Roberto DiRossi viszonylag fiatalon, 38 évesen lett a manhattani régió, azon belül is elsősorban Lower Manhattan Capo Crimine-je, miután az előző vezetőt, Csendes Stefano-t a nyílt utcán agyonlőtték fényes nappal. Ez volt az a bizonyos Haragos Csütörtök, amikor a Család, nem csupán a Cosa Nostra, hanem a Stidda is csatlakozott a huszonnégy órás bosszú hadjárathoz. Roberto húsz évesen, gyakorlatilag addigi idő szerint második legfiatalabbként lett Stefano Capo Baste-ja, ezzel együtt pedig a fogadott fia (mivelhogy Stefano családját 73-ban egy fegyverszállítmányon való vita során a Fort Hamilton-i kikötőben kivégezték, ezzel is tudtára adva, hogy ők bármit megtehetnek). Mindent megtanult tőle amit csak lehetett, és a korábbi árva gyerekből, aki az utcán tengette mindennapjait, kifogástalan modorú, erős akaratú és szigorú öltönyös lett, aki nem riadt vissza a nyílt erőszaktól sem. Egyetlen törvényt tartott be csupán: nőket és gyerekeket nem bántunk. Más módot kell találni a célok elérésére.
Roberto a férjem. Immáron tizenegy éve tartok ki mellette, teljesen mindegy, hogy mit hoz az élet. Nem számít, hogy mit tett, hogy mit tesz vagy mit fog tenni, nem számít, hogy éppen megcsal, vagy pár órával korábban saját kezével vágta el valakinek a torkát. Nem számít az sem, hogy vannak nehezebb időszakaink, éppen úgy, ahogyan anyagiakban viszont semmiben nem szenvedünk hiányt. Sosem voltam gyenge jellem, sosem szorultam védelemre, sosem kellett elrejteni. Tudtam, hogy mivel jár az életünk. Olasz vagyok, tökéletesen tisztában azzal, hogy ha a családot választom, ha Rob felesége leszek, mit vállalok. Apám tajtékzott, anyám viszont szinte az első pillanatoktól kezdve istenítette Robertot. Mostanra azt hiszem mindenki megbékélt vele, ahogyan azzal is, hogy vannak bizonyos szabályok amik rájuk is vonatkoznak. A bátyáim nagy része lassanként mind a férjem mellé álltak és sgarrista lett mindegyik. De soha egy percig sem sem kaptak akkora bizalmat, hogy Rob mellett bármelyik Capo Baste legyen. Ezt a pozíciót Marcello-nak, a fiunknak tartogatta, aki még csak tíz éves volt, mégis ijesztően sok időt töltött az apja mellett. Én aggódtam érte, ugyanakkor tudtam, már abban a pillanatban tudtam, amikor fiút szültem a férjemnek, hogy milyen jövője lesz. Hogy mennyire aggaszt? Legbelül nagyon. Ugyanakkor azt is tudom, hogy a férjem fel fogja őt készíteni az életre, és megtanítja majd mindenre, amivel ebben a világban életben maradhat. A gyengék mindig elbuknak, és az erőseknek sincs feltétlen örökké hely a világban. Gyakorta hangoztatta ezt a fülem hallatára is Marcello-nak, miközben a térdére ültetve dallamosan mély, megnyugtató hangján magyarázott neki. A fiunk elkerekedő, tiszta tekintettel figyelte, és én tudtam, hogy ez a tisztaság idővel megkopik majd, hogy egy napon éppen úgy elveszíti majd a lelkének ártatlanságát, ahogyan az apja is egykor. De ez egy út, ez egy élet amibe beleszületett, és én tisztában voltam vele, hogy ez vár majd rá. Egyetlen dolgom van: anyaként mellette lenni, és szeretni őt az utolsó lélegzetvételemmel is.

   Roberto két napja aggasztó híreket kapott, egy közel-keleti fegyverszállítmánnyal kapcsolatosan.Áruló van a családban, méghozzá elég közeli áruló, aki minden lépésről tájékoztatja a rendőrség szervezett bűnözés elleni csoportjának, maffiakapcsolatokkal foglalkozó részlegét. Olyan dolgok kerültek vissza a rendőrségi berkekből, amelyben minden lehetséges útvonalról tudtak, és mindegyiket az utolsó huszonnégy órában kellett megváltoztatni, hogy kikerüljék őket. Rob versenyt futott az idővel, és leginkább azt szerette volna kideríteni, hogy ki lehet a tégla. Elég sok dolog felett hajlandó volt szemet húnyni. Azt is elfogadta, hogy az egyik bátyám zsidó nőt vett el, ami a szemében árulásnak, és a család meggyalázásának számított. Azt is elfogadta, hogy egy másik bátyám szerencsejáték függő volt, és időről időre tetemes adósságot halmozott fel Vegasban vagy éppen Reno-ban amit többnyire ő volt kénytelen törleszteni. Még az sem érdekelte, hogy az egyik sógornőnk oroszokkal barátkozott, akik tudvalevőleg rivális üzletfelek voltak. Mindaddig amíg minden információ a helyén maradt, és nem veszélyeztette sem az életünket, sem pedig az anyagi biztonságunkat, vagy a család egységét, Rob nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget.
Tegnap este azonban olyasmit kért tőlem amit azelőtt soha, és azt hiszem ezzel alaposan meglepett. A konyhaasztalnál ültem, előttem néhány árvaházi számla hevert. Tisztítószerek, alapvető élelmiszerek...amire éppen szükség volt. San Magdalena Árvaház Lower Manhattan szívében, akiknek gyakorta segítettem, és Rob sosem tette szóvá. Más asszonyok vásárolgatnak, más asszonyok naphosszat költik a pénzt a barátnőikkel, én adományoztam, amikor és amit csak tudtam. A férjem bejött a konyhában jobbjában egy poharat szorongatva. Az édes, mézes zamatos illatán idáig éreztem a szicíliai lankák csiklandozó melegét. Mögém hajolt és a nyakamba csókolt.
- Mit fognak a héten kapni a gyerekek? Néha úgy érzem, hogy jó lenne még vagy négy- öt saját lurkó, hogy lekössék az energiáidat.- nevetett és kiegyenesedve átsétált az asztal másik oldalára.
- Vannak itt mindenféle számlák, és azon gondolkodom, hogy melyiket fizessem ki nekik.
- Fizesd ki mindet!- hirtelen szólt fel, a kezében tartott poharat lazán lendítette a magasba, szélesen és őszintén mosolygott, noha nem tudta leplezni a homlokán megjelenő ráncokat. Tudtam, hogy a kedélyességgel valami mást leplez.
- De ez rengeteg pénz Rob…- elképedve szaladt égig a szemöldököm, mire ő megismételte a korábbi mozdulatot, egy félkört is leírva a pohárral és a benne táncoló itallal.
- Mondom, fizesd ki! Ne törődj vele!
Bólintottam, majd összerendeztem a számlákat és összefűztem ujjaim a tetejükön, mintha egy csendes esti imára készülnék. Vallásos voltam, de annyira soha mint a mama.
- Mi a baj, Szívem? - nem kellett többet kérdeznem. Ahogyan rám nézett, tudta….tudta, hogy én is tudom, és felesleges lenne titkolni. Tizenegy év után még azt is észrevennénk, ha a másik csak gondol valamire de nem mondja ki. Tizenegy év után a szívverését halljuk a másiknak, érezzük az egész lényéből ha aggasztja valami.
- Holnap találkozom Carloval. Nem tud róla senki, csak ő meg én. Meg most már te. - Giancarlo Mastroianni  egy éve volt hivatalosan a férjem mellett Consigliere, noha régebbi ismeretségük miatt sokan úgy tekintettek rá, mint egy esetleges Capo Bastone-ra. Roberto a bátyáim ellenében Carloban maximálisan megbízott. Egyszer úgy fogalmazott, hogy ha adott helyzetben orosz rulettet játszanának, és Carlo tudná, hogy a következő golyó a tárba kerül és Robnak kellene meghúzni, inkább átvenné a fegyvert és saját magába engedné a lövést. A hűsége kikezdhetetlen volt, és erről a férjem szentül meg volt győződve.
- Szeretném ha velem jönnél.- a kérése után csendesen és vizslatón figyelte az arcomat. Én pedig egyszerűen nem tudtam hova tenni a kérését. Eddig mindig távol tartott az üzleti ügyektől, soha nem engedte, hogy még ha csak részben is de információim legyen bármiről. Ettől még voltak. Tudtam mindent, de nem tettem szóvá.
- Ne tégy úgy, mintha a tizenegy év alatt búra alatt éltél volna. Tökéletesen tisztában vagy mindennel. Okos és erős asszony vagy. És szeretném ha hallanád miről beszélgetünk…- elhallgatott. Nem mondta ki, hogy rossz előérzete van, nem mondta, hogy valamit sejt, hogy lehet nem éli már meg a holnapot….nem is kellett mondania, hiszen ebben éltünk. Nekünk minden nap utolsó volt, éppen ezért a biztonság volt az első.
- Ugye velem jössz?
- Igen, Rob. Tudod, hogy igen.
Tudta. Tudta, hogy sosem mondanék nemet. Csak azt nem tudta, hogy az aggodalma, aznap este valósággá válik, és én mindent elveszítek….majdnem mindent.
Másnap este nyolcra beszélte meg a találkozót Carloval egy semleges kávézóba. Kifejezetten kerülni akarta, hogy olyan helyen találkozzanak ahol bármikor megfordulhatott korábban, vagy ami az ő fennhatósága alá tartozik. Az Upper East Side-on csekély befolyással bírt, éppen ezért ott választotta ki Luella Kávézóját. Csendes kis hely volt, leginkább az ötvenes évek amerikájára emlékezetett, mintha egy óriási lakókocsit rendeztek volna be kellemes kis kávézónak. Vörös és fehér pepitába burkolt mindent a tulajdonos, mégis stílusos volt és egészen kellemes. A falakon Coca Cola reklámplakátok az ötvenes és hatvanas évekből, kiszuperált játékgépek és zenegépek, még egy korabeli cigaretta automata is díszelgett a bejárati ajtó mellett. A falakba rejtett hangszórókból Little Richard recsegett, miközben a férjem lesegítette a kabátomat, a sajátjával együtt felakasztotta, majd alám tolta a széket, végül ő is helyet foglalt. Olyan asztalt választott, amelyet két oldalról fal takart, és távol esett az ablaktól.
Mosolygós, élénk vörös rúzst viselő koraharmincas hölgy vette fel a rendelésünket, illetve szerette volna felvenni, de mondtuk, hogy még várunk valakit, így csak kávét kértünk. Távoztával Rob kissé idegesen kezdett játszani az asztal tetején álló sótartóval. Sosem láttam még ilyennek. Óvatosan helyeztem meleg kezeimet a kezére.
- Feszült vagy.- bólintott de nem magyarázkodott. Meg fogom valószínű tudni az okát, ahogyan azt is, hogy ez a paranoia vajon miért vett ennyire erőt rajta, hogy mi lehet a baj?
Mikor nyílt az ajtó távolabb, mindketten felkaptuk a fejünket és arra néztünk. Én óvatosan csúsztattam le a kezeimet a férjem kézfejéről, és kiegyenesedve, felszegett fejjel mégis egy halovány mosollyal néztem a közeledő Carlo-t. Magas volt, elegáns és kifogástalanul lenyűgöző. Roberto felállt, hogy kezet fogjon vele.
- Buona sera, Carlo. Köszönöm, hogy eljöttél. Foglalj helyet. Remélem nem bánod, hogy Lettit is magammal hoztam. - még nem magyarázta el neki, hogy én mit keresek itt, egyelőre csak arra várt, hogy leüljön közénk. Enyhén én is megemelkedtem, és a kezem a kezébe adtam, hogy olasz szokás szerint egy kézcsókkal üdvözöljön. Szoros ölelés csak a közvetlen családtagoknak járt, Carlo pedig még nem volt az.
- Örülök, hogy látlak, Carlo. Régen találkoztunk. A karácsonyi estély óta nem is láttalak. Megvan még a szőke kis hölgy, akivel nálunk jártál?- próbáltam viszonylag oldottabban érdeklődni, elsősorban a magánéletét illetően, de csak felszínesen, hiszen mélyebb beszélgetésre nem volt idő. Másról kellett ma szót ejteni.
Ha leült, akkor Rob lágyan ütötte össze a két tenyerét, és érdeklődőn fordul a másik felé.
- Kezdjük a lényeggel: mikor hallottál utoljára Abdull-ról? Három napja kellett volna bejelentkeznie Damaszkuszból, de semmi. Nyente. Még csak email sem, semmi.- Abdull volt a fő összekötő Damaszkusz-Catania-New York tengelyen, és az eltűnése nagyon aggasztotta a férjemet. Úgy tűnt, hogy nem csak áruló van közöttünk, hanem valaki olyan aki a hatalom átvételét tervezi.

   

- Azok lesznek ott, Főnök! – a magát Lupin névre kereszteltetett, tarkóján minden zsíros hajszálát szoros csimbókba fogott fazon dohányszagú párafelhőt böfögött a mellette állókra, miközben a cigarettaszálat újra két, sebhely szabdalta ajka közé igazította. Az ide-oda mocorgott a szájában, miközben az apró nyálbuborékok halk, pattanó hangot hallattak. Undorító – gondolta Carlo, de mit se törődve vele tovább, kihúzta magát és inas kezeit a nadrágjának zsebébe rejtette. A megtestesült magabiztosság volt a többiek mellett, s már messze lerítt róla, hogy jelen helyzetben az ő személye számított a legkimagaslóbbnak.
- Azt hitte soha nem érnek ide, mi? Mondtam, hogy jönni fognak - Lupin idétlen nevetgéléssel lökte el magát a saját, ezer éves rozoga járművétől, s tenyereit összecsapva, sistergősen a vaskos bőrkeményedéstől, összedörzsölte azokat. Furcsa, groteszk jelenet volt.
- Egy percig se aggódtam – ott tartózkodásuk bő huszonhatodik percében először szólalt meg az olasz származását le se tagadható férfi, mire a mellette álló szeme gúnyosan csillant. Talán nem hitt neki. Carlo már korábban leszögezte Robertonak, hogy az ég adta egy világon semmi bizalomgerjesztőt nem látott a pasasban – vagy éppen annak múltjában - akit sokkal inkább egy minden lében kanál paprikajancsinak látott a maga százhatvan centijével, ruganyos lépteivel és patkányéra emlékeztető arcberendezésével. A Don viszont csitította és nyugalomra intette, neki pedig eszébe nem jutott megkérdőjelezni a család fejének szavát. A meglátásairól és megérzéseiről viszont nem feledkezett meg később sem.
A gizda alkatú pasas tette meg az első lépéseket a közeledő autó felé. Halszálkamintás, trapézszárú öltönynadrágja ízléstelen elegyet alkotott a hozzá felvett keresztmintás ingével és vászonanyagú, „gimnáziumi sportegyenruha” dzsekijével. Látszólag semmi köze nem volt a mellette álló, igazi úriemberek látszatát keltő, annál inkább távolságtartásra késztető három másikhoz. És valóban, üzlet szempontjából csupán egy összekötő volt az érkező jöttmentek és a mellette ácsorgó, Cosa Nostra tagok között.
