Az őszi hűvös ellenére rengetegen mászkálnak az utcán rövid ujjúban, ujjatlanban és a jeges italukat szürcsölve. Az embert kirázza a hideg ahogy rájuk néz. De ha közelebbről megnézed az egész egy maszk, hazugság és megtévesztés. A mai világban mindenki egyedi akar lenni a következményektől függetlenül. Meghazudtolják önmagukat csak, hogy felhívják a figyelmet magukra. Az más, mikor valakinek ez a stílusa és fűzőkben és térdig érő csizmákban rohangál és az is más, mikor láthatóan egy ezzel teljesen ellentétes ember ugyan ezt viseli. Az egyik magabiztosan, kinyílva jár New York utcáin. A másik meg felvesz egy álarcot, elrejtve szégyenét és kényelmetlenségét. Én? Engem nem igazán izgat mit hordok. Amihez kedvem van azt veszem fel. Persze ennek is van határa. Az azért érdekel szoknyát, vagy nadrágot veszek fel... nincs is szoknyám, belegondolva.
Ahogy az utca kövét koptatom egy új kávézót vélek felfedezni. Nem rég nyílhatott, mert egyetemes éveim alatt ez még nem volt itt. Körbe nézve át kocogok az út másik oldalára és jobban megnézem a kirakatot. Szemre véve a kínálat egy részét be is térek a kávézóba. Sapkámat leveszem és hosszú, szürke kabátom zsebébe csúsztatom. Beállok a kicsi sorba és a maradék kínálatot is áttanulmányozom. Érdekes kombinációkat szedtek össze. Kókuszos, málnás és egyéb finomságokat kevertek kávékba. Kíváncsiságomat nem hagyhattam magában, így rendeltem egy málnás kávét és egy csokis sütit is mellé. A kollégiumban sokszor megkaptam már, hogy mennyire fura és gusztustalannak tűnő étel kombinációkat megtudok enni. Nem akartam mondani, ha árvaként nősz föl és a nénikéd tart el, aki kénytelen sokat dolgozni akkor a gyomrod eléggé hamar megszokja az eddig nem létezett keverékeket. Arról nem is beszélve, hogy apám köpött mit és mennyit eszünk. Felőle a macska almot is megehettük, amíg nem nyaggatjuk.
Megkapva a kávémat egy ablak melletti asztalhoz leülök. Kezemmel hátra fésülöm hajamat, majd egy kortyot iszok a málnás csodából. Nem volt rossz. Én nem innám így, de van, akinek ez eléggé ízletes. Miután az ízlelőbimbóim elszörnyedtek az ízvilágtól beleharapok a sütibe. Rossz szokásom egyike, hogy nem tudok nyugton enni. Kell valami, ami lefoglal, míg eszek. Az asztal közepére helyezett szalvétás kupacból kiveszek egyet és ujjaimmal végig simítom. A szalvéta nem olyan stabil, mint egy papír, de megteszi a célt. Két kézbe fogva könnyed és gyors mozdulatokkal hajtogatok egy hattyút. Leteszem az asztalra, majd fejetetejétől végig simítom a nyakán keresztül. Finoman, óvatosan. Nem szeretném, ha összeesne.
Őszi reggel, a masztos, lassan mosásra váró ablaküvegen át.Látom a város poros, benzinbűzös tükörképét, és a néha, a szürke szmogon áttörni vágyó napsugarak huncut táncát a tegnapi, felszáradó tócsákon.Olyan végtelenül ostobának érzem magam, amikor itt vagyok egyedül, ebben az apró lakásban, holott a szüleim háza legalább hatszor ekkora és még mindig lenne benne hely. Csak éppen sosem éreztem, hogy nekem lenne bármilyen keresnivalóm az ő életükben. Maisie volt a csodájuk, amelyet megpróbálhattam pótolni, de még a csoda ígérete sem voltam sosem. Anya utolsó üzenete a messengeren még mindig megnyitva, amelyet ma reggel felébredve láttam meg:
“Kérlek, hozd el a csokrot délután ha van időd a Florales-ből.Apáddal csak holnap érkezünk haza Wisconsin-ból. Köszönöm. Anya.”
