Az első napok mindig nehezek. Egy kezdet sem egyszerű, ezt még én is elismerem, pedig szeretem azt hinni és azt állítani, hogy az ilyen apróságok nem ijesztenek meg. A kíváncsiság és az új kihívások iránti lelkesedés gyakran vegyül némi távolságtartással, de úgy gondolom, ez természetes. Nem lepődnék meg, ha Lacey is valamilyen szinten vegyes érzelmekkel viszonyulna a mai naphoz, illetve ehhez az új fejezethez az életében. Sok minden gyökeresen megváltozott számára az elmúlt időszakban, sok olyan csapást kapott, amit nem érdemelt meg. Szeretnék neki segíteni a továbblépésben, ehhez pedig a pozíció felajánlása tűnt a legkézenfekvőbb és leglogikusabb lépésnek - ráadásul nem csak neki, hanem magamnak is segítek ezzel. A napi teendőket gyorsan átbeszéljük, és nem kéne meglepnie, mégis elismerően nyugtázom magamban, milyen felkészülten jött ide. A legtöbb újoncra ez nem jellemző, általában csak keresik a helyüket. Lacey ezzel szemben határozott és kezdeményező volt az első pillanattól fogva. Szeretném, ha nem csak számomra lenne ismerős a név, az arc és a hang, hanem fokozatosan egyre többen megismernék, akik számítanak. Talán túl gyors, nem kéne azonnal a mély vízbe lökni, de a ma este megrendezésre kerülő jótékonysági est tökéletes alkalom. Találkozhat fontos emberekkel egy nem szakmai eseményen. Úgy tűnik, egy apró akadálya van csak a megjelenésének, amin én ezer örömmel hajlandó vagyok segíteni. Sejtem, hogy van most nagyobb problémája is, mint a ruhatárán aggodalmaskodni, ezért átnyújtok neki egy fecnit egy címmel, ahol biztosan jó kezekben lesz. Látom rajta a habozást, azt a pár pillanatnyit szünetet, amikor megfontolja az ajánlatot, aztán amikor elveszi a kis papírdarabot, mosolyát egy halvány, féloldalas mosollyal viszonzom.

A napi teendők átbeszélése után a tényleges feladataimra koncentrálok egészen tizenegy óráig, amikor az irodámat magam mögött hagyva elindulok a Matt Russo-val egyeztetett ebédre. Bő két órás kihagyás után térek vissza az irodába nem különösebben jó hangulatban, a nap hátralévő részét pedig az asztalomon tornyosuló beadványok társaságában töltöm nagyjából hatig, ami után nem sokkal már otthon készülődöm az esti tiszteletkörre. A cipő, a nadrág és az ing már rajtam, a csokornyakkendő még kikapcsolva ugyan, de már a nyakamban, amikor hallom, hogy Lacey megérkezik.

Az ajtónyitás pillanatában még nem számítok rá, hogy a következő másodpercben már szótlanul, mozdulatlan vonásokkal, a tekintetemben valami sötét, megmagyarázhatatlan érzelemmel, talán leplezni kívánt csodálattal fogom alaposan végigmérni a folyosón álló nőt. A felém nyújtott ruhazsákot lassú, lomha mozdulatokkal veszem át egy kézzel. Szóra nyílik a szám, de továbbra is csak Lacey-t vizslatom. A ruhaválasztás tökéletes, fantasztikusan áll rajta az estélyi, Chloe ezúttal valóban kitett magáért. Az ehhez alakított frizura és smink pedig csekély hozzáértésem szerint még jobban kiemelik a nő gyönyörű vonásait. És talán csak most figyelem meg igazán, mennyire gyönyörű. Idáig egészen másként tekintettem rá. Egy ügyfél volt, akinek segítségre volt szüksége, hogy bizonyítani tudja az ártatlanságát. Most már sokkal több, most már az alkalmazottam is, és valamilyen megfoghatatlan, egyelőre számomra is felfoghatatlan okból felelősséget érzek iránta.

