Nem is tudom mitől vagyok jobban izgatott. Hogy újra láthatom személyesen is a húgomat, vagy hogy haza pályán fogok versenyezni, esetleg a család többi tagját látni. Apát már hosszú ideje csak a telefon kijelzőjén keresztül láttam. Hiányzik, pont mint a nagyszülők, akik aggódó telefonhívások közepette örülnek a sikereknek és, hogy az unokáik boldogok, úgy élnek, ahogy nekik megfelel és nem kell félni, hogy egyik pillanatról a másikra a híd alá kerülnek. Nem mintha nem állna nyitva minden ajtó a családi házban, ha arról lenne szó, az első repülőre felülnének, hogy segítsenek költözni. Haza.
Egy ideges pillantás az ember tömeg közepébe, majd az órámra, de a testvérem még sehol nincs. Megköszörülve a torkom nyúlok a telefonért, hogy megsürgessem fiatalabbik felemet. Mikor végre a tömeg szét nyílik és becsapódik a húgom, millió kifogással jön, vagyis hadar el egy ölelés kíséretébe. Felsóhajtok és megingatom a fejem, ahogy kiszabadulok a karjaiból és meglátom a csomagjait. Látom ő is millió ajándékkal készül kárpótolni a famíliát. Éppenséggel az én bőröndöm is ennyire meg van pakolva. Minden -féle helyről, mindenféle apró vackot beszereztem, hogy lássak mindig gondolok rájuk, bárhol legyünk a világba.
- Elég lenne a telefonodon emlékeztetőket beállítani. Bár az óceán közepén kétlem, hogy veled lenne – feladóan sóhajtok, de végül azért elengedek egy cinkos vigyort. Ha nem lenne velem általában a menedzserem, akkor én is késnék mindenhonnan. Még egy apró igazítás itt, ott, amott és el is szalad az idő. Most meg persze játszhatom a pontos kisasszonyt. Csak legyen továbbra is az én titkom. Ő meg már úgy is az előző géppel elment, így most csak a tesómmal lehetek kettesben.
- Nem, még van egy kis időnk, kérsz egy kávét? - hosszú lesz az út, lesz miről csacsogni. De ha inkább aludna, azt sem fogom sérelmezni.
- Mindenképp meg kell őket látogatni. Régen láttam aput – bólogatok hevesen, mintha épp erre lettem volna kiéhezve, hogy apukánk üzenjen. Szörnyen hiányzik, talán ezért is lettem ennyire apás. A munka eléggé röghöz köti és nem annyira rugalmas mint anyukánk.
- Tudtam, hogy lesz valami, ami kimarad belőled – nyújtok át egy sonkás szendvicset, ami eddig a táskám mélyén lapult. Pár csomag gumicukorral együtt. Mert nincs pletykálás valami szörnyen édes nélkül.
- Figyi, szerinted a nagyi elkészíti a kedvenc lányainak azt a finom paradicsomos tésztát? Ölni tudnék érte – nevetek fel, szinte össze szalad a nyál a számba, ahogy csak rá gondolok. Azzal az eggyel mindig levett a lábamról, és valószínű, hogy őt is.
- Na, de kapkod a lábaidat, a gép már vár – mutatok abba az irányba, ami a helyes a cél felé. A gépen úgy is ráérünk csacsogni.

A város azonos, mégis mintha nem is találkoznánk Kinie-vel, olyan távolinak érzem magam tőle. A videochat nem minden és tudom, hogy neki ott van a sport, amiben állati jó, és én sem érzem magam magányosnak, de azért nem igazi egy hétvége a régi Hidalgo-Montoya lányok őrültködése nélkül. Talán már kinőttünk belőle és azért nem csináljuk, vagy egyszerűen a távolság az, ami ennyire elvesz minket egymástól, ami csupán csak pár utcára van. Mázli, hogy a hobbink, a sport sokfelé ágazik, de mi találtunk egyet, amit egyszerre szerethetünk. Le sem tudom tagadni, hogy mennyire lenyűgözött, amikor kikoromban az autók morajlására lettem figyelmes egy nagyinál töltött hétvége során. Kinie már tudta milyen jó ez, nagy lelkesen mutogatta nekem, melyik kocsiban ki ül, én meg csak pilláztam, bár már akkor is tudták, hogy milyen mértékben veszélyes nekem ilyeneket mutogatni. Mindent ki akartam próbálni és végső soron mindent ki is próbáltam, amire esélyem volt. Ugyan ezek az autók talán örökre csak látványosságok maradnak előttem, de nézni is igen nagy élmény, nem csak benne ülni és vezetni őket.
Az SMS után tudtam, hogy minden programot lemondok a hétvégére, hazai futam, szinte kihagyhatatlan és a paddock pass ott lapul a bőröndbe, ami már nagyon régen az egyik fiőkomban porosodott várva a megfelelő pillanatra. Ezek mindig örömteli pillanatok és nem csak ide járunk ki együtt, sok más helyszín is vonz minket, de az élet nem engedi meg, hogy az egész szezont végigkísérjük. Engem vonz más is, autókban, veszélybe, vizisport, bármi ami elég veszélyes ahhoz, hogy egy kis adrenalin szökjön a vérembe.
A repülő órákon belül felszáll, de meg kell érkezni a reptérre, nem akarunk lemaradni, hogy akár egy nappal is kevesebbet csorgathassuk a nyálunkat a kocsikra, na meg a pilótákra, bár nem ez a nyomós oka annak, hogy mi ennyire fanatikusok vagyunk.
- Tudom, kellene egy óra, de akkor furán barnulnék, és szörfözéshez nagyon nem kényelmes. - ölelem magamhoz, amikor beesek a váróba egy fél órás késéssel, de még időben sikerült csekkolnom, hogy még véletlen se hagyjanak itt. - Ugye nem késik? - kérdezem egy kicsit beszarva az arcától, de lehet csak rám pikkel, amiért egyszer sem tudok odaérni sehova időben.
- Apu azt üzente amúgy, hogy ők is otthon lesznek, két nyáltörlés közben kérte, hogy menjünk már be hozzájuk ebédelni egyik nap. - anyu nagyon nehezen viseli, hogy kirepültünk egy másik országba, sőt másik kontinensre, és ha utazunk sem Monaco az úticél, hanem valami egészen más egzotikus hely. Még az a szerencse, hogy Kinie összes meccsén ott van anyu biztos, apu a munkájától függően tud jelen lenni, de szerintem ő is állandóan ott ülne, még az edzéseken is mellette.
- Remélem valami jó kaja lesz a repülőn mert éhen halok, elfelejtettem enni reggel, és utána meg annyira rohantom, hogy már ki is ment a fejemből, hogy ez amúgy lehet fontos lenne. - dobom le magam egy székre, mire megszólal a kis női hang, hogy ideje beszállni.