Ha az estét egy érzelmi hullámvasúthoz hasonlítom, akkor talán még finoman fogalmazok. Tulajdonképpen önmagában az, hogy beszélünk ezekről a problémákról, az a rengeteg érzelem felváltva áraszt el, a hirtelen jött lánykérés, és a jövőn való gondolkodás nagyon lefáraszt mentálisan. De innen már csak felfelé vezethet az út reményeim szerint. Pár órája még minden előttem álló percet borúsan láttam, most viszont már egy kicsit tisztult a kép; már látom a reményt, a fényt, az alagút végén pedig Dave-et.

A lelki béke és a megnyugvás, illetve ezeknek a rövid, múlékony illúziója, ez a kényelmes buborék akkor pukkan ki, amikor rátérünk a kényesebb dolgokra. Nem, mintha önmagában a helyzet nem lenne elég kényes, de sikerül fokozni. A sztorinkat egyeztetni kell, hogy minden hihető legyen, nehogy valami apró, banális dolgon bukjunk el, de ami még ennél is fontosabb a látszat érdekében a gyűrű. Hirtelen ez eszembe sem jut, csak amikor Dave felhozza. Meg kéne nyugtatnia, hogy legalább egyikünk tud racionálisan gondolkodni, amire én most teljességgel képtelen vagyok, de ahogy szóba kerül ez az apró részlet, valahogy még valóságosabbá válik az egész. Biztos ez a jó döntés? Egy részem abszolút őrültségnek véli az egészet, hiszen mindkettőnknek lesz vesztenivalója, de akár működhet is ez kettőnk között. Jól érezzük magunkat együtt, kedveljük a másikat. Csak… túl gyorsan túl sok lépcsőt ugrottunk át.

Meg kell próbálnom az este hátralévő részében félretenni azokat az aggályokat, amik miatt majd egyedül is emészthetem magam, hogy aztán majd egész éjszaka felváltva forgolódjak, a plafont bámuljam vagy a másodpercmutató kattogását hallgassam a feltehetően utolsó estéim egyikén a saját lakásomban. Ugyanis Dave szavai az összeköltözést illetően erre engednek következtetni. És a lakás ugyan nem nőtt túlságosan a szívemhez, nem engem tükröz, de most valahogy mégis egy biztonságos pontnak tűnik, ha rá gondolok. Egy olyan pontnak, ahol elbújhatok a gondok és az összes stressz elől, ahol mindent kizárhatok, amit szeretnék, és egyedül lehetek a gondolataimmal. Bólogatok, bár inkább érzem úgy, hogy a tudatalattim mozgatja a fejem fel s le, mintsem valódi akarat. A józan eszemmel tudom, hogy Dave-nek minden pontban igaza van, és holnap, ha kialudtam magam, leülepedett ez az egész és felfogom, hogy ez valóban megtörtént, én is jobban fogok tudni koncentrálni a szükséges teendőkre. Halványan elmosolyodom, amikor megfogja a kezem. Hirtelen nagyon jól esik ez az apró gesztus, és az jut eszembe, hogy innentől ezek - nem pont ez, de hasonló mozdulatok és érintések - rendszeresek lesznek remélhetőleg. Nem kell most azonnal nekiállni a költözésnek, de jó lenne minél előbb belevágni. Talán még jobb lenne, ha holnap kezdenék el agyalni rajta, amikor már nem ijeszt meg ennyire minden, ami ránk vár. A szemeim hirtelen elkerekednek, amikor Dave megemlíti, hogy a lánya nála lakik. Normális dolog, ha egy gyerek a szüleivel, vagy valamelyik szülőjével él, de mivel elmesélte a kettejük történetét, hogy s miként találtak egymásra, ráadásul nem is olyan régen, ez meglepő fordulat számomra.

- Váó - tátogom kifújva a benntartott levegőt, arcomon pedig vegyes érzelmek futnak át; meglepettség, ijedtség, kíváncsiság, miközben már azon agyalok, hogy fog ez működni hármasban. - Váó - ismétlem halkan sűrűket pislogva, de ezúttal inkább azért, hogy időt nyerjek valami értelmesebb reakció reményében. - Ez… jó hír - jegyzem meg félig-meddig kérdő hangsúllyal, mert nem igazán tudom, hányadán állnak most. Normál esetben felülkerekedne rajtam a kíváncsiság, még valószínűleg örülnék is a hírnek, most viszont nem is tudom, mit szóljak. - Ezek szerint jól megvagytok? - érdeklődöm egy bizonytalan mosollyal.

Ha már őszintén beszélünk, úgy érzem, van néhány dolog, amiről Dave-nek tudnia kell. Érthető módon sok mindent nem tudunk még egymás magánéletéről, de az idő szűkössége miatt talán nem is célszerű ezeket sokáig halogatni. Dióhéjban felvázolom Dave-nek azt, ami a legjobban aggaszt; a szüleim, a velük való kapcsolatom, és az, hogy ők ezt az egészet mennyire ellenezni fogják. Rossz berögződés ez a megfelelési kényszer, főleg ilyen távol tőlük. Nehéz velük kijönni, amit Dave is meg fog tapasztalni, ha találkozik velük, mivel ez idővel elkerülhetetlen lesz. De egyelőre őt ez a szavai alapján nem ijeszti meg.

- Nem tudom, hogy ennek feldobnia vagy elszomorítania kéne. - Halványan elmosolyodom és sóhajtok egyet, mert ez azt jelenti, hogy ő sem jön ki a legjobban a családjával. Sosem jó azt hallani, ha valaki kívülálló a saját családjában, de azt nagyon nehéz felfognom és elképzelnem, Dave miért érezhet így. Mégis mi kivetni valójuk van benne? - De ha szereted a bort, a sört, az angol focit, és tudsz legalább pár szót franciául, apámmal ki fogsz jönni.

Mindent egybevetve nem is alakul olyan rosszul az este, mint amennyire tartottam tőle. Az aggályaim nem apadtak el teljesen, és nem tudok száz százalékosan a jóra fókuszálni, és egyelőre nehéz teljesen felfognom, hogy pontosan mi is történt az elmúlt pár percben, de már korántsem ott tartunk, mint amikor elhagytuk a kikötőt. Már nem azt a félelmet érzem, amit órákkal ezelőtt, már nem amiatt pánikolok, hogyan lehetne ezt a “kis” malőrt helyrehozni. Most inkább azon stresszelek már, hogy az elmúlt percekben meghozott döntés, mit jelent kettőnkre nézve, mit tartogat számunkra a jövő, és vajon összejön-e egyáltalán ez a terv. Mert Dave felajánlása és az, hogy én igent mondtam, csak egy borzasztó hosszadalmas és idegőrlő procedúra kezdetét jelenti. Ezzel még nincs megoldva minden, az igazi bonyodalom most fog kezdődni. Az érintése, a csókja, az ölelése, a közelsége nyugtató hatással van rám, mintha néhány átmeneti pillanatra intravénásan szedálnának - és ha tehetném, addig elhúznám ezeket a pillanatokat, ameddig csak lehet. Szükségem van most egy kis nyugalomra és lelki békére, amit a karjai között megtalálok végre. Nehéz szavakba önteni, mennyire hálás vagyok neki ezért. Sok lépcsőt átugrottunk a rögtönzött lánykéréssel, amiért nagyon sokáig adósa leszek.