- Tökéletes - lehelem végül halkan, félig még mindig ámulatban elemezve az előttem álló csoda részleteit. - Tökéletes - ismétlem meg hangosabban, a tőlem megszokott határozottsággal, ahogy a pillanat tört része alatt összeszedem magam. Egy magabiztos mosollyal erősítem meg a szavaimat, aztán arrébb állok, és szabad kezemmel jelzem, hogy fáradjon beljebb. Ha ez megtörténik, becsukom magunk mögött az ajtót, majd egy lopott pillantással ismét végigmérem Lacey-t, mielőtt végleg visszatérnék a Föld nevű bolygóra. - Egy italt esetleg? - kérdezem beljebb lépve és a nappaliból nyíló konyha felé terelem. Menet közben az órámra pillantok. - George bő húsz perc múlva érkezik, úgyhogy tökéletesen időben vagyunk. - A zsákot és benne a szmokingot az egyik bárszékre terítem, és magamnak töltök egy pohár Macallant. A puccos jótékonysági esték nem tartoznak a kedvenceim közé, a szíverősítőtől várom a kellő löketet az induláshoz. Ha Lacey kér valamit, neki is kitöltöm az italt, aztán a szmokingot megszabadítva a zsáktól felveszem azt. Az ujjait és a gallért megigazítom, a nyakamban hanyagul lógó csokornyakkendőt egyelőre nem kapcsolom be. A pultnak támaszkodva veszem kézbe a poharamat és érdeklődve pillantok fel Lacey-re. - Hogy érezte magát az első napján? - kérdezem fejemet oldalra biccentve, aztán kortyolok egyet az italból. Valóban érdekel, hogy élte meg ezt a napot az irodában, mert semmiképp sem szeretnék valami olyat ráerőltetni, amiben nem érzi jól magát.  

To Mr. Connor “What we really want to do is what we are really meant to do. When we do what we are meant to do, money comes to us, doors open for us, we feel useful, and the work we do feels like play to us.” – Julia Cameron

Nem ez a legkínosabb helyzet, amiben Mr. Connornak volt szerencséje látni engem, ez való igaz. Hisz a megismerkedésünkkor egy narancssárga kezes-lábast viseltem, kétségbeesett, már-már reményvesztett voltam - az volt az igazi mélypont. Ám mostanra azt gondoltam, túl vagyunk a nehezén, és innen már csak felfelé ível majd az életem. A tanújának hála szinte már megnyertük a pert, bizonyíthatjuk az ártatlanságomat, ott hagyhattam azt a másfél szobás rémálmot is, amiben hárman kuporogtunk Brooklynban, és ez az állás... Szavakba sem tudom önteni, milyen jól jött, mennyire fontos nekem, és mennyire nem akarom elszúrni. Csakhogy – egyre inkább úgy tűnik -- az elmúlt hónapokban minden jó, ami történt velem, egyedül ennek a férfinak köszönhető, és nyilvánvalóan már csupán emiatt is a legkiválóbb alkalmazott szeretnék lenni, és maximálisan megfelelni erre a munkára. De mindezek után, amennyi segítséget és támogatást kaptam tőle, és kiindulva abból a tényből, hogy valóban mennyire igyekszem a munkámmal is kifejezni a hálámat, illetve végre bizonyítani, hogy nem vagyok örökös jótékonysági eset, mérhetetlenül kínosnak érzem azt mondani, hogy anyagi okokból nem tudom elkísérni ma este, holott kifejezte, milyen fontos lenne ez a munka szempontjából. És akármilyen kedves is ez tőle, attól csak még kínosabbnak érzem a helyzetet, hogy a problémámra azonnal fel is kínálja a megoldást, és ismét segítő kezet nyújt.

A cetlit figyelem, amit felém csúsztat, majd a szavait hallva enyhén ingatni kezdem a fejemet. Aztán mélyen beszívom a levegőt, erőt veszek magamon legyőzve a büszkeségemet, és magamhoz veszem a cetlit. Tulajdonképpen Mr. Connor komolysága és határozottsága az, ami miatt sikerül túllendülnöm a néhány pillanatnyi habozásomon, hisz az, amilyen magabiztosan kiadja az utasítást, azt a benyomást kelti, hogy a főnökömként teszi azt, és ez egyszerűen a munka része. - Köszönöm - pillantok rá halvány mosollyal, de magamban határozottan megfogadom, ez volt az utolsó alkalom, hogy kihasználtam a férfi jóindulatát. Ideje elkezdenem bizonyítani, hogy igenis hasznos és tapraesett vagyok.

