Chris and Savi

I'm wearing this

Még rengeteg teendőm van New York-ban, de már úgy éreztem összenyom a város zaja és a sok ember, aki körbevesz az egyetemen. Nem sok minden választott el attól, hogy újra visszatérjek álmaim helyszíneire és olyan közeggel vegyem körbe magam, ami igazán boldoggá tesz.
Nem volt tervben, hogy mostanában ellátogatok egy futamra, sőt, nem is akartam versenyautót látni amíg nem végzek a sulival, de már lassan 3 év telt el anélkül, hogy komolyabban bele vetettem volna magam abba a világba, amit csak úgy otthagytam, mert már nem láttam benne magam, vagyis nem én, hanem az apám. Sajnos akkor hiába kapálóztam, hoztam fel ész érveket, miért is kellene nekem folytatni, valahogy nem akart ott látni.
Reggel úgy keltem fel, hogy kell valami változás, különben megőrülök, már nem volt elég az utcai verseny, mert vészesen közeledett az idő, hogy szembeszálljak apám terveivel magammal kapcsolatban és kitörjek abból, amit ő szánt nekem. Egyedül próbáltam egyengetni az életemet, vagyis egyetlen egy segítségem volt, de ő sem tudott mindenről. A bátyám volt az egyetlen, aki megértette min megyek keresztül, bár neki bejöttek a számításai és e ltudott szakadni a közismert Deneuve csapattól, okosan tette, hogy nem apánk mellé szerződött le. Apu tényleg mindenben támogatja, de két olyan habitusú férfi nem fért volna meg egy csapatban, és ezt Chris hamarabb belátta, sőt kampányolt érte, mint apám. Még a mai napig árulónak hívja őt ezért apu, de nem sértettségből, mert még így is nagyon büszke rá. Ez inkább olyan apa fia kakaskodás, ami egészséges keretek között zajlik. Kicsit irigylem őket, amiért ilyen mértékben megértik egymást, szeretnék olyan lenni apu szemében, mint ő, de tudom, hogy ehhez nekem többet kell pedáloznom. Teljességgel elutasítja a versenyzésem, de nem tudja, hogy a háttérben már azon ügyködök, hogy szerződjek egy forma 2-es csapattal, bár még előtte villantanom kell és erre csak akkor tudok gyakorolni ha éppen egy utcai versenyen veszek részt, mert csak erről tudom, hogy nem jut el apám fülébe. A szimulátorok kevesek már ehhez, főleg, hogy olyan sok időt kihagytam, de remélem majd sikerrel zárom Monacot két hét múlva, és meglebegtetik a lehetőséget előttem, hogy megmutassam tudok valamit.
Péntek van, a mai szabadedzésre nem érek oda Silverstone-ba, nem is sejti senki sem, hogy ott leszek én leszek a meglepetés, már ha valaki örülni fog nekem. Szinte mindenkit olyan régen láttam, hogy már most mosolyt csal az arcomra, hogy megint velük legyek. Tudom, hogy jót fog tenni Chrisnek is, hogy a pálya szélén szorítok majd neki. Nagyjából 12 óra az út oda mindennel együtt, gyorsan foglaltam le a szállásom még mielőtt bármi mást tennék. A repülő is gyorsan megvolt és a fuvart a hotelig majd intézem ha odaértem.
Gyorsan csomagoltam össze, feltűnésmentesen, hogy anyám idő előtt ne neszelje meg a tervem. Lecsattogtam a lépcsőn és mosolyogva nézem felé a kis táskával a kezemben. Kell nekem ez a kis kikapcsolódás, és ő ezt nagyon jól tudja.
- Már vártam mikor állsz elő vele, de csodáltam, hogy eddig bírtad. - neveti el magát, pontosan tudja mire készülök, már ismer annyira, eddig nagyon jól viselkedtem, mert ezt kérték tőlem, de már túl vagyok minden keményebb vizsgán és jár nekem ennyi.  - Kivigyelek a reptérre? - kérdezi majd feláll a kanapéról mert tudja is a választ.
- Ne szólj kérlek apunak és Chrisnek, azt akarom, hogy meglepetés legyen, ha meglátnak. - tudom, hogy nehezen fogja ezt eltitkolni apu előtt, mert sokkal nagyobb cinkosok velem szemben mostanában. Anyu lejelenti neki minden héten, hogy milyen jól bírom az új életem, apu meg nyugtázza, hogy jó döntést hozott. Annyira utálom magam, amiért titkolózok elöttük, sokkal könnyebb lesz, amikor már mindenről tudni fognak.
- Nem lesz rossz érzés, hogy kívülről szemléled majd a kocsikat? - meglepetten nézek rá, ő nem szeret erről beszélni, mert az egész téma az, ami miatt tönkrement a házassága, és ami miatt úgymond elvesztette a gyerekeit, bár ez erős megfogalmazás rá.
- Nem tudom. - nézek ki a szélvédőn, nem merek ránézni, nem merek többet mondani, mert nehezemre esik nem elmondani az igazat és árnyaltan fogalmazni, hogy még csak hazudnom se igazán kelljen. - Most Chris miatt megyek, és azért, hogy egy kicsit kikapcsoljam az agyam. - ez valóban így van, bár szívem szerint én is beülnék egy kocsiba, de jelenleg nincsen lehetőségem, mert közel sem vagyok egy ülés megszerzéséhez sem. Talán ezért is hozta fel olyan könnyedén a témát, mert azt hiszi 3 év elegendő arra, hogy valamennyire meg fakuljon a hírnevem a pályán. Vissza kell tornáznom magam oda ahonnan eljöttem, de nem érzem, hogy nagyon nehezemre esne, szeretek küzdeni, szóval még egy kihívás, amit szívesen fogok teljesíteni.
- Nagyon fog neked örülni. - mosolyog rám biztatóan, bár látom a szemében a szomorúságot, hogy megint itt hagyom, érzi, hogy ennek a három közösen eltöltött évnek lassan a végére érünk és nem leszek mindig itt vele. Szeretek vele lenni, de ha választanom kellene fejvesztve futnék vissza abba a világba, amit apám tud nekem biztosítani.
A reptéren gyors búcsú után szállok fel a repülőre, éppen csak annyi időm lesz majd amikor megérkezek,hogy aludjak egy kicsit, mert délben indítják is az időmérőt, amin már mindenképpen ott akarok lenni. Most csakis a tesómra fog fókuszálni, tudom mennyit küszködik a csapattal, az autóval és igazából mindennel, nem egyszerű a helyzete, de ehhez mérten elég kitartó. Talán az utolsó beszélgetésünk miatt is akartam ma itt lenni vele, elkeseredett volt, amikor felhívott és nem akarom, hogy egy rossz szezon megpecsételje a jövőjét, nagyon jó abban, amit csinál, de egyszerűen képtelen teljesíteni, mert nem a megfelelő kocsi van alatta. Talán magát hibáztatja, hogy túl gyorsan írta alá a szerződést, talán apát, hogy ennyire menekülni akart tőle, de egyik sem állja meg a helyét, akkor, amikor minden elkezdődött az jó döntésnek tűnt, amit apu is bizonygatott neki. Mindenesetre kell neki a támogatásom, vagy nekem az ő jelenléte, mert egész életünkben együtt voltunk és már a hiánya is igencsak felemészt, a telefon és a videochat már kevés, főleg, hogy néha megölelném, amikor látom az arcán az aggodalmat, és a tanácstalanságot.

Amikor az ébresztő 7 órakor megszólal kicsit álmosan nyomom ki, de tudom, hogy itt az ideje, hogy elmenjek egyet futni, kell a fejemnek, mert tombol bennem az izgatottság és le kell vezetnem valamivel. Sokminden fut végig bennem,miközben az egyik parkban szedem a lábam, hogy mozgassam a testem egy kicsit. A nagy meleg miatt most nem igazán érzem, hogy jól esne, így hamar visszatérek a hotelbe.
Futás után nem sok időm van elkészülni, még nem tudom miként akarok megjelenni, igazán drámai belépőt nem terveztem, de azért szeretnék egy kis időt tölteni a tesómmal mielőtt beül a kocsiba, bár az órára nézve ennek csekély esélyét látom.
11 órára érek a pályára, de nem megyek le a csapatokhoz, már mindegy lenne, már ezerrel készülnek az időmérőre, és nem akarok senkit sem megzavarni. Odamegyek a McLaren közelébe, hogy lássam a tesóm, aki igen feszülten van jelen a mai napon. Nem tudom mi jár a fejében, de aggaszt, hogy valami baj van, sápadt és nem teljesen érzem úgy, mint aki készen áll a mai napra. A csapata egyik tagjával felém néznek, mire mosolygok és boldogan intek feléjük, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de nem látom a lelkesedést a szemében, amikor meglát. A tekintete olyan gondterhelt, mi aki tényleg minden időnket együtt töltöttünk régebben már nagyon jól tudjuk egy pillantásból, hogy mi folyik a másik fejében. Most nem veszem magamra, mert nagyon meleg van, és tudom, hogy nem bírja ezt a hőséget, nem csodálkozom, így még nehezebben fog menni a vezetés neki.  Ez csak az időmérő lesz, nyugtatnám meg, de itt is óriási a tét, és nem tudok a közelébe menni, mert amint elindulnék lefelé hozzá megállítanak, persze, hiszen percek múlva már zúgni fognak a motorok és kiküldik a pályára.
Egyik lábamróla másikra állva táncikálok a szám szélét rágva, ez a mozdulatsor akkor jelenik meg nálam,amikor valami rosszat érzek, és rosszat olvastam ki Chris tekintetéből is. Vajon egy jó megérzés volt tegnap reggel, hogy itt kell lennem ma?
Nem igazán szoktam a McLaren garázsában tiszteletemet tenni,főleg, hogy apám egyik jobbkeze voltam évekig,de az már olyan régen volt, hogy most pofátlanul robogok be a fiúkhoz, akik meglepően boldogan fogadnak.
- Minden rendben? - kérdezem tőlük szinte köszönés nélkül, amikor a kijelzőn látom, hogy nem igazán van minden rendben. Chris kocsija irányíthatatlanná vált és a fülére mondják, hogy állítsa le a kocsit, de ő képtelen rá. A szemem előtt történik meg, ami mindig is a legnagyobb félelmem volt, már nem először játssza el, hogy betalál a falba, de minden alkalommal egyre rosszabb látni. A mérnök hangából nem szűrök ki sok jót, mindenki lefagy egy pillanatra és várjuk mi történik, mert tudjuk, hogy innen nem tudunk mit tenni, csak reménykedni, hogy nem lesz semmi baja.

- És az ott? – mutatok rá a kocsi első szárnyán lévő gyors, fekete ragasztóval foltozott megoldásra, miközben újra áttörölgetem a pettyedző homlokomat. Úgy érzem, mintha megállás nélkül valami idióta hőhullám kínozna, de talán csak a mértéktelen stressz, ami versenyről versenyre egyre elhatalmasodik felettem. Az, amit eddig mutatottunk, az a csapat által prezentált létező leggyengébb szereplésnek nevezhető az elmúlt tíz év alatt, s talán ennek a terhe kezdett el belülről emészteni. A kocsi jóformán használhatatlan, úgy kell belőle kihozni a maximumot, mintha egy traktort vezetnék a többi csapat versenyautója között. A srácok odabent feszültek, a vezetőség türelmetlen és elégedetlen, és másról se szólnak a hétköznapok, minthogy a tervező- és mérnöki gárda próbál megoldást találni a kínjainkra, de nyilván meg van kötve a kezünk fejlesztés szempontjából. Én pedig szépen lassan kezdem elveszíteni a lelkesedésemet, a türelmemet és a józan eszemet is, mikor minden egyes áldott versenyen történik valami, és arra is képtelen vagyok már, hogy elrobogjak a célvonalig mert megáll alattam a „munkagépem”. Azért jöttem a Mclarenhez, hogy győzelmekhez segítsem a csapatot. Azért, hogy újra esélye legyen a világbajnoki címért harcolni a legnagyobbakkal… de az, ami a tavalyi év vége óta megy, az a vicc kategóriával, vagy egy nagyon humortalan vígjátékkal ér fel.
Soha nem szerettem a könnyű utakat és mai napig, ha választanom kellene az egyenes és az elágazó út között, egészen biztos, hogy az utóbbit választanám. Nincs az a könnyített pálya, ami hagyná elfeledtetni velem mind azt a rengeteg tapasztalatot, tudást, amit összetudok gyűjteni akkor, ha közben hibákba, véletlenekbe, és más-más akadályba ütközök. Ezért se választottam a Ferrarit, mikor lehetőségem volt rá. A kötelékükben nevelkedtem, ők tanítottak ki, ők képeztek és indítottak el a legalsóbb szériáktól kezdve az Forma 1-es karrieremig. Mindig az övék voltam, és az apám tett is azért hosszú-hosszú éveken át, hogy ez így is maradjon.
Egy gyerek kétféle lehet, ha a szülője élsportoló. Vagy a nyomdokaiba lép és tovább viszi a „családi bizniszt”, vagy teljesen más utat választ magának. Én a különleges harmadik voltam… a nyomdokaiba léptem, de más utat választottam, mert nem akartam az ő farvizén felevezni, és egyetlen családnévként megbillogozva az a csávó lenni, akire rámutatnak vagy legyintenek, hogy „ja, mert az apja…” Mindig úgy éreztem, hogy ennél én többre vagyok hivatott, és az, hogy hozzá hasonlítgassanak és legalább olyan szinten kellene teljesítenem, mint ahogy azt ő tette a pályafutásának idején, az köszönöm, de nem az én terepem. Nem az apám fia akartam lenni a kategóriában, nem a „ifjabbik Deneuve”, hanem „A” Deneuve, aki saját maga tapossa ki az utat a jövője felé.
Tisztában voltam vele, hogy akarjam bárhogy, ettől függetlenül is menni fog a párhuzamkeresés, lépten nyomon találkozni fogok azokkal az összehasonlításokkal, hogy mit értem el én, és mit az az apám akkor, amikor velem egyidős volt? Megvannak-e bennem is ugyan azok a képességek, tulajdonában vagyok-e én magam is azoknak a kvalitásoknak, aminek ő? Vagy pedig… világbajnok alkat vagyok, vagy csak egy átlag versenyző a húsz létszámos mezőnyből? Esetleg olyan, aki nagy hátországgal és szponzorokkal érkezik, ami igencsak megdobja az adott csapat büdzséjét? Ez lettem volna a legkevésbé, ezerszer inkább az apám fia, akivel, ha összefut valaki a pályán csak annyit mond, hogy „jaj, hát nemrég még ilyen kis pöttöm voltál!”
Ezekre, ha tetszik, ha nem, fel kellett készülnöm, nem szeghették kedvemet és a motivációmon se rombolhattak, mert azzal nem csak magamat, de őt is megkérdőjelezem. Százhúsz százalékon kellett mindig teljesítenem, és egyetlen dolgom volt: túltenni az apámon. És ezzel el is érkezett a kései dackorszak, amikor az ember próbál elszakadni a szüleitől. Két választási lehetőségem volt, miután a Forma 2 egyéni bajnokságának első helyét bezsebelve felhoztak a nagyokhoz… őt választom, vagy azokat, akik bármit képesek lettek volna megmozgatni a szerződtetésem érdekében.
Ma már nem vagyok benne biztos, hogy jól döntöttem, és elnézve az amúgy kifejezetten gyakori megoldást, toldozást és foltozást a kocsin, csak beszívom a levegőt, majd kiengedem közel ugyanolyan hosszan…
- Ez… ez most kifogja bírni azt a két kört – érkezik némi késlekedéssel a válasz. Azt hiszem az arcomra minden rá van írva, de ha akarnám se tudnék jó pofát vágni a helyzethez, és még akkor is meg kell magam erőltetni, mikor feltűnik a színen a húgom is. Nem New Yorkban vagy? – intézem hozzá fejben, mintha képes lenne telepatikusan érteni a szavaimból, és némi hezitálással, de szót fogadok Marcnak, és egy szegényes kis mosolyt erőszakolok a szám szélébe. Normális esetben rögtön fülig érne a vigyorom, és ha valakiből, hát az ő jelenlétéből képes lennék eleget meríteni ahhoz, hogy megfelelő elánnal és kitartással ugorjak neki az időmérőnek. Még azt is megkockáztatnám, hogy egy gyors kitérőt tartok hozzá, maximum kevesebb lehetőségem marad a körözésre.
- Ne légy ennyire nyilvánvaló jó? Lassan velünk van tele a sajtó, hogy fingunk nincs mit csináljunk?
- Miért talán van? Mert akkor ideje lenne előhozakodni vele… Versenyről versenyre szarabb ez az egész – morranok rá, és szigorú tekintettel a szerelőkre pillantok, akik lassan, de biztosan zöld jelzést adnak, hogy a kocsi többé kevésbé, de használható.
Marc noszogatása után veszem végül magamra a sisakot, a legtöbb kábelt és a füleseket is a helyére illesztem, és csak utána lépek oda a kocsihoz, hogy beüljek a fülkébe. Kényelmetlen, mintha az éjszaka összecserélték volna az amúgy kifejezetten a versenyző testére szabott ülést. A vállaim alig férnek el, a lábaimat mintha nem tudnám tökéletes pózban tartani, hogy megfelelően használni tudjam a pedálokat. Ha humoros kedvemben lennék, arra gondolnék, hogy összement a melegben. De nem vagyok abban.
- Jól hallasz?
- Hallak – reagálok az érkező kérdésre, és amint letesznek az emelőkről, az előttem integető mozgását követve kigördülök a garázsból…
Ügyelve a boxban lévő sebességkorlátozásra, elhúzok a többi istálló előtt, majd ráhajtok a pályára. Furcsa, egészen különös érzés vezetni a kocsit, mintha minden eddigi problémája megszűnt volna. Könnyed, jól vezethető, nem kell küzdenem a kormánnyal sem, pedig a szabadedzéseken még úgy rángatott, mintha egy idegen erő próbálta volna kitépni a kezemből. A motor se zakatol úgy, mint azelőtt.
- Milyennek érzed?
- Jobb. Kifejezetten jó – szólok vissza, s összeráncolt szemöldökkel pillantok a kormány kijelzőjére. Szépen, egyenletesen vált fel és le, semmi különös problémát nem jelez, épp csak az a feladatom, hogy befejezzem a felvezetőkört és fussak egy mért időt, ha már Q1 végére sikerült olyan állapotba hozni a kocsit, ami talán nem esik szét, mire megjelenik az idő a nevem mellett.
Legalábbis annyira jó lenne ezt hinni, de három kanyar után, mikor a kijelzőn felvillan 294km/h jelzés, a zörgés, csörgés és kattogás újra megüti a fülemet. Szinte automatikusan taposok a fékbe, mintha már most sejteném, hogy mi következik ezután, de nem működik… próbálom pályán tartani és nem kiszánkázni a kerékvető hurkákra vagy a sóderre, de képtelen vagyok elfordítani a kormányt.
- Chris?... – ennyit hallok még csupán, az első kerékkel ráhajtok valami ismeretlen eredetű tárgyra, a kerekek kipörögnek majd blokkolnak, és úgy szánkázik végig a McLaren a sóderben, onnan egészen a négy soros gumifalig, mintha kötélen húznák.
Ilyen sebességnél az ember jobbára már csak utasa az őt körülvevő konzervdoboznak. Próbálod védeni magad, a kezeidet, ha még van időd elveszed a kormányról egy esetleges törés elkerülése végett, de végezetül nem tudsz mást csinálni, mint imádkozni, hogy egy-egy nagyobb bukást követően épségben tudj majd kiszállni. Az idő mintha lelassulna, próbálod kitalálni, hogy milyen ívben fogsz becsapódni… orral, vagy oldalvást? Lesz, ami elnyeri majd azt a hatalmas erőt? A kocsi megfog védeni minket attól, hogy gyakorlatilag összezúzza az ütközés a testünket? Sokan felszisszennek, ha túl sok a törmelék, mégis, ha ripityára hullik az autó és nem marad belőle semmi csak a kabin, amiben benne ülünk, akkor jól vizsgázott, mert annál több erőt nyel el, annál kevesebb hatott a testünkre. Jóformán az a dolga ezeknek a járműveknek, hogy szétessenek, ha túl nagy a becsapódás.
Mikor pedig az agyad felenged, mintha felgyorsulna minden, és már ott is van melletted a fal, majd pedig belevágódsz. Attól függ, hogy mekkorát kapsz, hogy hol csúszol ki, milyen fal fog megállítani, kell-e a fal, vagy szimplán lelassul a kocsi és betemeti magát a sóderbe? És persze azon, hogy milyen gyorsasággal érkezel. Az elmúlt évek alatt volt már néhány jelentősebb kicsúszásom, de azok inkább a vezetői tapasztalatlanságomból vagy a rajt hevéből, az aközbeni csatározásokból eredtek.
- Chris? – recseg a füles, alig hallom az ismerős hangot… messziről érkezik, mintha egy aréna túloldalán állna – jól vagy? – nem vagyok benne biztos, hogy tudok válaszolni, csak ide-oda pillázva próbálom elérni, hogy a testem végre elengedje az ütés okozta feszültséget. Nevetségesnek és egészen idegennek tűnik a hangom, mikor nyöszörögve, de levegőért kapok, amit mintha kipréseltek volna a tüdőmből. A kép össze-vissza ugrál előttem, mindenhol füst, por és törmelék, a kocsi elejére ráborult a gumifal, körülöttem hangos jajongás, kiabálás, emberek ezreinek egy maszlaggá összeálló zaja. Homályosan, sötét és világos foltok villódzásával látom a felém szaladó narancssárga ruhás alakokat. Hüvelykujjuk a levegőbe lendül, életjelet várnak tőlem, a kezem viszont az ölemben pihen még egy ideig, csupán egy-két biccentésre futja.
- Chris?! Jól vagy? – érkezik ismét, immáron türelmetlenebbül a kérdés.
- …. azt hiszem… - apró mozdulatokkal ellenőrzöm, hogy mindenem megmaradt-e épen? Az ujjaim mozognak, a fejem is, és a lábaimat is feljebb tudom húzni, mikor elkezdem kihámozni magam az ülésből. Forog a világ, és a glórián támaszkodok egy ideig, tartva attól, hogy átbukok felette. Végül az oldalára billenve át tudom emelni a lábaimat felette, hogy végre szilárd talajt érjenek. Hangos füttyszó kíséri minden mozdulatomat, mintha a közönség maga is üdvözölné, hogy egy ilyen becsapódás után egyben kimásztam. A kocsi az első, aminek az állapotát próbálom felmérni, hogy mekkorát kapott, mennyit nyelt el? A kinézetéből ítélve baromi sokat, de még így is imbolyogva, szédelegve és teljes zavarral teszem meg azt a néhány lépést, míg az orvos és a medical car sofőrje egy-egy oldalamról bele nem kapaszkodik a karomba. Fel se tűnt, hogy egy másik kocsi leparkolt a sóderágy szélén.
Valamit beszélnek. Kérdezgetnek, szóval tartanak, én pedig nehéz fejjel, ide-oda billegve küzdök, hogy állva maradjak.
-… a sisakot! – ki tudja, mennyi ideje beszél már, mikor az egyik férfi segítségével kibújtatom a sisakból a fejemet, ami kicsit előre csuklik. A másik a két tenyere közé veszi a nyakamat, mintha gallért próbálna formálni belőlük.
- Kell mentő? – valószínűleg nem nekem címzi a kérdést, de azonnal nemet intek.
- Nem kell…! - tiltakozok. Rühellem a mentőket, én bőven beérem a pályakórházzal is, de talán az is túlzás, csak ki kell fújjam magam. Piszok nehéz, mikor különböző érzelmek mennek végbe benned. Egyik pillanatban még az adrenalin hajtott, majd pedig a túlélésért harcolsz.
Lassan indulnak meg velem a kocsi felé, aminek a hátsó ülésére ültetnek…
Mire visszaérünk a központi részhez, a fejem valamelyest kitisztul, a helyét pedig átveszi az ütés ereje, amit az összes porcikámban érzek és ami nem hagyja még egy ideig, hogy túl messze elbolyongjak a medical cartól. Marc közeledő alakja válik ki a tömegből, miközben a doki segítségével elindulok az orvosi felé...

Chris and Savi

I'm wearing this

Anyu tudott valamit, már korán reggel volt egy rossz érzésem a mai nappal kapcsolatban, az ébresztő óra hatására csak még jobban halmozódott bennem a feszültség, amit a futás sem oldott meg. Az elképzelésem, hogy ma Chris miatt vagyok itt teljese mértékben egy kicsit hazugság volt még saját magamnak is. Be akartam csapni az agyam, hogy még nem kell rágörcsölnöm arra, hogy visszatérek, ha csak nézőként is. Anyu beletalált, hogy lehet rossz lesz látni ennyi idő után a pályát, hallani a hangokat, ami a gyerekkorom legjobb pillanatait ölelték körbe. Az ismerős illatok, a szempárok, arcok, a válaszom, ha most tenné fel anyu, hogy nemsokára a pályához érek egy határozott igen lenne. Igen zavarni fog, és igen nem lesz könnyű, de most nem magam miatt kell itt lennem, vagyis igazából de magam miatt, de van más oka is, amiért tegnap repülőre szálltam. Tényleg minden adandó alkalommal szurkolok neki ha tudok, már leszoktam arról, hogy mindig a Ferraris sapkában rohangáljak a paddockban, mert ez egy kis gesztus, de ezzel is próbálom támogatni őt. Másnak ez nem jelentene semmit, de szeretném ha érezné, hogy támogatom annak ellenére, hogy én még mindig apu csapatához vagyok hű, de szurkolhatok más csapatoknak is attól függetlenül. Itt a pályán kívül nincsen olyan nagy vérre menő küzdelem, a pályán a fiúk harcolnak a világbajnoki címért, de a háttérben a különböző csapatok srácai nagyon jó barátságot ápolnak egymással. A magánéletben nem feltétlen kell, hogy olyanok legyenek, mint a kocsikban, sőt.
A pályához érve érintettem a kártyám a beléptető kapuhoz, mosolyogva lépem át a kis szerkezetet és próbálom nem magamra hívni a figyelmet az óriási örömmel és egyben óriási zavarommal az arcomon. Kicsit idegennek érzem magam, pedig ezek a helyek voltak a játszótereim, amikor kicsi voltam, itt szaladtam el anyu figyelő tekintete elől, mert jobban érdekeltek a kamerák és a nagy mikrofonok, amik olyan szép színekben pompáztak. Mindig a lila kocka alakú volt a kedvencem, de nem tudom feleleveníteni melyik sajtó csapathoz tartozott, de a kép, ahogy bámultam az interjúzó pilótákat még mindig a fejemben él elevenen. A színpad felé tekintek, ami most üres, az interjúkat folytatták ott, amit a közönségnek címeztek, egy kis hangulatcsináló, játék a rajongóknak, rajongókkal. Imádtam minden egyes pillanatát az itt történteknek. Most érzem csak a hiányát ennek az egésznek, amikor minden eddig történt esemény újra lepereg a szemeim előtt, ahogy sétálok az emberek között. Páran integetnek, régi ismerősök, van aki tárt karokkal fogadva ölel meg, majd rohan tovább a dolgára. Talán azért is jó, hogy ma jöttem, mindenki elfoglalt, nem akarják megkérdezni, hogy mi történt velem ebben az időszakban, miért nem voltam jelen. Arról meg végképp nem akarok beszélni mi van a karrieremmel, mert jelenleg mindenki úgy tudja, hogy semmi. Akikkel tárgyalok a folytatásól is titokban tartják és ez az ő érdekük is, hogy apu nem tudjon belenyúlni a terveinkben, de persze az enyém is, mert így kicsit kisebb a felhajtás körülöttem.
Mindenki rohangál, hallom, hogy az egyik csapat autója nem áll készen az időmérő, ami nagy csapás, hiszen az egyenlő az utolsó helyes indulással, onnan pedig nehéz feljönni, bár láttunk már csodákat. Bár láttam már olyat is, hogy az időmérő indítása előtt pár perccel rakták rendbe a kocsit, igaz, hogy nagyjából két körig sem volt elég szufla benne, de pont belefért egy gyors kör, ami alatt elég jó pozíciót tudott szerezni a következő napi versenyre.
Számítok kérdésekre, ha észrevesznek, vagyis számítanék, de inkább a fejembe húzom a szemüveget és megpróbálok eltűnni a tömegben a tesóm garázsa felé tartva. Ma nem a Ferrari garázshoz vezet az első utam, pedig apu sem tudja, hogy itt vagyok, legalábbis remélem anyu nem mondta még el neki.
Amint megpillantom a bátyám, minden rossz érzésem elszáll majd egy kis idő múlva megint utat tör magának, amikor meglátom a  tekintetét és, hogy valami nagyon nincs rendben. Minden egyes arckifejezését ismerem már, tudom mikor van rosszul, mikor érzi bizonytalannak magát, vagy mikor örül úgy, hogy senki nem veszi észre körülötte. Nem mondom, hogy ő az az ember akinek mindig kiül az arcára amit érez, ezt csak az veszi észre aki ismeri és figyeli őt. Nekem kijutott belőle 22 hosszú év, így nehéz lenne nem észrevenni vele kapcsolatban ha valami nyomja a lelkét.
Nem akartam megzavarni őt, így is volt elég baja szerintem, megvártam amíg elindul a pályára és csak utána csattogtam az istállóba, ahol a mérnökök és a szerelők hangosan vitatták meg, hogy valami nagyon nem stimmel. Már tudtam mit jelent ha ilyen mértékben értekeznek, miután a pilóta elhagyja a garázst, határozottan nem jót. A kérdésemre nem kaptam választ, de mindenki úgy tett, mint akinek nagyon örülnek, kivételesen nem az ellenfél lányát látták bennem, hanem egy támogató felet, aki ma tényleg voltam. Nem volt célom semmilyen titkot ellesni tőlük, csak és kizárólag az érdekelt, hogy hogy teljesít a tesóm.
A hangulat pillanatok alatt vált feszültté és mivel a kijelzőt figyeltem, hogy mi történik a pályán pontosan tudtam miért alakult ki. A kezemet hirtelen kaptam a szám elé, mintha még sosem láttam volna tőle hasonló manővert, reménykedem, hogy nem történik nagyobb baj.
A pánikom akkor lett csak még erősebb, amikor mást sem hallottam a rádióba, hogy kérdezgetik tőle, hogy jól van e, a neve újra és újra felcsendült, ezek szerint nem kapnak tőle választ. A lábaim teljesen gyökeret vertek, észre sem vettem, hogy már elindultak érte, csak a roncsot tudtam bámulni és hallgatni a nevét újra és újra. Amikor választ kapott a csapat csak egy ujjal jelezték, hogy nincs baj. Engem ez sem nyugtatot meg különösképpen, bár láttam, hlogy megpróbált kimászni a kocsiból, mésgsem egyedül kászálódott ki belőle.
Apuval volt egy bevált szokásunk, amit kértem, hogy akkor se hagyjon el, ha már nem vagyok ott testben csak lélekben velük a pályán. Minden egyes ilyen esetnél azonnal üzenetben kértem jelentést, egy ideig nem tudta elég gyorsan reagálni a dolgokat, de mára már elég hamar kapom tőle ha valami történt velük vagy Chrissel. Persze ilyen helyzetben ha a fiával van valami akkor nem az az első, hogy a telefont kapja elő, de a tévéből nem mindig kaptunk elég egyértelmű információkat, így addig zaklattam mindig, míg már ott tartunk, hogy küldi amit tud.
“Azt mondják jól van.” - nem valami sok információ, de az igazság az, hogy én sem tudok többet, pedig egy kicsit közelebb vagyok a csapathoz, mint ő.
“Itt vagyok a McLaren istálló közelében, ha tudok valamit írok.” - hirtelen néztem körbe, de nem láttam aput, gondolom Chris után indul miután leírta, akit már visznek is az orvoshoz, hogy jobban megnézzék valóban nincs e semmi baja.
“Viszik vizsgálni, két lábon megy, túléli.” - zárja le szerintem ennyivel, kemény gyerekeknek nevelt minket, sosem volt az a túlféltés amikor kicsik voltunk, mint másoknál, így ha azt látja, hogy a fia két lábon megy és nem a hordágyon, akkor tudja, hogy nincs nagy baj. Ismeri már ő is Christ.
A telefont a táskámba csúsztatom és elindulok én is, feléjük. Christ már látom, de aput nem. Nem nézelődök csak egyre jobban szedem a lábaimat, hogy azelőtt érjem be a tesóm, mielőtt eltüntetik a szemem elől.
Próbálok óvatos lenni, az egyik oldalán a doki segíti, a másik karjába én kapaszkodok bele és aggódva mérem végig.
- Hiába vagy zseniális sofőr, ha a kocsi nem muzsikál jól. - mosolygok rá, tudom, hogy ezt hallania kellett, mert én is ezt akarnám hallani egy ilyen után. Biztosan tudja, hogy nem az ő hibája volt, de akarva akaratlanul megfordul a fejünkbe ilyenkor, hogy mit csinálhattunk volna jobban, hogy ez ne történjen meg.
- Ide nem jöhet be! - szólnak rám, mire csak mérges tekintettel állok meg és engedem előre őket.
- Bemegyek, mert a bátyám és ha akarna sem állítana meg. - nem vagyok egy harcias nőszemély, de a testvéremért a tűzbe mennék, és nincs az az ember aki meg tudna akadályozni, hogy bemenjek vele a vizsgálóba, szerintem én vagyok az aki még anyáéknál is jobban aggódik érte.
Amint beérek a vizsgálóba már egyedül van, az orvos nincs bent.
- Mi történt? - kérdezem érdeklődve, mert attól függetlenül, hogy nem néz ki túl jól még faggathatom, mert ez testvéri előjogom. Olyan természetességgel vetem bele magunkat a beszélgetésbe, mintha csak tegnap beszéltünk volna utoljára, mert hirtelen a sokk hatására el is felejtem, hogy milyen régen láttam már őt élőben és mennyire hiányzott.

