Woohhoo! Hóbortos, szeleburdi, enyhén talán bolondos személyiség, aki rengeteget szövegel. Sőt, talán túlzottan is egy beszédes teremtés, sokszor még magával is képes eldiskurálni. Másokkal mindig megtalálja a közös hangot, a közös témát, legyen az bármilyen csacsi társalgás, de képes akár a semmiről is órákig elbeszélgetni, mindig mindenre kíváncsi, nem hagy annyiban semmit.
Imádnivaló, már-már angyali természetű, egy léleknek sem tudna ártani. Legfeljebb egy póknak. Bár azokat inkább igyekszik elkerülni, szentül hiszi, hogy a pókok a legveszélyesebb élőlények a földön.
Lelkes. Ha valamin fellelkesedik, nincs az az ember aki le tudja őt lőni, még egy puskával sem. A végzetekig harcol, hogy véghezvigye amit eltervezett, soha nem ad fel semmit.
Lelkiismeretes, felelősségteljes. Tisztában van azzal, hogy mi a dolga, mit várnak el tőle, ő pedig igyekszik mindent beleadni abba, hogy magához képest tökéletesen teljesítsen.
Intelligens. Ez néha talán nem így tűnhet, a sok üres beszéd és hóbortosság megtévesztő lehet, de valójában egy nagyon intelligens személyismég bújik meg az angyali arc mögött.
Adakozó. Semmiképp sem önző, szívesen osztja meg ebédjét, azokkal akik rászorulnak, képtelen elmenni egy hajléktalan mellett, anélkül, hogy legalább egy zsömlét adott volna neki. Nem pénzt. A bizalom nem az erőssége. Hiába találja meg bárkivel a közös hangot, a bizalmát csak nagyon kevesek nyerhetik el, ahogyan a szívét is.
Makacs. Komoly érvelésekre van szükség ahhoz, hogy véleményét valaki meg tudja változtatni, legyen szó bármiről.

Sírós. Igen, könnyen törnek elő azok a bizonyos valamik a szeméből, bár nem túl büszke rá. Talán egy kicsit túlzottan érzelmes, nem kezeli jól a borús, szomorú helyzeteket, legyen szó akárcsak egy filmről vagy könyvről.
Haragtartó. Amire ismételten nem túlzottan büszke. Nehezen tudja bárki is magára haragítani, de ha a baj megtörténik, onnan már nincs visszaút.
Aktív, vagy inkább hiperaktív. Nem tud sokáig egy helyben maradni, türelmetlen és képtelen tétlenül ülni a fenekén, valamit mindig csinálnia kell.
Könyvmoly. Az olvasás a mindene, az élete, bármit, bárhol, bármikor, bármennyiszer. Imád idézni is kedvenc könyveiből, belefűzni beszélgetésekbe, amitől valahol minden művészivé válik.
Edzett. Mondanom sem kell, hogy huszonévnyi táncolás után, nem kezd el lihegni mire felér a másodikra. Jól bírja a strapát, bár más sportokhoz aligha konyít bármit is. Egy verekedésben simán alul maradna, legfeljebb figyelemelterelésként eltáncolna.  
Segítőkész. Soha nem sétálna el senki mellett akinek szüksége lenne segítségre. Minden tőle telhetőt megtesz, annak érdekében, hogy támogatni tudja társait.
Pozitív gondolkodású. Mindenhol, mindenben és mindenkiben a jót lássa, a rosszat ignorálja, próbál nem venni tudomást róla, még ha tudja is, hogy ott van.
Engedetlen. Szeret a saját feje után menni, sok jó tulajdonsággal rendelkezik, de ha valaki meg akarja mondani, hogy merre menjen, éppen azért is az ellenkező irányba fordul. Ez legfőképpen a magánéletére vonatkozik.
Alapos. Félig elvégzett munkákat soha nem ad ki a kezei közül, mindent alaposan átnéz, megmutat, akár tízszer is ha kell.
