem is kéne zavarjon. De a felszabadult érzések, amik bennem mozgolódtak egyre nehezebben tudtam az irányítást vissza venni. Nem szerettem, amikor ennyire negatív spirálba kerülte. Főleg úgy, hogy még tudtam is róla, és csak akkor nem voltam képes belőle kijönni, ha egy gyengepontomra találtak. Azt hiszem éppen az új gyengepontommal ismerkedem, meg a dühös metsző tekintetével.
- Persze ha már róla van szó akkor halkabban.. amúgy a házaspárok szoktak veszekedni. Nincs olyan, hogy minden flottul megy, akármennyire is ezt szeretnéd.- veszem suttogóra a hangomat, persze mi nem számítottunk igazinak, de ha már mindenképpen ragaszkodott egy képhez, ahhoz bizony jártak rossz pillanatok is, nem csak a jók.
- Bizonyára.- ismétlem meg, ahogy követni kezdem, nem tudtam már én magam sem mit akartam, de mindenképpen jobb ötlet volt inkább kimenni. – Szerintem a felnőttes részt már eléggé elszúrtuk, ha engem kérdezel. De nyilván nem kérdezel csak mondom.- motyogom magam előtt, de úgy, hogy még ő is halhassa. Kiérve a hidegre a bőröm hálásan lüktetni kezd, hogy megszabadult az előbb érzett forróságtól, és a fejemben érzett szédelgés is enyhülni kezdett. Ahogy megérkezett a taxi, Ewan úgy tömködött be az autóba, hogy az inkább tűnjön csak nagyon segítőkésznek. Én inkább ebből azt éreztem ki, hogy minél előbb el akar tűnni a közelemből. vagy eltűntetni, mint valami szégyenfoltot és gyorsan tovább állni ahogy szokott. De ezt most nem engedhettem meg neki, akármennyire is menekülni akart. Annál jobban nem tudtam semmi, hogy ez csak úgy nem fog megoldódni magától.
Kihajolva nézek fel rá a taxiból, határozottan állva a tekintetét, tudtam mit akar üzenni vele, de ez most nem az a pillanat volt, hogy pillantásokból is értsük egymást. Mielőtt még becsukhatta volna az ajtót, a lábamat kibújtatva a szoknya alól, teszem az ajtó útjába, és ugyanolyan határozottan merülök el a szemeibe.
- Ewan Patrick Brooks, itt ne merészelj hagyni.- perdülnek le lágy határozottsággal ajkaimról a szavak.- Haza jössz te is velem. Az előbb még azt mondtad, haza megyünk.- emelem ki az utolsó szót, és továbbra sem emelem el onnan a lábamat, csakis akkor, ha be ült a taxiba.

- Nem vonod kétségbe. – A mondat állító, de a kérdés és a kételkedés keveredő intonációját hordozza, szinte süt belőle a merev egyet nem értés, ami pillanatnyilag az egész lényemből árad. Felmerül a kérdés, hogy akkor mégis mi a jó francot csinál, ha nem vonja kétségbe, amit láttam. – Akkor miért is vitatkozol velem?  
Az ezt követő kérdés viszont egy szempillantás alatt megakaszt. A gondolataim folytonossága megtörik, és elengedve a hömpölygő, negatív áradatot, visszaemelem rá a tekintetem.
- Féltékeny vagyok? Ezt… ugye te sem gondolod komolyan… – kérdezek vissza, mert hirtelen semmi más nem jut eszembe, amivel frappánsabban reagálhatnék. Mégis hogy kérdezhet ilyet, hiszen pontosan tudja, hogy a házasságunk egy kölcsönösen előnyös megállapodásra épül. Hogyan is lehetnék féltékeny, mikor… ez hülyeség. Csak terelni akart vele, tudom jól, de sajnos tényleg sikerült kizökkentenie. Méltatlankodva fújtatok egyet, és félrepillantok, mérges pillantást vetve a szomszédos kiállítófalra. Nem hiszem el, hogy kétszer is képes volt kimondani.
Fogalmam sincs, miért ejtett ennyire zavarba a féltékenység gondolata, talán mert annyira abszurd volt, hogy nem tudtam vele mit kezdeni, vagy mert hirtelen rájöttem, hogy kívülről talán tényleg féltékenységnek tűnhetett a reakcióm. Bosszantott, hogy Ash ezzel akart leszerelni, mikor pontosan tudta, hogy miért tettem szóvá a történteket, de nem volt kedvem tovább kardoskodni vele.