Mivel úgy tűnik, ezzel egyelőre egyeztettünk mindent, ami fontos, kisétálok az irodából, és belevetem magam a munkába. Nem tagadom, bőven van még mit tanulnom, elsősorban az emberekről, a munkatársakról és ügyfelekről, vagy épp azok konkurenciájáról, kiismerni őket, mert akkor leszek igazán felkészült és alkalmas erre az állásra, de ez még csak az első nap, és ehhez képest úgy érzem, eddig egész jól sikerült alkalmazkodnom, beilleszkednem, és magamba szívnom a rengeteg új infót. Igazából többnyire elég jó emberismerőnek mondanám magamat, könnyen belelátok másokba, és ráérzek, mit szeretnének, hisz rendezvénytervezőként is ez kellett tennem sikerhez, én pedig merem állítani, hogy sikeres volt a cégem. Egyedül az bizonytalanít el, hogy Jillian-en nem voltam képes átlátni, de persze ez egyszeri eset volt, és ezen próbálok fokozatosan túllépni.

A munkaidő végén először a szmokingért megyek el, csak mert nem tudom, meddig fog tartani a ruhaválasztás, és véletlenül sem szeretnék kicsúszni az időből. Végül befutok a megadott címre is, ahol a ruhaköltemények árát látva igyekszem nem helyben elájulni. Chloe a Grayson Connor nevet hallva valóban hamar nagyon kedvessé és segítőkésszé válik. Nem csak az alkalomhoz illő estélyit, de az ahhoz szükséges kiegészítőket is segít kiválasztani, és végül létrehozni a tökéletes összeállítást. Valójában abban hagyom el az üzletet is, és ülök taxiba, a karomon a szmokingot rejtő ruhazsákkal. Szerencsére mindent egybevetve még jó időt futok, és sikerül is megérkeznem a főnök lakásához hétre, a megbeszélt időre. Először járok itt, de már az épület elhelyezkedése, vagy épp a tény, hogy portás is tartozik hozzá, sokat elmond arról, hogy hová is érkeztem. Nem mintha lettek volna kétségeim affelől, hogy Grayson milyen fényűző helyen élhet. Amint engedélyt kapok rá, már liftezem is fel, hogy egyenest az ajtóig vigyem a szabótól elhozott vadiúj szmokingot. - Remélem, így megfelelek - tárom szét kissé a karomat, miután átadtam a csomagot.

outfit

music

Az állásinterjú után Debbie természetesen megejtett egy rövidnek szánt, de annál hosszabbra sikeredett telefonhívást, amiben kifejtette a véleményét Miss Harperről. Úgy gondolom, az évek alatt jó emberismerővé váltam, de ettől függetlenül néhány véleményére adok, többek között Debbie-ére. Kíváncsi voltam, hogy megerősíteni vagy cáfolni fogja a megérzéseimet, de ahogy az évek alatt bebizonyosodott, mennyire egy hullámhosszon pendülünk még akkor is, ha valójában ennyire különböző emberek vagyunk, Miss Harper esetében is hasonló megérzésünk támadt. És nekem ennyi bőven elég volt, hogy tudjam, az irodában minden jó kezekben lesz, nem kell átláthatatlan káosztól tartanom, Debbie pedig nyugodt szívvel élvezheti a nyugdíjas éveit. Ezeket az érzéseimet Miss Harper összeszedettsége, a profizmusa, a munkához való hozzáállása azonnal bizonyítja, az pedig pláne, hogy hiába ismeretlen neki még rengeteg név és adat, amivel ilyen rövid időn belül szemben találhatta magát, úgy tűnik, ez sem billenti ki. Eddig sem merült fel bennem semmi kétség vele kapcsolatban, ezután pedig már biztosan nem fog.

Nem ritka, hogy váratlan találkozók, megbeszélések jönnek közbe egy nap, ehhez is biztosan hozzá fog szokni, ahogy a sűrű változáshoz, ahhoz, hogy a napirend bármikor felborulhat, és ami a naptárban van az inkább csak útmutató, mintsem szentírás. Ilyen a mai ebédem Russoval is.

Ha a jövőben együtt fogunk dolgozni - márpedig nem szerepel a terveim között a munkakapcsolatunk idő előtti megszakítása -, akkor fontos lesz, hogy egyfajta dinamika kialakuljon közöttünk. Az elején még biztosan szüksége lesz segítségre és egy kis támogatásra, amit szeretnék megadni neki, hogy komfortosan érezze magát. Vannak dolgok, amiken nem tudok változtatni, mint például a hektikus feladatok, a nyomás, a stressz, de ha bármivel gondja van, akkor szeretném, ha kialakulna közöttünk egy olyan bizalmi viszony, hogy ne tartsa ezeket az aggályait magában, hanem forduljon hozzám. Ennek a kölcsönös bizalomnak pedig az alapja, ha nyíltan beszélünk arról, ami érinthet minket, vagy jelen helyzetben Miss Harper peres ügyéről, és az abból eszkalálódott körülményekről. Az ügyvédjeként segítek neki és megteszek minden tőlem telhetőt, hogy a lehető legjobban jöjjön ki ebből az egészből, ő viszont a munkájával a jövőben olyan feladatokat fog ellátni - sőt, már most is -, amik nélkülözhetetlenek a mindennapjaimhoz. Kölcsönösen segítjük egymást, ahogy a képességeink és a lehetőségeink engedik, és szeretném, ha tudná, hogy hálás vagyok, amiért elvállalta a munkát.