A virágot a nővérem sírjára szánja az anyám, amelynek nincs semmiféle apropója, egyszerűen minden héten, idestova egy évtizede, frissen kerül a fekete gránitból faragott egyetlen vázába, a szürke márvány fedlap tetejére. Hogy mi hiányzik nekem az efféle üzenetekből, melyet rendszeresen én kapok meg? Az anyai törődés, az a szeretet, amely átfeszül a szavakon, amelyet nem kell, hogy minden alkalommal a tudomásomra hozzanak, csak egyszerűen érezni akarom. Hogy mi hiányzik belőle? Talán a köszönöm helyett, hogy puszi. Vagy egy rövid kérdés arról, hogy vagyok. Esetleg egy félmondatban megemlíteni, hogy ott maradhatnék egy kávéra, néha a kötelező havi egy vasárnapi ebéden kívül több időt is tölthetnénk együtt. Hiányzik az a fajta figyelem, amelyben tulajdonképpen soha nem volt részem,mégis pokoli módon hiányzik.Csak érezni akarom, legalább egyszer, hogy nem hiba volt a születésem, nem egy elhibázott, döntés, tévedés, egy rövid, jól sikerült házassági megmentést szolgáló hétvége nem várt hozadéka. Maisie kislánynak olyan pótolhatatlanul tökéletes volt a számukra, hogy úgy vélték egy fiú születése koronázhatná meg igazán a boldogságukat. Helyette jöttem én.A hatalmas, csodálkozó, mindig kíváncsi és mindig szeretetért ácsingózó szemeimmel, az ölelésre nyúló karjaimmal, a csendes figyelmemmel, amellyel azt hittem majd elérem, hogy én is éppen olyan jó lehessek a számukra, amilyen a nővérem volt.Aztán ahogy teltek az évek egyre jobban hasonlítottam külsőleg a nővéremre, és bármennyire is küzdöttem volna ellene, a természet törvényeivel szemben az akaratom és a kitartó változtatás iránti vágyakozásom igazán kevésnek bizonyult.Maisie halála óta ha lehet, ezzel a hasonlósággal még inkább távol vetettem magam tőlük. Elengedni sosem tudtak, talán a szívük mélyén felelősséget éreznek miattam, de a kötelező támogatáson kívül nem sok minden mást kapok. Legfeljebb csendes, szavak nélküli szemrehányást azért, hogy mostanra gyakorlatilag olyan vagyok, mintha a nővérem lépett volna le és kelt volna életre a korabeli képekről.A vasárnapi ebédek feszültek voltak, jobbára csendesek. Csak a kanalak csörgése hallatszott a kiürülő tányérokon, és a kínosan kortyolt kellemesre hűtött bor loccsanása a poháron.Anyám mosogatott, én törölgettem, néha egy-egy mondatot váltottunk, miközben apa belemerült valamelyik újságba, úgy csinálva, mintha éppen olyan nagyon érdekelné a zuhanó cukorrészvények állapota, vagy az, hogy milyen lázongások vannak Columbiában.Kizárt a fennmaradó idejéből. Talán a fülébe jutott a viszonyom J-vel, talán tudja, hogy a pozíciómat a Hiltonban sem véletlenül kaptam meg. Talán tudja, hogy ott kuncsorgok figyelemért ahol csak tudok és ahol nem szégyellek. És szégyenérzet ezért bennem amúgy sincs. Van apám, de valójában mégsincs. Most az újságja mögé menekül, ahogy egykor a garázsában, a műhelyében, vagy éppen a pénteki póker partik hajnalig tartó mulatozásába. A középiskolai apás táncomat az akkori barátom édesapjával jártam, annak okán, hogy ő akkor sem mondott le a pénteki találkozójáról a kedvemért. Egy lánynak mindig az apja hiányzik igazán. Talán ezért keresem őt minden férfiban, mérek hozzá mindenkit, és fogadok minden apró törődést, még akkor is, ha tudom, hogy nagy része csak ócska és megveszekedett hazugság.Bánom is én, hazudjanak! Csak kelljek valakinek!Csak egy kicsit! Egy időre. Egy hónapra, egy napra. Vagy örök életre a