Hallom a hangján, hogy megsértődik a válaszon, tudtam, hogy így lesz, ezért sem akartam kerek perec kimondani, de jelenleg Harmonból is elegem volt, Ash is a Holdra lőtte a vérnyomásom, szóval a válasz igen, tényleg az lebegett a szemem előtt, hogy hogyan is lóghatnék meg innen záros határidőn belül.
A Harmon-témát eddig sikeresen hárítottam, mivel nem akartam róla beszélni… mégis mit mondhattam volna neki? Mindketten majd szétcsattantunk az idegtől, semmi jó nem származott volna abból, ha mégis belemegyek, de ezek a hanyagul burkolt célozgatások azért próbára tették a türelmemet. Nem tudtam, mi baja volt Harmonnal, de ezt nem most akartam kideríteni.
- De nem a város orra előtt – hívom fel rá a figyelmét, hogy elsősorban nem a nézeteltérésünkkel volt problémám, hanem a helyszínnel. Semmi kedvem nem volt hozzá, hogy később kínos kérdéseket és megjegyzéseket kapjak, azért nősültem meg, hogy lerázzam magamról a pletykákat és a magánéletem iránti élénk érdeklődést. Ha az ember megházasodik, és a frigy megfelel az éppen aktuális normáknak, mi több, egyenesen idillinek tűnik, akkor számos kellemetlen kérdéstől megszabadulhat. Kis túlzással, azt csinálhat, amit akar, és én nem akartam ezt a csodás érdektelenséget holmi parázs vita vagy a feleségemet érintő szóbeszéd miatt kockáztatni.
Kifelé menet, az arcomat érintő friss levegőt igyekeztem arra használni, hogy visszacsalogassam az alaposan meglógott nyugalmamat, így Ash halkan elmormogott szavaira inkább nem is reagáltam. A felnőttes részt elszúrtuk? Vajon a felszabadult indulatokra gondolt, vagy valami másra? Nem tudtam pontosan, de nem akartam már erről beszélni, túlságosan zsongott a fejem, és azt sem akartam kockáztatni, hogy újabb agyvérzést kapjak. Úgy vonzott magához az egyedüllét, hogy pillanatnyilag csontig hatolóan átéreztem, miért is követhették a tengerészek a szirének hívogató hangját, akkor is, ha valószínűleg tökéletesen tisztában voltak vele: a saját vesztük felé kormányozzák a hajót.
Ahogy a gondolataimba mélyedtem, szinte csak testileg voltam jelen, gépiesen mozdultam, nyitottam az ajtót, és mondtam ki a búcsúzó mondatokat Ashnek. Addigra már döntöttem. Egyedül megyek haza, ahogy magamat ismertem, valamikor hajnalban. Ám Ash határozott hangja, ahogy csípősen végigmondta a nevem, ismét kizökkentett. A mondat bosszúságról árulkodó, perlekedő éllel hagyta el az ajkait, és ahogy ránéztem, láttam a tekintetén, hogy kész harcba szállni velem. Nem úgy, mint odabent, most mintha másfajta fény lobogott volna az íriszeiben. Józanabb. Parancsolóbb. Akaratosabb. Mintha egy villanásnyi időre a múzeum leendő vezető kurátorát láttam volna benne, mely pozíció betöltéséhez a tudtával, és néhány napja a tudta nélkül is bizalmat szavaztam a részére.
Egy másodpercig haboztam.
Az önfejűségem és a szabadság iránti igényem határtalanságát ő is ismerte, mégis dacolt velem, és nem értettem az okát. Miért akarja, hogy hazamenjek vele? Együtt távoztuk, már nem voltunk szem előtt. A hűvös levegő láthatóan rá is jó hatással volt, immár szüksége sem volt rám. Mi az, ami miatt mégsem engedsz utamra?  
- Jól van. Hazakísérlek – bólintok aprót, majd a taxit megkerülve, beülök hozzá a másik oldalon, és bemondom a címet. Ahogy a kerekek lassan megindulnak, a hátam az ülés támlájának döntöm, a félhomályban eligazítom a nadrágom, és kioldom az ingem legfelső gombját, hogy kényelmesebb legyen.
Ugyan hazamegyek vele, de egyben azt is megígértem magamnak, hogy ez csak késleltetni fogja a mai terveimet, amint hazaértünk, én visszafordulok a belváros felé, és ebben az elhatározásban jelenleg meg is nyugodtam.