Nem minden az, aminek látszik. Egy baleset „látványos”, ha millió darabra szakad szét a korábban mérnökök és szerelők gondos munkájával összerakott autó, és szinte kivétel nélkül azt várja mindenki egy-egy ilyen baleset után, hogy csak törött kézzel, lábbal, vagy pedig egyáltalán nem fogunk tudni kimászni ezekből a ronccsá lett versenygépekből. Sajnos van az úgy, hogy ez tényleg megtörténik, nem lehet minden nagyobb bukást kivédeni, viszont az elmúlt hosszú-hosszú évek alatt rengeteget fejlődött a technika, többek között ezen céllal került fel az úgynevezett „halo” is a pilótafülkék fölé, ami sokszor bizonyította már a létjogosultságát a szériákban. Gyakorlatilag minimálisra csökkentették a különösebben veszélyes, esetleg életeket követelő balesetek számát, de tudjuk jól, hogy az ördög sosem alszik, bármikor alakulhat úgy egy baleset, bármikor történhetnek olyan gikszerek, melyek újabb életet fognak követelni.
Viszont az emberek hajlamosak megfeledkezni egy, a különböző végtagtöréseknél és alkatrészek szétszóródásánál nagyobb dologról… a nehézségi gyorsulásról, elterjedtebb nevén a „G” erőről. Vegyünk példának egy hetven kilós pilótát, aki lehetek akár én is. Ha 5G gyorsulás ér, lefordítva annyit takar, hogy a saját testem teljes tömegének az ötszöröse, vagyis háromszázötven kiló súly nehezedik rám. Vannak 1G, 2G, de akár 5 vagy 8G-s kanyarok is, ahol vagy levegőt veszel, vagy kanyarodsz, de a kettő nem megy együtt, úgy préseli bele a testedet az ülésbe. És akkor e felett vannak jócskán azok az erők, amikor két autó összeér, összekoccan. Nem is kell ennek túl nagy ütésnek lennie, elég egy kisebb lökés, agy súrlódás mikor két kerék összeér. És akkor nem beszéltünk még a 30G feletti balesetekről.
Az ember, egy hozzá nem értő azt gondolná, hogy nincs nagy feladatunk, nem különösebben megterhelő elvezetni egy ilyen autót, és előszeretettel hasonlítanak össze minket a focistákkal, „hogy bezzeg ők…”, akik nyilván van, hogy 90 perc alatt lefutnak több kilométert és folyamatosan mozgásban vannak. Azt gondolják, mivel nem látnak a teljesítmény mögé, hogy a technika modern vívmányait a fenekünk alá teszik, nekünk pedig csak az a dolgunk, hogy körbe-körbe menjünk egy unalmas pályán, ami nyilván nem nagy cucc, hát a nagyanyánk is elvezeti az ezeréves, viharvert Toyotáját. Viszont azt sokan, és szinte senki nem tudja, hogy milyen hatalmas, fizikai megpróbáltatás ez, milyen speciális edzéstervek, étrendek szükségesek ahhoz, hogy ne roppanjunk össze ezekben a kocsikban. Különösebb körülmények között, nyilván függ a hőségtől, a versenypálya minőségétől és annak karakterisztikájától, de egy versenyhétvége alatt akár négy-öt kilót is le tudunk adni.
Bátran ki lehet jelenteni, hogy tűnjön csak egy délutáni kis kocsikázásnak, de mindmáig fizikailag az egyik legkeményebb sportról beszélünk. Fékezésnél gyakorlatilag könnybe lábad az ember szeme, a levegő beleszorul a tüdejébe. És ilyenkor szokott sokunknak, legalábbis a sport szerelmeseinek eszébe jutni, mikor a bemutatkozását megelőzően, Michael Schumaher beült egy F1-es autóba és azt mondta, hogy "csak még egy kört ne!"  Ő maga is az F3-ban, valamint a C-csoportban edződött, de arra a hatalmas erőhatásra- és különbségre nem volt felkészülve se mentálisan se fizikálisan, ami akkor érte, mikor egy Forma-1-es autót tettek alá. Úgy érezte, hogy leszakad a feje, a karjai zsibbadtak.
A Formula szériák között nyilván vannak különbségek, és egy-egy kisebb kategória messze elmarad több szempontból is a miénktől, hiába, hogy az ottani folyamatos fejlesztések is meghozták a plusz lóerőket, és kifejezetten azért szolgál, hogy kiemeljék onnan a meg-megvillanó tehetségeket. Azt is szokták mondani, hogy a mai kisebb kategóriák autói olyanok, mint a tíz-tizenöt évvel ez előtt F1-es autók. Szépen fejlődnek ők is.
Ezen a szinten elveszítette az érvényességét az, amit ránk akasztottak az évek, miszerint csak ülünk a pilótafülkében, nyomkodjuk a pedálokat és tekergetjük a kormányt, ami ma már tele van különböző gombokkal, így „az se az igazi tudást tükrözi”. Sokak még mindig abban a tévhitben élnek, hogy csak és kizárólag a nyers tudás az, ami autóversenyzővé teszi az autóversenyzőt. De abba nem gondolnak bele, hogy ez egy technikai sport, ahol nem elég egy jó pilóta. Az alapvető probléma ott kezdődik, hogy a versenyautók vezetésével járó fizikai- és mentális stresszt nem lehet érzékeltetni, és nem lehet összehasonlítani más sportágazatokkal. Aki lát minket, de nincs benne a sportban, nem fogja soha megérteni. Az igazán hitetleneknek pedig csak annyit szoktunk mondani, hogy ülj be egy ilyen autóba és menj padlógázzal két egyenest, és vedd be akár ugyan így a kanyarokat…
Nem tudom, és nem is akarom találgatni, hogy ezzel a balesettel mekkora erők hatottak a testemre. A sajgó tagjaimból, a fejem vad, már-már elviselhetetlen lüktetéséből és a homályos, el-elsötétülő látásból ítélve az összes!
Meglehet nem tűnök túl hálásnak, mikor a roncsból kikászálódva két férfi szinte azonnal karon ragad, de ezek ellenére az vagyok, mert a gyenge lábaimból vagy épp az előttem táncikáló képből ítélve, nem vagyok száz százalékosan meggyőződve arról, hogy túl sokáig talpon tudnék maradni egyedül. Van egy fél másodpercnyi gyenge pillanatom is, mikor legszívesebben csak leülnék a földre, míg a gyomorforgató szédülés elmúlik, de csak egy kisebb térd rogyasztásra futja, ezek ketten pedig úgy tartanak meg a karjaimnál fogva, mintha súlytalan lennék.
Hiába jó, hogy itt vannak, mégis a tudatom legmélyén frusztrál a jelenlétük… saját lábon, egyedül akarom elhagyni a pályát, nem a gyengeség és a végleges elveszettséget akarom mutatni az embereknek, mint ahogy azt se, hogy innentől kezdve heteken át csak arról szóljanak a hírek, hogy mekkora balhé lehet készülőben a McLaren háza táján, mert nem elég, hogy ennyire gyengén teljesítenek, de mellé a technika már önmagában veszélyesebb a versenyzőikre nézve, mint valaha.  
A medicarban hallom a folyamatos kommunikációt a központtal, a verseny vezetőségével. Többször felmerül a mentőhelikopter lehetősége, amivel tovább szállítanának, és csak azért nem állok le vitatkozni erről, mert semmi erőm hozzá. Látom a visszapillantóban az olykor-olykor rám tévedő tekinteteket, és a túloldalon elsuhanó többi kocsit, akiket szépen visszavisz a safety car a boxba, amíg rendbe nem teszik a gumiabroncsokból álló falat, a kocsimat el nem viszik az utolsó törmelékdarabbal együtt és ki nem hirdetik a piros zászló végét.
Ha valaki megkérdezné, hogy mi volt a mai terv, egyszerűen rávágtam volna, hogy nem a mezőny vége felé végezni, lehetőség szerint – bár túl nagyravágyó gondolatok ezek – összeszedni néhány pontocskát. Arra viszont nem gondoltam a legmerészebb, legvadabb álmaimban sem, hogy egyetlen pillanat alatt ilyen drámai módon fognak megváltozni a körülmények és nem csak a pontszerzést dobjuk el magunktól, de az egész versenyt is. És nem hiszem, hogy ez annak az apró hibának volt betudható, amit szigetelőszalaggal próbáltak átmenetileg orvosolni. Ez a kocsi, ez a koncepció úgy rossz, ahogy van, a mérnökök eltévedtek, és ahelyett, hogy megpróbálnák menteni azt, ami még menthető, könnyebb lenne az egészet egyenesen a roncstelepre vinni vagy leadni nehézfémként.
Az ajtót úgy nyitják ki előttem, mintha valami különös, vörös szőnyeges rendezvényre érkeztem volna, ám ahelyett, hogy azonnal a kiszállás mellet döntenék, a doki leguggol az autó mellé, kezei oldalról a térdeimet lapogatják.
- Fejed? Szédülés? Hányinger?
Kicsit előre dőlve bólintok és tartok tőle, hogy nem győzöm meg őt azt illetően, hogy képes leszek mindennemű támogatás nélkül eljutni az orvosi szobáig.
- Lassan, csak lassan! – fogja meg a karomat - Nem rohanunk sehova – egészen meghökkentő érzés, mikor úgy bánnak az emberrel, mintha cukorból volna és bármelyik érintés vagy mozdulat nyomán apró darabjaira hullana. A szomorú igazság, hogy jelen állás szerint így is érzem, így hagyom, hogy gyakorlatilag kikanalazzon a kocsiból, és egyik kezével a karomat, másikkal a hátamat tartva induljon velem az épület irányába. Lépteit az én lelassult, bizonytalan mozdulataimhoz igazítja. Nem vagyok hozzászokva az efféle bánásmódhoz, soha nem kellett még dédelgetni és támogatni, apám se tette soha, még kölyökkoromban se. Bár az is tény, hogy ekkora bukásom se volt még.
A központ mellett emberméretű kamerákkal rohangáló riporterek fogadnak és csak annak köszönhetem, hogy nem nyomják az arcomba egyiket-másikat, mert tisztában vannak a szabályokkal… és mert, mire felpillantok a földről, már többen is igyekeznek hozzám közel hasonló magasságúvá nőni arra a néhány pillanatra, míg betámogatnak az épületbe.
Ismerős kéz simul a másik karomra. Érdeklődve fordítom felé a fejem, de az arcát csak néhány laposabb pislogással tudom tökéletesen bemérni a még mindig jojózó kép miatt, noha a hangja és az, amit mond, azonnal ismerőssé teszi számomra. Egy igencsak vérszegény mosolyt villantok.
- Hé… - suttogok, majd halkan hümmentek a képességeim és a kocsit illető megjegyzésre – mikor érkeztél? Nem is szóltál…! – dorgálom meg amennyire az erőmből telik. Nem emlékszek, hogy említette volna, hogy jönni fog. Talán akkor jobban odafigyeltem volna, nem akartam, hogy ennek a szemtanúja legyen. Talán őrültség, de minden egyes ilyen eset arra emlékeztet, hogy ez vele is megtörténhet… beleőrülnék, ha elveszíteném.
Mikor valaki megállítja őt, még mozdulok, hogy jelezzem az illetékesnek, hogy engedje őt, de a doki rendíthetetlenül kísér tovább a szobába. Ott egy széket céloz meg amire leültet és a lelkemre bízza, hogy maradjak nyugton, bár el nem tudom képzelni, hogy hova tudnék jelen állás szerint menni, de azért bólintok, ami megint csak olyan érzést kel bennem, mintha az agyam ide-oda koccanna a helyén. Tenyeremet sziszegve simítom a halántékomra.
Arckifejezése gyanúsan elkomorul, majd minden szó nélkül elhagyja a szobát, helyet cserélve ezzel Savival. Hunyorogva nézem végig ahogy besétál a helyiségbe.
- Hogy mi?... – vonaglik meg az arcom, ami normális esetben egy egyszerű szemöldökrándulás lenne, nemtetszésem kifejezése gyanánt – gyakorlatilag meghalt a kocsi alattam – keserűen fújom ki a levegőt, majd megpróbálok felegyenesedni, hogy a gerincem kiroppantásának elébe menjek és kinyújtóztassam magam, de a helyette belém szoruló levegő miatt automatikusan összegörnyedek. Tenyerem bordatájékra simul, de folytatom, hogy eltereljem róla a figyelmemet – elszállt a fék… egyszerűen nem működött tovább. Próbáltam lassítani a kanyarhoz, de semmi... Egyszer még ment a kocsi, aztán jött a szokásos zakatolás, recsegés, onnantól csak utas voltam. Kanyarodni se tudtam vele, megállítani meg főleg nem – egy pillanatra bevillan előttem a kép, ahogy egyre csak közeledik a fal. Megoldva az overálom hallérgombját, leküzdöm cipzárt derékig és megkísérlek kibújni belőle, de a mozgásom igencsak korlátozottan működik - Segítenél, ha megkérlek? – pillantok fel rá kérlelőn, és legyen ez bármilyen ciki, bár pont Savi az, aki előtt semmit nem érzek kellemetlennek még azt se, ha jelenleg képtelen vagyok kibújni az overálból segítség nélkül.

Chris and Savi

I'm wearing this

Azt akarom hazudni magamnak is, hogy nem érint majd rosszul, ha ilyen történik, annyiszor láttunk már hasonló balesetet és mindenki aki “csak” ekkora ütést kapott túlélte, kisebb zúzódásokkal. Persze ahogy a kocsit nézem ilyen távlatokból azt kell mondanom, hogy ebből holnap nem lesz verseny. Nyilván ez lenne a legkisebb gond, ha éppen csak testvérként gondolkodnék most, de ilyenkor, amikor itt vagyok nem tudok csak egy féltő testvér lenni, én vagyok az is, aki a legnagyobb kritikusa tudok lenni és még most is megfordult a  fejemben,hogy mégis mi a fene történhetett. Valószínüleg önhibáján kívül történt minden, hiszen amikor bejöttem a garázsba már éreztem azt a kellemetlen hangulatot, ami csak akkor uralkodik ezen a helyen, amikor a szerelők és a mérnökök sem biztosak a dolgukban. Állandóan hallgattam, hogy mennyire nem érzi jól magát a kocsiban, néha leoltottam, hogy ne nyavajogjon annyit, ha éppen csak a testvéreként akartam reagálni, akkor próbáltam megérteni, de a hangomból mindig lehetett hallani azt a kissé ítélkező hangot, amiben benne volt a kritikus énem felé. Ettől függetlenül ha bármi baja lenne én lennék az első, aki megkeresni a felelőst és kérdőre vonnám, bár nem tudom ezzel mennyire tudnék segíteni rajta.
AZ évek során megtanultuk, hogy ebben a sportban nem egy kisebb horzsolás lehet a legnagyobb sérülésünk, hanem sokkal nagyobb bajok adódhatnak ha valami nem úgy sül el, ahogyan akartuk. Apu mindenre felkészített minket, nagyon jól tudjuk mivel jár, ha valamit nem úgy csinálunk, ahogy azt megtanultuk, még ha nem is az ő csapatát erősíti, biztosan tőle is kapna ha valamit ő rontana el. Hiába a sok edzés, a stratégiai megbeszélés, ha maga a csapat sem volt képes egy olyan kocsit alá tenni, amiben biztonságban végig tudott volna menni.
Nem egy egyszerű edzéstervet kell követnie annak, aki egy ilyen autóban akar versenyezni, még néha én is nehezen csinálom végig a kiírt edzéseket, igaz mostanában már nem csak edzővel csinálom, hiszen mindenki úgy tudja én már nem versenyzek. Persze New York-ban is megszereztem azt az embert, aki ebben a segítségemre lehet, edzés címszó alatt pedig senki nem kérdez rá, hogy mit is csinálok ezek alatt az alkalma alatt. Hát nyilván a versenyre készülök, ami már a nyakamon van, bár még versenynek nem hívnám, de azért vészesen közeleg az is remélhetőleg. Felkészülés ide vagy oda, mindig történik baleset, egy kisebb fallal koccanás is annak számít és lehet kintről semmiség a nagy erővel való csapódás, a kocsiból igenis nagy ütést ad a sofőrnek is, csak már annyira nem veszik magukra, mert egy nehezebb pályán sajnos benne van a pakliban és az évek alatt ezek a kisebb koccanások már nem viselik meg annyira őket.
Apu üzenetére nem reagálok, csak magamban nyugtázom az információkat, amiket már amúgy is tudok, de persze erről neki nincs tudomása. Szaladnék, hogy megkeressem, mert elméletileg nincs messze tőlem, de amint megkapja a megnyugtató információt Chris állapotáról szerintem vissza is fordul, hogy a saját dolgát egyengesse, legalábbis ezt gondolom, hiszen akármennyire is nyújtogatom a nyakam nem látom meg az arcát.
Amikor itt vagyunk, nem mindig a szülői ösztönök dominálnak benne főként, ilyenkor kicsit olyan érzésem van vele kapcsolatban, mint egy edző, vagy mentor, aki egész életünkben ezekre a pillanatokra készített minket. Szeret kemény kézzel fogni, de ez csak is annak tudható be, hogy nem pingpongozni készültünk, hanem a testünket igencsak megerőltetni egy ilyen erőgépben,mint ezek.
Chris sokkal felkészültebb és ügyesebb pilóta, mint én, ezzel sosem szállnék vitába, de mégis vannak olyan dolgok, amiket ő sem tud befolyásolni mindegy mennyire van sok tapasztalata.
Hirtelen támadom le, vigyázva, hogy ne zökkentesm ki az így is igen instabilnak tűnőjárásából. Próbálok lelket önteni belé, de igazából belém is elkelne egy kevés, mert a szívem még mindig hevesebben dobog, mint kellene.
- Meglepetés! - mosolygok rá, most tényleg nagy örömmel, de nem egészen így akartam találkozni vele ma. Gondoltam az este még elmehetnénk valahova együtt, mielőtt a futamot megelőzőleg kialudja magát és beszélhetnénk. El akartam neki mondani, mit tervezek a monacói hétvégére, és hogy ha az jól megy Barcelonában már kocsiba ülhetek, hogy teszteljek és engem is megnézzenek. Hiába vagyok már régóta sofőr, ez a sok kihagyás és apám tiltó szavai mindenkihez eljutottak. Ennyi idő alatt, ha nem adtam volna bele apait anyait már elkopott volna minden tudásom, de még szerintem jobb is lettem, mint voltam. De ez majd csak akkor derül ki ha már ott vagyok a pályán, a bukóval a fejemen és hasonló izgalommal magamban, mint amivel ma Chris is indult gondolom. Az utcai versenyek sok mindenre megtanítottak, és talán egy kicsit még akaratosabban és agresszívabban tudok hozzáállni, mint eddig, mert ezek hiányoztak belőlem. Persze most nagy a szám, de ha kocsiba kerülök akkor derül ki tényleg mi ragadt meg rajtam.
Mesélnék neki mindenről, mert már nagyon jó lenne valakinek elmondani, nem is valakinek, hanem pont neki, mert másnak ezt még nem is kell tudnia. Amikor beszélünk telefonon sokszor kérdezzük egymástól, hogy volt e valami izgalmas a hetekben, vagy hasonló, de eddig mindig hárítottam, nem meséltem neki, nem hazudtam, hiszen ezek még csak tervek, nem történtek meg, de mégis úgy érzem egy kicsit átvertem a válaszaimmal. Most megmagyaráznék neki mindent, de úgy érzem nem ez a legjobb idő erre. Látva, hogy alig áll  a lábán és érezni,hogy mennyire bizonytalanul lépked, azt érzem segíteni akarok neki, mégis az utamba áll valaki, aki kijelenti, hogy nem mehetek be vele. Hát a fenét nem, bár ő egy pillanatra eltűnik a szemem elől én elég határozottan mondom meg az illetőnek, hogy én pedig bemegyek. A McLaren csapatfőnöke odint neki, hogy engedjen be, így szabad utat kapok, de komolyan erre most miért volt szükség. Mindenki tudja, hogy ki vagyok Chrisnek, nem volt szükség erre az egészre, de valószínűleg még mindig megy a rivalizálás belső körökben és én határozottan nem a narancs színekben pompázó csapattal vagyok, de most ez nem számít, hiszen az egyetlen testvérem volt szó.
Nem volt nehéz kitalálni hol van,mert az ajtó zárva volt, védték a sajtótól, bár ide már nem jöhettek be, de gondolom mindig van aki megtalálja a kiskaput.
Egy kicsit gyorsan és határozottan vágom neki a kérdést, amire először ,mintha alig tudna reagálni, majd mégis erőre kap és olyan szinten kezdi el mesélni, amit nem gondoltam, hogy most meg tud tenni. Tereljük a figyelmét arról mennyire nincs jól, de ahogy ránézek és látom, hogy a bordája felé kapkod már tudom, hogy ez nem egy egyszerű koccanás volt. Valami nagyobb gond is lehet vagy csak hirtelen ütéstől következett fájdalom. Aggódó tekintettel nézem amíg beszél nem is igazán figyelve a válaszra, mert én most másra is kíváncsi vagyok. Körbenézek, hogy mégis mi a  fenéért hagyták itt egyedül most, amikor kellene mellé egy orvos.
Kérésére szinte azonnal mozdulok, és dobom az asztalra a táskám, hogy segíteni tudjak neki kilépni az overálból. Amint lekerül róla segítek visszaülni neki, és egyre jobban kezdek aggódni, hogy nem olyan sima ügyről van szó, mint ahogyan először hittük. Agyrázkódása az biztosan van, ez látszik rajta, a bordájához kapkodása miatt az sem kizárt, hogy megrepedt neki.
- Megkeresem az orvost! - minden nagyszájú, nagyon vagány énem elszáll, amikor így látom őt. Nem is tudom volt e már példa arra, hogy ennyire rossz passzban lett volna, amikor velem volt. Hirtelen nem is tudom mit kellene reagálnom, amikor az én nagy és védelmező bátyám itt ül előttem teljesen tehetetlenül, fájdalmakkal. Pontosan ezt érezhetik apuék, amikor értem aggódnak, bár nem tudom felfogni még mindig a nagy félelem érzetüket azzal szemben, hogy pilóta legyek, de kicsit mégis átérzem mennyire rossz így látni azt, akit mindenkinél jobban szeretsz. Átvenném a fájdalmát, hogy neki ne kelljen éreznie, de mivel ezt nem tehetem meg minél hamarabb keresek valakit, aki képes arra, hogy enyhítse azokat.
- Kérlek, addig maradj itt sietek vissza. - vetek rá egy pillantást, mintha attól félnék, hogy mire visszajövök már nem lesz itt.
KIlépek az ajtón és meglátom a dokit és a csapat egyik emberét társalogni, nem tudom mégis mi lehet fontosabb annál, hogy a bátyám éppen bent ülés azt sem tudjuk mi van vele.
- Elnézést, nem akarok senkinek a dolgába beleszólni, de Chris nincsen jól, örülnék ha végezné a dolgát és legalább megvizsgálná. - amilyen kedvesen kezdtem az elején, olyan dühösen zártam a mondandóm. - Nem értem mi lehet fontosabb a sofőrötök egészségénél. - persze, hogy tudom miről ment a diskurzus a holnapi napról, hogy vajon folytatni tudja e. Kell a csapatnak a pont, és mit sem számít ha a pilóta egyik nap majdnem otthagyja a fogát az egyik falban, mert nem képesek olyan autót adni neki, amiben teljesíteni tud. Mert nekik most az számít, hogy elindítsák a traktort és benne az éppen szenvedő férfit. De nem fogok beleszólni, ez nem az én harcom, bár már az agyamban igencsak felment a pumpa, de nem olyan lány, vagyok aki ezt ennyire nyíltan ki is játssza. Nem szeretnék bekavarni Chrisnek azzal, hogy kiosztom a csapatát, pedig tudja, milyenek a szavaim és mennyire bele tudok gázolni mások lelkébe, de általában csak jó dolgokra használom ezt a tudásom, nem mások alázásába, mert az távol áll tőlem.
- Miss Deneuve, ugye? - kérdezi a doki, mintha nem hallotta volna a szavaimat. - Kérem, várjanak meg bent egy pillanat és megyek. - a szemeit összehúzva mér végig, mintha valami közellenség lennék, hiszen annak is vesz ha azt nézzük, sürgetem a munkáját, pedig biztosan lenne jobb dolga is, mint megnézni azt, akinek szüksége van rá.
Nem adva választ a kérdésére fordítok hátat neki, mert nem jó ötlet, most megszólalnom, mosolyogva hagyom el azt a két embert és megyek vissza Chrishez.
- Holnap is indítani akarnak. - dőlök neki a falnak az ajtó mellett. Bár nem tudom miért közlöm vele ezt ennyire nyersen, talán mert még én is csak ízlelgetem ezt a fajta szívtelenséget, ami nem igazán jellemző a mostani mezőnyre. Remélem teljesen félreértettem az egészet, de amit hallottam ezt engedte következtetni, kíváncsi vagyok mit mond az orvos ha visszajön végre.

A kocsi állapotát látva az első gondolatom, hogy ebből bizony nem lesz verseny. Láttunk már kevesebbért is kihagyást, viszont azt is tudjuk, hogy egyes szerelőgárdák képesek egy éjszaka alatt csodát művelni még a legnagyobb károkat elszenvedett járművekkel is. Más kérdés, hogy milyen áron és hogy mennyire lesz az versenyképes, hogy mire lesz jó egyáltalán? Lehet, hogy azt mondják, hogy oké, dolgoztunk vele huszonegynéhány órát, gyakorlatilag mindent kicseréltünk benne, működik és gurul, de koránt se olyan zúzós a gép, mint amilyennek lennie kellene. Ellenben arra még jó lehet, hogy tesztelgessünk különböző beállításokat, hátha találunk valamit, amiből majd építkezhetünk később.
Abban viszont nem vagyok biztos, hogy a mi lehetőségeink mennyire kimerítettek az utóbbi időkben, hiszen számos olyan alkatrészt cseréltünk már, amiből büntetlenül nem tudunk többet. Azt is megmerem kockáztatni, hogy a motor totálkáros lett, a padlólemezről nem is beszélve. De az mégse fordul meg a fejemben, hogy nem a kocsi összerakása, hanem én fogom a gondot jelenteni az indulás tekintetében…
Az orvosi kocsiban többször elhangzott a „nem beszámítható”, a „valószínűsíthetően agyrázkódás” és a „zúzódás” szó is, de az adrenalin és az ütközésből eredő trauma még olyan mértékben gátolt a felfogásban és a megértésben, hogy már-már egy debilis bolond szintjére süllyedve csak ücsörögtem és bambultam ki az ablakon, mindvégig azért küzdve, nehogy összehányjam a kocsi flancos kárpitját magam előtt.
Csak akkor válik számomra is nyilvánvalóvá, hogy talán én leszek majd a hátráltató tényező, amikor a sisakos doki leguggol velem szemben, és próbál puhatózni azt illetően, hogy mit érzek? Én inkább azt a kérdést tenném fel, hogy mit nem érzek, merthogy túl sok jót nem, az egészen biztos, és nem lehetek elég hálás neki, majd pedig a hozzánk csatlakozó húgomnak, hogy segítenek eltámogatni az orvosi szobáig.  Egyedül legjobb esetben is csak a fal mentén lennék képes haladni.
- Tényleg az! Ha előre szólsz… - ráncolom a homlokom – talán jobban odafigyeltem volna. Most mégis, hogy mutatunk? – pillantok le rá, s mikor leheletnyit megrogy a térdem, a doki a másik oldalon határozottabban nyúl a hónom alá, hogy állva tartson. Nem úgy néz ki a nálam majd’ két fejjel alacsonyabb, Törperős kinézetű és alkatú fazon, mintha komoly erőfeszítéseibe kerülne megtartani. Aprót biccentek felé, majd visszafordulok Savihoz – most mégis, hogy nézünk ki?  Te cipelsz engem? – erre szerencsére nem sok példa volt az elmúlt években, talán egy kezem elég lenne, hogy megszámoljam az ehhez hasonló eseteket, de még azok se voltak nagy bukások egyikőnk részéről sem. Akárhányszor pályán voltunk gyakorlás és edzés címszó alatt, igyekeztünk vigyázni magunkra és egymásra is, ha pedig valakinek bármi baja is történt, különös figyelmet fordítottunk arra, hogy pár percig támaszt nyújtsunk egymásnak, majd megbeszéltük, hogy erről nem szólunk apunak, anyunak meg főleg nem, mert befogja fonni még a szemöldökét is, ha valami bajunk történik. A nyafogás pedig szóba se jöhetett, minden bukást, abból eredő végtagfájdalmat büszkén, akár fogunkat összeszorítva kellett viselni. A bajnokokat nem jajongás és orrlógatáson keresztül képzik. Egy alkalom volt, amikor még az a bizonyos is megfagyott bennem… amikor apu Savinak megtiltotta a versenyzést.  
Az elesett báty szerepét viszont nem jó érzés betölteni. Legalábbis nem ez lenne a legalkalmasabb időpont rá. Nagy általánosságban, ha találkozunk, közel egy egész esténk elmegy arra, hogy mindent megbeszéljünk annak az egy, kettő vagy több hét távlatában, amit előzetesen külön töltöttünk egymástól. Ez a mi kis bevett szokásunk, s hiába, hogy telefonon és egyéb felületeken gyakorlatilag mindent megtudunk beszélni egymással, mégis szükségünk van a másik személyes jelenlétére is. Örültem volna neki, ha ma nem száll el a kocsiban minden, ha nem mond csődöt a technika és minden különös probléma, hátráltató tényező nélkül képesek vagyunk egy egész éjszakát együtt tölteni. Senki nem tudja elképzelni, hogy mekkora plusz erővel és energiával képes a tulajdon húgom felvértezni egyetlen beszélgetéssel, vagy más meglátásba helyezni bizonyos dolgokat. Az ő szavai talán még az apánkénál is sokkal többet jelentenek számomra.
Számos alkalommal szidtam neki az utóbbi időkben a csapatot. Nem is kifejezetten az összehanggal van problémám, inkább azzal, hogy mennyire képtelenek… mennyire képtelen vagyunk mindannyian együttes erővel dolgozni és közösen megérteni ezt az új kocsit. Nincsenek megfelelő, épkézláb beállítások, sokszor úgy érzem, mintha sokakkal ellentétben én hátrafelé tartanék a versenyekben. És jóformán senkinek semmi ötlete, mert hiába nézik az adatokat, hiába bújják a kapott diagrammokat, semmi kiugrót, semmi érdekeset nem találnak, ami indokolná ezt a teljesítményt. De akkor mivel van a baj… vagy kivel?
Talán a maiak fényében nem meglepő, hogy a hangomban némi indulattal, de annál több lemondással kezdem el Savannah kérdését megválaszolni. Nekem mondhat bárki bármit, azt, hogy csak nyafogok, tőle is megkaptam már és aputól is, de valószínűleg a mai a legékesebb példája annak, hogy mindeddig nem csak felesleges szájtépés volt az örökkön tartó morgolódásom és az ítélkezésem.
A szó viszont azonnal belém szorul, ahogy megpróbálom kinyújtóztatni a hátam. Azt hiszem ezt nem tudom elrejteni előle és őszintén szólva nem is próbálom, nem vagyok eléggé toppon ahhoz, hogy bármit tagadni akarjak vagy tagadni tudjak. Végig magamon érzem a vizslató tekintetét, és ahogy az ujjaim végig futják a bordáimat és annak környékét, újra érzem... fáj, szúr, szorít. De miért pont a bordám?
Megemelkedek a székről, s némi segítség árán vagyok csak képes kibújni az overálból.
- Köszönöm – hálálkodok. Elképesztő, hogy milyen nyomorult érzés valakinek a segítségében bízni és abban reménykedni, mert tisztában vagy azzal, hogy egyedül képtelen lennél bármit is megcsinálni, vagy csak nagyon nagy fájdalmak árán. Azt hiszem jelenleg épp elég stressznek és traumának volt kitéve a testem ahhoz, hogy tovább kínozzam magam. A segítségével visszaülök a székre, s mint aki most futotta le a pályahossz távolságot, gőzmozdonyként kapkodva a levegőt dőlök hátra.
- Ne, Savi! Nem kell, jönni fognak! – kapok a keze után, de látványosan elnyúlok mellette. Egyszerűen csak próbálnám visszatartani és megnyugtatni, hogy soha nem két perc, míg a csapat képviselője átbeszél bizonyos dolgokat a vizsgálatok előtt az orvosokkal, majd amint az lezajlik, úgy újabb konzultáció következik, hogy a versenyző szabadlábon távozhat, mert életben marad, vagy szükségesnek tartják tovább vinni máshova, mert itt korlátozottak a lehetőségeik? Azt viszont már most borítékolni tudom, hogy a húgommal nem érdemes most vitába szállni. Látom rajta az orvosok iránt érzett pillanatnyi haragot, amiért nem körülöttem legyeskednek, de meg kell értenie, hogy nekem is szükségem van arra, hogy eljussak egyáltalán a felfogás szintjére, és képes legyek arra, hogy értelmesen kommunikáljak velük. Ami viszont jobban megérint, az a félelem és aggodalom fénye a szemében. Való igaz, egyetlen alkalom nem volt még, amikor ilyen nyomorult állapotban kellett volna látnia, én is hasonlóan éreztem magam az ő baleseténél. Magatehetetlennek, dühösnek és ijedtnek. És akkor még olcsón meg úsztuk mindketten.
- Mégis hova mennék? – teszem fel halkan a kérdést, és ahogy ő távozik, én előre görnyedve támaszkodok meg könyökeimmel egy-egy térdemen.  Nem vagyok hülye, a jelenlegiek fényében egyáltalán nem érzem úgy, hogy a holnapi napot teljesíteni tudnám, ami természetesen dühít. Nem azért szerződtem és nem azért vagyok, hogy parkolópályán egy baleset után nézelődjek a boxból.
Az ajtó nyitódása és záródása váratlanul ér, és összerezzenve pillantok a húgom irányába. Dühösnek tűnik és lemondónak, ami először meglep, de aztán ellágyuló mosollyal csak hümmentek.
- Előzetesen nyilván mindenkinek az a célja, hogy versenyképessé tegyék a kocsit és megpróbálják rajthoz tolni holnap. Nem mellesleg, ha ez lehetséges is, bár nem tudom mennyi büntetlenül cserélhető alkatrészünk van, és esetleg én nem tudnék indulni, vannak még tartalék pilótáink – és bármenyire is akarjak versenyezni, bármennyire hajtson engem a versenyző vérem és a bennem dúló fiatalos hév, jelen állás szerint arra se vagyok képes, hogy szabályosan, egyenletesen vegyem a levegőt. Nem érzem úgy, hogy bárki olyan ostoba lenne ebben a csapatban, hogy ezek tekintetében rajthoz állítsanak holnap – Savi – nyöszörgöm előre billenő fejjel, majd lassan hátra dőlök – szerinted úgy nézek most ki, mint aki képes lenne vezetni? Egy dodgemet se, nemhogy egy versenyautót. De ahhoz, hogy ezt tényleg ki lehessen jelenteni, kelleni fog az orvos… - aki végszóra meg is érkezik, mellette egy három fős gárdával.
- Mr. Deneuve…Miss Deneuve – pillant egyikünkről a másikunkra, majd Markkal bezárólagosan mindenki beér a szobába. Az ajtó záródik, ezzel a kintről érkező vircsaft teljesen megszűnik.
- Ne haragudj, Chris a várakoztatásért, meg kellett néznünk néhány adatot, hogy aszerint tudjon a doktorúr megvizsgálni és döntést hozni – Mark hatalmas praclija a vállamra simul, s mint egy rendmániás anyuka, összeszedi az overálomat és összehajtogatva egy másik székre helyezi.
- Átsegítenék az ágyra?
– Ó, te magasságos! – bukik ki belőlem. Mint egy csecsemőt, úgy pakolgatnak össze vissza, s még csak lehetőségem sincs tiltakozni, Mark már húz is fel a székről, hogy a fehér lepedővel letakart ágyhoz támogasson.
- A kishölgy…?
- Ő marad! – lehetősége sincs befejezni, úgy vágom rá a válaszomat a Savannah-t illető kérdésre. Egy percig se akarom, hogy kiküldjék, vagy elmenjen mellőlem, joga van tudni mindenről és különben is, valakinek tájékoztatni kellene lassan anyut is, mert ha ő nem is nézte a közvetítést, szinte biztos, hogy valamelyik ismerőse már riadóztatta, hogy baj van. Nem hiányzik, hogy ő is felüljön a legközelebbi gépre.
- Rendben – közelít felém beleegyezőn egy tollformájú kis lámpással. Kesztyűbe bújtatott ujjai szétfeszítik a szemeimet, mintha nem látni így is tökéletesen őket – tehát azt mondta, hogy volt eszméletvesztés? - pislogok néhányat, a szemem előtt lebegő, lámpafénytől keletkezett kisebb-nagyobb kékes foltok mégse tűnnek el.
- Nem reagált egy ideig, visszanéztük a felvételeket, és nem úgy tűnt, mint aki magánál lett volna – vágja rá Mark azonnal, meg se várva, hogy én mit mondok. Talán jobb is, nem biztos, hogy jó választ adnék. Az, hogy kiestek dolgok, végül is jelentheti azt is, hogy nem voltam magamnál… igaz?
- Kettős látás? Szédülés? Hányinger?
- Látni már jól látok… a többi az azóta is – egy pillanatra visszaemlékszek arra, ahogy elnyúltam Savi keze mellett, de… azt fogjuk a koordinációra ne a látásra.
- Miss Deneuve, Ön volt bent vele huzamosabb ideig, maga tapasztalt valami különöset? – intézi a kérdését a húgomhoz, miközben lassan ülő helyzetbe kerülök a doki és egy asszisztense segítségével, hogy kibújtassanak a felsőmből. Kezeimet megemelni legalább olyan küzdelem, nem is megy egy kisebb nyögés nélkül, mint az, hogy ne rúgjam ki valamelyikőjük fogsorát. Le se kerül rólam a ruha, már hümment is a hórihorgas, velem nagyjából egy magas, de jóval testesebb doki.
- Az mi? – lép közelebb Mark, orrnyergén megmozgatja a szemüvegét, miközben a zsebéből már csúsztatja is kifelé a telefont.
- Talán csak egy repedés, de akár törés is lehet – érintik meg a doki ujjai a kérdéses területet - fektessük vissza – komolyan rongybabának érzem magam amíg pakolásznak és felültetnek, lefektetnek, noha ezzel van a legkevesebb időm foglalkozni - önmagában már a becsapódás ereje miatt is javasolnék egy alaposabb kórházi kivizsgálást. Szükség lesz CT-re. A fejét mindenképpen meg kell nézni. Kelleni fog röntgen, nyaki gerinc, gerinc, mellkasröntgen és hasi ultrahang. Minden más rendben? Kéz? Láb? – tapogatja át a kérdéses területeket, de csak bólintok.
- Lehozok a pihenőből néhány ruhát és tájékoztatom a többieket. Maradj itt! Figyelj rá! – bízza Savannah lelkére Mark, mire csak értetlenül nézek utána.
- Miért gondolja mindenki azt, hogy meglépek?!
Mikor némi papírmunka után az orvosi gárda is elhagyja a szobát és ismét csak ketten maradunk, sóhajtva nézek a húgomra.
- Én is ezt éreztem amikor te buktál... - az volt életem egyik legkeményebb napja.

Chris and Savi

I'm wearing this

Benne van a pakliban, amit a magunkfajtánk életnek hív egy vagy több ilyen baleset, mert egy másik kocsi kilöki a pályáról, vagy mert defektet kap, netán a kocsival történik valami. De az, hogy az időmérő legelején, éppen összerakott kocsival ennyire durván csapódjon annyira nem gyakori, már történt ilyen, de nem ilyen durva az én emlékeim szerint. Persze ez az élmény még friss és a bátyámmal történt, mindent felnagyítva érzek, mindent sokal drámaibban és be kell vallanom magamnak, hogy félek. Félek, hogy kiszáll e, félek, hogy mit fog szólni apu és mit fog reagálni erre az egészre Chris. Ez nem az ő hibája volt, amint rendbe jön ebből az egészből fortyogni fog, én azt tenném. Kötött egy szerződést, ami kecsegtető volt, mindenki azt hitte, hogy a McLaren világbajnok lehet két éven belül, hiszen egy Deneuve a kocsiban és ez a csapat egyenlő a győzelemmel. Amikor az egyenlet egyik darabja azonban kiesik, már annyira nem hisz senki ebben a sikerben, ugyan a sofőr maradt, de a csapattal és a fejlesztésekkel valami nagyon elromlott. Tudom amit tudok a sztoriról, amikor a tesójaként hív fel akkor nem nézem a munkája szakmai részét, meghallgatom, mert ez a dolgom és mert meg akarom hallgatni. Nyilván megvitatjuk máskor a dolgok lényegi részét is, de van amikor erre nincs szüksége. Kétségbeessés, talán ezzt hallom néha  hangjában, bár eléggé palástolná előttem, mert tudja mennyire felnézek rá, én mindig a tudtára adom. Egy példakép nem rökönyödhet meg, mondja néha apám, nem tudom, hogy ezzel mindket akar ösztönözni vagy magának mondja, mert szerintem biztosan kijelenthetem, hogy gyerekkorunk példaképe maga az apánk volt. Hiszen mindketten az ő életét követjük le, vagyis én csak akarnám, de Chris pontosan azt teszi, akármennyire is akar kilépni az árnyékából, az igazság az, hogy apu árnyéka még mindig jobb, mint az amit nekem szánt.
Támogatva most a nagy testvéremet értem meg igazán milyen lehet az ő helyében élni, hiszen pontosan ezt a támogatást kapom tőle már 22 éve, csak más formában. Nem esik nehezemre most itt állni mellette és a nehéz időben is fogni a kezét és elkísérni az orvosi szobáig. Nem hagyom, hogy távol tartsanak tőle.
- Ne fogd rám, hogy szétesett a  kocsi, ha tudod, hogy itt vagyok is ugyanez lett volna a vége. Te nem csináltál semmit rosszul, ott voltam az istállóban, láttam hallottam. - kicsit mérgesen szólalok meg, nem rá haragszom, de nem akarom, hogy magát hibáztassa akár csak egy másodpercre is. Tényleg nem tudott volna semmit sem tenni az ügy érdekében, így ezen kár rágódnia is. - Szerintem egész jól nézünk ki, csak mosolyogj ha már ilyen jó géneket örököltünk, ha felkerülünk a címlapokra, márpedig ezzel tuti fel fogunk, akkor még így is olvadozzanak érted azok a női szívek. - próbálom jobb kedvre deríteni, bár nem tudom mennyire tud most a fecsegésre figyelni, hiszen konkrétan tényleg én és a doki cipeljük végig a fürkésző szemek előtt, ahol biztosan lekap egy két kamera is.
Miután megküzdök azzal, hogy mellette lehessek már egészen biztos vagyok benne, hogy valami nem lesz vele rendben. Segítek neki megszabdulni az overáltól, bár hallva a lélegzetét nem sok jóval kecsegtet az állapota. Az arcán látom a fájdalmat és összeszorul a mellkasom és érzem, ahogyan a levegőt én is nehezebben veszem. Nem tudom, hogy ez egy enyhe ánik roham e, hiszen sosem láttam még ennyire magatehetetlenek, és most nekem kellene helyt állnom mellette. Veszek eégy mély levegős és csak mosolygok rá, próbálva palástolni mennyire aggódok érte.
Lehet saját magam megnyugtatására, vagy mert csak egy kicsit szabadulni akarok minden elég gyenge próbálkozása ellenére, érzem és a fél szemmel még látom, hogy a kezem után kap, de nem éri el. Nem tudom, hogy ez az ütés következménye e vagy csak túl gyorsan fordultam ki az ajtón. Megkérem ne menjen el, de még egy utolsó mondat erejéig hallom halk válaszát, ami egy kis mosolyt csal az arcomra, de azonnal lse is hervad, amikor az orvost megtalálom.
Nem vagyok vehemens, inkább az a kedvesebbik verziója vagyok általában a családom tagjainak, de ha a bátyámról van szó, akkor nem szeretem ha váratják, főleg mst. Így is kicsit idegesebb voltam, hogy egyedül hagytam, de máshogy nem tudtam neki segíteni.
Feldűltan megyek vissza a szobába, ahol még mindig ugyanott ül és nem fest jobban. Könnyű észrevenni a fokozott aggodalmat rajtam és még ő próbál megnyugtatni.
- Igazad van, bocsi, csak tudod, nem tetszik, hogy nincs itt senki, aki megnézhetné mi van veled, aki melletted lenne, mert én hiába vagyok itt ha rosszul leszel nem tudok semmit sem tenni. - minden józan eszem oda lett, még azt az alapvető dolgot is elfelejtettem, hogy lehet nem is őt akarják a kocsiba ültetni, haem a tartalék embert. Ilyen, amikor igazán nem ura önmagának az ember és mindenen a legrosszabbat látja.
Nem sok kell és megérkezik a “felmentő” sereg, aki végre adnak valami információt az állapotáról, vagy legalábbis megvizsgálják, hogy van e komolyabb baja. Az üdvözlésre csak biccentek a doki felé a fejemmel, hiszen az előbb még kint beszélgettünk, és szerintem nem tettem rá jó benyomást.
Megvárom, amíg felsegítik az ágyra, olyan gyengének és sebezhetőnek tűnik, ahogyan két ember is emelgeti, de mégis van ideje arra, hogy a szárnyai alá kapjon és azonnal ragaszkodjon a maradásomhoz. Igaz ha ő nem teszi én nyilvánvalóvá tettem volna, hogy én ugyan innen nem megyek sehova nélküle.
A számat rágva figyelem a vizsgálatot de olyan mintha itt sem lennék, hirtelen eszembe jut apu, aki azt hiszi minden rendben van Chrissel, hiszen kiszállt a kocsiból. A nagyközönségnek csak annyit mutattak, a többi kép majd később landol a neten, így arról nem most fog értesülni. Szerintem jobb is ha nem tudja mi van vele egyelőre, ameddig mi sem tudjuk biztosan.
biztos vagyok benne, hogy lesz egy kis bűntudata, amiért ez történ vele, amikor én kerültem hasonló helyzetben engem eltiltott, vele nem fogja megtenni, de tudom, hogy furdalni fogja a dolog, hiszen az ő szerelem sportja és az ő élete miatt nőttünk itt fel, ami által mi is versenyzők akartunk lenni. Ő ilyen, ezt az évek alatt sem tudta elfelejteni és kivern a fejéből.
A nevemet hallom, majd hirtelen kapom a fejem a doki felé, aki csak egy pillanatra tartja artam a szemét, majd visszafordul Chris felé. A kérdésére hirtelen nem tudok válaszolni, de pörgetem vissza a történteket, ami a pániktól összefolyt már egy kicsit.
- Nézze meg a hátát és a bordáját, amikor próbált nyújtózni akkor láttam, hogy valami nem okés. Koordinálatlan, de nem érzékeltem, hogy bármi fura lenne vele azon kívül, hogy nehezen járt. - árulom be rögtön, hiszen ha balesetünk volt régebben csak annyit mondtunk, hogy jól vagyunk. Hiába fájt mindenhol, nem árulhattuk el a fájdalmat sem a másikét, amit mi nagyon jól ismerünk. - Amióta kettesben hagytak nem történt semmi vele, azonkívül, hogy fájdalmai vannak. - nyelek egy nagyot, kimondva a nyilvánvalót és megint csak arra gondolok, bár elvehetném tőle, mert elég ránézni és görcsbe rándul a gyomrom.
Mark érdeklődve teszi fel a kérdését a dokinak, amire én is megpróbálok közelebb férkőzni, a testén látszik valami de nem tudnám megmondani mi, az ütésnek a nyoma, de hogy mit ért azt nem tudom. A vizsgálatok alapján bármit megüthetett, és a sok kiírt vizsgálat nem kecsegtet semmi jóval. Hosszú hétvége elé nézünk és biztosan nem a pályán fogjuk tölteni ezt az időt.
Amint Mark elindul kifelé az ajtón odalépek Chris mellé, ahol már üres a terep, felmérték, hogy gazból nem tudják mi a baja és ennyiben hagyták, irány a kórház, nincs mese, nem játszunk ilyen dolgokkal. Az egészsége fontosabb, bárminél, és most olyan állapotban van, hogy ő is pontosan így gondolhatja.
- Menj csak, nem fogom engedni meglógni. - nevetek Mark felé mert tényleg elég viccesen hangzik, megkérni azt, hogy maradjon, aki lábra sem tud állni egyedül, és még a fekvéshez is segítség kellett neki.
- Talán mert mindenki ismer, mennyire egy makacs ember tudsz lenni olykor, mit számít egy kis sérülés. - gondolom ha jól érezné magát nem állítaná meg egy ilyen diagnózis sem.
Az ajtó felé pillantok, amit mark a távozáskor nyitva hagyott, hangos zsivaj szűrődik be, ami most jól esik nekem, de lehet Chrisnek nem annyira. Jó, hogy elterelik a gondolataimat a rajondók, a hangos szurkolások és a zene.
Szavaira nem nézve azonnal vissza rá, a földre szegezem a  tekintetem, mert ez az a téma, amiről annyira nem szeretek beszélni. Az én esetem sokkal fájdalmasabb volt, mint kellett volna számomra. Nem a testi fájdalom volt sok, hanem a lelki, az én bukásom után már nem ülhettem forma autóba, és azt hiszem életem egyik legnagyobb törése volt ez.
- Az én bukásom nem ezért volt rossz Chris. - felelem neki még mindig a padlót vizsgálva a szememmel. - El sem tudom képzelni ti mit érezhetettetek, vagyis igazából most kezdem kapizsgálni. - nézek végül mégis rá, próbálva elterelni a témát, de úgy érzem nem lehet. Itt lenne az ideje kiteregetni a szennyest neki, lehet holnapra elfelejti ha tényleg annyira rosszul van. Legalább elterelném a figyelmét, vagy csak jobban felizgatnám a kedélyeket, nem tudom mennyire tenne jót neki.
- Monacóban tárgyalok egy F2-es csapattal és ha minden jól megy Barcelonában megnézik mit tudok. - tépem le a ragtapaszt csak úgy izmosan, gondolkodás nélkül. A szemem kicsit összehúzom, mintha attól félnék, hogy ezért kapni fogok tőle, pedig nyilvánvaló, hogy nem tud megmozdulni, hogy adjon egy nyakast, amiért ennyire apu ellen megyek és ahogy látom őt is meg fogja viselni ha egy újabb bukós hétvégém lesz jövőre, ha sikerült szerződést kötnöm. Amikor idejöttem határozott célom volt ezt megosztani vele és még úgy voltam vele, hogy örülni fog. De ezek tuén lehet még nagyobb lesz benne a félsz, főleg, hogy egy ekkora baleset akkor is megtörténhet ha nincs külső tényező csak a csapat nem elég felkészült. Rengeteg leendő szponzort kerestem fel már, sokan vannak, akik csak a nevem miatt állnak mellém, de kezdetnek sajnos be kell érnem ennyivel, hiszem sok időt hagytam ki. A nevem után megmutatom majd nekik, hogy igazán jó vagy Deneuve-nak, nem csak egy pilóta sarj, aki a vérében a versenyzéssel született.