Carlo kimért, sötét tekintete az „idióták!” szitkozódását hordozta magában, mikor a fekete Crysler végre begurult a raktárak mögött hosszan elnyúló, aszfaltozott parkolóba. Egy-egy kátyúnál zötykölődött ugyan, a lengéscsillapítók keserves vinnyogással ellenkeztek a rájuk ható erővel szemben, de épségben, annál is inkább az olaszoktól kellő távolságban tette üresbe a sofőr. A motor továbbra is járt, mintha csak arra készült volna, hogy vész esetén mihamarabb menekülőre fogja. Az új ügyfelek, noha megbízható forrásnak számítottak, Carlo mégis bizalmatlan volt velük már az első perctől fogva, nem megalapozatlanul. Puszta biztonságból, már napokkal korábban, találkozásuk első perceiben képes volt a lelkükre, annál is inkább, a józan eszükre hatni; csak semmi hirtelenség vagy kapkodás! És ne merjetek engem átbaszni!
A felettük villódzó, közvilágítási feladatait aligha nem szolgáló, haldokló lámpa sejtelmes derengésbe vonta a magas alakot, és a mellette ácsorgó három másikat, kik egytől egyig egy ugrásra kész párducra emlékeztették a járműből kikecmergőket. Kivételt képezett ez alól a feléjük közeledő sokadik, aki a vöröses nyakkendőjét tekergette és csavargatta a kezében.
- Micsoda jármű, barátom, hát az eszem eldobom! Késtetek, de elnézem – Lupin bár próbált olasz lenni, de nem volt az. Törte a nyelvet, ízesen beszélt, sokkal inkább ütközött ki a mexikói vére, mint bármi más, amit mintegy kedvtelésből próbált magára erőszakolni. Próbált hiteles lenni. Nem volt az.
- Én nem – érkezett egy határozott hang - ennél feltűnőbb hullaszállítót nem találtatok? – kiválva a sötétségből lépett előre a törpe mellett Carlo. Mozdulatai a magassága és testfelépítése ellenére könnyedek voltak, csupán makkos cipőjének kemény sarkának koppanását lehetett hallani az előző éjszakai esőzéseket követően még mindig nedves aszfalton – utálom, ha valaki késik. Tudjátok – húzta el a száját, s kezét kiemelve fekete nadrágjának zsebéből, borostától sistergős állát kezdte dörzsölni – pontosságot ígértetek a Donomnak. Pontosságot, fegyvereket és lé-t. Egyből már most buktatok. Két napot és… - húzta fel zakójának ujját a karórájáról – huszonhét percet.
- Megcsúsztunk a beszerzéssel.
- Megcsúsztatok? – kérdezett vissza tettetett meglepetéssel – ó, szegények. És az, hogy ti „megcsúsztok”, hol fogja a mi csúszásunkat fedezni? – nem érkezett válasz. A kocsi mellett álldogálók teljes zavaráról és némi félelméről a nyakukon és halántékukon duzzadó erek tanúskodtak – ha ti csúsztok, mint ahogy azt mondjátok, mi is. Elcsúszunk nagyobb üzletektől. A futárunk elment… ez volt a második szaros alkalom, hogy képtelenek voltatok teljesíteni azt, amit vállaltatok! Mit gondoltok, mennyire leszünk ezután elnézőek veletek? A ti hibátok lesz a miénk is. A vétkesek pedig bűnhődni fognak, és… – sípoló fegyverdörrenés tompa zaja ült le közéjük, s a vörös üstökű, brit angolt harákoló fazon, homlokában tátongó lyukkal terült el Carlo lábai előtt – mennek a levesbe.
A kreolbőrű srácnak felfogni se volt ideje, hogy mikor és hogyan került az olasz kezébe fegyver, de az se tűnt fel neki, hogy az egyik, eddig háttérben ácsorgó fazon már ott állt a feljebbvalója mellett, kézfejét fekete bőrkesztyűvel rejtve. Az elsütő billentyűt mégsem ő, hanem a Consigliere húzta meg, aki amúgy soha nem szerette feleslegesen bepiszkolni a kezét. Akkor mégis megtette, kétszer is. Betelt a pohár. Így az előző áldozatnál fiatalabb srác csakhamar ugyan arra a sorsra jutott.
Lupin szájából kihullott az addig szipákolt és rágcsált cigarettacsikk, s elnyúló képpel fordult felé, mintegy hitetlenkedve emelve fel a hangját.
- Főnök, ez…?! – messzire nem jutott a számonkéréssel, az rámarkolva a nyakkendőjének hanyagul kötött csomójára rántotta egészen közel magához. A lendület és fizikai erejükben rejlő különbségnek hála, Lupin lába kis híján elemelkedett a földtől, ahogy Carlo közelebb húzta magához.
- Csak azért úszod meg, mert az én tökömet vágnák le miattad! Ne hidd azt, hogy ilyen jó fej vagyok… de most elmondom, hogy az utolsó lehetőségedet játszottad el. Még egy hiba, cimbora... Egyetlen egy apró hiba, és a Donnak se lesznek kérdései afelől, hogy életben hagyhatlak vagy sem – gyors mozdulattal engedte el a nyakkendőjét, hogy rámarkoljon az állkapcsára. Fejét egészen meghökkentő erővel fordította a földön „pihenők” felé.
- Tudod, van egy alapvetően szórakoztató, de igazán morbid szokásom. Skalpokat gyűjtök. Csak szólj, ha egy szeretnél lenni a gyűjteményemben és hibáznod se kell ahhoz, hogy gyáva féregként pusztulj meg. Ne feledd! Ez volt az utolsó – fogai között szűrte, sziszegte a szavakat, akár egy kígyó. Sötét tekintete egy pillanatra se engedte el a kétségbeesett, rettegő szürke szemeket még azután se, hogy elengedte Lupint.
- Takarítsátok el ezeket - a földön fekvőkre irányuló biccentése közönyös volt. A pisztolyt visszaadta a mellette már-már biztonsági őrt álló fazonnak, aki átvette tőle, és egy fekete dobozba zárta – a kocsit semmisítsétek meg, amit hoztak vigyétek – nem kellett kifejtenie, hogy hova. Mindenki tisztában volt vele.
- Buona Sera! – ígéretéhez híven pontosan érkezett. Mint mindig. Arca nyugodt volt, ám tekintetében némi sürgetés rejtőzött, amit ha a Donja felesége nem is, de ő érthetett. Hiszen ki, ha ne ő lett volna tisztában azzal, hogy miféle ügyleteket kellett néhány órácskával korábban lebonyolítania. De tekintettel arra, hogy akkor nem ezen problématikák miatt kellett tiszteletét tennie Roberto előtt, csak hamar el is söpörte a kusza, zavaros viharfelhőket. Arcát komorrá tevő aggodalmat némi könnyedség és őszinte jókedv vette át, amint Letiziara siklott a tekintete. A felé nyújtott kezet még az előtt a saját tenyerébe vonta, hogy helyet foglalt volna velük szembe, s úriember módján érintette csókkal a puha bőrű kézfejet.
- Enyém az igazi öröm, s lám, továbbra sem alaptalan a pletyka, miszerint Roberto féltékenyen őrzi önt a kíváncsi szemek elől. Megtiszteltetésnek érzem, hogy újra láthatom – húzódott némi rajongással vegyülő mosoly a szája sarkába, a kérdésre viszont megakadt egy pillanat erejéig – pusztán az a kérdés, hogy mit ért „meg van még?” alatt. Remek titkárnő, nem is szándékozok lemondani róla – noha valószínűleg az elmúlt évek alatt több és mélyebb kapcsolatok szőtték a lányhoz puszta munkakapcsolatnál, ez még nem jelenti azt, hogy másként is tekintett rá, mint egy titkárnőre. Még vetett egy futó pillantást Letiziara, nem sokra rá viszont Roberto szavaival igyekezett a létező legtöbb időt tölteni, mintsem furcsa, elnyomott vágyaival.
- Abdull eltűnt az éterben, Roberto – fejét ingatva fejezte ki csalódottságát, megfeszülő állkapcsa pedig jelezte a másiknak, hogy már lépett az ügy érdekében – a minap felvettem a kapcsolatot egy damaszkuszi emberünkkel, Daniloval. Forródróton végig „munkában” volt Abdull munkálkodása mellett, ahogy azt korábban ígértem. Nem találják. Szó szerint, a fazont elnyelte a föld. Az a patkányfészek ahol addig tartózkodott, tegnap estére a földdel vált egyenlővé. Nem maradt belőle semmi csak homok és tégla – penderített Robertoék elé egy telefont, annak képernyőjén az említett, háznak csúfolt bungaló maradványaival.
- Néhány napja Amerikai katonák portyáztak a környéken, nem sokra rá pedig felbukkant a sebhelyes arcú Ignazio is az embereivel. Legutóbb ők kezeskedtek a Cataniába küldött fegyverszállítmányokról, amik ezt a napot követően teljesen leálltak. Se fegyver, se Ignazio, se pedig Abdull barátunk. Viszont – jelentőségteljes pillantással lesett el Roberto válla felett, hogy a tőlük nem messze ücsörgő embereik egy-néhányának biztonságát élvezve ellazuljon.
- Találtunk valakit, aki információkkal szolgálhat… elég sok mindenről.

  Roberto világ életében óvatos ember volt. Nem csak akkor amikor már kisebb hatalom volt a kezében, hanem sokkal korábbról. Aki több időt tölt az utcán, mint amennyit az otthon melegében- ami neki nem volt- az hamar megtanulja, hogy mindenkivel szemben egy minimális mértékben bizalmatlan legyen, ám ezt leplezze egyfajta kimért távolságtartással. A férjem kevés emberben bízott meg és azok az idők folyamán rászolgáltak erre. Ki így, ki úgy. Az üzleti ügyeket többnyire diszkréten a ház hátsó részében kialakított dolgozó szobájában intézte, amelynek masszív és hangszigetelt falai sok mindent elnyeltek az évek folyamán.Rob nem szerette a feltétlen és durva erőszakot, de ha kellett akkor kíméletlenül alkalmazta, tulajdonképpen bárkivel szemben, aki ellenszegült neki. A szava szent volt és sérthetetlen. Meghallgatta ő bárki véleményét, legfeljebb nem foglalkozott vele, vagy nagyon is, csak ezt meg nem mutatta. Hogy volt egy másik arca is, azt kevesen tudták. Kevesen ismerték azt a Robertot, akit én ismertem meg a házasságunk alatt. Odaadást várt az asztalnál és az ágyban is, feleséghez méltó viselkedést, ugyanakkor sohasem fukarkodott viszonozni mindazt amit kapott tőlem. Gyengéd volt, szerető, odaadó, vajszívű és néha láttam őt összeroskadni, úgy érezve, hogy a teher amit a vállára vett, mintha nem lenne tisztában azzal, hogy ez mit is jelent. Kísértették a halottak, akiket maga után hagyott, némelyiküket ő maga végezte ki, noha gyerekkorukban együtt és egymásért álltak ki bárkivel szemben. De az árulást soha nem tűrte. Ez volt az amit semmiféle bocsánattal, semmiféle engesztelési szándékkal nem lehetett nála jóvá tenni. Az a fajta ember volt, aki sosem kért, de kétszeresen viszonozta ha kapott. Bárki és bármivel fordulhatott hozzá, de nem teljesített minden kérést. Ez is, mint annyi minden más azon múlott, hogy milyen ember az illető, hogyan viszonyul a családhoz vagy másokhoz. Nagyon sokszor tette próbára az emberei hűségét, nem egyszer hamis információk elcsepegtetésével, mintha bizalmasan mondaná, mintha csak az illető ismerné, majd az érdekelte, hogy bizonyos idő után visszajut hozzá ez az információ vagy sem. Ha visszajutott akkor nem maradt el a büntetés.
Három éve voltunk házasok, amikor beültetett az autóba és kimentünk egy bronxi roncstelepre. Nem tudtam mit keresünk ott, ahogyan arról sem volt elképzelésem, hogy mit akar. De nem kérdeztem, egész úton egy szót sem szóltam, csak ültem mellett és figyeltem, ahogyan az utat szemléki kitartóan, megkeményedő vonásokkal. A szép, és égig kúszó házakat omladozó vakolatú, század eleji, rozsdás tűzlétrás munkásbérházak váltották, az utcák tisztaságát kiömlő szeméttől bűzölgő kukák, a jól karbantartott, márkás autókat régi, időette járgányok.
Délután volt, már közelebb jártunk az estéhez, mégis a nap még pöffeszkedve szuszogott narancs palástjában a távoli horizonton. Akkor fogtam életemben először fegyvert a kezembe, és nem utoljára. Roberto azt mondta, hogy nem lehet mindig mellettem, nem lehet mindig a közelembe, és azt sem hiszi, hogy az emberei idővel nem fogják majd szépen sorban elárulni. Ki fog akkor megvédeni engem és a fiunkat? Más asszony talán tiltakozott volna, más asszony bizonyosan megrémült volna a fegyver hűvösétől, vagy magától a látványától, de én nem. Racionálisan láttam a dolgokat, éppen úgy ahogyan ő is. Tudtam, hogy egyszer talán tényleg eljön majd az a nap, hogy nekem kell megvédeni mindazt ami a miénk. Talán egy napon őt is nekem kell majd megvédenem. Akkor pedig nem engedhetem meg magamnak, hogy megremegjen az ujjam a ravaszon, nem engedhetem meg, hogy pánikba essek, hogy ne maradjak tiszta fejben és összeszedett lélekben. Hetente két alkalommal még ma is kijárok a lőtérre gyakorolni, ahogyan a drága mama sem idegenkedne tőle, ha egy napon veszélyben érezné az otthonukat. Mert az életünk erről szól: örök éberség.Roberto időnként félig tréfásan félig meg nagyon komolyan mondogatta, hogy ő bizonyosan nem ágyban és párnák között fog meghalni, de bárhogy és bármilyen körülmények között érje a vég, felkészült rá. Mindenféle módon. Nem egyszer hangoztatta, hogy a végrendeletét letétbe helyezte a páncélszekrényben, de egy idegen ügyvéd jegyezte ellen, akihez maga utazott el csak ezért Kaliforniába. Mint mondtam óvatos volt: nem akarta, hogy bárki tudja mit tartalmaz pontosan, még maga Carlo sem, noha jogi ügyekkel alapvetően ő foglalkozott a családban. Meg még nagyon sok minden mással is.
Hogy most miért voltunk itt, mit akar megbeszélni a férjem amihez én is kellek nem tudom. Abban azonban biztos voltam, hogy nem feltétlen az üzleti ügyek miatt volt itt rám szükség. Ha így lenne, akkor mást hoz magával. Ha nem is feltétlen a bátyám egyikét, akik közül csupán a legfiatalabbat tartotta valamire, az összes többi szerinte csak “egy talpnyaló léhűtő”, akik élvezik azt a minimális hatalmat amit tőle kaptak. Az idegességet jól láttam az arcán, ahogyan azt is, hogy feszülten figyeli a pult feletti órát, ami mintha egyhelyben állt volna. Mi érkeztünk korán, Carlo soha nem szokott késni. A pontosság olyan fajta erény volt nála, ami kikezdhetetlen. Ahogyan az udvariasság is, amiben mindig kifogástalan volt.  A férjem végignézte amint leül közénk, az orra alatt elmaradhatatlan cinikus és egyben büszke mosolyával vette tudomásul az apró, távolságtartó bókot.