- Miről szeretnél beszélgetni? – szólalok meg halkan, talán váratlanul is, de arra jutottam, ez lehet az egyetlen oka, hogy ragaszkodott a jelenlétemhez. Ha mégsem így volt, akkor talán azt hiheti, hogy a ránk telepedő csendet akarom elűzni vele.  

Azért mert haragszom rád. Azért mert szükségem van az érzéseimre, és nem tudom miért lett hirtelen ilyen nagy igényem erre. Legszívesebben ezt válaszolnám, de nem teszem meg. Nem akarom még ennél is jobban elijeszteni magam mellől. Mert rá volt a legnagyobb szükségem. Nélküle az életem üres lenne, és  soha nem jutottam el volna oda ahol most vagyok. Valószínűleg visszamentem volna Requewihr-be és ott tengetném a napjaimat. De nem ez volt az egészben olyan ijesztő, hanem inkább az hogy Ewan nem lenne az életem része. De most a harag ami belőle árad, valahogy az igazságérzetem ajtaján kopogtat. Legbelül tudom, hogy én csak egy plusz adalék vagyok ehhez a méreghez, de mégsem tudom jelenleg nem magamra venni.  Bárcsak menne a gondolkodás anélkül, hogy nem feszülne bennem ennyi minden, a munkahelyemen történtek, és az ami a szívemben vert éket már ki tudja mióta. Igyekeztem rá nem figyelni, de soha nem voltam az az ember, aki kerüli a saját gondolatait vagy érzéseit. Márpedig egy hete ezt csinálom, ami azt illetti kevesebbet is zargattam  Ewan-t ebben az egy hétben, aminek talán örült is.
- Nem tudom Ewan, úgy nézel ki mint aki mindjárt felnyárssal a szemeivel, és ha nem én váltottam ki ilyen heves indulatokat, akkor a hölgy társaságod. Összevesztetek? – nézek rá kérdőn, miközben már óvatosabban lépek hozzá közelebb és nem dacból. A tenyeremet óvatosan a mellkasára teszem, de csak éppen egy kicsit, de még  így is érzem mennyire dobog a szíve.
- Akármennyire is úgy tűnt, nem az volt a célom, hogy behálózzam tudod, hogy soha nem szúrnálak hátba.  Bár jelenleg úgy tűnik, hogy simán elképzeled rólam, de nem így van. – rázom meg a fejemet, próbálok rá hatni szavakkal. Amíg ennyire mérges volt esélytelen volt.  Persze nem nekem. Tudtam, hogy amint elmondja mi a baj, neki sokkal jobb lesz. Már csak azt kellett elérnem, hogy elmondja, megfelelő környezetet biztosítani neki, amiben biztonságban érezheti magát, akkor is, ha az az érzései túlságosan  erősek voltak. Ahogy kifelé húzott, eszembe jutott, hogy talán ez sem túl jó ha ennyire hevesen távozunk valahonnan. De azért mérlegeltem, mi az amit megemlíthetek jelenleg a férjemnek, és mi az amit nem. Kíváncsi voltam mitől lett ennyire erősen heves, mindig szenvedélyes volt, de nem ennyire. A szemei inkább olyanok voltak, mint aki most tért vissza egy vadászatból, ahol ő volt a zsákmány. A fókuszát teljesen elvesztette, nem volt teljesen tudatánál. Szorosan ölelte magát a dühét, és abból merítette az érzéseit is, amik egyenesen nekem jöttek. Valójában mindketten ezt csináltuk. Erre viszont csak az lehetett a gyógymód, ha megbeszéljük, ha képesek vagyunk arra, hogy beszéljünk egymással még ilyen feszült helyzetben is. Más eszközünk nem maradt. Ez volt az egyetlen bomba biztos megoldás, és még ha más nő karjaiba is szalad, az érzés nem fog elmúlni. Talán addig a pillanatig, amíg meg nem pillant újra majd reggel. De minél később beszéljük meg, ez annál rosszabb lesz. Én voltam kettőnk közül most a tudatosabb muszáj volt nekem őt irányítani, amennyire csak tudtam. Hisz a férjem soha nem volt irányítható, inkább csak irányba navigálható.
