Eláruljak egy nagy titkot? Nem értem az embereket. Joggal veted fel a kérdést, hogy akkor miként lehetek pszichiáter és pszichológus? Nos, éppen ezért. Egyszerűen nem értettem, miért teszik azt, amit, holott látható volt, egészen másképp vélekednek belül. Még abban is kételkedtem, mikor minderre ráeszméltem, hogy én látom rosszul, s  hogy csak rájuk akarom kényszeríteni az akaratomat. Sőt, rosszabb: mindenki más okos, csak én vagyok a hülye, hogy nem fogom fel, így kell tenni és kész. Azt gondoltam, biztosan a fejünkben van valami, ami miatt így teszünk, így gondolkodunk. S ha azt ott belül kijavítjuk, akkor a cselekedeteink is helyesek lesznek. Mennyire naív és egyben mennyire fontosnak mondható tény egy ötévestől.

Még aznap, azzal mentem haza az óvódából, hogy ha nagy leszek, akkor az emberek fejét fogom nézni, és kijavítani, ha valami elromlik benne.
Az emberi lélek és annak világa kész kalandregénnyé vált számomra. Dopaminok, neuronok és ganglionok szintjén. Mint ahogy a kijavítást is szó szerint értettem. Az emberi érzelem túl sok volt nekem, képtelen voltam feldolgozni, csak a fejem fogtam az intenzitásuktól. Így volt ez egész sokáig.

Megfigyelőnek tartom magam, aki előbb feltérképez, mielőtt döntene. Mérlegelek, minden oldalt körbejárok, mint ahogy a járatlan utakat is, melyek később kiderültek, mégis járhatóak, s később elfogadottá váltak.

Úgy érzem, hogy életemből majdnem húsz évet végigaludtam,  s hogy csak jó nyolc éve, hogy felébredtem, s ismerkedek önmagammal, az engem körülvevő világot. Élvezem, teljesen más megvilágításba kerültek dolgok, és ha el is esek, az orromat legalább már nem töröm be.

Thinking
- Nem, Draden nem mondott ilyet. Most azt játszuk, amit én mondok!
Teljesen leforrázottan és egyszerre megfagyottan álltam a játszótéren, az óvódában. Nem tudtam kinyögni sem, hogy de hát ez nem igaz, hiszen mindenkinek jut idő és hely ott játszani és azt, amit szeretne!
Akkor ébredtem rá legelőször az emberi önzésre és az igazodás teljes hiányára. Elgondolkodva álltam ott egy darabig, az egyik óvónéni jött oda hozzám, hogy megvigasztaljon, mire azt feleltem:
- Nem duzzogok. Meg akarom érteni, miért tett ilyet Harmon.
Hiszem a mai napig, hogy a gyerekek jóval többet látnak és értenek a világunkból, mint amennyit mi gondolunk. Néha hallgatni kéne, mit is  mondanak. Az óvónő meglepetten távozott és én figyeltem tovább. És megértettem azt is, miért figyeltem annyira a többieket, már jóval ez előtt. Meg akartam tanulni, miként kell viselkedni, hogy beilleszkedhessek. Ha úgy akartam cselekedni, ahogy saját magam helyesnek véltem, abból általában vita és veszekedés lett, és úgy éreztem, hogy buta vagyok ahhoz, hogy a többiekkel legyek.


Judge/Feeling
Neurológia könyv felett ücsörgök és rajzolom át a füzetbe az ábrákat, hogy jobban megtanuljam. Heves szóváltás csattan felettem, a tanulószobában vagyunk, felnézek.
- Hiába méregetitek a farkatokat, attól még nem lesztek az év bálkirálynői - dörmögöm az orrom alatt, mert közben visszagondolom, mit is kellett volna hallanom. A feszültséget azt érzem, nem vitás. Ami most rám borul.
- Most mi van? Attól még egyikőtök sem lesz jobb és kedvesebb, meg menőbb, hogy a barátjával éppen hol fog henteregni a hétvégén...
Fél perccel később piros arccal, a hónom alatt a könyvvel léptem ki a folyosóra. Dehogy pirultam! Mary tenyerének a lenyomata virított az arcomon.


Dark Night of the Soul
Nem az első műtétem, még nem is én vezetem, attól fényévekre vagyok, de nagyon izgulok továbbra is és egyszerre vagyok izgatott. Bejutottam abba a kórházba, idegsebésznek, ahová már középsuli eleje óta be akartam jutni. Az álmaim valóra váltak, még ha továbbra is bizonytalan voltam abban, mennyit is tudok.
- Óvatosan - a vezető orvos hangja fojtottan hallatszik ki a maszk mögül.
- Megvan - csak a szemem káprázik, vagy tényleg jól érzékeltem, hogy megrándult a kezem egy mikromillimétert?
- Minden kezdet nehéz, jobb lesz majd, minél többet gyakorlod.
- Azon vagyok - de azért hálás voltam a biztatásért.
A műtét végére nagyon meleg lett a kezem, s estére, mire hazaértem, bedagadt.
Másnap döbbenten meredtem a mentoromra. Meglátta reggel a kezem és azonnal megvizsgálta.
- De... de azt hogy...?
- Pont te ne tudnád?
Tudtam, elhinni nem akartam. Mint ahogy azt sem, ami mindezzel jár.
- Sajnálom, Draden. Amíg gyógyul a kezed, s kezelésekre jársz, addig eldöntheted, melyik szakra jelentkezel át.
- De én ezt akarom csinálni! - Fakadok ki. - Mindig is ezt akartam csinálni...
Nem műthetek többé. Még baleset sem kellett, hogy derékba törjön minden álmom és a karrierem.