Kifejezetten jók a statisztikáim, nem sűrűn török autót, legalábbis olyan szintű károsodást nem szenvedett még el versenygép alattam, amit ne lehetett volna egy orrkúppal, kerékcserével vagy némi foltozással orvosolni. Az, hogy totálkár legyen belőle, na arra még soha, de még az alsóbb kategóriákban sem volt jellemző, pedig az F2-ben voltak meredek helyzeteim. Ott tényleg vérre mennek a küzdelmek, s míg itt a királykategóriában egy adott ponton szinte biztos, hogy elveszi valamelyik fél egy kialakuló éles helyzetben a gázt, mert óvni akarja magát vagy a versenyét, addig az F2-ben minden apró kis rést megkeresnek és meg is találnak a pilóták, keresik a lehetőségeiket, ha kell lökdösődnek és tolakodnak, csakhogy érvényesülni tudjon az akaratuk. Itt még nagyobb a fiatalos hév, mindenki bizonyítani akar, hiszen közülük fognak kikerülni a Forma 1 jövőbeli bajnokai. Vagy nem.
Néhány alkalommal én is durvább voltam, betettem olyan helyekre is az autót, ahova más versenyző talán nem, mert nem akart kockáztatni. Az én bizalmam viszont töretlen volt minden eddigi autómmal szemben, amit alám tettek, bíztam a tudásomban, a reflexeimben is, ha esetleg túl sokat kockáztatnék még legyen lehetőségem elvenni, visszasorolni, majd újra felépíteni egy akciót. Olykor lehet, hogy az elsőszárny látta kárát, vagy az összeérés pillanatában defektet kapott valamelyik kerék és szó se róla, voltak alkalmak, mikor elszúrtam a versenyt és rosszabb helyen zártam, mint ami amúgy benne volt abban a futamban. De olyat még soha nem éltem és tapasztaltam, hogy a modern érának egy időmérőjén ekkora balesetből kell gyakorlatilag szerencsés túlélőként távozni. Láttunk már érdekes dolgokat a történelemben… rázókő megdobta falba csapódó, darabjaira hulló autó, elszabaduló, a versenyzőt fejen találó rugó, amit még műtét is követett, majd hosszú kihagyás. De ezek mind-mind régebbi időszakok voltak, koránt se olyan biztonságosnak tartott autókkal, mint amilyenek a mostaniak.
Nem tudom, hogy maga a baleset ténye rendít meg jobban, hogy ez velem történt meg úgy, hogy nem is tehettem róla, vagy az, hogy ekkora mértékű volt a becsapódás, és hosszú-hosszú percekig a világomat se találom, nemhogy a józan eszemet? De mindenekelőtt talán az, hogy kénytelen vagyok felfogni és elfogadni, hogy Savi is itt van, szemtanúja volt az egésznek és még csak azt se tudom mondani neki, hogy jól vagyok. Mert miért hazudnék pont neki, amikor valószínűleg az arcomra van írva az állapotom, a mozdulataim árulkodnak a gyengeségről, ő pedig úgy olvas belőlem mindig, mint egy nyitott könyvből?
Leheletnyit összerezzenek a hangjától, mikor megemeli azt, s nagyot nyelve biccentek. Tudom jól, hogy nem tehetek róla, hogy ez alapvetően a technika rendelte így, de hiába is, ha a traumát elszenvedő versenyzőben felmerül a gondolat, hogy talán tehetett volna ellene? Mert nem csak a magam baja él ilyenkor a fejemben, hanem az is, hogy mekkora kárt szenvedett el a kocsi? Hatalmas kiadás lesz ez a bukás. De mégis mit tehettem volna, amikor se a fék, se a kormány nem akart azt, amit én? Mintha a kocsi úgy ahogy van, egyszerűen csak kikapcsolt volna és lendületből ment tovább, végére blokkoló kerekekkel.
- Ettől függetlenül jobb lett volna, ha nem látod – na nem, mintha nagyon óvnom és féltenem kellene Savi érzékeny lelkivilágát, hiszen ő is ebben nőtt fel, tudja jól, hogy olykor-olykor történnek hasonló balesetek. Kisebbek és nagyobbak is. Itt inkább a közöttünk lévő kapcsolat az, ami miatt jobban megrendülhetett, hiszen velem nem csak egy versenyzőt veszített volna el azok közül, akiket ismer, hanem a tulajdon bátyját is.
Bár hangulatom jelen állás szerint nem sok van a viccelődéshez, mégis enyhít valamelyest a kínjaimon, még akaratlanul, horkantva nevetek is egyet.
- Nem vagyok teljese mértékben meggyőződve arról, hogy ettől bárki olvadozni akarna… – ez nyilván az én véleményem, és az esetben, ha nem velem történt volna, ha nem engem kellene a tulajdon húgomnak támogatnia, talán még aranyosnak és kedvesnek is gondolnám a helyzetet. De jelenleg inkább dühít a magatehetetlenségem és az, hogy képtelen vagyok önállóan megtenni két lépést is.
Látszólag ő sincs kibékülve a helyzettel. Látom a mozdulatain, az arcán és a szemében is, legalábbis akkor amikor nem folyik össze előttem a kép. Távolodó alakját látva válik nyilvánvalóvá, hogy kezd a tűrőképessége végére érni, és ma még itt fenyítés lesz, hogy ugyan miért nem körülöttem tobzódik az orvosi gárda megannyi tagja? Bevallom, én jelenleg még örülök is annak, hogy van lehetőségem levegőt venni, és nem szívják el előlem annyian.
Ahogy visszatér a szobába már fel is egyenesedek, már amennyire a lehetőségeim engedik. Jól esik az aggodalma, de valahol bennem is plusz pánikot szül, mert hiába, hogy érzem, amit érzek, külső szemlélőként mégse látom magam, fogalmam sincs, hogy hogyan festhetek. Savi arckifejezéséből ítélve voltam már jobb bőrben is, amit az érkező orvosi személyzet hamar meg is erősít.
Mark hűen magához, most is úgy viselkedik, mint egy túlontúl aggodalmas szülő. Mindenhol ott toporog, ha valamelyik csinál valamit, ha átnyomkodnak, átmozgatnak, nyújtogatja a nyakát, és feszülten kagylózik, ha kérdeznek én pedig válaszolok is rá. Próbál minél többet látni abból, amihez talán nem is ért. Nyilván kötelezettségei vannak a csapat felé is, jelentenie kell, hogy mi a helyzet, ráadásul ő a fizióm, muszáj információt gyűjtenie.
Komoly koncentrációt igényel, hogy ne nyöszörögjek, mint egy sírós kisgyerek, miközben megállás nélkül vegzálnak, és akkor még Savit is számonkérik. Valahol talán jogosan, elvégre az elmúlt percekben ő volt bent velem, és ő volt az is, aki kirobogott hozzájuk jelezve, hogy csakugyan kezdjenek már magukkal valamit. Teszem hozzá, valószínűleg akkor se lennénk sokkal előrébb, ha az első pillanattól kezdve itt tollászkodnának körülöttem. Jól hallhatóan ő olyan jeleket is dekódolt, amiket én még nem tudtam teljes mértékben elkülöníteni egymástól… a bordámra én is gyanakodtam ugyan, de olyan maszlagba és kellemetlen egyvelegbe folyik össze minden, hogy már abban se vagyok biztos, hogy mim fáj leginkább és mitől? Az a bizonyos „az mi?” kérdés Mark részéről viszont engem is kíváncsivá tesz, így a nyakamat nyújtogatva próbálok a kérdéses területre fókuszálni, amit a doki előszőr tenyérrel, majd itt-ott ujjal is nyomáspróba alá helyez. Fancsali képpel, sziszegve, levegőt visszatartva húzódok el tőle, de nem tudnám megmondani, hogy az ő állítólagos vizsgálati módszere, vagy maga a mozdulat okoz nagyobb kínt, ahogy próbálom elkerülni az újabb érintést. Talán mindkettő.
- Bocsánat, ne haragudj! – kér elnézést szabadkozva, majd jelzi, hogy újra vízszintesbe kerülhetek. A mai napnak talán a legjobb döntése, bár az elrendeltekkel szívem szerint hadakoznék, hiába tudom jól, hogy ezek a vizsgálatok elengedhetetlenek és ha nincs is komolyabb bajom, jobb a békesség nem csak az én, de a csapat szempontjából is.
Mark megjegyzésére csak megforgatom a szemeimet, majd reszelős levegővétellel keresem meg Savi tekintetét amikor mellém lép.
- Én? Makacs? Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – morranok, a hangom viszont még így is szórakozottabbnak tűnik, mint ténylegesen sértettnek. Ismerem magam és tudom jól, hogy honnan ered az általa is emlegetett konokságom. Mondjuk úgy, hogy családi vonás, a keményebb része pedig apáról fiúra száll. Bár a húgomat se kell félteni. Biztos vagyok benne, ha nem kóvályogna a fejem és nem akarnék fekvő helyzetben is lefordulni az ágyról, akkor saját lábon távoznék, a szobámban pedig bevennék néhány aspirint és aludnék egy jót holnapig, amíg összerakják nekem a kocsit. Normális esetben tényleg így kellene kinéznie egy baleset utáni lábadozásnak a mai versenygépekkel, talán még ez is túlzás lenne. Helyette várhatom míg átszállítanak valamelyik kórházba.
Hiába, hogy nem akarok a lelkébe tiporni, mégis így utólag kicsit övön alulinak érzem a megjegyzésemet főleg azután, hogy az arcára kiül minden érzelme, vesztesége és szomorúsága. Minden, amit apu szigorából eredő tiltás jelent a számára. Visszaszívni viszont nem tudom, de bár megtehetném. Tudom nincs jogom apánkat megkérdőjelezni, nincs sok közöm a döntéséhez olyan értelemben, hogy nem hadakozhatok azzal szemben, amit ő meghozott és egyfajta büntetésként kiszabott rá. Abban nem vagyok biztos egyedül, hogy ezzel Savit, vagy saját magát akarja igazából büntetni, mert tudom jól, hogy a lánya elkeseredése neki ugyan úgy fáj? Számos alkalommal próbáltam beszélni vele, hogy gondolja át még egyszer, legyen elnézőbb és adjon esélyt neki, de minden alkalommal úgy elhajtott, hogy nem volt más lehetőségem, mint fehér zászlót lengetve visszavonulót fújni.
- Bocs, ez szemétség volt – pillantok félre bűnbánóan, de azért szívem szerint hozzáfűzném, hogy számára talán nem ezért. Őt nyilván mélyebben, lelkileg érintette és rázta meg a balesetének következménye, mi viszont azért aggódtunk, hogy ki fog-e egyáltalán szállni abból az autóból? Nem mondom még ezek tudatában sem, hogy teljesen egyetértek apuval, vagy azzal a sokmillió emberrel, aki azt vallja, hogy egy nő nem való versenyautóba. És nem a vezetői készségük miatt. De azt talán kitudnám mondani, hogy az én húgom ne akarja összetörni magát a száguldás miatt… viszont ezzel, egy ilyen kijelentéssel saját magamat köpném szemközt és árulnám el Savit vele, hiszen én vagyok az egyik legnagyobb szószólója és támogatója, ha arról van szó, hogy autóba ülhessen, vagy csak felszólaljak mellette apánkkal szemben. Támogatni akarom őt, és hinni abban, hogy ő is az álmait követheti majd. De olykor nagyon nehéz elkülöníteni egymástól az oltalmazó, féltő báty szerepét, valamint azt a versenyzőt, aki ismerve az érzéseit, teljes vállszélességgel kiállna mellette. Néha nem tudom melyik az erősebb.
Kisebb-nagyobb nehézségek árán sikerül valamennyivel kényelmesebb helyzetbe ficeregni magam, ám a hirtelen érkező hír hallatán kis híján átbillenek az ágy túloldalára. Fojtott köhögés szakad fel belőlem, amit a hirtelen levegővétel eredményez. Tenyeremet az oldalam kérdéses felületére szorítom, épp csak annyira, hogy valamelyest tompítsam a bele-belenyilalló szúrást, majd az emiatt bekönnyező szemeim nagyra nyílnak.
- Várj, kitalálom… apu minden további nélkül belegyezett és az áldását adta rá, hogy az ő legféltettebb leány gyermeke, akit eddig tiltott és óvott a versenyzéstől, most fogja magát és beüljön egy versenygépbe a tudta nélkül. Ja nem – talán, ha a korábbi balesete nem lett volna, ez pontosan így történt volna. Vagy, ha esetleg apu nem bal lábbal kel ki reggel az ágyából. De mivel sajnos az ő oldaláról csak azzal lehet, így nem hinném, hogy ez utóbbi helytálló gondolat lenne. Marad a titkolózás. Végül minden megrökönyödésem ellenére elmosolyodok – hogy fogjuk megoldani, hogy ez ne derüljön ki apu előtt, csak azután, hogy látta mit sikerült teljesítened? A Barcelonai hétvégén ő is kint lesz – aggódok? Aggódok. Ennek ellenére mégis úgy beszélek, mintha máris szükség lenne a testvéri szövetségünket bevetni az apánk ellen, hogy képes legyek hűen falazni neki, majd, ha számonkéri rajtam, hogy „hát, de, hogy képzelted, hogy nem szóltál róla?” Csak adnom kell a hülyét, hogy „de hát én se tudtam semmit”. És elfogja hinni? Hát nem… – vagy nem akarod rejtegetni előle se? – pislogok néhányat, és megpróbálkozok felülni, de baromi nehezen megy. Úgyis lehet mondani, hogy beleizzadok minden mozdulatba, mégis kellemetlenül érzem magam vízszintesben, míg ő felettem ácsorog, és lássuk be… nehéz úgy feküdni, ha közben olyan érzésed van, mintha rajtad ülne egy több tonnás elefánt.
- Melyik csapat? – keményedik meg aztán a tekintetem, s mintha csak aput idézném, vizslató szemekkel kezdem fürkészni az arcát.

Chris and Savi

I'm wearing this

Mióta az eszemet tudom, a családom férfi tagjai veszélynek tették ki az életüket, azzal, hogy beültek a száguldó vasszerkezetbe, de mióta én is tudom kezelni a kormányt és elérem a gokart pedáljait én is erre tettem fel az egész életem. Persze mindenki tudja, hogy még akkor sem lesz balesetmentes az egész karrierje senkinek, ha nagyon jó abban, amit csinál, de mégsem lehet rá felkészülni. Az agyamban már lejátszódott ez az egész, de akkor nem voltam ennyire ideges és feszült, az csak egy elképzelés volt. Az élet sokkal nagyobb pofont adott nekem is, pedig én nem éreztem semmit, konkrétan semmit, amikor láttam becsapódni az autót. Az agyam egy pillanatra kikapcsolt és azt akartam, hinni, hogy megint csak a fantáziám játszik valami csúfos sztorit.
De most itt vagyunk, Chris egyik oldalát támasztva megyünk befele és kétségbeesésem egy kis haraggal és viccel akarom elütni, de igazából még magam sem tudom mi lenne a megfelelő reakció, amit Chris felé mutatnom kellene, hiszen rémes volt végignézni, de ezt csak nem mutathatom ki neki. Mindig ő a keményebb kettőnk közül, de most át szeretném venni a szerepet egy kicsit, látva, hogy erre ő most képtelen. Mi mindig kiegészítettük egymást, sosem voltak rossz időszakaink, voltak vitáink, de elég könnyen el tudtuk simítani, talán mert tényleg ő az én másik felem. Sokat befolyásolt az életünkben a sport, hogy felnézhettem rá és sosem volt abból gond, hogy konkrétan ráakaszkodtam, amikor egészen kicsik voltunk, hiszen akkor annyira menőnek láttam őt, ahogy a gokartban száguldozik én még csak tátott szájjal bámultam, vigyorogva, hogy én is akarom. Aztán most a királykategóriában még mindig nagy csodálója vagyok, bár szívesebben lennék az ellenfele, sosem voltam féltékeny rá, hiszen tényleg nagyon tudja amit tud és ehhez sokat kellett küzdenie.
- De láttam, és még jó, hogy itt voltam, ha a tévé előtt kellett volna ülnöm, amikor ez történik lehet szívbajt kaptam volna. - ha nem vagyok itt, akkor valószínűleg azonnal repülőre szálltam volna, hogy ide teleportáljam magam valamilyen módon, mert nem tudtam volna megnyugodni, ameddig nem látom a két szememmel, hogy rendben van. Azt hiszem ha anyu látta, akkor hasonló élményeket élt át, bár még nem csörgött a telefon, vagy lehet, hogy igen, de amióta apuval üzenetet váltottunk, vagyis ő írt nekem, azóta nem vettem elő. Megeshet, hogy száz nem fogadott hívásom lesz tőle, de lehet azzal meg tudok birkózni később ha tisztában vagyok a dolgokkal és persze Chris állapotával.
A felháborodásom valószínűleg sokkal nagyobb, mint amennyire kellene, de mivel családtag vagyok ez abszolút érthető, ki ne aggódna a rokonáért, főleg ha az a bátyja. Nem akartam én beszólni senkinek, nem vall rám, de ilyen helyzetben sem voltam még így a magam módján akartam kezelni, mégis egy kicsit agresszívabban álltam a dolgokhoz. Ebben a pillanatban megértettem kicsit anyut, nem lehetett könnyű neki látni, amikor apu hasonló helyzetbe keverte magát. Apu ritkán szenvedett balesetet a pályán, talán egy kezemen meg tudom számolni hányszor volt olyan, amit említeni lehet, de azt is tudom, hogy az mind elég súlyosra sikeredett. A bordatörés lett volna  legkisebb probléma, tört el keze, és még az sem hátráltatta a versenyzésben, törött kézzel ment végig a silverstone-i pályán, pont ezen, ami most kifogott a fián, vagyis a fia kocsiján.
Amíg még egyedül voltunk, segítettem neki levenni az overált, amiből egyedül nem tudott kibújni, ami elég árulkodó volt már az állapotát nézve.
Nem csoda, hogy amikor a doki kérdezett egy kis habozás után egyből vágtam rá az észrevételeket, már amennyit megjegyeztem, mert most kismillió helyen jár az agyam. Tudom, hogy a legfontosabb dolog az lesz,hogy meggyógyuljon, mégis van egy másik énem, ami a karrierjét is félti egy kicsit, nem tudom hány hétig kell kimaradnia, két héten keresztül folyamatosan versenyhétvége van, most nincs pihenő végig kell tolni Monacót majd Barcelonát, után kapna egy hét pihit, de addigra meg valószínűleg már kutya baja sem lesz. Megrázom a fejem és próbálok értelmes mondatokban beszélni, hallva az ítéletet,ami még nem is a végső, hiszen megannyi vizsgálta vár még addig rá, amitől kiráz a hideg.
Én rángattam be a dokit és szinte mindenkit a szobába, de örültem, amikor magunkra hagytak, a tudat, hogy nem két napos pihenő következik neki felerősíti bennem, hogy bizony nagy a baj. Ő pontosan olyan, mint apu, ha nem lenne olyan nagy fájdalma, amit ne tudna orvosolni egy nagy alvás és egy kis gyógyszerrel, akkor nyomná tovább mindegy mit mond az orvos. De itt ez nem segít, de tudom, hogy az átlagnál is hamarabb fog felépülni ebből is, hiszen nagyon nagy a küzdeni akarása, és a támogatás mögötte, és a lelki dolgok sokat segítenek a gyógyulásban, bár én sosem hittem ilyenekben, most mégis megpróbálkozok, hiszen a javunkat szolgálná ha beválna ez a kis pszichológiai gyógymód.
A hangzavar és a felszabadult szoba egy pillanatig nagyon jó hatással van az agyamra, mégis kizökkent a mondata, amire én a magam módján az én nézeteim szerint reagálok nem nézve rá, mert a szememben más sincs ezzel kapcsolatban csak fájdalom és nem kell látnia, mennyire gyenge vagyok, hogy még ezt sem tudtam megtartani magamnak apám ellen. Vajon küzdhettem volna akkor? Lehet ha nem adtam volna be olyan gyorsan a derekam erre a verzióra, amit most élek most más életem lenne? Olyan kérdések vannak ezzel kapcsolatban bennem, amire sosem fogom megtudni a választ és én elég kíváncsi ember vagyok, így nagyon zavar az egész talány, ami megfogalmazódott bennem az évek során.
A mérges hangvétel vagy a tény, hogy mennyire rosszul érint gyorsan zökkenti át a hangját neki is, nem rá haragszom, hogy is tehetném ő volt az egyetlen aki mellettem állt, bár apám felé elég nehéz ilyen támogatást érvényesíteni, főleg a családban és a versenyben. Amit ő eldönt, abba nem szólhat bele más Deneuve, főleg, hogy a két szülő egységesen egyetértett ebben az egyben és ilyenkor nem adnak a “kicsik” szavára.
- Láttam mi volt veled, tudom, hogy hogyan érintett és érint most is, de nem tudnám apu helyében sem azt mondani neked, hogy ne versenyezz, soha többet nem akarlak így látni, de ez benne van. Mert ez rohadt önző dolog lenne, és volt tőle. - zárom le a témát, de ezeket a szavakat ár annyiszor elmondtam neki és mindig ugyanoda jutunk, csak simán elodázzuk ezt a témát, mert nem olyan, amiről bármelyikünk is szívesen beszél. Ő tudja mennyire nehéz nekem ez az egész én meg csak simán utálom, hogy nem lehetek ott a pályán legalább az alacsonyabb kategóriában, hiszen az F2 is eddig egy álom volt nekem, és már régen ott lennék ha nem hagyok ki ennyi időt.
Nem akartam ebben az állapotban megosztani vele a sokkoló tervemet, ami már itt lebeg a szemem előtt, de mivel felhozta a témát, megteszem, bevallom neki, hogy részemről nincs vége ennek az egésznek, sőt, csak most nyitom meg a  legújabb fejezetet az életemben.
Kérdése jogos, a félelme is, de neki nincs mitől tartania, direkt nem vontam bele senkit a családból, mert nem akartam, hogy bárkit vádolni tudjon ha valami lesz velem, de nem lesz. Tudom, hogy ennél veszélyesebb dolgokat is tettem mióta New York-ban élek, de erről persze nem tud, de nagyobb bátorságot adott nekem az egész, mint hittem volna.
- Valamikor meg kell tudnia, ha össze is jön, csak jövőre leszek versenyben, év közben nem tudok csatlakozni, viszont a gyakorlást meg fogom kezdeni és felkészülést és nem tudom titokban tartani előtte. Meg fogja tudni és el fogja fogadni. - szögezem le határozottan. Nem nagyon lesz opciója, kész tények elé fogom állítani. - Monacóban már vele leszek az istállóban, elmondom neki mielőtt elmegyek a megbeszélésre, azt hiszem ennyi jár nekem. - húzom ki magam, mert van bennem félelem, hogy mit fog szólni, de magamban is próbálom elnyomni ezt az érzést.
- Egyedül intéztem mindent, ne haragudj, hogy csak most szóltam, de nem akartam, hogy bárki tudja, mielőtt komolyan a közelében lennénk, de egy hét múlva ilyenkor már biztosabb leszek és több információm lesz, de a szerződés csak sikeres tesztelés után kapom meg. Nagyon betett nekem ez a három kimaradt és,de hiszek magamban és apunak is ezt kell majd tennie. - nem tudom sikerült e elterelnem a figyelmét, de ahogy emelkedik fel, hogy ülő helyzetbe helyezkedjen látom az arcán, hogy hiába próbálnám,a teste emlékezteti arra,ami történt vele az előbb.
Mellé helyezkedek az ágyra, nekitámasztom a fenekem, de nem ülök le, nem akarom nagyon meglökni nehogy fájdalmat okozzak neki vele. Tekintete az enyémbe fúródik én állom a pillantását,de kérdésére felhúzom az orrom. Nem a kérdés maga lep meg, hanem ahogyan felteszi, mintha apu kérdezné, és ettől egy kicsit összeszorul a gyomrom.
- A Prema lett volna a cél, de náluk nem tudtam nyélbe ütni semmit, apu szerintem ott megtette a köreit 3 évvel ezelőtt. - gondoltam, hogy anno tett arról, hogy ne legyen helyem sehol, nem tudom miért akart ennyire alám tenni, de szerintem ezzel is csak magát akarta védeni, ezzel engem megrövidíteni. A mázlim, hogy nem minden csapatot tudott befolyásolni. - DAMS, láttak régen, már korábban is beszélgettem a csapatfőnökkel, még és őklátnak bennem fantáziát, nem félnek attól,hogy nő vagyok és ennyit kihagytam. Azt hiszem ez csak annak tudható be,hogy Deneuve vagyok, de azt hiszem egyenlőre be kell érnem ennyivel, mert többet most nem tudok felmutatni, a régi eredményeim azt hiszem már nem igazán mérvadóak, így kihasználom, amit kaptam aputól és miatta kerülök be oda, ahova ő nem akart berakni. - mosolygok rá, cinkost keresve benne, de tudom, hogy egy kicsit elítélendő a cselekedetem. Sosem akartam “csak” egy Deneuve lenni, akit azért szerződtettnek, mert az az apja aki és a bátyja is az csúcskategóriában versenyez. De most mégis az vagyok, de ez kell ahhoz, hogy egyszer Savannah legyek, aki meghódította a F2-es mezőnyt és talán, de csak talán felkerül a magasabb kategóriába. Szép álmok, de előbb másban kell teljesítenem.
- Be kell vallanom még valamit. - húzom be  nyakam ismét, mint aki rosszat tett, de végülis azt tettem. - Emlékszel a kocsira, amit New York-ba szereztél nekem, amikor oda kerültem? Nem azért akartam megbütykölni, hogy meglegyen az érzés, amikor megyek vele. - nézek rá bocsánatkérően, eredetileg azért kértem, hogy segítsen felpörgetni, egy Ferrarin nem lett volna sok meló, de végül az utcán végeztem vele szégyenszemre, és ezt most bevallom neki, úgysem kapok érte, mert ebben azállapotban nem tud szembeszállni a húgával sem. - Utcai versenyeken vettem részt vele. - eddig sikerült tartani vele a szemkontaktust, de nem akartam látni az arcát, amikor bevallom neki ezt. Benne van, hogy sejtette már rólam, hiszen ismer, és meglehetősen keveset nyavajogtam neki, a hiányról, amit a versenyzés elmaradása okozott bennem.
Még mielőtt bármi reakciót kiváltottam volna belőle megjelenik egy sajtós, a kis mikrofonjával és a kézi rögzítőjével gonodltom, igen old school megoldás, de most nem ezen akadok fel a legjobban, hanem, hogy mégis miként került ide. Remélem nem hallotta meg a korábbi kijelentésem, mert van akinek nem akarom, hogy a fülébe jusson ez a kis titok.
- Christophe, mesélnél nekem egy kicsit a korábban történtekről? - ha eddig nem ment volna fel a pumpám, most igencsak nőtt bennem a gőz. - Igaz, hogy másik csapat után nézegetsz, a McLaren szó szerint szétesni látszik alattad. - tartja a tesóm felé a mikrofont, és néz ár izgatottan. Nekem nyitva marad a szám a pofátlanság és a mérhetetlen udvariatlankodásán. Itt ülünk, egy nemrég történt baleset után, lerí róla, hogy nincs jól és ilyenekkel traktálja, már az is hihetetlen, hogy egyáltalán itt van az ember.
- Hogy jutott be? - kérdezem elámultam, nem akarok úgy megnyilvánulni, hogy rólam menjenek ki cikkek, hogy az elmebeteg hugica kiáll a megsebzett bátya mellett. Azt hiszem meghagyom neki azt a szerepet, hogy elküldje a francba, csak kíváncsian nézek rá mit fog reagálni. Neki általában a legrosszabb helyzetekben is helyén van az esze és a legtöbb esetben egész jól reagálja le az ilyen kellemetlen szituációkat, jobban, mint én. Nekem ezt még tanulnom kell, mert vagy nagyon nagy szám van, vagy nagyon belelkesedek, most leginkább bevernék neki egyet, de ezt nem teszem, pedig igen nagy a feszültség bennem és ez a kis beszélgetésünk megzavarása nem igazán segíti elő a javára.