- Köszönöm Mr. Brooks.- teszem hozzá lágy mosollyal, ahogy végül úgy dönt, hogy hazakísér. Figyelem, ahogy az ingét szétbontja, sőt még azt is alaposan megfigyeltem a autó sötétéjében, ahogy a nadrágját megigazítja, csak akkor nézek vissza a szemeibe, amikor kérdez. Egy pillanatra elmélyedek a vonásaiban, ahogy New York forgalma megvilágítja az arcának élét, ahogy néha a kék szemeiben játékosan fényt gyújt az egyik szembe jövő autó lámpája, majd sóhajtok egy aprót, végül az egyik keze után nyúlok, és az ölembe fektetem, ha hagyja. Enyhe nyomással masszírozni kezdem a kis párnácskákat a tenyerén, a hüvelykujjam körkörös nyomással simít végig  tenyerének érzékeny középső vonalán. Próbálom a testében égő  feszültséget lágyítani, tettekkel is, nem csak szavakkal.
- Először is bocsánatot szeretnék kérni. Nem akartam, neked gondot okozni. Ígérem többször nem fordul elő ilyesmi, ha legközelebb ennyire feszült vagyok, inkább kihagyom az ehhez hasonló eseményeket. Nem igazán figyeltem arra, hogy mennyire engedem közel azt a férfit..- mert a férjedet figyelted, ő mennyire engedi közel Harmon-t.  A gondolataim soha nem hagyják, hogy a rossz pillanatok, csak úgy elmúljanak.
- Másodszor pedig meg kell beszélnünk ami történt. Nem hagyhattalak elmenni, mert velem van konfliktusod..és ezt velem kell megoldanod. Ha még huzamosabb ideig hagynánk megoldatlanul, az nem tenne jót se neked, sem pedig nekem.- teszem hozzá lágy hangon, amíg a kezeim már az ujjait masszírozzák. Belegondolva mennyi csoda született már ezek közt az ujjak közt.
- Mi történt odabent szívem?- suttogva ejtem ki a szavakat, csak akkor hívtam így amikor úgy éreztem sokkal több gondoskodásra van szüksége, mint amennyit be mer ismerni magának. Eközben a kezem felsimított az alkarján, általában ennél tovább azért nem merészkedtem. Inkább csak nyugtatni próbáltam a mozdulatokkal, és azt üzenni vele, hogy biztonságban van.

Összevesztetek?
A kérdés egy szívdobbanásnyi idő alatt végiggyűrűzik bennem. Szinte érzem a meleg hullámot, ami tetőtől talpig átrohan az érzékeimen, felidézve a néhány perccel ezelőtti kellemetlen párbeszédet, és emlékezetembe idézve, hogy mennyire nem akartam beszélni vele erről ma este. Nem is értem, hogy látta át ilyen gyorsan a helyzetet.
Nem mintha ez különösebben meglepő lenne, a radarjai mindig élesek voltak, néha már túlságosan is, de az előbbi feszült szóváltás, a sok pezsgő és azok a lendületes, dühből fakadt megjegyzések meggyőztek róla, hogy Aisling Brookst ma estére véglegesen elvesztettük. Nem számítottam rá, hogy képes lesz egy lépést hátrébb lépni, és egyszerű logikával levezetni a viselkedésem, rátapintva a frusztrációm valódi forrására, amitől hirtelen úgy éreztem magam, mint akit teljesen lemeztelenítettek.
- Ez most nem segít – ingatom meg a fejem feszült vonásokkal. Mondd azt valakinek, hogy ideges, és egyből feljebb ugrik a vérnyomása. Szólj hozzá a logika szavával, és még jobban elveszik a káoszban.
Nem akartam hagyni, hogy sarokba szorítson. Ha elismerem, hogy igaza van, el kellett volna mesélnem, hogy mi történt, és erre perpillanat nem voltam képes. Egyszerűbb volt hárítani az egész feltételezést, mert Harmon szavai olyan mély rétegeket horzsoltak fel bennem, hogy még én sem akartam vele teljes egészében szembenézni.
Felkarcolták bennem a félelem ízét, amitől összeugrik a gyomor és az izmok lassan, észrevétlenül tömbösödnek össze, ahogy a végtelen spirálban futó gondolatok állandó védekezőállásba kényszerítenek.
A dacot eleresztő hangnem és a mellkasomra illesztett, könnyed érintés a tiltakozásom ellenére azért mégiscsak hatással volt rám. Igaza volt, tényleg tudtam, hogy nem tenné meg. De vajon bíztam is benne? Azt már nehezebb lett volna megmondani, és ez talán nem az ő hibája volt. Ennek a végtelen bizalmatlanságnak a forrása én magam voltam, amit az ilyen kiélezett helyzetekben egyáltalán nem tudtam irányítani. A düh hirtelen, sűrű ködétől bárkiről bármit el tudtam képzelni.