háttérbe dobva.Több kell, csak épp nem tudom mennyire szabad nekem azt a bizonyos többet. Délelőtt tíz is elmúlt már mire elhoztam a csokrot anyám középiskolai barátnőjének az üzletéből, és éppen a régi otthonom felé tartottam, amikor egy kávézó mellett sétáltam el. Ez az apró, barátságos hely egy hete még biztosan nem volt itt, amikor utoljára erre jártam. Igaz az sem tűnt fel, hogy építik. Gyakran, szinte fejet lehajtva menekülök erről a részről, mert akkor épp nem akarok itt lenni. Most mégis megállok a kirakat előtt és a nett kis berendezést bámulom. Még az üvegnek is friss, új üde illata van, és a nyíló ajtó egyetlen fuvallattal csempészi ki a helynek az újdonság illatát. Mint egy új könyv, amelyet alig vett a kezébe bárki, azt is csak azért, hogy az üzletben elolvassa a tartalmát. Végignézem sietősen a kínálatot, végül egy bátor és botor ötlettől vezérelve torpanok meg, hogy betérjek. Túl vonzó volt a kirakatban az a babarózsaszín, színes cukrokkal leszórt puncsos muffin, és azok az édes manó sipkás bögrék szinte hívogatón mosolyognak az óriási kávéfőző gép melletti üvegpolcokon. Almazöld, vékony sálamat kitekerem a nyakamból, majd hagyom szabadon lelógni a derekamig, a virágot pedig a felkaromra fektetem, mintha egyszerűen csak egy dédelgetett baba lenne.A muffint csinos kis fehér porcelán tányérra helyezi a fiatal, huszas éveinek nagyon az elején járó, őszinte mosolyú eladólány, de a fahéjas lattéra még várnom kell. Épp most fut le egy tisztító program a csupán pár napja üzembe helyezett gépen. De kihozza az asztalomhoz, üljek le nyugodtan, és élvezzem a hely nyugalmát.Az asztal borostyán barna lapján, szinte mértanilag középre helyezett piciny vázában selyemvirág mosolyog. Margaréták. Mellette egy szalvétatartó, benne haloványbarack és fehér szalvéták. A magam melletti üres székre fektetem a virágcsokromat, a vékony kabátomat a szék támlájára kanyarítom, a sálat egész egyszerűen magam mellé teszem az asztalon. Pár percig csak bámulok kifelé a manhattani forgalomra, mely ezen a helyen mérsékelt, a távolabbi utcákon túl kezdődnek a sugárutak, honnan az autók türelmetlen tülkölését itt már csak tompán lehet hallani. Ujjaim összefűzve pihennek az asztalon. Hirtelen málna illata csapja meg az orromat.Az idő vesztes bábként cammogott tovább, észrevétlen rajzolva elmémbe a kinti világ megannyi érdekesnek nem mondható, mégis figyelmet megragadó momentumát.Nyers illattal keveredik, amint elhalad mellettem valaki, és éppen a szemközti asztalnál foglal helyet. Mosolyognék is talán rá, ha el tudnám kapni a tekintetét, de nem sikerül. Kicsit mintha a saját világában létezne. Nyugtalan, ugyanakkor összeszedett mozdulatokkal kortyol bele a málnás illatfelhőbe, amely immáron teljesen beteríti a közöttünk lévő rövid teret.Elvonom róla a figyelmem, hiszen mégsem bámulhatok egy vadidegen fiút, éppen ezért újra a kinti történéseknek szentelem magam, de ösztönösen vezeti valami a figyelmem, mely újra a szemközti asztalnál ülő felé irányul. A keze mozdul, kivesz egy szalvétát a tartóból. Kíváncsi marasztalással tartom rajta az érdeklődésem, ezúttal leplezetlenül. Úgysem rám figyel, hanem az ujjai között szokatlan összeszedettséggel életre kelő szalvétára. Felugrik a szemöldököm. Vajon mi a csudát csinál? Hajtogató mozdulatok, néha fordítva egyet a papíron, néha újabb hajtásokat ejtve rajta. Mint egy titkon alkotó bűvész, ki életet lehel az élettelenbe is. Végül láthatóvá válik lassan, hogy mi az ami annyira lekötötte őt, hogy gyakorlatilag a külvilágot, köztük engem is kizárt. Egy csodás fehér hattyú, mely a mozdulatát követően kecsesen engedi a benti kellemes, keringő levegőnek mozdulni magát. - Wáó!