- Hasonló helyzetben te is így tennél.- tette hozzá Rob, én pedig csak egy apró mosollyal és egy fejbiccentéssel köszöntem meg. Nem szóltam a továbbiakban, hagytam a férfiakat beszélni. A szemem sarkából láttam, hogy nem sokkal Carlo-t követően léptek be még páran a helyre, de nem volt nehéz kitalálnom, hogy hozzánk tartoznak. Noha Robert nem verte nagy dobra ezt az egész találkozót, úgy tűnik Carlo jobbnak látta óvatosnak lenni.
- Nem akarok feltűnést! Nem véletlenül vagyunk most itt csak hárman.- a hangja ingerült volt, és továbbra is éreztem felőle azt a feszült vibrálást, amit azóta, hogy elindultunk otthonról, ahogy leültünk az asztalhoz. Régen láttam őt ilyennek. Szemöldöke összefutott, a homlokán tengernyi ránc jelezte, hogy a szokásosnál is idegesebb.Ettől függetlenül nem küldte ki az embereket, hanem belekezdett abba amiért tulajdonképpen jöttünk.
Hallgattuk Carlo beszámolóját. Rob ajkai vékonnyá húzódtak, össze is szorította őket. Nem kellett hallanom, hogy tudjam, magában megállíthatatlanul káromkodik. Az elé perdített telefonra vetett egy kósza pillantást, majd megvonta a vállát.
-  Egy gonddal kevesebb. Ezt a Danilot nem ismerem, ki bérelte ezt egyáltalán fel? Nem adtam rá engedélyt, Carlo! Hogy lehet, hogy én erről nem tudtam? Miért nem tudok semmiről az utóbbi időben?- túrt bele nem kevés feszültséggel ezüstös rövid és ápolt üstökébe, tönkre téve benne a pomádét, ami fényt kölcsönzött neki.
- Mert én adtam rá engedélyt.- szólaltam meg hirtelen és csendesen, mire a férjem tekintete szikrákat vetve hirtelen engem vett célba. Láttam az arcán a döbbenetet és a meglepettséget. Carlo felé fordultam, mintegy jelezve, hogy ezt a részét majd én tisztázom Robertoval, majd újra a férjem felé fordultam.
- Dönteni kellett, huszonnégy óra alatt, és nem lehetett téged elérni. Még a telefonodat is kikapcsoltad.- elhalkultam, nyeltem egy nagyot. Carlo is tudta szerintem, de alapvetően is nyílt titok volt a családban is, hogy ha a férjem kikapcsolja a telefonját akkor csak egyetlen helyen lehet: Francesca-nal. Ő talán azt hitte nem tudom, azt hitte, hogy ha titokban tartja akkor nem fáj. Már nem is fájt. Forrongó és mindent elemésztő bosszúvá érlelte bennem az a két év amióta tartott. Roberto elfordította a fejét. Hosszú másodpercek kitartó egymásba kapaszkodó tekintete után azt hiszem most döbbent rá, hogy mindent tudok. Róla. Róluk. Ám azt is tudta, hogy a családnak bármi áron egyben kell maradnia, nem adhatunk támadási felületet. Főleg most nem.
- Ebben a családban egyedül én adhatok utasítást. Én bólinthatok rá bármire. Remélem értve vagyok.- mindkettőnknek szólt a mondanivalója, és látszólagosan a magam részéről elfogadtam, de azt is tudtam, hogy ha legközelebb nem érjük el, akkor is ugyanígy cselekszem majd.
Carlo tovább beszélt, aminek a végén Rob láthatóan érdeklődve és kíváncsian billentette oldalra a fejét, összeszűkülő szemekkel vizslatta Carlo arcvonásait, mintha azokról akarna olvasni. De a fiatalabb olasz szinte pókerarccal tűrte Rob tekintetét.
- Találtatok. És?- tette fel röviden a kérdést, ami arra irányult, hogy ki az illető, hol van és mit tud pontosan? Az idejüket vesztegették, vagy mire eljött ide Carlo már pontos információkkal rendelkezik.
- Mindenesetre vendetta van érvényben Abdullra, Ignazióra és ha már itt tartunk látogassa meg valaki Angelo Tattanio-t. Ő ajánlotta megbízható forrásként Abdullt.Ennyit ér a szava, szart se.- a fogpiszkáló tartóból kivett egy darab farudacskát és lazán kettéroppantotta.
MIndezidáig a két férfit figyeltem, ám a szemem sarkából valami különös dologra lettem figyelmes. A nő, azzal az élénkvörös rúzzsal aki a rendelésünket akarta felvenni, és aki kávét is hozott nekünk a pult mögött állva a süteményeket rendezgette. A meggyes rácsos pitére éppen fahéjas cukrot szórt. Nyitott tenyeréhez folyamatosan ütögette szórót, az alján hullott a barnás fehér édesség. Az jutott eszembe, hogy ki szórja meg fajéhas porcukorral a meggyes rácsost? Citromos porcukrot szoktak rászórni, legalábbis ha valaki ragaszkodik a hagyományokhoz. Hallottam a háttérben Carlo hangját, időnként a férjemét, de én mindegyre a felszolgáló nővel voltam elfoglalva. Nyílt az ajtó, és egy hatalmas faládát egyensúlyozva egy fiatal férfi lépett be. Mosolyogva, kicsattanó jókedvvel ment a pulthoz és helyzete oda a ládát éppen a nő elé. Mindketten egy másodpercre felénk pillantottak és én akkor döbbentem rá, hogy baj van….hogy valami nem stimmel...homlokráncolva fordultam vissza a férjem felé,  és kezem a kezére helyeztem. Mielőtt azonban bármit is mondhattam volna, a nő felcsapta a faláda tetejét, és egy fegyver rántott elő, a fickó is hasonlóan cselekedett, aki pár pillanattal korábban jött be. Az események szinte pillanatok alatt gyorsultak fel….egy éles dörrenés hallatszott, aztán még egy….és sorban a többi, miközben én az asztal mellé zuhantam pontosan a férjem mellé, akinek a homloka közepén egy óriási lyuk tátongott….felfoghatatlanul bámultam és kétségbeesve üvöltöttem fel fájdalmamban. Az oldalamhoz kaptam, és csak a forróságot éreztem...mi történik?

 

- Ebben egyetértünk, Roberto – fűzte hozzá a férfi szavaihoz, még egyszer végigfuttatva Letizian a pillantását, ám ügyelt arra, hogy ezen tette ne legyen se túl tolakodó, se pedig figyelemfelkeltő. Apja mindig óvatosságra intette, amennyiben női ügyekbe ártotta magát, hiszen tisztában volt a fia kéjsóvárságával. Sűrűn, már-már untig emlékeztette őt arra, hogy az, ami egy férfi és nő között van, az csak és kizárólag rájuk tartozik, valamint a hálószoba szolgál arra, hogy vágyaik felszínre törjenek és kiélésre kerüljenek. Már amennyiben ez engedett. Ám addig is a fejben megszülető képek, furcsa vágyálmok semmissé kell, hogy váljanak, hiszen erős befolyással bír a tettek és cselekedetek felett. Márpedig Carlo tisztában volt azzal, hogy nem hibázhatott. Se munkájában, se pedig a hűségében, amely Robertohoz kötötte. Tisztában volt azzal, hogy ez a hűség könnyedén eljátszható, pont olyan, mint egy vékonyka fátyol. Illékony és szakadékony, és amennyiben a család feje kiszimatolná a nő felé tulajdonított fokozott vonzalmát, minden bizonnyal ő is hasonló sorsra jutna, mint három évvel azt megelőzően az apja.
Roberto ingerült hangja hallatán meg se rezdült, egyedül a pillantása változott meg, mellyel a vele érkező férfiak felé lesett. Tekintete kimért volt, távolságtartó, mintha legalábbis arról se lett volna meggyőződve, hogy miről beszélt a másik.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz, Roberto – vonta meg a vállát, de látszott rajta, hogy nagyon is tudta ő, hogy mi gondja volt a másiknak, ellenben jobbnak érezte eljátszani annak ellenkezőjét. Mintha semmi probléma nem lett volna. Színjáték, egészen drámai alakítás volt, mellyel megóvni szándékozta magukat az esetlegesen bent tartózkodó, kíváncsiskodó szemektől. Testbeszéde és arcának rezdülései változatlanul ellent mondtak a szavainak. Mosolyogva beszélt, kényelmesen dőlt hátra a székben pont, mintha egy baráti beszélgetésen lett volna a legjobb barátjával és annak kedvesével – fő a biztonság. „Kintről" jövök és biztosíthatlak, szükség van rájuk – hangja a mosolya ellenére szigorú, mi több felszólító volt. Utálta, mikor így kellett beszélnie a Donnal, lévén tudta, hogy mit kockáztat vele. Viszont őszintén fektette bizalmát abba, hogy Roberto elég jól ismeri Carlot és remélte, tisztában volt azzal is, hogy másként nem engedte volna meg magának azt a hangnemet vagy viselkedést vele szemben, amennyiben nem lett volna muszáj. Gyanakvó volt. Furcsa csend honolt a környéken, egyfajta undorító, vihar előtti csend. Amikor a madarak se mernek egy-egy fa odvában csicseregni, de még az emberek is halkabban beszélnek, kimértebbek és idegenkedők. Mintha mindenki fel lett volna világosítva valamiről, csak épp ők tapogatóztak a sötétségben felkészületlenül.
A Giancarlo Mastroianniféle emberek, nevezve őket nevükön maffiózók, neveltetésükből is adódóan mindannyian a fokozott óvatosságukról híresek, már amennyiben nem esik szó a kegyetlenségükről. Rendre ferde szemmel néznek mindenre és mindenkire, bizalmatlanok, és egy-egy ügyletük szereplőinek hatvanhatszor is képesek utánajárni - vagy éppen azok kontaktjainak-, így bizonyosodva meg arról, hogy rájuk bízhatnak egy éppen aktuális feladatot. Carlo egész életében, ezzel az ím említett ferde szemmel nézett a holmi jött-ment, mihaszna, „senevű” koloncokra, akikben viszont mások előszeretettel bíztak meg, mert so-so, jó munkát végeztek, de legalábbis több évnyi meló állt már a hátuk mögött. Na, nem mintha olyan biztosan lehetett hinni ebben a sok évben. Már az apja tanait követve is képes volt kiolvasni sokak testtartásából, arcjátékából vagy éppen testbeszédéből a megbízhatóságot, hanyagságot, s nem sokra rá, saját ügyei révén tanulhatta meg azt, hogy miféle problémák adódhatnak az alapos körültekintés elhanyagolása és kapkodás révén. Nem akart részese lenni egynek se azután, hogy az apját egy ilyennek köszönhetően veszítette el. Giulio Mastroianni nagy ember volt a családon belül. Sokáig ő töltötte be azt a rangot, ami később Carlora hárult, s ugyan szépen lassan kiette őt a kor a fiatalságából és hatékonyságából, lomhább lett, kimerültebb és pontatlanabb, de változatlanul megbíztak s hittek benne. Jó emberismerő volt, remek ügyleteket tudott nyélbe ütni, még korosodásának derekán is felfelé ívelő tendenciát mutatott a biznisz. Szinte magával értetődő volt, hogy Carlo az igazi mestertől, a legjobb összekötőtől tanulva válik majd olyan jóvá, mint ő maga, idejekorán pedig túl fogja őt szárnyalnia. Voltak esetek, melyek már ezekben az időkben is a fiú keze alatt kerültek elsimításra. Alig töltötte be a huszonötöt, mikor pontot tett az apja legnagyobb munkájának végére, ő arathatta le a babérokat és vált ki ezzel a család addigi méltóságai közül.
Giulio aztán nem sokra rá, a saját hanyagságának vált áldozatává. Bizalmat szavazott egy Lupinra hajazó jött-ment alaknak, aki mindenekelőtt elhitette vele a megmásíthatatlan és elkötelezett, odaadó tiszteletét és hűségét. Arra pedig nem volt felkészülve a vén Mastroianni, hogy az elfuserált fazon csak nyerészkedni akar nem szimplán rajta, de az egész családon, s mielőtt még véget vethetett volna ennek, már késő volt. Testét a saját fia találta meg rezidenciájukban, Giulio dolgozószobájában. A fejét pedig egyfajta hadizsákmányként elvitte. Nem véletlen, hogy Carlo onnantól kezdve nagyítóval kereste az emberekben a hibát. Nem véletlen, hogy sokkal kimértebb, tárgyilagosabb, sőt mi több, egészen távolságtartó és ellenségeskedő, amennyiben üzletről van szó. Neki nem kenyere haszonlesőkkel kezet rázni, mint ahogy nem volt vevő arra se soha, hogy esetlegesen kést kapjon a hátába, amint hátat fordít valakinek. Így lehetett az is, hogy nem egyedül, és nem szimplán plusz egy emberrel érkezett az aznapra megbeszélt találkozóra sem, amit már azóta fenntartásokkal kezelt, hogy az állítólagos üzlet megköttetett.
Roberto szavait és döntéseit soha nem szerette és nem is akarta megkérdőjelezni. Lupin személyétől viszont az első pillanattól kezdve viszolygott. Pont arra az emberre emlékeztette, aki az apját a túlvilágra küldte. Az pedig, hogy a drog biznisz újult erővel beleégett a családi köztudatba, csak még nagyobb óvatosságra intette Carlot, legyen szó bárkinek a személyéről. Bizalma, az a leheletnyi is amit Lupinnak adott az elmúlt néhány hétben, ezzel a balul elsült akcióval már füstbe ment terv volt és félő, azzal, hogy az a derékig érő paprikajancsi beette magát a családba, olyan valamit indítottak el, amiből egyhamar nem lesz menekvés.
A férfi kirohanását néhány pillanatig döbbent néma csend követte, mely baljóslatúan ült le közöttük, ezzel egyfajta támadási lehetőséget biztosítva valakinek. Akárkinek.
Íves dús, sötét szemöldökei gyanakvó, bizonytalan ráncba futottak össze egyenes orrnyerge irányába, tekintetét viszont nem vette le a vele szemben ülő férfiről.
- Letizia, kérem – intette őt csendre finoman, tenyerét emelve felé. Külső szemlélőként mintha csak igazat adott volna neki. Ezt követően elnézést kérően biccentett a nő felé, jelezve, hogy nem kell védeni őt, tudja mit csinál - Ne haragudj, Roberto de tudod jól, hogy fontos kérdésekben nem döntök nélküled se én, se más. Amennyiben azt nem muszáj. Ez nem döntés volt, ez alternatívája volt annak, hogy a Damaszkusz-Catania-New York tengelyen működjön az összeköttetés. Abdullban senki nem bízott, miatta volt szükség Danilora, akit te nyilván Contiként ismersz. Ha ő nincs, mi még mindig várjuk a fegyverszállítmányt, mint a bolondok és pisloghatunk, amiért az nincs sehol. Mint ahogy meglepő módon, két héten át Lupin emberei se perkálták ki a szállítmányt, Roberto. Azok ellenére, hogy elvileg ezt beszéltétek meg. Ma érkezett először hír róluk, és mondtam neked, hogy emiatt az állítólagos fegyverszállítmány miatt is eshet meg az, hogy késni fogok a mai találkozónkról – meglepően frusztráltnak találta a férfit, ami nem szimplán gyanút keltett benne, de egyféle pánikgomb is lenyomásra került a fejében. Érezte, hogy valami nincs rendben, s nem csak a józan esze engedett erre következtetni, de a megérzései is.