- Tudom... – pillantok félre, ahogy végül, vonakodva hangosan is kimondom, és kiengedek egy óvatos sóhajt, ami még nem megadás, de egy lépéssel közelebb a célhoz.
A taxiban az első duzzogó másodpercek alatt, mikor még az lobog a tagjaimban, hogy az akaratom ellenére cselekedtem, a tekintetem ösztönösen az ablak mögötti város változó színeiben keres menedéket. Utáltam, hogy így viselkedtem, mert Ash nem igazán szolgált rá, a vád, amivel illettem túlzó volt és impulzusból született, máskor képes lettem volna letudni egy szellemes ejnye-bejnyével, de ez az este valahogy a legrosszabbat hozta ki belőlem. Utáltam, hogy ezek az érzések keringtek bennem, betonsúlyukkal ragaszkodó sátrat verve a szorongás ezernyi árnyalata között, de leginkább azt gyűlöltem, hogy nem tudtam kontrollálni mindezt.
Ahogy Ash magához húzza a kezem, bennem van az inger, hogy nem engedem, de az első apró ellentartás után kienged bennem a reflex, és hagyom, hadd fektesse az ölébe. A selymes szoknyája hűvösen simul a kézfejem alá, nem tudom, mit akar, de az érkező masszírozó mozdulatok észrevétlenül vonják magukra a figyelmem. A változó pontokat célzó erős nyomás olyan zavaró volt, és egyben olyan jól esett, hogy nehéz volt másra koncentrálni, mintha a mozdulatok felengedésével a belső feszültségemből is feloldódott volna egy talpalatnyi adag. A tekintetem egy idő után elengedte az ablakot, és a vékony, harisnyába bújtatott térdeire vándorolt. Ekkor szólalt meg, de azt kívántam, bár ne tette volna. Most, hogy enyhülni kezdett bennem ez a szörnyű vihar, a bűnbánó szavait olyan nehéz volt elviselni, hogy ellen kellett állnom a késztetésnek, hogy ne akarjam közelebb húzni magamhoz, és ne suttogjam a fülébe, hogy nem történt semmi baj. Őszintének éreztem a szavait, és ez mint mindig, most is túlságosan megérintett.
- Nem okoztál gondot... – szólok közbe aprót ingatva a fejemen, ezúttal inkább zavartan, mint az idegességtől vezérelve, mert nem bírok tovább csendben maradni. Megnedvesítem az ajkaim, de a további szavakat belémfojtja a határozott masszírozást felváltó, lágy érintése. A szívem újra megdobban, ahogy az égető, vibráló érzés végigcsúszik a tenyeremen, és egy másodperc alatt ki is üríti az elmém.
Csendben hallgatom, ahogy tovább beszél, de a figyelmem a körkörös mozdulatait követi, és azt a kellemes, játékos bizsergést, amivel bevonja a bőröm. Lehunyom a szemem, és utat engedek egy akaratos lélegzetnek, ami egészen mélyre lefurakszik bennem. Érzem, ahogy a pórusaimból párologni kezd a feszültség. Ahogy a kezeinkre nézek, arra gondolok, lehetetlen, hogy ő ne érezze a tenyeremből áradó tűzforró energiát.
A suttogós kérdése ezúttal már nem villámló daccal találkozik, a szavai puhán körbefonják a szívem. Nem tudom, hogy csinálta, de rá kellett döbbennem: ellágyított, ahogy csak ő volt rá képes.
Mielőtt megszólalnék, megemelem az ujjaim, és lassan az övéi közé fonom, mintha csak köszönetet akarnék mondani neki, és mintha nem akarnám kiengedni ebből a jóleső közelségből.
- Nem haragszom rád – fújom ki halkan a szavakat, és megkeresem a tekintetét. – Sajnálom, hogy így alakult az este. Nem kellett volna konfliktust csinálnom belőle.
A pillantásom azt kutatja, hogy ő vajon mennyire haragszik rám, miközben az ujjaim lassú, felfelé haladó, súrlódó mozdulatba kezdenek az övéi között, és mielőtt megszólalnék, inkább az ujjaink felé fordítom a fejem.
- Azt akarja, hogy dolgozzak neki egy projektben. És nem igazán fogadja el a nemet - jelennek meg gondterhelt ráncok a homlokomon, ami reméltem, hogy a félhomály miatt nem volt olyan szembetűnő, de a hangomon tudtam, hogy hallja, hogy nyomaszt ez az ügy.