Romantikus. Hisz az udvarlásban, egy romantikus sétában a tengerparton, a táncban, egy tökéletesre készített vacsorában, a házasságban, az örök szerelemben, egy szál rózsában, ami aztán tényleg csodákra képes, legfőképpen nála.  
Egyszerre csak egy dologra képes odafigyelni, de arra nagyon.


A történetem Chicagoban kezdődött, egy teljesen átlagos házaspár első és egyben utolsó gyermekeként. Ugyan nem voltam én királyi leszármazott, de mégis mindenki hercegnőként bánt velem, még tiarát is kaptam egy-egy álarcosbál alkalmával, amit én jól széttörtem mikor a társaim viccelődni kezdtek velem. Attól a naptól kezdve lettem én, Tiana hercegnő. Mondanám, hogy büszkén viseltem e nevet, elvégre lehetett volna sokkal rosszabb is, de nem tettem. Ahogyan legjobb gyerekkori barátnőm, Melanie sem tette. Mi voltunk az elválaszthatatlan duó, Tiana hercegnő és Rágófej. Az ő neve egy balesetből származott, amely során valamelyik kedves teremtés egy rágógumit ragasztott a hajába, aminek következtében Mel kénytelen volt megszabadulni gyönyörű fürtjeitől. Hamar rá kellett jönnünk, hogy a világ milyen kegyetlen is tud lenni, főleg ha előtte egy buborékban élt, amelyben hímestojásként óvták mindentől. Idővel megtanultam hogyan pergessem le magamról, a nem túl kedves megjegyzéseket vagy éppen jelzőket, amikkel társaim megillettek. Megtanultam hogyan kell mindenre csak mosolyogni, már-már pajzsként, az én mentsváramként használva azt. Az ember el sem hinné mire képes egy mosoly, milyen hatásai lehetnek. Már akkor is jó színészi képességekkel rendelkeztem, könnyen elrejtve idegességem, haragom, jókedvem, bármilyen érzelmet, még akkor is ha később a mosdóban meglapulva, mindent jól ki is adtam magamból.
Jól emlékszem az első előadásra amin részt vettem. Milyen ideges is voltam előtte, alig kaptam levegőt is, vagy százszor levert a víz előtte, azt hitték képtelen leszek megcsinálni, majd jól eltöröm a lábam. Éppen ezért sem kívántak nekem sok sikert a jól megszokott mondással... "Kéz és lábtörést". Még véletlenül sem akartak nekem tippeket adni. Aztán mindenki nagy meglepetésére, amint a színpadra tettem a lábam, egyszerűen minden és mindenki megszűnt létezni. Csakis kizárólag én maradtam és a partnerem, aki oly bíztatóan nézett rám, annyi reménnyel a szemében, hogy aligha mertem volna egy rossz lépést is tenni. Attól a naptól kezdve tudtam, hogy ki akarok lenni ha nagy leszek. Tudtam, hogy engem bizony oda teremtettek. Soha többé nem akartam lemenni a színpadról, ott akartam leélni életem minden egyes percét. Színjátékkal, zenével, tánccal, számomra sokkalta fontosabb emberekkel, vidámsággal, szeretettel. Mondhatni ott, azokban a pillanatokban, kezdődött el a pályafutásom. A szüleim pedig, bár nem voltak túlzottan tehetősek, mégis támogatták minden lépésem, tudták, hogy még sokra vihetem, látták, hogy megtaláltam amit kerestem, amiben boldog lehettem és jó voltam.  