Debbie munkája nem csak arról szólt, hogy az asztal mögött ülve mozgatta a szálakat, és a mai alkalom jó lenne, hogy Miss Harper is kapjon egy kis ízelítőt ebből. Ha nem szeretne eljönni, mert még nem érzi magáénak a szerepet, nem fogok erőltetni semmit, de ha valóban csak a ruha, illetve annak a hiánya az akadály, az könnyen orvosolható. Az egyik fiókot kihúzva előveszek egy kis darab papírt és egy tollat, felírok neki egy címet és egy nevet, majd átcsúsztatom a kis fecnit az asztal túloldalára.

- Flora on Madison. Ha végzett, látogasson el oda és keresse Chloe-t. Csak hivatkozzon rám, mindenben segíteni fognak. Itt biztosan talál valami kedvére valót. Az anyagiak miatt ne aggódjon, jól ismerem a tulajt - mosolyodom el bátorítóan. Részemről ez semmiség, Miss Harper anyagi helyzetét ismerve neki viszont minden segítség sokat számít. Amíg az ügye áll és várakozunk, addig máshogy próbálom támogatni. Ha szabadkozna, akkor is az asztalon hagynám a felajánlást, hiszen éppen elég nagy teher neki most a saját lábán megállni.

To Mr. Connor “What we really want to do is what we are really meant to do. When we do what we are meant to do, money comes to us, doors open for us, we feel useful, and the work we do feels like play to us.” – Julia Cameron

- Ó, értem, rendben - bólintok tudomásul véve, hogy nincs szükség asztalfoglalásra ebédidőre. Gondolom, egyébként is szólt volna, ha ezt várja tőlem, de tényleg igyekszem hasznosnak lenni, vagy legalábbis megmutatni, hogy bele fogok tudni rázódni hamar, és valóban próbálom pótolni a pótolhatatlan Debbiet. Ez egy nagyon jó állás, jó fizetéssel, pláne annak tudatában, hogy a bukott cégem és a peres ügyem után nemigen vannak lehetőségeim, Mr. Connor pedig már annyit tett értem, tényleg szeretném ezt a magam módján viszonozni. A férfi halvány, elismerő mosolyára az én mosolyom is automatikusan szélesebb lesz, miközben a szívem meglepő tempóra vált. Nem-nem, ez nem helyes... Ezt nem szabad. Nem vagyok már naiv kislány, aki egy kis kedvességet tapasztalva azonnal vonzódni kezd, ráadásul az új főnöke felé. Össze kell kapnom magamat!

Megköszörülöm a torkomat, aztán végig gondolom, amit Mr. Connor mond. Azt hiszem, végül is lehet így is nézni a dolgokat, hogy ezúttal én teszek neki a szívességet. Nem vagyok benne biztos, nem azért mondja-e, hogy jobban érezzem magamat, de igyekszem elhinni, hogy ezúttal valóban én segítek neki, és nem fordítva. Ettől tényleg egy kicsit könnyebb.

- Igen? - húzom ki a magamat a felvezetésre, hogy ezúttal én tehetnék neki szívességet. - Öhm, természetesen elkísérem, ha ezt szeretné - bólintok rá a kérdésére szinte automatikusan. Aztán nagyjából három másodperc kell, hogy realizáljam, ezzel lenne egy kis probléma. - Illetve nagyon szívesen megtenném, és értem, hogy ez fontos, csakhogy... - És ez az a pont, amikor kezdek kicsit zavarba jönni. - Ez most kicsit kínos lesz, de... Nem tudnék mit felvenni egy ilyen elegáns gálára - nézek rá bocsánat kérően. Ez így annyira kellemetlen. Szeretnék a kedvében járni, megismerni az ügyfeleit, nem is kétséges, és annyira igyekeznék a kedvében járni, de az elmúlt hónapokban pénz szűkében, muszáj volt online eladnom a legjobb ruháimat, ami pedig maradt, azokban nem biztos, hogy tudnék jó benyomást kelteni, vagy méltó módon képviselni Mr. Connort, vagy a cégét. Jelen pillanatban pedig nagyon szívesen jó mélyre süllyednék szégyenben. Úgy érzem, ezt muszáj valahogy helyrehoznom. - Tudja mit? Felejtse el, hogy ezt mondtam, megoldom valahogy! - legyintek egy kényszeres mosollyal. Legfeljebb kölcsönzök, vagy majd kölcsönkérek valakitől. Vagy keresek egy olcsóbb, de elfogadható megoldást. Nem fogom cserben hagyni a férfit, annyi biztos.