Az áhított lelki béke egészen addig tart ki, ameddig az aggasztó gondolatok és a rengeteg kérdés, ami eddig is kimondatlanul ott kavargott a fejemben, szavakká formálódnak. Gondolkodás nélkül mondom ki, ami eszembe jut, ahogy a hangulatom egyik pillanatról a másikra száznyolcvan fokos fordulatot vesz. Annyi mindent kell még megbeszélnünk és kitalálnunk, hogy minden a lehető legjobban menjen, de jelenleg azt érzem, hogy túl hosszú a teendők listája, túl sok akadályt kell leküzdenünk majd, és talán nem is tudjuk mindet leküzdeni. Nehéz pozitívan látni a rengeteg nehézséget, ami az elkövetkező időszakban vár ránk, de talán ma este már másra kéne koncentrálni. Egy napra bőven elég pánik és idegeskedés jutott, nem lenne ezt egészséges tovább húzni. Sok minden miatt csodálom Dave-et, de most leginkább a higgadtsága miatt. Örülök, hogy legalább egyikünk észnél vagy és képes higgadtan fejjel, reálisan átlátni a helyzetünket. Aprókat bólintok, mert be kell látnom, igaza van. Mindent ki fogunk találni együtt. Mindenre lesz valami megoldás, valami válaszunk és az is igaz, hogy innentől kezdve ezekkel együtt fogunk foglalkozni. Most már egy csapat vagyunk, másként nem is menne.

- Ó, igen, az biztos. - A bor most nagyon jót fog tenni, remélhetőleg segít egy kicsit ellazulni és elkergeti a fejem felett gyülekező sötét felhőket. De ha már csak egy kicsit eltompít, pont annyira, hogy lassabban forogjanak a kerekeim, annak is örülni fogok.

- Nagyon remélem - suttogom inkább csak magamnak félszegen. Végül is a lánya tinderes magánakciója indított el kettőnk között valamit, ő adta meg a kezdő löketet ahhoz, hogy több legyen közöttünk. Ha ő nincs, talán még most is kerülgetnénk egymást, úgyhogy ezt az egy részletet talán kevésbé sötéten látom, mint a többit. - Igen, ez logikusan hangzik. Külön akartuk választani a magánéletet a munkától. - Ezután is erre kell majd törekednünk a kórházon belül, nehogy gyanút keltsünk, vagy felvessünk kellemetlen kérdéseket, de Dave meglátása abszolút észszerű. - Ma délután - bólintok befelé menet. Amellett, hogy csodálom, nem értem, Dave hogy tud ennyire összeszedett maradni a hallottak és történtek után. Nekem most még arra is oda kell figyelnem, nehogy a szék mellé üljek. - Gyűrűt? - pillantok rá meglepetten, pedig ha tényleg jegyespár vagyunk, akkor ahhoz gyűrű is dukál. Nem kéne ebben semmi különösnek lennie, mégis furcsa érzések kavarognak bennem. Idővel akár igaz is lehetett volna, de most csak egy hazugságnak tűnik. - Gyűrű - sóhajtok magam elé, miközben próbálkozom megbarátkozni a gondolattal. - Az mindenképp fog kelleni - halványan Dave-re mosolygok, és ha egy kicsit leülepszik ez az egész, biztos én is jobban fogok tudni koncentrálni, de most még nehezen megy.

- Hogy micsoda? - kérdezem meghökkenve, a kelleténél hangosabban, mintha egyszer csak visszatért volna minden életerőm. - Hogy micsoda? - ismétlem meg most már valamivel halkabban. Az összeköltözés téma egy kicsit meredek egyelőre. Értem, mire céloz, viszont valakivel egy fedél alatt élni más, mint találkozgatni, vagy együtt lenni. Ha ennyire könnyen vehető lépcsőfok lenne egy kapcsolatban, akkor azonnal összeköltöznének a párok. Nem véletlen csak akkor teszik, ha már biztosak egymásban és a kapcsolatban. - Nem… nem is tudom… - zavarodottan vakarom meg a tarkómat és dőlök hátra. Nem nőtt különösebben a szívemhez a lakás, amit apám vett. Egyértelműen hatalmas egy embernek, mert egy család is kényelmesen tudna kergetőzni benne. Inkább csak nehéz ilyen szinten feladnom a függetlenségem egyetlen csapásra. Még azzal a férfival sem éltem egy házban, akihez pár éve majdnem hozzámentem, pedig nekünk volt időnk bőven megismernünk egymást. Tudom, hogy ha végigcsináljuk ezt az egészet, azzal nem csak én kapok valamit, hanem lemondással is jár. Valamit valamiért. De most így kimondva és pontról pontra végigvéve mindent, sokkal valóságosabbnak tűnik, mint amilyennek egy házasságot - még ha kényszerhelyzet szülte házasság is - gondoltam volna. Egyszerűbb lenne beadnom a derekam és nem sokáig időzni ezen. Előbb-utóbb úgyis bekövetkezne. Most mégis hirtelen azt érzem, nagyon szeretem azt a lakást, amiről pillanatokkal korábban még az ellenkezőjét állítottam volna. - Összeköltözni nagy dolog… De ha szerinted ez a helyes döntés, akkor legyen - egyezek bele végül, hiszen racionálisan átgondolva, Dave-nek biztos igaza van, ahogy sok minden másban is ma este. Az ő feje tisztább, muszáj rá hagyatkoznom. Halványan elmosolyodom, amikor próbál megnyugtatni, hogy nem gond, ha nem tudok róla valamit. És ebben megint igaza van; anyámék egy örökkévalóság óta együtt vannak, mégis lefogadnám, hogy bizonyos dolgokat nem tudnak egymásról. De a legfontosabb, lényeges dolgokat igen. Mi viszont még talán azokat sem.

- Oké… - hosszan kifújom a levegőt és mindkét tenyerem az asztalra teszem. - Viszont vannak olyan részletek, amikkel azért nem ártana tisztában lennünk. - Szeretnék egy-két dolgon minél előbb túlesni, csak egyelőre még nem tudom, hogy kezdjek bele. - Szóóóóóóval, a szüleim valószínűleg teljesen ki fognak akadni és egyáltalán nem fogják ezt támogatni. Amikor New Yorkba jöttem, akkor jegyben jártam valakivel. Már az esküvőt szerveztük, megvolt a helyszín, meg jóformán minden, de nem sokkal a költözés után vége lett. A szüleim elég rossz néven vették, sok idő volt, mire elfogadták - főleg anyám -, és ha most közlöm velük ezt, egész biztos kitérnek a hitükből. - Tartok tőle, mit fog gondolni róla, hogy már egyszer majdnem hozzámentem valakihez. Talán ez önmagában még nem fog benne túl sok kérdést felvetni, viszont ha tudná az egész sztorit, a miérteket és a hogyanokat, akkor már lenne félnivalóm. Nem szeretnék erről egyelőre többet megosztani vele, pont azért, mert az ördög a részletekben rejlik. Viszont ebből már azt is leszűrheti, hogy nem lesz egyszerű a szüleimmel. Nem várom el, hogy kijöjjenek egymással, de egyszer úgyis találkozniuk kell majd.