Ego
- A védence nem beszámítható - és ennek nem örültem. Kifejezetten egy nagyon nem szimpatikus alakról kellett orvosi nyilatkozatot tennem. A több hónapos mélyrepülés után Fraser lett a mentorom és mivel a kórházban akartam maradni, s aktívan részt venni, a pszichiátria felé fordultam, s hogy megmaradjak a témámnál, pszichológusként is tanultam tovább, már tudva, azon belül majd mire szakosodok. Az elméletek gyártása nem az én világom, alkalmazni akartam mindent, amit csak lehet, hogy az emberek életét és önmagukat is, teljessé tehessem. Ismert lett a nevem, a sikereim aránya elég magas volt, s kezdtem bízni abban, hogy jó vagyok. Hogy végre értem az embereket. S még ha nem is műthetek többé, mégis a területemen maradhattam.


Dark Night of the Soul II.
Csuromvizesen rontottam be az irodámba  és a lezárt aktákat tartalmazó szekrényhez léptem, idegesen pörgettem a neveken végig és végül kivontam az egyik mappát, majd szétterítetem az asztalomon.
"Olyan szép piros volt mindig a rúzsa."
"Csakis tiszta lehet, hiszen ő..."
"Miért nem mostad ki?!"
Idegesen túrtam a hajamba. Pont ezt mondta az, akit kihoztak az egyik házból, s elmesélte végül, miket is mondott a fogvatartója. Nem kellett kettőt számolnom, hogy gyanús legyen, ismerősek a szavak. Az egyik lapon található intézeti számot hívtam.
- Hogyan?
- A beteget gyógyultnak minősítették és három hónapja kiengedték - türelmesen magyarázta el a doktor a másik vonalon azt, amit pont nem akartam hallani. Azt az elmebeteg őrültet sosem lett volna szabad kiengedni!
Egy ideges, hadart búcsú után bontottam a vonalat, majd újból tárcsáztam.
- Azt hiszem, tudom, ki az elkövető, tíz perc és ott vagyok.
Az addig szépen felépített magabiztosságom alapjaiban ingott meg, hogy aztán a nyomozás során, majd az újabb tárgyalás során el is dőljön. Elbíztam magam, nem csináltam jól, amit kellett volna! Nem voltam elég figyelmes!


Ego Death
Azt mondják, emberek vagyunk, mindenki tévedhet. Nem hiszek abban, hogy ezt a munkámban megtehetném. Életek múlna rajta és nem abból fakadóan, hogy egy milliméterrel arrébb húztam a szikét.
A híd vonzott azon a délután. Rákönyököltem a korlátra.
˜Miért voltam ennyire fafejűen biztos?˜
˜Mert tévedhetetlen vagyok? Minden jel arra utalt, hogy ez így volt helyes. Tudom.˜
˜Biztos?˜
˜Ha nem dobom eléd a lehetőséget Fraserrel, akkor ma az utcán dülöngélnél.˜
˜ Nem igaz!˜
Nevetek magamban, majd sóhajtok egyet. Így nem fogok egyről a kettőre jutni.
˜Jót akartál.˜
˜Mint mindig, tudod jól. ˜
Elgondolkodom a válaszon. Vajon a többi ember is beszél önmagával? Próbálja megmagyarázni azt, hogy mit miért tett és hogy jól tette? Igen, tudom, hogy igen, mégis, számtalanszor tapasztaltam, hogy az emberek nem úgy reagálnak vagy cselekszenek, ahogy azt vélni lehetne.
Én alkottam meg őt. Be akartam illeszkedni és megformáltam magamban mindezt, ami voltaképpen most az utamat állta, hogy lássam a valódi dolgokat. Védett, támogatott, hiszen ezért hagytam kialakulni bennem. Bíztam benne. Támadni nincs értelme, hiszen önmagamat támadom ezzel.
Hirtelen bukkan elém a jelenet, gyerekkoromból.
˜Meg akarom érteni, miért lett ilyen Harmon.˜
Rámosolygok a megjelenő emlékre, ráeszmélve, mi is motivált már az elejétől fogva. Ha meg akarom érteni az embereket, előbb önmagammal kell kezdenem.
˜Köszönöm, hogy itt voltál nekem.˜
˜Mindig is itt voltam.˜
˜Megpróbálhatunk valamit?˜
Egy jó félórát még ácsorogtam, mire elindultam a túlpart felé. Az egyik bazár árus pultjára pillantottam.
- Jó napot! Ezt szeretném kérni.
- Jó napot! Becsomagoljam?
- Nem, köszönöm, jó lesz így.
Aranyozott bross tű. Félkör ívben hajló ágat formáz.

Ez óta a nap óta jó pár év eltelt és még mindig ismerkedem önmagammal. Vannak belső harcaim, de azokat már belül vívom meg, mert az ismeret onnan fakad a legőszintébben.