Van abban valami elégtétel szagú, amikor az apám vállalatának sikerei miatt nekem gratulálnak, rám mosolyognak. A dicséretek és a kedves szavak természetesen süket fülekre találnak, és az egyetlen, amit sikerül kipréselniük belőlem egy rideg, távolságtartó mosoly. Nem szakítok félbe senkit, és nem hagyom faképnél a vállalkozókat, de még a befektetők korrupt köreit sem. Hagyom, hogy a vállalat szárnyaljon, de nem apámnak teszek szívességet. Legalábbis nem úgy, ahogy ő azt gondolja. Nem azért álltam ma ide, hogy őt képviseljem apám iránti szeretetből (ami ugyebár jócskán hiányzik is), nem. Azért vagyok ma itt, hogy elégedetten végig nézzem, mi az, amit felépített, s mi az, amitől nekem nagyobbra kell nőni az ő korára. Látva, hogy nem jelent akkora kihívást, ahogy gyerekfejjel még hittem ebben, boldogan kostatállom, hogy a célom láthatáron van. Semmi elérhetetlen és semmi esélytelen. Egy rövid időn belül azonban unalmassá válik számomra, hogy fegyverekről kell beszélgetnem számomra idegen emberekkel, miközben egyértelmű célja az összes kérdezősködőnek, hogy megtudhassa, hol is van pontosan az apám. Mivel komoly elhatározással érkeztem ma ide, azzal a korábbi döntésemmel kapcsolatosan, miszerint vőlegényt keresek magamnak, kénytelen vagyok végig hallgatni a milliárdosok zömét. Mivel azonban vonzalmat nem kelt fel bennem különösebben egyikük sem, de még csak érdeklődés hiányával is maradok egy-egy mondat után, úgy döntök, hogy a bárpultban lelek vigaszomra. Bízva abban, hogy az ital kielégíti haszontalan szükségleteimet, és lehel majd belém annyi motivációt, hogy legalább egyetlen egy férfiban lássak valamit is, akármit. Mert ha még csak szimpátiát sem keltenek bennem, mégis hogy a francba fogok egyáltalán megkörnyékezni valakit is? Gyűlölöm, hogy erre kell vetemednem, mégis az egyetlen lehetséges kiút a számomra. - Egy whiskeyt legyen szíves, sok jéggel. - adom le a rendelésem, nem törődve vele, hogy hányan vannak körülöttem. Alkarjaim végig csúsznak a pult hűvös lapján, ahogy felkönyökölve ráhelyezem a súlyomat. Előre dőlve várakozom. Tekintetem talán arról árulkodik, hogy az italokat fürkészem, de a valóságban a gondolataim teljesen máshová kalandoznak el. Hirtelen az az érzetem támad, hogy le kéne lépnem erről az egész giccses partiról és hagyni a fenébe apám hírnevét és védelmét. Miért mossam tisztára a nevét és fedezzem azt, aki egész életemben mellőzött, mintha egy általa tervezett eszköze lennék csak, amit akkor és oda pakolgat a nagy világba, ahogy és amikor úgy gondolja. - Köszönöm! - mondom egy aránylag kedves mosoly kíséretében, ahogy aztán a magam elé vett itallal kezdek foglalkozni. Belekortyolok, élvezem, ahogy a hideg átjárja a belső vázam, lehűtve az idegeimet is ezáltal. Behunyom a szemeim egy pillanatra, és amikor kinyitom, feltűnik egy férfi a közelemben, akit eddig nem láttam még. - Maga elvenne, ha megkérném? - bukik fel belőlem a kérdés. Ám amint realizálom, hogy mit kérdeztem, rögtön igazítok nem csak az arcizmaimon, de a tartásomon is. Még a torkom is megköszörülöm és előre fordítom a fejem, mintha nem is történt volna meg a kérdésem. Mi a franc?
Fényűzés, luxus, csillogás, csak a felső tízezer számára megengedett környezetben….és már el is ment a kedvem az egésztől.
Persze, nem kell félreérteni, természetes, hogy szeretem a pénzt, a luxust, a drága kocsikat, a nagylábon való életvitelt, a fényes partikat, és az ezzel járó hatalmat több területen is - mi más is lenne fontos az életben? - de az ezt körülvevő giccses, megjátszott, állszent konzervatizmust és prűdséget nagyon nehezen viselem el.
Habár ez nem látszik rajtam és az életem egy külső szemlélő számára pontosan ilyennek hathat, amit megvetek, néha kívülállónak érzem magam a maihoz hasonló helyeken. Sokkal jobban érzem magam egy füstös és sötét szórakozóhelyen, ahol az emberek nem báj enyelegnek, hanem kimondják, amit gondolnak, vagy egyáltalán nem beszélnek.
Magamtól biztosan nem jöttem volna, de még nekem is van olyan személy, akinek felelek, vagyis akinek inkább nem sokszor mondok nemet.
Gordon. Ő ráncigált el ide, mert szerinte kihagyhatatlan lehetőséget jelent az újonnan kötött üzlet a Future Industries-zel mely kapcsolatból született fegyvereket pedig az én embereim sokszorosítanak majd, természetesen illegálisan a Keane Mega-Company autógyár keretein belül.
Hát igen, sok ilyen kis turpisság van az életünkben Gordonnal, amik segítségével szereztük meg a mostani vagyonunkat és hírnevünket. Költőien mondhatnám, hogy vérrel és verejtékkel kitaposott úton szereztük meg azt, amink van, én legalábbis.
A nagyvilág számára csak egy sármos milliárdos vagyok, akinek történetesen egy luxuskocsikat gyártó cége van, de valójában csak egy márkás öltönybe bugyolált gengszternek tartom magam. Magától értetődően erről senkinek sem kell tudnia.
Visszatérve a mi kis partinkra pontosan annyira unom magam, mint azt csak el lehet képzelni, úgyhogy én inkább átadva a terepet mentoromnak, megcélzom a bárpultot. Ott úgyis mindig érdekesebb és értelmesebb beszélgetések születnek, mint a pódiumon.
Éppen a faborítású pultnak dőlve, a már megszerzett whisky-mmel a kezemben szemlélem a dögunalmas társaságot, amikor egy engem szólító női hangra leszek figyelmes.
Először nem is vagyok benne biztos, hogy a szavakat felém célozzák, mivel annyira abszurd az egész helyzet még nekem is - pedig én aztán nem vagyok egy szégyenlős ember -, de aztán megbizonyosodok róla, hogy ez a bizonyos nő pontosan az én képembe nézett. Persze, mire én is felfogom, hogy mi történik, úgy tűnik, a hölgyike is kapcsol, hogy mit is mondhatott, mert nagyon elszégyelli magét.
Először csak felvont szemöldökkel, csodálkozó grimasszal az arcomon figyelek, majd végül még egy gonoszkás vigyor is megjelenik az arcom egyik eldugott szegletében.
Nem lennék Knox Keane, ha csak úgy annyiban hagynám a dolgot. És nem, egyáltalán nem vagyok az az úriember, aki kihagy egy ilyen a másik számára kínosnak tűnő helyzetet.
- Ó, hát tudja, hozzászoktam, hogy a nők csak úgy rám vetik magukat, de ezzel most engem is meglepett – fordulók a nő felé, hiába is próbálja meg nem történtté tenni a dolgot és visszaszívni a kimondott szavakat.
- Én azonban az a fajta férfi vagyok, aki szereti kipróbálni a dolgokat, mielőtt megveszi őket – halkítom le egy kicsit a hangom, de tekintetem nem veszem le a nőről.
Meg kell hagyni, nem egy rossz bőr és azonnal lerí róla, hogy felsőbb körökből származik. talán nem ártana neki, ha betörném…
-Felőlem akár azonnal el is mehetünk innen – teszem hozzá még mindig lehalkítva önmagam miközben finoman körbepillantok a teremben Gordont keresve.
- Igazából amúgy se volt kedvem eljönni ide. Semmi kedvem végignézni, ahogy ma este valami elkényeztetett, apuci kislányát ajnároz mindenki, csak azért, mert egy géniusz az apja – mellékelem ezt most kivételesen őszintén, de valóban ez volt a véleményem az egész helyzetről.
- Nos, még mindig szeretné, ha elvenném? – kérdezem szemtelenül az én sajátos stílusomban. Persze biztos vagyok a válasz tartalmában, de ha már feldobta a labdát…
Hogy mi van velem, azt magam sem tudom. Hogy honnan jön ez a kérdés, hogy honnan veszem egyáltalán a bátorságot, amivel ezeket a szavakat így egyszerűen csak kimondom, talán örökké rejtély marad. Annyi bizonyos, hogy ostobaság volt a részemről, mindegy milyen jó parti áll mellettem. És talán pont ezért is válik ennyire kellemetlenné a helyzetem. Mert egy jó parti áll mellettem. Legalábbis küllemre nem mondanám rossznak. Ha egy pocakosabb úr ácsorgott volna mellettem, még nevethetnékem is támadt volna, így viszont égő arccal és a zsibbadással a lábaimmal ácsorgok mellette, azzal a konkrét elhatározással, hogy ezt az arcot a továbbiakban messzire elkerülöm. A kétségbeesésem miatt azonban szánalmasabbnak tűnhetek, mint ahogy érzem magam. Lehetséges, hogy még azt a látszatot is keltettem az imént, hogy kapuzárási pánikom van, és ettől a gondolattól inkább csak lehajtom az italomat, hogy egy újabbat kérjek. Egy úriember valószínűleg nem boncolgatná a témát, vagy legalábbis elengedné könnyedén, nem ásna mélyre, nem alázná meg a nőt. De a pasas mégis úgy gondolja, hogy hozzáfűzni valója akad. Ami, ha nyugtató hatású lenne, még élnék is vele, ám az enyhén egoista kijelentéstől kevésbé lesz szimpatikus. - Ne mondja... - szinte csak sóhajtom, inkább rá sem pillantva. - Sosem akarták még elvenni? - kérdezem, de továbbra sem emelem rá a tekintetem. Inkább a bár falára révedek. Nincs hozzá belső motivációm, sem pedig kellő kényelmem, hogy felvegyem vele a szemkontaktust. - Milyen óvatos... - mondom, de ekkor már óvatosan felé fordítom a fejem, hogy egy mindentudó mosollyal nyugtázzam. Az italom épp ekkor töltik újra, így van kifogásom rá, miért fordítom el a fejem ismételten róla. Nem vagyok már kislány, hogy egy jó képű sráctól leolvadjon rólam a bugyim, de meg kell hagyni, hogy ez a férfi sármosabb, mint akármelyik eddigi kiszemeltem. A pohár azonban nem jut el az ajkamig, amikor úgy dönt, konkrét menetre invitál. Hogy kipróbálhasson... Visszaejtem lassú mozdulattal a pultra az üveget, finoman koccan azon a feneke. Mosolyom kiszélesedik, noha úgy érzem, sosem aláztak meg még ennyire. - Ez nem egy olyan ajánlat, amire nemet mondhatnék. - nem is mondanék, talán tényleg arra lenne szükségem, hogy az épület hátuljában nekem essen, de mivel nem érzem magam nyeregben az indítás után, inkább csak szóbeli játszmáról van szó. A részemről. Ahogy mesélni kezd, a mosolyom úgy szélesedik. Apuci kislánya... - Én is hallottam erről a nőről! - helyeslek. - Valószínűleg kibírhatatlan természet, most gondoljon bele. Milyen pofátlan lehet, ha ezt a luxust élvezi, miközben semmi köze hozzá. - mondom mindezt olyan rideg pillantással, ahogy csak telik tőlem. Kissé groteszk arcjátékom lehet, hiszen bár megsért minden szavával, nem fedem fel magam, és így csak mosolyogva nézek rá. - Hogyne. - mondom, lemásolva a grimaszt az arcán. Bízom benne, kissé megrémíthetem vele, hogy tényleg képes lennék hozzámenni. Elengedem a poharam, és közelebb lépek hozzá, egészen közel. Végig nézek rajta, ahogy árut szokás vásárlás előtt. - Csak arra vágyok, hogy egy magafajta bika betörjön! Szó- és akart nélkül élhessek életem végéig... - sóvárgón beszélek hozzá, pedig egyáltalán nem gondolom annak, semmi késztetést nem érzek rá, hogy így tegyek. Egy újabb pasas, aki a nívósabb autójával villog, elegáns ruhában, és közben ugyanolyan hitvány természete van, mint akármelyik putrilakónak. - Ne legyen röhejes. Sosem mennék magához. - korábbi lágy tekintetem megváltozik, inkább hűvös grimaszba csap át, ahogy elnyújtózom az italomért, és közvetlen előtte beleiszom. - Maga az a típus, akit a lányok kipróbálnak, de nem mennek hozzá. - elégedetten ácsorgok mellette, abban bízva, eléggé megsértem hozzá, hogy faképnél hagyjon.
Ha jobban belegondolnék a dolgokba, talán be kellene vallanom magamnak, hogy az estének a legérdekesebb mozzanata ez a kis élcelődés ezzel a nőcskével. Habár az okát azt biztosan nem tudnám megmondani, hogy miért. Nem igazán szokott érdekelni, hogy egy nőnemű mit gondol, mit szeretne, s legkevésbé foglalkoztat az a híres női lélek, de jelen esetben mégis szívesebben állok le vele szócsatázni, mint a sok idióta pénzeszsák sztorijait hallgatni. Nem mintha jómagam nem lennék egy ilyen pénzeszsák, mégsem érzem magam olyannak, mint amilyenek ők. Én semmit sem kaptam, mindent el kellett vennem. Mondjuk, azt hiszem, miután kimondta a meggondolatlan „bűvtelen” szavakat a bige – mert még mindig látszik rajta, hogy az egészet megbánta -, ő nincs ezen a véleményen, mint én vele kapcsolatban, és legszívesebben elküldene a búsba. Habár, mint az imént közzétettem, valóban nem szokott érdekelni, hogy mit gondol a gyengébbik nem, két dolog azonnal leesik ezzel a nővel kapcsolatban. Először is, hogy nem a szokásos üresfejű szépséghez van „szerencsém”, másodszor pedig, hogy eléggé megsérthettem a kis lelkét, mert nagyon szeretne belém vájni. Hát nagyon sok sikert kívánok neki, ha ez sikerült neki, vagy valakinek a világon. -Mmm-mmm. Csak maga – vonogatom meg fejem lassan, válaszolva a kérdésére és közben úgy teszek, mint aki észre se veszi, hogy éppen lenőiesített a kérdésével miszerint nekem még sosem kérték meg a kezem. Oviba elmegy a szöveg. Most komolyan ezzel akart megsérteni? Na, a szüleim, azok megsértettek, más már nem hiszem, hogy képes lenne rá. -Ezt még nem mondták rám, de az ön szemszögéből így is lehet nézni – húzom el a számat, amikor megjegyzi, hogy milyen óvatos vagyok. Aztán amikor hozzáteszi, hogy nem hagyná ki az ajánlatomat, csak komoly arccal méregetem őt. Tisztában vagyok vele, hogy a cinizmus beszél belőle, de kíváncsi vagyok, meddig megy el. Engem nem fog tudni zavarba hozni. Ezután lereagálja a „háziasszonyra” tett megjegyzésemet, habár a dolog nem is érdekel annyira, hogy több szót ejtsek róla. - Tudja, ennyire nem gondoltam bele a dologba. Csupán csak nem szeretek seggeket nyalni – vonom meg a vállam ezzel jelezve, hogy nem szándékozok többet ezzel a témával kapcsolatban mondani, pedig lenne még hozzáfűznivalóm az ilyenekről, de nincs értelme. A világ már csak ilyen, amióta az eszemet tudom. Az után pedig következik Okoska akciója miközben beveteti velem – akarom mondani próbálja - , hogy valóban eljönne velem. Tekintetét állom, sőt, egyáltalán nem is szakítom meg a szemkontaktust miközben megjátszva magát beszél hozzám. Közben azért még jómagam is megfigyelem arcát, sötét szemeit, telt ajkait. Inkább ezeket veszem szemügyre, minthogy annyira-szavaira figyeljek. - Huh, szerintem most leiszom magam – szólok gúnyolódva, amikor végül is bevallja, hogy hogyan is vélekedik rólam. - Tudja, szerencséje, hogy sosem állt szándékomban nősülni, mert különben magamba bolondítanám, ha akarnám – teszem még hozzá már kicsit elkomolyodva, ráadásul szavaimat komolyan is gondolom. A bibi valóban csak ott van, hogy eszem ágában nincs megnősülni. Aztán amikor kérdés nélkül megállapítja, hogy én milyen típusú férfi is lehetek, halkan felnevetek, de aztán hirtelen el is komorodok. - Magának fogalma sincs róla, hogy én milyen vagyok – mormogom aztán már csak magam, majd most a pultos felé nézek és jobb kezemet felemelve rendelek magamnak még egy italt. - Viszont szemmel láthatóan ön pedig az a fajta nő, aki megijed a saját vágyaitól – nézek vissza rá egy gunyoros kacsintás közepette. – Nem lennék a maga bőrében. Aztán, amikor megkapom a pultos lánytól az újabb italomat, szemmel láthatóan flörtöl velem a kis szőkeség, amihez nagy általánosságban hozzá is vagyok szokva. -Mondd, te meginnál velem valamit, ha vége ennek a cirkusznak? – hajolok kissé közelebb hozzá, miközben belekortyolok az új adag keserű italba. - Ó, hát nagyon szívesen – kapom meg a várt és már mindennapi választ, amiben mondjuk nincs semmi kihívás, de számomra egy spinétől éppen elegendő. - Látja, van, akinek van ízlése – vonom meg újra a vállam még egyet odaszólva a barna díva felé.