Örülnöm kéne a felajánlott lehetőségnek, hiszen ez egy menekülőút. Már órák óta azon kattogok és stresszelek, miként maradhatnék itt, ahol az elmúlt néhány évben elkezdtem felépíteni mindazt, amit egészen ma délutánig egy biztos alapnak hittem. Persze, egy percig sem jutott eszembe megkerülni a törvényt és ilyen módon kijátszani a szabályokat, jobb és megnyugtatóbb lett volna jogi úton tisztázni a helyzetet. Akkor a lelkiismeretem is nyugodtabb lenne, és nem érezném még inkább a helyzet súlyát a vállamra telepedni. Így már nem csak én járhatok rosszul, de Dave is bajba kerülhet, ha kiderül minden. Bele sem merek gondolni, hogy miattam történhet vele valami, ami alapjaiban forgatja fel az életét. De mi van, ha mégis működne ez kettőnk között? Muszáj működnie, és ha ő elhiszi ezt, ha tud kettőnknek egy esélyt adni, akkor én is. A belőle áradó nyugodtság, türelem és odaadás minden porcikámat átjárja,  és ez pont elég ahhoz, hogy egy pillanatra félretegyem a rossz híreket és csak előre tekintsek; a velem szemben álló férfi lehet a jövőm. Egy olyan jövő, ami bizonytalan, tele van homályos foltokkal egyelőre, amit nem ismerek és egy kis egészséges félelemmel tartok is tőle, de jelenleg az egyetlen kapaszkodóm. És ha nem lennénk ebbe a helyzetbe belekényszerítve, akkor is szeretném a lehető legtöbb időt vele tölteni.

Új fejezetet nyitok, amikor végül beleegyezem az ajánlatába, és kimondom azokat a szavakat, amikről nem gondoltam, hogy még ma - vagy a közeljövőben - el fogják hagyni a számat. Egyszer már valakinek igent mondtam, de akkor lefújtuk az esküvőt. Nem engedem ezeket a rossz emlékeket a bőröm alá kúszni, Dave nem Lucas, vele másként fog történni minden. Egyszerűen muszáj másként történnie. Már akkor bízni kezdek abban, hogy most tényleg jobban alakulhat minden, amikor megérzem Dave érintését az arcomon és közelebb hajol. Izgatott vagyok, a hasamban a pillangók nyughatatlanul kergetőznek, ahogy közelebb hajol és én is közelítek felé. Lucas sosem váltotta ezt ki belőlem; kedveltem, de soha nem akartam ennyire megcsókolni, sosem vágytam így az érintésére és nem bíztam benne annyira, hogy hasonló helyzetben már a második randin igent mondjak neki. Lassan, óvatosan csókolom vissza először, ahogy ő is kezdeményez. Egyik kezemet a tarkójára csúsztatom, a másikat a vállán pihentetem, miközben szép lassan mindent kizárok, ami idáig nyomasztott. Minden pillanatát szeretném kiélvezni ennek a percnek, megjegyezni az érintését, az illatát, az ütemet, amit ajkaival diktál, én pedig készségesen felveszek, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. És talán az is lesz idővel, ha minden jól alakul kettőnk között. A szívem erősen kalapál, szinte a torkomban dobog, amikor Dave elhúzódik. Lehunyt szemekkel támasztom homlokom az övének, és az este folyamán először őszintén mosolyodom el. Akármennyire is hihetetlen fordulatot vett a mai este, szeretnék tisztázni vele egy nagyon fontos dolgot. Biztosan neki is lesznek kétségei és ő is még át fogja ezt a gondolatot és felajánlást futtatni többször a fején, de ha esetleg meggondolná magát, akkor szólnia kell róla, és ebből nem engedek. Ez ahhoz túl komoly dolog, hogy rossz szájízzel, vonakodva, akaratunk ellenére csináljuk végig.

- Ebben én is biztos vagyok - bólintok egyetértően. És bőven lesz is mit megbeszélnünk, mert lassacskán akkor házassági vízumkérelmet kell igényelnem, amihez nem ártana bizonyos részleteket kitalálnunk, és egymásról is minél többet megtudni addig. Tekintetem egy pillanatra nekem is a városra és a lemenő napra téved, a mai este folyamán talán először nem tele szomorúsággal és keserűséggel. Mélyet sóhajtok és kihúzom magam, mert habár nehéz időszak vár ránk, megnyugtató a tudat, hogy nem kell rövid időn belül mindent és mindenkit magam mögött hagynom.

- Dave… - suttogom nevét halkan, alig láthatóan ingatva a fejemet. Halványan elmosolyodom és a tekintetét keresem. Nehezen találom a szavakat, nehéz körülírni azt a hálát, amit most érzek. Még most is próbálom felfogni a történteket, a szavait, a lánykérést, az egész napot és az estét, de az össze-vissza száguldozó gondolataim között én magam is elveszek. Egyik kezemet az arcára simítom, közelebb hajolok hozzá és egyetlen mély, forró csókot lehelek ajkaira.

- Köszönöm. - Alig hallhatóan formálom a szavakat, miközben lassan elhúzódom. Csöndben fürkészem az arcát néhány pillanatig, aztán hirtelen fejbe kólint a valóság, mintha a rózsaszín köd egy pillantás alatt elillant volna. A mosolyom eltűnik, ahogy minden egyszeriben eszembe jut. - Mit fog ehhez szólni a lányod? - kérdezem aggódva elkerekedett szemekkel. - Mit fogok mondani a szüleimnek? És mi lesz a kórházban? - hadarom tovább a kérdéseket levegővétel nélkül. - Mi van, ha valami apróságon fogunk elbukni? Ha valami olyat kérdeznek, amit nem tudok rólad? - Aggodalmaskodva pillantok fel rá, ahogy magukkal rántanak a nyugtalan gondolatok. Mielőtt még túlságosan átadnám magam a stressznek, észbe kapok és mélyet sóhajtok. - Ne haragudj, nem ezzel kéne most foglalkozni… - csóválom a fejem és arcomat nyöszörögve a kezeimbe temetem. Örülnöm kéne a végkifejletnek, ehhez képest megint találtam valamit, amin rágódhatok. Remélem, csak az alkalom szülte nyomor miatt, nem pedig valami rossz új beidegződés, mert akkor nagyon nehéz időszak vár ránk.