Átlag kétféle versenyzőt ismerek. Vannak azok, akik elvégzik a munkájukat, azt amire szerződtették őket, levezetik az elvárt X kilométert a szabadedzéseken, hogy felmérjék a pályát, annak határait, rögzüljenek az előző évhez mérten végzett esetleges módosítások. Tesztelik a különböző keverékeket, felgumizzák a pályát, és annak karakterisztikájához igyekeznek a még lehetséges beállításmódosításokat is elvégezni. Versenyszimulációkat végeznek, majd rajtgyakorlatokat. Az időmérőn megpróbálják az autót a tőlük telhető legjobb idővel rangsorolni a vasárnapi versenyre, ahol egyetlen cél lebeg mindenki előtt: a kocsihoz és a csapathoz mérten a lehető legelőrébb végezni és áthúzni a célvonalon. Ők azok, akik nem szeretik beleártani magukat a technikai dolgokba, akik nem időznek túl sokat a garázsokban és a szerelők körében, mert nem ez a dolguk, vagy szimplán nem értenek hozzá. Nyilvánvalóan egy-egy konzultáció alkalmával, de általában már a kocsiban vagy abból kiszállva is elmondják az általuk tapasztaltakat, amit a többiek igyekeznek kijavítani és módosítani.
És ott vannak azok, akik mindenhol is ott akarnak kotnyeleskedni. Akik képesek a versenyzői mivoltukon túltenni, mert megvan bennük az a képesség, az a plusz, hogy akarjanak többet tudni, akarjanak többet látni azon kívül, amit kizárólag a kocsikra koncentrálódik és abban tapasztalnak. Nekik a Forma 1 nem csak abból áll, hogy tövig nyomják a gázt, hogy leszállítsák a győzelmeket és a legjobb eredményeket, hanem meg akarják érteni az autót, annak működését és hibáit. Csapatjátékosok, ha kell, együtt éjszakáznak a szerelőkkel, együtt ülnek bent a garázsban a kocsi mellett és építik újjá közös erővel azt, ami a nap folyamán elromlott. Mert nincs megtiltva. Az ilyen versenyzők nem hagyják ki a csapatmeetingeket sem, együtt tépik a szájukat, együtt elemzik az autó adta különböző adatokat.
Amióta versenygépekben ülök, és talán egyfajta családi „ártalom” is ez, az utóbbihoz sorolom magam. Mindig 110%-ot igyekeztem beletenni a fejlesztésekbe. Ez nincs különbül azóta sem, hogy a McLaren csapatát erősítem. Voltak alkalmak, mikor egy időmérőt követően hajnalokig a garázsban izzadtunk, hogy kijavítsunk egy aprócska hibát. Viszont kezdem egyre inkább úgy érzni, hogy csak kidobott és elpazarolt időt ölök bele, felesleges az a rengeteg túlóra, amit a garázsban töltök, mert nem történik semmi.  Illetve… most, mintha lett volna némi változás, mintha a szabadedzések folyamatos szenvedéseiből megtaláltuk volna a kiutat, ami bizakodással töltött el bennünket, de utólag úgy érzem, hogy erre az autóra nem lehet elegendő időt fordítani ahhoz, hogy ha nem is tökéletes, de legalább használható és jó legyen.
Elfogadva a válaszát nem kötekedek vele tovább és bólintva egyet beadom a derekamat.
- Hálás vagyok, hogy eljöttél – vallom be aztán őszintén. Tényleg örülök a jelenlétének, függetlenül attól, hogy nem akarom, hogy ilyen ramaty állapotban lásson, de ha valaki, akkor ő képes lesz valamelyest elterelni a figyelmemet nem csak arról, hogy itt fáj, ott fáj, amott szúr és nyom, a fejem kóvályog, az ebből eredő hányinger pedig egyre erősebb, de arról a képről is, ami fel-felsejlik bennem miként távolodok a ripityára tört, romhalmazzá korcsosult McLarentől. Egy ideig valószínűleg kísérteni fog az eset, hiába tudom, hogy a saját- és csapatom érdekében hamar túl kell lendülnöm rajta.
Nem vagyok biztos benne, hogy mi vár rám az elkövetkezendő napokban, hetekben. Ha a józan eszemre hallgatok, tudom, hogy nem szabad hiú ábrándokat dédelgessek. Épp elég időt töltöttem már az autóversenyek világában, hogy egyes sérüléseket, ütéseket kategorizálni tudjak a nullától tízig terjedő „ebből kihagyás lesz” skálán. És jelen esetben most nem az elején vagyok. Viszont a versenyzői énem, a szívem, ami menni akar és taposni a gázt, őszintén reméli, hogy valami csoda történik és képes leszek mihamarabb, akár már a jövőhéten autóba ülni. A holnapban nagyon kételkedek.
A doki pedig minden reményemet eloszlatja. Amekkora erők hatnak ránk ezekben a kocsikban, az megköveteli, hogy fizikálisan toppon legyünk. Viszont, ha igaz az, hogy a bordáim esetleg repedtek, ne adj Isten még törtek is, az ütés mértékéről pedig nem is nyilatkoztak még, akkor ebből nem egy szimpla hétig tartó pihike lesz.
A bő negyedórán, húsz percen át tartó rakosgatás, pakolászás, nyomkodás és kínlasztás után végül Mark, még sokáig visszhangzó hangjának kíséretében távoznak. Örülök a nyugalomnak, örülök annak, hogy nincs további kérdezősködés és legalább marad egy kis nyugalmam az itt töltött idő hátralévő részében, mert a kórházban nyilvánvaló, hogy folytatódni fog minden elölről, csak még ennél is nagyobb alapossággal. A ránk telepedő nyugalom viszont hamar egyfajta fojtogató, kellemetlen fordulatot vesz. Nem ez volt a szándékom, nem volt célom, hogy fájó sebeket szaggassak fel benne, de úgy néz ki, hogy leginkább egy sérült kutyára emlékeztetek ilyen állapotomban, aki képes harapni. Akárhányszor belegondolok abba, hogy apu mekkora lehetőséget vett el tőle, hogy milyen mértékű fájdalmat okozott neki, bűntudat kerít hatalmába amiért nem küzdöttem érte eleget. De hogyan is tehettem volna? Hogy szállhattam volna szembe egyszerre mindkét szülőmmel, akik olyan határozottan és ellentmondást nem tűrően hoztak döntést, amibe nekem nem volt beleszólásom?
Nem tudok és nem is akarok vitába szállni vele apánkkal kapcsolatban, mert egyetértek vele. Önző dolog volt tőle, főleg amiért ő adta kiskorába a kezébe az első bukóját, ő ültette be az első gokartjába, hogy menjen, élvezze ő is azt, amit a legtöbb hozzánk hasonló gyerek. Akkor talán még boldogította a tudat, hogy mind a két gyereke az ő szenvedélyét részesíti előnyben, de abba nem gondolt bele, csak később, hogy ez a szenvedély, ez a szerelem el is veheti az életét. Savannah bár nem egy elveszett és törékeny nő jellemileg, fizikálisan is messze többet bír, mint azt az ember gondolná, tudom, hisz ismerem, de mégis csak nő. Az apánk lánya és félti őt. Teljesen érthető…. de ezt akkor is ő rontotta el. A kezdetekben és most is.
Hogy meg lep-e a folytatást illető törekvése? Kicsit sem, és azt hiszem valamilyen szinten én még bátorítottam is őt az elmúlt időkben ilyen, vagy éppen olyan módon. Ha kellett szóban, ha kellett akkor kocsit intéztem alá amíg New Yorkban volt, csakhogy közel maradhasson az autók és a versenyek nyújtotta élvezetekhez. Mégis van bennem egyfajta aggodalom, amit inkább apánk személyének, az ő habitusának lehet betudni.
- Azért… villámhárítót vigyél magaddal… - fűzöm hozzá nevetve – jaj… – kapom az oldalamhoz a kezem, ami miatt csak mosolyogva folytatom – ha ezt a határozottságot mutatod neki majd ott is, nem hiszem, hogy lesz lehetősége nemhogy nemet, de bármi mást mondani – jegyzem meg, de ismerjük aput mindketten, pont úgy, mint a saját tenyerünket. Nem fogja meglepni Savi határozottsága, egy-két kéretlen szava viszont biztosan lesz hozzá, végső soron pedig sanszos, hogy rajtam is csattanni fog a dolog, mert biztos lesz benne, hogy én végig tudtam a tervéről, csak eltitkoltam előle. Részben pedig igaza is lesz.
Nagy kínkeservek árán, de sikerül ülő helyzetbe tornázni magam, és kicsit előre rogyva bököm őt oldalba.
- Ne kérj bocsánatot, tudod, hogy én is ezt csináltam volna. Gondolj vissza a szerződtetésemre… kíváncsi vagyok hányszor röhögött azóta a markába, hogy „na ez kellett ennek az ostoba kölyöknek” – hosszú ideig nem is beszéltem apunak arról, hogy más csapatok ajánlatait is meghallgatom. Neki annyira nyilvánvaló és magával értetődő volt, hogy náluk fogom elkezdeni az F1-es pályafutásomat és csak azért volt bűntudatom amiért nem említettem, mert nem tudta idejében kigondolni, hogy kit ültet majd a helyemre. Emiatt a mai napig rosszul érzem magam, de azt is tudom, hogy a lehető legjobb pilótapárossal tudott belekezdeni az évbe, nekem pedig ezek a vérszegény McLarenes évek is tökéletes tanulópénznek számítanak.
- Beérni ennyivel? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet – ugye tudod, hogy más tűzbe tenné már a DAMS-ért is a kezét? Főleg ennyi kihagyás után… sokan bele se mennének bele abba, hogy rögtön az F2-vel térj vissza. Nagy kockázat - Savannahnak mindig nagy álmai voltak a versenyzéssel kapcsolatban és amióta a kisebb szériák nem zárkóznak el a női versenyzőktől, főleg azok tesztelésben betöltött szerepétől, jogosan reménykedhet abban, hogy majd ő is csatlakozni fog hozzánk a jövőben. Valahol mégis féltem őt ettől a hímközpontú világtól, mint amilyen a miénk, és egy részem talán ezen a ponton megérti apu félelmeit is, mert nem biztos, hogy teljes mértékben a balesetének tudható be a versenyzéstől való ellehetetlenítése. Az csak feltette az i-re a pontot. Azért, mert nő…fogják neki egyáltalán engedni, hogy megküzdjön a szuperlicenc pontjaiért? Ha nem, hogyan dédelgesse tovább az F1 irányú álmait? Semmi kétségem afelől, hogy hiába nő, benne is ugyan úgy ott vannak a bajnoki törekvések és maga a tudás és tehetség is. Ilyen családból jött. Apánk után én is hoztam a kötelező bajnoki címeket a kisebb szériákban, miért lenne ő kivétel? Csupán hagyni kell érvényesülni és nem azzal foglalkozni, hogy „de hát ő egy lány!” Tényleg? Nem vettem észre…
Mosolyát látva hasonlóval reagálok, de csakhamar komolyságot erőltetek az arcomra és a szavaim is megkapják a kellő súlyukat.
- A nevünk, Savi, egészen a sírig fog kísérni bennünket, ebbe bele kell törődni, főleg akkor, ha az autóversenyzésnél maradsz. Tök mindegy, hogy mit csinálunk, ha jót, akkor „hát persze, mert egy Deneuve, ez az elvárt!” Ha hibázunk, akkor „egy Deneuve ezt nem engedheti meg magának!” Ha én apuékat választottam volna és nem kaptam volna rajta az adódó lehetőségek valamelyikén, akkor azért szapulnának, hogy kijárták nekem az utat, nincs különösebb küzdelem amögött amit csinálok. „Pénzelt, fizetős pilóta, bérelt hellyel.” Ez lettem volna náluk, hiába, hogy az alsóbb kategóriás bajnoki címeim nem erről beszélnek… Most lehet, hogy megkapom, hogy „bezzeg, ha az apjára hallgatott volna…” Igen, talán egyszerűbb lenne, de sose az egyszerűbb utat választottam és így legalább a magam útját járom, legyen az jelenleg bármilyen is. Innen szép nyerni – nem túl pozitív az biztos, de nagyon ritka az olyan pilóta, aki az első egy-két évében igazán maradandót tud alkotni. Persze néha meglehet villanni. A nevünk viszont egyszerre áldás és átok is, de meg kell tanulni együtt élni vele és kihozni belőle a maximumot.
- Ó, te jó ég, ne kímélj! – „nekem már úgy is mindegy” folytatnám, de csak kihúzom a hátam majd újra előre görnyedek. Alig észrevehetően fújom ki a levegőt és elfojtok egy kisebb köhögést is. Egyre kellemetlenebb és nehezebb tartani magam, hiába támaszkodok szabad kezemmel az ágy felületén, de tudom, ha lefeküdnék se lenne sokkal jobb. Mikor pedig kiböki, emlékeztetőül a kért kocsira, mosolyogva, csukott szemmel hümmentek egyet, s épp, hogy belekezdenék, az ajtót valaki belöki, de nem Mark magas alakjával kell farkasszemet nézzünk miközben vigyázzba vezényel minket, mondván a mentő készen áll, hogy tovább szállítson, hanem egy sajtós fazonnak, ki tudja melyik magazintól vagy rovattól?
Meglepetten hőkölök hátra mikor az orrom alá nyomja a mikrofont, a mozdulattól szinte érzem, hogy az arcomból kifut a maradék szín is. Nem vagyok benne biztos, hogy azért, hogy meghallott bármit is, vagy mert jelen állás szerint nem vagyok eléggé a toppon ahhoz, hogy úgy istenesen, szemmel verve, de úriember módjára küldjem el a büdös picsába. Ehhez már pofa kell, de… mindig voltak hozzá hasonló alakok a sajtósok között.  
- Már ne haragudjon…! - szakad fel belőlem ingerültebben, mikor még közelebb tartja hozzám a készülékét, és kézfejemmel tolom el a kezét, amilyen messzire csak tudom. Tekintetem az ajtóra siklik és az arra kiírt „Illetékteleneknek belépni tilos!” feliratra, miközben az ágyon előrébb csúszok, majd leszállok róla. Egy pillanatra nehéz elhinnem, hogy a lábaim megfognak tudni tartani, de némi csetlés-botlás kíséretében kitudok evickélni a kutyaszorítóból. Mindig utáltam, ha falhoz szorítottak, nem hagyva nekem menekülőutat. Az ilyen alkalmak, mintha egyfajta pánikreakciót váltanának ki belőlem.
- Nincs mit mondanom Önnek! Honnan ezek a spekulációk?! Ki mondta ezt Önöknek? Kitől jött egyáltalán? – igen, szó se róla, szóba jött, de kizárólag a legbizalmasabb körökben. Még magának a McLarennek se nyilatkoztam ezirányú törekvéseimről.
Tekintetem segélykérőn keresi meg a húgomét. Valamiért most nem jön az a fene nagy, mindenkori határozottságom. Mintha elpárolgott volna.
- Egyre többen pedzegetik, hogy együtt látták a Mercedes vezetésével a minap, és tekintettel a csapata gyengélkedésére, a mai balesetre pedig végképp, erős gyanút keltett az emberekben...
- Ó, és ez már elég ahhoz, hogy pletykát kreáljanak körém? A csapatom azért küzd valószínűleg még most is, míg ön engem zaklat, hogy visszatérjünk az élvonalba. Az viszont felháborító, hogy állítólagos talán... sportújságíróként, fogalma sincs az itteni etikettről! – jegyzem meg gúnyosan, a hányingerem pedig egyre erősödik, s minden lépéssel, amit az ajtó irányába teszek, mintha baltával kongatnák a fejemet.
Meg kellett tanulnom, hogy a Forma 1 sokban különbözik a kisebb szériáktól. Míg azokban tényleg csak magunkkal kell foglalkozzunk, a versenyzéssel, itt nagyjából fele-fele arányban a sajtót illető kérdésekkel is, a felhajtással. És ez magába foglalja bizonyos lebukások lehetőségét is, mert a kíváncsi tekintetek mindenhol ott vannak.
– Megfordult a fejedben, hogy elhagyd a csapatot? És ha igen, miért nem az apádnál próbálkozol? Az egyik pilótájának le fog járni a szerződése a közeljövőben, neked pedig valószínűleg bérelt ülésed lenne a helyére.
Hátra bicsakló fejjel pillantok a plafonra, orromon süvítve szívom be a levegőt, mintha hűteni próbálnám az agyamat – Kérem… mindenre válaszolok, csak ne most… - válik könyörgővé a hangom – nem kellene, hogy itt legyen… Savi, szólnál valakinek, hogy bejutott ide?

Chris and Savi

I'm wearing this

Fontosnak tartanám, hogy elmondjam neki, hogy nem ő volt a hibás, már csak elég ránéznem és tudom, hogy azon kattog az agya, mit csinálhatott volna másként. Tudom mennyi energiát ölt bele ebbe a versenyben erre a hétvégébe, mindegyiket úgy csinálja, ahogy a többiek nem, extra energiával, extra odafigyeléssel. Hogy a  vérében van e? Talán egy kicsit igen, de ez nem csak az öröksége, hanem az öröksége által hozott következmény, elvárás, amit mindenki vár tőle. Neki a maximumon kell pörögnie, még akkor is, amikor a kocsi nem úgy teljesít, hogy kihozza a maximumot magából. Tanulnia kell persze, de már mióta tanul ennél a csapatnál és nem mondhatom azt, hogy vége lenne ennek az időszaknak. Valójában váltania kellene, ő is tudja én is tudom, mindenki tudja, aki körülötte van nap mint nap és egy kicsit is belelát az életébe. Sosem mondta még ki ezt hangosan olyankonak, akinek nem kell, de szerintem ők is tisztában vannak azzal, hogy Christophe Deneuve ennél sokkal többre hivatott. A McLaren az én álmom is volt egy időben, persze ahogy a Mercedes is, mindig is agyalnom kellett B terven, annak ellenére, hogy ettől a kategóriától még igen messze álltam, ha esetleg apám nem venne be a Ferrariba, míg Chrisnek mindig biztosítva volt az ülése, de ő szinte sosem gondolkodott el azon a helyen. Megértem és nem is, mert a Ferrari egy olyan csapat, ami évek óta majdnem tökéletesen működik, igaz, hogy apuval nem mindig olyan könnyű kijönni ha a munkáról van szó, mert hiába egy család, mindhármunknak vannak elképzelései és ezek nem mindig találkoznak, így nem lett volna könnyű két Deneuve-vall egy csapatban.
Az egyik nagy hátránya a családi csapatnak talán pont a mai lett volna, hiszen ha a fia szenvedi ezt a balesetet az ő cspatában, akkor lehet mindent eldob, hogy megtalálja a hiba okát. Most azonban nem tudja megtenni, mert ez mások feladata, másnak kell orovolnia, ami valamilyen téren jó apu karrierjét nézve, Chrisnek már nem annyira.
Ahogyan mozgatják az ágyon, vizsgálja a doki és rakosgatják akár egy bábut, bizonyosulok meg róla egyre jobban, hogy itt bizony nem kis baj van. A kórház gondolata általában nem is opció amikor Chrisról van szó, egyenesen elutasítja ha oda akarják vinni minden kisebb balesetnél, de most nem tiltakozik. Mondjuk hiába akarná nem tehetné meg, most nem igazán van olyan állapotban, hogy dönteni tudjon.
Amint mindenki elhagyja a szobát, próbálok pozitív képet vágni, bár előtte kár is lenne takargatni a gondolataimat, mert rögtön tudja mi zajlik bennem, elég ha csak máshogy pislogok.
A pozitív érzés olyan hamar illan el, amint kimondja a súlyos szavakat, amik  előidézik bennem a fájdalmas részleteket, hogy én ma nem az ellenfele vagyok, csak egy néző a több százezer közül. Hol tartanak most ha nem szállok ki? Kétséges, hogy ülést kaptam volna, de legalább tartalékos lennék, egy nagyobb csapatnál, esetlen csapattársak. Erősen megkérdőjelezem, hogy a csapatfőnöke egy nőt akarna mellette látni, de a nevem és az amit tudok lehet ezt a dolgot megdöntené bennük. De nem vagyok ott, F3 és kész, ott elvéreztem, vagyis elvéreztettek apuék, és megállt a karrierem.
Az, hogy lehetőséget kaptam azután egy magasabb kategóriában nem kis munkámba telt és a meggyőző képességemre nagyon nagy szükségem volt. Elég volt annyi, hogy fél évig jártam a nyakukra és mutattam meg mit tudok videókat küldözgettem, kampányoltam, hogy meg tudom mutatni nekik, és révbe értem.
Elmondom neki, kiadom magamból minden vagyis majdnem minden titkomat, amit előtte titkoltam egy ideje, ilyen nem sok van, mert neki nem tudok ferdíteni, inkább halgatok, de vele nehéz.
A fájdalom hallatszik a hangján, amikor felegyenesedik, hogy ülő helyzetbe kerüljön, de azért még van ereje velem kekeckednie egy kicsit, amire elmosolyodok.
- Monacóban vagy Barcelonában fogok elé állni még nem tudom, és elmondok mindent, aztán lehet futok. - vonom meg a vállam nevetve. - Ha egy rohanó őrültet látsz a Paddock-ban az én leszek. - nevetek tovább, belegondolva a vicces ám gyáva leendőbeli tettemre. - Viccet félretéve, jár neki annyi, hogy tudja, nagykorú vagyok, már minden országban, innentől legalább ennyibe nem szólhat bele. - legutóbb az sem segített, hogy még csak éppen a 17. évem végén jártam, sehol nem számítottam nagykorúnak, így ha a csapatom akart volna sem tudott volna megtartani a beleegyezésük nélkül. Már majdnem 18, de mégsem.
- Szerintem nevethet magában, és meg is teszi, de nem lehetne ennél büszkébb, mert én is az vagyok. Egy ideig én sem értettem miért csinálod, mert apu csapatánál jobb nincs, amikor felkerült ide világbajnok lett a Ferrari, majd utána is, persze a te csapatod sem állt rosszul. Chris kell a tanulási folyamat, és lehet, hogy már nem két éve kezdted és nem itt kellene tartanod, de még mindig fiatal vagy és lehetőségeid vannak, mert akármennyire is eltűntem ebből a világból az utóbbi években hallottam, hogy vannak akik figyelnek téged. - attól függetlenül, hogy az ülések foglaltak más csapatokban a csapatfőnökök figyelik a lehetséges cseréket, és a Mercedesnél már régen figyelik Christ ez köztudott. Több pletyka is terjengett pár éve az átszerződtetéséről, de mindkét fél tagadta, hiszen valójában sosem volt szó róla. De ha valakit kinéznek maguknak az már esély a továbblépésre, ha nem is azonnal a későbbiekben biztosan, neki pedig egészen biztos, hogy van két csapata, akik tárt karokkal várják majd egyszer, mert tehetséges, és ha ez nem lenne elég, még alázatos is a sport iránt.
Meglepettnek tűnik, amikor közlöm vele, hogy melyik vsapathoz megyek, igen nagy név, nagy szó és büszke vagyok magamra, hogy sikerült, de ide csak azért jutottam be mert Deneuve vagyok. A Prema azért szerződtetett volna, mert jó sofőr vagyok, és ez sem mindegy, kicsit rosszabbul teljesít az utóbbi, de nem csak marketingfogás lennék. A DAMS persze ettől függetlenül valóban nagyot kockáztat, de hisznek benne, hogy az egykori világbajnok lánya, nem lehet katasztrófa, ha a korábbi eredményeimből indulunk ki, és nem is fognak csalódni. spanyolországban megmutatom nekik, bár nem a kedvenc pályám, azért tudok ott is olyat menni, hogy leesik az álluk, köszönöm neked utcai kemény versenytempó.
- Mindent feltettem arra, hogy itt folytassam, nem fognak csalódni bennem, lehet ezzel örökre elvesztem apu bizalmát, de ha nem vágnék bele, akkor én magam vágnám le a kezem, és dobnám a tűzbe. - mindig is tervekkel teli volt az agyam, még akkor is, amikor minden reményem odalett, de hamar sikerült visszaszereznem. - Szerinted menni fog? - nézek rá, várom, hogy mondjon valami bátorítót, vagy valami mást, valami őszintét, ami fejbe vághat, hogy visszazökkenjek a való világba. Álmodozok, hogy a királykategória női versenyzője lehetek 2025-re talán, de ehhez nagyban szükségem van a bátyámra, mert tudom, hogy nélküle képtelen leszek végigcsinálni.
A dolgok, amiket a nevünkről mond, mind igazak és be kell látnom, hogy ezzel együtt kell élnünk. Örülök, hogy Deneuve vagyok, örülök, hogy ezt kaptam örökségként és ezt az én életem. Nem szeretnék máshogy élni, de fel akarok nőni ehhez a névhez, mert ahol apám tart most, ahhoz még közel sem vagyunk, egyikünk sem. Kellenek a világbajnoki címek, ha egyet szerzek nekem az boldogság, hiszen női világbajnok még sosem volt, és ezzel a Deneuve név még jobban belevésné magát a történelembe.
Le kell lepleznem magam, már csak egy dolog van, amit nem tud rólam, talán ez kicsit rosszabbul fogja érinteni, talán haragudni fog, mert ha valami veszlées, akkor aza utcai verseny, nulla biztonsági szabállyal és vadbarmokkal a többi kocsiban, semmi tudással vagy felkészültséggel. Reagálni azonban nincsen ideje, mert olyan gyorsan tör be egy sajtós az ajtón, hogy hirtelen köpni nyelni nem tudok.
Kiálnék én magunkért, és elküldeném a francba, de ezt mindig Chris intézi, nekem ez talán annyira nem is menne, olyan szinten megszeppentem a jelenlétésétől és, hogy talán kihallotta azt az apró információt, ami sutba vághatja a terveimet ha kitudódik. Mégsem hozzám teszi a kérdéseit, hanem Christ támadja le, a tesóm tekintete nem határozott, egyáltalán nem érzem, hogy a helyzet magaslatán lenne.
Egy ideig figyelem a párbeszédet, és Chris gyenge ellenállását, ahogyan felé lépked bizonytalanul, próbálva takargatnia fájdalmát, de minden lépése és mozdulata árulkodik. Még jó, hogy kamer nincs nála, mert a szavaiból még alig lehet kivenni mit érez.
- Tudod miről írj inkább? - lépek be közé és Chris közé felbátorodva, próbálva menteni a tesómat. - Írjon arról, hogy mit csinál a McLaren, amivel ezt a csodás pilótát még mindig a csapatnál tudják. Írja meg, hogy a Deneuve család mennyire beveszi a Forma 1 világát és még a legrosszabb helyzetből is képes kihozni a legjobbat. Balesetet szenvedett? Melyik pilóta nem, mi lenne ha most fogná azt a mikrofont és kimenne azzal együtt, mert még egy percet bent marad esküszöm darabokban hajítom ki innen azt a szerkezetet, és ha még egyszer meglátom itt, akkor elfelejtheti a karrierjét, mert tönkre fogom tenni. - mély levegőt veszek és lassan fújom ki. Mosolyt erőltetek az arcomra és megfogom a kezét és szépen kisegítem. - Au revoir crétin! - csapom be mögötte az ajtót határozottan. Szegénynek még arra sem volt ideje, hogy levegőt vegyen, láttam az arcán, hogy meglepődött, de én is. Nem szokásom kifakadni vagy ilyen mértékben megnyilvánulni, mert szolidan szoktam nyilatkozni, sosem húzom fel magam, de ezt mégsem hagyhattam.  
Amikor úgy érzem valamennyire sikerült lehiggadni visszafordulok Chris felé.
- Jól vagy? - nézek rá aggódva, hiszen viszonylag tempósan kelt fel az ágyról és állt fel, hogy helyettem tegye rendbe a fickót, mint mindig, de most ideje volt, hogy a sarkamra álljak. Nekem is lesznek meredek helyzetek majd ha visszakerülök, igaz az én kategórimában nem akkora  felhajtás, mint az övében, de szenzáció lesz,. hogy én kerülök be egy F2-es ülésbe és akkor ezeket tudnom kell kezelni.
- Annyira sajnálom, hogy ezek sosem hagynak békén. - hunyom le a szemem és odalépek mellé ha szüksége lenne segítségre, hogy visszaüljön kényelmesebb helyzetbe.

Ha az ember rám néz, esetleg tisztában van a munkásságommal, utánajár annak, hogy milyen szériákban milyen eredményeket értem el, hol tartok most, ha tudja, hogy mit érzek a versenyzés iránt, mit jelent nekem egyáltalán egy formaautóban ülni, azt gondolhatja, hogy képtelen lennék és talán nem is akarok versenyzés nélkül élni. Ha valaki elvenné tőlem a vezetés lehetőségét és örömét ilyen vagy olyan módon, legyen szó balesetről, vagy esetleg üléshiányról, sokan talán úgy gondolnák, hogy nem találnék új értelmet az életem, nem találnék mást, ami lefoglalna, és nem lenne semmi, amibe legalább csak fele annyi szenvedélyt lennék képes pakolni, mint a versenyzésbe. Nem tagadom, egy pillanatra én is elbizonytalanodnék, mert nem vagyok benne biztos, hogy másban jó lennék, hogy helyt tudnék állni egy viszonylag átlagosabb, egyszerűbb életben. Én erre születtem, ebben nőttem fel, ebben élek, ezért élek. A gyorsaságnak és a veszélynek. Az én életemben nem volt olyan, hogy másik forgatókönyv, vagy „B” verzió, más alternatíva. Nem volt „más lehetőség” és „más hobbi”, „más dolog, ami érdekel”.  A sorsom jó előre eldöntetett volt, mikor megcsillant bennem az a tehetség, amit apu keresett. Ilyen formában talán tényleg elvesznék…
Viszont egy-egy kiskaput még találhatok, akár a sportágon keresztül: lehetnék például szakkommentátor… hozzáértőként és nyilvánvalóan némi plusz tapasztalattal talán egy csapatot is eltudnék idővel vezetni, de erre majd akkor kell visszagondolnom, mikor az én csillagom is kihunyóban lesz, és szögre kell akasztanom a bukómat. Ezek alapján pedig nézzem bárhonnan is, az, hogy fel kellene adnom a versenyzést – nyilván amíg nem muszáj addig nem fogom – még nem jelentené semminek sem a végét. Sokkal nagyobb veszteségként élném meg, ha bizonyos, számomra olyan fontos emberektől fosztana meg az élet, akiket képes vagyok még a versenyzésnek is elébe helyezni. Nélkülük nem lenne olyan kerek az életem, nem tudnám, hogy a továbbiakban kire támaszkodhatok. Eltűnne minden biztos pont az életemből, azok a személyek, akik nem csak, mint versenyző mellett állnak az oldalamon és támogatnak, de átlagemberként is, barátként, fiúként, testvérként vagy mentoráltként.
A húgom nélkül élni… nemcsak, hogy nem tudnék, de felesleges is lenne. Savannah első körben a kishúgom, és ez a kötelék mindig és mindenkor nagyobb előnyt fog élvezni annál, hogy a szenvedélyünk adott és közös. Szerintem én vagyok jelen állás szerint az egyetlen ember az életében, aki mindig és mindenkor támogatni fogja őt abban, hogy végre valahára megkapja azt amire vágyik. Aki őszintén és szívből akarja és kívánja, hogy tényleg olyan boldog lehessen a bőrében, mert azt csinálhatja, amihez a legjobban ért, ami a leginkább élteti, mint amilyen én magam is vagyok. Azt viszont senki, még ő se tévesztheti szem elől, hogy sokkal fontosabb számomra testvérként, fogalmazzunk úgy, hogy a „másik felemként”, mint egy jövőbeli versenyzőtársként.  Az a láthatatlan kapocs, ami összeköt bennünket az életem szerves részét képezi, és mint egyfajta őrangyal ül a vállamon az élet minden területén.
Talán ezért érzem úgy, hogy tartozok neki. Mióta eltiltották a versenyzéstől és apuék szavával egyszerűen nem szállhattam vitába az érdekében, nem maradt más, minthogy hatalmas erőket mozgassak meg, csakhogy helyette is versenyezzek. Két ember helyett adtam bele anyait, apait a versenyekbe, két emberként, két szívvel és két lélekkel küzdöttem minden egyes győzelemért, és két emberként szenvedtem, ha elbuktam azt. Tudom, és mindig tudtam, hogy őt soha nem leszek képes kárpótolni azért amiért menesztette őt apánk a sport iránti szenvedélye alól, de én akkor is, állhatatosan, minden egyes győzelmemet neki ajánlottam, ha jelentett ez számára bármiféle megnyugvást, ha nem.
Valószínűleg valahol ezért is élem meg olyan nehezen a McLarennél töltött utóbbi egynéhány évemet, mert ilyen formában, ilyen autóval és ilyen lehetőséggel mit ajánlhatok neki? Jelen állás szerint azt, hogy végig nézheti miként szégyenszemre pakolgatnak, felültetnek majd lefektetnek és egy nagy paksaméta papírt hajítanak az egyik vizsgálóasztalra, hogy azt majd vigyük magunkkal, ha a mentőt előkészítették a szállításomra. Ez maradt neki: egy út a kórházba, amennyiben velem tart… bár nem várom el tőle, nyilvánvalóan nem azért repült ennyit, hogy egy klinikán töltse az idejét.
- És utánunk a vízözön – vigyorodok el. Fogalmam sincs, hogy mit fog elérni ezzel, hogy apunak miként fogja tudni úgy tálalni, hogy annak pozitív visszhangja legyen, ne pedig elvágjon maguk között valamit, amire amúgy mindkettejüknek szüksége lenne.
Apu sokszor érdeklődik felőle, mikor nem találkoznak egy ideig, csak telefonon tudják tartani a kapcsolatot. Tudja, hogy én képes vagyok rá és meg is teszem, hogy átrepüljek egy fél világot azért, hogy néhány órát eltölthessünk együtt, ő viszont ezt nem engedheti meg magának. Így adja magát, hogy én többet tudok Saviról és több információt tudok elhinteni apu irányába arról, hogy mit csinál, mivel üti el az idejét, különös figyelmet fordítva arra, hogy mesterkedik-e bármiféle autóval kapcsolatos dologban? Talán igen, talán nem. Engem viszont köt a még gyerekkorunkban köttetett eskünk, a nagy és mindig őszinte testvéreskü, hogy a szülők előtt nincs kibeszélés, nem árulkodunk, nem egymás ellen vagyunk, hanem ő ellenük – azért légy vele kíméletes jó? Mielőtt még elviszi a szíve vagy egy agybaj. Szerintem elég sokan számítanak még rá – nevetek halkan - Manapság nem találkoztam vele túl sokszor, vagy csak egy-egy „sziára” futotta míg elmentünk egymás mellett, és az utóbbi napokban is csak egy-egy gyors reggelit vagy ebédet ejtettünk meg a napkezdésnél és a szünetek alatt, így nem tudnám belőni, hogy milyen hangulatban van, milyen lábbal kel fel, vagy van-e valami különösebb probléma, ami miatt kicsit morgósabb vagy harapósabb az átlagnál – figyelmeztetem. Volt egy idő, amikor együtt érkeztünk a versenyekre majd együtt távoztunk, szigorú figyelemmel arra, hogy senki nem mond semmit a csapat ügyeiről. Bár… ahogy jelenleg állunk, nekem nincs túl sok mondanivalóm.
Jól esnek a szavai, függetlenül attól, hogy néha meg kellene ráznom a fejemet, hogy kicsit kitisztuljon, de a lényeget sikerül elcsípnem.
- Tudom – bólintok – és azt is tudom, hogy hosszú út áll még előttem, és ha addig jutok, talán egyszer én is pirosban fogok majd versenyezni, de tudod jól, soha nem akartam az a valaki lenni, aki örülhet az örökségének és ki is használja minden lehetőségét annak. Azt akarom, hogy engem lássanak és ne apát, amikor megjelenek – minden kezdet nehéz, és én választottam magamnak ezt az utat, vállalnom kell a következményeit. A Ferrari jelenlegi csapata tökéletesen össze van állítva, minden klappol kisebb-nagyobb hibáktól eltekintve. Miféle fejlődési folyamaton mentem volna keresztül, ha fogom magam és amint felkerülök ide, betettem volna magam egy világbajnok autóba? Megbillogoztak volna, és én lettem volna az a kölyök, akinek könnyű dolga van, „mert egy jó kocsiban bárki világbajnok lehet.” Igen, meglehet, hogy náluk már én is réges-régen bajnok lennék. De akkor miért küzdenék most?
- Vannak amúgy, igen, de erről csak óvatosan – tekerem le valamelyest a hangerőt, mert tartok tőle, hogy itt még a falnak is füle van. Az kellene még, hogy egy ilyen hír is szárnyra kapjon a siralmas hétvégénk után. Bár, ha valamivel, akkor ezzel tényleg számolnom kell, és ideje lesz valamit nyilatkozni róla, mert szóba fog kerülni.
A DAMS jó csapat, nekünk hazai. Mindig erős pilótákat válogattak maguk közé és soha nem féltek kockáztatni. Ebből a szempontból velük van Savinak is a legtöbb esélye, mert ők talán nem fogják figyelni azt, hogy mi nőtt a lába közé vagy mi nem, nem fognak görcsösen aggódni amiatt, hogy mit fognak szólni mások. Amint tudják és megteremtik neki a lehetőséget, versenyezni fog. És nem csak tartalékosként. Arra viszont őszintén kíváncsi lennék, hogy mijét kellett felajánlania, mit kellett mutatnia az ördögnek ahhoz, hogy egyáltalán foglalkozzanak vele ennyi év kihagyást követően is? Remélem majd erről is kapni fogok tőle egy helyén való, kellemes, részletekbe menő és igencsak kimerítő kiselőadást. Ha jól csalódom, az elkövetkezendő néhány nap, rosszabb esetben hét itt áll előttem üresen, bőven lesz ideje mesedélutánokat tartani nekem.
Apu bizalma kapcsán elhúzom a számat és kicsit átmozgatom a hátamat. Kezd kimenni belőlem és elmúlni a testem eddigi, az ütközésből eredő görcsössége, ami miatt nehezebb komoly koncentráció hiányában tartani magam. Kezdek úgy működni, mint egy rongybaba.
- Nem vagyok benne biztos, hogy apu bizalma olyan könnyen megingatható és jelenleg sem ezzel van baj, úgyhogy e tekintetben szerintem nem lesz probléma. Az talán bántani fogja, hogy nem ültél le vele négy szem között beszélni róla, mint felnőtt a felnőttel. Tudod, hogy ez neki fontos. De remélem, hogy látni fogja az igyekezetet rajtad, hogy tényleg képes voltál ilyen messzire menni azért, hogy volán mögé ülhess. Nem érzem úgy, hogy különösebb probléma lenne, de… azért nem jelenteném ki túl határozottan azt sem, hogy nem áll majd neki feljebb. Ezt csak azért mondom, mert nem akarom, hogy miattam kelljen majd nagyobbat csalódnod, ha esetleg patáliát csap – és bízok benne, hogy ez azért nem fog megtörténni, hiszen bár Savannah a lánya, a gyermeke, viszont felnőtt nő már és talán ez az utolsó lehetősége és esélye arra, hogy egyszer majd az életben ő is tényleg, igazán nagy versenyző legyen, jusson bármerre is – én őszintén remélem, hogy igen. Hiszek benned, mindig hittem, tudod jól – az én támogatásomat mindenképpen élvezni fogja addig, amíg nem érzem én is úgy, hogy kihatással lehet az életére. És itt nem csak a fizikai sérülések lehetőségéről beszélünk. Én nem biztos, hogy e tekintetben féltem őt a leginkább.
Szeretnék jobban belemenni ebbe a témába, viszont az érkező fazon tesz azért, hogy mindketten megfutamodjunk és olyan gyorsan húzzunk bőrt a fogunkra, mint az előtt talán soha. Mióta lehetett ez itt? Mióta ácsoroghatott kint és mi mindent jegyzett meg vagy rögzített, aminek nem lenne szabad kitudódnia?
Soha nem állt nehezemre szót emelni magamért. Amióta a Forma 1-ben vagyok, meg kellett tanulnom, hogy itt nem elég az, amit a kisebb szériákban mutat magából az ember. Itt nem elég csak beülni a kocsiba versenyezni, sajnos nem csak erről szól már. Itt farkastörvények uralkodnak, és hiába vagy jó versenyző, hiába vagy gyors, hiába ismered a technikát, mint a saját tenyeredet, ha közben felejthető vagy, esetleg engeded, hogy a többi versenyző, vagy pedig a sajtó felzabáljon reggelire. Megtanultam, hogy kell normális körülmények között lerázni őket úgy, hogy ne azt híreszteljék el, hogy egy tahó bunkót nevelt belőlem az apám, vagy a fejembe szállt, hogy felkerültem a „nagyfiúk” közé. Most mégse vagyok képes ebből meríteni. Nem tudom őt parkolópályára állítani, nem tudom két szóval elérni azt, hogy ne is akarjon többet az életben kommunikálni velem. Csupán hadakozni tudok, visszakérdezni és egyfajta menekülési útvonalat keresni, mielőtt még az ő orra előtt buknék fel, és még azzal nyomná tele a híreket, hogy Christophe Deneuve az orvosi szobában lett rosszul, orvosok pedig közel sehol nem jártak, nem is figyeltek rá.
Mikor Savi belép közénk tényleg sikerül kis híján felborulnom, csupán az ágy széle gátol meg benne, amibe még van időm belekapaszkodni. Leszegett fejjel, orromon szívva be a levegőt, majd fújva ki, egy-egy köhintéssel igyekszek talpon maradni, míg fél füllel a húgomat hallgatom, majd a csapódó ajtót.
- Hát ez… - kezdek bele kapkodó levegővétellel – hatásos volt… köszönöm… - pillantok fel rá, a kérdésre pedig csak biccentek. Azért ki nem jelenteném, hogy jól vagyok, de időm sincs rá, az ajtó már nyílik és Mark magas alakja jelenik meg, kezében a sporttáskámmal, arcán gyanakvó, értetlen tekintettel. Bár jött volna öt perccel korábban.
- Ez mi a büdös francot csinált itt? Az ajtó szele a folyosó végéig elért – még vet egy pillantást maga mögé, majd Savinál messze óvatosabban helyezi be a nyílászárót – ugye nem jött be? Zaklatott titeket? Mit akart? – záporoznak tőle a kérdések – és te mi a francért állsz? Megmondta a doki, hogy maradj nyugton!
- Hidd el, nem jó kedvemben…
- Szóltam apátoknak is, a mentőt már előkészítették.
- Nem lehetne egy sima kocsiba beülni és úgy menni? – nyöszörgöm inkább a húgom felé, tudom, hogy Marknak hiába könyörgök. Rühellem a mentőautókat és mindent, ami orvosi téma.