Ha tehetném, ha meg lenne a képességem hozzá, bocsánatot kérnék tőle, amiért egy ilyen kérdéssel zavartam meg. Ráadásul azért is, ami utána következik - elnézést kellene kérnem, csak hogy a büszkeségem nem engedi. Főleg nem azután, ahogy kiélvezi a helyzetét a nyomoromon. Ettől olyan szerencsétlennek, és aprónak érzem magam, hogy azt gondolom, a legjobb az lesz, ha felveszem a kesztyűt, és nem hagyom, hogy kiüssön a ringből. Szórakoztatónak tartom a társaságát, annak ellenére, hogy ezt sosem mondanám ki hangosan, és még magam elől is legszívesebben eltitkolnám, hogy így gondolom. - Akkor arra iszom, hogy az első voltam. - vallom be, enyhén megemelve a poharam irányába. Eszemben sem volt megsérteni a kérdésemmel, sem pedig azzal, hogy azt feltételeztem, ebben a modern világban ki tudja, vannak-e még hozzám hasonlóan kétségbeesett nők, akik képesek lennének egy vad idegen előtt térdre hullani. A helyzet az, hogy talán, ha rávágja, hogy 'igen', gondolkodás nélkül belevágtam volna vele. Nem csak, mert küllemre jó parti, a véletlenekben sem hiszek. Ha őt szólítottam meg, annak valami oka kellett, hogy legyen. - Különben jól teszi. Tanulnom kéne magától. - és óvatosabbnak lennem, nem megkérni a kezét egy vadidegennek, akiről azt sem tudom, hogy kicsoda-micsoda. Lehet, hogy csak egy pincér srác, aki úgy döntött valamelyik gazdag haverjával szerencsét próbál, és befekteti az éppen megörökölt vagyonát. Sosem lehet tudni! Őszintén gondolom ekkor még, hogy elmennék vele, ha komolyan gondolja. Jól esne, ha falhoz vágna és elfeledtetné velem a rengeteg felelősséget, amit apám a nyakamra sózott. Nem elég, hogy ki kell törnöm az árnyékából, még viseljem gondját az ügyes-bajos dolgainak is, miközben új munkahelyem van, és épp férj után kutatok. Mivel azonban nem érkezik válasz, elkönyvelem magamban, hogy csak szórakozott velem az imént, és eszébe sem volt lelépni velem. Szóval gúnyolódik!? - Ki szeret?! - motyogom a poharamba. Tehát úgy gondolja, hogy az 'Apuci kislányának' a seggét nyalja itt mindenki, aki jelen van. Igazából az enyémet. Nem mondok többet, csak az italomra koncentrálok kicsit, hogy megemésszem a szavait. Hiába hiszem, hogy megvezethető, nem az. Pontosan érti a szavaim mögött megbúvó gúnyt, és ha őszinte akarok lenni, ez a pimaszság tetszik nekem. Még el is vigyorodom, miközben felnézek rá. Egy igazi seggfej, semmi kétségem sincs, miután egyértelműen semmibe veszi az előadásomat. - Kár lenne, ha a mája idő előtt feladná. - felhúzom az orrom egy pillanatra, úgy grimaszolok rá. - Hahh! - elnevetem magam hitetlenül, mikor azt mondja, képes lenne magába bolondítani. Engem? Pont engem? Szerintem nincs is szívem! - Erre azért inkább ne fogadjon. - megerősítem mosolyomat, hogy valamivel komolyabb képet vághassak, amikor közlöm vele. Esélye sincs, hogy belé szeressek. Egy egészen kicsi sem! A nevetését hallva, ajkaimhoz emelem a poharam. Meg is feledkezek magamról egy pillanatra, csak amikor ráeszmélek, valójában mennyire élvezem ezt a szócsatározást ezzel az idegennel, akkor döbbenek rá, hogy viselkedek. De mire megemberelném magam, és visszavehetnék a hevességemből, már késő. Kimondom azokat a szavakat. - Persze, a merő titokzatosság... - megforgatom a szemeimet, utána pedig a pult felé fordulok magam is. Talán nem is figyelnék oda rá, ha nem megint olyasmit mondana, ami megpiszkálja a makacs büszkeségemet. Felkapom a fejem, és lassan felé fordítom azt. Türelmetlenül hallgatom, ajkaim morzsolgatva egymáson. Amikor pedig az orrom előtt kezd el flörtölni a pult mögött álló lánnyal, csak elnevetve magam elkapom a pillantásom kettejükről. - Ha a seggfejekre bukik... - vállat rántok, egy magamra erőltetett mosoly kíséretében. - Jó mulatást a hölggyel! - kiszélesedik a mosolyom, félig töltött poharam felé emelem, aztán ha lehet, távozok a bártól. Semmi kedvem tovább hallgatni az okoskodását arra vonatkozóan, hogy elfojtom a vágyaimat. Talán azért bosszant ennyire, mert igaza van? Ki tudná megmondani?! Időm sincs lenyugodni, mert az aligazgató máris egy úriemberhez (Gordon) vezényel, hogy bemutassa a legújabb partnereinket. - Örvendek, Uram! - megpróbálom a vérmérsékletem csillapítani, és nem gondolni a pultnál történtekre. És én még azt gondoltam, hogy talán összegabalyodhatunk az este végén, vagy hogy tényleg lenne rá esély, hogy egy jóképű férfi kellően intelligens legyen, és csak egy kicsit, mulassunk. Erre fel, nesze nekem!
Aki komolyan ismer engem, habár ebből nincsenek sokan, tudják, hogy nekem mi a véleményem a nőkről. Hogy mennyire nem tartom őket egyenrangúnak a férfiakkal, hogy nem igazán hallgatom meg őket az üzleten kívül, hogy konkrétan csak testi örömökre használom őket. Nem érdekel, hogy sokak szerint bizonyára ez egy hím soviniszta barom szövege és látásmódja, akkor is így gondolom. Most mégis szóba elegyedek ezzel a csinos, de nagyszájú nővel, még akkor is, ha tudom, vele nem lesz pozitív kimenetelű a ma estém. Mondanám, hogy igen, ha akarnám, nyilvánvalóan elérném, hogy eljöjjön velem és ma este pár órát velem töltsön, de most először életemben nem akarok valakit mindenáron megdugni, akit kiszemeltem. Habár ez így nem is lenne igaz, hiszen ő volt az, aki engem szemelt ki, habár nyilvánvalóan ezt gyorsan meg is bánta. Most először fordul velem elő életemben, hogy ily módon élvezem egy nő társaságát és egyben szórakoztat. Mindazok mellett, hogy általában nem engedek meg egy nőnek ilyen hangnemet önmagammal szemben, most inkább megnevetett ez az egész helyzet. Az is tudvalevő rólam, hogy nem vagyok túlságosan bőbeszédű, pláne nem akkor, ha nem munkáról van szó. Mindig is az ember voltam, aki a lényegre tér, nem köntörfalaz, ha tetszik a dolog a másiknak, ha nem. Most mégis valami egészen furcsán viselkedek. - Nyugodtan, ha ez örömmel tölti el – jegyzem meg pimaszan, miközben halványan még el is vigyorodok, amikor mellékeli, hogy arra fog inni, hogy ő lehetett az első, aki megkéri a kezemet. Nem hiszem el, amit művelek. - Ó, higgye el, sok mindent tudnék tanítani magának – mormolom válaszként a bajszom alatt. Nekem komolyan nem áll szándékomban ennyit cseverészni vele, de nem bírom ki, hogy ne üssem le ezeket a magas labdákat, amiket feldob a nőci. Mikor a seggnyalásos megjegyzésemre motyog valamit magában, arra inkább nem reagálok semmit, csak felvonom szemöldököm. Igazából határozottan ki tudom jelenteni, hogy ez a nő egyáltalán nem buta. Azt hiszem, tudat alatt inkább olyan nőkkel veszem magam körbe, akik nem feltétlenül akarják bebizonyítani nekem, hogy van a fejükben is valami. Kevesebb gond van velük. - Csak ne féltse az én májamat! Inkább a sajátját – bökök ujjammal az újonnan rendelt itala felé arra célozva, hogy finomnak tűnő nő létére elég rendesen döntögeti magába az aranyszínű nedűt. Na, de ki vagyok én, hogy ítélkezzem? A hölgy nagyon mulatságosnak találja a kijelentésemet miszerint, ha akarnám, bármikor magamba tudnám bolondítani, habár én még mindig az ellenkezőjét gondolom. Ennek ellenére nem vagyok óvodás, hogy bizonygassam ezt neki. - Rendben, nem fogadok. Mert eszem ágában sincs meghódítani. Túl sokat beszél – bukik ki belőlem az előbbi megjegyzés sajátos bunkó stílusomban. Viszont, amikor az ezt követő kis közjátékom után a szöszi pincérnővel, kifejezi a véleményét rólam, akkor úgy érzem, egálban is vagyunk. - Higgye el, sokan buknak a seggfejekre! – kacsintok a barna szépségre –, mert mi tagadás, a kiállhatatlan természete ellenére igazán szemrevaló és bájos (Mi a fene, milyen szavakat használok!). - Köszönöm, úgy érzem, meg lesz! – felelek aztán, amikor a nőcske hirtelen elviharzik mellőlem. Gondolom, megelégelte a stílusomat, habár Knox Keane-nel nem sokszor fordul elő az sem, hogy egy nő faképnél hagyja. Talán azt is ki merem jelenteni, hogy ez az első ilyen eset. Ez alatt jómagam is elfordulok a pulttól és már annak dőlve, hunyorogva követem tekintetemmel ezt a perszónát. Az csak természetes, hogy tetőtől talpig végigmérem, és nem találok kivetni valót abban, amit látok. Persze, mondanom sem kell, hogy jobbnál jobb kaliberű nőkkel volt már dolgom, szóval nem is az a lényeg, hanem, hogy van valami más ebben a lányban.
Elbámészkodásomból egy kellemetlen, ismerős hang zökkent ki, amit egy jó alapos hátbavágás követ, s mely hang tulajdonosa az egyik régi üzlettársam, Oliver Henderson. Komolyan, már csak ez az unalmas alak hiányzott az estémhez. - Hey, Knox, haver! De örülök, hogy összefutottunk! Iszunk? – kérdezi vigyorogva, és esküszöm, ha nem keresnék rajta annyit, már rég elküldtem volna a búsba. Nem vagyok a haverja. - Én már iszok. - Tekintetemmel nem is titkolom érzéseimet, és agyon agyalok, hogy hogyan is rázzam le, amikor már valaki más kocogtatja meg a vállamat. Gordon érkezett meg felmentő sereg módjára, hiszen tudom, hogy ő úgyszint ki nem állhatja ezt az izzadtságszagú, hájas disznó Hendersont, de aztán kiderül, hogy egészen más céllal van itt a mentorom. - Knox, gyere velem! Itt az idő. Be akarok neked mutatni valakit, szerintem tetszeni fog neked – mondja egyben csibészes fejjel, de ugyanakkor komoly tekintettel is, ami azt jelenti, hogy nem szeretné, ha megváratnám. Csak bólintok egyet, és már meg is indulok utána a harsogó tömegben. Ezer örömmel teszem, hiszen így megszabadulok ettől az idiótától, az már más tészta, hogy sejtésem szerint az előbb emlegetett Torres-ivadéknak akar bemutatni, akivel elvileg kedvesnek kellene lennem. Azt meg ugyebár tudjuk, hogy nekem nem megy könnyen. Pedig Gordonnak állítólag nagyon fontos ez az üzlet. Kivételesen nem értem, hogy miért. - Nézd, ő itt Miss. Victoria Torres, William Torres lánya és a jelenlegi legújabb és legfontosabb üzletfelünk! – A tanárom nálam jobb képességgel forgatja a szavakat és manipulál embereket, de megfogadtam magamnak, hogy igyekszek jó fiú lenni. Ez az állítás egészen addig a pontig tart, amikor az éppen nekem hátat fordító hölgyemény, nevét hallva hirtelen felém fordul és szemben találom magam pontosan azzal a nővel, akit nemrég összesértegettem. - Miss Torres. A tanítványom, ha lehet így mondani és az első számú társam, Knox Keane! - mondja büszkén Gordon, amikor bemutat engem is. Azt viszont nem tudom, meghatározni, hogy én milyen képet vághatok, amikor eljut agyamig a felismerés. Meglepettségem azonban csak pár másodperc erejéig hat. Nem vagyok az az elveszett ember, és szégyellni sem szoktam magam a kimondott szavaim vagy a viselkedésem miatt. A lány tekintete ugyanolyan meglepettnek tűnik, mint az enyém elsőre. Azonban ez a tekintet egyben szúr és éget is. Nyilván neki is, mint ahogy nekem, azonnal beugrik, hogy milyen kedves véleménnyel voltam „apuka kislányáról, aki önmagában nem sokat ér.” - Hoppá, a majdnem leendő arám – dörmögöm halkan úgy, hogy inkább csak ő hallja meg, amit mondok, és Gordon ne. Amúgy se csak hármasban vagyunk, szóval nagy az esélye, hogy csak az hallotta meg a mondatot, akinek céloztam. - Mi az, már találkoztatok? – kérdezi Gordon komoly hangon gondolom arra célozva, hogy a helyzet sorsszerűségét tekintve, még kezet se nyújtok a nőnek. - Knox Keane – mutatkozom is be gyorsan, amikor kapcsolok, majd a nő felé tartom jobb kezemet, ha netalán lekezelne velem. Legszívesebben a képébe röhögnék, de azt is tudom, hogy a mellettem álló fekete hajú férfi üzletét meg rendesen elbasztam. Valószínűleg.