outfit

music

Biztos vagyok benne, hogy már több kérdés megfogalmazódott Miss Harper fejében, amiket eddig nem mondott ki a munkával kapcsolatban. A helyében nekem is lennének kérdéseim, de nem azért nem árultam el neki részleteket, mert el akartam volna kerülni egy kínos beszélgetést, vagy titkolnék bármit. De nem hittem volna, hogy bármit is jelentene, ha előre közlöm vele, hogy velem fog dolgozni a jövőben, amennyiben elfogadja az ajánlatot, viszont abban is biztos vagyok, hogy ami késik, nem múlik, és a napi teendők átbeszélése után személyesebb hangvételt vesz a beszélgetésünk.

Tudom, milyen érzés, amikor még minden új és idegen, ezért próbálok neki hasznos lábjegyzetekkel szolgálni, amik segíthetik a munkavégzésben. Idővel ő is ki fogja ezeket tapasztalni és tudni fogja, kit hogyan kell kezelnie, kivel érdemes bájcsevegni, kitől kell a családja felől érdeklődni, kivel nem kell a minimális udvariasságnál többre fogni, de mindenképp szeretném én is megkönnyíteni számára a beilleszkedést.

- Nem, köszönöm, ez magánjellegű lesz - ingatom a fejem válaszadás közben. A Matt Russo-val való találkozásomnak nincs köze a napi ügymenethez, sem valamelyik ügyemhez. Legalábbis olyan ügyemhez, amiben valaki alkalmazásában állok. Amint túlesünk a napi teendők megbeszélésén, rá is kérdez arra, amire már korábban is számítottam. A kérdésére egyértelmű válasz helyett viszont kérdéssel válaszolok, amivel látszólag sikerül kicsit elbizonytalanítanom.

- Abban biztos vagyok - mosolyodom el halványan, amikor befejezi a mondandóját. Már most is nagyon meg vagyok vele elégedve, biztos vagyok benne, hogy tökéletes választás volt Debbie pozíciójának betöltésére, és keresve sem találtunk volna jobbat. - Viszont most inkább úgy látom, maga segít nekem. Nem tudom, mit csinálnék, ha valaki nem vette volna át időben a stafétát Debbie-től, vagy a nem megfelelő ember ülne most itt velem szemben. Részemről egálban vagyunk. - Igaz, hogy idáig én segítettem őt, viszont azzal, hogy itt van és elfogadta az ajánlatot, ő segíti az én munkámat.

- Kérnék egy szívességet, ha nem bánja. - Kicsit előrébb dőlök és összefonom az ujjaimat az asztalon. - Debbie-t mindenki ismerte, aki számít. Szeretném, ha magát is ugyanígy ismernék, úgyhogy mit szólna, ha velem tartana a gálára? - kérdezem oldalra billentett fejjel, őszinte kíváncsisággal a tekintetemben. Nem szeretnék semmit sem erőltetni, amit nem akar, ha inkább nem csatlakozna hozzám, megértem. A döntés az ő kezében van, én pedig tiszteletben tartom, bármi is legyen a vége.

To Mr. Connor “What we really want to do is what we are really meant to do. When we do what we are meant to do, money comes to us, doors open for us, we feel useful, and the work we do feels like play to us.” – Julia Cameron

Igyekszem minden értelemben professzionálisan viselkedni, megmutatni, hogy élni fogok a lehetőséggel, és kiváló utánpótlása leszek Debbienek, aki egyébként az eddigi rövidke ismeretségünk után egyébként pótolhatatlannak tűnt. Mégis megdobban a szívem, amikor belépve az irodába megpillantom Mr. Connort az íróasztala mögött, aki már sokszorosan a hősömmé vált. És most itt vagyunk, ebben az érdekes helyzetben, amire közel sem voltam felkészülve. Természetesen eltünődöm, vajon miért nem árulta el, hogy miről is szól valójában a tegnapi állásinterjú? Hogy neki fogok dolgozni? De nem szeretném lerohanni a kérdéseimmel, tényleg igyekszem a munkámat végezni, a tőlem telhető legjobban. Bizonyítani, hogy kétségtelenül érdemes vagyok rá.