- Majd’ két hét csúszással megjöttek a fegyverek, de máshova vitettem őket, nem tehettem kockára a családot. Valami nekem bűzlik, még utána kell járnom annak, hogy mi az összefüggés Lupin és az emberei, valamint Ignazio emberei és Abdull között – Carlo nem volt egy fokozottan ideges típus, de akkor furcsa, kellemetlen bizsergést érzett a gyomrában. Mintha bekerültek volna egy olyan körnek a belsejébe, melyre halál és pusztítás vár, mert peremen elvadult oroszlánok figyelnek rájuk.
- Amint visszamegyünk, kiadom az utasítást… - további gondolatmenetét nem tudta befejezni. Ahogy a nő, úgy ő is észrevette a furcsa, látómezejük szélére összpontosuló szokatlan, zavargó, ugyanakkor gyakorlottan időzített és pontosan megszervezett mozgásokat. Azt, ahogy a nő a süteményes pult környékén ténykedett, majd némi csúsztatással nyílt az ajtó, ő pedig mintha mindvégig tisztában lett volna azzal, hogy mikor fognak belépni rajta, már másodpercekkel az előtt felé pillantgatott. Elárulta saját magát. A kinti világ egy megtermett fiatalembert böfögött be a takaros helyiség belsejébe, első mozdulatával a régi, kakukkos óra felé pillantott, mintha csak a pontosságát ellenőrizte volna. Nem sokra rá a háttérben kávézó emberei egyként mozdultak, mikor sötét tekintetük megakadt a srác hátán, és nyúlva a magukkal hozott fegyverekért már emelkedtek a nyekergő padokról. Nem véletlen mentek vele aznap. Carlo mindvégig sejtette, hogy az elmúlt hetek, majd’ egy hónapnyi melójukat valaki meghiúsította, és Abdull eltűnése csak a kezdet volt. Áruló volt közöttük és félt, hogy olyan valaki volt ez a személy, akiről mindvégig sejtette, de ő hitt a feljebbvaló szavaknak. Hagyta, hogy ez megtörténjen.
Két szemvillanás alatt mozdult ugyan, de már késő volt. Roberto tarkóját és homlokát átütő golyó az ő vállába fúródott, ami miatt az imént kezébe kapott fegyver a földre hullott. Arcát és nyakát sűrű, vörös szeplő borította, ahogy a bőrét és húsát érő golyó felcsapta a vérét. Tudta, hogy baj van, érezte. Ettől függetlenül egész testében megdermedt, mintha csak egy rémálomszerű kép rémítette volna őt halálra. Jobb karja erőtlenül lógott a teste mellett mindaddig, míg meg nem hallotta Julio hangját felszólításként, „földre!”. Visszhangos és távoli volt a hang, de értette. Barna íriszei a lába előtt heverő halottjára siklottak és Carlo ekkor már biztos volt abban, hogy Robertot és a méltóságuk egy részét elveszítették. Ám Letizia hangja túlharsogva a fegyverek haragos, csattogó zaját, magához térítette a túlvilági kábulatból. Az addig tompa hangok kiélesedtek, s az asztal mellé térdelve lopta a távolságot az eddigi helye és Robertoék között. Nagyokat nyeldesve söpörte félre az útjába eső tányér- és pohár cserepek maradványait, s megemberelve magát markolt rá a pisztolya markolatára, hogy néhány lövést letudjon adni a támadóikra. Kinek a combját, kinek a mellkasát érte a célzás, de bal kézzel aligha ért volna el ennél jobb eredményt. Ám végtére is azért volt ott az a jó néhány ember, hogy védjék a seggét, seggüket, ha szükséges. Elkéstek. Az viszont a mentségükre szóljon, hogy ők se voltak felkészülve erre a szervezettségre. Senki sem, bár félő, akkor már értette, miért látta olyan ajzottnak és szétszórtnak Robertot.
A nagy tócsa vérben és agyvelőben térdepelve, teljes kiszolgáltatottságában az embereire bízta magát. Ép, és használhatatlannak tűnő karja is a földön fekvő, fájdalmában kínlódó nő felé nyúltak.
- Letizia! – nyögte, miközben tenyere az oldalára simított. Oda, ahol a nő maga szorongatta a sérült, vért köhécselő felületet. El kellett nyomnia a vérzést – tud mozogni? Ugye képes rá? Ki kell innen jutnunk, vagy nekünk is végünk – a fegyverek fennhangon, ordítva dörgedeztek körülöttük, mintha egy végeláthatatlan tűzharc közepébe csöppentek volna. Az egész kávézó egy felbolydult hangyavárrá alakult, hol nem csak ők, de velük együtt civilek is áldozatokká váltak. Miféle undorító mészárlás ez? És ki volt az a nő? Az a nő, aki fennakadó szemekkel, halántékából vért szivárgó halálos sebbel feküdt a pult mögött…
- Uram! Uram, mennünk kell – vetődött mellé Torres, embereinek egyetlen spanyol ajkú tagja. Fiatal, huszonegynéhány éves srác volt, de végtelenül hűséges, kinek létjogosultsága nem volt kérdéses a többiek között. Akkor és ott úgy kapaszkodott Carlo karjába, hogy képes lett volna egyetlen rántással maga után vontatni mindkettejüket egyszerre, ám az olasz mégis fájdalmasan mordult fel, mikor bizonytalan vonást eszközölt rajta a másik. Vállát és mellkasát borító inget valamint zakót egyre csak itatta a vére.
- Letizia, kapaszkodjon a nyakamba – hajolt közelebb hozzá, és noszogatva igazította a nő karját a válla és nyaka irányába – Torres, hozd magaddal Robertot! Nélküle ki ne merj innen jönni – és ha ellenkezett is, összeszorított fogakkal emelte fel a nőt a földről. Bizonytalan volt azt illetően, hogy a jobb karja elfogja őt bírni, de végül nem volt más választása. Tudta, hogy élve kell kijutniuk, bármi áron is…

 Roberto DiRossi talán nem volt tökéletes férj, vagy éppen tökéletes ember, de családfőnek mindenképpen az volt. A tiszteletet az évek alatt vívta ki magának a tetteivel, és noha tisztában volt vele, hogy sokan nem szívlelik soha egy percig nem volt hajlandó másképpen cselekedni, csak ahogyan azt az elvei diktálták. Vagy éppen a család érdekei.Nem tűrte az ellenszegülést, az ellentmondást, vagy éppen azt, ha valaki a saját szakállára hozott meg bizonyos intézkedéseket. Még akkor sem, ha azzal esetleg az ő hibásnak gondolt döntését akarta helyrehozni. Én magam sosem szóltam bele tevőlegesen semmibe, soha nem hoztam helyette döntéseket, soha egy percig sem éreztem arra késztetést,hogy bármiféle előjoggal éljek az emberei előtt, csak mert én vagyok a felesége. Ugyanakkor nem tűrtem meg a háttérben meghúzódó asszony szerepét sem, melyből nem egyszer időnként komoly és már-már tettlegességig fajuló vitáink voltak. Roberto azonban talpig férfi volt, soha nem ütött volna meg egy nőt. Utolsó erőteljes, mélyen dörrenő hangján nem egyszer zárta azzal a vitánkat, hogy ha nem lennék nő, akkor most minden bizonnyal a véres orromat törölgetném. A szavai ilyenkor sokkal fájdalmasabbak voltak, semmint, hogy megtette volna.
Voltak csendesebb időszakaink, amikor úgy simultunk el egymás gondolatai között, mint az óceán békés hullámai. Amikor úgy tűnt rendben mennek a dolgaink, és megvolt nekem is az az időszakom, amikor távol tartottam magam a ügyektől. Ugyanakkor ha láttam, hogy gondterhelt, láttam azokat a különös, mélyen húzódó barázdákat a homloka közepén, akkor mindig ott voltam neki, hogy elmondhassa, vagy egyszerűen csak az ölembe hajtsa a fejét és csendesen temetkezzen el a lenyugvó nap sugarainak látványában a kertben. Volt egy fonott nyugágy, amelyet még Cataniaból hozatott évekkel ezelőtt, és állította, hogy arról a vidékről származik az alapanyaga, ahol az ő ősei éltek. Ráhagytam. Szerette azt gondolni, hogy valamikor régen volt egy valódi családja, akik bizonyos okok miatt hagyták őt magára, de valójában szerették. Roberto igényelte, hogy szeressék, noha ezt egy pillanatig sem mutatta ki. Most is, ahogyan itt ül, és megkeményedő vonásokkal, összevont szemöldökkel figyeli a consigliere érkezését, majd beszámolóját, mintha nem az az ember lenne, akivel elindultam otthonról. Mindazokon túl, hogy milyen is volt ő mélyen legbelül, azon túl végtelen gyorsasággal tudott változni a hangulata. Háttérbe szorítva a személyes érzéseit, vagy éppen azt, hogy órákkal korábban még olyan megadóan lehelt forró csókot a nyakszirtemre, apró morranás kísérte a mozdulatot, most egy teljesen összeszedett, noha láthatóan és érezhetően feszült, ideges férfi foglalt helyet és meglepetten nézte Carlot, amikor rezzenéstelen arccal reagálta le Rob azon megállapítását,hogy fogalma sincs miről beszél. Enyhén előre dőlve, mintha tanulmányozta volna a másik olaszt, kitartóan futtatta végig sötét íriszeit a másik arcvonásain.
- Ne legyél neveletlen és flegma, Giancarlo! Az efféle megjegyzéseket még neked sem tűröm el.- hogy a teljes keresztnevén említette, arra utalt, hogy bár megérti az óvatosságát, ettől függetlenül nem tetszik neki, ahogyan az sem, hogy ellenszegül és legfőképpen az, hogy - szerinte- udvariatlan. Láttam ahogyan kissé összerezzen, mintha a szeme sarkából próbálná felmérni a helyet, mintha azon gondolkodna, hogy amikor ezt kiválasztotta, vajon jól döntött, vajon valóban biztonságos?
Különös az egész társalgás, legfőképpen az a soha nem tapasztalt ingerültség és bizalmatlanság ami Carlo felé mutatkozik a férjem felől. Minden bizonnyal ő is és vele együtt én is értetlenül állunk az egész előtt, hiszen korábban ilyet még nem csinált. Meglehetősen szűkszavú, és én látom rajta, hogy valamin igen erőteljesen gondolkodik, mely gondolatmenetet az én megjegyzésem szakít félbe. Ez volt az a pont, ahol azt hiszem kicsit talán mindkettőnk iránt megrogyott a bizalma. Mintha azt hinné, hogy ellene szövetkezünk, holott nagyon is az ő érdekében cselekedtünk. Mert nem volt elérhető. Mert valaki olyannal volt, akinek semmi köze a családhoz, aki betolakodó, aki semmi mást nem akar, csak magának a férjemet. Franseca Rizotti.Ez a huszadrangú kis színésznő, számos off-broadway darab mellékszerepében tündököl, nemrégiben pedig két darabban is főszerepet kapott, köszönhetően Roberto közbenjárásának. Huszas évei közepén járt, egy macskával élt együtt valahol East Willage-ben, és leginkább arról volt híres, hogy számos férfinak szétrakta a lábát, akitől előrejutást és anyagi támogatást remélt. Robertonak még ez sem számított. Nagyjából három éve tartott a viszony, és szinte az első pillanatoktól tudtam róla, ahogyan azt hiszem a legbelső kör is tisztában volt vele. Carlo is. Mindenki diszkréten hallgatott erről, velem az élen, ugyanakkor jó olaszhoz méltó módon nem felejtettem, és tudtam, hogy eljön majd az idő, amikor ez a színésznő, ez az ezredik senki mindent vissza fog kapni, amit velem tett. Soha nem hagyunk magunk mögött be nem végzett bosszút. Hiszen a férjem is mindig ezt mondogatta, és én is éppen ebben hittem.
Oldalra pillantottam, amikor Carlo megpróbál helyettem magyarázatul szolgálni mindarra amit amit tettünk, mindarra amit cselekedtünk, és nem azért, hogy Rob döntéseit felülbíráljuk, hanem mert egyszerűen nem lehetett őt elérni. Én csak figyelem a fiatalabb olaszt, ahogyan beszél. A hangja nyugodt, összeszedett, a szemei vizslatóak, de őszinték. Soha nem kételkedtem sem én sem a férjem a hűségében.A lopott pillantásai azonban egy ideje számomra már árulkodóbbak, noha egyetlen pillanatra sem tettem nyilvánvalóvá, hogy tudok róla. Tudom és érzem hogyan néz időnként egy tizedmásodperccel hosszabban. Látom a tekintetében a ragyogást, mint két fénnyel terhes fekete szénszem. Ha tudná….de nem tudja. És ez így van jól.
Az asztal lapján pihenő kéz, mely Robertoé most finoman csap oda. Rezzen a bútor, de éppen csakhogy, nem akarva nagy feltűnést kelteni, de a haragját mindenképpen ki akarja tölteni.
- Döntést hoztál. Bocsánatot majd akkor kérj, ha tudod, hogy hibáztál. Ha ezt a döntést hoztad vidd végig, de ha tévedsz, ha mégis rosszul jövünk ki belőle, akkor kezdj el azon gondolkodni, hogyan hozod majd jóvá. De nem mint consigliere, hanem mint szaros kis piciotto.- keményen csapta oda az egyik legjobb emberének a szavakat, és ettől többet nem kívánt mondani. A maga módján szavazott bizalmat Carlonak, ugyanakkor figyelmeztette is egyúttal, hogy ha téved, akkor ő fogja elvinni a balhét, méghozzá nem is akárhogyan. Visszaminősíteni valakit a családon belül, méghozzá ilyen mélyre az egyik legnagyobb büntetés volt.
- Roberto, én nem hiszem, hogy ez ekkora…- próbáltam enyhíteni, még a karjára is rátettem a kezem, ám ő egy sietős mozdulattal lerázta magáról.
- Nem kértem a véleményed, Letti!
-Akkor mégis mi a fenének hoztál magaddal?
-Meg fogod tudni. Időben.
Ám úgy tűnik a választ már sosem fogjuk megtudni. Valahogyan volt egy olyan balsejtelmem, hogy Rob idegessége sokkal inkább az utóbbi időkben történteknek szól, talán köze van mindahhoz amit Carlo mondott, talán egy olyan áruló van közöttünk, akit szinte minden nap látunk...én pedig nem akartam elhinni, nem akartam arra gondolni, hogy talán valamelyik bátyám az. Ugye nem tenne ilyet egyikük sem?