Eleinte próbáltam leplezni, mennyire gyötörnek a kétségek, mert ennek az estének nem erről kellett volna szólnia. Szerettem volna a terveinkhez igazodni, de a szándék nem volt elég hozzá. És az egy dolog, hogy én pocsékul érzem magam az egész nap és az elmúlt pár perc miatt, aminek nagyon nem így kellett volna történnie, de hogy érezheti magát Dave? Rázúdítottam valami olyat, ami nagyon nem az ő problémája, akár azt is mondhatta volna, hogy akkor zárjuk le ezt az egészet. Még csak fel sem róhatnám neki, hiszen felesleges egy eleve halott kapcsolatra időt pocsékolni. Megérteném, ha így gondolkodna és inkább pontot tenne a mai este és a kibontakozó kapcsolatunk végére. Így talán nekem is könnyebb lenne hazamenni és a régi életemet folytatni. De ezzel teljesen ellentétes, amit csinál és amit mond. És egyszerűen nem értem, miért ajánlja fel azt, amit. Racionális ember annyira, hogy tudja, ez neki is mivel jár, mégsem vonja vissza az ajánlatot. Egy részem azt hiszi, csak arra vár, hogy utasítsam végre el kellő határozottsággal, és ő is megkönnyebbülne. De másrészt már kezdem egészen elhinni, hogy komolyan gondolja. Nem tudom, mit kéne mondanom, mert azt érzem, bármelyik utat választom, egy darabig nem lesznek nyugodt éjszakáim.

A város a napnak ennek a szakában a leggyönyörűbb talán. Sokkal inkább hasonlít egy festői idillre, mint egy hatalmas betontengerre, amiből megannyi felhőkarcoló próbálja elnyelni azt a rengeteg embert, amit a város máshogy nem tudna. Egyrészt megnyugtató a látvány, mert ritkán látni a városnak ezt az arcát. A mindennapokban csak belülről látjuk és tapasztaljuk a folytonos rohanást, az őrült tempót, így viszont valahogy sokkal nyugodtabbnak és békésebbnek tűnik. De mellette összeszorul a gyomrom, ha eszembe jut, hogy meg vannak számlálva itt a napjaim, ha nem fogadom el Dave ajánlatát.

Félek, bárhogy is végződjön a mai nap. Félek a holnaptól, bármi is lesz a döntésem. Akármelyik útra lépek rá, gyökeresen meg fognak változni a hétköznapjaim. Vagy pakolhatok és mehetek haza egy olyan életet élni. amitől szabadulni akarta, vagy minden percünket arra kell majd szánnunk, hogy minél jobban megismerjük egymást, mielőtt bármi gyanút keltenénk. Biztosnak kell lennem, hogy Dave komolyan gondolta, amit mondott. Még meggondolhatja magát, még mondhatja azt, hogy inkább nem vállalja a kockázatot, hiszen épp csak elkezdtük megismerni egymást. Visszakozhat, én elfogadnám. De amikor azt mondja, komolyan gondolta, eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne, ha…? Mi lenne, ha igent mondanék? Ha összeházasodnánk és megpróbálnánk? Mi lenne, ha a bevándorlási hivatalban benyújtanánk a házassági vízumkérelmet? Akár még működhet is, ha nagyon akarjuk. Legrosszabb esetben elválunk, amint lehet. Szabálykövető vagyok, még sosem játszottam ki semmilyen törvényt vagy jogi kiskaput, és ez az egész az elveimmel szembemegy, de… Még akár valami jó is kisülhet belőle. Az este folyamán először jár át valamiféle melegség, amikor megérinti az arcomat. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet és mélyet sóhajtok. Úgy érzem magam, mint aki az ismeretlenbe, vagy inkább egy végtelen mély szakadékba készül fejest ugrani.

- Rendben - pillantok fel rá halkan suttogva, és a kezeimet lassan vállaira csúsztatom. - Leszek a feleséged. - Furcsa kimondani így, ilyen körülmények között ezeket a szavakat. Egyszer már volt részem lánykérésben, de az közel sem ilyen volt. Az őszinte komolyság, ami a vonásaiból és a hangjából árad, elhiteti velem egy kósza pillanatra, hogy minden rendben lehet. A pillanat tökéletes, és ha egy ilyen rossz nap egész jó véget érhet, akkor bármi lehetséges. Akkor még mi is jó páros lehetünk, nem? Egy normális pár. Egy férfi és egy nő, akik között megvan a vonzalom, működik a kémia, és képesek idővel elmélyíteni a kapcsolatukat, hogy valami komoly, állandó, biztos legyen belőle. Ugye lehetséges? A lélegzetemet is visszafojtva vándorol át fókuszom szemeiről az ajkára. Még közelebb lépek, hogy az a minimális távolság is megszűnjön kettőnk között, ami eddig érezhető volt. Tényleg ez lenne a tökéletes pillanat? Élesen szívom be a levegőt, mielőtt kétségek között nézek fel Dave-re. A tekintetem tele félelemmel és bizonytalansággal, tökéletes tükre ennek a groteszk helyzetnek. A mai nap után már annyi mindent megkérdőjelezek… Az egyetlen, amiben biztos vagyok, hogy jelenleg ő az egyetlen szilárd pont az életemben, és szükségem van rá.

- Egy dolgot meg kell ígérned - folytatom szép lassan egy hosszabb szünet után, összeszedve a gondolataimat. Mélyen a szemeibe nézek, hogy tudja, komolyan gondolom, ami mondok. - Ha meggondolod magad, szólnod kell. - Hogyha egy szemernyi kétsége támadna idővel valami vagy valaki miatt, nem szeretném továbbra is ebbe kényszer szülte helyzetbe kényszeríteni. Ha ebbe tényleg belevágunk, tisztáznunk kell néhány dolgot, ami talán ráér később is, de ezt az egyet szeretném, ha már  most tudná.

Általában jól alkalmazkodom a változásokhoz, nem szokott gondom lenni az átállással, még akkor sem, ha erre viszonylag rövid időn belül kerül sor. Szeretem az újdonságokat, ha az élet nem a kiszámítható medrében folyik tovább napról napra, hanem történik valami váratlan, meglepetésszerű, ami egy kicsit kirángat mind fizikailag, mind mentálisan a hétköznapi mókuskerékből. Részben pont azért vágtam bele ebbe az egészbe, ezért jöttem ide, illetve egyéb indokok mellett ezért is. Mindent magam mögött hagytam, és ugyan nem terveztem hosszú távra, nem egy életet akartam itt leélni, és eleinte ijesztő volt, hogy itt minden mennyire máshogy működik, megvolt a maga izgalma, volt benne kihívás, a mindennapok tele voltak újdonságokkal, most mégis azt érzem, ehhez ragaszkodom. Az a változás, amit egy újabb költözés jelentene, nem töltene fel energiával, nem lennék tőle boldog, nem tudnék ismét Párizsban berendezkedni, amikor tudom, hogy itt sokkal jobb dolgok várnak rám. Ha csak belegondolok, hogy pár napon belül mindennek vége szakad, összeszorul a gyomrom.