Igyekszem a vonásairól olvasni. Figyelem, ahogy az ajkai vékony vonallá préselődnek össze, így a sérülése az arcán sokkal halványabbnak tűnik. Sokszor szerettem volna már a mutatóujjam puha párnáját végig vezetni rajta körbe dédelgetni, de mindig is éreztem, hogy ez egy olyan intim mozzanat lenne, ami már a házaságunk megszabott határait. Most mégis egyre erősebben érzem az ingert, hogy megtegyem, hogy a férjemet kizökkentsem ebből a feszült állapotból, ami nem zavart volna, ha nem láttam volna rajta, hogy mennyire szenved már így is. Mi történt veled Ewan? Nézek rá kérdéssel az íriszeimbe, mintha választ kaphatnék a gondolataimra, amik csak körülötte forognak, már vagy egy hete. Nem volt egy olyan pillanat sem, amiről nem jutott volna eszembe, vagy ne éreztem volna, úgy hogy életem minden apró percéről ne akartam volna kényszeresen beszámolni neki. Azt hiszem ezért is szerveztem inkább mindig programot magamnak, mielőtt túl sokat járt volna a szám, és túl nagy igényt tartottam volna arra, hogy velem legyen. Nem akartam elrontani, ami köztünk van, vagy éppen volt..hirtelen a szeméből sütött indulat kevésbé volt meggyőző arról, hogy továbbra is annyira jó ötletnek tartotta volna, hogy engem vett el.
- Nem akarlak bántani, segíteni szeretnék. – biztosítom, hogy semmi olyan szándék nem vezérel amivel rontanék az állapotán, ami jelenleg nem volt túl rózsás. Egy valamiben biztos voltam, még a nehezen is tudtam jelenleg megemészteni, sokkal több volt Ewan és Harmon közt, mint az gondoltam. Ha nem így lenne, nem lenne ekkora hatással rá. A férjem nyugodt volt, és ha szenvedélyesebb lett akkor sem ennyire mint most. Olyan volt mintha a düh és még valami más is keretezte volna az érzéseit, és maga sem tudta, hogyan jöhetne ki belőle igazán. Segíteni akartam neki, ezért is értem hozzá, egy apró lépés afelé, hogy kinyújtsam felé a kezemet, de abban biztos voltam, hogy ebben az állapotában nem rögtön nyúl majd utána. Sőt..
- Jól van már ez is valami, ha tudod.- simítok végig az arcán egy lágy mosollyal az arcomon, mielőtt elindulunk kifelé. Ha egy valamit megtanultam az első házasságomban, az az volt, hogy bármi miatt vesztek is össze, a másiknak mindig nagyobb szüksége lesz rád, amikor éppen rossz pillanatot él meg.
Óvatosan pillantottam Ewan felé az autóban, tudtam, hogy nem akart velem hazajönni, de semmiképp nem akartam, hogy egyedül legyen, főleg nem ebben a feszült állapotban. A kettőnk közé furakodó probléma, csak akkor volt feloldható, ha megtanuljuk kezelni. Az egyikünknek vezetni kell a másikat és segíteni neki ebben, hisz egyedül nem ment neki. Ewan pedig minden erejével azon volt, a taxi sötétjében, hogy egyedül oldja meg. Éreztem a a nekifeszülést is, ahogy igyekezett a kezét visszahúzni, én pedig enyhe tartottam őt, nem erőszakosan inkább csak úgy mint aki nem engedi el, de ha nagyobb erőt dolgozz bele abba, hogy megszabaduljon az érintéstől elengedem. Nem tette meg, egy idő után csak hagyta, hogy kiterítsem az ölemben a tenyerét. Én pedig a a feszületi pontokat kerestem, amik kemény is buckaként jelentek meg a tenyerén. Először csak lágy simítással jeleztem a szándékomat, hogy hozzá fogok érni, majd szépen lassan az ujjaim alatt lágy de tudatos erővel kezdtem el belőle kimasszírozni a feszültséget, ami az egész testében jelen volt. Figyeltem őt, ahogy az izmok az arcában is engednek, de a szemeiben még mindig forróságot láttam, ahogy a tenyere is szikrázott a kezeim alatt.