Életem során egyetlen egyszer sem gondoltam rá, hogy megházasodjak. Igen, nekem is voltak kapcsolataim, de soha nem éreztem azt, hogy horgonyozni szeretnék. Ráadásul inkább ifjabb fejjel kerestem a kalandokat, mára már csak megelégszem egy vadidegennel, és azt sem csinálom túl sűrűn. A hormonok miatt, ha őszinte lehetek. Egyébiránt megoldom magamnak. Az viszont, hogy a nevemben változás történjen, és az esetleges félre értések végére végre pontot tehessek, már olyasmi, ami izgalomba hoz. Nem a leendő férfi miatt. A legkevésbé sem érdekelne a kiléte, ha tudnám, hogy a karikával az ujjamon megkapom végre a kellő elismerést. Egészen egyszerűen perpillanat végtelen a lehetőségek tárháza, bárki, csak ne ez a pultos pasas, aki mindentudónak képzeli magát velem szemben. Már beleiszom a pohárba, amikor meghallom a kijelentését a tosztommal kapcsolatosan. Ismét kihallom a gúnyt, azt a hideg élt a megjegyzésében, amitől szívem szerint nem is innék tovább, de ahhoz túl makacs vagyok, hogy be adjam a derekam, szóval mégis csak iszom tovább, mintha megerősíteném a kijelentésében. Hallom a motyogást, amit az orra alatt követ el, és talán, mióta beszélgetünk, most először érzem úgy, hogy megmozgat bennem valamit. Ezt persze soha sem vallanám be, akkor sem, ha hazugság vizsgáló alá vetnének. Soha. Mégis, ahogy képzeletembe engedem a képeket, amikre következtetni enged azzal, hogy megtanítana nekem ezt-azt, a gyomromban bukfenceznek egyet azok a bizonyos pillangók, na nem gyerekszemnek való pillangók... - Hmm. - magamra erőltetek egy mosolyt, amikor visszadobja a labdát és az én májamról beszélgetünk hirtelen. Lepillantok a poharamra, majd föl a bárpult hátán lévő szekrénysorra. Mennyi mennyei nedű! Aztán csak megcsóválom a fejem, mert értetlenül állok az előtt, hogyan lehetett egy ilyen ártalmatlan kérdésből egy ekkora szócsatározás? Hogyan izzítottunk fel egy ilyen hideg parazsat? - Elnézést, higgye el, többé nem beszélek magával. - gunyoros mosollyal közlöm vele, miféle szívességre készül vele szemben. Sokat beszélek? Én? Sosem vádoltak még ezzel! Talán tényleg sokat beszéltem hozzá. Többet, mint kellett volna. Mert egyáltalán nem kellett volna. Elnézve a színdarabot közte és az újdonsült nőcije között, arcomra szöknek rosszullétem jegyei. Grimaszolva fordítom el a tekintetem róluk. Aztán már csak némán távozom. Visszafogom magam, mert attól félek, hogy olyasmit mondanék, ami ismét lehorgonyoz ebben a társalgásban és az egyikünknek sem esne jól. Ő végre megkapja a numerát, amire annyira áhítozik attól a lánytól, én pedig tovább kutathatok a leendő férjjelöltem után.
- Kérem, legyen kedves hozzájuk! Az édesapjának jelenleg a legfontosabb ügyfeleit jelentik. - mondja az aligazgató, Mr. Stan, de ettől még nem érzem magamon, hogy könnyebben társalognék akárkivel is. - Jó parti bármelyikük is? - kérdem orrom alatt motyogva. Ha apám nem könyörgött volna a segítségemért, biztosan nem foglalkozom a dolgaival. De mivel, most őt képviselem, muszáj vagyok jóképet vágni a legtöbb öltönyös majom előtt. Így tervezem most is, már szinte széles görbével, bájos pillantással kutatják íriszeim a következő alakokat, amikor meghallom nevem a hátam mögül. De amint szemben találom magam velük, ez a görbe az arcomra dermed. Nem a hang forrása miatt, hanem amiatt, aki felsorakozik a hozzám beszélő fickó mellett. A pultos seggfej... Úgy tűnik nem csak engem lep meg, hogy közös jövő elé nézünk, ahogy az sem, hogy felfedték előttünk egymás kilétét. Azzal a kedveskedő, bár kissé rideg mosolyommal fürkészem, amivel talán eszébe juttatthatom, minek nevezett. - És aki egyszer már elutasított... - jellemzen tömören magam is, ha már rövid összefoglalókkal illetjük egymást. Tekintetem csak akkor kapom el róla, amikor a mellette álló beleszól és kérdéssel illett bennünket. Mivel rendkívül szórakoztat a helyzetem, meghagyom neki, hogy válaszoljon a kérdésére, ha akar. Aztán, már csak arra kapom fel a fejem, hogy a kezét nyújtja nekem. - Victoria Torres. - elfogadom a kezét, amit aztán meg is rázok, de ez a kézfogás nem tart túl sokáig, elhúzom az enyém. - Nagyon örvendek a találkozásnak. - minden szó fizikai fájdalmat okoz a számomra, nem szívesen mondom ki őket. Az igazság, az egyetlen ok, ami miatt kitartóan mosolygok, mert arra gondolok, nem sokáig kell elviselnem a társaságukat. - Ám őszintén sajnálom, hogy csak apuci kislányával sikerült találkoznia, Mr. Keane. - aggodalmas ábrázattal beszélek hozzá, őszinte bocsánatkéréssel az arcomon, ami persze csak színjáték a részemről. A mellettem álló aligazgató beleprüszköl a poharába, és érzem magamon szigorú pillantását. - Talán legközelebb hozzá lesz majd szerencséje. Én olyan elveszett vagyok... - pillantok hol Knoxra, hol Gordonra, végül Mr. Stanen állapodik meg a tekintetem. - Igaz? A vállalat sikeraránya csökkent, mióta beléptem... - féloldalra húzom a szám, ismét Knoxra emelve a pillantásom. - Hiszen húsz százalékot emelkedett, kisasszony... - Stan hangjából érződik, hogy lövése sincs arról, miről beszélek, miért beszélek erről. Enyhén könyökével még az enyémet is megböki, hogy leállítson, bármit is csinálok éppen. - Nahát! - elnevetem magam. Vigyorogva lesek utána az előttem állóra, majd Gordonra figyelek. - Nem gondolja, hogy a tanítványa számára nagy falat egy ilyen komoly üzlet? - érdeklődöm kíváncsian. dallam || ☽
Igazán meglepő tőlem, hogy eltűröm, hogy valaki ilyen lenéző hangnemben beszéljen velem, vagy, hogy egyáltalán végighallgatom az illetőt, mint ezt a kis nőt itt, előttem, de egyszerűen képtelen vagyok úgy haragudni rá, mint másokra szoktam. Nem, nem mondom, hogy megkedveltem vagy ilyesmi, de azt hiszem, életem során az egyetlen nő, aki a testi adottságain kívül el tud szórakoztatni egy rövid időre. Viszont azért vagyok, aki vagyok, és figyelembe véve azt, hogy hány keménykötésű nehézfiút rendeztem már le a magam módján, szégyen lenne rám nézve, ha egy nőnemű csak úgy lenyomna engem… bármiben is. Szóval, úgy tűnik, hogy szavaimmal végül megadom neki a végső döféseket, mert egy-két hümmögésnél többet már nem reagál. Mondjuk, lehet, hogy jobban is teszi. Azt is látom rajta, hogy mindazok mellett, hogy kemény nőről van szó, azért a mondandóm kissé zavarba is hozza őt. Mikor felé irányítom a figyelmet, szerencsére leszáll a májamról, de az én megjegyzésemet nem kommentálja. - Igen, az mindkettőnknek jobb lenne – válaszolok azért vissza elhúzott szájszéllel, amikor a megjegyzésem után, miszerint túl sokat beszél, megfogadja, hogy többé nem beszél velem. Mondjuk, a nyakamat tenném rá, hogy besértődött a kicsike, de ehhez már hozzá vagyok szokva. Ezután a pultos csajra irányítom a figyelmemet, valahogy engedelmesebbnek tűnik, mint a kis barna. S habár nem rossz nő, nem hinném, hogy megérné ez a csatározás azt a pár nagyon kellemes órát. Mikor aztán végül lelép, tovább folytatódik az unalmas este: először Henderson boldogít, majd Gordon keres meg, hogy összeismertessen Torres lányával, azaz a leendő nagyhallal, aki a horgára akadt. Nem tud érdekelni a dolog. Akkor talán tudna, ha magával a fegyvermérnökkel beszélhetnék, hiszen valamilyen szinten én is konyítok a fegyverek építéséhez, szerkezetéhez, de az elkényeztetett lányát nincs kedvem ajnározni. Persze azért nem áll szándékomban magam alatt vágni a fát, hiszen Gordon üzleteivel én is mindig jól járok, ő pedig az enyémekkel. Mondhatni úgy is, hogy mindkettőnknek van egy apró részesedése, így haszna a másik a cégéből. Egyedül akkor ér egy kis arculcsapás, amikor végül felismerem Miss. Torresban az előző csipkelődés alanyát. Mint mondtam, nem azért, mert szégyelltem volna magam, csupán tisztában vagyok vele, hogy a nő vissza fog élni a helyzetével. Tekintete rideg és kimért, de igazából azzal lepett volna meg, ha nem az. Halk megjegyzésemre hasonló hangnemben és stílusban reagál, és úgy tűnik, még mindig a bögyében lehetek, hisz’ ahogy sejtettem is, be-beszólogat nekem, amit még mulatságosnak is tartanék, ha nem éppen a mentorom állna mellettem. - Most már bánom is… - szólok azért vissza én is azért halk, ám cinikus hangnemben, amikor megjegyzi, hogy egyszer már visszautasított, úgy téve, mint aki szívesen elvenné egy elismert fegyvermérnök lányát, pedig eszem ágában nincs. – Én nem különben. Ha azt gondolja, hogy most majd tótágast fogok neki állni, azért, mert kiderült, hogy kinek a pici lánya, akkor nagyon téved.
Újabb meglepetés a nőtől, amikor lekezel velem – igaz, rendkívül röviden és formálisan –, ebből azonnal meg tudom állapítani, hogy nem csak okos, de jól nevelt, a látszatra adó, diplomatikus hölgyeményről van szó. Még mindig kár, hogy milyen idegesítő természete van. Ó, de nem hagyja ám abba, nem ám. Érezhetően most próbál visszavágni azért, amiért olyan lenézően beszéltem „apuci kislányáról”, mint kiderült róla. Ő pedig nem fél kifejezni, hogy bizony nem felejtette el ezeket a megjegyzéseket. - Lehet, hogy összefutottunk a bárnál - jegyzem meg monoton és halk hangon. Mivel Gordon ismer, ő is észreveszi ezeket apró negatív rezdüléseket, amelyeket egymás felé lövellünk a csajjal, ezért kénytelen vagyok valamit visszaválaszolni. Innentől azonban a nő elkezdte a kis saját színpadi előadását, hiszen szemmel láthatóan a segítője sem érti, hogy mi folyik itt. Én meg úgy vagyok vele, egy ideig meg fogom nézni a magánszámát. - Azt mondjuk én is – felelek tehát szemtelenül, amikor a Miss sajnálkozni kezd, amiatt, hogy „csak” ő van jelen az apja helyett. Azt hiszem, Gordon ölni tudna a tekintetével, amikor ezek után rápillantok, de úgy vagyok vele, hogy ennél rosszabb már úgysem lehet. Az est több meglepetése közül igazából csak ez egyik kelti fel érdeklődésemet, miszerint a nő keze által a cég sikeraránya nagyot növekedett. Mikor ez elhangzik, elgondolkodva mélyedek sötét szemeibe, de azért nem dobom el magam a ténytől. Ezt mondjuk álmomban sem gondoltam volna, habár biztos vagyok benne, hogy ez nem csak neki köszönhető, hanem a munkatársainak. Azonban a csaj se most eshetett le a falvédőről, mert miután eléri, hogy Mr. Stan piedesztálra emelje és fényezze őt előttünk, ismét csak megragadja az alkalmat, és rám, azaz a vélt hiányosságaimra próbálja terelni a szót. Még szerencse, hogy azokkal nem igazán rendelkezem. Mikor felteszi a rám vonatkozó kérdést, csak komor arccal megforgatom a szemeimet, majd az ég felé emelem tekintetem, Gordon azonban szokásos stílusban azonnal válaszol. - Ó, Miss Torres. Talán a tanítvány kissé elcsépelt kifejezés a részemről, talán egy kicsit szentimentális vagyok ezzel kapcsolatban. Az úr igazából teljesen független tőlem, és saját cége van, a Keane Mega-Company Luxusautókat Gyártó Vállalat, amit önállóan alapított és vezet azóta is – kezd bele a regélésbe Gordon, mire most még önteltebben nézek a nőre, no nem mintha egyedül nem lennék képes kiállni magamért. – Szóval a kérdésére válaszolva nem, nem gondolnám, hogy nagy falat lenne neki. - Bizony, és apuci nem is segített – szúrok oda azért csendben a bajszom alatt. Természetesen Gordon sokat segített nekem, de mégiscsak a nulláról kapaszkodtam fel, nem úgy, mint a velem szemben álló szépséges hölgy. - Az igazság az, hogy az üzletfele még mindig én leszek Victoria, és nem, egyáltalán nem zavar, ha nem az apjával konzultálok. Tudja, engem is gyakran városon kívülre szólítanak az érdekeltségeim, hamarosan Európába utazok, ezért is lesz az én összekötőm Knox, mint maga az apjáé– magyarázza tovább a társam, mire én is felé kapom a pillantásom, hiszen ez az információ még számomra is új. - Knox amúgy is jobban ért a nők nyelvén, mint én – itt egy újabb szemforgatás következik a részemről. Most komolyan, Gordon? – Habár az is igaz, hogy csak ritkán találkozunk ilyen intelligens nővel, mint ön. Hány diplomája is van? – fordul érdeklődőn a Torres-lány felé, mire most meg sóhajtok egyet. Pontosan ez az a seggnyalás, amiről nemrégiben beszéltem, és amihez nem volt kedvem. Ebben az egyben biztosan különbözünk Gordonnal, de talán azért is vannak jobb összeköttetései, mint nekem. Na, meg azért, mert már régebb óta űzi az ipart, mint én. Mielőtt azonban én is hozzáfűzhetnék valamit a témához, Gordon mögött megjelenik Richards-alpolgármester, és baráti módon jól hátraveri, ezzel pár percre el is ragadva a társaságunkból az eddig most engem dicsérő magas, fekete férfit. - Most élvezi a helyzetét, mi? – lépek ekkor kicsit közelebb Victoria-hoz miközben érzelemmentes arcát fürkészem.
Ha tehetném, tényleg tartanám a szavam és nem beszélnék hozzá többet. Habár az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem én intézkedek ez ügyben, hanem a sors kíván mindkettőnket pofon vágni a maga kis játszmáival. A részemről persze egyértelműen a felismerés jótékony hatású, hiszen ő sértegetett elsőkézből, és használta ki a gyenge pillanatom, mikor megkértem. Kínossá tette a szituációt, aztán pedig nyíltan megalázott, amiért nem omlottam rögtön térdre a karjaiba. Attól a perctől kezdve megpecsételődött a kapcsolatunk, még akkor is, ha őszintén szólva szórakoztatott a kettőnk társalgása. Már amennyire egy ilyen sértegetésekből álló szócsokor háború jelenthet bárki számára is mókát. A kinézete tette ennyire élvezhetővé, vagy a zseniális visszavágásai, nehéz lenne megmondanom. De élveztem, és emiatt kevésbé élvezem, hogy közünk van egymáshoz, még ha csak a távolból is. Bánja? Az arcomon mosoly ül, de szemeimmel üzenem felé, hogy egy pillanatra sem hiszem el, hogy így érez ezzel kapcsolatosan. Ahhoz túlságosan ellenszenvesnek ítéltük egymást, ez egyértelmű. És az is, hogy a mellette álló alak miatt mondja, amit mond. Aprókat bólogatva mosolygok ezen, és ahogy elhúzom a kezem az övétől, feltűnik, mennyivel kisebb tenyerem van, és az apró kisüléseket is megérzem az ujjaimon. Ilyen az, amikor két ennyire erőteljes impulzus összeütközik? Valószínűleg. Persze úgy teszek, mint akinek semmiféle mellékgondolata sem támad a kézfogásunk miatt. Egy pillanatra elgondolkodom azon, mire lehet képes azokkal a kezekkel, de aztán hamar emlékeztetem magam, hogy arról a pasasról fantáziálgatok a tudatom hátterében, aki egy seggfej volt velem... Törlöm is a gondolataimból.