Nem akartam az esténket elrontani ilyen hírekkel, de magamban tartani sem tudtam tovább. Eddig csak a szüleimmel beszéltem, akik a világ túlsó feléről csak telefonon keresztül tudtak valamit reagálni az egészre, de az nem ugyanaz, mint itt beszélni erről valakivel. Egy részem időpocsékolásnak érzi a mai estét, a vacsorát, az együtt eltöltött kellemes órákat, a másik felem viszont szeretne minden percet kihasználni, ha már hamar vége szakad a mi kialakuló kapcsolatunknak. Ha több időnk lett volna, még bármi is kisülhetett volna ebből az egészből, mert úgy érzem, mindketten élvezzük a másik társaságát, nem unatkozunk, és kedveljük egymást annyira, hogy ne csak néhányszor akarjunk találkozni munkán kívül. De úgy tűnik, ezt most nem mi döntjük el, bármennyire is szeretnénk.

Dave ajánlata egyszerre csábító és abszurd. Jelenleg tényleg nem tudok más megoldásra gondolni, de ez illegális, veszélyes, őrült, és nem garancia semmire. Ha lebukunk, mindketten bajba kerülünk. Ha mégsem bukunk le, akkor is még nagyon sok kérdőjel marad. Például mi van, ha nem fog működni, ha mi nem működünk jól együtt? Mi van, ha Dave találkozik valakivel időközben, akivel a kamu házasság miatt nem lehet együtt? Valakivel, akivel tényleg működhetne a kapcsolatuk. Nem szeretnék tőle ilyen lehetőséget elvenni. Túl sok mindent veszíthetünk mindketten, ha ez rosszul sül el.

Azt érzem, lassan felőröl a tehetetlenség, ha nem történik hamarosan valami. Várni a legrosszabb. Most pedig mást sem tudok tenni, csak várni, várni és várni. Várni, hogy elteljen ez a pár nap, várni a következő napig, hogy beadhassam a felmondásomat, várni, mire mehetek haza, mert még elég sok teendőm van addig. Az egész egy hatalmas púp a hátamon. Szükségem van pár pillanatra, hogy összeszedjem a gondolataimat és még egyszer magamba szívhassam az előttünk elterülő várost. Szeretném, ha nem most látnám utoljára, ha nem így érne véget minden, akaratom ellenére, és az egyetlen út ehhez Dave. Minden elvemmel szembemegy az ajánlata, pláne elfogadni azt, ráadásul a szüleim is sem támogatnák ezt - anyám legalábbis biztos nem. Még erre is odafigyelni, hogy ők mit gondolnak, egy plusz teher, és nagyon jó lenne most egy kicsivel kevesebb terhet cipelni. Lassan visszalépek Dave-hez, a fejemet a mellkasára hajtom és átölelem. Megnyugtató egy kicsit így állni, kifújni azt a sok rosszat, amit ma váratlanul rám zúdítottak. De még így sem érzem azt, hogy minden rendben lenne. A város felé pillantok, ami ebben a napszakban tényleg különösen szép. És igaza van, tervezni sem lehetne ennél jobb helyszínnel.

- Szinte tökéletes. - Halványan mosolyogva, a könnyeimet visszanyelve fordulok Dave felé. Működhetne ez kettőnk között? Nagyon nagy a rizikó és a kockázat. - Félek… - suttogom halkan a szemeibe nézve. Ez a hatalmas bizonytalanság ijesztő, de talán az jobban megrémiszt, mi mindent veszíthetek el, ha nem vállalom a kockázatot. Mindig biztonsági játékos voltam, sosem volt rám jellemző, hogy nagyobb kockázatot vállalnék. Mindig van egy első alkalom mindenre, és lehet, ez az első alkalom most jött el. - Tényleg komolyan gondoltad?

Nem is tudom, hogy tudnám másként szemlélni ezt az igazságtalan, bosszantó, váratlan helyzetet. Csak arra tudok gondolni, hogy egy tollvonással mindent elvesznek tőlem, amiért eddig dolgoztam, amit eddig építgettem, és ami már annyira a mindennapjaim részévé vált, hogy elképzelhetetlennek tartom visszamenni Párizsba, hogy berendezkedjek egy ottani életre. Amikor eljöttem, nem terveztem hosszú távra, belátható időn belül haza kellett volna mennem az eredeti tervek szerint. De azóta rengeteg minden változott, azok az emberek, akik miatt jöttem és mentem volna haza már nem is részesei az életemnek. Helyettük teljesen mások lettek fontosak, és leginkább magam miatt maradtam. Szükségem volt arra, hogy itt legyek, ne pedig otthon. Szükségem volt arra, hogy egyedül legyek, a szüleim ne lihegjenek a nyakamba és ne akarják mindenáron rám erőltetni a saját akaratukat. Szükségem volt arra, hogy egyedül álljak a saját lábamra, hogy ne támaszkodjak lehetőleg senkire, hogy a lehető legkevesebb segítséggel egyről a kettőre jussak, amivel igazából magamnak akartam bizonyítani, de végül sikerült és szinte minden jól alakult. Aztán persze itt van Dave, akivel nem csak a munka élvezet, hanem a kórházon kívül is szívesen töltök időt, és szeretném közelebbről is megismerni. Még nagyon az elején vagyunk ennek a valaminek, amit most még nem feltétlen kell felcímkézni, és mindketten vagyunk annyira racionálisak, hogy nem tervezunk már most öt, tíz évre meg mindent közösen, de… ez a két hét, amink még maradt, koránt sem elég semmire.

Talán jobb ötlet lett volna nem most, hanem mondjuk holnap közölni vele a híreket, vagy legalább nem elrontani ezzel a vacsorát, de képtelen lettem volna megjátszani, hogy minden rendben. Félek a következményektől, félek a holnaptól, a változástól, attól, hogy rövidesen haza kell mennem, és dühít, hogy mi sem tudunk többi időt együtt tölteni, amit pedig még maradt, azt beárnyékolja a keserű valóság. A friss levegő jól esik, kicsit megnyugtat, a gondolataim viszont nem csendesednek. És minél tovább kattogok az elkerülhetetlenen, annál nehezebben tudom élvezni az estét. Örülnöm kéne, amiért nem fordított rögtön hátat nekem, helyette a megoldáson kezdte törni a fejét, mert lássuk be; a legtöbben nem tartanának ki egy eleve halott kapcsolat mellett. Talán, ha sikerül egy kicsit lenyugodnom, ez is tudatosulni fog bennem, de egyelőre csak a fekete felhőket látom.

A házasság felvetése egyszerűen őrültség. Alig ismerjük egymást, ilyenbe nem szokás csak úgy beleugrani, ráadásul sokkal nagyobb kockázatot rejteget magában, mint amit épeszű ember bevállalna, leginkább azért, mert illegális. Engem “csak” kiutasítanának és soha többet nem tehetném be a lábam az országba, de Dave sokkal súlyosabb következményekkel nézne szembe. Eszem ágában sincs valami olyat a nyakába aggatni, amiből baja lehet.