Az események végtelen gyorsasággal játszódtak le attól a pillanattól, hogy a fegyverek előkerültek, a dörrenések szinte átszakították a dobhártyámat. Fel sem fogtam, hogy a háttérben felugranak Carlo emberei, csak azt láttam, hogy a férjem feje hátrahanyatlik, és élettelenül terül el mellettem...én utána zuhantam a földre, majd az oldalamon egy éles fájdalom hasított át. Lőporszag marta az orromat, a testemben soha nem érzett fájdalom hasított át, és ahogyan megláttam a vértócsa közepén fekvő férjemet nem akartam elhinni. Egy szürreális valótlanságba képzeltem magam. Mintha ez az egész nem velünk történne, mintha otthon lennék a saját ágyamban és csak álmodnám ezt az egészet. Ez ugye most nem a valóság? Zokogva nyúltam szabad kezemmel a feje után, miközben a lövések záporoztak körülöttem, az asztal némi menedéket nyújtott. A feje után nyúltam, mely a lövés miatt szinte csúcsossá torzult. Szemei felakadva, a semmibe bámult….még él...még biztosan él. A remény egyre kétségbeesettebben mantrázta ott legbelül, holott a józanság csak lemondóan sóhajtott: meghalt….és talán én is. Talán mi is. Mi történik itt?
A semmiből, a ködszerű derengésből, öblösen hallottam meg Carlo hangját. Először szinte nem is értettem mit kérdez, a mondandója vége jutott csak el hozzám. Próbáltam megmozdulni, de a fájdalom újra belém hasított. A kezemet óvatosan vettem el az oldalamtól, hogy lássam milyen sérülést szereztem, de a ruhámat borító vértől nem láttam. A kezem is bordó volt már, ahogyan láthatóan Carlo is megsérült.
- Szédülök, de azt….azt hiszem igen.- feleltem neki akadozva, kicsit talán motyogva és olaszul. A kávézóban elszabadult a pokol. A karomat átlendítettem Carlo nyakán, és kissé laposabban, próbálva menedéket keresni, araszolt velem a bejárat felé, ahol az emberei tartották a frontot.
- Várjon uram! Fedezzük, menjenek!- üvöltötte az egyik sürgetően, miközben újabb és újabb lövések dördültek, Carlo pedig velem együtt haladt kifelé.A távolban rendőrautók és mentő hangja harsant fel. Nyögve és fájdalmasan, majdnem sírva pillantottam fel az olaszra.
- El kell….el kell innen tűnnünk, Carlo! A San Camillo-ba menjünk. Ott majd Eduardo Luchese segít. Nem….nem mehetünk máshova. Siessetek!- hörögve köhögtem, miközben a kezem még mindig kitartóan szorította az oldalamat, noha a fájdalom már tökéletesen lebénított. Arra gondoltam, hogy egyben kell maradnom. Bármi is történt egy olasz asszony nem törhet össze, sem így, sérülten, sem sehogy máshogyan. Mert ennek így kell lennie. A férjem minden bizonnyal halott. Erre gondolni, és ezt felfogni még mindig nehezen ment, noha igyekeztem lélekben erősíteni magam  és győzködni, hogy minden eshetőségre fel voltam készítve. Rob nem egyszer mondta, hogy nekünk bármelyik óra lehet az utolsó. De tudni és átélni az két külön dolog. Mögöttünk kivágódott az ajtó és egy hispán forma fickó, a hátán cipelte a férjem élettelenül lógó testét.
- Itt vagyok….itt vagyok uram! Ott a sarkon, jön már Angelo...a fekete furgonnal, menjünk, gyorsan. Felipe és Foghegy majd jönnek...menjünk mielőtt a polícia ideér.- fél kézzel balra mutogatott ahonnan valóban feltűnt a fekete furgon, ami meg is állt az út szélén. A hátsó ajtó kivágódott, és bentről egy kéz nyúlt ki, siettetve bennünket, hogy nincs sok időnk, amíg a rendőrök és a mentősök ideérnek.
Carlo segített beszállni, és Torres a nyomunkban szintén ott volt, bedobva először Rob testét, majd maga is felugrott, és bevágta az ajtót.Odabent, a furgon belsejében fülledt volt a levegő, és csak félhomály uralkodott. Csak a levegővételünk szaporasága hallatszott, aztán csendesen fordultam Carlo felé.
- Megsérültél? Carlo! Mutasd! Maledizione, Carlo, mutasd!- ha végre hajlandó volt engedni, akkor meg tudtam szemlélni a sérülését. A vállán találta el egy golyó, ami valószínű mélyre fúródhatott.Torres felém fordult.
- Hova megyünk asszonyom?
- A San Camilloba.
Torres megütögette a furgon, bennünket leválasztó alumínium falát, és kiadta az utasítást a sofőrnek is. A San Camillo az egyetlen magánkórház volt, amit a férjem adományai tartottak fenn, és ennek fejében időnként nem legális, annál inkább veszélyes helyzetekben kértünk és vártunk el segítséget. Nem fordult ilyen sokszor elő, ahogyan minden bizonnyal arra sem lesz felkészülve Eduardo, az intézmény vezetője, hogy magának a manhattani Capo Crimine-nek a holttestét fogjuk hozni.
- Titokban kell tartanunk, hogy….csak, csak titokban kell tartanunk.- nem tudtam beszélni. Lehajtva a fejem az arcomat a véres tenyerembe temettem és rázott a zokogás. Most vesztettem el a férjemet, mégsem engedhetem, hogy a gyász eluralkodjon rajtam….erősnek kell maradnom. De ezeket a könnyeket még elengedem. A kórházig mindenképpen.


 

Giancarlo mióta az eszét tudta, hűen szolgálta a családja érdekeit. Apja remek nevelője volt, ki alapszabályokat, nemzetségük egészét felölelő törvénykönyvet vert a fejébe, hiszen szükségét látta annak érdekében, hogy a fia tisztában legyen a legapróbb paraméterekkel is. Mindennel. Erényekkel, lehetőségekkel és a legapróbb hibákkal is, melyek esetében akár az életével is fizethetett. Soha nem tartozott senkinek se elszámolással a tetteit illetően, mint ahogy nem is volt kérdés az, hogy úgy cselekedett, úgy kötött meg különböző ügyleteket másokkal, hogy annak a jövőben pozitív lett az eredménye. Hűsége, odaadása meg nem kérdőjelezhető társa volt a legnagyobb bajban is, mindig a feljebbvalóinak szavait követte, értük és az egész családért, az egész Cosa Nostra rájuk eső részéért kezeskedett. Ha kellett, elsőként adta nevét ahhoz, hogy intézi a többi városban, esetleg az igazi „anyaföldjük” térségeiben tartózkodókkal való kapcsolatteremtést. Ő volt az, aki kérdés nélkül ült repülőre, ha Európába szólította a kötelesség. Ügyvédként és összekötőként olyan dolgokra is rálátásai voltak, amivel talán még a Don se találkozott, aminek létezésével ő maga se volt tisztában, így Carlo volt az a személy, akitől első ízben kaphatott ezekből ízelítőt.
Mindig tudta, hogy hol van a helye a családban, így soha nem cselekedett a család fejének szavai ellen, mint ahogy nem tett olyat, amivel csorba eshetett az ő, vagy a saját becsületén. Soha nem tapasztalt elemi erővel küzdött Robertoért és annak érdekeiért, ha a közeli hozzátartozóiról volt szó, egy bizniszről, ahol neki kellet megjelennie helyette. Számos esetben ő volt az egyik, aki tiszteletét tette a kérdéses ügyletek lebonyolításának helyszínén, hiszen míg ő pótolható volt, addig Rob nem, noha ez így a szó teljes értelmében nem igaz. Egy ilyen közegben, egy ilyen szervezetnél mindig mindenki pótolható, még maga a „fej” is. Csak nem mindegy, hogy ki kerül a helyére és, hogy kié lehet ama „méltóság”, hogy felírhatja győzedelmi zászlajára a nevét…
Talán ezért is érintette kellemetlenül, annál is inkább keltett benne haragot és dühöt, ahogy beszélt vele az asztalnál feszengve. Megkérdőjelezte Carlo felé mutatott tiszteletét és a családot segítő készségeit, szolgálatát. Megkérdőjelezte a szakértelmét, a tudását, mint ahogy a rangját is, amit máris aláásott, becsmérelve, támadólagosan állítva fel vele szemben a lehetséges végkimeneteleket. Arcizmai keményen feszültek, egy pillanatra se vette le csokoládé tekintetét Robertoról, szinte farkasok rendíthetetlenségével és elszántságával tartotta vele a szemkontaktust. Állkapcsában vadul rándultak görcsbe az izomgumók, ahogy fogsorait egy satu erejével szorította össze, így oltalmazva magukat attól, hogy esetlegesen olyat mondjon, amit nem akart. Valami nem volt rendben, érezte, máskülönben – és normális esetben – Roberto érezte volna a Carloból áradó feszültséget, és annak miértjét. Érezte és tudta is volna, hogy nem neki szól, sokkal inkább a helyzetnek, az akkor történteknek. Az mégis a támadó szándékot látta. Csak és kizárólag, mintha a vele szemben ülő, mindig hűséges emberét látta volna első számú ellenségének.
Meg se rezzent, mikor visszafogott dörrenéssel próbálta meg a másik férfi felhívni magára a figyelmet. Carlo torkát köszörülve aprót ingatott a fején, s mintha csak reményét veszítette volna a saját Donjában és annak ítélőképességében, tenyereivel dörzsölte át a combjait. Arckifejezése másodpercenként változott meg, mintha csak maga se lett volna tisztában azzal, hogy miként válaszolhatna Robertonak. Végül haloványan elmosolyodott, mintha maga is komikusnak érezte volna azt, amit a másik mondott. És valóban, az is volt. Egy kétségbeesett, magával vagy a helyzettel tisztában nem lévő, menekülő, majd sarokba szorított állat érzetét keltette benne. Úgy védekezett, hogy támadott. És pont oda támadott, ahol az elmúlt évek legnagyobb biztos pontját tudhatta.
- Nem hoztam döntést. Eszemben sem volt. Én elsimítottam azt, ami elbukott. Ami kisiklott, és amivel mind idáig nem én foglalkoztam, most mégis valahogyan az én kezembe jutott a dolog. Nekem inkább az volna a kérdésem, Roberto amennyiben megengeded – csillant elszántan a sötét tekintet – ez, hogy történhetett? Miért én intézkedek? Mellette pedig – hajolt kicsit közelebb, könyökei halkan koccantak az asztal borítására. Látni akarta a férfi szemét. Olvasni akart benne úgy, ahogy mindig - volt valaha is olyan eset, mikor csalódnod kellett bennem? Adtam én valaha is okot arra, hogy ne bízz meg bennem? – hangja ugyan fennkölt, határozott és kemény volt, de ugyanakkor tiszteletteljes is. Megalázkodó semmiképp, hiszen az soha nem szerepelt a szótárában. Tudta, hogy hol a helye, de soha nem hunyászkodott volna meg senkinek. Még Robertonak sem, hiszen a méltóságát nem adta volna semmiért. Inkább nézett volna szembe egy pisztoly csövével.
- Érted vagyok, Roberto. Értetek – biccentett Letizia irányába, hiszen ez pont ugyan úgy vonatkozott rá is, mint a fiúkra. Mint a legtöbb emberre, aki családjuk népes egészét tette ki. Biztos volt benne, hogy akkor és ott nem ő hibázott. Tudta, amit tudott. Mint ahogy tudta azt is, hogy ha valaki, akkor Robert volt az, aki beengedett egy árulót a családba, és aki után neki takarítania kellett. Mint ahogy ugyan ezt meg kellett tennie Roberto után, hiszen ő vétette ezt a hibát.
Mint ahogy azt a hibát is az ő listájára lehetett felírni, hogy a következő percek zűrzavaros kavalkádja megtörténhetett. Carlo már azt gyanúsnak tartotta, hogy egy külső helyszínt választott, nem pedig valamelyik olyan házat, lakást, a saját irodáját, ahol a bennfentes dolgokat meg lehetett beszélni. A lövéseket követően röpke tizedmásodpercek alatt futott át a gondolat a fején, hogy mi lett volna abban az esetben, ha nem hozott volna magával embereket? Mi történt volna, ha „szót fogad” Robertonak, ha önmagukban hárman érkeztek volna? Vagy tisztában volt a Don azzal, hogy készülni fog erre? Őt tesztelte? A megérzéseit? A józan eszét? Azt, hogy mennyire látta háborúsnak a helyzetet maguk körül? Vagy a belé vetett bizalmát és hitét? Melyik esetében bukott meg akkor és ott?
Ez viszont talán örökre megválaszolatlanul fog maradni, hiszen Rob fennakadó szemekkel, meredten bámult a semmibe. Tőle már nem remélhetett válaszokat, bármennyire is lett volna szüksége rá… a megértéshez. Tudni akarta azt, amit a másik tudott, és biztos akart lenni abban, hogy a belé vetett hite szilárd volt. Pont annyira szilárd, mint Carlo odaadása.
Annak idején a Don rábízta az emberei megválasztását és szelektálását, amennyiben arra szükség volt. Megörökölte ugyan az apja hű társait, de ő a saját maga brancsát állította össze azok közül, akikbe végtelen bizalmát fektette. Akikre támaszkodott, akiknek kikérhette a véleményét, melyek nyomán képes volt erre, vagy éppen arra billenteni a mérleg nyelvét. Józan ítélőképességű ember volt, de soha nem vetette el a lehetőségét annak, hogy valaki jobb ötletekkel vagy biztosabb érvekkel, megfelelőbb információkkal bír és rendelkezik. Meghallgatott mindenkit, mígnem a saját hatáskörén belül azok alapján hozott döntést, amit aztán Roberto elé vihetett. Eredményesek voltak együtt, remek csapatot alkottak kihágások, becsületsértések és egyéb hiányosságok teljes nélkülözésében. Talán meglepő, de Gianluca és Felipe örökös, mindenes emberei mellett a legfiatalabb bizonyult az egyik legbiztosabb pontjának. Torres, aki csupán egy éve, hogy velük volt, de azóta számos alkalommal bizonyította a rátermettségét és azt, hogy tényleg közéjük való. Carlo pedig soha nem kérdőjelezte meg a személyét és annak létjogosultságát a köreikben.
Akkor is ő volt az, aki fittyet hányva a veszélyre, saját testi épségét kockáztatva érkezett meg a hátsó ajtók irányából. Ahogyan bent is voltak emberei, úgy a kinti területeket is árgus szemekkel őrizték. Ám a támadók terve sokkal hatásosabbnak és biztosabbnak bizonyult annál, mint arra bárki is számított.
A nő helyzetjelentését hallva komoran, tekintetében elnyomott fájdalommal biccentett egyet, és belekapaszkodva a karcsú testbe, felhúzta őt a földről úgy helyezkedve, hogy egy esetlegesen elszabaduló golyó ne Roberto feleségében üssön éket.
Ugyan figyelmének javát az tette ki, hogy Letiziat kijuttassa a csatatér közepéről, szeme sarkából mégis hátra-hátrapillantott, hogy lássa a srácait. Azt, ahogy lassan hátrálnak feléjük, ezzel egyfajta élő falat alkotva, elválasztva őket a támadóktól.
- San Camillo – ismételte el Carlo is, és megszaporázva a lépteit haladt a hátsó utcák felé, mígnem Torres maga is csatlakozott hozzájuk, hátán cipelve Roberto élettelen testét. Bele se mert gondolni abba, hogy innentől kezdve hogyan tovább? Ötlete se volt, bár nem is volt lehetősége akkor és ott terveket szőni és azokon agyalni. Elsődleges feladataként el kellett juttatnia Letiziat oda ahova utasította.