- Hmm, én ezt azért nem mondanám, hogy nem okoztam gondot. Oda kellett volna jobban figyelnem arra, hogy mit csinálok, vagy éppen milyen jeleket küldök a férfi felé. – csúsztattam végig egyenként az ujjain a kezeimet, végig masszírozva a görcsbe feszült izmokat is, , majd visszatérek a tenyere közepéhez amin apró körkörös mozdulatokat végzek. Ezzel picit magam is nyugtattam, rossz szokásom volt mindig ismétlődő mozdulatokba megtalálni a nyugalmat, de valahogy úgy érezte, hogy most talán ennek a folytonosságára a férjemnek szüksége van. A forróság így sem múlt elő belőle, ami cirógatta még a harisnyán keresztül is a lábamat, és a combom tövéhez masírozott. De az érzés nem halad tovább, a bőröm akármennyire is szerette volna, ezt érezni. Én pedig megnyugszom, hogy Ewan ezt a pillanatot választotta végül, hogy megfogja a kezemet. Végül én is ránézek nyílt tekintettel, amiből inkább a megértés süt és a figyelem, az előbbi érzést igyekszem minél inkább elnyomni, mintha nem is létezne, mintha nem is lenne erre szükségem, tőle..
- Ha haragszol is az sem baj, valamivel kiváltottam amiből pedig nekem kell tanulni, hogy elértem egy határhoz, ami már téged bánt.- mélyül el a tekintetem egy pillanatra, ahogy összekapcsolódok fele.- Meg mindketten tudjuk, hogy úgy sem tudsz rám sokáig haragudni.- pillogok rá ártatlan, de játékos tekintettel, majd amikor nem nézz rá, tudom, hogy valami olyasmit fog mondani, amit szívesebben rejtene el előlem. Érzem a mozdulatait, az apró kis simításokat, mennyire ki akarja felé fejezni, hogy már minden rendben volt, de még nem volt semmi sem az igazi. A férjem legalábbis biztos nem.
- De nem csak ez a baj, igaz? – kérdezek rá, miközben a másik kezemmel megint felsimítok az alkarjára.- Te mindenkinek az érintésére tudod adni, hogy a nem ..az nem. Egy szerelmes nőnél viszont nincs veszélyesebb.- nézzek fel rá újra egy apró kis mosollyal.- Sarokba szorított? - kérdezem újra, mert Ewan soha nem szerette ha fogást találnak rajta, legalábbis nem ilyen módon. Viszont Harmon gátlástalan volt, és érzéseket táplált Ewan iránt, ez a kettő pedig sehogy sem volt jó kombináció.

Tudom. Ezúttal nem mondtam ki, csak a fejemben hallottam ezt az újfent elhangzó, megadó kis szócskát. De tényleg tudtam, hogy nem akart rosszat, még ha az előbb néhány percre el is vakított a düh és az a sok felkavarodott érzelem, ami a múltamban gyökerezett, és egészen mostanáig elkísért. Ritkán szabadultak el, általában csak akkor, ha valami megbolygatta ezt a témát. Ezt még mindig nem tudtam kezelni, szinte éreztem, ahogy a szelencébe zárt titkok mázsás súllyal nehezedtek a szívemre. Néha nagy volt a kísértés, hogy egy kicsit könnyítsek rajta, de akkor sem beszélhettem róla se neki, se másnak, és éppen ezért, hiába is akart volna segíteni... nem tudott. Senki sem tudott. Ebben egyedül csak magamra számíthattam, de ha elkövetni el tudtam, akkor meg is kell tudnom küzdeni vele, nem igaz?
Az zökkentett ki a sötét fellegekből, amikor először megérintette a kezem. Az óvatos, szikrákat robbantó mozdulat, ahogy az ujjbegye lassú, alig érintő egyenest csúsztatott végig a tenyeremen. Az érzés belémhasított, egyenesen a gyomrom közepébe. Nyeltem egyet, de megálltam, hogy felé fordítsam a fejem, és azt is, hogy elhúzódjak tőle. Hagytam, hadd térképezzen fel, mint ahogy az ecset puha sörtéi táncolnak végig az érzékeny vászonrétegen, elrugaszkodott gondolat volt, de amikor festettem, mindig elképzeltem, milyen érzés lehet, mintha a mozdulatom egy lélegző testet érintene. Mikor abbahagyta és finom nyomással masszírozni kezdett, a fantomérzés egy ideig még továbbra is a bőrömön bizsergett.
- Majd legközelebb odafigyelsz – illesztettem rá a bocsánatkérésére az egyszerű választ, amiben már nem fodrozódott harag. A hangomon inkább egy csöppnyi fáradtság időzött, és a belátás, hogy csak a zaklatottságom fújta fel ennyire az ügyet.