- Dehogynem érzem, de… - sóhajtok a levegőbe és továbbra is a fejemet ingatom. Szeretném meggyőzni róla, hogy ez nem egy járható út, ezt az ötletet jobb lenne gyorsan elvetni, de egy pillanatra én elgondolkozom ezen a lehetőségen. Persze, ha bele is mennék valami hasonlóba, biztos nem Dave-et rángatnám bele. Félek, ha valami balul sülne el, megütné a bokáját, ha pedig mégsem, és végigvisszük ezt az egészet, az mindenre hatással lenne a közös munkától kezdve, az éppen kialakulóban lévő kapcsolatunkra… Mindenre. Túl sok mindenre. Egy pillanatra lehunyom a szemeim, ahogy megérzem az arcomon tenyerének melegét. Jól esik az érintése, és szeretném, ha nem ez lenne az utolsó ilyen pillanat, amit együtt élünk át, de egyelőre nem látok olyan megoldást, ami racionális kereteken belül oldaná meg ezt a problémát. - Én… Én nem kérhetlek ilyesmire. Egyszerűen nem. Ez… - annyi gondolat kavarog a fejemben egyszerre, hogy nehéz most őket szavakba önteni. Szükségem van egy kis térre, ezért hátrálok egy lépést és ismét a víz felé fordulok. Azt hittem, volt már tapasztalatom elfuserált eljegyzésben, de ez egy teljesen új szint lenne. Arról nem is beszélve, hogy elég régóta él egy kép a fejemben a házasságról, és az korántsem ilyen. A korlátra támaszkodva próbálom összeszedni magam, a gondolataimat, és átértékelni a helyzetet. - Ne haragudj - fordulok vissza végül Dave felé. - Azt hiszem, kicsit kiborultam - nevetek fel halkan, de ez most nem őszinte nevetés, csak sírni már nincs energiám. Amikor idejöttem, nem gondoltam volna, hogy ez a hely és az itteni életem ennyire a szívemhez fog nőni. Eleinte minden ijesztő volt, leginkább az egyedüllét és az, mennyire idegennek éreztem itt magam. Most viszont az rémiszt meg, hogy ennek hamarosan vége lehet. Visszalépek Dave-hez, de a tekintetét egy darabig még kerülöm. Szóra nyitom a számat, mert szeretnék mondani valamit, valamit, aminek van értelme még egy ilyen értelmetlen helyzetben is. Hülyén érzem magam, mert a szavak egyszerűen a torkomon akadnak. Nem tudom, mit mondhatnék, vagy mit kellene mondanom. Kifújom az eddig bent tartott levegőt és lehajtom a fejem. Tehetetlennek és tanácstalannak érzem magam. Minden gondolatom teljesen haszontalannak tűnik, és akárhogy erőltetem meg magam, azt érzem, hogy egyre csak fáradok, és már szinte csupán a csípős hideg tart észnél. Jelenleg csak egy helyben toporgok, semmivel sem vagyok előrébb, mint pár órával ezelőtt, és nagyon úgy tűnik, hogy az egyetlen lehetőségem a maradásra illegális. Közelebb lépek és a fejem Dave mellkasára hajtom. Szükségem van egy kis szünetre ettől az őrülettől, és most Dave-et érzem a legközelebbi és egyetlen mentsvárnak. A zakója alá benyúlva ölelem át, a tenyereimet a hátára simítom és mélyet sóhajtok. Egy darabig csak hallgatom a hullámokat, az étteremből kiszűrődő zajokat és a torkomban dobogó szívemet, ami sokkal hangosabb a többinél.

- Nem akarok elmenni - suttogom elcsukló hangon, sűrűket pislogva, és ahogy kimondom ezeket, szorosabban ölelem magamhoz.

Fejben mindenfelé járok, csak a hajón nem; még mindig csak próbálom felfogni, ami ma történt, mert nehezen fér a fejembe, hogy pont ez, pont most, pont velem esik meg. Annyira lehetetlennek tűnik és felfoghatatlan, mintha egy borzasztó rossz vicc lenne. De ennél valóságosabb dolgot rég éltem már meg. Miközben a miérteken és a hogyanokon jár a fejem, nem tudok nem arra gondolni, mi mindent kell elengednem, magam mögött hagynom, és mennyire rossz lesz hazamenni. Még csak késlelteni sem tudom most, hiszen annak súlyos következményei lennének. Az ügyvéd és apám szavai alapján most tényleg nincs választásom. Rosszul érzem magam, mert ennek az estének nem erről kéne szólnia, teljesen máshogy indultunk neki, de nehéz másra terelni a gondolataimat. Még akkor is, ha Dave ül velem szemben, akivel más körülmények között eddig mindig nagyon jól éreztem magam, és azt gondoltam volna, ebből még akár valami igazi is kialakulhat, ha közelebbről megismerjük egymást.

Mivel bizonyos szempontból Dave-et is érinti - elég sok szempontból igazából -, ezért nem tartom magamban sokáig a HR-en tett látogatásomat és a velejárókat. Örültem volna, ha ezt más körülmények között tudjuk megbeszélni, és nincs hatással a mai estére, de ugye ember tervez…

Az ijesztő nem kifejezés, miként élem meg ezt a helyzetet. Leginkább a tehetetlenség zavar, és az, hogy kész tények elé lettem állítva, amikor már nincs mit tenni. Ez a maradék két hét semmire sem elég a bürökráciát ismerve, már szinte csak számolhatom a napokat, amikor mennem kell haza - másra úgysem lennék használható. A munkámra nem tudnék koncentrálni, úgyhogy már csak annak látom értelmék, ha minél előbb megpróbálok mindent lezárni itt, hogy végre vége lehessen ennek a rémálomnak. Eleinte vonakodom, mert nem gondolnám, hogy pár méterrel arrébb bármi is változna és jobb lenne, de végül beadom a derekam és hajlandó vagyok kisétálni a fedélzetre. A csípős este szellő viszonylag gyorsan felszárítja a könnyeimet. Veszek egy mély levegőt és a tekintetemet a velünk szemben elterülő városrészre emelem. Ez is csak azt juttatja eszembe, mennyi minden fog hiányozni és mennyi mindenről kell lemondanom, ami az elmúlt időben az életem és a mindennapjaim fontos részévé vált. Általában jól alkalmazkodom, de most nagyon nehéz mindezt elengedni és elfogadni a változást.

- Dave… - sóhajtok felé fordulva, amikor tréfálkozni próbál. A fejemet csóválom a komolytalan gondolata hallatán. - Ez őrültség és illegális lenne. - Előbbi még a kisebb probléma, de eszem ágában sincs semmi olyasmit tenni, ami neki is árthat. Ráadásul még csak most kezdjük megismerni egymást, ez csupán a harmadik randink, így maga a felvetés is teljesen irracionális. Ismét a víz és a város felé fordulok és mélyet szippantok a levegőből, mintha ez lenne az utolsó lehetőségem rá. - Azt érzem, csak az idődet vesztegetem ezzel a mai estével is. - A tekintetemet először az égnek emelve fordulok Dave felé, aztán halványan mosolyogva az arcát kezdem fürkészni. A mosolyom gyorsan eltűnik, ahogy megint eszembe jutnak a keserű gondolatok, és hogy mennyire igazságtalan ez az egész. Jelenleg levegőt venni is nehéz, mert minden egyes lélegzetvétellel közelebb érzem magam Párizshoz és ahhoz az élethez, amit annyira magam mögött akartam hagyni.