Tehát első lépésnek végig szaladok a mai napirendünkön, és átadok minden üzenetet, ami reggel óta befutott hozzám, bár a legfontosabbakról e-mailben is elküldtem már a tájékoztatást. Közben a férfi kimondatlan kérésére helyet is foglalok vele szemben, aztán tollat ragadok, hogy gyors jegyzetet készítsek mindenről, amit mond. Idővel menni fog ez már fejben is, de most még minden információ és név új, még véletlenül sem szeretném összekeverni a klienseket, vagy más módon okozni felfordulást.

- Áh, értem. Rendben – felelem szélesen elmosolyodva Gary Whitemannel kapcsolatban. Ha nem tévedek, a tanácsával hosszú perceket spórolhatok majd. Én magam is ismertem ilyen embereket. Közben már tovább jegyzetelek: visszahívni Davidet - megkérni, hogy ne jöjjön, Fergussont áttenni holnap reggel kilencre, előtte felhívni Jenna Rosst. Leeresztem a tollamat, és újra elmosolyodom Mr. Connor magyarázatára. Nem kétséges, hogy kívül-belül ismeri már az ügyfeleit. És lenyűgöző kapcsolatai vannak, ha képes az utolsó pillanatban jegyeket szerezni egy Knicks meccsre egy kliens kedvéért.

- Hétre a lakásához, rendben - bólintok végül az utolsó utasításra is. Ezt már nem kell feljegyeznem. - Foglaljak esetleg asztalt valahová ebédidőre? - Kérdezek rá, hisz azt mondta, féltizenkettőre már irodán kívül kell lennie. Ha egy üzleti ebédről van szó, talán nem árt intézkednem.

Ahogy a lényegesebb pontokon gyorsan végig futottunk, már nem tudom megállni, hogy ne tegyem szóvá: eltitkolta, hogy ő lesz a főnököm a beajánlott állásnál. Ám ahogy azonnal visszakérdez, kissé zavarba jövök.  

- Nem, dehogy... - vágom rá a választ azonnal. - Vagyis igen...? - Ez pedig már inkább hangzik kérdésnek. Zavarodottan rázom meg kicsit a fejemet, hogy a helyére kerüljenek benne a gondolatok. - Úgy értem, persze hogy nem változtatott volna semmin, csak... Már így is annyi mindent tett értem, Mr. Connor, hogy lassan számon sem tudom tartani. És mindazok után, amik az elmúlt hónapokban történtek velem itt New Yorkban, már-már felfoghatatlan, hogy valaki ennyit segít, és nem kér cserébe semmit. Mármint remélem tudja, mennyire hálás vagyok, ezért az állásért is, és azon leszek, hogy minél hamarabb belerázódjak. Meg lesz velem elégedve - teszem a végére egy mosollyal, de határozottan. Kezdem kicsit azt érezni, hogy talán valamivel mély benyomást tettem rá, amiért ennyire igyekszik jobbá tenni az életemet. Az első találkozásunkkor, amikor belépett abba a kihallgatóba, egy komoly, szigorú embernek tűnt, és bizonyos értelemben még most is ilyennek hat, de egyre többször elgondolkodom, hogy vajon tényleg ennyire megkedvelhetett engem, vagy ő egyszerűen csak ilyen. A felszín alatt egy igazán jó ember. Bár az utóbbiban már egyébként sem is kételkedem.

outfit

music

Debbie pontosan tudta, kire számítson azon a kis kávézóban megejtett interjún, és a hangomból és arcomból ítélve pontosan tudta, hogy nem fog nemet mondani a jelöltre. Bárki került szóba, egyikük sem volt megfelelő a pozícióra, amíg fel nem bukkant Miss Harper. Nem csak azért gondoltam jó jelöltnek, mert feltételezhetően a helyzetéből adódóan minden lehetőséggel száz százalékig élne - hiszen aki ilyen kilátástalan helyzetbe kerül, az valószínűleg bármilyen állásnak örülne és minden erejével azon dolgozna, hogy megtartsa. A szakmája és a múltja miatt is illene hozzá a pozíció, de a legfontosabb talán az, hogy megbízhatónak találom. Nem szokásom rögtön bizalommal fordulni az emberek felé, szeretem tartani a három lépés távolságot és a kötelező formalitásokon kívül kevés embernek szavazok bizalmat. Miss Harperből viszont már az első találkozásunk alkalmával sugárzott az őszinteség, és ez azóta sem hagyott alább. Árad belőle valami megmagyarázhatatlan kedvesség és karizma, ami miatt minden lehetőséget és segítséget szeretnék neki megadni, mielőtt felfalja az a mocskos világ, amibe belerángatták.