Hiába érzem magam nyeregben, Mr. Keane ismét megvillantja zsenialitását arra vonatkozóan, hogy ostorozzon tökéletesre fejlesztett önimádatával, és a személyiségem ellen táplált mélyről gyökerező gyűlöletével. Emiatt, hallva a válaszait, főként, hogy bánja, apám nincs jelen, már tényleg nevetni támad kedvem. Olyan kaotikus az egész jelenetsor, hogy ha elmesélné valaki, hogy két felnőtt ember képes ilyen szinten ledegradálni egymást, ilyen udvarias körítéssel, nem hinném el! - Küldjön neki képeslapot! Szívesen postázom. - vigyorgok a fickóra, utalva rá, hogy akkor vele társaloghat majd helyettem. A mellettem álló aligazgató úgy fordítja el a fejét, mintha mentőöv után kutakodna a tömegben. Most már bizonyára belátja ő is, hogy nem apám vagyok. Képtelen vagyok mindenre, mindenkivel szemben mosolyogni. Amikor rákérdezek arra, hogy Know Keane mennyire alkalmas erre a feladatra, a mellette álló rögvest olyan pajzsként csapódik a pasas elé, ami egyszerre csodálatra méltó és megkérdőjelezhető is a részemről. A fickó tudhat valamit, ha ennyire mély tisztelet övezi Mr. Gordon részéről. Az arcom persze megváltozik, amikor kiderül, hogy ki is ez az ember a bárból. Tekintetem rajta kalandozik, hiába beszél a másik. Így az újabb megjegyzés, amivel belém mar, apám miatt, még inkább megszúrja a már amúgy is megtépett önbecsülésem. Ekkor elpillantok róla, de nem válaszolok neki. Elégedetten bólogatok, hallgatva miféle csodafickó ácsorog köreinkben, és egészen addig tetszik is a történet, amíg azt nem mondja, hogy ő lesz az összekötője, ahogy én apámnak. - Tessék? - kérdezem hitetlenül, enyhén megcsóválva a fejem, mert a tömegben talán rosszul hallottam, amit mondott. Amikor azt mondja, a pasi jobban ért a nőkhöz, mint ő, cinikus ábrázattal pillantok a férfira. Amolyan 'Tényleg?' ábrával. - Fantasztikus! - vigyorgok rájuk, mert ettől az egész helyzettől csak még inkább úgy érzem, hogy meg kell sürgetnem apa visszatérését. Vagy kineveznem valaki mást, erre a feladatra. Ha lehet. Muszáj leszek. Aztán, amikor dicsérni kezd a társa, és a diplomáimról kérdez, eszembe jutnak Mr. Keane szavai a seggnyalásról... - Számít az? - kérdezek vissza, utalva arra, hogy attól, mert papírja van valakinek, lehet ostoba. És mert, itt mindenki csak 'apuci lányát' látja bennem, ha számítana ez, nem itt lennék. Hanem a magam dolgával törődhetnék. A társ urat elszólítják, így ott maradunk magunkra. Mr. Stan úgy kiabál a tömegbe, mintha keresné bárki is - de erről szerény véleményem szerint szó sincs, csak nincs kedve tovább hallgatni, hogyan rombolom le apám jövőjét. Épp mély levegővel telíteném tüdőmet, mert úgy érzem, megfulladok, amikor Mr. Keane elém lép, és a kérdésével arcomra erőltet egy újabb mosolyt. - Ó, igen! Semmi másra sem vágytam, mint magával dolgozni a jövőben! - mondom ezt olyan ábrázattal, mintha tényleg így éreznék. - Különben minden sikeres nő iránt ekkora gyűlöletet érez, vagy csak azok iránt, akik megpróbálják megkörnyékezni? Talán fél valamitől? - már én sem igazán figyelek magamra. A tudat, hogy el kell viselnünk egymást, nem okoz különösképpen kellemem érzelmeket bennem. - Elnézést! Elfelejtettem, hogy én nem vagyok sikeres nő, csak apám csemetéje. - elfordítom a fejem unottan, mert annyiszor hallom ezt a kifejezést, hogy a homlokomra tetováltathatnám. - Ez a maga hibája. - teszem még hozzá, újra ráemelve a pillantásom, állva a tekintetét. - Az egész... - de aztán nem fejtem ki, hogy mire értem. Éppen meglódul a tömeg, hogy az esti tűzijátékot megleshessék a teraszon, amit a hangfalakon keresztül jelentenek be. Erre pedig én pont nem vagyok kíváncsi, ezért elhatározom, hogy a mosdó felé veszem majd az irányt, ha az urak elindulnak. dallam || ☽
Még életemben nem kerültem efféle helyzetbe, és nem azért, mert annyira ártatlan lelkű lennék vagy szégyellném magam a tetteimért, csupán nem volt még rá alkalom, hogy egy nővel szemben vissza kellett fognom magam vagy megjátszanom önmagam. Gordon és a biznisz miatt azonban most annyira abszurd szituációba kerülök, hogy legbelül azt se tudom, hogy röhögjek, vagy szimplán faképnél hagyjam az egész társaságot. Azonban mégis van itt egy ember, akinek sokkal tartozom. Talán úgy tűnhet, hogy tartok Gordontól, hogy ő irányít engem, de erről szó sincs, csupán sok emberrel szemben, tudom, mit jelent a hűség. Megszokott tőlem, hogy nem viselkedek túl szépen a nőkkel, már ami az érzékeny kis lelkiviláguk ápolgatását illeti, azonban azon kell, kapjam magam, hogy ezzel a Victoria-val tudatosan szemétkedek, főleg onnantól kezdve, hogy megtudom, ki ő. Nem igazán érzem az okát, csak azt, hogy egyszerre irritál a nagy szája és ugyanakkor ugyanezt rohadt szexinek is találom benne. Még mindig komolyan mondom, hogy szívesen elszórakoznék vele más helyzetben is, de a büszkeségem annál nagyobb, hogy ezt be is ismerjem magamnak. Talán pontosan az tetszik, és nem tetszik benne, hogy nem olyan, mint a többi nő. Hogy van neki esze, és nem fél azt használni, hogy nem olvad el a jelenlétemtől azonnal (habár, ha akarnám, ez csak idő kérdése lenne), hogy nem hunyászkodik meg előttem és legkevésbé sem hagyja rám a dolgokat, elmondja a véleményét és még sorolhatnám. Mindezt teszi a makulátlan kis élete árnyékából, a tökéletes pofijával és a hibátlan testével. Mint egy kirakatból kilépett és életre kelt, professzionálisra formált porcelánbaba, és biztos vagyok, hogy jómaga is ezt gondolja magáról. Az anyagi helyzetéről, az egzisztenciájáról, a társadalmi helyzetéről nem is beszélve, bármit megkaphat. Valami mégis azt súgja, hogy a néha odavetett mondataim nem tetszenek neki – kinek tetszenének? -, sőt, sértik is az imént említett női lelkét, mégsem áll szándékomban leállni. Arckifejezése arról árulkodik, hogy egyáltalán nincs ínyére, hogy újra a társaságomat „élvezheti” és cinikus szavaimat pedig egyáltalán nem hiszi el. Igazából már az lenne meglepő, ha elhinné. - Rendben, de csak, ha segít megírni, mert még sosem írtam olyat – kontrázom frappáns reakcióját lereagálva, de közben érzem a fejem felett gyülekező viharfelhőket is mentorom irányából. Szerintem ő se ismer rám. Tényleg nincs szükségem Gordon fedezetére sem magasztaló szavaira irányomban, meg amúgy se szokott érdekelni, ki mit gondol rólam, mégis megteszi. Nyilvánvaló, hogy valamiért különösen fontos számára a Torres-üzletkötés. Ha valakit még nálam is nagyobb villámcsapáskért érint a Gordon által közölt tény, miszerint én leszek az összekötője, azaz tulajdonképpen én leszek az, akivel majd találkozói lesznek Miss. Torresnek, az pontosan saját maga. Nevetnék ezen is, ha éppenséggel nem én lennék a másik szenvedő alany. Nem igazán szeretek kibaszott küldöncfiút vagy postást játszani. Érdekes mozzanatnak találom – pedig most figyelek először igazából -, mikor a társam diplomákkal kapcsolatos kérdésére a csaj nem kezdi el sorolni iskolai végzettségeinek számát, inkább kérdéssel felel vissza. Na, újabb meglepi. - Hát, hogyne számítana. Nem mindenki rendelkezik olyan és annyi diplomával, mint ön, Miss. Torres… – folytatná tovább Gordon a mélytorkost – habár azt is tudom, hogy ha arról lenne szó, ugyanilyen arca ki is tekerné a nő nyakát -, de aztán az alpolgármester olyan szinten ragadja el őt a társaságtól, hogy esélye sincs befejezni Victoria-nak szánt mondandóját. Elég jelentéktelen alaknak találom elsőre – meg nyilván tizedszerre is így lenne - Mr. Stan-t, így nem igazán foglalkoztat, mi történik vele az elkövetkező percekben, csak azt sikerül konstatálnom, hogy ismét kettesben maradtunk Okoskával. - Igen, higgye el, vannak így még ezzel páran nők – bólogatok fapofával, de cinikus tekintettel a nő kifejtett véleményét hallva arról, hogy máris mennyire rühelli a leendő közös munkát. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy most is csak a szarkazmus beszél belőle, tehát belőlem is, csak picit másképp. Viszont a következő kérdéssel egybekötött reakciójára elkomolyodok. Én gyűlölni a nőket? Ezt honnan veszi? Nem szeretem, ha elemeznek, és magamat se szeretem elemezni. - Nem gyűlölök én senkit. Általában nem érzek semmit se a nők iránt – felelem ridegen, hiszen nálam az efféle téma elég érzékeny pont. Talán tényleg meg van az oka annak, amiért ekképp vélekedek a női nemről, de azt nem vallanám be soha senkinek. - De tudom, magácska ahhoz van szokva, hogy minden szavára ugranak, és mindenki úgy tesz, mintha szeretné – teszem hozzá gyorsan tekintetébe mélyedve, mert valóban ezt gondolom róla. Arra inkább nem reagálok semmit, amikor mártírkodva gyorsan mondandójához teszi, hogy ő nem is sikeres, mire én csak tovább bámulok rá. Azután nem is tudom, mi történik a nővel, de az intelligens úrhölgyből, hirtelen hisztis kislányba csap át és MINDENÉRT engem hibáztat. Már csak arra kellene rájönnöm, hogy mi az a minden. A következő percekben azonban mozgolódni kezdenek körülöttünk a díszes polgárok és darázsrajként kezdenek el vonulni a terasz irányába, mintha legalább is nem láttak volna még tűzijátékot. Sznob pojáca mindegyikük, akik azt hiszik, azzal nagyobbnak tűnnek, hogy megjelennek egy ilyen eseményen. Miközben ezen gondolatok suhannak végig a fejemben, a csaj hirtelen eltűnik mellőlem. Tekintetemmel próbálom keresni őt, habár az okát nem igazán tudom, de mivel nem találom és a tűzijáték sem érdekel, úgy döntök, felkeresem a dohányzót egy ital társaságában, mielőtt felfordulna a gyomrom…
Fel nem foghatom, hogy lett nekünk közünk egymáshoz. Az élet szeret kicseszni velem! Olyan maradéktalanul ellenszenves, ahogy nem rest az orrom alá dörgölni a hibáimat, azokat a dolgaimat, amik miatt egész életemben követett az önbizalomhiány és társai, hogy szívem szerint kidobatnám - ha tehetném. És eközben nemes egyszerűséggel olyan szórakoztató, hideg szórakozást jelent a számomra a sok puccos pénzhajhász között, hogy legalább van mivel lekötnöm magam. A feleletén elnevetem magam, szívből. Szégyellem is, hogy képes őszinte nevetést kicsikarni belőlem újabb flegma válaszával, de valamiért egyáltalán nem tűnik hihetetlennek, hogy eddigi élete során sosem írt még képeslapot. - Írni tud? - felelem, miután rendezem arcizmaimat. És most először úgy érzem, belátom, hogy úgy viselkedem vele, mint egy taknyos óvodás. Oda-vissza dobáljuk a labdát, ahelyett, hogy érett felnőttekként félre tolnánk azt, és illedelmes emberek módjára megbeszélnénk, hogy fátylat helyezünk a múltra. Ahhoz azonban, hogy erre sor kerüljön, azt hiszem fegyvert kellene fognia valakinek a fejemhez, mert én biztosan nem kérek elnézést. Miközben Gordonnal társalgok, igyekszem elkerülni Mr. Keane tekintetét. Elutasítom a lehetőségét, hogy a diplomáimról beszélgessünk, mert egyrészt nem szükséges bizonygatnom magam, másrészt pedig, semmi szükség rá, hogy a mellette álló úr úgy érezze, hogy felvágni készülök az irataimmal. Mert szó sincs róla! Éppen eléggé félreismertük már egymást. Én biztosan nem fogom alá adni azt a bizonyos lovat! Ahogy kettesben maradunk, persze sem ő, sem én nem tudunk lakatot tenni a szánkra, és kettőnk sajátos kis játszmája folytatódik. Grimaszt varázsolok az arcomra, amikor meghallom a feleletét. - Rögtön gondoltam. - prüszkölöm a szavakat, elpillantva róla a tömeg közepére. Bárhová, csak ne rá. Könnyebb, és segít rendeznem a gondolataim, ha nem őt figyelem. Van egyfajta kisugárzása, amit nem mondhatok, nehéz állnom. Erőteljes figura, és emiatt nekem is annak kell tűnnöm, legalább olyan magabiztosnak. - Ez is egyfajta magyarázat a viselkedésére. - fűzöm hozzá, hasonló komolysággal nézve fel rá, ahogy ő tekint le rám. Nem gyűlöli a nőket? Akkor miért ennyire rideg velük? Azonban annál tovább, hogy magamban feltettem ezt a kérdést, nem foglalkozom vele. Nem is rám tartozik, az ő dolga, ha egyedül akar megöregedni. A következő megjegyzésére viszont fújtatok egyet, és még a szemeim is megkeresik a magas mennyezetet. - Természetesen, én nem ismerhetek mást. - bár megerősítem a kimondott megjegyzését, miszerint én mindent megkapom, arcom és hangom ellenkezőjéről szól. De ezt ő úgysem fogja elhinni, és nem is érdekli. Ezért nem tagadom, helyette elfordítom a fejem, és már csak annyira nézek fel rá, hogy közöljem vele, az ő hibája, hogy ide jutottunk. És így is gondolom, ha megembereli magát, és kedvességre hajazott volna, amikor megkértem, most talán máshol, máshogy ismerkednénk egymással.