Ahogy a könnyed érintés az ujjaimra tévedt, egy leheletnyi időre lehunytam a szemem, mintha a kezemen lévő idegvégződések egészen érzékeny pontokkal lettek volna összeköttetésben. Tudtam, hogy az az égető feszültség, ami az előbb még bennem tombolt, könnyen képes volt szexuális töltetté alakulni, de általában nem így. Ez most valami egészen furcsa volt. Le kellett volna állítanom, mert éreztem, ahogy sejtről sejtre lassan kúszik fel bennem a vágy, de túlságosan jól esett.
Most már tényleg felé fordultam, a fejemet a taxi támlájának döntve figyeltem, ahogy koncentrál, a beszűrődő fények apró foltokban csúsznak végig az arcán és a nyakán. Nem hittem volna, hogy tényleg képes lesz lecsendesíteni bennem az előbbi vad, pusztító hullámokat. Azon kaptam magam, hogy hálás voltam érte, tisztán éreztem azt az ismerős, csipetnyi játékossággal tűzdelt kötődést, ami egyedül felé nem halványult el soha. Ha nem lett volna köztünk ez a bizonyos megállapodás, most kedvem lett volna megcsókolni és reggelig szeretkezni vele a műtermem egyszerű matracai és fehér lepedői között, de utána… utána talán semmi sem maradt volna ugyanaz, és ezt nem akartam kockáztatni, így csak közelebb hajoltam hozzá, és halkan mormogva a fülébe súgtam. – Talán még hízelgett is a gondolat, hogy más férfiak ilyen kívánatosnak találják a nejem.
Nem értem hozzá, csak hagytam, hogy a leheletem megcirógassa a füle tövét. A megjegyzése apró mosolyra mozdította az ajkaim csücskét. – Ez így van – adtam igazat neki. Ash olyan személyiség volt, akire nem lehetett sokáig haragos az ember, a pozitivitása és a belőle áradó energia másokra is hatással volt, akármilyen messze sodródtam is tőle, mindig tudta, hogyan lépjen egy apró lépéssel közelebb hozzám.
A tenyerem már-már tüzelt a körkörös mozdulataitól, így végül mégis megtörtem ezt az aprólékos rituálét, muszáj volt kimozdulnom belőle, mert a taxi átható csendjében a vérem sodrásának pulzáló morajlása kezdte túlságosan magára vonni a figyelmem. Az ujjaim átcsúsztattam az övén, majd a kezünket megemelve az arcára simítottam és magam felé fordítottam a fejét, hogy egy rövid, gyengéd csókot illeszthessek az ajkaira.
- Köszönöm – suttogtam csak ennyit, úgyis tudta, mire értettem, majd ahogy a kérdés megérkezett, mélyet sóhajtva újra visszadőltem az ülésre.
- Harmon a munkájába szerelmes. Én csak kapóra jönnék neki. – Azt viszont fogalmam sem volt, hogyan mondhatnám el neki, hogy mivel tartott sakkban. Ash jól ismert, máris kitalálta, hogy ilyesmi áll a háttérben, de azért mégsem elég jól ahhoz, hogy a múltam is nyitott könyv legyen előtte.
- Azt ígérte, ha nemet mondok, kutakodni fog utánam, és ha valamihez, hát ehhez tényleg jó érzéke van. – Aggasztott, hogy miket tudna előásni rólam, mert sajnos nagyon is volt veszíteni valóm, és ezzel ő is tisztában volt.
A taxi végül megállt, én pedig kifizettem, és mindketten kiléptünk a rövid zápor nyomaitól nyirkos járdakövekre. Nem volt már kedvem visszamenni a városba, szóval ha Mrs. Brooksnak végig ez lett volna a terve, hát bejött a számítása. Jól esett volna egy heves aktusba fojtani a bennem motoszkáló szorongás maradékát, és a bőröm is tompa bizsergéssel adta tudtomra, hogy igénye lenne rá, de győzött a fáradtság, úgy döntöttem, ma éjjel mégis egyedül bújok ágyba.
- Csináljak egy teát? – ajánlottam, ahogy birtokba vettük a lakást. – Másnaposság ellen csodákra képes – tettem hozzá egy csipetnyi cukkolással és a tekintetemben huncut fény villant, hiszen amennyi pezsgőt meg ki tudja még mit összeivott ma este, nem kizárt, hogy fejfájással kezdi majd a reggelt. Pedig a holnapi nagy nap lesz, ha jól emlékszem, most hozzák majd nyilvánosságra, ki is nyerte el végül a vezető kurátori címet.
- Izgulsz a holnapi miatt? - kérdeztem rá, ahogy a pult mögé sétáltam, és megnyitottam a vizet.