- fut ki ajkaim közül meglepett sóhajként az első gondolatom, és csodálkozásom jeleként még el is mosolyodom a látványra. A fiú óvón húzza végig ujját a papírhattyú kecses nyakán, és láthatóan a keze adja a támasztékot, próbál vele egyensúlyt találni, hogy elengedhesse. - Ha a szalvéta tartót mögé teszed akkor meg lehet támasztani….- ösztönből szalad ki belőlem a megjegyzés olyan hangosan, hogy azt már ő is hallhassa. Amúgy is, a hely háttérduruzsolása inkább csendes, semmint zavaró, és a távolabbi gépek szisszenései lassan elhalkulnak. A nyíló ajtó trillája ad néha apró kis háttérzajt, akár egy félbehagyott, vagy elveszni készülő hamiskás dallam. A kezeimet kifűzve egymásból még meg is emelem a levegőben, mintha legyintő mozdulatot tennék, vagy csak egyszerűen bocsánatot akarnék kérni azért mert olyasmibe avatkozom, amihez amúgy semmi közöm nem lenne. - ….mármint nem akarok beleszólni, csak úgy mondtam….mert….nagyon szép az a madár.Kár lenne érte….- teszem még hozzá kissé talán hebegve. Én az örök elnézést kérő. Még mindig hadonászom, kicsit talán meg is emelkedem, éppen ezért a következő mozdulattal, amely ebben a heves gesztikulálásban születik sikerül kivernem az érkező felszolgáló lány kezéből a nekem szánt fahéjas lattét. A bögre tartalma az asztalomra és környékére borul, a vörös és fehér cserépdarabok pedig ezerfelé szállnak. - Óbasszus! Sajnálom….én….óegek, annyira….nagyon sajnálom, ne haragudj! Máris….máris segítek!- markolok meg néhány szalvétát az asztalomon lévő tartóból, de a lány a csuklómra simítja a kezét, megállítva a mozdulatban, hogy egy barack színű szalvétával lehajoljak. - Talán jobb lenne ha átülnél máshová amíg ezt összeszedjük….értékelem a segítséget, de tényleg….- nem vádló a hangja, sokkal inkább kérlelő, bár egy csipetnyit vélek benne felfedezni valami olyasmit, hogy kinézi belőlem, esetleg még több problémát okoznék a nagy igyekezetemmel. Bólintok, miközben a holmijaimat felnyalábolom, utoljára a karomra fektetem a csokrot. Nyolc szál hófehér kála között két szál rubintszínű, ezerfejű krizantém. Lehetne randevú virág, feltéve ha valóban az lenne, és az érintett úrnak meglehetősen morbid lenne a humora, hogy efféle csokrot választ.Van még két másik szabad asztal is a közelemben, de valahogy ösztönös egyszerűséggel indulok a papírvarázsló felé. - Megengeded, hogy leüljek, amíg a bénaságom okozta káoszt felszámolják a lányok?- kérdezem a vele szemközt árválkodó üres székre mutatva. - Különben is a madarad a hibás, elvonta a figyelmem.- teszem hozzá immáron mosolyogva,és a hangom árnyalata elárulja, cseppet sem bántó, vagy sértett szándékkal, sokkal inkább tréfának szánva mondom mindezt. - És hoztam egy társnak való alapanyagot hozzá.- mutatom fel a sok holmi alól a kezemben szorongatott barack színű szalvétát.Merthogy az ő asztalához csak fehérek jutottak.Addig azonban nem kezdem a cuccaimat lemálházni amíg meg nem engedi. Tudom, vannak szabad asztalok, de őszintén szívesen megnézném még egyszer ahogy hajtogat. Különös és szinte varázslatos dolog ez számomra.Mindig is irigyeltem ha valakinek ilyen kreatív fantáziája volt.
Kezdőlap