A mai este akár tökéletes is lehetett volna. Ha minden a terv szerint alakult volna, tökéletes lehetett volna. Már a kocsiban ülve azt éreztem, hogy a teljes ellentétét fogom érezni annak, ami egy kellemes vacsorának indult. Délután óta minden a feje tetejére állt, úgy érzem magam, mintha kirántották volna a lábam alól a talajt, én pedig akkorát koppantam, hogy azóta sem tértem igazán magamhoz. A gondolataimat nehezen terelem el bármi másra, csak a mai rossz hírekre tudok koncentrálni. Ott visszhangzanak a szavak, amik helyettem is döntöttek a jövőmről. Tehetetlennek érzem magam, csalódott vagyok, félek, és bármit megtennék, hogy ne úgy alakuljon az elkövetkező bő két hetem, ahogy elém vetítették. Már a késésemmel sikerült elrontanom az estét és megérteném, ha Dave neheztelne emiatt. Ehelyett viszont még ő próbál a kedvemre tenni, és felajánlja, hogy esetleg máskor jöjjünk vissza. Lelkiismeret-furdalásom van miatta, mert Dave nem ezt érdemelné; egyrészt nem az ő hibája és nem az ő problémája, ami velem történik, másrészt talán okosabb lett volna lemondani részemről a mai vacsorát. Ez már a harmadik alkalom, amit így, kettesben töltünk, és attól félek, ha még közelebb kerülünk egymáshoz, csak nehezebb lesz az elválás. Még nagyon az elején vagyunk az ismerkedésnek, de pont ezért lett volna jobb csírájában elfojtani. Ugyanakkor szeretnék még vele időt tölteni, amennyit csak lehet, akármennyire is önző gondolatok ezek.

Próbálom leplezni a gondterheltségemet és tényleg nagyon igyekszem testben és fejben is jelen lenni. Ilyen különleges környezetben kár lenne keseregni valami miatt, amin nem változtathatok. Ez elég világossá tették azok az emberek, akik ilyen témában nálam sokkal okosabbak. Szeretném visszaforgatni az időt és akármi is okozta a hibát kijavítani, de nem tehetem meg. Viszont előbb vagy utóbb Dave is meg fogja tudni, és nem szeretném, ha mástól hallaná. A kórházban elkerülhetetlenek a pletykák, ott még a falnak is füle van, ezért ilyen-olyan úton rövid időn belül hozzá is elérne ez az információ. Nem akarom, hogy folyosó szóbeszédből tudja meg, hogy záros határidőn belül felmondok. Nehéz összefűzni értelmes gondolatmenetté a történteket és mindezt szavakba önteni. A magyarázatommal viszont nem csak a késésemet és a hangulatomat indoklom meg, hanem szándékomban áll elejét venni egy esetleges konfliktusnak, mert ki tudja, hogy reagálna, ha véletlen jutna tudomására, még mielőtt én elmondtam volna. Alig láthatóan bólintok, amikor Dave visszakérdez, és néma csöndben várom, hogy a pincér magunkra hagyjon minket végre.

- Igen - bólintok ismét. Ugyanolyan hatással vannak rám ezek a tények, mint délután. Nem fáj sem kevésbé, nem keserít el kevésbé és nem ijeszt meg kevésbé, hogy mindent, amit idáig sikerült itt felépítenem, önhibámon kívül itt kell hagynom. Én is pontosan tudom, mit jelent a rezidensi éveimre nézve, illetve azt is, ha idővel sikerülne visszajönnöm ide, a kórháznak esze ágában sincs fenntartani a helyem a rezidensi programban. Mégis miért tennék? Ha objektíven és racionálisan gondolkodunk, akkor ez a helyes döntés.  Az asztal fölött átnyúlva megfogom a kezét és egy darabig csak némán nézem. Még a belőle áradó határozottság és az optimizmusa sem tud megnyugtatni. Nehezen hiszem el, hogy van mit tenni. - Már beszéltem ügyvéddel, apám is telefonált, de… - A hangom elcsuklik és a szemem sarkában gyülekező könnycseppek is belém fojtják a szót egy pillanatra. - Ez hónapokba is telhet. - Foghatjuk a bürokráciára, a rendszerre, vagy egyszerűen csak a balszerencsére. Akárhogy is, már nincs sokáig maradásom itt. - A jövő héten beadom a felmondásom. - Kerülöm a tekintetét, egyszerűen nem tudok a szemébe nézni. Megint csak az jut eszembe, hogy akár valami komolyabb is kialakulhatott volna közöttünk, de lassan ennek is pont kerül a végére.

Egy kellemes este lett volna a cél, különleges vacsorával, még több beszélgetéssel, a háttérben fantasztikus kilátással a városra. Ehelyett még el sem kezdődött igazán az este, de már sikerült teljesen elrontani. És nem csak a ma estét, hanem az elkövetkező bő két hetet, és az utána lévő időszakot is. Szeretném kizárni a terhes gondolatokat, szeretném áthelyezni a fókuszt arra, ami igazán fontos most, de egyszerűen nem megy. Nem tudom kiverni a fejemből, hogy ami még csak most kezdődik, ilyen gyorsan véget is érjen. Nehéz ezt elfogadnom, tényként kezelnem, és természetesen az egyik felem a munkámat siratja, a másik az itt megismert emberek miatt szomorú, főleg egy személy miatt. Már elkezdtem itt felépíteni valamit, egy életet, egy független, önálló életvitelt, amit megszerettem, ami miatt maradtam és nem is terveztem sehova menni, megszerettem az itteni mindennapokat, még akkor is, ha eleinte minden nagyon “amerikai” volt számomra, nehezen szoktam meg bizonyos dolgokat. Most már ezek nélkül nehezen tudnám elképzelni az életemet, sőt, nem is akarom. Az itteni életem az eddigi legjobb dolog, ami történt velem, ennek pedig része Dave is, akivel az elmúlt időszakban eléggé egy hullámhosszra kerültünk és közelebbről is megismertük egymást a munkán kívül.

A megbeszéltekhez képest sikerül megváratnom őt. Nehezen szellemülök át a megfelelő hangulatba, most azt érzem, igazán semmire sem tudnék rendesen koncentrálni. Alig pár órája még minden gondtalan volt, zajlott az élet, ahogy megszoktam, amíg a rossz híreket nem közölték velem. Még mindig próbálom megemészteni a hallottakat és kitalálni a következő lépést, de nem látok más megoldást, csak azt, hogy elfogadom a helyzetem és nem próbálom elkerülni az elkerülhetetlent.