Chris and Savi

I'm wearing this

Apu és anyu is mindig azzal jön, amikor csak legyintek, ha óva intenek valami hülyeségtől, amit a fejembe veszek, hogy majd egyszer megértem az aggódásukat, amikor lesz gyerekem. De nem kell ehhez gyerek, mert pontosan tudom mit éreznek, az anyai szeretetnél nincsen erősebb érzelem, megközelíteni talán csak a testvéri kötelék tudja. Mivel tudom, mert ebben éltem, és élek is, hogy a versenyzés egy olyan formáját választotta Chris, ami nem éppen a legveszélytelenebb, pontosan érzem mi játszódhat le anyuékban, amikor valami veszélyesbe vágom a fejszém, amikor kocsiba ülök és versenyzek, amikor addig hajtom a kocsit, ameddig bírom és a kanyarnál az utolsó pillanatban veszem le a lábam a gázról. Elvetemült és ostoba, ezt szokta anyu a fejemhez vágni, amikor a szívbajt hozom rá, mielőtt szorosan magához ölel és megbizonyosodik róla egy ilyen manőver után, hogy nem esett bajom. Feszegetem a határokat, de már ismerem annyira magam és azt a vonalat, amit nem léphetek át. Ez kívülről valószínűleg rémisztő, nekem is az amikor Chris teszi ugyanezt, de bízok benne és tudom, hogy csak addig megy el, ameddig tudja, hogy képes rá. Ettől függetlenül a kocsi nem méri fel mire képes a sofőr és eszetlenül szalad a korlátnak olykor vagy a falba, ha mázlija van csak a gumifalba és nem a betonba, mert akkor még mindenki meg tud úszni viszonylag ép bőrrel.
A mai este kicsit más volt, amiről ő egyáltalán nem tehet, sőt, én ha a helyében lettem volna és észnél, akkor lehet még kérdőre is vonom a szerelőket, hogy mégis mi a fene volt ez. Persze a nyomás mindenkin rajta van, tartani kell az időpontokat, olyan kocsit kell a versenyzők alá rakni, amivel sikert érnek el és biztosan nekik is személyes kudarc, ha valami hasonló történik. De amikor az emberben elszabadul az edreneli, akkor lehet pont olyanba áll bele, aki nem érdemli meg, vagy nem úgy. Nem vagyok harcia, nem vagyok kiabálós vagy türelmetlen, de volt, amikor elég csúnyán odaszóltam már egy hasonló gondnál én is a mérnöknek, akitől másnap nem győztem bocsánatot kérni, mert amúgy égett a bőr a képemen, hogy akkor 17 éves kis csitriként fellobbantam egy felnőtt szakemberrel szemben, aki aztán k9öpni nyelni nem tudott. Nem volt jogos, így lehet a hirtelen harag nem mindig megoldás, de akkor orvosolja az éppen fennálló kudarc érzést, és egy kicsit úgy érzi az ember, hogy nem az ő hibája. Mindenki magát okolja, Chris is, és bárki más is, akivel ez megesik, mindegy mi az aoka,mélyebben csak akkor mélyedünk el egy ilyen baleset elemzésében, amkor tudjuk, hogy már minden rendben velünk.
Chris mostanában nem fogja ezt kielemezni, legalábbis nem a hétvégén, hanem talán a jövőhéten a kórházban vagy az ágyában feküdve jobb esetben. Jövő héten Monaco a cél, ahol az állandó lakhelye van, mert otthonnak nem neveznék semmi olyat, ahol csak akkor száll meg az ember ha éppen pihenni akar a két verseny között. Majd felnézek hozzá ha szükséges a verseny előtt, hátha akkor már tisztább fejjel tudunk erről beszélni, már ha akar majd róla. Én szeretem kibeszélni ha valamit elrontok vagy valami rosszul érint, de mindig a helyzet hozza.
Amikor említem neki a kis tervem, látom rajta, hogy örül, de a bizonytalanság is benne van a szemében, apu miatt. Megértem, bennem is ott van a kis hang, hogy lehet nem így kellett volna intéznem, ennyire stikában, de ezen már tudok változtatni, és lehet akkor nem itt tartanék, ha apu végig asszisztálja a terveimet.
- Tudod, hogy az egyetlen lányával amúgy is mindig engedékenyebb. - ahogy kimondom őket, máris elgondolkozok rajza, ez valóban így van, ha bármi másról van szó, mert szó nélkül odaadja a legféltettebb kocsiját Dijonban és úgy kezel, mint egy hercegnőt ha vele töltöm a hetet a nyáron, de az teljesen más környezet és nem hiszi azt, hogy az életemet teszem kockára ezekkel. - Na jó, talán ebben nem az, de majd óvatosan mondom el neki, akkor, mert később szükségem lesz rá, ahogy rád is. Kelleni fognak a tanácsok, egyikőtök ellenfele sem leszek. Még! - teszem hozzá felmutatott ujjal nevetve. - Rengeteget hagytam ki és csak bízni tudok benne, hogy elég lesz, amit a DAMS tud rajtam segíteni vissza lendülni, de egy-két jó tanács mindig elkel. - főleg apué, aki a példaképem volt évekig és igazából még mindig az ebben a sportban, de ezt már neki nem mondanám el, hiszen ő volt az aki ki is szedett innen, így ez a példa egy kicsit megborult.
- Érthető. - biccentek a fejemmel, értem miről beszél, van előnye is, hogy az egyik legnagyobb csapat főnöke az apánk, de a hátulütője néha sokkal keményebb. Könnyű lenne az utunk és tökéletesen kikövezett, de minket küzdeni tanítottak, nem elfoglalni a már lefoglalt helyünket. - Örülök, hogy ennyire céltudatos vagy, és harcolsz azért, hogy nevet szerezz itt, de ennél a csapatnál nem fog menni. - tudja én is tudom, mindenki tudja, de ki kell mondani kerek perec, hogy akármennyire is jó ötlet volt amikor elkezdte, nem ez lesz a feltörés neki.
Lehet kicsit túl szabadon eresztem a szavakat, de helyre is teszi a dolgokat, azzal, hogy kicsit csitít ebben a témában. Mire csak behúzom a nyakam, mint aki rosszat tett és el is engedem ezt a témát. Még bőven lesz lehetőségünk kivesézni. Csak remélni tudom, hogy az elsők között leszek, akikkel a váltást majd áttárgyalja, mert nem vagyok önző, neki is vannak olyan barátai, akik pontosan látják a helyzetet, ebben a mezőnyben is és azon kívül, akikkel ugyanúgy át tudja beszélni, mint velem, de titkon remélem, hogy én is egy leszek, aki segít ebben döntést hozni. Igazából sosem hagyjuk ki egymást fontos döntésekből ha sportról van szó, én is csak azért tettem nélküle, mert nekem nincsen előttem út, amin elindulhattam volna, minden bizonytalan volt és annyira kusza, hogy nem akartam ezzel traktálni, most mégis úgy érzem, hogy nem tettem jól, hogy kihagytam, mert nekem rosszul esne az ő részéről ha ezt tette volna velem. Túl érzékeny vagyok, ilyen téren, ez igaz, de nincsen sok barátom, mert nehezen értenek meg, így szükségem van valakire, akinek hasonló kattja van, mint nekem.
- Amikor elkezdtem szervezni gondolkoztam, hogy álljak neki, először be akartalak vonni titeket is, de rájöttem, hogy abból nem lenne semmi és inkább titokban vittem véghez. Azon is csodálkozok, hogy eddig nem szivárgott ki semmi erről, még arról is képet csináltak rólam, amikor Ruaudinba jártam, hogy találkozzak a csapat főnökkel, közösen nem kaptak le, de amikor a városba értem igen. De nem gyanakodtak, így azt gondoltam ez egy jel, hogy maradjon ez a mi titkunk. a sajtósok olyanok, mint a piócák, pedig én nem csinálok 3 éve semmit, amivel fel tudnám hívni magamra  figyelmet, mégis lecsapnak, ha olyan helyen járok. - forgatom meg a szemem. Aki követi egy kicsit is ezt a sportot, tisztában van a nevünkkel, már gyerekkorom óta a reflektorfényben élek, ami mellékesen nem a kedvencem, de tudtam, hogy apu életének része és ő is azt szerette volna, ha mi is részesei vagyunk. De nem lehet megszokni az állandó figyelmet, ami körbevesz, csitult, amikor New Yorkba költöztem, de előtte a balesetem és a kilépés után sokan kerestek fel interjú miatt. Nem szokásuk, hogy egy, az én szintemen lévő pilótára ennyire rárepüljenek, de nekem a nevem és a családom több kattintást hozott nekik, így kijárt nekem a jóból.
A sajtó, mint sosem itt sem hagyott nyugodni, először kicsit kétségbeesetten álltam fel, hogy a bátyám oltalma alá kerüljek,d e lenézve őt, nekem kellett odatennem magam. Utálom, ha a családomat zaklatják, mint egy elmebeteg zavartam ki őt és csaptam rá az ajtót, de megérdemelte. Aki a sebesültön akar nyerészkedni az ne is jöjjön többet a közelébe még csak a garázsnak sem.
- Úgy érzem ma mindenki meg van egy kicsit hülyülve, a baleseted, piócákat csinált, az eddig sem finomkodó riporterekről. - és nekem ilyenné kellene válnom, ha nincsen a B tervem, ami igazából végig A tervként üzemelt az életemben.
Mark ideges tekintete fut végig rajtam, majd a mellettem álló, kicsit instabil tesómon.
- Itt volt, zaklatott, de elintéztük, nincsen baj, de ha egy mód van rá, akkor többet nem szereteném Chris közelébe látni, azt hiszem túl sok mindent tud. - aggódó arccal nézek Chrisre, majd Markra, akinek a szemöldöke majdnem a homloka széléig szaladt. - Nem nem mondtunk neki semmit. - jelentem ki határozottan, mielőtt arra a következtetésre jutna, hogy ami szánk eredt meg. - Maximum meghallgatta, mert az ajtó nyitva volt. - mondom egy kicsit halkabban, mintha azt akarnám, hogy ne hallja meg senki ezeket a szavakat.
- Mark én szívesen elviszem őt a kórházba, szerintem van olyan állapotban, hogy én is el tudjam vinni. - reagálok rögtön a kérésének, amire nem sok esélyt látok, hogy megvalósulna, de Chris érdekében meg kell próbálnom.
Apánk szintén aggódó arca jön szembe velem az ajtóban, de amikor meglát egy kicsit elbizonytalanodik, nem tudja, hogy aggódjon vagy legyen mérges esetleg örüljön.
- Miben sántikáltok? - áll meg hirtelen az ajtóban és összehúzott szemmel mér végig minket.
- Mark mond le a mentőt, én viszem Christ! - jelentem ki, mert örülök apu jelenlétének, mégis kicsit félek egy szobában lenni vele, mert nem tudok hazudni neki. - Elviszem a kórházba. - mosolygok rá, miközben ő elindul felénk.
- Mit keresel itt? - kérdezi, miközben egyik kezével átkarol és ad a fejem tetejére egy puszit.
- Szarul nézel ki, de örülök, hogy nagyjából tudsz két lábon járni. Azért ennyire nem nézett ki rosszul a baleset. - vágja rögtön rá Chrisnek címezve a szavait. Apu mindig kemény velünk ilyen téren, de azért látom a szemében az aggodalmat, és hallom a hangján, hogy aggódik a fiáért. A kezembe nyomja a kocsija kulcsát, mert persze kocsim, nincs, de már intézkedek.
- Ha az orvos engedi vidd el vele, mert megint nagy a szád kicsilány. - nevet fel, majd megcsörren a telefonja. Nem tud velünk lenni sokat, mert állandóan van valami dolga, versenynap előtt vagyunk, nagy a sürgés forgás, azon is csodálkozok, hogy idejött.
- Szerzek egy dokit, aki bejön velünk a kórházba ha útközben rosszul lennél, hátha úgy elengedik a mentő témát. - mosolygok bizakodóan először Markra, majd Chrisre, aki az állástól egyre rosszabbul fest.

Savi és én is konok, makacs, véleményünk és meglátásaink, céljaink mellett a végtelenségig kitartó emberek vagyunk… volt kitől örökölnünk, hiszen nem csak apánknak, de anyunak is megvan a maga kemény, egyfajta akarnok természete. Függetlenül attól, hogy addig míg együtt voltak, ő volt a szelídebb, könnyebben engedő fél, mégis ugyan olyan sziklaszilárd jellem egy rémesen erős és reális világképpel megáldva, mint apu. Annyiban különböznek talán, hogy anyu előbb válik megalkuvóvá, előbb húzza ki magát a konfliktusokból és képes engedni, mikor úgy érzi, hogy már szorul a hurok a nyaka körül, de legalábbis felesleges a szót pazarolni a másik érintettre. Ő nem megy el a végtelenségig, nem hadakozik a legutolsó pillanatig. Ellenben velünk. Ilyen téren talán mind a ketten apura ütöttünk inkább.
Már csak emiatt se lep meg annyira, mint gondolná, hogy a háttérben ő is a versenyzés terén mesterkedik. Valahol számoltam már vele, hogy a közeljövőben ehhez hasonló hír felfogja ütni a fejét, már-már hiányoltam, hogy még sehol semmi. Csupán az fáj ebben a történetben a legjobban, hogy engem nem avatott be nemhogy a részletekbe, de említést se tett az ezirányú terveiről. Azt még értem is, hogy aput kihagyta belőle, őt tényleg érdemesebb inkább a kész tények elé állítani, hogy „ez van, ez lesz, ha tetszik, ha nem”. De mi van velem?! Jelenleg viszont nem érzem magam olyan állapotban, hogy ezen fenn tudjak akadni. Ami késik az nem múlik, lesz még ennek visszhangja.
Határozott szavaira megrándul az arcom, a szemöldököm pedig feljebb csúszik néhány milliméterrel és csak azért nem kapok az alkalmon, hogy tegyek erre néhány epés megjegyzést, mert tudja ő maga, hogy nem igazán állja meg a kijelentése a helyét.
- Rám tudod jól, hogy számíthatsz – akaratlanul is elhúzom a számat, miközben a fejemet félrebillentem - Benne nem vagyok biztos, hogy az első egy-két hónapban bele fog adni mindent abba, hogy teljes vállszélességgel támogasson, de… az idő alatt talán kiduzzogja majd magát és rájön, hogy neked ezt jelenti a boldogság – terül el egy szórakozottnak tűnő vigyor az arcomon. Hálás vagyok neki, hogy itt van és szóval tart, hogy tereli a figyelmemet ahogy csak lehet. Így nem érzem azt az erős késztetést, hogy akárcsak elakarnám hagyni magam, vagy beadnám a derekamat a folyamatos kísértésnek, hogy lekuporodjak a földre, hátha kevésbé mozog majd alattam a talaj, vagy kevésbé fog szúrni és megállás nélkül sajogni az oldalam.
- A DAMS mindig világbajnok kaliberű pilótákat válogatott a csapatába és a nevelői programja is kiemelkedő, úgyhogy nem hinném, hogy baj lesz belőle. Most is többek vannak a mi mezőnyünkben, akik tőlük jöttek. Nem tudom, hogy mennyi időre szerződtök majd, de szerintem adnod kellene nekik úgy…két évet. Egy teszt évet, és ha állandó versenyzőként is számítanak rád, akkor úgy is egy évet. Addigra betudod pótolni a kimaradt éveket, feltudod mérni magad, hogy hol tartasz az új generációhoz képest, lesz mögötted egy támogató csapat, lesznek további szponzorok – akik nyilván nagyon jól fognak jönni, ha máshova menne, máshova vinne pénzt - Remélhetőleg ez pont elegendő idő, hogy apunak is eljusson a tudatáig, hogy érdemes veled számolni. Aztán megfontolnám valamelyik nagyobb csapatot, hátha… ha apu továbbra se ad szabad utat, akkor a Carlint – ezek rövid és hosszú távú tervek az alapján, hogy én mit csinálnék a helyében. De nyilván ez több tényezős dolog, nem úgy megy, hogy hasra csapunk és ide-oda fog repkedni a csapatok között kedvére.  Ehhez teljesíteni kell, márpedig a mostani mezőny nagyon acélos ott is. És az is szükséges, hogy más csapatok vezetése belássa, hogy nincs akadálya annak, hogy legalább a kisebb kategóriákban képesek legyenek a nemek vegyülni egy mezőnyön belül. Talán ezzel majd utat lehet nyitni a jövőben a mi kategóriánk felé is.
Egyetértően bólintok egyet, de valahol azért kételkedek a szavaiban. Nyilván az az elvárás és mindenki azt tűzi ki célul magának, ha már versenyben van, hogy világbajnok lesz… de ott vannak azok a pilóták, akik mindig a biztos ponthozók egy csapaton belül, akik stabilak, megbízhatóak, de semmi különösebb világbajnoki kvalitás nincs bennünk. Általában ők szoktak a legjobb, legbiztosabb másodhegedűsök lenni, akiket hátvédként szerződtetnek egy-egy sokszor megvillanó, nagy tehetségnek titulált versenyző mellett. Nyilván ehhez is kell tehetség és persze megfelelő technika is. De ők pont ugyan olyan fontos elemei a csapatnak, és ugyan olyan nagy a piacuk, mint a világbajnok aspiránsoknak. Ők inkább a csapat érdekeit szolgálják, és valószínűleg nem fogja soha vb elsőként leinteni a kockás zászló. Nekem viszont más irányú terveim vannak, és abban igaza van Savinak, hogy a jelenlegi McLarennél még másodhegedűs se lehetek, nemhogy bajnok. Ha nevet akarok magamnak, ha el akarok érni valami igazán nagyot, ahhoz jó csapatra van szükségem.
- Minden esélye megvolt a csapatnak, de valami nagyon félre ment, bár erről felesleges is beszélni – hiszen már-már napi szintű téma ez közöttünk – azzal viszont senki nem számolt, hogy ilyen mértékben elszúrtuk volna a konstrukciót. Jó volt az irány, a fejlesztések is jónak tűntek, viszont a többiek még jobbak voltak. És sokkal megbízhatóbbak – az előző évek kifejezetten sikeresek voltak a McLarennek. Még az érkezésemkor is voltak kiemelkedő futamaink, viszont a tavalyi év második fele, mikor jött egy nagyobb fejlesztés hullám, mintha mind azt a jó tulajdonságot, amit meg akartunk őrizni a kocsiban, felülírta volna, és pont ellentétes hatást értünk el vele. Ami addig jó volt, rossz lett, amit pedig javítani próbáltunk az még jobban elromlott. Ez pedig olyan lavinát indított el és temetett maga alá bennünket, ahonnan nem tudom, hogy a közeljövőben lesz-e lehetőségünk kimászni, vagy ott maradunk valahol a Williams és a Haas szintjén? Nem szeretném ezt megvárni vagy kivárni azt az időt, míg jön valaki és bebikázza nem csak a kocsikat, de az egész gárdát. Lehetőségeim szerencsére vannak, csak meg kell találnom a számomra legmegfelelőbbet.
- Az viszont tényleg szerencse, hogy nem cikkeztek már kapásból arról, hogy valamiben mesterkedsz, ha már „háznál” vagy. Főleg, hogy nem kell csinálnod neked semmit, hogy gyanúba keveredj – a név kötelez. Amikor a balesete volt, minden, az egész sportvilág attól volt hangos, hogy a tulajdon apja tiltotta el őt a versenyzéstől, pedig nagy reményeket fűztek ahhoz, hogy majd ő lesz a sport megreformálója és a piszkosul hímsoviniszta gondolkozásmódba majd hoz egy kis vérfrissítést. Nyilvánvaló, hogy egy sportág lázadt fel a puszta gondolat ellen, hogy a srácok közé beengedjék a női pilótákat is, nem véletlenül találták ki a női betétfutamokat – amit aztán el is töröltek - nehogy diszkriminálva érezzék magukat. Hogy lesz-e a jövőben újra nő az F1 mezőnyében? Remélhetőleg 10 éven belül sikerül ide eljutni.
A sajtósokat soha nem fogjuk tudni kikerülni, főleg akkor, ha olyan légből kapott hírek ütik fel a fejüket, mint például az, hogy a Mercedes háza táján láttak. Korai lenne még találgatásokba bocsátkozni, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsenek tervek, hogy nem beszéltünk már át bizonyos dolgokat velük. Viszont a nyári szünetnél hamarabb nem fog semmi se kiderülni, még számomra se. Most se tudok semmi érdemlegeset mondani a fazonnak, főleg nem úgy, hogy folyamatosan a képembe mászik, amit a világ egyik legvisszataszítóbb dolgának tartok. Megkövetelem magamnak a karnyújtás távolságot. Ha túl közel lépnek hozzám, én automatikusan hátrálok egy lépést, nekem senki ne toporzékoljon és kellemetlenkedjen az aurámban. A probléma viszont ott kezdődik, hogy jelenleg nincs hová hátrálni, és összességében arra is képtelen vagyok, hogy normálisan séta üzemmódban tudjam őt kikerülni, vagy pedig kitenni a szűrét a szobából.
- Nem tudom, hogy ez rám, vagy a csapatra nézve kellemetlenebb… - valószínűleg egyik se a legjobb forgatókönyv, de egy ilyen bukás után még mindig a csapat neve lehet az, ami nagyobbat csorbul az enyémnél. Én csak igyekszek kihozni a maximumot abból a technikából, amit alám tesznek, más kérdés, hogy tök mindegy, hogy hajtom vagy, hogy nem hajtom, ha az faltól falig közlekedik.
- Elkéstél… - pillantok Markra sziszegve. Mindig jól tud időzíteni, mintha jóval előre kiszimatolná a kérdéses helyzeteket és a bajt, most viszont mintha csődöt mondott volna a megérzése. Pedig, ha valaki, akkor ő ki tudta volna penderíteni a hiénát minden további következmények nélkül.
Mark olyan nekem, hiába, hogy sokak szerint „csak” a fizioterapeutám, mintha a második apám lenne, anyai megérzésekkel és anyai óvással megfűszerezve. Egészen kölyök voltam még, amikor apu mellém szerződtette, és azt hiszem irigylésre méltóan mély kapcsolat alakult ki ő, a családja és a mi családunk között.
- Zaklatott?! – csúszik feljebb néhány oktávot a hangja – gyerekek, az ördögbe, hogy nem szóltatok! – elém lépve az arcomat a két keze közé veszi, hogy alaposabban megnézzen magának. Tekintete az enyémet vizslatja, majd aggodalmas ráncokba szalad a homloka és dörrenve Savira pillant – sok mindent tud?!
- Mi lenne, ha kicsit halkabban beszélnénk? Széthasad a fejem! – kezdem Mark hangjának magasságában és hangerejével, majd lassacskán elcsendesedek, mert már tényleg szeretném valahogy felhívni a figyelmét arra, hogy alig tíz centire állok tőle, ő mégis üvölt az arcomba.
- Mi az, hogy sok mindent tud? – halkul el, de tudja ő nagyon jól, amit abból szűrök le ahogy körbe pillant a szobán és annak az egy-egy sarkába rögzített kamerát vizslatja – Chris, ez nem hiszem, hogy jó ötlet. Hogy fogod bekötni magad? – hiába, hogy nekem címzi, mégis mintha a húgommal lenne elfoglalva, aki véleménye szerint túl nagy terhet próbál most a vállára venni csak azért, mert megrebegtettem a szürreálisan hosszúra nőtt szempilláimat.
- Tudod, hogy rühellem a mentőt….
- Most az egyszer próbáld meg ezt legyűrni jó? Kisebb gondod is nagyobb annál, minthogy a nínósautó miatt siránkozz – csak ekkor tűnik fel, hogy ki tudja már mióta, képtelen vagyok a saját testem teherhordója lenni, és jóformán ő az, aki állva tart. Állkapcsom megfeszül ahogy próbálom az akaratomat jobb belátásra téríteni, és kizárólag azért vágom magam vigyázz állásba, mert végszóra apu is befut. Előtte pedig nincs siránkozás.
- Hogy miben? Ez a két ördög fattya kitalálta itt nekem, hogy nem kell ide mentő. Aztán meg én leszek az, aki hallgathatja, hogy még egy hónap múltával se állhat neki eddzeni, mert a bordái nem jönnek rendbe! Ugye? A doki szerint minimum repedtek – apánk felé pöröl, én viszont ugyan azzal a határozottsággal ingatom a fejem ide-oda, állva először Mark, majd apu tekintetét.
- Úgy néz ki, hogy… mégis cukorból vagyok – vonaglik meg az arcom egyfajta mosoly jegyében, miközben anyut idézem fel, aki mindig úgy védett bennünket a versenyzéstől, mintha ripityára törhetnénk akár a legkisebb bukást követően is - Te meg ne károgj már annyit! Nem mindegy, hogy mentőben vagy személykocsiban ülök?
Talán tényleg nem tűnt olyan nagynak a mai, mint ahogy kinézek miatta, de a tempó az nagy volt és nem volt semmi, ami lelassította volna a kocsit. A becsapódás szöge pedig hasonlóan szerencsétlenül alakult. Valószínűleg ennek a kettőnek lehet betudni a problémákat.
Hálát adok, mikor megcsörren a telefonja, s nehogy illetéktelen fülekbe jussanak bizonyos információk, elhagyja a szobát. A testem úgy enged el az addigi kötelezett ácsorgásból, mintha minden erő kimenne belőlem.
- Ti bolondok vagytok – sziszegi Mark. Világéletében aggodalmas alkat volt, talán érthető okokból – legalább vegyél fel valami normális ruhát! – ültet le egy székre, és a sporttáskámban lévő tréningnadrágot, utcai cipőt és egy egyszerű fekete pólót elő véve leszedi rólam az overál alul öltözetét, és a frisseket az ő segítségével magamra veszem.
- Akkor keressünk egy dokit. Gyere – húz fel a székről. A táskámat a vállára kapja, a korábban az asztalon hagyott paksamétát a hóna alá csapja, szabad kezét pedig a hátamra simítva kezd el az ajtó irányába terelni engem és Savit is, hogy ha már fejünkbe vettük ezt az ostobaságot, haladjunk is, ne csak tétlenkedjünk.
- Szerintem vele nehezebb dolgunk lesz, mint velem… - súgom oda a húgomnak, miközben elhagyjuk a szobát, és a rövidke kis folyosón át Mark már-már futtában kapja el az egyik doki grabancát.
- A csomagjuk készen áll! – biccent felém.
- Remek, pont Önökhöz készültem. Szóltunk a kórháznak, mire odaérünk előkészítenek mindent a vizsgálatokra. Indulhatunk?
- Nem…! Tudja, nem igazán bírom a mentőautókat, és azt hiszem azt a rövidke utat eltudnám viselni egy egyszerű autóban… ha… - aprót rázok a fejemen, hogy a táncoló kép kitisztuljon – a húgom elvisz engem, saját felelősséggel vállalom az utat, vagy, hogy szokták ezt mondani…

Chris and Savi

I'm wearing this

22 év, pontosan ennyi időm volt megtanulni kezelni apu indulatait, amikor egy olyan dolgot teszek, amit nem szeret. Pontosan tudom, hogyan kell már bánni vele, vagyis most is majd csak be kell vetnem a józan eszem és azt hiszem egy idő után, pontosan, ahogyan Chris mondja és nyert ügyem lesz. Vagyis remélem így lesz, mert ha élete végéig ellen fog állni a karrieremnek, akkor is csinálni fogom, ő mutatta meg ezt a világot, így nem lehet az, aki el is veszi tőlem. Ezt mélyen legbelül ő is tudja, és valahogy azt remélem, hogy csak egy próba volt részéről, és nem több, de a szülői aggódás sajnos sokkal többet enged feltételezni, mégis hiszem, hogy tudunk ilyen téren javulni. Be kell látnia neki és és anyunak is, hogy nem mondhatják meg mit szeressek és mit csináljak az életemmel. Már nincsen beleszólásuk, apu útját állhatja a szenvedélyemnek, de nem érzem, hogy meg fogja tenni. Ha mégis, akkor most az egyszer meg fogom kérni Christ, hogy igenis álljon mellém, de ne csak úgy, hogy én tudjak róla, hanem adjon neki hangot is. Önző leszek és kapálózni fogok, kapaszkodni minden kis segítségbe és magam mellé fogom szedni azokat az embereket, akik ebben mellszélességgel kiállnak. Mert ez vagyok én, ezek vagyunk mi, az egész családunk ilyen bizonyossággal űzi azt amit szeret, és nem tudom mit tenne például apám ha valaki azt mondaná neki, hogy hagyja itt ezt a világot, kezdjen bele valami másba, valami teljesen másba. Azt hiszem ő is kapaszkodna, vissza akarná állítani az élet rendjét, ami pedig az, hogy a Deneuve név itt képviseli magát a pályákon, a kocsikban, a motorhangok között és nem a kamerák előtt, kommentátorként. Én is Deneuve vagyok és rohadt jó, amikor kocsiba kerülök, nagyon nagy hülyeség lenne ezt a sportot megfosztani tőlem, engem megfosztani mindentől, amit ez adni tud.
- A duzzogás csak szép álom lenne, ha rá gondolok. - nevetek fel, félek sokkal jobban fog ellenállni az elején, mint egy kis duzzogás, de lehet igaza lesz a tesómnak és nem fog annyira ellenállni. Meglepne ha mellém állna rögtön, de talán nem fog keresztbe tenni. Ezúttal nem.
- Időm az ugyan már annyira nincs, hiszen így is lemaradásban vagyok 3 évvel mögöttetek, pedig elég jó szinten voltam hozzátok képest is. - utalok a többi F1-es pilót társára, sokukkal együtt nőttünk fel a gokart pályákon, együtt róttuk a köröket és sokaknak köszönhetem a tudásom egy részét, együtt szedtük fel magunkra a tudást, de az nekem kicsit megkopott műára, nekik meg tökélyre fejlődött. - Ha aláírjuk a szerződést ebben az évben még nem versenyzek, igaz, hogy még csak az elején tartunk az idénynek, de úgy hiszem még nem kellene belevágnom és ezzel ők is egyetértenek. Tesztpilóta leszek, és ha szükséges versenyezni fogok, de azt mindenképpen meghagynám a jövő évre, amikor az egész idényt végig tudom vezetni. Őszinte leszek, mindennél jobban szeretnék ott lenni veled a rajtrácson pár éven belül, de nem fogok kapkodni, mert tudom, hogy ők lesznek azok, akik a legjobban tudni fogják, miben kell fejlődnöm. Van tanácsadóm, aki pontosan ugyanezt tanácsolta nekem, mint te. Tudod, hogy milyen türelmetlen vagyok, de már az is kész csoda, hogy mindezek után, ami a hátam mögött van F2-be feljutottam. Most kivételesen kihasználom a nevem, és élek azzal a lehetőséggel, amit adni tud. - világgá kürtölném, hogy mire készülök, ország világ elé tárnám, hogy melyik csapat tagja leszek, had csámcsogjon rólam a sajtó, had legyenek büszkék világszerte a lányok, hogy eljutottam idáig. Kell valaki aki éltesse bennünk a hitet, hogy ők is, mint nők képesek lehetnek a királykategóriába kerülni, mert én ott leszek. Lehet, hogy csak Chris kocsijának fenekét nézve az első pár versenyen, de ha apu komolyan vesz egy kicsit is van esélyem a pirosaknál kezdeni a karrierem csúcsát. Mennyi időnek kell még eltelnie addig, olyan borzalmas belegondolni, de tudom, hogy a tanulási folyamatom része ez a pár év. Büszke apát akarok csinálni belőle, aki úgy engedi ki a garázsból a lányát, pilótáját, a Ferrarival, hogy tudja, hogy a pódiumon fog végezni, mert a kocsi jó, mert ahhoz is köze van és a pilóta is jó, hiszen ő az aki kinevelte őt nagyrészt. Mennyiszer álmodta már arról, hogy a pódium, igazából mindegy melyik, fokán állva mosolygok le rá, és ő visszamosolyog, mutatva mennyire büszke rám. Lehet jövőre megtörténik, bár még nem az ő cspatában, de lehet rá példa és az is egy kisebb fejlődése lesz az életemnek.
Kicsit megrázom a fejem, hogy visszazökkenjek a valóságba és Chrisre fókuszáljak, aki most a csapata bénasága miatt került ennyire nyomorult helyzetbe. Minden joga meglenne hozzá, hogy most hagyja ott őket, nem teljesítenek, így ő sem tud, pedig határozottan olyan pilóta, akinek esélye van megszerezni a világbajnoki címet, mi több, ha apunál kezdte volna már egy a háta mögött lenne, ez nem titok. Ő is tudja, mindenki tisztában van vele, de én tudom, hogy ettől függetlenül a legjobb döntést hozta meg, ami akkor a számára létezett. Nem értem meg, de belátom, hogy a számára ez volt a tökéletes lépés, ha most bűnhődik is miatta és apu megeshet, hogy nevet a markában, de titokban nagyon büszke rá.
Ő hisz a csapatában, ami tiszteletre méltó, de be kell látnia, hogy nem lesz jó itt neki, hiába hiszi azt, hogy jó most a kocsi, jók a beállítások és minden klappol ha egyszerűen nem azt mutatja az előbbi eset sem példának okáért. Nem feszegetem a témát tovább, mert nem a legjobb hely erre, és amúgy sincs olyan dolog ebben a témában, amit már veséztünk volna ki oda meg vissza. Nem nagyon tudunk erről mit beszélni, egyszerűen csapatot kell váltania, és tudjuk is, hogy hova kellene mennie, nyitotak felé, ő is feléjük, meg kell várni az idény végét, de remélhetőleg nyáron minden tisztább lesz számára és a leendő csapata számára is. Kell nekik, ők is neki, hiszen velük valóban ott állhat az idény végén, mint bajnok és erre szüksége van.
- New York ilyen téren nyugis terep volt, az amerikaiak annyira nem veszik nagy névnek az egész felfordulást, amit Forma 1-nek hívnak, ott csak addig buli az egész, ameddig Miamiban parádéztok, talán a las vegasi show egy kicsit jobban feltüzelte őket, de ott még mindig jobban el tudok lenni, mint Monacóban, vagy Marannelloban. - ott mindegy mit csinálok vagy mit nem, szeretnek megtámadni és feltenni a hülye kérdéseiket, amik nem is nekem szólnak, csak annak, hogy valamit le tudjanak hozni, valami exkluzívat. Egyetlen egy része van a felhajtásnak, amit szeretek, azok pedig az őszinte rajongók, mégha nem is én vagyok rajongásuk fő tárgya, hanem a bátyám vagy az apám, még hozzám is odajönnek képek készíteni, mert szerintük menő, hogy én ilyen közel lehetek azokhoz az emberekhez, akiket ők rajongásig imádnak. Szerintem ez édes és ők azok, akik miatt szintén megéri csinálni, mert látszik a szemükben a szeretet, amit a pilóták felé irányítanak, és ez csodálatos érzés, még akkor is ha nem nekem szól, egyenlőre. Persze vannak olyanok, akik kifejezetten engem keresnek, és értem rajonganak, bár ők nem éppen azért, amit letettem, hanem csak a terveim miatt, ők egy szűk kör, de ideje lesz kibővíteni őket. - Alig várom, hogy végre ne csak olyan kérdéseket kapjak, amiben ti vagytok a fő téma, hanem én. - nevetem el magam, kicsit vágyakozva, mert ezt nem azért mondom mert vágyok a rivaldafénybe, hanem ha eljön az az idő, akkor az azt fogja jelenteni, hogy belefutottam, valamelyik szériában és akkor az nekem már fél siker lesz.
Persze ezt is tanulni kell, hogy hogyan viszonyulj azokhoz, akik pofátlanul a képedbe tolják a mikrofont és olyan helyzetbe hoznak amiből nehezen mászol ki. De ki kell mászni, ahogyan most is, kivételesen én kelek a védelmünkre, vagyis Chrisére, mert mint mindig most sem én voltam a téma, hanem az, hogy mit hoz neki a jövő. Egyelőre pihenésre van szüksége és az nem segít ha nem hagyják pihenni, próbálok kedves lenni, de az első szónál már nem sikerül, így hangosan csapom az ajtót, de ezzel legalább kiengedem a dühömet egy kicsit.
Mark riadt képe toppan be a szobába és faggatni kezd, én csak nyugtalanító válaszokkal tudok szolgálni, amitől még idegesebb lesz és olyan hangot üt meg, amire Chris jelzi, hogy már elég, mert a feje bánja. Válaszolnék Mark riadt kérdéseire, de tovább firtatja a dolgokat és erősen ellenezni kezdi az ötletet, hogy ne a mentő vigye el Christ a kórházig. Mark pontosan tudja, hogy talán biztosabban jut el velem a kórházba, stresszmentesen, amit a mentő hoz ki belőle és biztonságosan vezetek, vagyis most úgy fogok, ha tudom, hogy mellettem ül az én egyetlen, sérült bátyám, akire most nekem kell vigyázni az életben talán először.
- Mark, minden rendben lesz, ne aggódj már annyit, szerinted nem tudok vigyázni a saját testvéremre? - kérdezem szemrehányóan, miközben kicsi huncutságot csalok a hangomba, mert tudom, hogy nem lesz olyan egyszerű menet.
Apu megjelenése egy kicsit felkavarja a hangulatot, én örülök neki, de szerintem Chris és az én örömömön kívül mást nem kaphat. Ő az aki ráteszi a pontot az ‘i’-re és áldását adja a mentő kihagyására, amire Mark is egy kicsit enyhülni látszik.
Apu felkacag Chris szavaira, de nem szól bele jobban, annál, hogy a kezembe nyomja a kocsikulcsot. Azaz jobb ha Mark is elfogadja, hogy nem lesz választása, amit Chris akar, azt akarom én is, és ha ketten valami mellett letesszük a voksunkat, onnan nem nagyon van másnak beleszólása.
Apu sietve távozik, majd visszafordulok Chrisék felé, akik közben már az indulásra készülve vetik bele magukat az öltözködésbe, vagyis próbálják, mert valóban nem jöhet így ki az utcára, még feltűnőbb lenne, mint amúgy. Apu szerintem sejtette, hogy Chris nem fog belemenni a mentős szállításba, mert nem a Ferrari kulcsát hozta, ami mindig nála van, ahogy a kocsi is, hanem a csapat egyik terepjárójának kulcsát dobta nekem. Annyira ismer minket, mint a tenyerét, sokkal kényelmesebb lesz neki és még a doki is befér mögénk, na meg Mark ha éppen nem kap szívrohamot, hogy nem a megfelelő körülmények között szállítjuk le a szállítmányt.
Elindulunk a dokit keresni, de hamarabb toppanunk bele, mint számítottunk. A szemén látszik, hogy nem tetszik neki a tervünk, de nem tud mit csinálni, vállat von egy kicsit hezitál, de elindul velünk a parkoló felé.
Mark tényleg mint egy aggódó anyuka áll ott végig Chris mellett és támogatja a kocsiig, a doki kicsit lemaradva topog utánunk.
A kocsihoz érve egy kicsit elbizonytalanodok, hogy mégis, hogyan fogunk eljutni, úgy hogy ne okozzak neki fájdalmat. Itt annyira nem vészesek az utak, és megpróbálom nem a sport vezetési tudásomat megcsillogtatni, de akkor is féltem őt, de ennek nem adok hangot, mert akkor a két társuk azonnal kapna az alkalmon és cibálnák is a mentő felé, amit tudom, hogy nem szeretne.
- Na akkor valahogy be kellene hajtogatni. - felelem a fejemet vakarva és odalépek Chris mellé. - Hogy segítsek? - nem merem megfogni, csupán a karját, amit végig idefele fogtam, mintha attól félnék, hogy elnyeli a föld, az úton. Markra pillantok, de csak egy pillanatra, mire sebesen veti magát a helyemre, és óvatosan lök el mellőle, és veszi kezébe az irányítást. A doki türelmesen vár, hogy kell e a segítsége, én addig a vezető üléshez sétálok és beülök gyorsan, hogy mindent átállítsak a saját méreteimre, hogy amikor Chris beült és kényelembe helyezte magát, már csak indulnunk kelljen.