Furcsa reggel üresen látni Debbie asztalát. A nő az esetek nagy részében már jóval az érkezésem előtt a helyén ült, ragadós jókedvvel fogadott, kivéve, ha valaki olyan bitorolta kora reggel az irodámat, akit egyöntetűen nem kedvelünk. Egyik kezemmel végigsimítok az asztallapon, ahogy az irodám felé lépek, és pár másodpercig azon merengek, mennyire hiányozni fog az anyáskodó, nagyszájú, szabadszellemű nő, aki az elmúlt évek során közelebb került hozzám, mint bárki a családomból. De persze kétség sem férhet hozzá, hogy Miss Harper tökéletes utódja lesz Debbie-nek.

A laptopom fölött ülve éppen a legújabb emaileket és a naptáramat olvasom, amikor kopogást hallok az ajtó túloldaláról. Lehajtom a képernyőt és mosolyogva köszöntöm Miss Harpert.

- Jó reggelt, köszönöm. - Az asztal túloldalán lévő szék felé mutatok, hogy nyugodtan üljön le, mert úgy gondolom, lesz mit megbeszélnünk a szakmai dolgokon kívül is. Magam elé húzom a kávét és a kinyomtatott papírokat, hátradőlök a székemben és elégedetten mérem végig Miss Harpert. Még csak néhány perce dolgozik itt, de úgy tűnik, máris sikerült felvennie a ritmust. - Persze, essünk túl rajta - bólintok egyetértően, miután rendezem a vonásaimat. Debbie-vel sosem csináltunk ilyesmit, viszont nem szeretném rögtön az első napján kedvét szegni Lacey-nek, aki láthatóan nagyon igyekszik megfelelni.

- Gary Whiteman mindenen felháborodik. Ha adhatok egy tanácsot: amikor megérkezik, színlelje, hogy egy nagyon fontos telefonbeszélgetés kellős közepén van éppen és csak mutasson az iroda felé, különben sosem fog szabadulni tőle. - Idővel biztosan ő is tapasztalni fogja, hogy mindenkit másként kell kezelni, aki ide beteszi a lábát, de mégsem engedhetem, hogy azonnal az első napján kellemetlen helyzetbe kerüljön. Az öcsém említésére sóhajtok és a fejemet kezdem ingatni.

- Megmondhatja Davidnek, hogy feleslegesen jönne csak ide, nincs időm ma rá, fél tizenkettőre máshol kell lennem. Erről jut eszembe… Daniel Ferguson negyed kettőre jönne, viszont nem fogok visszaérni. Tegyük át holnap reggel kilencre, előtte azonban hívja fel Jenna Ross-t. Jövő szombatra kelleni fog két jegy a Knicks meccsre, első sorba természetesen - hadarom el megszokásból, aztán emlékeztetem magam, hogy már nem Debbie ül velem szemben. - Ferguson rossz néven fogja venni, kivéve, ha van mivel lekenyerezni. A fiával mindketten Knicks drukkerek, és az öreg nem utasítana vissza két első sorba szóló jegyet - magyarázom a kosármeccsre szóló jegyek mögötti indokot.

- Ha hétre a lakásomra hozza, az tökéletes - bólintok halványan mosolyogva, amikor végre összetalálkozik a tekintetünk. Szerettem Debbie-vel együtt dolgozni, Lacey jelenléte viszont másként hat rám. Azt hiszem, kifejezetten szerettem volna, ha ő veszi át Debbie helyét.

- Változtatott volna valamin? - őszinte érdeklődéssel a hangomban. Ha tudta volna, hogy nekem fog dolgozni, másként döntött volna? El sem megy az interjúra, vagy már alapból a lehetőséget is elutasítja inkább? Abba bele sem gondoltam eddig, hogy esetleg tolakodónak találta volna az ajánlatot, főleg a lakás után. De szeretném tudni, mi jár a fejében, és remélem, őszintén el is mondja, mert ha együtt fogunk dolgozni, akkor szükségünk lesz az őszinteségre és a bizalomra.