- Köszönöm, te is nagyon jól nézel ki - ismerem el halványan mosolyogva, bár ez rá jóformán mindig igaz. Az asztalhoz leülve sem az étlap, sem a pincér nem köt le sokáig, viszonylag gyorsan elkalandoznak a gondolataim, és megint ugyanott találom magam, ahol az elmúlt pár órában már annyiszor: hitetlenkedve ismételgetem magamban az elhangzottakat, és egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ez pont velem történik meg, pont most. A korábbi magamra erőltetett mosolyomnak nyoma sincs, üres tekintettel nézem az étlapot és olvasom a kínálatot, de a gyomrom semmit nem tudna most befogadni.

- Persze, minden rendben - bólogatok aprókat, amivel inkább csak magamat próbálom meggyőzni, mert Dave egyértelműen észrevette, hogy a korábbi mosolyom nem volt őszinte. Nem szeretnék előtte titkolózni, de az estét sem akarom elrontani. Viszont nem mondani semmit az egész HR-es ügyről önzőség lenne részemről, mivel csak az idejét rabolom. Ha lehetett is volna valami kettőnk között, akkor az most még csírájában el lett fojtva. - Nem, dehogy, ez a hely tökéletes. Kár lenne itthagyni. - Arról nem is beszélve, hogy pénzkidobás is lenne. Mélyet sóhajtok, és ahogy a mellettünk elhaladó párt követem a tekintetemmel, a szemeim megakadnak az innen kivételes látképen. - Este a legszebb ez a város. - Az éjszakai fények, a sok világos pont a folyó mentén, a hatalmas felhőkarcolók és a hidak igazán különleges élményt nyújtanak ilyenkor. Összeszorul a torkom a gondolattól, hogy ez lehet az egyik utolsó alkalom, amikor ezt látom. Mielőtt túlságosan elmerülnék a szomorúságban, elkapom a tekintetem és ismét az étlapot kezdem olvasni, de úgy érzem, ideje tiszta vizet öntenem a pohárba. Dave tekintetét keresem és szóra nyitom a számat, de nem tudom, mit mondjak vagy hogy kezdjek egyáltalán bele. Végül csak egy sóhajra futja, szavakra nem. Szükségem van pár pillanatra, amíg összeszedem a gondolataimat, hogy épkézláb mondatokban tudjam megfogalmazni a ma történteket.

- Fel kellett ma mennem a HR-re délután… - kezdek bele végül mindenféle körítés nélkül. - Úgy tűnik… - egy szusszanásnyi szünetet tartok, mert attól félek, ha kimondom, akkor még valóságosabb lesz. - Úgy tűnik, hogy valami gond van a vízumommal. - A mondat végére elcsuklik a hangom, és most érzem igazán a vállamra telepedni a tények súlyát. - Tizenöt nap múlva lejár. - Már nem tudom magamra erőltetni azt a halvány mosolyt sem, amit eddig sikerült. A fejemet enyhén megemelve próbálom visszatartani a könnyeimet, miközben a pincér megérkezik a Dave által választott borral.

A sofőr hirtelen fordul hátra és szólít meg, ami kizökkent a gondolataimból pont elég időre ahhoz, hogy lássam, már nem gurulunk, az autó egy helyben áll az úttest szélénél, és a motor is csak alapjáraton jár. Az ablakon át látom a kikötőt és a hajót, ami perceken belül már a vizet szeli majd, én viszont továbbra is mozdulatlanul ülök a hátsó ülésen a korábbi bénító gondolatok hatása miatt. A férfi ismét megszólít, ezúttal kicsit erélyesebben; mennie kell tovább a következő utasa már várja, akinek én tovább foglalom a helyét. Bocsánatkérőn pillantok rá, veszek egy mély levegőt és előveszem a bankkártyámat, a terminálhoz érintem, és amint jelez a gép, hogy elfogadta a kártyát, halk köszönés után kiszállok a kocsiból. Feljebb húzom vékony szövetkabátom ujját és az órámra pillantok. Még valóban van néhány percem elérni a ma esti különleges vacsora helyszínére, viszont a találkozót szándékosan korábbra beszéltük meg, hogy még véletlen sem maradjunk le semmiről, erről pedig bő harminc percet késtem. Vállam fölött hátrapillantok és már csak a kocsi sziluettjét látom a forgalomban suhanni. Mennem kéne, sőt, egyenesen igyekeznem kellene, hiszen Dave bizonyára már vár rám, de a lábaim nem engedelmeskednek. Néhány csinosan felöltözött pár halad el mellettem egyenesen a hajó irányába, majd fel a fedélzetre. Én is erőt veszek magamon, összébb húzom a kabátomat és magassarkúmban a macskaköveken egyensúlyozva lépkedek a többi embert követve.

A különleges étterembe belépve azonnal egy nagyjából velem egykorú nő fogad, aki a foglalásom után érdeklődik. A rövid szóváltás után odavezet az asztalhoz, ahol Dave már vár rám. Nincs sok időm összeszedni a gondolataimat, amin az sem segít, hogy lelkiismeret-furdalásom van már csupán azért, mert itt vagyok. A történtek fényében le kellett volna mondanom a mai vacsorát, hiszen ennek, ami még csak most kezdődne köztünk, nincs jövője. Nagyon jól érzem magam vele, úgy érzem, mellette őszintén beszélhetek bármiről, nem fog elítélni, tényleg szeretne megismerni, ahogy én is őt, és akár valami komolyabb is kialakulhatna köztünk néhány randevúnál, és pont ezért érzem magam ennyire rosszul. Egy részem nem akarja az idejét rabolni, egy másik részem viszont szeretné kihasználni még ezt a maradék kis időt vele. Próbálok legalább némi jókedvet és egy halvány mosolyt magamra erőltetni, ahogy az asztalhoz érek, de ennyire ez még sosem bizonyult nehéznek. Egyébként sem erősségem az érzelmeimet rejtegetni és úgy általánosságban a színlelés, a mai estét viszont nem szeretném elrontani.

- Szia - köszöntöm halványan mosolyogva, miután a nő magunkra hagy minket. - Ne haragudj, csak… közbejött valami - mentegetőzöm a késésemet illetően és közben még én is keresem a szavakat, hogyan jellemezzem a mai találkozómat a HR-rel, ami feltartott. De azon kívül, hogy “közbejött valami”, más nem jut eszembe. Ahogy helyet foglalok, pillanatokon belül érkezik egy pincér az étlapokkal.

- Esetleg bort ajánlhatok, amíg sikerül választaniuk? - kérdezi tekintetét hol Dave-re, hol rám szegezve.

- Rád bízom - pillantok a velem szemben ülőre és próbálom ezzel kihúzni magam a felszolgálóval való beszélgetés alól, mert az ilyen bájcsevelyek most nem mennének. Az étlap fedlapját nézem, mintha az étterem logója és neve annyira érdekes lenne. Megint azt érzem, kezd elönteni a kétségbeesés és a tehetetlenség, ráadásul egy falat nem menne le a torkomon. Végül kinyitom az étlapot ugyan, és hiába hangzik mindegyik fogás kifogástalannak, egyik sem hozza meg az étvágyam.