Apuval nehéz. Hol kevésbé, hol jobban, napja válogatja és az, hogy milyen lábbal kelt ki az ágyból, milyen szögben esnek a napsugarak, hány szemecske cukor került a reggeli kávéjába, vagy éppen ki bosszantotta fel őt előző nap, ami miatt megmaradt a pokróc viselkedése. Mindig ilyen volt, és ahogy idősödik, úgy válik egyre nehezebbé a természete. Emiatt is nehéz megmondani, hogy Savannah mire számíthat, ha majd ott állnak egymással szemben – én inkább javaslom, hogy üljenek - a nagy szembesítés pillanatában.
Könnyen lehet, mert ugyebár bármi megeshet, hogy átfordul az eddigi tiltás és óvás egyfajta beletörődésbe és elfogadásba. Talán az elmúlt néhány év elég volt neki ahhoz, hogy Savi bebizonyítsa, hogy tényleg erre vágyik és erre született, hogy képes megtenni lépéseket annak érdekében, hogy onnan folytathassa, ahol az apánk miatt kényszerrel abba kellett hagynia. Egyedül ugrott fejest a tervezésbe és a megvalósításba is. Keresett, utazott miatta és kapcsolatokat teremtett más csapatokkal mind ezt úgy, hogy nagy valószínűséggel apánkhoz nem jutottak vissza az információk, mert a nyakamat tenném rá, hogy ez esetben már a kezdeti fázisban igyekezett volna elfojtani a törekvéseit. Nem hagyta volna, hogy belelovalja magát, hogy akárcsak a leghalványabb remény is felcsillanjon, hogy ő majd egyszer igazi versenyzőként állhat ott a rajtrácson mellettünk.
Talán nehéz vele, és sok olyan dolog van, amiben nem értek vele egyet és sokan mások sem. Viszont abban nem kételkedhet senki, hogy ő lenne az utolsó, aki kételyek közt hagyná vergődni a gyerekeit. Ő biztosan nem játszaná el azt Savival, hogy ha tudomására is jutottak a tervei, az utolsó előtti pillanatban nemes egyszerűséggel közli vele, hogy „ezt nem!”. Inkább ment volna elébe a dolgoknak már akkor, sőt, azt is kinézem belőle, hogy még az előtt, hogy megfogalmazódtak volna a lányában a folytatást illető gondolatok.
Ha tehette volna, velem is így jár el, mikor a McLaren mellett tettem le a voksomat. Amint a fülébe jutott volna, hogy már elkezdődtek az előkészületek a szerződtetésemmel kapcsolatban, már robogott is volna át az illetékes istálló központjába, hogy kikérje magának már csak azt, hogy a csapat vezetősége ajánlatot tett nekem mikor, mindenki tudta jól, hogy biztos ülésem van. Én viszont Savihoz hasonlóan kész tények elé állítottam, mikor annak eljött az ideje. Más kérdés, hogy emiatt mindig lesz egy bizonyos mértékű sértettség benne, mert tudja, hogy a Ferrarival, az ő csapatával, az ő tanaival és az én kvalitásaimmal meglehet, hogy már világbajnok lennék. Márpedig mi nagyobb büszkeség lenne számára annál, minthogy az ő gyereke az ő csapatával kapja meg a mindent jelentő serleget?
Hogy ezek fényében mit várok ettől a beszélgetéstől közöttük? Fogalmam sincs. Talán tényleg csak duzzogni fog, de az is lehet, hogy végig kergeti majd őt a paddockon. Nyilvánvalóan az aktuális hangulatától függ.
- Majd behozod. Hallottunk már a világtörténelemben olyan bajnokokról, akik nem húsz éves korukba kerültek a mezőnybe. Gondolj Fangiora – biztatom őt kicsit sután. Hiába, hogy a mai világban egyre fiatalabbakat ültetnek a versenyautókban, sokunk seggén bizony ott volt még a tojáshéj, mikor az első szerződésünk megköttetett, de vannak olyan nagy nevű versenyzők, az általam említett az egyik legnagyobb mind a mai napig, aki nem huszonegynéhány évesen kezdte a pályafutását, mégis sokszoros világbajnok lett belőle. Megrázom a fejem – nem díjaznám én se, hogy ennyi kihagyás után élesbe kezd, főleg, hogy a téli felkészülési időszakon se vettél részt. Bár ők se hülyék, nem is engednék – és itt most nem csak a fizikai állapotáról van szó, hogy talán nem bírná a terhelést a kihagyott hosszú idő miatt, hanem a már meglévő versenyzők kötött szerződéséről is. Senkit nem fognak elküldeni, ha jól teljesít, hogy a helyére hozzanak valaki mást – most akkor itt lesz az ideje félretenni a türelmetlenségedet. A legnagyobb lecke – mosolyodok el. Tényleg az, türelmetlen. De talán pont a legjobb csapathoz és közegbe fog kerülni ahhoz, hogy ezt a türelmetlenséget, mint vadhajtást, levagdossák róla, mert kihat az ember vezetésére és gondolkozására, amivel nem csak magát, de mások életét is veszélybe sodorhatja. Persze nincs olyan, hogy az ember a verseny hevétől ne csinálna ostobaságot vagy kísérelne meg veszélyesebb, meggondolatlan manővereket… de ha az alap mentalitása veszélyes valakinek, már el van könyvelve a tragédia.
Egyetértek vele abban, hogy a nevünkből eredő előnyöket most ki kell használnia. Én is tehettem volna ezt, mikor évekkel ez előtt a mezőnybe érkeztem és nem a sokadik évemet húznám már narancsban, évről évre egyre gyengébb, mostanra kijelenthetően katasztrófa konstrukcióval. Az én részemről is eljött az ideje a váltásnak, de az utam valószínűleg most se a pirosak felé fog vezetni.
- Ahh, ne viccelj! Az Indycarosok még szemközt is köpik azt, aki azt meri állítani, hogy a Forma 1 az autóversenyek csúcsa – tény és való, hogy a mai autóversenyzésbe belegondolva, én se szívesen jelenteném ezt ki. De ez attól is függ, hogy milyen szempontokat veszünk figyelembe. Bizonyos autósportok közötti feszültséget amúgy soha nem a versenyzők generálják és nem egymás lenézéséről szólnak az ellentétek, hanem a média és a „rajongók” szítják a feszültséget. Az viszont tény, hogy amióta a Libertynél van a Forma 1 is, azóta jobban és bátrabban tudunk terjeszkedni mi is Amerika irányába.
- Azt ki kell érdemelni, Kicsike! – jegyzem meg pimaszkodva, ami a nap folyamán, de főleg a baleset óta talán most sikerül először. Eddig nem tudtam azzal foglalkozni, hogy nagy humorral reagáljak bármire is, vagy épp nekiálljak rángatni Savi bajuszát, mert normális esetben talán ezt tettem volna. Első körben kikértem volna magamnak, amiért egy büdös szót nem említett nekem arról, hogy az F2 egyik csapatával tárgyal, de bezzeg, ha én kezdtem volna bele az ő érintettsége nélkül a Mercedessel tárgyalásokat folytatni, valószínűleg levette volna a fejemet.
Úgy tűnik, hogy én nem tudok olyan feltűnésmentesen élni és létezni, mint ahogy ő tette és még az előtt ki fog kerülni a hír, hogy márpedig engem a Mercedes vezetőségével láttak ebédelni – ami nyilván nem egy baráti kis bájcsevejt jelent – hogy bármi komolyabbal tudnék szolgálni akár én, akár a csapatok valamelyike. A McLaren egyelőre nem tudja, hogy miféle törekvéseim vannak. Legalábbis én nem mondtam nekik semmit, viszont ők se hülyék, tisztában vannak vele, hogy ilyen évek után valószínűleg búcsút kell venniük tőlem. Illett volna már ennyi idő alatt egy versenyképes autót rakni alám. Nem világbajnok autót várt tőlük senki… de egy olyat legalább, amivel versenyben lehetünk az élen harcolókkal. És nem egy, nem két évről van itt szó. Többet pedig nem fogok náluk elfecsérelni, nekem sincs végtelen időm.
Mark kiborulása valamilyen szinten jogos. Én se szívesen engednék el egy kérdéses állapotban lévő embert mentőautón kívül mással sehova, főleg nem akkor, ha erős kapocs fűz hozzá. Olyan ő nekem, mint a második apám egy kicsit érzékenyebb és aggódóbb kiadásban. Amit aputól nem kaptam meg soha ilyen jellegű törődés formájában, azt tőle igen, hiszen neki kellett fizikálisan és mentálisan is felkészíteni miután apu képességeit már meghaladtam, és nem csak a versenyekre, de az életre is. Vele vagyok összezárva már tizensok éve, ebből eredően tudja, hogy mennyit bírok, hogy mi az, amikor már le kell álljak, amikor pihenésre van szükségem. Azt pedig én tudom csak igazán, hogy soha ilyen állapotban nem látott még korábban. Innen az aggodalma és a félelme is.
- Nem is benned nem hiszek, Savi, hanem ebben az ördögben! Lyukat lenne képes beszélni a hasadba, hogy ne is a kórházba vidd, hanem egyenesen a szállásra, majd vesz be néhány bogyót és „holnapra jobb lesz” – mutat rám gyanúsítgatva, mire amennyire tőlem telik, megemelem magam mellett a két kezemet, tenyérrel felé.
- Kikérem magamnak, ártatlan vagyok! Úgy nézek ki, mint aki tudja, hogy ezen most egy aspirin segíteni fog? Max egy doboz, de az is csak azért, mert alvóra gyógyszerezném magam úgy… - pillantok a plafon irányába, majd a közeledő apánkat látva megvonom a vállam – úgy örökre.
Soha nem voltam híve a gyógyszerszedésnek. Egyedül egy dolgot viselek el, a különböző fájdalomcsillapító tapaszokat, de azokat is csak ideig óráig, ha már nincs más út, hogy elmúljon a fájdalom. Most ötletem sincs, hogy mivel fognak előállni. De nem is én vagyok a doki, hogy kitaláljam.
Mark, aput talán csak egyfajta szíverősítőként hívta, hogy ő is tisztában legyen az állapotommal, az viszont sejthető volt már az első pillanattól kezdve, hogy nem különösebben fogja megrendíteni a dolog, lerendezi majd annyival, hogy jó látni, hogy egyben vagyok. Valahol nem bánom, hogy ilyen a felfogása. Talán ridegnek tűnik és nemtörődömnek, Mark arcáról is lerí, hogy zokon veszi amiért két perc után már távozik is fülén a telefonnal, de nekem így mégis könnyebb. Eleve utálom, ha pátyolgatni akarnak, az pedig végképp kellemetlen, hogy pont az lásson elesettnek, aki arra tanított, hogy keménynek kell lenni és rendíthetetlennek. De, ha már itt tartunk, valakit mégis hiányolok, akinek viszont nemcsak, hogy elviselem a pátyolgatását, de olykor-olykor még vágyok is rá.
Mark segítségével ráncba szedem magam amennyire csak lehetséges, majd együttes erővel indulunk el kifelé az épületből. Félúton csatlakozik hozzánk az egyik orvos is, aki valószínűleg jött volna velünk a kórházig, így jelen esetben sincs másként, csupán a jármű formája változik.
A kocsi mellett állva viszont nagyobb problémába botlunk, mint azt először megfordult volna bármelyikünk fejében. Savannah kérdésére már épp válaszolnék, mikor Mark odébb hessegeti, hogy a kezébe vegye az irányítást, de láthatóan ő se igazán tudja, hogy mit is kellene tenni.
- Emberek, nem a gerincem tört ripityára! – húzódok el Marktól némiképp indulatosan. Picit tántorgok a lendülettől, de a kocsi oldalára csapva a kezem megtartom magam – úgy bánsz velem, mint egy hímes tojással. Bezzeg amikor futni megyünk vagy tekerni, ha kiköpöm a tüdőmet se érdekel.
- Persze, hogy nem! Akkor az a dolgod, hogy fuss vagy tekerj és kiköpd a tüdőd! – morran rám, miközben belekapaszkodik a karomba – ülj be! És ne morogj! Olyan vagy mint az apád - azért megnézném, hogy ő, hogy viselkedne ilyen helyzetben, hogy mennyire lenne morgós vagy nem morgós medve? Minden esetre beülök az anyósülésre, szerencsére nem kell túl mélyre ereszkednem hozzá, de a szemeim még így is majd kiugranak a helyükről.
- Baj van?
- Nem, nincs… - nyögöm feltartva a kezem, hogy eszébe ne jusson tovább babusgatni. Csak azért, hogy ne érezze úgy, hogy a hátam közepére se kívánom, megpaskolom a karját, majd homlokráncolva, nagyot nyelve pillantok Savira – ha te készen állsz, mehetünk. Essünk túl rajta.
- Ide kellene eljutni – nyúlik előre egy telefont tartó kéz közöttünk, képernyőjén két jelzéssel, ahol mi vagyunk és ahol a kórház. Nem nagy út szerencsére, a várható érkezési időnek is körülbelül negyedórát saccol, ami most pont elég lesz arra, hogy Mark mellett mindannyian megbuggyanjunk.
- Ha lehet, most a biztonsági övet ne kösd be – kocogtatja meg a vállamat a doki, bár nem tudom miből szűrte le, hogy épp bekötni készülök magamat, mikor az egyetlen dolog amire koncentrálok, hogy meg se mozduljak. Nem is tudom mi okoz nagyobb gondot jelen pillanatban, a fejem zakatolása, ami kísértetiesen emlékeztet a Jumanji filmek jellegzetes dobjaira, vagy minden más testtájam fájdalma? – Miss Deneuve, lassan jó?
- Azért próbáljuk tartani magunkat ahhoz a negyedórához – kérlelem Savit. Rühellem a kórházakat, ami talán egy gyerekkori élményhez köt, mikor fára mászás közben megcsúsztam és fejjel tompítottam a járdán. Csak annyi emlékem van, hogy összehánytam a jövő hetet is és hogy idegen emberek hurcolnak el a szüleimtől miközben üvöltve nézem őket, hogy ők kint maradnak, engem pedig bevisznek egy kisebb szobába… ez olyan mértékű sokként ért, hogy még felnőttfejjel is szorongok a kórházak puszta gondolatától is. A mentőautó okozta pánik pedig valószínűleg az állandó szirénázáshoz köthető, amit abban az egy-két napban hallgattam, míg ott voltam.
Savi jól vezet közúton is, efelől semmi kétségem, rengeteget ültem már mellette az anyóson. Most viszont, és ez nem az ő hibája, szinte minden egyes úthibát mintha sokszorosan éreznék minden porcikámban. Nem is tudnám megmondani, hogy mikor, de a két ülés közötti könyöklőt is úgy kezdtem el szorítani, mintha ezen múlna az életem – mondd, hogy nincs már sok…

Chris and Savi

I'm wearing this

Titokban remélem, hogy az egész Deneuve klán majd nekem fog egyszer szurkolni a lelátóról, akár jövőre, mert ha egyszer eljutok álmaim szintjére, akkor tudom, hogy Chris nem lesz ott, mert ellenem kell majd versenyeznie. Két esélyese a dolog, vagy egy csapatba fogunk tolongani, amit kétlek, mert van egy olyan érzésem, hogy sosem adja majd be a derekát és megy át a piros csapathoz, hogy apu alá kerüljön, nekem meg minden vágyam az lenne. De persze tudom, hogy még így sem garantált a helyem apunál, nekem meg kell küzdenem majd érte, ha el is jutok olyan szintre, lehet nem fognak elegen tolongani egy női pilótáért, és ebbe apu is bele fog tartozni. Nagyon sokat kell mutatnom ahhoz, hogy valamelyik csapatfőnök azt mondja, hogy vállalja a rizikót és szerződtet, lehet csak pót pilóta leszek, bár arra nem hinném, hogy megérné aláírnom, addig versenyezhetek F2-ben, ameddig nem kapok biztos helyet a 20 legjobb között. Bár az sem jobb kilátás, de bízok benne, hogy a nevem ebben is segítségemre lesz. Lehet nem kellene erre hagyatkoznom, de ennyi kihagyás és a tény, hogy nem nőtt semmi a lábam közé nem könnyíti meg a helyzetem és mindent ki kell használnom amit csak tudok, így azt is amit eddig nem akartam, a családom hírnevét, a mások által szerzett dicsőséget. De majd bizonyítani fogom, hogy nem hiába és megérdemlem, amit ezzel együtt kapok, nem csak elkényeztetett csitriként használom ki azt amibe beleszülettem.
- Nagyon jól tudod, hogy mennyire türelmetlen vagyok minden téren, szóval igen kemény lesz számomra, főleg, hogy már lassan 3 éve ezen agyalok, dolgozok és tervezek meg mindent, de már a célegyenesben nem leszek sürgető. Meg fogom tartani a csapat által előírt tempót és csak akkor megyek bele a közepébe, ha tényleg muszáj, de ne legyen szükség másik pilótára, amúgy sem szeretem más kocsiját vezetni. - nyavajgok egy kicsit, bár még az is felemelő érzés lenne, ha így kerülnék be a pályára. - Ami meg a felkészülést illeti. - vakarom meg a tarkóm, kicsit félrenézve, de már úgyis tudom, hogy lebuktam előtte, minek is titkolnám, előtte nem szoktam semmit. - Elég sokat koptattam a gumikat az utcán egy kis versenyért, nem az igazi tudom, de azért annyira mégsem jöttem ki a gyakorlatból. - szinte rá sem merek nézni, de azért a fél szemem az arcán van és keresem a reakciót, amit ez az egész kivált majd belőle. - De csakis a gyakorlás miatt, természetesen és soha nem hagytam ki egy edzőtermi látogatást sem, mindig annyit jártam, amennyit kellett, és sosem többet, de nem is kevesebbet. - nagyon fontos, hogy ne csak a kocsiban teljesítek jól, kell a fizikai erő, hogy bírja  a testem azt amit egy ilyen kocsiban kap egy futam alatt. Chris elég sokszor a tudtomra adta, hogy ne lustuljak el az egyetemi éveim alatt sem, bár ha nem mondja se tettem volna, mert fejben én örökre autóversenyző leszek, ha kihagyással is, de ha fejben eldől nem akarom, hogy a testem legyen a visszatartó erő. Talán ezért is lesz egyszerűbb alkalmazkodnom majd, minden pilóta gyerekkora óta űzi ezt az egészet manapság, így ezzel nem vagyok előnyben egyikkel szemben sem. talán kitartóbb vagyok, mert lányként nem elég csillogtatni egy tudást, ami a pasiknak elegendő, nekem többet kell rá tennem, de jobb is így, mert magamból is kihozom a maximumot.
Tudom, hogy nem csak abból áll ez az egész élet, hogy beülünk akocsikba, edzünk mint a fene és szépen megyünk pár kört, Chris szintjén már elég nagy szerepet játszik a média szereplés, sőt mostanában egyre többet kell a képernyőn lenniük olyan helyzetben, ami nem mindenkinek kényelmes. Tudom, hogy a legtöbb pilóta egyenesen utálja ezeket a dolgokat, hiszen ők tényleg vezetni szeretnek, és versenyezni, de ez már azzal is jár, hogy mosolyogni kell a kamrába a legszarabb napjaikon is, és elmondani, hogy mit gondoltak egy adott verseny hétvégéről. Én ugyan nem vagyok velük egy szinten, de a családom hírneve miatt hasonló kínokon kell átesnem, ami ha így belegondolok nem is akkora kín, ha végre magam miatt faggatnak és nem a tesómról, vagy apuról. Igaz néha kérdeznek rólam, mit tervezek a jövőben, volt amikor erre egyértelmű választ tudtam adni, ma már nem tehetném meg, nem ameddig nem tudok ey aláírt szerződést mutatni apámnak, mert addig ezek csak szavak amit a levegőbe beszélek, de nincsen nyoma, nincsen bizonyíték arra, ami elhangzik. Jobban szeretném ha tőlem tudná meg és nem az internetről, így addig csak mosolygok és azt mondom, amit mindenki hisz, terveim között szerepel kommentátorként tovább utazni a cirkusszal, majd ilyenkor jön a tündéri mosoly és az elköszönés. Csodásan betanultam, már nagyon jól hazudok a riportereknek, ha kell.
- Azt hiszem ki fogom. - húzom ki magam mosolyogva, teljesen őszintén, szinte érezve a közelemben a mikrofont, ami már azt kérdezi mit gondolok a versenyről, milyen volt a kocsi. - Azt sajnálom a legjobban, hogy még nem kürtölhetem világgá, mert egészen biztosan nagy szenzáció leszek, nem biztos, hogy a  tudásom miatt elsőként, de úttörő akarok lenni Chris, egy olyan ember, akire majd felnéznek egyszer, jussak bármeddig is. - akárcsak ő, ő is meglepett sokakat, amikor magára öltötte a narancs öltözéket a várt piros helyett. Apám legnagyobb bánatára, és mindenki legnagyobb örömére, hiszen volt miről cikkezni elég sokáig. Olyan kacifántos sztorikat olvastam, hogy apu már szóba sem áll a fiával és kitagadta, de persze erről egy percig sem volt szó. Csalódott, de ez nem azt jelenti, hogy nem akarta volna a legjobbat akkor is a gyerekének. Na majd ha megtudják, hogy átigazol, mert tudom, hogy át fog, nincs az a kocsi, ami itt tarthatja ennél a csapatnál a jövőben, akkor jöhetnek az izgalmas sztorik, már előre félek miket fognak kitalálni.
Mark hirtelen kirohanása okozta, hogy úgy éreztem meg kell védenem a becsületem és azt is, hogy Chris mit akar, tudom, hogy nem a legjobb ötlet, de ilyen esetekben, még ha hülyeség is, mellette állok, mindig mellette állok, az ő szava szent főleg ha magáról van szó. Tudja, hogy mi a jó neki, remélem, mert olyan mértékben kiállok mellette, pedig nekem is vannak kétségeim az úttal kapcsolatban.
- Na jó, senki nem bogyózik, nem fog lyukat beszélni a hasamba, tökéletesen ura vagyok a helyzetnek és leszek. A kórházba megyünk, mert én is aggódok mi van ezzel a dinkával, szerintem jobban mint te, szóval ne aggódjatok annyit, majd ha beszélni kezd leragasztom a száját. - nézek rá, miközben a szemem nevet, de a számmal próbálok komoly maradni, hátha valaki elhiszi, amit mondok.
Mark arckifejezése megnevettetne, amikor apu csak úgy elsétál, de dolga van és látta Christ, mondjuk nincs a legjobb formában, de apu sosem kislányokat nevelt, mindig is tudta mikor kell aggódnia komolyabban és ez nem a helyzet volt. Az állapota nem volt tökéletes, sőt, minden volt azon kívül, de az évek alatt már fel tudja mérni mikor kell itt maradnia velünk és mikor mehet a dolgára annak ellenére, hogy a fia majdnem ottmaradt a kocsiban, a hangsúly a majdnemen van és neki ez elég. Ő szeret minket, én határozottan ki merem jelenteni, hogy az életénél is jobban szeret minket, de neki ilyen a természete és mi ezzel tisztában agyunk, de Mark és aki kívülálló a családi négyesünkből ezt elég furán foghatja fel, de ez nem baj.
Mondanám, hogy tempósan érünk a kocsihoz, de mintha tojás lenne a talpunk alatt úgy lépdelünk a parkolóig, pedig nekünk semmi bajunk nincs. Persze nem minden lett teljesen hibátlanul kitalálva, így a beülésénél gondok akadtak, próbáltam segíteni, de olyan mértékben lettem odébb raka Mark által, hogy jobban gondoltam ha beülök és elindítom a kocsit, hogy amint belegózták a bátyám indulni tudjunk.
A volán mögött ülve hallom Christ mérgelődni, amitől elnevetem magam, egy kicsit hangosabban, mint kellene, mert kapok egy csúnya pillantást Marktól, de nem ettől fogok megijedni. Megy egy kis oda vissza szócsata, mire nagy nehezen elfoglalja mindenki a helyét, tisztáztuk, hogy Chris szarul hazudik, legalábbis én tudtam, de szerintem mindenkinek egyértelmű volt, hogy nem valami kényelmes ez neki.
- Indulunk, Chris ha rosszul vagy szólj ha tapossak bele szólj. - de valaki igazított egy kicsit a kijelentésemen, mire folytattam. - Savannah, nem szeretem a formaságokat és ideges is leszek tőle. - nézek a visszapillantóban a dokira, nem akartam megbántani, de életemben először izgultam, hogy vezetnem kell. - Lassan, semmi taposás, és meglesz a negyedóra. - bólintottam még mindig a doki felé és elindultam, mintha most kezdtem volna a tanulást, még mázli, hogy automata van alattam, ennyi felelősség mellett még nem tudtam volna arra is figyelni, hogy úgy vegyem a sebességet, hogy ne rántson a kocsi. Sose esik nehezemre ismeretlen autót vezetni, mos sem ezzel volt a gond, sokkal inkább, hogy mindenki olyan ijedten nézett hol rám, hol Chrisre minden egyes úthibánál, amit nem tudta kikerülni. Szlalomozni nem akartam köztük, de így volt amire rá kellett mennem, és minden egyes ilyennél fél szemmel néztem hogyan Chris arca eltorzul egy kicsit. A gyomrom már egy szűk kis valami volt, látva, hogy fájdalmat okozok neki, így lassítottam.
Az egyik lámpánál állva néztem először Chrisre, hogy megvan e, a keze a könyöklőt markolta, a jobb kezemet az övére tettem, mert másra amúgy sem használtam és megfogtam a kezét, hátha segítek neki, nem tudom hogy de próbáltam.
- A következő kanyar után már ott is vagyok. - ígérem neki, mintha rajtam múlna, hogy mennyire van messze a kórház, ha tehetném közelebb hoznám, hogy azt az egy kanyart se keljen megszenvednie, de nem tehetem.
Gyorsan paskolok le, itt már jobb az út, így a negyed órából csak egy kicsit kicsúszva érünk a kórházba. Kipattanok, hogy Chrihez siessek, de Mark már a nyitott ajtónál áll és megragadja óvatosan Chris kezét.
- Bemegyek szólni, hogy itt vagyunk, tudom, hogy várnak, de nem akarom, hogy a sok lesifotós itt akarjon elkapni minket, mert várni kell még a váróban. - teszem a kezem Chris vállára, és Mark kezébe adom a kulcsot, hogy ha kiszálltak zárja be. A dokival a oldalamon indulok el a bejárathoz, hogy minél hamarabb vizsgálót szerezzünk neki, még csak egy percet se kelljen kint lennie, ahol bárki lecsaphat rá egy fotóért, most nem igazán fotogén, mondjuk még ilyen nyomorult állapotban is dolgoznak a gének, de an.
- Deneuve névre elvileg ideszólt a doki, hogy jövünk. - köszönés nélkül robbanok a recepcióhoz, mint egy igazi bunkó. - Jó napot, elnézést, a bátyámról van szó, szeretném ha minél hamarabb bekerülni a vizsgálóba, nem igazán lenne jó ha itt kellene várni. - nézek körbe, elég sok az ember, Silverstone nem az a hely, ahol egy Forma 1-es pilót csak úgy sétálgathat bárhol feltűnés nélkül.
- Igen hölgyem már várják őt, ha megjött, bekísérem a szobába. - mosolyog rám a nővér, amiért hálás vagyok, mert egy kcisit leengedek a mosolyára.
- Bemehetek vele? - kérdezem az esélytelenek nyugalmával, mert tudom, hogy a vizsgálatoknál úgysem lehetek ott.
- Sajnos nem, de itt meg tudja várni. - mutat a váróba, ahol szintén nem lesz jobb nekem, főleg, hogy már a fél város,  sőt az ország tudja, hogy Chrissel történt valami, nemsokára már itt fognak tobzódni a sajtósok, és nem akarom, hogy akár engem, akár Markot letámadják, ismerve, hogy mindkettőnknek köze van hozzá.

Mióta világ a világ, a Forma 1 a férfi nemre épül. Velünk kezdték, és ahogy jelenleg állunk sanszos, hogy „velünk is fogják befejezni”, bár… ahhoz, hogy ez a széria megszűnjön, valószínűleg ki kell billennie a Földnek a tengelyéből, vagy ellenkező irányba forognia. Viszont amilyen a versenyirányítás, hiába, hogy kezdenek a modern időkbe áttérni és a nyugati szellemiséget felvenni, a háttérből még mindig a legnagyobbak, az ősöregek dirigálnak, akik talán megélték már azt a néhány alkalmat, hogy nőt mertek autókba ültetni, s mind-mind kivétel nélkül negatív visszhangot keltett. Több, mint harminc éve már, hogy nincs nő a szériában, de ma már sok olyan friss újonc van, közöttük nők is többek között az F3-ban vagy az F1 Academybe, akik méltók lennének arra, hogy néhány év elteltével ülést kapjanak a köreinkben. Sokan viszont tartanak attól, hogy ez miféle változást jelentene, tekintettel arra, hogy teljesen más egy nő, valamint egy férfi testfelépítése. Ha önmagában a vázszerkezetre is gondolunk egy nő sokkal törékenyebb, és bár hosszú távon sokkal kitartóbb, vannak olyan hatások, olyan testre ható erők, amit talán nem lennének képesek ötven, hatvan, hetven sok körön keresztül elviselni. Gondoljunk csak bele, egy-egy kisebb kanyar is akár 8G erővel hat a testre… tudom, én magam is érzem, hogy ez nem az, amit egy test állandó jelleggel el tud viselni, ráadásul az egyre sűrűsödő versenynaptár, a belengetett huszonöt-huszonhat verseny azt se fogja engedni és hagyni, hogy a testünk regenerálódjon és kipihenje magát a soron következő hétvégére. Lassan ott tartunk, hogy 52 héten keresztül – mínusz az ünnepekkel egybeeső hétvégék – ott kell lézengjünk a pályákon és akörül, hogy a világ élvezze az általunk biztosított cirkuszt. Csakhogy nem gondolnak bele abba, hogy ezzel a sok versennyel a sportág elveszíti a szépségét és varázsát... elmúlni látszanak az idők, mikor két-három heteket kellett még várni és tűkön ülni, hogy végre láthassa mindenki a maga kedvencét, hogy akár családok gyűljenek össze, hogy közös erővel szurkoljanak valakinek, vagy valakiknek. Élvezet volt várni valamire. Ha ezt az amúgy is horribilis mennyiségű futamot még megtoldják néhánnyal, az a visszájára fog elsülni és nem az fog bekövetkezni, amit remélnek, hogy majd több pénzt hoz a házhoz és egyre többen ülnek le a TV-k elé vagy mennek ki a pályákra. Az emberek megfogják unni. Már nem fogja a nézőket a televízió elé vonzani a bajnoki versengés, nem lesz számukra izgalom, mert tudják, hogyha ki is hagynak egyet, a következő héten betudják pótolni az elmaradást.
Hogy egy nő kerüljön közénk, talán lehetne egy újabb változtatás, egy újabb olyan pont, amin keresztül még több nézőt tudnának bevonni. Nem csak a „kislányokat”, akik a „jóképű pilótákért rajonganak”, hanem a férfiakat is, akik szurkolhatnak a belevaló női pilótának. Nem akarom, hogy ez legyen a vége… nem akarom, hogy csak a pénz, csak a nézőszám robbanásszerű növekedésének reménye hozza közénk a női versenyzőket. Én a tehetségükre várok, a rátermettségükre. Arra, hogy merjen kockáztatni az FIA, próbálkozzanak. És ha másként nem is, első körben hagyják, hogy tesztpilótákat vagy tartalékpilótákat hozzanak a csapatok a kisebb szériás lányok közül, hogy lássák, mit tudnak produkálni egy, az övéknél messze erősebb autóval. Aztán döntsenek a számok és a tapasztalatok.
- Elég, ha arra gondolsz, hogy mennyit küzdöttél ezért, most már nem ronthatod el gyakorlatilag a célegyenesben – ismerem őt, és ismerem magamat is. Ő talán türelmetlenebb nálam, én az elmúlt években komoly önfegyelmet és türelmet gyakoroltam a csapatnál, de mindketten azok a fajták vagyunk, akiknél hamar elszakad a cérna, ha az, amire vágyunk már elérhető közelségben van, mégse tehetjük rá a kezünket. Neki most nem szabad meggondolatlannak lennie, nem siettethet semmit. Ha ki kell várnia, akkor ki kell várnia és ha türelemmel kell lennie, akkor igenis, meg kell erőltesse magát, máskülönben megint kicsúszik a kezéből minden, és talán nem is lesz több lehetősége arra, hogy újra visszaüljön a nyeregbe.
Utóbbi megjegyzésén viszont elmosolyodok.
- Akkor gondolj bele, hogy én mit szólnék egy hasonló esethez? Ha nekem kellene más autóját használnom? – ha azt vesszük, a mezőny kilencvenhat százaléka alacsonyabb nálam. Ki jobban, ki kevésbé, de az én magasságomat nehéz lenne belepasszírozni egy nálam akárcsak egy fél fejjel alacsonyabb ember kocsijába is. Ezek a versenygépek mind-mind egy adott pilótára vannak szabva, legalábbis ami az „utasfülkét”, az ülés kialakítását illeti. Nem egy egyenkabinba ül be az ember, ezeket gyakorlatilag egy adott testre formálják, hogy minél tökéletesebben legyünk képesek egyé válni a kocsikkal. Na most el lehet képzelni, hogy én hogyan érezném magam a mezőny legkisebb pilótájának az ülésében.
- Mhm… nem tudom hihetek-e neked – méregetem őt gyanúsan, vékony réssé szűkített szemekkel, majd óvatosan nyúlok az álla felé, s hüvelyk, valamint a mutatóujjam közé csípve, megforgatom a fejét. Ügyelek rá, hogy a nagy nyújtózkodás közepette ne mozduljak rosszul, de ebbe szerencsére nem halok még bele – nem tudom… a nyak napokat mintha kihagytad volna – jegyzem meg kritikusan, mígnem elvigyorodok jelezve, hogy csak a vérét szívom. Szükségem van legalább erre a kis közjátékra, hogy kellő mértékben tudjam terelni a figyelmemet magamról és a mindenféle jellegű bajomról – de amúgy lett volna jobb módja is annak, hogy formában tartsd magad versenyzés téren is, csak… - vonok vállat ami már kicsit kellemetlenebb mozdulatnak bizonyul, fel is nyüszítek tőle, de nem sokra rá folytatom – csak be kellett volna avatnod engem is, és talán tudtam volna intézni neked valami mást is. Vagy legalábbis szóltam volna egy-két szót az érdekedben – arról már inkább nem mondok semmit, hogy hány alkalommal kellett az elmúlt évek alatt apu előtt is sumákolnom, amikor egy-egy kocsit ledumáltam neki. Néha-néha kamuzott, hogy mire kell, de engem nem tud átverni. Legalábbis ilyen ócska humbuggal biztosan nem.
- Savi, már akkor fel fognak nézni rád, ha az F2-ig eljutsz állandó pilótaként, nem szimplán tesztpilótaként. És ehhez a nevedre se lesz szükség, ha látják, hogy meg van benned az, ami a többi lányban esetleg nincs – mert igen, vannak páran lányok, akik nagy reménységei voltak a sportágnak, többen egy külön, csak nőknek létrehozott szériában is helyet kaptak, de egyikőjük se bizonyult elég jónak ahhoz, hogy felmerjék őket hozni a királykategóriába, vagy az F2-ben alkalmazzák őket állandó versenyzőként. Én pedig mérhetetlenül bízok benne, hogy neki sikerülni fog. És nem csak azért, mert a húgom. Sőt, főleg nem azért, mert a húgom! Testvérként nem biztos, hogy rajongok a gondolatért… még azt is kijelenthetem, hogy főként a mai esetem, de után jobban aggódok, mint eddig valaha, és kezdem megérteni apu aggodalmát, hogy miért tiltotta el őt. Viszont a versenyzői vénám szinte remeg azért, hogy egy belevaló másik Deneuve is felkerüljön a rajtrácsra, még ha egyelőre csak a kisebb kategóriában is.
Savi megjegyzésére horkantok egyet, Mark pedig velem egyszerre szusszant.
- Hidd el, tényleg megteszi – biztosítom a húgom szavainak igaza felől.
Mark egy különleges példánya az emberi fajnak. Az a fajta túlaggódó edző, fizioterapeuta és mindenes, aki szeret kínozni és nyúzni, imádja a véremet szívni, addig futtatni amíg bele nem döglök, és a több kilométeres biciklizést még képes megtoldani úgy és annyival, hogy jóformán észre se veszem, mégis ahogy leszállok a kétkerekűről, élő kocsonyává változok a kimerültségtől. Tudja, hogy hol vannak a határaim, tudja, hogy mennyit bírok elviselni, mi az, ami már túl megy a normálison, és igyekszik úgy alakítani az edzésterveimet, hogyha aznap ágynak is esek a fáradtságtól, másnap mégis energikusabban ébredjek, és újult erővel vágjak neki az újabb adag edzésnek… természetesen. Az a fajta pasas, akiről elsőre azt gondolná az ember a túlzott törődése és örökös aggodalma, a kicsit talán modoros beszéde miatt, hogy meleg, de nem az. Boldog házasságban él már húsz éve a felségével és két gyereket, egy fiút és egy lányt nevelt fel. Talán épp ezért is apáskodik annyira felettem, ezért rajong annyira Saviért is, és ezért beszél velünk olyan lazán, mintha ténylegesen rokonok lennénk, vagy egy második apa figura lenne a számunkra, csak az igazi, tényleges szülőnknél egy jóval érzékenyebb és aggódóbb verzió.
És valószínűleg ezért se rajong azért, hogy apu ahogy jött már el is húzta a csíkot…ellenben velem. Így legalább fellélegezhetek, leengedhetek és nem kell feszengenem, hogy erőnek erejével mutassam, hogy semmi bajom. Teszem mindezt úgy, hogy Mark megőrüljön, mert ha valaki, akkor ő rühelli azt a sokak által követett módit, hogy „egy férfi nem mutatja ki, ha fáj.”
A kocsiba való beszállás és az utazás önmagában nem okozna túlontúl nagy gondot vagy fájdalmat, függetlenül attól, hogy nem találom épp ideálisnak ezt a testhelyzetet, viszont a kátyúk és az egyéb úthibák, ha nem is túl jelentősek vagy épp szakadékméretűek, mégis többet érzek belőlük, mint az normális lenne. Igyekszek nem stresszelni Savit, amennyire lehetőségem van el is fordulok tőle, viszont a visszapillantót nem szedhetem le a szélvédő elől, hogy ne tudjon rám nézni amikor úgy ítéli, hogy jobban megfeszülök a kelleténél. És az sem segít a kínjaimon, hogy mögöttem két folyamatosan jajongó és aggodalmaskodó, az állapotomat jócskán kibeszélő és átnyálazó személy ücsörög. Mennyivel könnyebb lenne csendben. Teljes néma csendben.
Amint a kezét megérzem az enyémen, mosolyt erőltetek az arcomra.
- Köszönöm. Mindent… nem csak a fuvart – többek között azt, hogy az elsők között volt, amikor mellettem kellett teremni, amikor alig vittek tovább a lábaim. Azt, hogy szóval tartott, hogy terelte a gondolataimat és azt, hogy olyan ellentmondást nem tűrően kipenderítette a firkászt, hogy azt egy kidobó fiú is megirigyelte volna. Mit kell ide fizikai fölény, ha valaki ilyen temperamentummal rendelkezik?
Mire észbe kapok, Mark már hámoz is kifelé a kocsiból, Savinak pedig csak hűlt helyét látom magam mellett. Jelen esetben az edzőm és a doki az, akik befelé terelnek és segítenek a kórházba, ügyelve arra, hogy kellő takarást biztosítsanak a számomra, míg az előttünk lévő néhány méter távolságot letudjuk. Mark még sikerrel is jár ezen a téren, a doki viszont bő egy fejjel alacsonyabb nálam, de… a próbálkozást minden esetre díjazom.
- Mr. Deneuve – lép elém egy fiatal kis ápolónő, mikor elérünk a nővérpulthoz, előtte egy tolószékkel, amit a legrosszabb álmaimból is igyekeztem kiírtani. Valószínűleg ez az iszonyat és ódzkodás ki is ülhet az arcomra, hiszen őszinte aggodalom jelenik meg a leginkább egy bájos mesefiguráéra emlékeztető arcon – rosszul van?! Üljön le kérem!
- Nincs… illetve… ez a baja… - morran egyből Mark a szék felé biccentve - ülj le szépen, ne ellenkezz! – én pedig szófogadón ereszkedek le rá és a világ legkiszolgáltatottabb érzései közepette próbálok nem megsemmisülni az emberek szeme láttára. Még futtában Savi felé kacsintok, jelezve, hogy minden oké, majd egyedül, illetve kettesben az asszisztenssel, eltűnök a folyosó végén.

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el egy-egy vizsgálat között, de jóformán örökkévalóságnak tűnik, míg egyik zakatoló géptől a másikig cipelnek, majd vissza abba a vizsgálóba, ahol a hosszú tortúrát megkezdtük. Néhány óra alatt elvégeznek minden olyan vizsgálatot, amit előírtak, és ami normális esetben talán több hétbe telne, amennyiben nem lennék az, aki.
- Egyedül lesz?
- Mármint mikor?
- A pihenő alatt.
Megforgatom a szemeimet, majd a fejemet rázva elvigyorodok.
- Azt hiszem olyan, hogy egyedül, az én életemben nem létezik.
- Nagyon jó! Emily, kérem behívná a hozzátartozóit? – a törpe lány pedig már csattog is kifelé a szobából, s ha minden jól megy, Savival és Markkal az oldalán tér vissza. A doki komótosan biccent feléjük, majd feláll a székéből és közelebb sétál hozzám.
-  Enyhe sokk tüneteit produkálta, mikor megérkeztek vele. Kapott folyadékot, fájdalomcsillapítót, ez hamarosan le is csepeg. Készült mellkas, teljes gerinc és koponya CT. Szerencsére a gerince nem sérült, de enyhe agyrázkódása van, nem jelentős. Kapott a hányingerre is gyógyszert, amitől valószínűleg ki lesz ütve néhány órán át. Négy bordája repedt meg az ütközés során, törés nincs, és a tüdeje se sérült. Első blikkre minimum két hét teljes kényszerszünet. Se a sport, se különösebb mozgás ez idő alatt nem megengedett, maximum naponta egy kis séta és karjait néha nyújtóztassa át, próbálja mozgásra bírni az izmait, de csak óvatosan! Ne engedjék fekve nyomni vagy súlyzót használni, mert idegösszeroppanást fogok kapni, ha emiatt kell behozzák! – én csak forgatom a szemeimet, ő viszont nagyon jelentőségteljesen keresi meg Saviék tekintetét – az ilyen eseteknél szinte biztos a nehéz légzés, ha mégis úgy érzi, hogy nem kap megfelelően levegőt, vagy rosszabbodna az állapota, terjedne a fájdalom, mindenképpen jelezzék felénk, és küldünk egy mentőt! – a doki komoly tekintete mintha csak arra várna, hogy jelezzem, megértettem azt, amit mond, és be fogom tartani a játékszabályokat. Biccentek, nem váratom tovább – írok fel gyógyszereket, a lenti patikában ki tudják váltani. Az adagolást leírom. Hűtse a kérdéses felületet, de csak ésszel, nem hiányzik, hogy tüdőgyulladást is kapjon. A köhögést pedig ne tartsa vissza! Tudom, hogy fájdalmas lesz, de ez esetben egy kisebb párnát szorítson finoman a mellkasához, ide – simítja a tenyerét a kérdéses helyre - vigyázzon magára, kérem, ne legyen ennél rosszabb, jó? Vigyázzanak rá! – mintha nem lenne elég, ha engem kér, a többiek felé is intézi a szavait – ez pedig amíg lecsepeg, pihenjen, megírjuk a kilépő papírjait! – paskolja meg az alkaromat, ami mellettem pihen az ágyon, majd Savi felé biccentve távozik az asszisztensével együtt, magához intve Markot is. Nyilván a továbbiakra való tekintettel vele is szeretne beszélni.
- Hát… megmaradok, most már lehet lazítani.