Amikor úgy ítélem, hogy a legtöbben a tűzijátékkal fognak foglalkozni, nem pedig velünk, velem, akkor elindulok a mosdóba. Szükségem van pár percre, hogy egy kicsit magam legyek és összeszedjem széthullott önbecsülésem. Mert bár kívülről nyilván nem mutathatom, legbelül igen is fáj és sért minden egyes szó, ami megkérdőjelezi az elmémet, a megszerzett tudásomat a vérem miatt - és ezeket a burkolt, vagy épp elég nyílt célzásokat hallgatnom egész nap, nem könnyű. Ráadásul szükségem van rá, hogy elengedjem ezt a játékot is Mr. Keaneel. És ha az este további részében ismét egymásba ütközünk, képes legyek normális, partneri hangnemben beszélni vele. Szóval ennek reményében zárkózom be egy fülkébe. Ott leülök, és a torkomba megbújó gombóccal küzdöm meg elsőként. Amikor úgy érzem, gondtalanul visszatalálok a hangomra, és képes leszek bárkivel szemben felcsapni rideg mosolyom, akkor kilépek a kagylóhoz. Ott bevizezve kezeimet, halántékomra juttatok pár hideg cseppet. És még egyszer le ellenőrzöm magam a tükörben. Kifelé menet még az utolsó simításokkal foglalkozom, nem veszem észre a férfit, aki tántorog előttem. Megriadok tőle, még a mellkasomra is csapom tenyerem ijedtemben. Amint rám mosolyog alkohol gőzbe bújt vicsorával, én is mosolyogni kezdek rá, bár továbbra is félénkebben. Tekintetem persze azonnal további emberek után kezd el kutakodni - paranoia. Csak mert részeg, nem kell rosszat feltételeznem. Legalábbis ezt kostatálom magamban, ahogy elhaladok mellette. Ekkorát azonban nem is tévedhetnék, mert a karhajlatomba csapja a tenyerét. - Hová hová? - kérdi, megállítva az utamban, mintha láthatatlan falnak ütköznék. Értetlenül nézek a férfira, aki küllemre középkorúnak tűnik és egy picit pocakosabb. - Parancsol? - nem gondolnám, hogy egy ilyen estén ilyesmi előfordulhat, ezért továbbra is kedves értetlenkedéssel nézek hol rá, hol az elkapott kezemre. - Áhhh, parancsolok! - mintha nevetve sóhajtana, nem tudom eldönteni, de hiába is nyúlok a kezéhez, nem ereszti el az enyémet. A szorítása pedig erősödik, sőt mi több, még közelebb is húz magához! - Engedjen el! - kérem, megőrizve a higgadtságot a hangomban. A zene, és a tűzijáték szólamai mellett esélytelen, hogy bárki meghallja, ha kiabálni kezdek. Ezért kezdek kétségbeesni, és folyamatosan forgolódok, hátha felbukkan valaki. - Nem, nem, nem. Gyere csak! - másik kezével elkapja a szabad kezem, és olyan erővel markol rá az alkaromra, hogy szinte biztos vagyok benne, hogyha kapálózni kezdek, el is töri nekem. Így inkább taposni, rugdosódni kezdek, a lábammal próbálom kijuttatni magamat. - Elment az esze? Engedjen már el! - olyan közel van hozzám, hogy érzem a lehelettét a nyakamon, ahogy húz, vonszol magával a férfi mosdóba. És kezdek erősen pánikolni. Olyan durván tapad rám, hogy képtelen vagyok ágyékon rúgni. És a könyökömmel sem tudom hasba préselni. Fogalmam sincs, hogy mikor támad kedve a gombócnak újra életre kelni a torkomba, de érzem, hogy menten elsírom magam, ahogy konkrétan berángat magával oda. - Segít - - kiábálnék, hátha van benn valaki, de akkor pofon vág, és az állam alá kapva magyaráz valamit, amit nem érthetek. Aztán pedig annyira megbénít a félelem, hogy megfeledkezem arról, hogy szabaddá vált az egyik kezem. Azt hiszem, hogy ez az este nem is végződhetne ennél rosszabbul...
A helyzet abszurduma, hogy az egész estém leszórakoztatóbb részlete egyben ez a kis adok-kapok ezzel a nagyszájú nőszeméllyel. Még akkor is, ha általában nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy valaki, pláne egy nő, ilyen stílust engedjen meg velem szemben, amilyet ő. Unom a klasszikus zenéjüket, a puccos és csicsás ételeiket, amik fél fogamra se elegek, a megjátszott, sznob modorukat. Unom a seggnyalást, hogy egyesek mélyen végignyalják itt mindenki seggét, köztük az enyémet is, csak azért, mert hatalmam és pénzem van. Szóval kijelenhetem, hogy attól függetlenül, hogy bírom a luxust, a gazdagságot, az elit helyeket, a drága dolgokat, ezt az estét biztos, hogy nem nekem találták ki. Mindennek a tetejébe érkezik még az én mentorom „meglepetése”, miszerint pont azzal az egy személlyel kíván üzletelni, akit ma szándékosan megsértettem. Szóval az egész helyzettel nem az a bajom, hogy ez kiderült, hanem, hogy normális esetben illene elnézést kérnem, de az meg nagyon nem én vagyok. - Hát, ha gondolja, szívesen megmutatom, hogyan használom a ceruzámat. Ha nem jó, megmutathatja, hogyan kell - vetem oda paraszt módon, amikor a képeslapírós piszkálódásomra ismét csak visszavág. Habár abban is biztos vagyok, hogy ez nem az a fajta nő, akinek bejönnek az ilyen és ehhez hasonló szövegek. Ő úri nő vagy mi a fene. Ez az egész eszmecsere csak folytatódik, amikor Gordon és a Victoria mellett csaholó kiskutya elhagyják a társaságot. A tömeg hiába kezd el vonulni kifelé, hiába kezd el mozgolódni, számomra mintha megszűnt volna az idő, és csak a csajra figyelek. Habár a viselkedésem marad az előző bunkóféle - nem igazán volt alkalmam megismerni a jómodort -, rám nem jellemző módon mégis figyelek Miss. Torres szavaira. Viszont, amikor már kissé mélyebbre ható témákat kezd el pedzegetni, már kevésbé vagyok közlékeny, de azt hiszem, még mindig jobban beavattam őt rövid ismeretségünk tükrében, mint életemben akármelyik másik nőt. - Nem szoktam magyarázkodni a viselkedésem miatt – mormogok szemébe nézve komor stílusomban, amikor a nőkhöz fűződő viszonyomat elemezgetjük, amihez egyáltalán nem fűlik a fogam. Persze, ezután inkább rá terelem a szót, ő pedig beleegyezően válaszol nekem, de ez mellett van egy olyan érzésem, hogy a szavaiból inkább cinikusság hallatszódik meg, mint őszinteség. Természetesen azonban nem áll szándékomban hangot adni ennek a véleménynek, most nem. Ráadásul ekkor már mind jobban és jobban mozgolódni kezd a tömeg, a sok idióta boldog, izgatott és hangos kacagásokban tör ki a készülődő tűzijáték miatt, így már lehetőségem sincs a misshez szólni. Ráadásul úgy tűnik el a tömegben, mint a délibáb, minek utána kénytelen vagyok elvonulni a dohányzóba, amíg véget ér az ovis program. A minőségi szivar jól esik a tüdőmnek és az orromnak egyaránt, ráadásul élvezem annak a pár embernek a csendes társaságát, akik velem együtt nem voltak kíváncsiak a színes fényzuhatagra, vagy csak már annyira lerészegedtek, hogy képtelenek voltak kitalálni a teraszra. Azt mondják, hogy a király is gyalog jár a vécére vagy valami hasonló, szóval hiába vagyok jómagam is majdnem tökéletes, a mellékhelyiségbe olykor még nekem is el kell látogatni. Ahogy határozott lépteimmel haladok a férfi mellékhelység felé, furcsa, kétségbeesett női hangokat vélek felfedezni. Mondjuk általában kedvelem az eldugott helyiségekből kiszűrődő női nyögéseket, de ez most nem az a hang. A zajongást hallva kissé meggyorsítom a lépteimet, majd amikor belépek végül a helyiségbe, azonnal azt kell látnom, hogy valami undorító, köpcös pasas molesztál egy nőt. Sosem bántam jól a nőkkel, de soha életemben nem ütöttem meg egyet sem. A leggusztustalanabbnak pedig azt tartom, amikor egy pasas fizikai erejével testi együttlétre kényszerítene egy nőt. Ha kényszerítenem kellene, inkább nem is kellene. Ezután közelebb lépek a dulakodókhoz, hogy leszedjem szerencsétlen nőről ezt az állatot, de ekkor megpillantom, hogy történetesen Miss Torresről van szó, ő az áldozat. - Rohadt állat! Másképp nem találsz magadnak nőt? - Mikor ezt fel is fogom, és megpillantom a kétségbeesett szempárt, valami oknál fogva elborulni készül az agyam, és azon nyomban neki akarok rontani a pasasnak, de ekkor hirtelen megjelennek az eddig nem említett testőreim, és a dolog csúnya részét megoldják helyettem. Akarom mondani inkább csak leszedik a hájpacnit a csajról, aztán szépen hátrafogva vaskos kezeit, kivezetik a mosdóból és az egész épületből. Azt már Miss Torresnek nem kell tudnia, hogy mit csinálnak vele a gorilláim. Visszatérve rájuk, az életvitelen megköveteli, hogy legalább ketten mindenhol velem legyenek, ha én azt akarom. Azonban az is a munkakörökbe tartozik, hogy láthatatlanok legyenek, és csak akkor lépjenek színre, ha az mindenképpen szükséges. Jelen helyzetben nem mintha egyedül nem tudta volna ellátni az erőszakos pacák baját, de ők mindenek előtt azt tartják szem előtt, hogy még csak az eshetősége se legyen meg annak, hogy bajom essen. - Na, hogy magának egy férfi sem felel meg ma este – jegyzem meg abban a sajátos bunkó stílusomban, amikor a testőrök elviszik a krapekot és kettesben maradunk a mosdóban. - Biztos, hogy nem akar hozzám jönni? Úgy talán nagyobb biztonságba lenne – próbálom poénkodással oldani a feszültséget, mert hát valljuk be, nem vagyok az az érzelgős fajta. Azonban a nő arcát látva leszűröm, hogy ez most nem az a pillanat, így próbálom visszafogni magam. - De jól van? – lépek közel hozzá, hogy átvizsgálva megállapítsam, hogy nem esett e valami komolyabb baja. – Nem esett baja? Elvigyem orvoshoz? – teszem fel a kérdést őszintén és azt hiszem, aggódva is. - Ki volt ez a barom? Ismerte? – bombázom tovább kérdéseimmel, habár lehetséges, hogy a nő még csak fel sem fogta, hogy mi történik körülötte.
Engem még egyetlen férfi sem alázott meg úgy, ahogyan Mr. Keane teszi. Igaz, nem sok embernek lett volna esélye erre, mert sosem voltam az a könnyen barátkozó típus, így nem is közeledtem senki felé sem olyan közvetlenül, ahogyan őhozzá, de mégis: ha valakit közel engedtem, az kitartott mellettem, és én is kitartottam mellette. Őt viszont félreismertem, és minden egyes együtt eltöltött perc után csak még inkább torzul róla a véleményem. Már talán a kezdetektől fogva sejtenem kellett volna, hogy nem ő lesz a tökéletes férjjelölt, és tényleg hagyni, hogy a maga stílusával elragadjon és eltöltsünk együtt pár kellemes órát, de mégis, honnan tudhattam volna végső kétségbeesésemben, ott a pultnál várakozva, hogy mekkorát fogok csalódni?! Első ránézésre nem mondhatnám, hogy rossz választás! Sőt! Igen csak kiemelkedő a jelenlévő férfiak közül. Aztán kinyitotta a száját és meggyilkolta a reményt bennem... Ajkaim elnyílva maradnak, mégis nevető ívbe fagyva, ahogy meghallom a feleletét. Némán nyögök egyet, miután fogalmam sincs, mit felelhetnék. El kell ismernem egyszerre undorodom attól, ahogyan beszél velem, és nyűgöz is le. - Ha sokat hegyezte, félek, nem segíthetek. - magamra erőltetek egy mosolyt, de tartom vele a szemkontaktust. Szívem szerint elnevetném magam, nem csak azért, mert valóban tetszik a humorérzéke, a nyers és kissé mocskos köntösében, de azért is, mert olyan mulatságos, ahogy két, teljes luxusban élő, puccos, előkelő, - úgy sejtem - tanult felnőtt ember képes így viselkedni egymással. Végül nem teszem, de mosolyom mögül egy halk nevetés azért elárul. A beszélgetés vele, - mint leendő partnerrel - és a társaságunk többi tagjával hamar véget ér. Nem csak a belépő felsőbbrendűek, de a tűzijáték is odavonzza az öltönyösöket, mint bogarakat az éjjeli fények. Lehetőségem nyílik ismét Mr. Keane mellett eltölteni pár közös pillanatot. Valami azonban megváltozik, talán túl mélyre nyúlok a témával? Nem tudom megállapítani, de érzem a tekintetén és megváltozott viselkedésén is, hogy talán hibáztam. - Gondolom ez mindenki számára természetes a részéről. - számomra azonban nem az, gondolom, de nem teszem hozzá szóban. Lepillantok kettőnk közé, valahová az üres légtérbe, hogy végül búcsút mondjunk egymásnak, ismét. Nem kell többet mondania, értem, hogy még azt a leheletnyi szórakozásunkat is elrontottam talán azzal, hogy olyan témát feszegettem, ami sok, de talán viszonoztam a kedvességét a rólam alkotott előítélete miatt. Nem mintha érdekelnének az érzései, és valószínűleg ő sem foglalkozik az enyémekkel, mégis, ahogy távolodok tőle, késztetést érzek rá, hogy visszapillantsak rá. Nem értem az okát. Szerencsére azonban lerázom magamról ezt az ostobaságot, és céltudatosan haladok a dolgomra. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig tart a téboly, és a rettegés. Az arcom zsibbad az erős tenyér lenyomatának súlyától, és szívem szerint csak bekucorognék a sarokba sírni, mert másra nincs erőm - és ekkor az ajtó kivágódik és valaki, elsőre nem láthatom a köpcös erőszaktevő sziluettjétől kicsoda, megment. Felsóhajtok, talán utóbbi könnyeim már örömömben potyognak. A kezem, mintha szoros bilincs súlya alól menekülne meg, érzem a vérkeringésem forró pezsgését. Aztán tekintetem összeütközik a megmentőmmel, és nem csak a rettegésem marad arcomon, a szégyenérzetem is, amiért így talált rám a férfi. A testőrök aztán, hogy elrángatják az őrjöngő ittas fazont, elhozzák a végső megnyugvást a számomra is. Talán a szégyen miatt, vagy a félelemtől megdermedt végtagjaim miatt, nem merek megmozdulni sem abból a helyzetből, ahogy hagyott a durva elválasztásunk. Hallom, hogy mit mond, mégis ott maradok, beljebb tőle, kicsire húzva magam. Aprókat bólogatva igazítok a hajamon, hogy a könnyeimet, vagy -esetleg- vörös arcom kívánom eltakarni, még én sem tudom. - Választanak helyettem. - nem is gondolnám mennyire elment a hangom, amíg megnem próbálok beszélni hozzá. Lassú mozdulatsor, ahogy kiegyenesedem addig kissé görbe tartásomból. A házasságunk eshetőségére tett kérdéseire csak egy halovány mosollyal reagálok. Szívem szerint, ebben a pillanatban, látva, hogy valóban miféle biztonságot nyújthatna, hozzá mennék. Még ma este! De ismerve őt, - legalábbis felszínesen - jól tudom, hogy csak tréfál. Igyekszem összeszedni magam, nem felelve a kérdéseire, amíg afelől kezd el érdeklődni, hogyan vagyok. Kérdőn pillantok fel rá, ahogy közelebb mozdul hozzám. Kiszáradt a torkom. - Jól - jól vagyok. Semmi bajom. - mondom, tartva a szemkontaktust vele. Még egy egészen kedves mosolyra is futja, hiába a zsibbadt arcféltek. Elnyílnak ajkaim, hogy mondjak valamit, de aztán meggondolom magam. Végül meggyőzőm magam, hogy talán nem lesz baj, ha mégis csak kimondom: - Köszönöm, hogy megmentett... - lepillantok, mert nem akarom befejezni a mondatot. Rágondolni is borzasztó, hogy mitől. Hát még kimondanom! - Nem, nem tudom, hogy ki volt az. Én nem ismerem ezeket az embereket, csak látásból, a távolból. Szinte mindegyik apám régebbi partnere, megrendelője... - mondom ki az igazat, elpillantva válla fölött az ajtó fele. Talán a legjobb lenne, ha véget érne számomra az este és eltűnnék. Fogalmam sincs, van-e nyoma az ütésének, de mivel lüktet, valószínűleg holnapra lesz. Nem kéne így látnia senkinek sem... - Magához szeretnék menni. Most még inkább, mint amikor megkértem. - engedek egy szelíd nevetést, mert engem is meglep, miket mondok. Lehet, hogy csak azért, mert megmentett, de talán amiatt is, mert életemben nem találkoztam még csak egyetlen olyan férfival sem, aki kicsit is felkeltette volna a figyelmemet. Ellenben vele. - Ha maga nem lett volna itt, két szörnyűség is történt volna velem ma este. Vagy itt... - vigyorgok rá, megtörölgetve az arcomat közben, aztán a megszorongatott csuklómat simogatom. - Vagy halálra unom magam. - miközben felnézek rá, és próbálok kedves lenni, annak ellenére, hogy tudom, hogy újfent meg fog alázni. Valamiért ebben a pillanatban nem érdekelne az sem, ha a képembe nevetne. Talán még én is vele nevetnék. Mert legyen bármilyen elviselhetetlen alak, megmentett! És ez olyasmi, ami miatt az adósának érzem magam, amellett, hogy rettenetesen hálás vagyok. Nem tudom, mit mondhatnék még, ezért csak állok ott előtte és nézem őt. Várva, hogy távozásra kérjen, vagy hogy faképnél hagyjon. Bárhogyan is, neki kell eldöntenie. Én most túlságosan beleragadtam ebbe a pillanatba. Szívem szerint tovább élvezném a társaságát, de tudván, hogyan vélekedünk egymásról, ez a 'kis' trauma nem hiszem, hogy sokkal közelebb hozott volna minket egymáshoz. Vagy talán mégis?