Az orruk előtt nyikorgó kerékkel leparkoló furgonból kinyúló kéz jelentette a menedéket, így minden ellenkezés nélkül adta át neki Letiziat, míg ő hátulról támogatta be. Torres fél lábbal még az aszfalton állt, mikor a jármű szinte kilőtt alattuk, s menet közben csapta be maga mögött az ajtót, majd fordult hozzájuk ügyelve arra, nehogy megtapossa a család fejének testét. Gondosan, tiszteletteljesen fedte be őt egy vékony, sötét anyaggal, amit Carlo úgy nézett végig, mint akit éppen kínozni készülnek. Tudta, hogy soha nem ragaszkodhatott senkihez igazán. Tisztában volt vele, hogy számukra minden nap, de a legtöbb ajándék. Soha nem lehetett tudni, hogy melyik nap lesz az, amikor utoljára felébrednek, mint ahogy abban se lehetettek biztosak, hogy mikor hajtják utoljára, végső álmukra a fejüket. De valahol mégis meghasadt benne valami. Megbénította a tanácstalanság, a harag, a gyűlölet és saját maga iránt érzett csalódottsága… mert nem volt elég szemfüles. Nem ment elébe a bajnak, hagyta azt megtörténni.
Először fel se tűnt neki, mikor a nő a hogyléte felől érdeklődött, még el is húzódott tőle, ahogy megérezte a mellkasa és válla környékén matatni. Viharverten, gyanakvón villant a tekintete, szigorú szemöldökei ráncba szaladtak, egyenes orrának cimpái kitágultak, ahogy levegő után kapott.
- Nem súlyos – ellenkezett, s némi vonakodást követően vette csak a fáradtságot inge gombjainak kiengedésére. Arca fájdalmasan vonaglott meg, még egy halk nyekergés is felszakadt belőle, de csakhamar megkísérelte ezt elfojtani. A hófehér ruhadarab egészen mélybordó volt már a mellkasán és a vállán, verte a víz és reszketett, de nem foglalkozott vele. Sötét íriszei Torrest fürkészték, miután az kiadta a parancsot a sofőrnek.
- Uram, ezt sürgősen el kell látni – kapta le magáról a vékony anyagú sötétkék pulcsit, ami alatt csak egy fehér trikót hordott. A ruhát azt szétszaggatva lépett közelebb Carlohoz, és szorította a folyamatosan vérző sebéhez a rongydarabot.
- Áruló van közöttünk, Letizia – erre a fájdalmas nyögésbe torkolló kijelentésére még a fiatal spanyol is összerezzent, haragos, de annál inkább ijedt szemekkel reagált – ami ma történt, nem kerül ki innen – biztosította a nőt és annak kijelentését – nem tudhatja meg senki, hogy Roberto meghalt. Addig nem, amíg nem bizonyosodok meg az áruló kiléte felől. Diego – jobbára csak maguk között nevezte az embereiket azok keresztnevén – ezzel el leszek, megnéznéd Letizia sérülését? Nem láttam bent elég jól.
- Persze – biccentett tisztelettudón, és a maradék anyaggal közelebb araszolt a nőhöz – szabad lesz, asszonyom?
Carlo reszkető ujjakkal tartotta a mellkasa felett a rongyot, mialatt egyre csak cikáztak a fejében a gondolatok. Minden szál egy emberhez kötötte a lehetőségeit, de tudta, hogy egymagában képtelen lett volna mind azt megvalósítani, amit akkor és ott. Tudta, hogy Lupin az egyik, de kellett lennie egy másik, egy belső embernek, aki tisztában volt mindazzal, amivel gyökerestül meg lehetett rendíteni a családot. A terveket és lehetőségeket. Tisztában volt a hibáikkal és a legsebezhetőbb területekkel. Carlonak pedig meg kellett őt találnia…
A furgon nyöszörögve állt meg alattuk s hallotta a fiatal spanyol hangját, aki azt bizonygatta, hogy megérkeztek. Fogalma se volt, hogy mennyi idő telt el az idő alatt, míg majdnem zen üzemmódba kapcsolva nyomta el a fájdalmát és regélte el magában egyesével a legtöbbjük életútját, rangját és helyét a családban.
- Jön valaki! – rikkantotta el magát a fiú, és fegyvert ragadva pislantott ki az ablakon, hogy lássa, ki az, aki az épület felől sietősen ugyan, de mégis vontatott léptekkel közeledett – ismerjük őt? – tudakolta…
- Azt hiszem... - Carlo nem látta rendesen, és nem csak a szeme előtt repdeső csillagoktól, de a sötétség is hátráltatta, mígnem egy fényképpel, névvel és egyéb adatokkal ellátott kártya csattant az ablakhoz. Mögüle a férfi elszánt tekintettel méregette a bentről pillogó arcokat.
- Hozzá jöttünk - nyögte.

San Camillo Kórház, 2019. karácsonya előtt

Dr Eduardo Luchese gondterhelten ült a monitor előtt, és serényen gépelte a páciens kórtörténetét a jelszóval levédett fájlok egyikébe. Gondosan felvezette a szövettani eredményeket, a saját kórisméjét, a mások által begyűjtött véleményeket. Fontos volt megállapítani hogy a többi orvos a páciens nevével, és hátterével nem volt tisztában, kizárólag a betegségével kapcsolatos információkkal.Szüksége volt azonban külső vélményekre is, hiszen alapos és megbízható orvosként sosem támaszkodott kizárólag a saját maga által felállított diagnózisra. Kivált nem ilyen esetben. Mindig megbízható és minden tekintetben kifogástalan, erkölcsileg feddhetetlen orvosokhoz fordult. Tette ezt legfőképpen azért, hogy biztos lehessen a dolgában. Hogy soha ne kerüljön ki a kezei alól olyan eredmény, vagy olyan megállapítás, amit semmi és senki nem támaszt alá.
Roberto Di Rossi a vizsgáló ágyon üldögélt, és az öltözékének rendbetételével foglalatoskodott, miközben fél szemét az orvoson tartotta.Az előbbi szavak még éppen eléggé benne éltek, keringtek a gondolataiban és egyre jobban elhatalmasodott rajta a pánik, a félelem.MI lesz most? Hogyan tovább? Mennyi ideje van még hátra? Vajon annyi maradt, hogy elrendezze a dolgait, hogy számotvessen eddigi életével? Vajon meg tudna még változni? Vajon mennyi időt pazarolt el felesleges dolgokra, mennyit vett el a családjától? Most a pokolba kívánt minden nőt, akik messze vitték imádott Lettijétől, pokolba minden ügyet, amelyre több figyelmet fordított, ahelyett, hogy mást csinált volna. Nem érezte úgy, hogy hiábavaló életet élt volna, inkább azt, hogy másképpen kellett volna beosztani az idejét. Soha nem gondolta magáról, hogy halhatatlan. Sőt, ha valaki, ő nagyon jól tudta, hogy bármelyik pillanat lehet az utolsó, bármikor elérheti a vég. Akár egy szép napsütéses nyári napon, vagy éppen csak kilépve a házból, búcsút intve a fiának és a feleségének.Ám más valamivel tisztában lenni, és nem tudni a pontos idejét, semmint hallani azt, hogy talán fél éve van….vagy még annyi se. Agytumor. A szó is idegen volt számára, noha a jelentésével tisztában volt. De mindig azt gondolta ilyesmi csak másokkal történik, vele biztosan nem fog. Ám Eduardo diagnózisa, a többi orvos szakvéleménye, a leletek és minden tökéletesen igazolta a meg nem változtathatót: szépen lassan le fog épülni szellemileg, ha ez a folyamat el nem kezdődött már. Vannak napok amikor őrült paranoia uralkodik el rajta, néha azt sem tudja pontosan, hogy hol van. Néha olyan emberekben kételkedik, akiknek a hűsége kikezdhetetlen. Néha a saját döntéseit is megkérdőjelezi.
Az orvos felnézett a monitor mögül, és megállt a gépelésben. Csak figyelte egy darabig a férfit, és arra gondolt, hogy vajon egy olyan karakán, szilárd jellemű, és megkérdőjelezhetetlen, a hatalmához végletekig ragaszkodó férfi mint Roberto hogyan fog megbarátkozni és megbékélni ezzel az egésszel. Egyedül nem lenne szerencsés. Ám hiába próbálta meggyőzni, hogy legalább a feleségét avassa be a dologba, Rob hallani sem akart róla.
- Don Roberto, a legnagyobb tisztelettel, talán mégis jobb lenne ha Letizia…
- Azt mondtam nem! Az istenedet, hát nem értesz a szóból?- Rob ingerülten csattant fel, majd csúszott le a vizsgáló asztaltól, hogy odasétáljon az orvos asztalához. Megállt mellette, megigazgatta ékszer hatású mandzsettagombját, a nyakkendőjén is mozgatott párat, majd a monitor felé bökött.
- Csak írd fel azokat a fájdalomcsillapítókat! És továbbra sem mondhatod el senkinek. Hai Capito?
Eduardo bólintott, majd rámentett a fájlra, és a protokoll szerint megváltoztatta a jelszavát. Aztán átadta Robertonak a kért recepteket és hagyta távozni a rendelőből. Nem volt ez így jó sehogyan sem, és attól félt, hogy ha nem tesz semmit, akkor a férfi állapota tovább fog romlani. Ismerve a természetét, ezzel a családjára és önmagára is veszélyt jelent. Nem beszélve arról, hogy nem feltétlen lesz képes a korábbiakhoz hasonló átgondolt és biztos döntéseket hozni. Ez azonban olyan dolog volt, amibe az orvos nem szívesen ártotta magát. És betegség ide vagy oda, Rob még mindig az az ember volt, akivel jóban lenni igaz ajándék, de ellenségnek a legrosszabbak egyike.
Nem tudom mikor csúszott ki úgy igazán az irányítás Roberto kezei közül. Már otthon is éreztem, ahogyan érzem egy ideje, hogy valami nincs rendben vele és körülötte. Minden nap ugyanúgy zajlott, mégis volt valami...nevezzük egyszerűen megérzésnek, ami szüntelen nyugtalanított, és képtelen voltam csak úgy elsétálni mellette. Többször próbáltam vele beszélni erről, de szinte teljesen elzárkózott előle. Rémeket látok, mondogatta gyakorta és elrendezte egy kézlegyintéssel, vagy egyszerűen közel húzott magához, és a fülem mögé csókolt, tökéletesen elvonva ezzel a figyelmemet és addig nem hagyott békén, amíg jóízű nevetést nem fakasztott az ajkaimról. A probléma, a rossz érzés ettől még ott volt, nem szűnt meg, legfeljebb nem igazán beszéltünk többé róla.
Most azonban, hogy itt vagyunk, egy alapvetően idegen helyen, tulajdonképpen majdhogynem védtelenül, aggodalommal tölt el. Nem tudom mitől fél ennyire Roberto, ahogyan továbbra sem tudom meg, hogy engem miért hozott magával, még kevésbé vagyok felfogni, hogy miért támad neki Carlonak. Annak az embernek, akinek a hűsége talán az egyetlen ami kikezdhetetlen. Az egyetlen akiben soha nem kellett csalódnia, és ezt ő is nem egyszer hangoztatta. A férjem kedvelte őt. Kedvelte és tisztelte, noha ez utóbbit szerette magának megtartan, és néha, kissé kapatosan beszélt csak efféle dolgokról. Olyan állapotban amilyenben szinte csak én láthattam. Látom a fiatalabb olasz vonásait megkeményedni, a megfeszülő állkapocs alatt születnek, majd elhalnak a szavak. Nyeli vissza őket. Rezzenéstelenül, és kitartó figyelemmel nézi a Dont, de még csak egy hosszabb sóhajjal sem adja tudtára, hogy vérig sértette. Pedig így van. Én, aki egész idő alatt Carlot fürkészem hosszabban, tökéletesen látom ezt.
A benne tomboló értetlen harag ellenére is higgadtan kezeli a helyzetet, és talán sikerülne eljutni oda, hogy végképp megnyugtassa a férjemet helyesen cselekedtünk amikor az én közreműködésemmel és jóváhagyásommal olyan akcióba kezdett, ami pontosan azt a célt szolgálta, hogy elkerülhető legyen a még nagyobb gond. Rob ezt nem látja be. Idegessége azonban alább hagy, némiképp megbékél, a vonásai is rendeződnek. Ugyanakkor az események, amelyek ezután következnek, megakadályozzák, hogy továbbiakat tudjunk meg. Tőle már biztosan nem.A golyók záporoznak körülöttünk, a férjem halott én megsérültem, és az engem menteni próbáló Carlo is találatot kapott. Alig vagyok képes összeszedni a gondolataimat, vagy éppen határozottan cselekedni, pedig ebben a helyzetben ez életet menthet. A férjemét már az sem. Élettelenül rázkódik Diego hátán, ahogyan kifelé menekül ő maga is az épületből. A fekete autó szinte a semmiből érkezik, de abban is biztos vagyok, hogy ez is Carlo érdeme, ő szervezte így. Ha Roberton múlik lehet mindannyian itt végezzük. Maradék öntudatom is az után kutat, hogy miért tett így, mi vezette erre az óvatlanságra? Az utóbbi időben mintha számtalan olyan dolgot tett volna, vagy viselkedett volna úgy, ahogyan korábban nem.
A ziháló Carlot figyelem és bár tiltakozni próbál, megnézem a sérülését. Próbálja elvonni magáról a figyelmet, de az enyémet ugyan nem lehet.
- De súlyos.Ne hősködj, Carlo. Kérlek!- lágyítom meg a szavaim parancsszerű voltát, és segítséget kapok Diegotól, aki a pulóverével készít hevenyészett nyomókötést, amelyet Carlo sebére helyez. Erőtlenül hanyatlok le, hátamat a furgon hűvösének vetem.Fejem megtámasztom, hagyom, hogy a kocsi mozgása ide-oda ingassa. Próbálom nem nézni a férjem élettelen testét, de valahogyan mindig vissza-vissza tér a tekintetem. Képtelen vagyok elfogadni ami történt, ugyanakkor nem most és nem itt van helye a gyásznak. De ki kell engednem. Ki kell, hogy utána mély levegőt szívhassak, és elszánt keménységgel állhassak a család elé. Hazudnunk kell. Az ő érdekükben, a mi érdekünkben. A család egységének érdekében. Ha kiderül a Don hirtelen halála, az pánikot szül, a pánik pedig anarchiát.
Fejem picit mozdítva figyelem Carlot, a szavai nagyon lassan jutnak el hozzám. A szédülés nem múlik, mellé pedig tompa fájdalom is társul, ami lüktetéssel együtt szinte szétfeszíti az oldalamat. Bólintok Diego kérdésére, majd elveszem a kezem a forró sebről. A fiatal spanyol megpróbálja a ruha darabjait kicsit félrehajtani.
- Bocsásson meg asszonyom, nem akarok tiszteletlen lenni….- egy kézlegyintéssel jelzem, hogy ez most nem az a pillanat amikor ennek jelentősége lenne, mégis jól eső és imponáló a férfi figyelmessége.
- Tudom Carlo. Azt is tudom, hogy nagyon közel kell keresni és azt is sejtem, hogy ki lehet az. Jobbára ez valóban csak sejtés….ááááuuu- szisszenek fel, amikor Diego egy kicsit az oldalamhoz ér, de máris csillagokat látok tőle.