Chris and Savi

I'm wearing this

Lehet régebben mindegy mennyire küzdöttem volna, vagy akartam volna elérni, amit ma sikerült, nem ment volna. Nem elegendő az én hozzáállásom, ami valljuk be elég karakán és határozott, még akkor sem ha apám nagy befolyással bír, és netán mellettem állna. Mert a döntéshozók akkor sem hajlottak nagyon afelé, hogy a nőket is tolják ebbe a sportba. Miért is tolnák, a gyengébbik nem, a gyenge test, a vasakarat, a talán agresszívabb hozzáállás. Igen ez mind benne van, de nekünk is kell esély, ha pofára kell esnünk, essünk, de ne akarjanak azonnal kizárni. Próbálkozások voltak, de hamar leírták őket, mondván a nők nem idevalók. Dehogynem, csak engedni kell bizonyítani nekik és én fogok is. A testem bírja, tudom, hogy bírja, sokkal többet edzettem egész életem folyamán, mint bárki más, mert tudtam, hogy az átlagos edzésterv ide nem elegendő. Bár az utóbbi időkben elengedtem magam, de sosem hagytam abba. bírom, amit a férfiak, majdnem Chris szintjén vagyok ilyen téren, bár ezt ő sosem vallaná be, de együtt edzettünk évekig, talán annyi hátrányom van, hogy nem olyan erős a testem, mint egy férfinak, de ezen is dolgozni kell szoktatni hozzá, ami nekem gyerekkorom óta megvan.
- Magamat verném orrba ha én lennék az aki keresztbe tesz az álmaimnak, hidd el, most már türelmes leszek, még ha bele őrülök is, ennyi már menni fog. - biccentek a fejemmel, próbálva agamat meggyőzni erről. Nem kérdés, hogy a türelmi része menni fog, nem azért mert olyan könnyű, hanem a cél lebeg a szemeim előtt. A rajtrácson való motorhang, amit nem kintről hallhatok majd, hanem a kocsi belsejéből, a saját magamnak tervezett kocsiban és a nevemet hallhatom majd legalább a családtagjaimtól. Akkor már tetszeni fog apám nem tetsző pillantása, a bátyám büszke mosolya és a Ferrari családom éljenző kiáltása, amikor beérek a célba, mindegy hányadikként. Az elején az lesz a cél, hogy végig menjek, az első 10-ben, majd egyre többet fogok akarni, igen rövid időn belül. Ha kocsit kapok nem leszek türelmes, hanem nagyravágyó válik belőlem, ami kelleni fog ehhez az egészhez. Már végignéztem Chris pályafutását, végig ott voltam vele, ameddig eljutott oda ahol most van bár a jelenlegi helyzete nem éppen rózsás, de ez is benne van a pakliban. Az álmaink csodásak, de nincs álom, kudarc nélkül ezt mi tudjuk a legjobban.
- Talán nekem annyi mázlim van, hogy nem vagyok annyira magas az átlagos F2-es pilótákhoz képest, a két srác, szerintem közel akkora mint én, akik a csapatomban lesznek, szóval lehet nem lenne az akkora probléma, de akkor sem a legjobb felállás. - jobban szeretnék majd a saját kocsimmal rajthoz állni, na meg nem akarom, hogy idáig jussunk, hogy tartalékosnak kell elindulnia a versenyen, mert az jót nem jelent sosem.
Fura, hogy már most úgy beszélek róluk, mint a jelenlegi csapattársaim, pedig még sok minden fog történni addig, hogy a szerződés nálam legyen, aláírva, de bizakodok a szavaim is azt mutatják.
Szavaira felnevetek egy kicsit, de közben próbálok úgy tenni, mint akit vérig sértenek, mert tudom, hogy viccel de jobb ha így telnek ezek a percek, amikor éppen az ítéletre várunk, hogyan jussunk a kórházig, mit csak azzal, hogy azon rágódjunk éppen mi fáj neki. Kemény ő le fogja küzdeni én meg segítek neki, ha hülyeséggel hát azzal.
- Egy leendő Forma 1-es pilóta mégis hogyan hagyna ki egy nyakedzést is, drága bátyám? - kérdezem tőle kicsit felhúzva az orrom keresztbe tett kezekkel. Tudom, hogy tehetett volna értem valamit, sőt sok mindent ha beavatom, mégsem hittem, hogy jó ötlet lenne bevonni őt ebbe az egészbe. Jobb a békesség közte és apu között, nem akartam, hogy neki is hazudnia keljen, legalább ebben nem, Ez az egy dolog van, amiben anyu és apu olyan szépen egyetértenek, hogy ha akarnánk sem tudnánk ketten sem ellene tenni, így jobb ha ő nem haragítja magára az ősöket. - Tudom, hogy megtetted volna, pontosan ezért nem avattalak be, jobb ez így Chris, nem kell neked is az őrültségeimben benne lenned. Képzeld ha nem jön össze, úgy ha tudom, hogy te is tudsz róla még jobban fájt volna. - sütöm le a szemeimet. Bele sem gondoltam eddig mi lett volna ha mindenki nemet mond nekem. Egy világ tört volna össze bennem, ha nem az egész életem, ha tudta volna a bátyám és így jutottam volna erre a sorsa, akkor még rosszabb lenne, met még egy kis szégyen is lenne bennem, minden nyomorúság mellett. Jobb ez így, bár előtte sosem szégyenkeztem ennél jobban semmit nem akartam még soha, és a kudarc, amit ez nyújthatott volna közel a depresszióba nyomhatta volna az életem. De a lehetőség immár adott, már csak meg kell mutatnom, amire már 22 éve készülök és bele kell adnom mindent, hogy az legyek, aki akarok. Mondanám, hogy már csak tőlem függ minden de eddig is így volt, csak most nagyobb dolog nyomhatja a lelkem.
A kis melankólimon szerencsére hamar túlteszek, mert annyi biztatás van a szavaiban, hogy nem tudok nem mosolyogni rajtuk. Szeretem, hogy hisz bennem, bízik abban, hogy képes leszek arra,ami sokaknak nem ment, bár ehhez ő is kellett nekem, hogy mellette nőjek fel. Szeretnék példakép lenni, olyan akire még én is fel tudnék nézni, és sosem voltam egy olyan fajta ember, aki arra ad okot, hogy rossz plda legyek bármilyen értelemben az életemben, mindig törekedtem arra, hogy minden téren jó legyek egy kicsit, bár többet segíthettem volna rászorulókon, de senki nem lehet mindenben tökéletes,hiába akar az lenni.
Gyorsan zárom rövidre Mark aggodalmát, nem tudom miből hitte egy percig is, hogy én leszek az, aki a bátyám egészsége ellen van. Igaz, hogy mi ketten képesek lennénk meghódítani a világot ha úgy érezzük meg kell, a legnagyobb cinkosok vagyunk mi az életben, de most ez nem olyan dolog, amiben hallgatok rá. Nem fogom azt tenni, amit ő szeretne, ha olyanra kér, amivel a saját egészségét veszélyezteti. Régebben még tudott befolyásolni, de ma már sokkal okosabb vagyok. Nem nála, de van aminek nem dőlök be úgy, mint 10 évesen.
A kocsihoz érve túl vagyunk az első feladatban, amiben mondanám, hogy segítettem, de Mark nem hagy túl nagy mozgásteret Chris közelében. Nem is tudom, hogy ezért haragszom e most vagy hálás vagyok, megszoktam, hgy az én bátyám egy életerős férfi, akinek nem kell ilyen segítség. Ha kell mellette vagyok, szinte azonnal, de nem tudok most mit kezdeni ezzel a helyzettel, akármennyire is akarok. A vezetésemmel próbálok finomítani, többféle stílusban is tudok vezetni, de a nyugdíjas nem az erősségem, most mégis próbálok kicsit olyan lenni, közben tempósan haladni, nem minden kocsit megelőzni, elkerülve ezzel a feleslekges irányváltásokat, hogy ne rángassa a kocsi őt jobbra balra. Látom, hogy nem akar rám nézni, kerüli  a tekintetem, fáj neki, nagyon fáj neki, amitől összeszorul a torkom, de tehetetlen vagyok ezzel kapcsolatban. Hátulról hallom az aggódó hangokat, de próbálom kiszűrni őket, nem akarok arra figyelni mit mondanak, hogy szerintük mit érez Chris, látom, hogy mit érez, de nem akarok belegondolni, hogy most én okozom neki valamilyen téren.
A kezét megfogom, hátha ezzel enyhítem neki a fájdalmat, pedig tudom, hogy nem így lesz, de nekem is segítség, hogy tudom itt van velem és remélem neki is ad egy kis löketet a mai naphoz még, mert bőven nincs még vége ennek.
Nem nézek rá, csak mosolygok és amíg a kórházhoz nem érünk fogom a kezét. Amint odaérünk elszakadok tőle és elindulok befelé a dokival, hogy minden kész legyen ha már beérnek Markkal, akivel tudom, hogy biztonságban lesz amíg bejönnek.
Egyik lábamról a másikra állok, mikor látom őket közeledni, a tolszék már elő van készítve, de előre tudom, hogy ezzel nem lesz annyira megbarátkozva, de itt már nem sok döntése lesz. Minden tőlünk telhető enyhítést megszereztünk neki, itt jobb lesz elfogadnia, hogy ez a legkönnyebb módja, hogy közlekedjen.
- Itt leszek kint, ha bármi van vistíst és szaladok. - mondom neki és, mint akit egy hosszabb időre veszítek szem elől integetek felé. Sajnos  be kell látnom, hogy nem lehetek végig a nyakán így végignézem, ahogy eltolják.
Azt hiszem ideje felhívni anyut, amint előkapom a telefont, már rengeteg nem fogadott hivasom van tőle is, és még sok más embertől, akik valószínűleg nem érték el Christ. Persze, hogy mindenki látott a paddockban, eléggé feltűnően rohantam oda hozzá és még a garázsban is tiszteletemet tettem, aho pedig nyüzsögtek a sajtósok.
- Szia Anyu! - szólok bele a telefonba, ami szinte ki sem csörgött úgy kapta fel a telefont.
- Savannah mi van a bátyáddal? Miért nem veszi fel a telefont? Ugye jól van? - hallgatom anyu kétségbeesett hangját, hát persze, hogy meg van ijedve, már nem egy balesetet kellett végignéznie, ahogy a családunk minden egyes tagja lecsókolta a falat, vagy elvitte a gumifalat. Nem akarta ezt az életet, mégis belevitte a szerelem, majd a gyerekei is ilyen stressznek teszik ki egész életében már.
- Rendben lesz, a kórházban vagyunk, elvégeznek pár vizsgálatot, majd szerintem haza is mehet. Itt vagyok vele végig, nem engedem el a kezét ne aggódj. - próbálom megnyugtatni, de lehet édes kevés amit mondok neki. - Anyu, most viszont mennem kell, mert azt hiszem mehetünk be hozzá, hívlak, amint tudok valamit és szólok Chrisnek, hogy ha elült minden felhő a feje felől akkor csörgessen meg. Nyugi Deneuve vér nem vész el. - mosolygok és miután elköszön leteszem a telefont. Az orromra kötötte, hogy vigyázzak rá, mint eddig Chrisre, amikor elengedett vele és a haverjaival bárhova, fordult a kocka, de bár ne ilyen körülmények között tette volna.
A nővérke jön oda hozzám és Markhoz, majd vele együtt megyünk be Chrishez, aki az eddigieknél is rosszabbul néz ki. Gondolom a sok matatás, mozgatás, vizsgálatok csak jobban lefárasztották, mint amennyire eddig ki volt.
Az eredményeket és a megállapított dolgokat sorolja a doki, én végig Chris arcát nézem, és próbálom kiszűrni mennyire van jól most, hogy lassan tisztázódik mennyire fog kiesni a ritmusból. Magamból kiindulva nema a gyógyulás hosszúságával lenne bajom, hanem a kihagyott futamokkal, a pontszerzés lehetősége lehet nem is annyira mérvadó, hiszen ezzel a kocsival erre most lehet esélye sem lenne.
- Nincs edzés, nincs más csak a lustálkodás, szerintem még életében nem csinált ilyet. - nézek kicsit ijedten Markra, majda  dokira. A mi életvitelünk  nem olyan, hogy két hétre lehet a leállás, mert a nyaralások kellős közepén is ott van az edzőterme, ahova lejárunk és mindig találunk időt egy kis futásra, nehéz lesz neki. A megszokottból amúgy is ki lesz szakítva emiatt és még azt is ki kell bírnia, hogy a stresszt, ami majd szépen gyűlni fog benne a csapat és amiatt, hogy otthon kell majd ülnie. Ideje lenne szert tennie egy barátnőre, bár nem tudom hogy az a testmozgás megengedett lenne e, na meg melyik csaj viseli el, ezt az életstílust, kevesen.
- Mindenképpen mentő kell ha valami gond van? Mert akkor inkább otthon fog szenvedni, van rá mód, hogy ilyen esetben inkább én hozzam be vagy valaki aki vele van? - egy kis reményt akarok adni magamnak is és neki is, mert tudom, hogy ha mentő a vége, akkor inkább otthon szenved, mintsem hívja őket.
- Ennél jobban már úgysem tudja lestrapálni magát. - mosolygok bizakodóan a dokira. - Köszönjük! - mielőtt elmegy még megköszönöm neki, hogy egyáltalán nem bizakkodó szavakkal köszöntött minket, de főleg azt, hogy ilyen nagyszerű bánásmódban részesítette a bátyámat,mert tényleg azonnal pattantak és intéztek mindent neki, amiért nagyon hálás vagyok.
Odalépek egy kicsit közelebb hozzá, majd felhúzott szemöldökkel nézek rá, miután közli, hogy lehet lazítani. Kezemet óvatosan a kezére teszem.
- Most jön csak a neheze, majd a telefonok, anyu hívása, mert ő sokkal jobban aggódik, mint anyu. - ne bízza el magát, ne most vegye félvállról, mert most jön csak a neheze. A gyógyulás, a pihenés, a semmittevés, ami fel van írva receptre és egy sportolónak ez olyan mint egy kínzás. - Majd írok listát melyikek azok a sorozatok, amiket lesz időd bőven megnézni, vagy nézd meg milyen hülyeségeket forgatott a Netflix a Forma 1-ről, majdnem olyan, mint egy vígjáték egy kis drámával. - tudom, hogy a sajtósaik majd intéznek mindent, de a pihenés mellett majd telefonon is kelleni fog interjút adnia, ahogy ismerem a sok lelkes firkászt, és a csapat majdnemhogy el is fogja várni ezt tőle.
- Nem vagy éhes? - nézek rá, mert én már éhen veszek,most hogy tudom, biztos kezekben van, a fájdalomcsillapító talán nemsokára hat akkor ő is éhes lesz.

A sport kedvelői és a szakértők, valamint az azt művelők között is kétféle embert ismerek vagy tudok megkülönböztetni. Aki hisz abban, hogy a nőknek is esélyt kell adni, és annak szöges ellentétét, aki biztos abban, hogy ez soha nem következhet be. Én talán a kettő határán billegek, de sokkal inkább személyes okok miatt, mintsem, hogy ténylegesen igazat akarnék adni az egyik vagy a másik tábornak.
Az én véleményem szempontjából Savannah a mérvadó… azt akarom, hogy ő is tisztességes versenygéphez jusson, mert megérdemli. Mert a húgom és szeretem őt, azt akarom, hogy az álmai valóra váljanak és azt is tudom, hogy jobb némelyik feltörekvő újoncnál. Aki pedig jó, az jó, és ezt el kell ismerni, legyen az férfi, avagy nő.
Abban pedig, hogy nem lenne való egy nő a férfiak közé, abban pedig végképp nem hiszek, nem lehet ez a kizáró tényező… amondó vagyok, hogyha már ekkora változások zajlanak a Formula szériák háza táján, akkor változtassanak a csapatok összetételén, és legyenek olyan istállók, akár a kisebbek között, akik igen is, bevállalnának női versenyzőket. Mérjék fel őket valós teljesítésük alatt, hogy mennyit bírnak, mit tudnak? Adjanak egy évet, hogy bírják-e a megpróbáltatásokat, tudják-e tartani a lépést a többiekkel egy olyan versenynaptár menetrendje szerint, ami ma már minket is próbára tudja tenni. Azt mondják, hogy a puding próbája az evés… ilyen értelemben, amíg nem hajítanak be egy két versenyzőjelölt lányt a mélyvízbe, csak találgatni lehet és latolgatni, hogy mit bírnak és mit nem? Ezek a csajok már messze szívósabbak, mint akikkel régen próbálkoztak. Változott a világ, és változott vele együtt a technika is, messze bonyolultabb és összetettebb gépekbe kell átülni milliónyi elemzésre váró adattal, teljesen mások a gumikezelések, ráadásul a tesztelések is korlátozottak. Így koránt sem biztos, hogy az F2 megfelelően felkészíti a versenyzőket arra, ami az F1-ben vár rájuk.
De azt se tagadom, hogy nem akarom elképzelni, milyen lehet, ha élesben éri a húgomat egy nagyobb baleset. Nem akarom őt olyan helyzetben látni, mint múltkor, vagy amilyen a mai… nem akarom őt elveszíteni, és ha így van, talán előbb mondanám azt, hogyha nem muszáj, akkor az F1-ig ne is jussanak el nők. Ez viszont az óvás és a személyes érintettség mondatja velem, nem pedig a pökhendiség vagy a hímsovinizmus, hogy ezt a sportot csak mi, férfiak uralhatjuk.
- Egészen elképesztő, hogy megéltük azt a pillanatot amikor Savannah Deneuve kimondja, hogy türelmes lesz. Ne haragudj, ezt valahova fel kellett volna jegyezni, de minimum hangfelvételt készíteni róla – legalább annyira csodaszámba megy ez, minthogy egy családon belül legyen három annyira hasonló kaliberű és személyiségű ember, mint apu, ő és én. De kik, ha nem épp mi birtokolnánk ennyi különleges és szóra érdemes vonást?
- Átmeneti megoldások vannak, nyilvánvalóan ilyen esetekre is, de nem hinném, hogy hosszú távon jól éreznéd magad más ülésében – arról nem is beszélve, hogy ilyen téren még inkább kiütköznek a két nem közötti különbségek. Lehet, hogy míg az ő válla és háta kicsi lenne egy férfi versenyzőtárs ülésében, a csípője viszont már lehet nem passzolna. Nekünk a karunk is hosszabb, meglehet még a kormány tökéletes használata is problémás lenne ilyen esetben. Bárhonnan is nézzük, ez mindenhogy valahol a necces és a „bassza meg” határán billeg, előre elkönyvelt kék és zöld foltokkal test szerte. Mindig a magam ellensége és valahol a saját szavaim és meglátásaim meghazudtolója vagyok, de szeretném, ha már üléshez jut, akkor saját autója lenne, nem pedig valaki másét kellene használnia és ideiglenes lehetőségként parádéznia vele. Egyrészről megérdemli, másrészről pedig mindenki sokkal magabiztosabb, ha a saját verseny gépe van alatta. Bátrabb, többet mer vállalni és kockáztatni is, nem érzi úgy, mintha tojáshéjakon járkálna, hiszen ilyenkor más „munkaállomásának” az épségére kell figyelnie.
- Nem tudom, ezért kérdezem, hogy hol maradnak a nyak napok? – szemtelenkedek vele. A sportvilág legerősebb nyaka a F1-es pilótáké, ez már bizonyított. Elengedhetetlen, hogy megfelelő módon eddzük a nyakizmainkat, ha ezt nem tennénk meg, valószínűleg elég lenne egy kanyar vagy egy nagyobb fékezés, és… gondolja tovább ki, hogyan szeretné.
- Hé! – csitítom őt halkan, inkább testvéri szeretettel, mint dorgálással. Hosszú ujjaim az ő kezére simulnak és minimális erőkifejtéssel próbálom magam felé fordítani – én minden őrültségedben csatlós akarok lenni. Úgy, mint kölyökkorunkban… mint amikor két teljes napon át falaztam neked, amikor levágtad a hajadat, vagy összekented anyu rúzsával a bőrkanapét. Emlékszel, hogy mit kaptunk érte? – mosolyogva elevenítem fel a régmúltat. Ma már mégis szeretettel, és némi ravaszsággal gondolok vissza ezekre a csínyekre, még azokra a nevelő szándékú eltiltásokra is, ami miatt akkor képesek voltunk bömbölni és visítani, mint a választási malacok – Savi, ha meg nem jött volna össze, akkor együtt sírtunk volna egy ideig, aztán kerestünk volna valami más megoldást. Együtt. Mint mindig. Miattam és előttem emiatt ne érezd kellemetlenül magad, mert jelen állás szerint én vagyok az, aki a legjobban szégyellhetné magát amiért olyan határozottan kitartottam valami mellett és mégse jött össze. Ráadásul úgy, hogy amellett bőven szóltak ész érvek, hogy miért ne a McLarent válasszam… – próbálom biztatóan megszorítani a kezét, de elég ergya kísérlet ez, aligha érek el vele bármit is – a bukásokból tanul az ember, így születnek a győztesek… mi pedig apánk gyerekeiként, mindig felállunk… leporoljuk magunkat és megyünk tovább. Ugye? – tőle akarom hallani, hogy soha nem adná fel. Talán, ha változtatnia is kellene a tervein, biztos vagyok benne, hogy megtudnánk oldani így, vagy úgy. Vontatottan, kicsit szakadozott mozdulatokkal húzom vissza magam mellé a kezem. Még mindig nehezemre esik megfelelően üzemelni a testemet, nem igazán akarja azt csinálni, amit én szeretnék, vagy úgy, ahogy azt szeretném.
És ez nincs másként a kocsinál se, ahova már a beszállás is komoly problémát okoz, de sokkal inkább Mark kakaskodása és tenni akarása, mint bármi más miatt. Értem én, hogy próbál a tőle telhető legnagyobb tudásával a segítségemre lenni, de inkább hátráltat most, minthogy előre lendítené a folyamatot, hogy beszálljak és el is tudjunk végre indulni.
Fáj… valamennyi porcikám sajog, még mindig nem vagyok tisztában vele, hogy mekkora ütést kellett kihordanom, de nem lehetett kicsi, ha a fejem még mindig ilyen mértékben érzi és kótyagos tőle. Ezért is esik olyan rosszul minden egyes úthiba, de még a kanyarodás is, és az, hogy megáll az autó a lámpánál. Néha sikerül elkapnom egy-egy beszédfoszlányt a hátunk mögül, ahol nagy elánnal fejtegetik, hogy „mentővel kellett volna jönni”. Hát gyanítom, az is hasonló kínszenvedés lenne, csak épp, ha beüt a gikszer, nagyobb eséllyel tudnak beavatkozni. Azt viszont nem tudom elképzelni, hogy bármi komolyabb baj történne. Ha már lábon így vagy úgy, kicsit instabilan, de megtudok állni, hatalmas problémám nem lehet. Egy-két dolgot leszámítva.
Az viszont tagadhatatlan, hogy hatalmas szükségem van Savannah jelenlétére. Arra, hogy ha szóval nem is tud tartani, ha nem is szívesen fordulok felé, csak igyekszek minden egyes hepehupa után rendezni az arcomat, de mellettem van és úgy fogja a kezemet, mint amikor kölyökkorunkban kellett orvoshoz vinni engem valami miatt, viszont rettegtem a dokitól, és összességében az egész intézménytől. Kislányként is támogatott, ha kellett, s bár nem szorultam rá túl sokszor, mégis ott volt mellettem mindig azokkal a hatalmas szemeivel és megnyugtatott, hogy na majd ő megvéd. És az a vicces, hogy amilyen elszánt arcot vágott, ki is néztem volna belőle.
Akaratlanul is elmosolyodok az eszembe jutó emléknek hála, s vetek felé egy kósza, néhány másodpercig tartó pillantást, majd a tekintetem a kezeinken állapodik meg. Akkor még jóformán egyforma méretű volt mindkettőnk apró kis mancsa, mostanra viszont szinte eltudna tűnni az övé az enyémben. A szemeiben csillogó elszántság viszont semmit nem változott, csak most nem a védelmemre esküdött fel, hanem arra, hogy épségben, és a létező legnagyobb odafigyeléssel szállít le a kórházba. Hatalmas feladatot vett ezzel a vállára, ami nem lenne se a kötelessége se a feladata.
Mosolyogva biztosítom afelől, hogy minden rendben lesz, és nem csak azért, mert tudom, hogy innentől kezdve biztos, hozzáértő kezekben vagyok, de ezzel együtt mintha minden aggodalmam el is múlna, és a fájdalmaim is kezdenének csillapodni.
… de mint az hamar kiderül, ez inkább a sokknak tudható be, amit én talán önmagában nem is érzek, a testem viszont igen. Nem véletlenül kapom meg mihamarabb az első, majd a második adag fájdalomcsillapítót is a bekötött infúzión, mihelyst az összes vizsgálatnak a végére érnek és visszacipelnek az eredeti kiindulási pontra, a fáradt, sárgás fényű szobába. Hiába, hogy csak hárman vagyunk bent, a hórihorgas doki, az aprócska ápolónő és én, ráadásul én se zavarok sok vizet, úgy felpakoltak az ágyra, mint kiolvasott könyvet a kispolcra, mégis talpalatnyi hely se marad jóformán, de még így is besasszézik az ajtón a kupaktanácsra Savi és Mark is.
A doki minden egyes szava fáj… szó szerint fizikai fájdalmat okoz a tiltás, a korlátozás. Az, hogy a mondandójának a legjava abból áll, hogy mit nem csinálhatok… azt már nem mondja, hogy de mit igen? Ez a fajta sérelem, magamban átkozódás pedig nagy valószínűséggel az arcomra is kiül, hiszen Mark úgy vet rám néhány jelentőségteljes pillantást az orrára húzott okuláréja mögül, mintha   szemmel próbálna verni.
Reszelősen fújom ki a levegőt, majd lesek fel jobb híján a húgomra segítség kérően. Mark nem lesz a megmentésemben partner, ebben biztos vagyok.
- Mindenképpen mentő. És nem érdekel semmiféle kifogás, hogy ki, hogy vezet, mennyivel gyorsabb, mint egy mentő. Ezek az autók úgy vannak felszerelve, hogy baj esetén is betudjanak avatkozni a mentőseink, akkor is, ha minden perc számít. Márpedig, ha a fiatal ember nem fog levegőt kapni, akkor nem csak a percek, de a másodpercek is számítani fognak – meglepetten hőkölök hátra a határozott leteremtés hallatán. Mintha csak aput hallanám, olyan keményen adja ki az öreg az ukázt, és azt hiszem innentől kezdve nincs kérdésem, és ha kínszenvedések árán is, de kénytelen leszek a legrosszabb forgatókönyv esetén megbékélni a mentővel. De adja az ég, hogy ne így legyen.  
- Helló, én is itt vagyok – emlékeztetem őket és szabad kezemmel, azzal, amiből éppen nem lóg ki egy ujjnyi vastag cső, intek feléjük egyet. Kezd frusztrálni, hogy úgy beszélnek rólam, mint egy kívülálló sokadikról, aki maga képtelen megérteni, hogy mi a dolga és óvni kell, nehogy hülyeséget csináljon, mint egy rossz gyerek – nekem inkább az a kérdésem, hogy az addig oké, hogy megrepedtek a bordák, de mi történhet egy ültő helyemben, négy fal közé zárva, ami miatt esetleg mégis vissza kell, hogy jöjjek?
- Ha nem figyel oda, megemeli magát, túl nagy erőhatásnak teszi ki a bordáit, ami jelen állás szerint egy egyszerű lehajolás, leülés esetén is megtörténhet, a repedésből törés lesz, a törésből pedig légmell, belsővérzés. Másrészről, és ez sajnos jellemző a legtöbb esetben, hogy a bordaközi izmok begyulladnak, ami komoly fájdalmat okoz és ez esetben a páciens nem tud megfelelően lélegezni. A fájdalom enyhítése miatt szükséges jegelni, ami megint problémás lehet. Ezért írom fel a fájdalomcsillapítókat, krémeket is, amennyiben nem szeretne belebolondulni a mindennapokban.
- Az alvás?
- Ne aludjon azon az oldalán… polcolja alá puha párnákkal. És a fizioterapeutájával mindenképpen kezdjenek el kommunikálni.
- Az én lennék – emeli meg a kezét Mark – ezzel kapcsolatban lenne néhány kérdésem, ne riogassuk őket tovább.
- Odakint – biccent az öreg az ajtó felé, és már távozik is Mark társaságában. Savi arckifejezéséből ítélve viszont hiába érzem, hogy innentől már könnyebb lesz a dolog, hamar lelombozza a kedvemet.
- Jaj, ne már, ezt muszáj volt? – hörrentek egyet és valamivel feljebb húzom magam az ágyon, hogy kényelmesebben tudjak üldögélni, bár… most minden távolabb áll a kényelmestől, mint szeretném – anyu nagyon feldúlt? – sandítok rá félve - majd lassacskán visszahívom, de még… még várok egy kicsit – a fejem még nem tiszta. Annyira biztosan nem, hogy képes legyek egy aggódó anyuka hosszan elnyúló jajongását hallgatni és a helyén kezelni - csak egyszer néztem rá a telefonomra eddig… – biccentek az egyik asztal felé, ahova minden holmimat pakolták, köztük a telefont is – de arra a nem fogadott hívás mennyiségre és sms-re nem voltam felkészülve… a doki mondta, hogy most lesz időm reagálni rájuk, de… majd… – legyintek. Hogy mi a legrémesebb mégis? Hogy anyun kívül Elodie-t se tudtam még értesíteni semmiről, pedig gyanítom, hogy már az összes haját kitépte, amiért semmi információt nem kap rólam. Vagy mégis?
Visszaemelem rá a tekintetemet.
- Oh, bármi jöhet, de azt a förmedvényt kérlek hagyd ki belőle. Komédia. De valamit el kell adni a tizenéves tinilányoknak is, hogy legyen mire csorgassák a nyálukat. Amerika szerint „kellenek az utánpótlás” rajongók, aztán a szakiktól meg a „nagyoktól” hallgatjuk, hogy elkurvul a Forma 1. Még igazuk is van – és ha egy kis ideig nyugalma lehetett mindenkinek, elhallgatott a belőlem áradó szarkazmus és nyersesség, most végre kezdek „magamra találni”. Ez viszont sokkal inkább a nyűgösségnek, a kapott gyógyszereknek és az elmúlt óráknak tudható be, valamint a gondolatnak, hogy minden bizonnyal jó ideig más dolgom se lesz, mint megnézni a világ összes sorozatát amellett, hogy válaszolgatnom kell majd néhány, online térben is megejthető interjúkérdésre.
- Nem tudom… talán majd, ha hat ez a sok vacak akkor inkább az leszek, valami könnyű jól fog esni. De most még nem tudom, hogy azért van hányingerem mert már éhes vagyok, vagy mert még mindig érzi a fejem az ütést? De ha te ennél, menj nyugodtan, nem szaladok sehova – rajtam aztán ne múljon, miattam ne haljon éhen.
- Itt maradsz a hétvégére? Szerintem én holnap ahogy lehetőségem lesz rá, megyek haza… a doki a mai napot nem javasolta repülésre, de holnap talán…

Chris and Savi

I'm wearing this

Azért lehet túlzás volt kijelenti, hogy türelmes leszek, de most tényleg annak kellene, lennem a megjegyzésén felnevetek, de ez egyszer be fogom tartani, még ha tőlem ennyire szokatlan is ez. Bár ez a kis idő, amit a pálya nélkül töltöttem bőven elég türelemre taníthatott volna, de sosem ültem a seggemen, hiába hitte azt mindenki, hogy mégis így van. Vannak azok a lányok, akik szót fogadnak, bár még ilyenről sosem hallottam és vannak, akik egyáltalán nem, nos én egyik sem volnék. Én tiszeletben tartom, amit azok mondanak nekeim, akik bizonyos dolgokban jobban belelátnak, mint én, de ezt a tiszteletet csak előttük adom meg, a hátuk mögött mondjuk lázadok, de olyan titokban, hogy ez sose kerüljön a szemük elé. Lehet mégis kicsit minden ellen megyek ezzel, de lássuk be ezt a sportot máshogy nem lehet csinálni, főleg ha az apám nem kispályás ebben és mindig azt érzi, hogy pontosan tudja mire van szükségem. Azt talán tudja, hogy mi az, amit elbírok, hiszen az edzéseimet már egészen kiskorom óta végigkísérte, de azt nem tudhatja, hogy mennyi akaraterőm van és amit nem bírok megcsinálni, arra is fel tudom magam készíteni. Bár ez hazugság talán egy kicsit, önámítás, hiszen ezeket a tulajdonságokat valakitől örököltem vagy eltanultam és az ő és a bátyám volt, hiszen nekem hosszú évekig ők voltak azok akikre felnéztem, Példaképeim voltak, amikor azokban a kemény izomautókban nyotmák tövig a gázt és a kanyarokban hirtelen fékezéssel olyan ívet fordultak, hogy még csak a fal is sikított mellettük az éppen elkerült ütközéstől. Ez az amit nem tudok letagadni, ez az életérzés, ami miatta, miattuk van, ami a vérembe került, amint megszülettem és azóta sem tudtam kiűzni onnan. Ez örök, ezt nem befolyásolhatják holmi öreg bírók, döntéshozók és a fejesek, akik kijelentik nyíltan, hogy nő márpedig ide nem fér be. Mert befér, én beférek, megmutatom és ezt nem magamnak köszönhetem csak, hanem a támogatásnak, amit mindenkitől kapok még annak ellenére is, hogy egy makacs ember vagyok és még attól sem tudok segítséget kérni mindig, akire igazán számíthatok minden esetben.
- Nem fogom többször lenyilatkozni, mert még magam sem vagyok biztos benne, hogyan fogom kivitelezni, de azt hiszem menni fog. - egy kicsit döcögősen ugyan, de mennie kell. Minden az időzítésen múlik és lehetséges még az is, hogy ez a három év nem hátrány volt számomra, hanem előny de ezt erősen kétlem, de az élet nem véletlenül tesz minket ide vagy oda, mindennek oka van, vagyis ezt kell hinnem, mert ha nem akkor óriási nagy kicseszés volt a sorstól ez a feleslegesen elfecsérelt időszak versenyzés és a pálya nélkül.
- Nem az lenne a célom, hogy más helyett versenyezzek, rá kell mennem a technikámra és azt nem fogom tudni rendesen gyakorolni, ha nem a saját kocsimba tudok először pályára lépni. Persze már nagyon hiányzik, Chris el sem tudod képzelni mennyire, és pont ezért is lesz olyan nagyon nehéz ezt a türelmet megtartani, de szükség  van rá és ezt tudom, hiába vagyok olyan nagyon nagyravágyó és mindent azonnal akarok, itt tudom, hogy nem fog menni ha kapkodok. - ismerem be, mert ezeket minden olyan ember is tudná, aki nem ebben a világban mozog. Kell a türelem, a kitartás, és a harc is, de meg kell találni a megfelelő mértéket és azt tartani a végsőkig, hogy elérjem a célom. Nem lesz könnyű, de eddig sem volt az egyedül eljutni idáig, dacolni a szabályokkal a szüleimmel és mindennel, ami addig az életemet képezte egy kis ideig, kilépés a pályáról címszó alatt, amit valószínű mindenki tudott, hogy ideiglenes lesz mert nem tarthat örökké, nekem nem.
- Ha nem tűnt volna fel, elég kitartó vagyok, nem ezen fogom beúsztatni a karrierem. - teszem csípőre a jezem nevetve, mert ez a kis heccelődés valamilyen szinten jónak tűnik az ő állapotában, hogy még így is képes kicsit szivatni. Ezt jó jelnek veszem, bár tudom, hogy ettől a helyzete nem lesz egy kicsivel sem jobb, mert nemsokára már a kórházban kell lennünk, hogy kivizsgálják és ez nagyon megijeszt, bár egy kicsit elvontabb értelembe.
Megnyugtat a tudat, hogy mindig számíthatok rá, és ezt szóvá is teszi, be is bizonyította már megannyiszor, de valahogy úgy éreztem ezt jobb ha egyedül küzdöm végig, mert így nekem könnyebb lesz, lelkileg, minden másban sokkal nehezebb, de annyi nehéz nap, hét hónap van már mögöttem, hogy nem akartam, hogy ha valami rosszul sül el ezek megint bennem legyenek. Egyedül talán könnyebb elengedni, ha más nem tud a csalódásról, magamban könnyebb lett volna megemészteni, de ezt most nem tudjuk meg, mert sikerrel jártam, egyenlőre.
- Köszönöm, hogy ennyire segíteni akarsz. De neked sem kellett volna ez a plusz púp az életedbe, hiszen van elég és volt is a csapatoddal. Elég volt neked a saját karriered, és sokan csak kislányos álomnak vagy viccnek nézték a mániámat, hogy egyszer én is egy leszek közületek. Nem miattad nem akartalak bevonni ebbe, hanem mert ezt valójában nekem kellett megoldani, mert ha megint segít egy már porondon lévő pilóta, akkor nem az a visszhangja lesz az egésznek, hogy igen Savannah Deneuve megcsinálta, hanem, hogy a testvére segítségével tornázta fel magát. - ő ezt érti, hiszen nem a Ferrari mellett döntött anno, amikor ő is megtehette volna, hogy segítsen neki apu, de nem kért segítséget, és jól is tette, meg nem is. Meg kell lennie a saját harcunknak egy ilyen családban, szinte elvárás.
Az emlékek elözönlik a fejem, minden amit együtt tettünk, amit nem kellett volna, amikor kiszöktünk, egészen kicsiként, hogy megnézünk egy futamot, ott ahol tudtuk, hogy nem lehetett volna, és aztán együtt beszéltük ki magunkat anyuékkal szemben. Mert együtt mindig minden sikerült és ebben igaza van, de néha talpra kell állni és a saját utunkat járni, de ettől függetlenül tudom, hogy a legnagyobb szükségem lesz rá az elkövetkező még nagyon sok évben, mert ő a legjobb barátom is egyben. - Szerinted lesz olyan, hogy végre nem a válaszokat keressük az életben, hanem mosolyogva kiállunk egy saját válaszunk mellet, amire már nem kell semmi kiegészítés?- kérdezem kicsit elmélázva. - Jó lenne egy olyan beszélgetés, amikor arról mesélünk milyen sikereink voltak az előző héten és nem azt, hogy mennyire félünk egy bizonyos döntéstől. - ez az élet rendje nem csak a mi életünkben, hanem mindenhol, hogy ebben a korban kicsit bizonytalanok legyünk. De néha már sok és akarom, hogy egyszerűbb legyen, kiszámíthatóbb, de akkor nem fogom élvezni, mert kelleni fog a kaland.
A kalandból azt hiszem ma bőven ki is jár nekünk, mert miután igen jól elintézte magát, még azt is sikerült elérnünk, hogy ne a mentő vigye egészen a kórházig, hanem én egy sima kocsival, ahol csak reménykedni tudunk, hogy nem lesz rosszul, és nem kell segíteni neki valamivel,ami a mentőben lett volna. De én ennyire azért mégsem érzem drámáinak, mint Mark, szerintem ha tehetné helikopterre reptetné oda, ami egy bizonyos szinten aranyos, hogy ennyire félni, de azért tiszteletben kell tartani a beteget is, nála rosszabbul úgy sincs senki, ha neki így megfelel én elhiszem neki, meg tudja ítélni, hogy mennyire tud közlekedni, és ez nekem elég.
Néha az anyósülésre pillantok, azt akarom hazudni magamnak, elhitetni saját magammal, hogy nincs semmi baj. Mindig olyan természetes volt nekem a vezetés, mint másnak a levegővétel, mégis ideges vagyok és egyenesen izgulok, hogy baj nélkül és valamennyire fájdalommentesen érjünk a kórházba. Szeretnék a segítségére lenni, mi több szeretném átvenni minden fájdalmát, hogy ne neki kelljen éreznie azt amit az arcáról le tudok olvasni. Biztos vagyok benne, hogy az még csak a feje, amit kimutat, ennél sokkal jobban érzi magát rosszul, de valahogy mindig kemény akart lenni előttem, keményebb, mint amilyen, pedig nekem aztán sosem kellett megjátszania magát, de a nagy testvéreknek lehet egy ilyen különleges érzéke ehhez. Néha jól jött, amikor gyengének éreztem magam, hogy mellettem van, mint erős báty, aki a legnagyobb támogatója a kistesójának, még ha mindenki más ellene is van. Szinte teleportálni akartam volna, hogy minél hamarabb odaérjünk, de sajnos erre még én sem vagyok képes, így kellemetlenül néha, a hangokat hallva hátulról, bár őket igyekeztem kizárni, amint odaértünk a kórházba, ahol előre sietve tapostuk ki az utat Chriséknak, Mark persze mellette volt, ellene esélyem sem lett volna Chris közelébe férkőzni, de igazából tényleg olyan volt nekem most, mint egy hímes tojás, akihez alig mertem volna hozzáérni.
Anyu kíváncsi és ideges hívása engem is jobban megvisel, mint hittem. Ő sosem szerette ezt a sportot a gyerekeinek, sosem akarta,hogy olyan vakmerők és egy kicsit őrültek legyünk, mint a volt férje, de pechére apura ütöttünk, ami kettős érzést okozott benne. Azért büszke volt az eredményeinkre, de közben utálta is, hogy olyan veszélyes helyzetekbe keverjük magunkat. Amikor megszülettem akkor már mondogatta apának, hogy jó lenne, ha letenné a bukót és inkább a családdal lenne, de ő persze nem tett így, a kapcsolatunk ráment. A mai napig jóban vannak, értünk, a családért, sőt néha még elég sok időt is töltenek együtt, de már nem tudna apura úgy nézni, mint régen, talán miattunk, vagy van más oka is, ezt sosem kérdeztem tőle. Azt tudom, hogy most nagyon utálja Christ, aput és engem is, hogy itt vagyunk ebben a helyzetben, de közben meg aggódik és tehetetlennek érzi ott New York-ban magát, hogy nem tud az egyetlen fia mellett lenni,amikor szüksége lenne rá. Igazából Chris megnyugodna szerintem ha anyu itt lenne, van anyu van valami megnyugtató ha baj van, de amint elül a por akkor robban, amit annyira már egyikünk sem kedvel.
A szobában hallgatom a dokit, látom, hogy nem tetszik Chrisnek, amit mond, de ezek tények, ezeken senki nem tud változtatni, és a mentő Mark szerint, amint szükséges lesz jönni fog. Itt nem fogad el semmilyen kompromisszumot, amire azért egy kicsit durcásan húzom fel az orrom, de a kezeim fenntartásával jelzem neki, hogy oké legyen ahogy akarja. Tudom, hogy nem fog sor kerülni erre, mert nem lesz rosszul, ha mégis akkor magától nem fog mentőt hívni, így majd a másik rémálma fog bekövetkezni, valakit majd egész nap mellé rendelnek, aki figyel rá, hogy ezt elkerüljük.
Csendben kapkodom a fejem a doki, Mark és Chris között, miközben hallgatom, hogy milyen opciók állnak fenn egy rossz mozdulat által. Szinte lemerevedve hallgatom őket, már érzem, hogy lassan elkap a sokk engem is, kezd tudatosulni bennem, ami eddig is itt fortyogott, hogy ez nem egy szimpla kis koccanás, ami nekem volt anno, miután eltiltott apu végleg, vagyis szerinte, ez sokkal komolyabb. Még egy rosszul történő leüléstől is komolyabb baja lehet, erősen el kell gondolkodnom, hogy Monacoba megyek vele, ameddig rendbe jön, de van egy olyan érzésem, hogy nem akarja, hogy egy plusz nehezék legyek az amúgy is szar napjai közben. Bár lehet velem járna a legjobban, lehet Mark nagyon komoly beszéde után sem lennék képes a tesóm szava ellen menni és inkább én vinném dokihoz, mint hogy mentőt hívjak. Na igen, lehet emiatt engem ki fognak zárni erről a képzeletbeli listáról és nem lehetek, az aki “vigyáz” majd rá a felépülése alatt.
Amikor Mark és a doki félrevonulnak, próbálok magamhoz térni a kezdeti sokkból, miután realizálom a valóságot, hogy ez igenis nagy baj és nem kétnapos gyógyulási folyamat jön most neki. Rögtön mondom neki anyu hívását, mert ez fontos, tudom, hogy most neki nem ez az első, de anyunak ez nagyon fontos.
- Ráérsz, most nem másokkal kell törődni, de ha jobban leszel, akkor ne felejtsd el őt, tudod mennyire nem szereti ezt az egész életvitelt, és amikor egy ilyen történik, mindig magát okolja. - senki nem tudja miért, talán az anyai féltés, vagy valami más, ezt csak ő értheti. Bezzeg apu még nem hívott fel, bár neki a hétvégén rengeteg dolga lesz még a futam előtt és azt sem tudom jelenleg hol áll a Ferrari, mert ha rossz helyen végeztek az időmérőn, akkor azért lehet egy kicsit idegesebb és nem tud velünk foglalkozni, ha jón, akkor meg jön az ötletelés a továbbiakra. Nem egyszerű helyzet ez neki, de ilyenkor inkább csapatfőnök, mint apa, és ezt senki nem rója fel neki,mi megértjük, legalább egy aggódod szülővel kevesebbel kell most törődnünk.
- Szerintem elég érdekes kis vígjátékot raktak össze.- nevetek fel, egy kicsit szinte hörögve, mert amikor én belenéztem mást sem láttam, csak a szenvedést, a drámát, olykor egy kis kellemes érzést keltő kép sort, de főleg úgy éreztem, hogy a rajongók felől is jobban akarják vonzania női szemeket, be kell vallani szép a elhozatal idén, és az elmúlt években sem panaszkodhattok a női nézők, így plusz egy pont a Netflixnek, bár ez az egy pont eltörpül a sok negatív és kamu dolog mellett, amit az életünkről mutatnak. - Csak a látszat szerint kurvul el, mert azt mutatják, de aki a kulisszák mögé lát nagyon jól tudja, hogy mennyire nem így van. De ezt a rajongóknak nem kell tudni. - vonom meg a vállam. Igaza van, valójában egy kicsit komolytalanabbá teszi ez az egész sorozat ezt a sportot, de közben meg elég jó hírverés is, valamit valamiért.
- Igazából én éhen veszek, de megvárom, amíg tudok rólad valamit, mert ezek nem voltak túl bíztató szavak, akarok beszélni a dokival, Mark aggódó tekintete nélkül. - biztosan nem fog újat mondani, de nekem külön kell hallanom, hogy tudjam, nem Mark szavai túlozzák el számomra az egészet.
- Úgy terveztem,hogy vasárnap estig maradok, talán benéztem volna egy jó kis partira a srácokkal, akikkel már ezer éve nem találkoztam, de azt hiszem inkább veled tartok, hogy tudjam rendbe hazaérsz. - fogalmam sincs, hogyan fog hazarepülni, mennyire fogja megviselni a szervezetét az út, de ha a doki rábólint, akkor nem lehet nagy gond.
- Te Chris! - ülök le óvatosan az ágya szélére, egy kicsit kíváncsiskodni, amíg fel nem szabadul az orvos, és addig is elterelem a figyelmét minderről. - Tudod, sokat agyaltam, és imádom, hogy van egy bátyám, meg nagyon sok barátom, akik mind pasik, de azért nőből vagyok és anyunk kívül nem igazán van olyan ember, akivel tudok beszélgetni olyan igazán az életemről, mert mindenki fintorogva néz, hogy hogyan bírom ezt veletek. - meglehetősen hosszú rávezetés, de talán mégsem kérdezhetek rá ilyen nyíltan. Nem ritkán témázunk a másik szerelmi vagyis inkább a nemlétező szerelmi életéről, de neki talán még így is sokkal több van a listáján, mint nekem, mégsem volt még sosem maradandó, akit megismerhettem volna, pedig már nagyon ideje lenne. - Még mindig nincs egy csaj se, aki képes megbirkózni a nagy egóddal, és a karrierista életeddel? - kérdezem egy kicsit elviccelve a dolgot.