A ma este kimenetelével kapcsolatban sok mindenre számítottam – főként egy kedvező üzlet megkötésére -, de aztán az egészből egy olyan igazi nonszensz lett, mint a giccses ponyvaregényekben. Azt is ki tudom jelenteni, hogy az egyetlen érdekes beszélgetést azzal a nővel folytattam, akivel ide-oda dobálgattuk egymásnak a szavakat, mint egy pingpong labdát. Azt kell, mondjam, hogy még életemben nem társalogtam ennyit egyetlen nővel sem az üzleten kívül. Azt hiszem, ez azért van, mert vagy egyikük se mert velem ilyen szabadon beszélni, vagy már az első fogvillantós vigyorom láttám lecsúszott a bugyijuk, fene tudja. Egy biztos, hogy ez a nő nem is tart tőlem, de abban is biztos vagyok, hogy nem egy könnyen kapható típus. Talán pontosan ezzel érte el azt, hogy tudtomon kívül felfigyeljek rá. A cerkás megjegyzésemre is olyat kapok, hogy majdnem hangosan elröhögöm magam, na, nem azért, hogy kinevessem, éppen az ellenkezője miatt: ennek a nőnek még humora is van. Természetesen a képességem, mellyel elrejtem az érzelmeimet, ha egyáltalán vannak, tökélyre vannak fejlesztve, így csak felvont szemöldökkel nézek rá frappáns válaszát hallva. - Attól tartok, kegyed zavarba jönne, ha megmondanám – kacsintok rá csibészes vigyorral az arcomon. Mindig is imádtam zavarba hozni a nőket, már ha egyáltalában szóba álltam velük. Mikor viszont arra is reagál, amikor kijelentem, hogy nem szokásom magyarázkodni senkinek, felelet helyett csak bólintok egyet, hiszen egyáltalán nem mond valótlant. Szinte biztos vagyok benne - miután a puccos nép elvonul nyáladzva gyönyörködni a tűzijátékban -, hogy a mi közös epizódunk ezzel végleg véget ért. Persze tisztában vagyok azzal, hogy amit Gordon mondott az előbb a szerepemről, azt komolyan mondta, viszont azon meg én nem csodálkoznék, ha a nő közvetítőn keresztül akarna velem tárgyalni. Nem mintha számítana. Vagy mégis? Mert, ha nem, akkor meg miért foglalkoztat ez a kérdés? A klubszobában van alkalmam egy kicsit lehűteni magam, és visszatérni régi énemhez, vagyis azt tenni, amihez kedvem van, nem pedig a társasági élet szabályainak megfelelni. Ez a lehűlés viszont pontosan addig tart, amíg meg nem látom a dulakodó férfit és nőt a férfimosdó egyik sötét szegletében. Nem is értem, hogy lehet ennyire undorító egy férfi, hogy erővel akar birtokolni egy női testet. Aztán pedig, amikor még az is kiderül, hogy az áldozat az előbb említett Victoria Torres, valamiért csak még idegesebb leszek. Nem vagyok benne biztos, hogy nem kell kórházba szállítani a dagadt disznót, ha nem érkezenek meg az embereim. Igaz, így még lehet pontosan az a sorsa, csak egy kicsit diszktétebben. Amikor már kissé lenyugodnának a kedélyek, és a nő mellé lépek, komolyan a szemébe mélyedek. Látom rajta a rettegést, a kétségbeesést és szégyent is. Már el sem tudom képzelni, milyen lehet áldozatnak lenni, ha nem tudod megvédeni magad, ráadásul nőként a mai világban… Annak idején még nekem is voltak ilyen negatív élményeim az árvaházban. Az idősebb lakók erővel elvették a kajámat és talán a takarómat nem is egyszer, de aztán addig edzettem magam, amíg nem tudtak már velem elbánni. Szóval sejtem, hogy Victoria most milyen kiszolgáltatottnak érezheti magát, még akkor is, ha eddigi életében mindent megakapott és most is elintézheti a pasast egy életre. Nem tudom, miért, de zavaró látni a hibátlan arcbőrén lefolyó sós könnycseppeket. - Hát nem tudom, engem maga pécézett ki - rázom meg a fejem, mintha nagyon elgondolkodnék a helyzeten, de most inkább csak oldani próbálom a feszültséget. Igaz, senki nem tanított meg, hogy hogyan is viselkedünk a gyengébb nem tagjaival, de azt még én is érzékelem, hogy talán ideje lenni visszavenni a bunkózásból. Ez most nagyon nem az a helyzet, amikor még sértegetnem kellene. Összeráncolt szemöldökkel figyelem riadt arcát, amikor megnyugtat, hogy fizikailag teljesen rendben van. Akkor is pontosan így nézem őt, amikor megköszöni, hogy leszedtem róla a pacákot. - Ez csak természetes. Bárki megtette volna –nyelek egyet zavartan, mert nem igazán tudok mit mondani ilyen helyzetekben. Sose voltam a szavak embere, és nem is akartam az lenni, az érzelmek nagyon nem az én világom. Ezután látom, hogy oldódni kezd egy kicsi a hangulat és a hölgy is megnyugszik valamelyest, szavaiból legalább is ezt szűröm ki. - Értem, hát azért én szeretném megtudni, ki volt ez a pacák, ha nem bánja…- jegyzem meg morcos képpel, mert abban biztos vagyok, hogy ez nem maradhat annyiban. - Nem óhajtja feljelenteni? – kérdezem még meg gyorsan, habár azzal is tisztában vagyok, hogy ha rendőrségi ügy lenne a dologból, csak a nőt ráncigálnák ide-oda. Nekem erre vannak jobb módszereim is… Mikor végül aztán újra kimondja, hogy hozzám akar jönni, kivételesen én is vele nevetek, hiszen tetszik a nő humora. - Mint mondtam az előbb, nem vehetem el, mert maga túl sokat beszél – kacsintok rá még mindig vigyorogva, de most kivételesen nem bántó stílusban mondom ezt, inkább heccelődve. Azt most nem részletezem, hogy amúgy nem áll szándékomban, ebben az életben megnősülni. - Mondtam én magának, hogy a nők élvezik a társaságomat, de maga nem hitte el – teszem hozzá hasonló stílusban, mint az előbb, de aztán elkomolyodok és közelebb lépek a nőhöz akaratlanul finoman kezemmel korul ölelve a könyökét. - Ha nem akarja feldobni a pasast a zsaruknál, mit szólna, ha meglógnánk innen? Én is unom ezt az egészet. Megiszunk egy teát vagy egy kávét, vagy amit akar, utána pedig hazaviszem. – Nos, hogy mi a fasz van velem, azt magam sem tudom, de még soha az életben nem hívtam el így egy nőt sem, így, hogy nem azt tűztem ki célul, hogy aztán jól megdugjam. Csak van egy olyan érzésem, hogy a nő nincs olyan állapotban, hogy visszamenjen a piócák közé bájcsevegni, meg abban is biztos vagyok, hogy volt, aki meglátta, amint az embereim kiviszik a köpcöst, de hogy miért érdekel ez engem, azt már nem tudom.
Életem során soha, egyetlen egyszer sem éreztem még valakivel kapcsolatban ennyire ambivalens érzéseket. Nem mintha valaha bárki is komolyabban foglalkoztatott volna. Ennek ellenére Mr. Keane nem csak megjelenésében különleges a többiektől, de van benne valami, ami úgy vonz, mint felfedezőket egy letűnt kor kincsei. Szeretném jobban megismerni, megfejteni, de eközben mégis, mintha lenne bennem egyfajta tartás, ami arra késztet, hogy inkább minél távolabb legyek tőle. A 'ceruzás' válaszain olyan jól mulatok (őszintén), hogy amikor a zavarba hozásomra tesz megjegyzést, egyszerűen elnevetem magam. Talán azért, mert hiszek neki, és mert tetszik az a lezserül pofátlan magabiztossága, amivel a világ elé hozza önmagát. És bár fáj beismernem, tényleg tanulhatnék tőle. Mivel közben azért tényleg zavarba jövök egy kissé a témától, inkább nem felelek, csak letudom ezt a témát egy széles mosollyal, ha már kikuncogtam magam. Azért abban csak reménykedni tudok, hogy nem feltételezi, hogy rajta nevetek, hanem elhiszi nekem, hogy vele együtt nevetnék. Az egész este úgy fest eltorzul a számomra. Legalábbis meggyőzöm magam is, hogy nincs semmi esélyem a férfi ellen, amikor aztán felmentésemre érkezik Mr. Keane. Ha nem mentene ki az erőszaktevő fogságából, fogalmam sincs, hogy mi történne velem. Igazából abban a pár pillanatban sem tudom, hogy mi történik velem. A félelemtől remegek, a stressztől felborult a gyomrom és a szégyentől csakis arra tudok gondolni, hogy az eddig sem igazán kivívott tekintélyem előtte, most mekkorát zuhanhatott. Igen, csak egy nő vagyok. Megint átérezhetem ennek a súlyát. Mint mindennap... A választ hallva felpillantok a szemeibe és engedek egy halovány görbét megjelenni ajkaimon. Talán nem ez az a szeretetnyelv, amire ilyenkor szüksége van egy nőre, de engem megmosolyogtat, amit mond. - És nézze, hogy jártam... - prüszkölöm a szavakat, közben megpróbálva rendezgetni magam. Nem szeretnék suta őznek tűnni, inkább egy álmából ébredt hattyúnak. Kihúzom magam, és még a hajamon is igazítgatok. Aztán csak őt nézem. Nem tudom, hogy miért, de most olyan más, mint korábban. Persze, biztosan a helyzet alakítja az ő viselkedését is, de hogyan érthettük félre egymást ennyire intenzíven, ha erre a fajta beszélgetési stílusra is képesek vagyunk?! Megköszönöm, amit értem tett. És bár a szavaiból úgy ítélem, nem tartja túl sokra az előbbi mentést, de ennek ellenére én tudom, hogy nem mindenki lett volna ennyire segítőkész velem. - Azt kétlem. - felelem csendesen, végig őt nézve közben. Nem megyek bele, hogy a mai világban nem gondolom azt, hogy bármelyik férfi így ránk rontott volna ahelyett, hogy becsukta volna az ajtót. Talán most először, - mióta tart az ismeretségünk - nem volt sértés egyikünk részéről sem abban, amit mondott. És bár csak egy hálálkodásról van éppen szó, nekem jól esik. Biztos az előbbi miatt lettem ennyire érzékeny hirtelen, össze kéne szednem magam! - A vendéglistán biztosan szerepel... - felelem csendesen, amikor a támadóm kilétéről beszélgetünk. Nem tudom, hogy ki az, hisz nem ismerem apám mindegyik ügyfelét, partnerét és dolgozóját. De az igazság az, hogy vele ellentétben, én nem is szeretném tudni. Összefeszül a gyomrom, hacsak rágondolok. - Nem, nem. Semmiképpen! Tudja, apám körül így is rengeteg a botrány... Ráadásul, ha ennek híre megy, mit gondol, mennyire tartanak majd a továbbiakban alkalmasnak rá, hogy vezessem a cégét?! És bizonyítékom sincs. - szomorkásan rámosolygok. Nem rá utalok - habár mindketten tudjuk, hogy ő is így vélekedik rólam - ezúttal a nagyvilágra célzok. Amikor elneveti magát, mintha megtörne a jég, vagy legalábbis megrepedne közöttünk. Én is kuncogok vele, és jól esik. Le is pillantok magunk közé egy röpke pillanatra, majd onnan vissza rá. Jó képű egyébként is, de amikor nevet! - Igaz. - beletörődőn felsóhajtok, el kell fogadnom, hogy az én hibám, hogy ez a házasság vele nem jöhet létre. Azért mindentudó somolygásom arcomon marad ezután, amikor a többi nőről beszél. Valóban úgy hiszem, hogy ha egyszer megnősül, olyan nő lesz mellette, aki tud hallgatni. És ez nem én vagyok. Ettől a gondolattól, és hogy közelebb lép hozzám, eltűnik a mosoly az arcomról, felváltja egy néma kíváncsiság arra vonatkozóan, mit szeretne. Nem csak a szavai, de az érintése is magára vonja a figyelmemet. Nedvesítenem kell ajkaimon, hogy ne remegjenek közben. Jól esik az, ahogy hozzám ér, és amit mond, mégsem értem meg, miért akarná velem tölteni a továbbiakat, de ahelyett, hogy elutasítanám hálálkodva, elfogadom. Nevetséges vagy sem, mellette biztonságban érzem magam. És talán - csak talán - meg tudnám győzni, hogy engem elvennie nem is lenne akkora ostobaság. Hiszen rajtam keresztül új céget is örökölhetne, mint házastársam, és engem - nyilván nem! - nem zavarna, ha más nőkkel van. Nem kérnék szerelmet tőle, soha. - Lépjünk le. - mosolygok rá újra, és hogy ennyire közel van hozzám, késztetést érzek rá, hogy máris elkezdjem mondani, miért kéne hozzám kötnie magát papíron. - Tudja, fejben máris összeraktam két érvet is, amiért márpedig el kéne gondolkodnia azon, hogy igent mondjon nekem. Meggyőző tudok lenni! - csak halkan beszélek, miközben elindulok kifelé a mosdóból, őt követve, vagy ő előtte. Bárhogyan is, biztosan bevárom és mellette haladok, sőt, inkább osonnék az árnyékban, ahová őt is hívom magammal. - Csak ne lássanak meg, mert még lenne egy záróbeszédem... - bocsánatkérőn nézek rá, amiért ilyen gyerekes lopakodásra késztetem, de ha menni kell, hát menni kell. Ahogy az alelnök feltűnik az utolsó folyosón, Mr. Keanet finoman a márvány oszlophoz préselem, hogy a mögé bújhassunk. Ott felnézve rá, vigyorogva kérek nonverbálisan elnézést tőle, majd újfent elnevetem magam a kém-játékunk közben. - Fogadjunk, hogy rengeteg ilyen 'Mission inpossible' jelenetben volt már része... Tudja, nekem ez az első. - suttogom, aztán, ahogy kidugva fejem látom, hogy eltűnt a hapsi, bólogatok lelkesen, hogy mehetünk, én pedig követem, bármerre is vezet minket!
