Micheal & Tristen

Modern férfinak gondolom magamat, annak ellenére is, hogy úgy nőttem fel, hogy anyám szinte mindent megtett azért, hogy teljesítse a család férfi tagjainak kívánságait - s lássuk be, elnyomtuk őt a három az egy ellen aránnyal. Hiába voltak ugyanakkor mindig kiszolgálva az igényeink, nem tartom a házimunkát és egy otthon megfelelő fenntartását kifejezetten csak az egyik nem privilégiumának. Sőt, attól sem érezném magamat rosszul, ha történetesen a párom többet keresne nálam, vagy sikeresebb lenne nálam, ami persze jelen pillanatban kicsit sem volt releváns, mert nem volt, akit a páromnak nevezhetnék.
A válásom sok minden megtanított és valószínűleg csomó olyan dolgot is átéltem miatta, amit mondjuk öt évvel ezelőttig teljesen másképp ítéltem meg. Allievel is megosztottunk bizonyos feladatokat, például az, hogy rendszeresen főztem soha nem állt távol tőlem, de míg a házasságom alatt kifejezetten csak néhány receptben voltam igazán jártas, úgy most egyre többet kísérleteztem - és nem csak azért, mert az öcsémet is gyakran én láttam el és szerettem volna, ha jól eszik. A főzés megnyugtató volt, élvezetes, mert az én tapasztalataim szerint soha semmi nem sikerült ugyanúgy, és bár ez lehetne árulkodó azzal kapcsolatban, hogy mennyire nem vagyok jó szakács, szerint inkább ahhoz volt köze, hogy mennyire változtattam esetlegesen az eredeti recepteken és mások voltak-e a hozzávalók, akár csak a márkájukat tekintve. Pont olyan alapon, mint ahogyan Kris is elmagyarázta már nekem, hogy mi a különbség az ezer féle liszt között és hogy nem minden kristálycukor ugyanolyan édes.
Ning szeretett engem cikizni azért, amiért több időt töltöttem a készülődéssel, mint ő - miközben egyébként nyilvánvalóan lopta a samponomat és én ezért egy árva szót sem szóltam, mert az utolsó dolog, amin összevesznék vele, az egy üveg sampon. Mindenesetre igaz volt rám ez a fajta alaposság a bevásárlások alkalmával is, mert szerettem kicsit alaposabban is megnézni a termékek céduláját, amikor tényleg volt rá időm. Annyira még nem öregedtem meg, hogy azt mondjam, hogy élvezem a bevásárlást, mert rendszerint semmi szórakoztató nem volt benne. Amíg az öcsém nem jött haza, de már Allie és én külön voltunk, nagyon magányosak és unalmasak voltak olykor az estéim és maga a tény, hogy csak magamnak vásárolok be, nem vár otthon senki és éppenséggel nincs is aki elkísérjen egy szupermarketbe. Az pedig sokszor egyszerűen nem tűnt opciónak, hogy majd összefutok egy-egy ismerőssel ezeken a helyeken, mert New York alapvetően nagyobb, mint amilyennek az emberek, akik soha nem jártam még itt, gondolják. Máskor meg persze kisebbnek bizonyult, mint szerettem volna.
Tulajdonképpen ezért nem voltam biztos abban, hogy jól látok-e, még az egyébként általam viselt szemüveggel együtt sem, amikor az egyik sorba ismerős alakot láttam besuhanni, és akire annyira kíváncsi voltam, hogy néhány lépést meg is tettem annak érdekében, hogy újra ellenőrizni tudjam a férfi arcát.
- Mikey? - Meglepetés volt a hangomban, ugyanakkor színtiszta öröm is, hiszen végül a kérdés megválaszolta önmagát, amikor ő is rám emelte a tekintetét és láthattam, hogy nem a szemem káprázott és tényleg az ismerős alakot véltem felfedezni.
- Ezer éve, hogy utoljára találkoztunk! Mikor is? - Gyors fejszámolást próbáltam végezni, de végül csak legyintettem, miközben közelebb léptem, hogy legalább a kezemet odanyújtsam, majd a szabad kezemmel meglapogassam a hátát, valami félig ölelés félét generálva ezzel, természetesen csak ha ő is vevő rá.
- Azt nem kérdezem meg, hogy mi járatban itt, mert szerintem ugyanazért, mint én... - mosoly bujkált a szám sarkában. - Inkább arról mesélj, hogy hogy vagy mostanában? Merre dolgozol? - Triviális kérdéseknek tűntek, de mindenkivel így jártam, akit hosszú ideje nem láttam. - Mennyire sietsz? - Szívesen meghívtam volna legalább egy kávéra, amit itt a bolton belül lehet kapni, de rabolni sem nagyon akartam az idejét, hátha van jobb dolga, mint egy régi ismerőssel cseverészni a müzlik és reggeliző pelyhek között.