- Mélyre fúródott a golyó….de nem vagyok orvos, nem tudom megmondani. Nemsokára ott leszünk.
Az autó a murvával hintett bekötő útra kanyarodott, és eltűnt  akórház magasba szökő tujáinak, fenyőinek és örökzöldjeinek rengetegében, melyek az avatatlan tekintetektől óvták az épületet. Lassultunk, majd egy rántással megálltunk. Diego fegyvert rántott, de én megemeltem amennyire tudtam a szabad kezemet, és a fegyver csövét lejjebb engedtettem vele. Az ablakban megjelent Eduardo feje.
Az ajtót kívülről, vélhetőleg a sofőr nyitotta ki, és az orvos elé táruló látvány sokkoló volt. Nem kérdezett. Itt kinn még nem. Én azonban szinte az első pillanatok egyikében, mielőtt még az érkező ápolók hordágyra fektettek volna, megragadtam Eduardo kezét.
- Benn fekszik a férjem, Eduardo. Halott. De….kérlek….a lehető legnagyobb titokban kezeljétek. Senki...a világon senki nem tudhatja meg, hogy halott. Carlo az ideiglenes vezető, amíg a család tudomást nem szerez róla. Addig úgy kezeljük, hogy Rob életben van és ő hozza a döntéseket.- lassan és szaggatottan beszéltem az orvos pedig bólogatott. Carlo egy másik hordágyra került, és mielőtt elindultak volna velünk befelé, hogy a sérüléseinket ellássák, még utánanyúltam. Ujjaim hálásan fonódtak az ujjaira és ha gyengén és erőtlenül is de megszorítottam.
- Grazie, Carlo.- aztán elengedtem, és hagytam, hogy először engem toljanak be, majd őt is. A fájdalom tovább égetett, a vérveszteség miatt a szédülés még erőteljesebb lett, szinte teljesen elfordult velem a világ. A hangok körülöttem távoliakká váltak, az alakok elmosódtak. A fejem feletti lámpák váltakozó sora után egy fertőtlenítő illatú kezelőbe toltak, majd egy maszkot tettek az arcomra, és egy időre elveszítettem a kapcsolatot a külvilággal. Még hallottam egy orvos hangját.
- Kettes fogóval kezdünk, nagyon mélyen van a golyó. És hívjátok Dr Bonanot. Közel van a gerinchez, ha rosszul fogjuk meg és emeljük ki, akkor lebénulhat. Szükségünk van rá. Mi a helyzet Violeta, alszik már a beteg?
- Még egy kicsit várjunk...mindjárt….
A mindjárt pillanatokon belül bekövetkezett.

- Ne tétovázz! Mozdulj! – ismerős, de több mint három éve nem hallott hang csendült. Egészen messziről érkezett, mégis mintha a fülébe duruzsolt volna kellemesen mély basszusa az öreg Mastroianninak. Úgy ismerte azt a hangot, mint a tenyerét, s bár teltek, múltak az évek az utolsó, legvégső találkozásuk óta, de épp oly élénken élt a tudatában, mintha azóta is minden nap beszéltek volna telefonon. Bár megtehették volna.
Carlo soha nem vallotta volna be senkinek, talán még maga előtt is bőszen titkolta, de hiányzott az örege. Tiszteletteljes, mély, de ugyan akkor kemény és munkatudatos, stabil lábakon álló kapcsolat volt az övék. Tudta jól az öreg Mastroianni, hogy mit veszíthet, ha a fia válik a gyengeségévé. Így az idősebb férfi bármennyire imádta első szülött gyermekét annak fogantatása óta, meglehet ő jelentette számára az egész világot, mégis igyekezett megtartani a két lépés távolságot és nem túl mély érzelmeket táplálni az irányába. Nem akart és nem is mert szerető apa, gondoskodó szülő lenni. Szigorú volt vele, már-már haragvó szavakkal egyre csak azt mantrázva, hogy jobbnak kell lennie. Jobbnak és erősebbnek, erején felül kell teljesíteni mindig és mindenkor. Carlo fegyver volt. Nem csak neki, de az egész család számára… egy fegyver, aki nagy dolgokra hivatott és egy fegyver, aki pont annyira sebezhető is volt, mint amilyen veszélyes. Ezt pedig igyekezett titkolni előle, nehogy csorba essen a magába vetett hitén, vagy elragadják őt a gyengéd, család centrikus érzelmek – Fiam, szedd össze magad, mentsd Roberto asszonyát! Mit tanítottam neked?! Nem ezt! Gyűrd le a fájdalmat, tudod, hogyan kell nem?! – apja hangja kísértette őt, vagy éppen egyfajta őrangyalként jelent meg neki és bizonygatta ugyanazon szigorral a fiába vetett hitét, mint éltében is, miszerint csak és kizárólag ő lehetett az, aki megmentheti a földön, kínok között vergődő nőt.
Ha valamit, hát ezt nagyon tudta az apja. Azt, hogy kell belenevelni a fiába, hogy senkire, csak is saját magára számíthat, mert még a maffia berkein belül se fognak úgy megküzdeni az életéért, ahogy azt ő tenné. Csak saját magára számíthatott a legnagyobb krízisekben is…
Carlo először nem is érezte a mellkasa és válla közé fúródó golyót, a fájdalom legalábbis ismeretlen fogalom volt néhány pillanat erejéig, csupán a jókora lendület és ütés keltett némi zavart az elméjében. Valami baj van - mantrázta. Szinte hátratántorodott, mikor a robusztus méretű golyó lyukat ütött belé azt követően, hogy iszonyat reccsenéssel és visszataszító hanggal áttörte Roberto koponyáját. A hangok, ugyan jól látta, végignézte a millió darabra hulló üvegeket, melyek addig a falakhoz voltak erősítve, mégis, szinte elhaltak a helyiségben. Csillárok robbantak a fejük felett, apró tüskeszilánkokba olvadó esőt generálva. Ablaküvegek törtek be, ahogy pókhálós lyukakat vert beléjük az ezernyi irányba repdeső golyók sokasága. Tányérok és pohárcserepek repültek a magasba, mikor céltalanul szabad útjukat kereső töltények találták el azokat. Kiabálások, szitkozódó szavak, sikolyok tették kísértetiessé a lassan katasztrófa sújtotta, korábban még hangulatos kis éttermet. Carlo elméjében ugyan éltek ezek a hangok, fel tudta őket idézni… mégse hallotta. Végtelenül mély, sötét némaság volt ez, amelynek szorító ölelésében röpke pillanatokig csak a szíve tompa, de erőteljes, gyors verdesése adta a melodikus alapzajt. A vére szilaj ménesként dübörgött az ereiben, félő volt, hogy átszakítja erei falát.
Beletelt néhány hosszú perceknek ható pillanatba, mire lassan de biztosan ez a dübörgő visszhang is alábbhagyott. Hányingerkeltő, kellemetlen érzés lett úrrá rajta. Félelem elegyedett haraggal, undorral és vérszomjjal. Ha nem lett volna biztos abban, hogy akkor és ott képtelen érdemben hozzájárulni az emberei segítésében, a vadállat előrobbant volna belőle, s bosszúvágytól túlfűtött vad kegyetlenséggel mészárolt volna le mindenkit, aki ellenük cselekedett.
A józan ész, valamint a hozzá társuló fájdalom, egész lényét és tudatát bénító pánik végül uralma alá vonta őt. A megszűnő külvilág valósággá vált, a hangok zúgva ugyan de új értelmet nyertek s akkora már a vállában, egész bensőjét cincáló fájdalom volt az, ami magához térítette. Tudta, hogy cselekedni kell. Tudta, hogy életben kell maradniuk.
Így lehetett, hogy némi segítséggel ugyan Torres személyében, de épségben kitudtak jutni az étteremből, s a fekete furgon máris óvó rejtekül szolgálhatott a számukra. Annak fülledt, nehéz levegőjű belseje máskor frusztrálta volna, akkor viszont nyugalommal töltötte el, már amennyiben képes volt egyáltalán megnyugodni. Hatalmas feladat elé kellett néznie, melynek terhe úgy nyomta le mindkét vállát, mintha mázsás súlyokat halmoztak volna rájuk. És ha ezt nem lett volna elég, ott hevert a lábai előtt az a test is, akit éveken át a sajátjával védelmezett. Nem sokkal a lövöldözés előtt, szíve szerint ott hagyta volna az asztalnál. Hiúságába, büszkeségébe és a jóérzésébe tiport. Sértette őt és támadta, mint egy tudatlan ficsúrt. Valakit, aki nem érti a munkáját és valakit, aki nem tiszteli a hagyományokat, aki nincs tisztában a helyével vagy éppen azzal, hogy kinek a szavait kell komolyan venni. Épp, hogy azt nem vágta a fejéhez, hogy „hazaáruló” és egy pillanatra még az is átfutott zaklatott elméjén, hogy Roberto őt fogja kikiáltani árulónak. Azt persze már lehetősége se volt megtudni, hogy ez megfordult-e valaha a férfi fejében, vagy sem…
Nem véletlen, hogy az őt kizökkentő nő érintését már-már támadásnak vélte, s úgy húzódott el tőle, mintha Letizia közelsége égetné. És ebben volt is némi igazság, hiszen tiltakozásának oka is volt… nem mert a szemébe nézni. Nem merte kimondani, de sajnálta, hogy nem ő feküdt ott Roberto helyén, mert úgy kellett volna történnie. Mégse ezt a forgatókönyvet szánta nekik az élet.
Carlo állkapcsa megfeszült, ujjai fehéredésig markolták a nadrágjának drága anyagát, mikor Diego finomkodás nélkül, annál is inkább hatásosan szorította rá ruhájának szakadt rongyfoszlányát a sebre.
- Nincs kimeneti seb.
- Arra én is rájöttem – vágta rá kurtán. Ezzel vett némi erőt magán ahhoz, hogy ismertesse a továbbiakat, de legalábbis azt, amiben akkor már biztos volt. Csak épp abban nem, hogy milyen úton indulhattak volna el a legbiztosabban mind ezt anélkül, hogy a családban nem uralkodott el általa a pánik. Ingoványossá vált alattuk a talaj, és csak egymásra számíthattak valamint azokra az emberekre, akiket a szoros kötelékében tudott, így első számú bizalmasává fogadva Diegot is, aki akkora már Letizia sebe körül fontoskodott. A nő szisszenését hallva kihúzta magát, s átlesett a fiatal spanyol válla fölött.
- Remek… - rosszalló, mégis aggodalmas megjegyzés volt, ökle pedig máris jókorát sózott a sofőrtől elválasztó vastag plexilapra – tempózz! – és mintegy varázsütésre a férfi belelépett a gázba, nem sokra rá pedig leparkolta a haragosan prüszkölő furgont.
- Az ég szerelmére, Letizia asszony! – csak ennyi szakadt ki az érkező orvosból, miután a nyíló ajtóval biztosítottak neki rálátást az „ügyre”. A nő utasításait és tényközlését, könyörgését hallva bizonytalanul ugyan de a földön fekvő, letakart testre siklott a tekintete, majd hezitáló bólintással egyezett bele a szavakban erősített titoktartásra. Carlo tudatáig el se jutottak ezek a szavak, azon része pedig valósággal lepattant róla, hogy helyzetüket tekintve övé a család vezetésének előjoga. A megtermett férfi még vérző sebbel is az ápolókkal hadakozott. Zaklatott volt, bizalmatlan, ráadásul sebesült is. Rossz passzban volt, így viszolygott a felé nyúló kezektől s úgy húzódott el, mint egy dühödt bika. Már-már fújtatva ellenezte a hordágy lehetőségét.
- Vannak lábaim! Én oda le nem fekszek! – morrant az egyik ápolóra, kinek addig feltett szándéka volt a karja után nyúlni, ám amint megindult felé nyakán dagadó erekkel a másik, okosabbnak érezte ha visszavonulót fúj.
Carlo az apja termetét örökölte. Széles válla és mellkasa volt, deltás, csípője felé keskenyedő, de izmos felsőtesttel. Hosszú lábai és karjai kihangsúlyozták a majd’ kétméteres termetét. Nem volt véletlen, hogy nem sokan szerettek vele ujjat húzni, így a hóna alá csapható ápolók is tartották a tisztes távolságot, noha aggodalmasan pillantgattak egymásra, mikor látszólag kezdett alábbhagyni az olaszban a korábbi adrenalin mindent elsöprő ereje. Lábai gyengültek, kisebb-nagyobb remegések futottak végig a testén, verte a víz és ködösödött az elméje, minden bizonnyal a vérveszteségnek betudhatóan. Mégis tartotta magát. Soha nem adta fel, és tudta, hogy akkor se tehette meg.
Ugyan Diego már a karjánál fogva támogatta őt és segítette az állásban, de még volt lehetősége arra, hogy a történtek óta először belenézzen a kezét elkapó Letizia szemeibe. Carlo csokoládé tekintete gyászról, részvétről és sajnálatról árulkodott.
- Mától csak Önért, Letizia! – hangja halk volt, de őszinte. A következőket viszont már az ápolókhoz és az orvoshoz intézte – vigyázzanak rá!
Lába megbicsaklott alatta, de egy pillanatra se vette le a szemeit a távolodó alakokról, miközben azok a kórház védelmébe siettek a nővel.
- Uram, kérem, üljön le! – Torres sürgölődve intette közelebb magukhoz a hordággyal szófogadóan bohóckodó ápolókat, akik némiképp kimérten közelítették meg a korábban még igencsak bosszús olaszt, aki addigra mégis megbékélt azzal, hogy a nagyobb erő, a vérveszteség legyűrte őt.
- Torres – nyöszörögte, s még számára is ijesztően visszataszítónak, férfiatlannak tűnt a hangja.
- Itt vagyok, itt vagyok!
- Szólj Gianlucanak!
- Persze, uram, már megyek is… – az viszont meglepte a fiatal spanyolt, hogy Carlo milyen elemi erővel ragadta meg a trikójának vékony anyagát, hogy közelebb rántsa magához.
- Senki másnak ne beszéljetek. Ez... titok kell, hogy maradjon. Én kitalálok valamit. Ő pedig jöjjön ide, te viszont egy percre se mozdulj el Letizia műtője mellől! Lásd, hogy rendben van, hogy… rendben hozzák ki onnan!
- Re…rendben.
- Megértetted?! – harag és könyörgés egyaránt elegyedett mind a hangjában, mind pedig az arckifejezésében, ami kétségbe ejtette Diegot. Még soha nem hallotta Giancarlot könyörögni, nem is tudta miként reagáljon rá, így csak határozottan biccentett, s lehámozta magáról a satuként szorító ujjakat.
- Most pihenjen jó? – aprót biccentve jelezte az ápolóknak, hogy indulhatnak, ő pedig mellettük haladva, a hordágy kerekeinek halk, nyikorgó zajában kapta elő a telefonját, hogy betartsa a Carlonak tett ígéretét.
- Rengeteg vért veszített – hallotta a doki hangját. Más volt, mint Eduardoé. Zavarta, elbizonytalanodott, de képtelen volt arra, hogy felüljön, miután kint a sötét égbolt alatt úgy dőlt el a hordágyon, mint egy zsák élettelen krumpli – tudjuk a vércsoportját?