Azok a nők, akik valaha többet akartak tőlem, mint egy vagy több szenvedélyes légyott, azok nagyot csalódtak, idővel gyűlöltek. Hiába nem adtam fikarcnyi jelét se annak, hogy szükségem lenne bármiféle lelki kötődésre, közös programra a testi kielégülésen kívül, mégis beleképzelnek dolgokat. Valami többet. Mindig. Természetesen léteznek a nők között is olyanok, mint én, így az utóbbi időben inkább ilyen nőkkel múlattam az időmet. Szemétláda vagyok sokak szemében, de mégsem vetemedtem még olyanra, hogy erőszakot alkalmazzak egy lányon bármiféle módon – csak, ha akarta, de ez már egy másik mese lenne. Ezért is bosszant ennyire, amit ez az undormány pasas akart tenni Victoria-val. Mindig is ezek a született gazdag mocskok, akiknek a születéssel minden a markukba hullott, a legnyomorultabbak, mert azt hiszik, ők bármit megtehetnek. Na, most majd megtanulja a leckét… - Nem járt sehogy, mert időben érkeztem. Emiatt nem kell előttem kellemetlenül éreznie magát, nem a maga hibája és szégyene – magyarázom neki kendőzetlenül, amikor észlelem a szégyen okozta arcpírt a lányon. Sohasem kerteltem és sohasem szégyelltem, ami velem/körülöttem történik, hát neki se kell. Lassan, de biztosan visszatér a nőiessége is Miss Torresnek, ami első körben abban mutatkozik meg, hogy külsőleg rendbe szedi magát, amit én a szemem sarkából figyelek. Igazán szemrevaló hölgyemény, az biztos. Tökéletes arcforma és arcbőr, őzike szemek, mely mélyén mégis valami szenvedély lappang, piros, telt ajkak, hattyú-kecses nyak, és azt hiszem, itt az ideje, hogy befejezzem, mielőtt tekintetemmel lejjebb haladok, és pont olyannak gondoljon, mint az előbbi erőszakos pacák. Amúgy is, nekem az ilyen nők túlságosan szendék és törékenyek. Közben csendben hangot ad annak is, hogy nem biztos benne, hogy bárki megtette volna ezt érte. Talán igaza van, de számomra ez természetes volt, ösztönszerűen jött. De egyáltalán nem várom, hogy hálálkodjon it nekem. - Rendben, de mind mondtam, én azért utána fogok járni – jelentem ki még egyszer. Szinte biztos voltam benne, hogy úri nőként nem fog ügyet csinálni a dologból, én viszont egyáltalán nem vagyok úriember. - Igaza van, már sokan így se tarják rá alkalmasnak – szalad ki a számon ismét egy bunkó, ám őszinte megjegyzés, de remélem azért, hogy most nem fog faképnél hagyni. Miután beleegyezik, hogy hajlandó velem lelépni és itt hagyni ezt a puccos társaságot, nem is gondolkodok, hanem megindulok vele lefelé a lépcsőn a kijárat felé. - Ó, igazán? Hát erre kíváncsi vagyok….- vigyorodok el magamban, amikor a csaj ismét pedzegetni kezdi a házasság témát, habár biztos vagyok benne, hogy csak szórakozik. Egész vicces jelenetnek leszek tanúja, amikor kifelé haladva a csaj úgy bujkál mellettem, mint valami riadt őzike. Szerencsére annyira karcsú, hogy szinte elveszik mellettem. - Akadt már egy pár, de félek, hogy az megint csak nem egy hölgy fülének való történet – válaszolok rekedtes hangon, amikor a nő viccnek szánva a Mission Impossible-lel hasonlítja össze a szökési akciónkat. Fogalma sincs róla, hogy valójában volt már részem a Tom Cruise-éhoz hasonló jelenetekhez. - Nyugi, senki nem látta meg! –mondom továbbra is vigyorodva, kicsit szórakozva rajta, amikor végre sikerül leírni a lépcsőn. Habár az újságíróktól én is veszélyben vagyok, mivel tekintve, hogy nyilvánosan csak ritkán mutatkozok nők társaságában, csak egy újabb címlapsztori lennék Torres-szel az oldalamon. - Menjünk a hátsó kijáraton. A paparazzik még nem számítanak magára, hiszen még javában tart a parti, ezért talán ott nem állnak lesben – mondom miközben megragadom a lány karját, és egy kicsit gyorsabb tempót diktálva, kilógok vele a hátsó kijáraton. - Jöjjön, az ott az enyém! – bökök fejemmel egy ébenfekete Bugatti La Voiture Noire felé, mert hiába vannak testőreim, mindig külön autóval járok. Az autók, a vezetés az életem, és nem tudom elviselni, ha egy gépjárműben nem én vezetek, mint ahogy mindenhol én akarok irányítani. Miután „megmenekülünk” a zavaró tekintetek elől és beülünk a kocsimba, első ötletemként azonnal a Sense klub ugrik be. Van neki három elkülönített része is: egy ártalmatlannak tűnő kávézó, egy nigthclub és egy rejtettebb rész a VIP-tagok számára a szemérmes szemek elől jól elrejtve, ami kicsit eltér az előző ízlésesen berendezett stílustól. Victoria-t a kávézó részleg felé egyengetem, amikor egy gyorsabb vezetési stílusban eltöltött út után leparkorlok. Úgy érzem, hogy a visszafogottan elegáns rész - nem kevés luxussal - meg fog most felelni a számára. - Ha nem tetszik az atmoszféra, tőlem elmenetünk máshová is – mondom miután egymás mellett belépünk a főként fehér színben pompázó terembe, majd konstatálnom kell, hogy rajtunk kívül is vannak még vendégek. - Csak egy pillanat – szólok oda a nőnek, majd a kávézó vezetőjéhez lépek és határozottan a fülébe súgok pár szót, minek hatására a személyzet azonnal, szó nélkül tevékenykedni kezd, és a maradék vendégseregnek el kell hagynia a helyiséget. Csak ekkor fordulok ismét Victoria felé, hogy az egyik elszeparáltabb sarokasztalnál foglaljunk helyet. Valahogy van egy olyan érzésem, hogy a hölgy most nem vágiyk társaságra, sem bámuló tekintetekre. - Ha átgondolta, hogy mit szeretne inni, akkor utána talán most meghallgatom a remek érveit, hogy miért is lenne nekem olyan kedvező, hogy elvegyem magát – mélyedek a nő szemébe a széktámlának nekidőlve. – De nem hiszem, hogy sikerrel jár. - Szóval rossz kislány? Elszökni a fő attrakció, a beszéde elől. Ebből nagy botrány lesz – jegyzem meg félig piszkálódva, félig elismerően, habár tudom, hogy az csak az előbbi kellemetlen szituáció miatt történik.
A szavai jólesően hatnak rám. Sztoikus nyugalmat áraszt, miközben meggyőz afelől, hogy tényleg nincs okom rá, hogy rosszul érezzem magam azért, ami az előbb történt. Legalábbis a szégyenérzet nem való körém. Egy hálás mosoly vetül fel ajkaimra, amit megpróbálok éreztetni is vele, ha nem kapja el rólam a tekintetét. Pár másodpercre szükségem van, hogy vissza avanzsáljam magam azzá a rideg nőszeméllyé, aki vagyok mások szemében. Amint pedig ez sikerül, - legalábbis küllemre - feltölt némi elégedettséggel és némi bizonytalan stabilitással. Azt hiszem, hogy mindez az önbizalom és gyors felépülés csak annak köszönhető, hogy Mr. Keane áll előttem. Lehet, hogy egy őr, vagy apám valamelyik vénebb csatlósa mellett inkább csak sírdogálnék tovább. Érdekes milyen motivációra képes, hogy ilyen pasas áll előttem. - Ha így tesz, esetleg meggyőződne afelől, hogy az úr többé nem jelenik meg efféle rendezvények keretein belül? - nincs szükség erőszaktevőkre. Épp eléggé meg kell szenvednünk azzal, hogy elviseljük egymást, már legalábbis ami rám és az öltönyös bagázsra érvényes. Nem kell, hogy még a mosdóban is tartanom kelljen. Habár egy őr lehet, hogy nem ártana nekem sem... A megjegyzése, ami sértő, ezúttal nem szúr akkorát, mint a korábbiak. Természetesen nem azért, mert ne lenne rám nézve szörnyen megalázó, hanem azért, mert épp megmentett és épp az én szavam igazolja a maga modorával. - Ez az én keresztem. - somolygok rá, végig tartva a szemkontaktust vele. Persze elkövetem a hibát, és megengedem magamnak, hogy a mosdó rá eső fényeiben egy kissé elkalandozzanak szemeim. Megfigyelem ajkait, állát, mindent, amit lehetséges ebben a pár másodpercben. Végül elkapom tekintetem és valahová kettőnk közé esik le, a padlóra. Vigyorogva nézek fel rá, amikor azt mondja, kíváncsi a meggyőző érveimre, miért is kéne összeházasodnunk. Talán ki fog nevetni, vagy ismét leint, talán tényleg csacskaság egy ekkora balga ötlet felvetése, de én meglátom bennünk a kedvező lehetőségeket, amire mindkettőnknek szüksége lehet. Meglep, hogy élvezné még a társaságomat, de úgy tartok vele, mintha mindig is hozzátartoztam volna. Persze valamivel sutábban megyek, mint szoktam, hiszen szükségem van az árnyékára, hogy ne lásson meg senki sem. - Irigylem magát. - bököm ki, mikor elmondja, hogy volt már hasonló szituációkban. Feltételezem, hogy ez az én rejtőzködésem egy beszéd elől, hozzá sem hasonlítható ahhoz, amin ő keresztül ment, bár fogalmam sincs mire céloz. Talán egy nő otthonából kellett sürgősen távoznia? Hallgatom rá, úgy követem, mintha ez lenne az egyetlen feladatom az életben. Valamiért az ő ösztöneiben jobban megbízik, mint a magaméban. - Rendben. - suttogom, amikor a hátsó kijárat felé terel bennünket. Lepillantok arra a pontra, ahol a karom után kapott, de nem mondok semmit, csak szedem a lábam mellette-mögötte. És miközben így, közel vagyunk egymáshoz, feltűnik mennyivel magasabb és szélesebb tőlem. Az árnyékában akaratlanul is elmosolyodom rajta mennyire jól néz ki. Lehet, hogy sosem voltak különösebb érzelmeim a férfiak iránt, de szemem ettől még van! - Gyönyörű... - lassítok le az autója mellett, hogy megcsodálhassam egy pillanatra. Az én autómnak semmi köze a látványhoz. Hófehér és gyors. Ennyi volt a kitételem. Boldogan ülök be mellé, rögtön bekapcsolva az övemet. Elvigyorodok, amikor a motor búgni kezd alattunk, és aztán belesüllyedek az ülésbe. Nagyon élvezem az utat, jól esik ebben az autóban ülni mellette. Eszembe jut, hogy vajon hány nő ülhetett már a helyemen? Aztán csak bámulom a száguldó környezetünket. Amikor megérkezünk a helyre, ahová elhozott, csak elnyílt ajkakkal nézelődök. - Tökéletes! - mondom egy kedveskedő mosollyal az arcomon. Aztán eltávolodik tőlem, én pedig elkezdem felfedezni a helyet. Még a tengelyem körül is megfordulok, hogy rendesen szemügyre vehessem, hová is jöttünk. Amikor a vendégsereg elindul kifelé, mindentudó pillantással köszönöm meg a férfinak, hogy nem kell elviselnünk újabb embertömeget. Végül helyet foglalok abban a sarokban, ahová invitál. Hallva a szavait, elvigyorodom. - Egy teát kérek, köszönöm. - felelem, ha van körülöttünk felszolgáló. Végül leejtem pillantásom az úrra velem szemben. - Csak hallgasson végig, még lehet, hogy meggondolja magát. - lágyan elnevetem magam, hiszen én sem hiszem el, hogy meg tudnám győzni, de egy esélyt adnom kell ennek. - Szóval első körben, az első érv, ami mellettem szól, hogy ha házastársként lennénk könyvelve, minden tulajdonom felét birtokolná papíron. Így a cég is részben az öné lenne. Mindegyik cég, ami vagyon szempontjából sem mellőzhető, sem pedig tudván, hogy mennyire fontos üzlet ez Önöknek. - fészkelődöm, ahogy a kényesebb témákhoz érek. - Másrészt, előbb-utóbb gondolom tervez nősülni. Harmadrészt pedig engem nem zavarna, ha más nőkkel hetyegne mellettem. Kész haszon! - kihúzom magam, elégedetten hátra dőlve közben. - Hát ezért biztos, hogy nem kapok jó pontokat. - vigyorgok, majd vállat rántok. - Igazából a fejemre is állhatnék, akkor se lennék elég jó apám árnyékában, így akkor mindegy, hogy mennyire vagyok rossz, nem?! - elpillantok a terem másik vége felé. Kellemes hely, halk zene szól. Kényelmes, nem feltűnő. Visszavezetem a pillantásom a férfira. - Szükségem van a nevére. Első sorban ezért szeretnék házasodni. Ezért kértem meg a kezét a bárban. - vallom be, bár a tekintetem nem vonom le róla, érzem, hogy ezt nem helyes bevallanom. Kellékférj és kellékfeleség lennénk, ha netalán meg tudnám győzni őt... - Csak papíron lennénk azok, nem is kellene látnunk egymást. - súgom oda, hátha ezekkel az érvekkel tovább lendítem a döntésében.