Egy mély levegő kíséretében a lehetőségeim szerint húzom ki a hátam míg hallgatom őt, majd elhúzott szájjal rázom meg a fejem.
- Tényleg nem tudom… vagy hát – akadok meg aztán egy pillanatra, és a plafonra emelem a tekintetemet – tudni tényleg nem tudom, nekem nem volt jóformán egy perc kihagyásom se azóta, hogy megszülettem – mert tényleg nem tudnám felidézni, hogy volt-e olyan alkalom, amikor mellőzni kellett a versenyzést. Nyilván voltak zúzódásaim, kisebb-nagyobb bukásaim melyek gyógyulása igényelt némi időt, de ezek se voltak jelentősek – viszont van sejtésem arról, hogy milyen érzés lehet, ha elveszik az embertől azt, ami addig olyan volt neki, mint a levegővétel. Én nem bírnám nélküle – és ha már levegővétel, van egy olyan érzésem… szó szerint érzésem, hogy az előttem álló néhány napban nekem ezzel kell a legkeményebb köröket lefutnom – akkor hát innentől kezdve nincs más dolgod, mint hátradőlni és hagyni, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy történniük kell. Te minden tőled telhetőt megtettél – és hiszem, hogy tényleg így is van, nem véletlen áll ilyen lehetőség előtt. Savi már bizonyította, hogy nő létére rátermett. Többször is, mint kellett volna, és ha apu is eléggé hitt volna benne, a tudásában és abban, amit tőle örökölt, nem a félelemre és a lehetséges veszteségekre alapozva tiltotta volna el egyetlen baleset miatt. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy megértem őt. Mindig is megértettem.
- Köszönöm, hogy ennyire óvod a hátamat, púp ide vagy púp oda, pont olyat és annyit akarok rá és rajta tudni, amennyit elbír – korholom - tudod, hogy nem szeretem az olyan dolgokat, amiket nem tudok szabadon irányítani, ami felett nincs hatalmam és befolyásom. Rühellem, ha nem tudom, hogy mi történik körülöttem, és egyszer csak úgy állítanak kész tények elé, hogy jót vigyorogva rajtam közlik, hogy „hát ez történt, ez lesz és kész, fogadd el”. És ez most nem annak szól, hogy nem akartál engem is feleslegesen belevonni. Na jó, egy kicsit mégis. – mert hazudnék, ha nem mondanám ki - Valahol viszont értem a te álláspontodat is – a helyében talán én se szívesen kürtöltem volna világgá vagy lelkendeztem volna, hogy mire készülök úgy, ha nem lettem volna elég biztos benne. Egy ideig én is titkolóztam, mikor a csapatválasztáson őrlődtem és most is titkolózok, mert van miről. De soha egyetlen percig nem hagynám ki már ebből azokat, akik az életem legfontosabb személyei, és akiknek a véleményére mindennél nagyobb szükségem van. Tanultam a hibáimból és tudom, hogy nem elég az, de legalábbis nem mindig kifizetődő, ha én elindulok a megérzéseim nyomán és önfejűen döntök. Erről ugyan úgy konzultálni kell a menedzseremmel, a mögöttem álló csapattal és a családommal is szeretnék beszélni róla, mert ők is látják külső szemlélőként, de hozzáértőként, hogy mi az, amire szükségem van, vagy mi az, amire nincs. Márpedig ahogy Savinak, úgy apunak is rálátása van például a Mercedesre, a csapat mentalitására, annak jelenlegi helyzetére vagy a fejlődésére. Apu talán nem fog konkrét véleményt alkotni, „felnőtt vagy már, dönts magad!” mondaná, és nem fogja se szép szóval, se a szép szemeivel segíteni az utamat. Általános véleménnyel viszont szolgálhat – nem is azt mondtam, hogy segíteni akartam volna, legalábbis nem úgy, ahogy gondolod. Küzdd csak meg te is a magad harcát, mind azt tesszük. Jobb esetben legalábbis – forgatom a szemeimet, mert igen, köztudott és publikus is az, hogy vannak szép számával olyan pilóták, akik nem a tehetségüknek köszönhetik az ülésüket – lelkileg és mentálisan még támogathatlak. És különben is, hol marad a testvériség, hm? – vonogatom meg a szemöldökömet pimaszul. Ezt sokáig fogja még hallgatni, abban biztos lehet.
Aggodalmát hallva megrázom a fejem.
- Ez egy ilyen sport és egy ilyen élet. Ezt választottuk. Ha tökéletesen robogni is fog alattunk a szekér, ha már a zsebünkben lesz az, amit akarunk és nem kell küzdenünk az elismerésekért sem, mert bizonyítottunk, akkor is újabb válaszokat fogunk keresni, mert mindig tele leszünk kérdésekkel és kételyekkel. Segítek – köszörülöm meg a torkomat, és valamelyest vontatottabban, nehézkesebben folytatom. Egyre kellemetlenebb a hosszan tartó beszéd, mintha nem jutna elég levegő a tüdőmbe – ha egyszer világbajnokságot nyernék, büszke lennék, de nem lenne elég, mert, mint ismeretes, senki nem akar egyszeri világbajnok lenni. Az olyan… „ez akár szerencse is lehetett” „csak a kocsi nyerte meg neked a bajnokságot”, aztán megvan a második is, ami megerősíti a kételkedőket is abban, hogy ez a kölyök tud valamit, tényleg győztes alkat. Aztán sorra jön a harmadik, negyedik, sokadik… és felmerül a kérdés, hogy hol van már ebben az izgalom? Mit akarok én elérni? Miért vagyok én még itt egyáltalán, amikor már mindent megnyertem, amire vágytam? – hozom fel példának kérdő és kíváncsi tekintettel – de ha ezt otthagyom mert nincs kihívás, akkor hova mehetnék? Maradjak a versenyeknél csak más területen, mert végtére is ez éltet, vagy… mit csináljak? Ennek soha nem lesz vége és gyanítom, mert ezt látom, hogy csak rosszabb lesz. De ettől még beszélhetünk a sikerekről is. Csak jussunk odáig.
Egyikünknek se jutott még ki az igazi sikerekből. Nekem talán több, elvégre ott vagyok a királykategóriában, csak épp nem olyan helyen és nem olyan csapatnál, ahol elképzeltem.
A mai napot se így képzeltem el. Persze a másik forgatókönyv se lett volna sokkal kellemesebb, ismét a középmezőnyben vagy annak vége felé végezni, esetleg csalódottan kimászni a verseny végén a kocsiból és csapkodva, keserű szájízzel elvonulni, hogy mindenki hagyjon engem békén amíg nem tud versenyképes, normális kocsit tolni a seggem alá. De még mindig inkább az a fajta káosz és harag, mint az, hogy megülni nem vagyok képes egyenesen, a levegővételem is szaggat, fáj és szúr, nem kevésbé a fejem. Ezek okát hamar, orvosi diagnózis formájában is megkapom, csak épp végig kell szenvednem hozzá számos és megannyi vizsgálatot, rakosgatást, terelgetést, szurkálást. Egészen addig úgy éreztem, hogy egyenesben vagyok, csak egy-két nap pihenésre lesz szükségem és utána belevághatok a munkába, talán egy kicsit korlátozottabb leszek a következő versenyen, míg Mark és Savi apró csokrában a doki bele nem kezd az olykor megjegyzéseimmel és kérdéseimmel tarkított meséjébe.
Világ életemben be voltam táblázva és már-már egy jól megszokott és bevált rendszerben éltem az életemet tele kötelességgel, elvárással, edzéssel. Most viszont kizökkenve a komfortzónámból, igazodni ahhoz tengernyi információhoz, amit a doki elmond, eleget tenni a szigorú kéréseinek és intéseinek, elképzelésem sincs, hogyan fogom kivitelezni. Nyilvánvaló, hogy a saját érdekemben és azért, hogy mihamarabb versenyezni tudjak, megfogom magam erőltetni. De kellemetlen és nehéz lesz.
- Kicsit túlzásba viszi a drámát – puffogok – volt már jó néhány éve elfogadni, nem is értem, hogy miért nyafog állandóan, hogy utálja és ellenzi meg elítéli – szinte már most hallom a közöttünk lezajló beszélgetést… hallom a sírós hangját, ami hol keményebbé, hol pedig szelídebbé válik, függően attól, hogy a téma milyen szakaszához érünk éppen. De ezer szónak is egy lesz a vége: hülye vagyok. Talán tényleg, de legalább boldog hülyeként halok meg, ha úgy adódik.
- Csak tudod mi a baj? – nem, el se tudja képzeni – nem így szerettünk volna „tv sztárok” lenni. Igazából sehogy se, máskülönben színjátszást tanultam volna. De így meg aztán főleg nem – sportoló vagyok, nem pedig hollywoodi filmsztár. Azt vallom, hogy a szereplést hagyjuk meg azoknak, akik értenek is hozzá – de valóban így van? – ujjaim megállás nélkül birizgálják a kézfejemre rögzített tű ragtapaszának szélét. Általában az, ha valami pótcselekvést keresek a beszéd mellé, az az idegességemet és a zaklatottságomat szokta jelezni. Most viszont, valószínűleg a belém pumpált gyógyszerek miatt, de mindennek érzem magam, csak idegesnek nem. Hangom is már-már természetesebbnek és nyugodtabbnak hat, mint valaha. Igaz ami igaz, nem lehet azt mondani, hogy az F1 megegyezik azzal a konfettivel és vattafelhővel meg rózsaszín köddel, vagy az örökös hisztériával és drámával, amit abban a sorozatban lehoznak. De az, ami a modern autóversenyzésben zajlik, már közel sem az, amire a nagyok emlékezhetnek, és amire büszkék lehetnek. Azóta, hogy a nyugat felzabálta, kijelenthetjük, árnyéka önmagának, hiába akartak még nagyobb népszerűséget hozni a „műfajnak”.
Lebiggyesztett szájjal lesek a kezeimre.
- Nem elég, ha Mark beszél vele? Biztos van elég dolga a dokinak is, minthogy ugyan azt mantrázza három embernek külön-külön, mert senki nem hisz a fülének – nekem is vannak kérdéseim, de tudom, hogy azokkal csak kikergetnék mindenkit a világból is, így inkább a józan paraszti eszem szerint járok majd el, de legfőképpen megpróbálok beletörődni a sorsomba és kevésbé tragikusan elfogadni az előttem álló néhány hetet, mint amilyennek eddig láttam.
- Miattam aztán ne hagyd itt őket. Ha van mit csinálni és van, akivel együtt légy, akkor maradj. Majd jössz utánam, ha itt már kiszórakoztad magad. Nekem oly’ mindegy, hogy egyedül szenvedek, vagy más társaságában… - azt már inkább nem teszem hozzá, hogy egyedül talán még jobb is, legalább nem érzem kényszernek, hogy ha valami fáj, azt el kelljen rejtenem. Jó lesz nekem otthon, csendben a kis magányomban.
Tekintetem az egyik asztalon lévő holmim, és a telefonom fel-felvillanó képernyőjére siklik. Folyamatosan érkeznek az üzenetek, de immáron ki tudja, hogy hányadik órája is megválaszolatlanul maradnak.
Homlokom ráncokba szalad amikor mellém ül.
- Ó, jézusom, ez jól kezdődik… - ez a „Te Chris!” és a hangsúly… - mi kell? Mit akarsz? Mire vagy kíváncsi? – darálom, s mintha érezném a vesztem, aggódva, menekülő útvonalat keresve húzódok feljebb, és leheletnyit távolabb tőle – keress más barátokat. Nőket. Vannak elegen, akik közül válogathatsz – vágom rá prüszkölve, gyanúsan méregető szemeimet le se véve róla csak akkor, mikor kibújik a szög a zsákból, mit is akar.
Felesleges tagadni, voltak az utóbbi időkben, főleg amióta felkerültem az F1-be, olyan nőügyeim, melyekről szeretett írni a sajtó. Egyiket-másikat jobban fel is fújták, zömében viszont már az előtt elfojtottuk a témát, hogy az nyilvánosságra került volna. Egy-két egyéjszakás kaland, nem is kíván több szót.
- Pont elég nő van körülöttem ahhoz, hogy többet ne is akarjak… Te, anya és Elodie épp elegek vagytok – fordulok el tőle duzzogva, amivel inkább az érzéseimet próbálom előle elrejteni. Elodie és én közöttem tagadhatatlanul van valami. A vak is látná, hiszen számos alkalommal megkapjuk a paddockban is, hogy úgy viselkedünk egymással, mint egy vén házaspár. Mások viszont irigyelnek minket amiért ilyen erős kapcsolat van közöttünk. Mindig ő az utolsó, akit a tekintetemmel keresek, ha kocsiba ülök, ő pedig tudja ezt. Szükségem van rá és a jelenlétére. Mindig is így volt. Azt viszont nem tudnám kijelenteni, hogy az évek leforgása alatt a barátságunk nem változott meg. Csak abban nem vagyok biztos, hogy miféle lett? – ugyan olyan vagy, mint anyu. Ő is mindig ezzel cseszeget… „mikor hozol már haza egy helyes lányt?” De ha meg együtt lát valakivel, akkor hápog, hogy „ugye ő nem a barátnőd?!” vagy „mikor mutatod be?”. Szerintem nem szeretné, ha valamennyiüket bemutatnám neki – zömében modellek, táncosok és egyéb médiaszemélyiségek szoktak megfordulni az oldalamon. Olyanok és azok a fajták, akikkel az ember nem tervez hosszú távra akkor, ha komoly kapcsolatra vágyik – mindennek eljön a maga ideje…

Chris and Savi

I'm wearing this

Hátradőlni és várni mi a következő lépés sosem volt Deneuve specialitás, mindig is tettünk valamit azért, hogy előrébb legyünk, még ha nem tőlünk függött is a dolog. Itt nem csak a versenyzés részére értem, mert ahhoz, hogy eljussunk odáig rengeteg meló van. Kell edzeni, készülni fejben, tudni a csapat elgondolását egy egy versenyről, a stratégiát, így lehet, hogy hátradőlhetnék és várhatnám, hogy minden menjen, ahogy mennie kell, de én nem olyan vagyok és tudom, hogy Chris sem szó szerint értette így csak bólogatok a szavaira.
- Lehet ezzel kapcsolatban hibáztam, hogy nem mondta el neked, de azt hiszem ha újra kellene kezdenem is így csinálnám pedig tudod, hogy te vagy a legnagyobb bizalmasom, de ezt nem éreztem helyesnek, hogy elmondjam. Sok mindenki előtt kellett volna titkolnod, anyu előtt is, és apu, előtte meg főleg és tudod milyen nehéz volt nekem is tartani a szám? Majdnem belepusztultam, de nem is ez a lényeg, nem a múlt, hanem a jövő, ami remélem fényes lesz. - már csak elképzelni is csodás, hogy egyszer melletted állhatok egy megnyitó ünnepségen a többi pilóta mellett, hogy úgy beszélnek rólam, hogy az egyetlen női pilóta, legalábbis az első pár évben, és reméljük ez majd meghozza a gyümölcsét és többen is leszünk. - De tudod azt is remélem, hogy a te jövőd is olyan lesz, amilyennek akartad, és tudod is a megoldást, én tudom, hogy már ezerszer beszéltünk róla, de szerintem ez olyan dolog, amiről nem lehet eleget. nyilván a maga helyén és idején. - mondom neki bizalmasan, ő tudja, hogy a csapatáról van szó és arról, hogy mit fog hozni neki ez az egészen, mert ha marad, akkor világbajnoki címet egészen biztosan nem, ha megy akkor lehet sikere és azt hiszem lesz is. Titokban mindketten tudjuk, hogy mi lesz a vége, hogy menni fog és hova, mert menni akar és én támogatom.
Lelkileg talán jó lett volna ha velem van, amikor azt hittem vége mindennek, de nem rángathattam el a versenyekről, hogy a vállán sírjam ki magam, mert ezt nem tehette volna meg és csak szarul érezte volna magát, hogy nem lehet velem, amikor éppen az összeomlás szélén vagyok. Mert sokszor voltam ott, akkor is amikor másoknak nem mutattam ki, mert erős embernek neveltek a szüleim és a sport, és tudtam mikor kell keménynek maradnom mindenki előtt, de azt is tudtam, hogy este majd omolhatok magamba és mindent ki tudok adni egy hosszú vezetéssel, mert számomra az alkohol és a felejthetetlen bulizások sosem voltak opciók, nem az én világom, engem más tett boldoggá.
Sokat beszélgetünk, mi nem vagyunk olyan sportolók, akik csak abból élnek, hogy a testüket teszik ki nagyobb hatásnak, mi nekünk viszonylag nagy ész is megadatott, bár ez inkább anyunak köszönhető. Nem sokat hagyott minket a kütyük előtt, inkább beszélgetett velünk és ebből adódóan Chris és én minden szar pillanatban képesek vagyunk megtalálni a témát, amiről órákat tudunk beszélgetni. Talán most, hogy ennyire rosszul van még jó is, hogy tereljük a figyelmét, bár nekem nehéz erről beszélni, visszaemlékezni azokra az időkre, amikor nem volt minden olyan jó, mint most, vagyis nem alakult jól, mint most.
- Így ahogy te beszélsz a sikerektől már annyira nem is vágyom rájuk. - nevetek fel, egy kicsit ijedten. - Ha valaki annyit küzdött egy dologért, mit én nem akarja feladni, elképzelhetetlen, hogy egy bizonyos szint után megunjam. Vagy nem? - tanácstalanul meredünk egymásra, mert ez az érzés ismeretlen számunkra, fiatalok vagyunk, még felfedezünk, még csak tapogatjuk a siker kulcsát. - Az a mázlink, hogy elég csak apura ránézni, szinte sosem muszáj itthagynunk ezt a sportot, csak ha meghalunk, és remélhetőleg nem egy kocsiban halunk meg, bár a mi felfogásunkkal talán az lenne csak az igazán nemes és tökéletes halál. - nagyon morbid, de van benne igazság, jó lenne egy olyan koporsó, amiben jól érzed magad és nem csak beleraktak, mert valahol öregkorodra meghaltál, vagy elütött egy busz, vagy bármi. - El fogunk jutni odáig, te biztosan és magaddal viszel a csúcsra. - kacsintok rá bizalomgerjesztően, de ez magamnak is szól, hinnem kell, hinnünk kell valami lóban anélkül nem sok étele van próbálkozni.
Ahogy végighallgatom Chris ítéletét a doi által egyre jobban húzom ez a szám, nem magam miatt, nekem nem lesz nehéz, na de neki, kész kínzás lesz ennyit nem csinálni semmit, mert most konkrétan ez lesz a feladata. Próbálom nem elnevetni magam az elképzeléstól, hoyg szinte idegesen ül a kanapén attól fortyogva, hogy nem csinálhat semmit, nem lehet edzeni, nem emelhet, de ez csekély ára annak, hogy folytatni tudja a versenyzést. Ki tudja mi lenne ha nem állna le most, talán soha többet nem ülhetne kocsiba ha valami nem úgy forr be ahogy kellene. Most már aggódni kezdek, ezer meg egy érzelem fut végig az arcomon miközben beszél a doki és Mark is itt hagy minket.
Eszembe jut anyu, és szóvá teszem Chrisnek, hogy nem ártana beszélnie vele, ő nem szereti ezt az életet, és szóvá is teszi, meg is kapjuk néha  magunkét, de megért minket csak ezt a két végletet nehéz nekünk is kezelni, de azért csúnyán nézek rá, amikor megszólal ezzel kapcsolatban.
- Lehet ha gyereked lesz megérted, hogy mindegy mennyi idő telik el, akkor is nehéz lesz nézni, hogy az akit a világon legjobban szeretsz veszélynek van kitéve. - fújom ki lassan a levegőt. Nem könnyű anyut hallgatni, amikor kiakad és még nem is tudja, hogy nem csak egy elmebeteg gyereke van, hanem kettő, azt a hisztit nem várom.
Elterelődik a téma, valami izgalmasabbra, ami néha megnevettet, amikor szóba jön vagy látok belőle egy részletet.
- Sokatokank látszik még a tekintetéből is, hogy utálja, de a Netflixet nem érdekli, csinálni kell, mert ha pozitív oldalát akarod nézni, akkor elég sok pénzt hoz a sportnak, mert több az érdeklődő, népszerűbb lett. A szponzorok is könnyebben jönne, szóval nem legyél ennyire negatív. - nevetek fel, persze csak addig, ameddig nekem nem kell benne szerepelnem, addig jó, de utána lehet hasonlóan fogok vélekedni.
Próbálom minden energiám annak szernetlni, hogy ne a helyzetére figyeljen, d nehéz még nekem is, a szagok, az érzés a mellkasomban, az izgalom, neki a fájdalom nem biztos, hogy teljesen elengedi az érzést, hogy valami nem okés, mert valami nagyon nem okés és az az állapota.
- Na jó, de akkor majd Markot fogom kifaggatni és az ő szavaival kell egyetértenem, hiszen csak azokat fogom hallani, de te akartad. - vonom meg a vállam, és elhatározom, hogy nem mozdulok rá a dokira, legalábbis nem úgy, hogy Chris tudjon róla, ez a dolga, hogy mondjon valamit arról akit kezel, nem érdekel mennyire tart tolakodónak, mert tudom, hogy sok tudok lenni, de a testvéremről van szó.
- Konkrét tervem tényleg nincs, és veled is olyan régen találkoztam, hogy ideje egy kicsit az agyadra mennem, úgyis olyan régen tettem. - pimasz mosollyal ötlik a fejembe a következő kérdésem, ami tökéletes elterelésnek továbbra is és egy kicsit kielégíti a kíváncsiságom. Bár nekem se nagyon van kit mutogatni nekem, de azért ő sokkal idősebb, jó nem sokkal, de már ideje lenne legalább egy rövid kapcsolatot si kialakítani valakivel nem?
Nem nagyon kertelek, nyíltan rádobom a bombát. Kellene már egy barátnő neki, aki részben az enyém is lehet, nagyon jól tudja, hogy nem igazán van közös témám más lányokkal, mert nagyon más vagyok, inkább hajazok egy pasi érdeklődési köréhez, mint egy lányéhoz, és amúgy sem szeretek vásárolgatni és pasikat bámulni a parton, mint a legtöbb lány a koromból.
- De az nem ugyanolyan, ne legyél ennyire passzív ebben a témában, mert egyedül fogsz meghalni és én nem leszek ott, hogy fogjam a kezed, ha annyira makacs vagy. - mondom neki egy kicsit durcásan, de nem gondolom komolyan, mert sosem hagynám, hogy egyedül legyen, de ezt nem kell tudnia ha ennyire makacs férfi. Amikor Elodie nevét említi feltűnően kerüli a tekintetem, már elég régóta vannak egymás mellett jóban rosszban, de mellette Chrisnek tényleg elég sok partnere volt, akiket sosem mutatott be nekünk, bár párral volt szerencsém találkozni, de nem hagytak mély benyomást, Chrisben sem.
- Elodie, vele is régen találkoztam, minden oké vele? Vele se láttam még sose pasit, lehet megvan az oka. - vonom meg a vállam sejtelmesen, enyhén utalva arra, ami nyilvánvaló, mert mindenki látja, amikor együtt mennek, de valahogy nekik sosem volt kézenfekvő és soha senki nem mondogatta nekik a közeli körükből és most én sem fogom, de éreztetem vele, hogy azért nem vagyok teljesen hülye.
- Chris ha nekem előbb lesz barátom, mint neked barátnőd akkor eléggé csalódott leszek, tudod, hogy mennyire nem szeretem a nagy romantikus dolgokat, de csak ha velem történik, nálad már nagyon látnék valami hasonlót. - nem erőltetni akarom a dolgot, de örülnék ha valaki lenne az oldalán, amikor bajban van, amikor magányos, vagy amikor úgy érzi minden ellene van, neki kijár és tudom, hogy titkon vágyik rá, csak magának sem vallaná be.

- Ez a te döntésed, Savi – jelentem ki határozottan, s jelen pillanatban legkisebb jelét se mutatom annak, hogy esetleg megenyhülhetnék a véleményemmel kapcsolatban. Ha ő úgy döntött, hogy nem avat be senkit, még engem se, el kell fogadnom. – Az viszont ne aggasszon, hogy nekem mekkora nehézséget okoz titkot tartani, főleg a szüleink előtt. Tudod nagyon jól, hogy ha valakiket, akkor őket nem szeretem bevonni akármibe – arról nem beszélve, hogy köt a testvéri eskü, ami egyet jelent azzal, hogy bármiről is legyen szó, ketten vagyunk ellenük. Így volt ez már kiskorunkban is.
- A megoldást tudom, csak a megvalósítás várat még magára – néha azt kívánom, bárcsak egyszerűbb lenne minden. Ha nem kellene mindenért áldozatokat hozni, ha nem kellene külön kerülőutakat megjárni és a saját bőrünkön tapasztalni a forgatókönyvek rossz és negatív oldalát. Viszont teher alatt nő a pálma, és annál édesebb lesz a győzelem, a siker, minél nehezebb az oda vezető út. Szeretek küzdeni, nagy küzdőnek is tartom magam, nem véletlenül választottam azt, amit… na meg nyilván elvitt a zölderdőbe a lehetőségek sora, a gondolat, hogy végre leszakadhatok az apámról és a magam ura lehetek. Na most az, hogy eddig nem alakult túl fényesen a dolog, ha nem is azt mondom, hogy borítékolható volt, de benne volt a pakliban.  
Szelíd mosoly jelenik meg a szám szélében és megvonom a vállam.
- Nem vagyunk egyformák… Nincs két egyforma versenyző sem, abban viszont biztos vagyok, hogy van olyan helyzet, amikor azt mondja az ember, hogy most már elég. Ha más nem, kiöregszünk és így vagy úgy, de jönni fog a helyünkre valami fiatalabb, már acélosabb titán – bele se akarok gondolni, hogy egyszer vége lehet annak, amit öröknek kívánok, mégis elkerülhetetlen, hogy majd idővel a szögre akasszam a bukót. Nekünk, versenyzőknek el kell fogadnunk azt, hogy egy ponton túl már nincs tovább, és le kell köszönnünk inkább saját elhatározásból, büszkén, minthogy kirakják a szűrünket mert nem tartanak már ránk igényt. Nyilván egy tapasztalt pilótára mindig szükség van, de nem bármi áron. Fejemet rázva folytatom. – Én hamarabb fogok eltávolodni ettől, mint apu. Talán ez furán hangzik, de jelen állás szerint így érzem. Nem kívánom itt leélni az életemet. – Vannak terveim a jövőre nézve, melyben szerepelnek más szériák is, és bárki bármit mond, van az a pont amikor a Forma 1-ből is elég. De ez még nyilván egy távolabbi kép, jelenleg még szükségem lenne egy versenyképes csapatra, jó néhány győzelemre és bajnoki címre, hogy azt mondjam, most már büszkén hagyom ezt az időszakot a hátam mögött, mert elértem, amit akartam. Igazából még meg se közelítettem.
Talán önző vagyok amikor azt mondom, hogy több támogatásra vágyok anyutól, de messze jobban járnék, ha az örökös paffogás és jajongás helyett inkább abba fektetne némi időt és energiát, hogy eljön velem egy-két versenyre és végignézi az elejétől a végéig. Nyilván pont a maihoz hasonló baleseteket szeretné elkerülni, amit megértek, de az esetek jelentős százalékában nem ez a jellemző. Nekem viszont jó lenne tudni, hogy ott van a helyszínen, hogy szurkol és szorít értem. Idejét nem tudnám megmondani, hogy mikor éreztem utoljára az ő őszinte és igazi támogatását a pályán.
- Majd erre a témára térjünk vissza akkor – nem tudom milyen szülőnek lenni, és sokáig, mint szerintem oly sokaknak, csak az volt a fejemben, hogy máshogy akarok majd csinálni mindent, mint az én szüleim. Apu mindig egy két lábon járó példakép volt a számomra, de a neveltetési szokásai hagytak némi kívánnivalót maguk után, s annál több hiányérzetet, ami a szeretetet, figyelmességet vagy az empátiát illeti. Én nem így akarok gyereket nevelni.
- Hé! – Morranok fel meggondolatlanul és egy pillanatra a csendben maradás mellett állapodok meg. Ellentétes kezemet óvatos, de határozott erőkifejtéssel simítom az oldalamra, hogy az átkozottul szúró, sajgó érzés alább hagyjon. Jojózó szemmel fújok egyet, de még így is beletelik néhány másodpercbe, míg folytatom. – Nem vagyok negatív. Értem én az üzleti oldalát és tételezzük fel, hogy jól csinálják. De ezt csak addig tudja az ember lenyelni, amíg egyrészről nem követelik meg tőlünk azt, hogy játsszunk szerepet és tökéletes színészi teljesítménnyel állítsunk akár valótlan blődségeket is. Másrészről pedig tartsuk már szem előtt, hogy ez még mindig a sportról szól. Nekünk legalábbis… így is van rivalizálás a csapattagok, csapatok, versenyzők, de még a csapatvezetők között. Miért kell ezt még jobban kihangsúlyozni és kiharcolni? – Nem ellenzem azt a sorozatot, de azért az Isten bassza meg azt, aki kitalálta, hogy majd ilyen módon húz hasznot belőlünk is. A média felhajtása ilyen szempontból sokunkat csak hátráltat és kellemetlen helyzetbe hoz. Nem véletlen döntöttek úgy néhányan, hogy nem kívánják kivenni belőle a részüket. Remélem a következő szériában már forgatókönyvet meg szövegkönyvet is kapunk...
- Jó! – Biccentek. – Nem hiszem, hogy nála jobban kell aggódni bármiért is, vagy, hogy túlreagálná azt, amit a doki mond. – Lehet, hogy Mark kicsit flúgos és szeret túlaggódni dolgokat, amivel kapcsolatban nincs befolyása. Ilyen tekintetben nagyon hasonlítunk egymásra, én is jobban szeretem, ha tudom irányítani az eseményeket és nem csak sodródok az árral. Ő pedig szereti, ha szenvedek és ha fáj, amíg az ő edzéstervét követem és miatta kínlódok.
Végül csak megkapom Savitól is azt a kérdést, amivel anyu állandóan az idegeimen táncol, és pont, mint ő, ez az elvetemült se rest a létező legpofátlanabb módon puhatolózni.
- Ja, hogy te már halatni készülsz engem? Köszönöm – nevetek fel akaratlanul is. – Nem, nem szándékozok egyedül meghalni, de az elmúlt évek párkapcsolatai pont elegendőek voltak a számomra. Nem kívánok se rövidebbet, se hosszabbat most – és lehet, hogy jelen állás szerint csak a sebzettség beszél belőlem, de úgy hiszem, mindennek eljön a maga ideje, így majd egy komolyabb kapcsolatnak is. Nem késtem le semmiről, s mint a legtöbb srác a paddockban, én se gondolom úgy, hogy most, a húszas éveim közepetáján kellene bekössem a fejemet. Azt pedig külön kiemelném, hogy inkább karrieristának vallom magam, mint családcentrikusnak. Azt hiszem ehhez is volt, aki hozzásegítsen.
Némán morgolódok magamban, mikor rajta kap Elodie-n. Egy az egyben ugyan olyan, mint anyu, képes minden témát meglovagolni és húszmillió mondatomból kiszűrni azt az egyet, amiről nem szeretnék beszélni.
- Nekem volt szerencsém egyik-másik ipséjéhez, de bár ne lett volna! Tenyérbemászó, ütni való egy fazon volt a legutolsó is. Nem is értem, honnan akasztotta le… na de azt se, hogy miért sérelmezte annyira, hogy megvolt róla a személyes véleményem – fintorgok már-már undorodva. Valószínűleg nem volt semmi baj a sráccal, csupán vetélytárs volt számomra… mármint… azzal, hogy próbálkozott nála és közeledtek egy párkapcsolatnak nevezhető valami irányába, messze elém helyezte őt, amit nem tudtam tolerálni. Azt pedig végképp nem, hogy hasonló közelségbe kerülhet Elodie-hoz, mint én, sőt…! Egy pillanatra még az infúzióra kötött kezem is ökölbe szorul, de amint ezt észreveszem, már rendezem is magam és vele együtt az arckifejezésemet is. Valószínű, hogy már így is messze árulkodóbb voltam, mint kellett volna.
- És mire vágysz mégis, ha? Habosbabos esküvőre, tökhintóra fehér lovas fogattal? Koszorúslányok hadával? Galambokra, gyémántgyűrűre? Világra szóló ceremóniára? Nem nem nem… - ingatom a fejem. – Ez nem nekem való.
Soha nem voltam igazán romantikus alkat, legalábbis nem tartom magam annak. Esküvőnek is előbb képzelek el egy egyszerű, szűk családi és baráti körben megrendezett tengerparti lagzit, mint nagy, templomi menyegzőt harangokkal, konfettivel vagy bármi mással. Savi arcán elidőzve végül megforgatom a szemeimet.
- Miért gondolja mindenki azt, hogy valójában egy meg nem értett hősszerelmes vagyok, aki feleségre vágyik meg gyerekekre? És miért kell nekem ezzel foglalkoznom állandóan, amikor meg van mindenem, amire szükségem van? – szakad fel belőlem a kérdés, mire nem sokra rá nyílik az ajtó. Mark nagy feje és a szokottnál fehérebb képe bukkan fel mögüle.
- Mert mind abban bízunk, hogy jól titkolod - fűzi hozzá, majd halkan beteszi maga mögött az ajtót és mellénk lépve először Savi hátára simítja a kezét, majd az én lábamra.
- Na persze. Mi van? – Puhatolózok, de a prosztónak tűnő kérdést sikerül a hanglejtésemmel kompenzálni.
- Csak megnéztem a röntgeneket és átbeszéltük a teendőket veled kapcsolatban. Kiváltottam fél tonna gyógyszert is. Lesz mit ropogtass.
- Nagyon szuper. Akkor most már mehetünk? – Válaszként az infúzióra mutat.
- Majd. Amúgy meg elnézve a röntgeneket meg a papírjaidat, még én is bent tartanálak egy-két napot.
- Szó sem lehet róla!
- Jaj, ne sipákolj már, mindjárt jön egy nővér, azt kivarázsolja belőled és mehetünk. Ma még a hotelben maradsz felügyelet alatt, holnap mehetünk. Így megfelel őkelmének?
- Jobb híján… - vonok vállat, végszóra pedig befut az emlegetett nővérke is, aki kiszedi a tűt, lekezeli, leragasztja a helyét, majd néhány perc elteltével távozik. Mark ez idő alatt a holmimat rendezgette el a táskámban, aminek pántját átemeli a fején, és mellém lép, hogy segítsen.
- Jól vagy?
- Ha az a kérdés, hogy feltudok-e állni… addig nem tudjuk meg, amíg úgy tapadtok rám, mint egy-egy matrica… - értékelem az aggodalmukat, hangomban bujkál is egy kis pimasz él, s ha hagyják, feltápászkodok az ágyról… - messze van a kocsi?