To Mr. Connor “What we really want to do is what we are really meant to do. When we do what we are meant to do, money comes to us, doors open for us, we feel useful, and the work we do feels like play to us.” – Julia Cameron

Az interjút egy kávézóban tartottuk, ám ezt egyáltalán nem tartottam gyanúsnak. A beszélgetés jól zajlott, és szinte azonnal éreztem, szimpatikus vagyok Debbienek, ami tulajdonképpen kölcsönös volt. Miután közölte, hogy a munka az enyém, úgy döntött, mivel már másnap reggel kezdhetek, én pedig nyitott voltam rá, hogy a lehetőségekhez mérten felkészülten kezdjem a munkát, hogy fel is készítene engem a legfontosabb tudnivalókkal. Visszatekintve egyedül csupán az volt fura, hogy a nő a főnökét tényleg folyton csak Főnöknek nevezte, esetleg időnként Ügyvéd úrnak. Bár őszintén szólva először még ezt sem találtam túl furcsának, épp csak végigfutott az agyamon, hogy ez talán a tisztelet jele a nőnél. Tehát kaptam tőle egy mappát, átolvasásra a leglényegesebb, leghasznosabb dolgokról, amiket nem árthat, ha tudok már a reggeli kezdéskor is. Hogy milyen a Főnök egy átlagos hete, milyen az időbeosztása, kik a legfontosabb ügyfelei, mikor milyen kávét iszik, mely helyekre érdemes helyfoglalást intézni, ha üzleti ebédről vagy vacsoráról van szó, és így tovább. Én pedig tényleg szeretnék megfelelni, bizonyítani, hogy elég rátermett vagyok erre a munkára hisz nagy szükségem volna rá, úgyhogy valóban át is futottam az említett mappát még az este folyamán. Valahogy mégis csak reggel, a taxiban akadt meg először a pillantásom Grayson Connor nevén az egyik dokumentumon, majd az érkezésem a megadott cím elé megerősítette a gyanúmat. Mégis az első percekben alig akartam elhinni... Létezik, hogy Mr. Connor ilyen ügyesen megszervezte ezt az egészet, hogy még csak ne is sejtsem az utolsó pillanatig, hogy valójában neki volna szüksége új titkárnőre?

De az állás már az enyém, én pedig igyekszem gyorsan alkalmazkodni. Bár így is a torkomban dobog a szívem, amikor halk kopogtatással bekéredzkedem az irodába. - Jó reggelt! Meghoztam a kávéját, Főnök – nyomom meg kicsit a szót enyhe célzás jelleggel, utalva az előző napi interjúra Debbievel. Aztán, hacsak más utasítást nem kapok, beljebb sétálok, hogy az asztalra helyezzem, amivel érkeztem. - Illetve itt a napi beosztása is, kinyomtatva – de átküldtem e-mailben is. Ha szeretné, azonnal végig is mehetünk rajta együtt – ajánlom fel, de közben már veszem is kézbe a hónom alatt szorongatott táblagépet, hogy nekem is szem előtt legyen minden, amit tudni kell.

- Az első találkozója negyed tízkor lesz; Mr. Whiteman érkezik az Intrepid Travel miatt. Attól tartok, fel van háborodva, amiért ismét eltolták a tárgyalását – amiről szintén kapott egy memot a beosztásában, bár valószínűleg az ügyvéd úr már maga is tisztában van a halasztással.

- Az öccse is telefonált nemrég, kérte, hogy szóljak, dél körül bejönne aláírni a szerződéseket a megbeszéltek szerint, ha megfelel – fut végig ismét a tekintetem a jegyzeteimen.
- Illetve Debbie a lelkemre kötötte: emlékeztessem a ma esti jótékonysági gálára, és arra, hogy a Whitaker ügy miatt mindenképpen ott kell lennie. A meghívót bátorkodtam szintén az asztalára készíteni, de szeretném megkérdezni, hogy a tisztítóból a szmokingját ide hozzam este, vagy a lakására? - pillantok fel ezúttal a férfire, és azt hiszem, ez az a pillanat, amikor a tekintetem a feszült professzionalizmusból kissé átalakul, ellágyul. Mióta rájöttem, hogy neki fogok dolgozni, kétszer annyira meg akarok felelni, és talán a normálisnál is jobban izgulni kezdtem emiatt, de ebben a pillanatban ismét csak hálát érzek a férfi felé mindazon dolgok miatt, amiket értem tett.

- Mr. Connor... Miért nem említette egy szóval sem, hogy önnek fogok dolgozni, hogy ha megfelelek az interjún? - kérdezek rá nyíltan, mégis kicsit halkabban, mint ahogy eddig beszéltem.

outfit

music