Szerintem holnap reggel, ha felébredek, tutira nem fogok magamra ismerni, hiszen magam sem tudom, miért viselkedek most ilyen normálisan egy nővel, vagy csak egyáltalán normálisan, már majdnem emberien. Sosem voltam az a jóságos szamaritánus típus, de most mégis kötelességemnek érzem Victoria-t megmenteni a puccos népségtől. Talán azért, mert én magam is utálok itt lenni. Ráadásul most tényleg olyan dolog történt vele, amit egyik nő sem érdemel. Na, jó, biztos van olyan nő is… Nekem aztán nem probléma áthágni a szabályokat, nem követni a társadalom által elvárt viselkedési formákat, így egyáltalán nem jelent gondot „kicsempészi” innen azt este fő attrakcióját, Victoria-t. - Abban biztos lehet, hogy meggyőződöm róla – mivel a törött csontjaitól egy ideig nem megy az sehová – válaszolok sejtelmesen, és egyben kicsit meglepetten is az előttem álló nő kérése miatt, amin halványan még el is kell mosolyodnom. Persze, egy bunkó állat vagyok sok nő szemében, mint eddig, Miss. Tökéletesében is, de a befolyásom és segítségem azért jól jön. - Mindenkinek megvan a sajátja – teszem hozzá komolya arccal, amikor a nő megjegyzi, hogy az ő keresztje, hogy az apja alapján ítélik meg őt. Hát igen, a kérdés már csak az, hogy az emberek képesek-e jóra fordítani azt a bizonyos hátrányt, ahogy az velem is történt. Azonban távol álljon tőlem, hogy ezekhez hasonló eszmefuttatásokba menjek bele bárkivel is. Vicces az egész helyzet, ahogy a testem védelmében settenkedik lefelé a lépcsőn, hiszen annak ellenére, hogy most éppen ellent mond az általuk felállított etikett szabályainak, mégis csak jó kislány módjára, retteg a lebukástól. Én vele ellentétben, bemutatnék mindenkinek és elküldeném őket a búsba egy-két „kedves” megjegyzés keretében, de biztos vagyok benne, hogy ő sosem tenne ilyet. - Igazán? Nem hinném, hogy az én életem magának való lenne – nevetek fel alig léthatóan és hallhatóan, amikor azt mondja, hogy irigyli az életmódomat vagy valami ilyesmi. Pedig a hozzá hasonlók képtelenek lennének úgy élni, ahogy én. Amikor a kocsimhoz érünk, látom a csajon, hogy tetszik neki, habár szerintem nem is létezik normális ember a világon, akinek az én kicsikém ne tetszene. Miután beülünk az én csodajárgányomba, amilyen gyors tempóval csak tudok, a Sense-be veszem az irányt. Nem kirándulni tervezek még csak nem is jól érezni magam, de azért mégis csak próbálom Torres számára kellemesebbé tenni a légkört, ha már az a másik pasas így elbánt vele ma estére. Habár nem ismerem a női lelkeket, és nem is nagyon érdekelnek, Victoria felől érzek némi hálát, miután kitessékelem a maradék vendéget a kávézómból. Igaz, a női hálának felém általában ugyanaz a vége, de neki most valahogy nem kívánom ezt. - Én pedig egy whisky-t jéggel, mert miért is ne mérgezzem magam tovább– vetem oda a pincérnek, amikor Victoria a tea mellett dönt. – És, ha lehet, csipkedjétek magatokat! Miután újra kettesben maradunk, a nő rátér a válaszadásra, ami a kérdésemet illeti, habár magam sem vagyok benne biztos, hogy tényleg meg akarom hallgatni. Életem során elég jó emberismerő lett belőlem, de most nem tudnám megmondani, hogy ez a spiné komolyan gondolja, amit mond, vagy csak játssza az eszét. - Szándékomban áll meghallgatni, de mint mondtam, nincs az az isten, hogy én megnősüljek – nézek a szemébe huncut tekintettel, miközben karjaimmal átfogom mellkasomat, és egy kicsit előrébb hajolok, mint akit valóban nagyon érdekel a másik ajánlata. - Vagyonom van elég, mégpedig önerőből, köszönöm szépen - mondom kissé fellengős, kissé pedig lenéző hangnemben. Persze, nem a nő felé, de az olyan férfi, aki nem képes megteremteni a saját egzisztenciáját, hanem csak apu és anyu vagyonát herdálják el, vagy hozzáértés nélkül vezetik az örökölt üzleteket, az én szememben nem férfi. Fejbe is lőném magam, ha egy nő vagyonára lenne szükségem a továbbjutáshoz. - Az üzlet, az már más tészta - vonom meg a vállam - habár van egy olyan érzésem, hogy maga ezt az egész üzletet Gordonnal már rég jól átgondolta. És azt is gondolom, hogy nem adná az apja cégét csak úgy idegen kezekbe, ha nincs meggyőződve saját maga a biznisz helyességéről. Vagy tévednék? A szövege végén azonban nem bírom ki, és szemtelenül elnevetem magam. - Nem, igazából nem áll szándékomban megnősülni, legalább is nem egyhamar. És gondolja, hogy szükségem lenne a leendő arám engedélyére, ha más nőkkel akarnék hetyegni, ahogy magácska mondja? – kérdezek vissza szemtelenül, ezzel is jelezve, hogy ezzel engem bizony nagyon nem győzött meg. Talán egy rendes, tisztes férfit sikerülne, de nem engem. - Ráadásul azt hiszi, hogy azt megengedném magamnak, hogy egy olyan nő legyen mellettem, aki ország világ előtt leszégyenít engem azzal, hogy más férfiak kísérgetik – rázom meg a fejem elkomorodva. Tény, hogy nem vagyok a monogámia híve, de aki a feleségem lesz, annak nem engedem meg, hogy megalázzon, amely által bármit is veszítene a tekintélyem az emberek előtt. - Maga szerint meggyőzött? – kérdem felvont szemöldökkel, majd arcom kissé enyhülni látszik, amikor megjegyzi, hogy a mai tettéért nem hiszi, hogy jó pontokat fog szerezni az apja embereinél. - Tényleg? Szeretne rossz lenni? – kérdezem miközben perverz képpel megvakargatom államat, de aztán inkább hátrébb dőlök a székemben, hiszen jelenleg nem ezért vagyunk itt. Ezután azonban egy újabb meglepetést hallat a kishölgy, miközben kiböki, hogy tulajdonképpen neki lenne szüksége egy ilyen házasságra, mert egyre jobban kezdem belátni, hogy mégsem viccelt. - Mondja, úgy néztem vagy úgy nézek ki, mint valami jószívű szamaritánus? – nevetek fel ismét kelletlenül. – Távol álljon tőlem, hogy a kegyed lelkébe gázoljak, de ennek nem tudok eleget tenni – rázom meg a fejemet. - De tudja, mit, mivel maga valóban jó party, és őszinte volt, talán még elgondolkodok rajta. - Mi a büdös faszt beszélek? Mit gondolkodok rajta? Még jó, hogy nem veszek feleségül egy nőt, csak azért, mert neki az érdekében állna. Miután megcáfolhatnám az előbbi mondandómat, megcsörrent a telefonom, én pedig anélkül, hogy megnézném, biztos vagyok benne, hogy a mentorom az. Azt is tudom, hogy nem örül, hogy eltűntem és elbasztam neki a „randiját” a fegyverzseni kislányával. Bár ezt az egészet még jóra is lehet fordítani. - Egy pillanat, ezt fel kell vennem – húzom elő zakóm zsebéből a mobilomat, miközben felkelek ültő helyemből és addig sétálok, amíg biztos hallótávolságon belül nem leszek. - Gordon? – szólok bele most már teljesen komoly hangon, miközben azt hiszem, még így távolról is vágni lehet a másik férfiből áradó feszültséget. - Knox, ugye nem arról van szó, hogy már megint nem bírsz azzal a folyton álló farkaddal, és felvitted magadhoz Victoria Torrest? – kérdő tőlem nyugodt hangom, habár tudom, hogy korán sem nyugodt. - De, pontosan ez történik. Elhoztam magammal a csajt, hogy jól megdugjam és megmutassam neki, hogy mi az igazi élvezet, amitől gondolkodni is elfelejt. Mondd, mégis mióta jelent neked ez problémát? Mikor tettem olyat, ami neked ártott? – kérdezem én egy kicsit keményebben vissza, mert valóban bosszant, hogy Gordon ennyire amatőrnek néz engem. - Semmikor, de tudod, hogy nekem mennyire fontos ez az üzlet, te meg elcibálod az estélyről a nőt. - Nyugodj meg, Gordon. A ma este után olyan elégedett lesz a csaj, hogy nevetve és dalolva ír neked alá akármit. Ígérem, mézes-mázos leszek vele, és csak azután dobom ki, miután már megszerezted az üzletet – mondom mocsok hangnemben az általában rám jellemző szavakat. Most kivételesen mégsem erről van szó. És bár nevetséges, de tényleg nem járt ilyesmi a fejemben ezzel a nővel kapcsolatban. Ami viszont jobban zavar a ténynél, hogy igazából kivételesen nem vezéreltek ilyen aljas indítékok, hogy Gordonnak ilyenokkal hazudok. Az, hogy bizonygatnom kell, hogy szemétláda vagyok. - Rendben, igazad van. A nők általában úgyis a tenyeredből esznek. De legközelebb szólj, ha így lelépsz! – röhögi el magát a vonal túlsó oldalán, majd én is vele tartok. Miután végzünk, visszamegyek Victoria-hoz az asztalokhoz, de éppen, hogy megragadom a székem karfáját, újabb telefoncsörgés zavar meg. - Mi az? – szólok bele igen gorombán, amikor a kijelzőn meglátom az egyik fő emberem nevét, akinek most éppen nagyon más dolga lenne. Viszont, ha engem hív, akkor valami gebasz van. - Főnök, gond van a szállítmánnyal, nem akarják megadni, amit ígértek, ide kell jönnöd – mondja a másik a szavakat szinte szótagolva, mire tudom, hogy azonnal indulnom kell és miközben azt is érzem, hogy a fejem lüktetni kezd a haragtól. - A rohand életbe – motyogom halkan, majd az előttem ülő nő felé fordulok. - Elnézését kérem, de sürgős ügyem van, ezért most azonnal el kell mennem – mondom őszintén, majd meg se várva a válaszát, szélsebesen megindulok a kijárat felé. - Annak a nőnek nem eshet baja, jutassátok épségben haza! Egy haja szála nem görbülhet! – parancsolom meg az egyik testőrömnek, akit kötelezek arra, hogy maradjon a klubban, és vigyázzon Victoria-ra. Ezt az egyet tudom, hogy nem szeretném, ha baj esne.
Nevetséges mekkorát fordul egy este pár óra hossza alatt. A férfi, aki első körben mást sem képes kiváltani belőlem, csak sértettséget és ellenszenvet, hirtelen a megmentője lesz nem csak a becsületemnek, de mondhatni az életemnek is. Ha ott ragadok a pocakos alatt, biztosan tovább roncsolódik az egyébként is deffektes személyiségem, a lelkivilágom. A hőse ennek az egész szituációnak, valószínűleg csak azért Mr. Keane, mert a sors fölöttünk unatkozik, és úgy gondolta, mulatságos lenne még ezt a két óvodást egy kicsit összeereszteni... - de itt jelzem, senki nem szórakozik ilyen látványosan jól. Menekülés közben azon jár az eszem, amit mondott. Mindenkinek meg van a saját keresztje. Ő is biztosan súlyos terhet cipel, másképpen nem viselkedne úgy egy idegen nővel, ahogy velem is tette. És különben is, a hozzá hasonló figuráknak mindig meg vannak a maguk sötét foltjai, gyerekkor, vagy szerelmi bánat, szülők. Nem vagyunk olyan viszonyban, hogy rákérdezzek, és különösen nem is érdekel. (Talán csak egy egészen kicsit.) A történteket nézve, viszont elenyésző a fontossága annak, hogy miért olyan, amilyen. Épp kapóra jött, hogy ott termett, és ennyi az egész. Persze, hogy rögtön tovább gondoltam, és visszakanyarodtam a kettőnk lehetséges násza felé. Ha nem akarnék hasznot húzni ebből, nem is én lennék. - Miért nem? Nagyon élvezném az adrenalint. - vigyorgok mellette, miközben épp settenkedünk kifelé. Szórakoztat a gondolat, hogy erre sikerült rávennem magam, és velem együtt őt is. Egyrészt nem hiányzik a címlap neki sem, és nekem sem, másrészt jól esik csak arra fókuszálni, ki láthatott meg. Tilosban járni nem igazán az én repertoárom. Különleges alkalom, hogy így teszek. Senseben lefojtok egy nevetést, amikor a pincérnek odamondja az egyik sértegetésem, amivel korábban megillettem. Megvárom, hogy kettesben maradjunk, csak utána nyitom ki a számat. - Ilyen mélyen érintette? - utalok erre a mérgezéses témára. Ha már kigrimaszolom magam, csak elfordítom a fejem és somolyogva nézelődöm. Felkészülök a mentális jegyzeteimből arra vonatkozóan, hogyan győzzem meg, hogy legyen a férjem. Kissé mulatságos a gondolata annak, hogy pont én, a jégkirálynő akarok bekebelezni egy olyan pasast, akiről lerí, hogy eszébe sincsen ilyesmibe belevágni, ennek ellenére nem tántorít el. A kis kommentjei ellenére folytatom türelmesen és lelkesen a meggyőző érveim felsorolását. Nem állok meg egy pillanatra sem, hogy reflektáljak a szünetekre, amiket miatta kell tartanom. Amikor kérdez, mély levegővel telítem a tüdőm és megcsóválom a fejem. - Téved. Ha jó kezekbe tudhatnám a céget, ott hagynám az egészet. Nem érdekel apám munkássága. - közlöm tárgyilagosan, ezzel utalva rá, hogy bár Gordonnal ezt nem beszéltük meg, így van. Odaadnám, papíron és anélkül is, csak ne kelljen nekem foglalkoznom az apám baromságaival többet. Elég volt az árnyékából, a véréből és a mocskos dolgaiból. Nagyot kell sóhajtanom, amikor közli velem, hogy nincs szüksége a leendő felesége engedélyére ahhoz, hogy más nőkkel hetyegjen. Nos, hát bizonyítja, hogy nem egy tökéletes férjjelölt, de mivel én nem is keresek ilyet, és a neve jól jönne, nem válogatnék ennek ellenére sem. A fejem lágyan rázom nemleges irányba, miközben hallgatom a kifogásait és szánalmas ellenérveit. - Hát nem tűnik elégedettnek... - felelem lemondóan, már szinte csalódottan. Elpillantok a háttérbe, majd egy finom grimasszal vissza rá. - Nem értem, miért nem látja, hogy tökéletesen összepasszolnánk üzleti szempontból... De szíve joga rajta, hogyan tolja el. - mosolygok rá savanyúan, miközben figyelem a pincéreket. Talán jobban tenném, ha valamelyik ifjú srác kezét kérném meg... - Miért ilyen gyerekes? - kérdezek vissza már szinte rezzenéstelen arccal, amikor a képére ül az a bizonyos perverz tekintete. Lehunyt szemeim alatt megforgatom azokat, csak azután mosolygok ismét rá, türelemmel az arcomon. Hallgatom a gyenge ellenérveit, és nézem, ahogy egyértelműen ellenkezik velem, mégis egyre inkább azt az érzést váltja ki belőlem, hogy akarjam ezt az egészet vele. Nincs semmi racionális okom rá. Semmi. Talán a büszkeségem sérti. Rosszérzés fog el, ahogy elutasít. Nem értem miért. Nyilvánvalóvá vált, és persze ránézésre is tudtam, vagy legalábbis sejtettem, hogy nem lesz könnyű meggyőzni őt. Így hát a sértettségemnek semmi alapos oka nincsen. - Tényleg? - meglepetten lesek rá, amikor azt mondja, hogy átgondolná az ajánlatomat. Képtelen vagyok elhinni, még egy széles vigyor is a képemre ül, ahogy eljut a tudatomig, hogy tényleg azt mondta, átgondolja. - Tudja, hogy nem vagyok olyan rossz parti, igaz? - somolygok rá, azzal a mindentudó tekintetemmel. Mintha flörtölnék vele, büszkén, csábítón. Igaz, hogy a modorával nem teljesen vagyok megelégedve, de ez legyen a legkevesebb problémánk a közös életünkben, ha végül beadja a derekát nekem. A telefonhívásra csak elnézőn mosolygok. Természetesen nem áll módomban arra kérni, hogy ne vegye fel. Így, amíg eltávolodik én fogadom az italainkat a pincértől. Ahogy azonban ő távozik, mintha megszűnne a zaj is, és mintha Keane minden egyes szava visszhangozni kezdene a fejemben.
Elhoztam magammal a csajt, hogy jól megdugjam és megmutassam neki, hogy mi az igazi élvezet, amitől gondolkodni is elfelejt... A ma este után olyan elégedett lesz a csaj, hogy nevetve és dalolva ír neked alá akármit... Ígérem, mézes-mázos leszek vele, és csak azután dobom ki, miután már megszerezted az üzletet...
Azt hiszem, ilyen érzés lehet, amikor azt mondja valaki, hogy 'testen kívüli az élmény.' Bár jelen percben egyáltalán nem állítanám, hogy élményről van szó. A hallottak ellenére, úgy játszadozom a poharammal, mintha az ég egy adta világon semmi problémám sem lenne, sőt, még érzékelem azt is, hogy az ajkaim sarkába mosoly csücsül. Ahogy megjelenik előttem, lustán vezetem fel rajta a tekintetem. A lábától egészen az arcáig. Nincs lehetőségünk beszélgetni tovább, mert a telefonja megszólal, és úgy tűnik, elszólítja a kötelessége. - Jó éjszakát, Mr. Keane. - felelem röviden, bájosan, ahogy csak telik tőlem. Talán fel kellett volna pofoznom, vagy arcon locsolnom a teámmal. Esetleg jelenetet rendeznem. De a színjátéka, és a hősiessége, ahogy a bugyimmal együtt levarázsolná az aláírásomat is a papírunkra, már szinte olyan mértékig felidegesít, hogy még arra is képtelenné tesz, hogy bármit csináljak. Magamra hagy, én pedig ott ücsörgök még közel fél órán át. Csak ezután egyenesedem fel, hogy aztán az egyik testőrével távozzak. És újabb mentális jegyzetet készítsek a fejembe arra vonatkozóan, hogy bárkihez hozzá szabad mennem, az egyetlen kivétel; Knox Keane!
Kezdőlap
![What's Happening? - [Knox & Victoria] Tumblr_inline_ptq13a0Bpc1uso72y_1280](https://64.media.tumblr.com/f70863df299c91d72d29ae7d9245718c/tumblr_inline_ptq13a0Bpc1uso72y_1280.gif)
![What's Happening? - [Knox & Victoria] F3e9b5cc22ae30a7227f04c9ae803def](https://i.pinimg.com/originals/f3/e9/b5/f3e9b5cc22ae30a7227f04c9ae803def.gif)
![What's Happening? - [Knox & Victoria] Tenor](https://media.tenor.com/images/89d0bc072d22649a5b23044fcb3d6811/tenor.gif)
![What's Happening? - [Knox & Victoria] A057baea8cec493c4cae47578cd15739522a50b8](https://64.media.tumblr.com/3f523efb2b4cfa153b31128713a0168d/ca472a9b11761a85-d3/s400x600/a057baea8cec493c4cae47578cd15739522a50b8.gif)
![What's Happening? - [Knox & Victoria] Tumblr](https://static.tumblr.com/d2iiv5j/uecm7y562/tumblr.gif)