Igyekeztek a legjobb, de még mindig megfizethető iskolába küldeni. És lám... Így kerültem be a nagy Almába. Egy minden lében kanál, túlontúl vidám természetű, mosolygós és egyben elveszett kisnagylány egy óriási városban. Hamar megtaláltam a helyem, rájöttem, hogy talán a világ mégsem olyan kegyetlen, mint ahogyan azt én korábban gondoltam. Akadnak emberek akik értékelik a művészetet, egy igazán jó klasszikust, egy fekete-fehér filmet, a táncot magát. Imádom egykori magamat látni a mosolygós kislányok arcán, akik nap mint nap jönnek el hozzám, hogy újabb és újabb lépéseket tanuljanak meg, hogy majd egyszer olyanok legyenek, mint én. Pedig nem vagyok különleges, nem vagyok egy példakép alkat, egyszerűen csak megtanultam elhesegetni a borús felhőket a fejem felett és igyekszem mindig a legjobbra törekedni. Azt akarom, hogy minnél többen cseperedjenek úgy fel, ahogyan azt én tettem. A színpadra születve, tehetséggel és álmokkal teli, lelkes és olyan akarattal rendelkezik, ami csak nagyon keveseket illet meg. Nem érdekel a fényűző életmód, csak azt akarom, hogy mindenki követhesse álmait. Ennyit mindenki érdemel, még az is, aki azt hiszi, hogy nem.


Érdeklődve pillantok a már nem először nézőként megjelenő kislányra, akinek szemei csak úgy csillognak, minden egyes alkalommal. Szinte látni benne a vágyakozást, a gyönyört, talán némi irigységet. A lány, édesanyja társaságában jelenik meg minden alkalommal, de mire a gyakorlások végére érnénk, mindig eltűnnek. Az első néhány alkalommal, nem tudtam mire vélni megjelenésüket, nem értettem miért hagyják el a termet még mielőtt esetleg alkalmam adódna szót váltani velük.
- Gyere. - Szólalok meg mielőtt még újra elmenekülhetnének, miközben integetek a kis csöppségnek, aki meglepetten pillant fel az anyjára, mintha csak a beleegyezésére várna. - Hogy hívnak, kicsi lány? - Teszem fel a kérdést mikor megkapja az engedélyt és szó szerint, rohanni kezd felém. Már-már attól tartok, hogy még idő előtt elhasal szegény, de végül mégis célba ér.
- Lucy. - Feleli szégyenlősen, szemmel láthatóan fogalma sincs arról, hogy miért hívtam magamhoz.
- Mit szólnál ha együtt táncolnánk egy kicsit? - Az öröm szinte kézzel foghatóvá válik, körülvesz mindkettőnket, ahogyan az anyja arca is csak büszke ragyogásba kezd. Lucy, azóta egy nagyon sűrűn visszajáró vendégemmé vált, egy talpig tehetséges, megtermett kislány, akinek talán álmai valóra válhatnak, függetlenül attól, hogy szülei meg tudják-e teremteni számára azt, amit valamikor nekem is megteremtettek az enyéim.


Már régóta próbáltam rávenni magam, hogy meglátogassam a régi családi házat. Ahol felnőttem, ahol minden elkezdődött. Áttúrni és szelektálni mindent amire már nincs szükség, rendberakni a házat, mintha még mindig itt lennének. Szinte még mindig látom magam előtt anyát, a kényelmes hintaszékébe burkolózva egy meleg pokróccal, na meg egy jó vaskos könyvvel, egy tea társaságában. Mindig élvezettel nézegettem el ahogyan elkülönül a világból és semmi más nem létezik számára, mint az a történet, amiben éppen benne van. Nem hiába követtem én is példáját.  
- Hát ez meg mi? Ez nem én vagyok. - Mutatom fel édesapám egyik fiókjában meglapuló fényképét, majd nagynénémhez lépek vele. Érdeklődve pillant a képre, szemmel láthatóan nem igazán tudja mire vélni a látottakat. Kikapja kezemből a régi papírt, ami már jócskán meg is kopott, majd a hátulján lévő szövegre próbál fókuszálni, valamit kiolvasni belőle.  
- Hmm... Draden Aisling... második szülinap, 1983. November 7. - Először fel sem fogjuk, hogy mit olvas, értetlenül nézek rá, ennek semmi értelme nincs. - Lehetséges? - Hirtelen villan meg a kis lámpa a fejemben, mintegy megvilágosulva, mi is lehet a lehetséges. Azonnal számolásokba kezdek, akárcsak egy matekzseni, próbálom összerakni a puzzle darabkáit. Vajon lehetséges?