- Öhm, nem tudom! Talán AB+ de nem vagyok benne biztos – kérdések cikáztak a meghökkentően világos, mégis homályosan betájolt helyiségben. Egyik-másik hang ismerős volt számára, de nem tudta volna egyiket se arcokhoz kötni. Csak Robertot látta maga előtt és annak fennakadó szemét, miközben egy másik, mögötte megjelenő alak kezdett el kirajzolódni.
- Hozzanak nulla- pozitív vért, nem kockáztatunk! Atyaég, nagyon vérzik… Carlo, velem van még? Vegye át! – málhás súly nehezedett a mellkasára, fel is morrant, ahogy tudatosult benne, hogy egy megtermett ápoló a vérzést próbálta csillapítani ilyen módon addig, míg az orvos által daráltakat hallgatták a tőlük nem messze toporgók.  
- A kocsiban…. bent van a kocsiban… nekem… - próbált felülni.
- Uram, az emberei mindent elintéznek. Bízzon bennünk, segíteni szeretnénk! Mi is önökkel vagyunk – Carlo keze vakon tapogatózott az orvos után, ám alighogy megtalálta a csuklóját, minden elsötétedett körülötte…

Közel tíz óra telt el azóta, hogy a kivégzőosztag megtette a magáét és Robertot a túlvilágra küldte. És közel ugyanennyi, hogy Letiziat és Carlot elválasztották egymástól. Műtétjeiket követően mégis egy szobába kerültek egy vékony függönnyel választva le őket egymástól. A puszta biztonság, a jobb őrizhetőség miatt döntöttek így Carlo emberei, akik árgus szemekkel, éberen őrködtek a kórház egész területén. Torres, ahogy ígéretét tette, egy pillanatra se mozdult el a nő mellől, épp csak annyira, hogy átlessen a főnökére vagy egy gyors mosdót megejthessen, de addig is váltották őt. Utána viszont úgy figyelte a mellette pityegő gépeken mutatott értékeket, mintha maga is szakavatott orvos lett volna. Igazából nem értett hozzá, de arra azért megkérte az orvost, hogy magyarázzon el mindent, amire figyelnie kellett azon idő alatt, míg a nő mellett volt.
- Hé… Carlo – nem hallott jól. Sőt mi több, a folyamatos, monoton pittyegés és a szíve dübörgése mindent elnyomott, ellenben a piszok erős fájdalom újult erővel tört utat magának. Az egész bensőjét égette, nyúzta, mintha szétszakítani készült volna. Egy pillanatra még az értékei is megugrottak, sokkal inkább a pánik miatt – nyugalom! Kórházban vagy, emlékszel? – simult ép karjára egy erős férfikéz, mely akkor mégis gyengéd volt és óvatos.
- Hol van...? – csupán ennyire futotta, az is rémesen gyenge, erőtlen hangon.
- Itt van a túloldalon – biccentett Luka a függöny felé – még nem tért magához…
Szemeit összeszorítva fordította oldalvást a fejét, de csakhamar megdermedt az apró mozdulatok közben. Arcára rémület ült ki, egészen elsápadt.
- Mi a baj? Rosszul vagy? Szóljak az orvosnak?... Felipe! - de még mielőtt a másik beléphetett volna a szobába, nemlegesen intett a kézfejével. Ramatyul volt. De nem akart orvost látni.

A furgon falja maga előtt az utat, én pedig még mindig alig vagyok képes feldolgozni mindazt ami történt. A mardosó fájdalmon túl is felfoghatatlanul hatalmasodik el rajtam az érzés, hogy a férjem halott, Carlo meg én pedig az életünkért futunk versenyt az idővel. Nem tudom mennyire súlyos az ő sérülése, de a homlokán végigguruló verejtékcseppek, a szenvedést palástolni igyekvő akarat, a megfeszülő állkapocs szabályos időközönként, arra enged következtetni, hogy jelen pillanatban úgy ő mint én nem tudjuk, hogy időben érünk e a kórházhoz. Mégsem teszünk erről említést, mégsem esünk kétségbe, hanem megpróbáljuk a maradék józanságunkat a felszínre hozni, mert erre van szükség. Nekem mégis átszakítja a tiszta gondolkodás vékony üvegfalát az a pillanat, amikor a tekintetem a férjem ég felé meredő üres tekintetére vezetem, és arcának élettelen viaszsága mintha távol vinné azt az embert, egyre távolabb akihez egykor hozzámentem. Aki miatt szembe mentem apám akaratával,az egész családom hosszú ideje tervezgetett elképzelésével. Anyámon kívül egyetlen nőként nem csupán keményebb voltam az átlagtól, hanem tudnom kellett volna hol a helyem. Én azonban sosem tudtam elfogadni. Úgy apámmal, mint a bátyáimmal vagy a férjemmel szemben sem. Én mindig kiálltam az igazamért, nem számított milyen árat fizetek érte. Roberto szerelméért is megküzdöttem egykor az enyéimmel, noha egészen a fiunk születéséig apámban még mindig voltak fenntartások. Ő volt a legutolsó aki végül elfogadta a férjemet, noha többször hangoztatta, hogy egy férfinak mindig minden körülmények között tudnia kell megvédenie a családját. És ameddig ebben Rob nem okoz csalódást, ha vonakodva is, de elfogadja, hogy őt választottam. Eleinte nem voltam azzal tisztában, hogy ki is ő pontosan. Ostoba, majdhogynem naív kislány voltam, akit az egész család óvott, aki mégis olyan menthetetlenül beleszeretett a nagyszájú, örökké hencegő és nagydumás olasz srácba. Imponáló volt a rengeteg ajándék, a figyelem, minden amivel kitüntetett, és azt gondoltam, hogy ő számomra az igazi, akire egész életemben vártam. Álomesküvőnk volt. Olyan amilyenre minden lány vágyik titokban, vagy nagyon is nyíltan. Amilyen csak a mesekönyvek lapjain létezik, vagy talán még ott sem. Minden álmomat valóra váltotta, hogy aztán később felemelkedjen a függöny és megpillantsam mi is rejtezik a fennkölt gazdagság, és a befolyás mögött. Hogy ki ő valójában, csupán a házasságunk második évében tudtam meg, és ekkor szembesültem azzal is, hogy a férjem, aki az életét odaadná értem, milyen könnyedén veszi el másét.
Hó hullott Manhattanre. A városban egymáshoz tapadva lassan összefüggő, hömpölygő tengert alkotott, hogy a talpak alatt puhán roppanó kupacokká váljon. Olyan békés és nyugodt volt a város, éppen csak a két ünnep között voltunk. Már a boltok is átvészelték a karácsonyi nagyrohamot, az emberek sem szívesen merészkedtek ki az otthonaikból, élvezték ezt a pár nyugalmas napot, amit együtt tölthetnek. A hóeséssel mindig úgy éreztem, hogy kicsit lelassul a világ, kicsit elcsendesedik, kicsit ebbe a védelmező fehérségbe burkolózik. Át akartunk menni meglátogatni a családomat, akkor voltam a hetedik hónapban Marcello-val, már a puszta levegővétel megterhelő volt, mégsem hagytam volna ki a mama isteni, saját recept szerint készített panetto-néját, aminek már a gondolatától is összefutott a nyál a számban. Még mindig túl naív voltam, hogy lássam milyen világban mozog a férjem. Noha állandóan voltak körülöttünk emberek, Roberto ezt rendszeresen az üzleti ügyeivel magyarázta. És mivel egyetlen egyszer sem adott okot kételkednem a szavában, hát készséggel elhittem. Épp csak beszálltam az autóba, épp csak besegített az egyik szövetkabátos, hogy kényelembe helyezzem magam, amikor hirtelen, a semmiből a kocsi ablakának egy fej csapódott. Kéz feszült a nyaka köré, és megismertem a férjem semmivel össze nem téveszthető hangját.
- Mit gondoltál, hogy nem jövök rá, hogy titokban Grisáéknak dolgozol? Hogy folyamatosan lenyúlod a beszállítókat, és kerülőutakon hozzátok a szajrét? Magatoknak? Mit gondoltál ennyire hülye vagyok? Remélem tudod, hogy Stefano első kézből fog erről értesülni. És, hogy elrettentés legyél a többiek számára, elküldök egy kis suvernírt Grisának. Ha már olyan jó gyerek voltál, hogy mindent eldaloltál neki, akkor lássuk mit kezd majd önmagában a nyelveddel?
Soha nem láttam annyi vért a fehér havon szétterülni, amennyit akkor. Életemben először voltam szemtanúja egy nyílt utcai kivégzésnek, amelynek különös módon egyetlen szemtanúja sem akadt. És később is így mentek a dolgok. Roberto akkor mesélt arról, hogy pontosan milyen életet élünk, hogy mi az amire fel kell készülnöm, hogy milyen élet vár majd a születendő gyermekünkre. Ha akkor lehetőségem lett volna, akkor minden döntésemet semmissé tettem volna. De már nem volt rá lehetőségem, mert a szívem alatt hordoztam a fiunkat. A fiunkat akire ilyen élet vár majd. Bűnösnek éreztem magam, hogy ilyen felelőtlen és naív voltam. Húsz évesen, akkor, a karácsony utáni, manhattani hóesésben végérvényesen felnőttem. Az évek pedig szépen lassan edzettebbé tettek.
Rendíthetetlen Roberto. Így emlegették őt, mert szinte mindenki meg volt róla győződve, hogy óvatos, kellően körültekintő, ami az emberei kiválasztását illeti, megfelelő módon aljas ha szükséges, hogy tesztelje azok hűségét és kíméletlen ha bárkit áruláson kap.Sokan azt mondták ő az első halhatatlan Don, noha ezen mindig mosolygott, hiszen ő is, mint bárki más éppen úgy elveszítheti az életét. És el is veszítette. De nem így kellett volna ennek lennie, hiszen ilyen szarvas hibát ő sosem vétett korábban. Ennyire óvatlan sem volt, ahogyan az utóbbi időkben a viselkedése is teljesen megváltozott. Ott is ellenséget látott ahol nem volt, és azokba rúgott bele  a leginkább akik a saját életüket hátrébb valóbbnak gondolták az övénél. Volt hogy a paranoiás bosszúja életeket követelt. Egy ideje különös pletykák jutottak vissza hozzám az egyik bátyám feleségét illetően, aki viszonyt folytat az orosz alvilág egyik jeles képviselőjével, akinek komoly befolyása van a brooklyni kikötőkben. Még nem volt alkalmam ezt megemlíteni Robertonak, noha abban sem voltam biztos, hogy ez a viselkedése nem lesz majd kihatással az egészre, így a saját kezembe vettem az irányítást, és néhány megbízható embert ráállítottam. Még nem kaptam semmiféle visszajelzést. Lehet köze van ennek az egésznek mindahhoz amiről Carlo beszélt a férjemnek, és ahhoz ami ma történt? Még nem tudom.
Nem tudom mennyi idő amíg eljutunk a kórházhoz, az időérzékem elveszítettem, csak a fejem zakatolt, benne a gondolat, a síráshoz közelítő érzés, ami a torkomat szorongatta a fémes íz a számban, a fájdalom az oldalamon, a forró vér, amely lassan a kezemre száradt. Beszélni is alig voltam képes, mégis szükségesnek tartottam. Józanságom, és minden lélekjelenlétem össze kellett szednem, hogy összegezzem Eduardo számára a helyzetet. Roberto halott, de a család nem maradhat irányítás nélkül és azt a jelenlegi helyzetben eszem ágában sem volt kiadni a kezemből. Bár nem volt rá felhatalmazásom, mégis adtam magamnak, és tartottak engem annyira, hogy elfogadják az utasítást. Giancarlo a vezető mindaddig amíg ki nem találjuk hogyan tovább. Ez olyasmi amire nem voltunk felkészülve. Mi nem voltunk. Akkor még nem tudtam, hogy Roberto azonban nagyon is felkészült.
Carlo utolsó erejével még próbált ellenállni az ápolóknak, bennem azonban már csak annyi maradt, hogy köszönetet mondjak neki. Kezem a kezébe fűzve, és tudtam, hogy bármi is történik, bárhogyan is lesz a továbbiakban, ez a férfi mindig itt lesz mellettem, a fiam mellett. Vissza akartam még nézni, de a fájdalom és a tehetetlenség legyűrt, Hagytam, hogy az ápolók végezzék a dolgukat. Tompán jutottak el hozzám a hangok, a fejem feletti lámpák fénye lassú arany folyammá vált a szemeim előtt, a pilláim egyre sűrűbben seperték a szemhéjamat, végül már nem nyitottam ki többé a szemeim.
Sötétség és időtlenség vett körül. Fáztam és féltem ebben a nagy semmiben, amibe belezuhantam. Soha nem tapasztaltam még ilyen csendességet, ami most körülvett. A távolban lassú, pontszerű fény rajzolódott ki, én pedig arra indultam. Olyan gyönyörű volt és olyan színes, olyan magával ragadó, hogy meg akartam érinteni, bele akartam magam burkolni. Apró kristálytiszta tükörcserepek hullottak alá, és tűntek el ugyanúgy a végtelenben, lépteim mintha súlytalanok lettek volna...mintha nem is lennének lábaim. Lebegek a fény felé. Roberto hangja távolról érkezik. Olyan öblös akár ismeretségünk elején, amikor bevallotta, hogy szeret. Úgy igazán, én meg visszakérdeztem, hogy hát lehet azt másképp? Bolondok voltunk.
-Letti, még nincs itt a helyed. Még nincs. Menj vissza- lassan beszélt, szinte földöntúli simogatással, én pedig nem akartam felfogni, hogy mire kér, egyre közeledtem hozzá. Nem érzékeltem semmi mást, csak az érzést, hogy ott akarok lenni….ott a kristályos fényen túl.
Aztán eltűnt minden, és én semmire nem emlékszem. Az idő kifolyt alólam, a létezés is önmagában, és azt hiszem hosszú órákra mély és álomképektől mentes álomba zuhantam.
Gépek monoton pittyegésére ébredtem. A kézfejemben nyomást éreztem és valami idegent. Megmozgattam, de fájt. Valami volt benne. Mintha egy tű lenne….vagy egy branül. Először óvatosan tudtam csak nyitogatni a szemeimet. Először lassan, aztán egyre gyorsabban, majd pár ilyen után a látómezőmbe került egy barátságos, és most már ismerős arc. Próbáltam elmosolyodni amikor felismertem, és a fiatal spanyol egy széles vigyorral viszonozta.
- Diego…- sóhajtottam, és már ez az egy mondat is pokoli erőfeszítésembe került.
- Én bizony, szolgálatára. Szomjas?- bólintottam és megnyaltam cserepes ajkaimat.
- Vizet még nem adhatok, az orvos szigorúan megtiltotta az altató meg a fájdalomcsillapító összeverekedne a gyomrában az meg nem lenne jó ugye….de van itt törlőkendő, azt benedvesítem és megtörölöm a száját. Megengedi?- bólintottam. Pokoli szomjúság gyötört, úgy éreztem egyben le tudnám nyelni még azt a rongyot is. Hálásan néztem Diegora, amikor a függöny szétnyílt és egy számomra idegen orvos lépett be. Magas volt, napszítta bőre arról árulkodott, hogy rengeteg időt tölthet a szabadban, a kidolgozott felsőteste pedig arról, hogy sportol. Talán szörföl. A negyvenes éveinek elején járhatott, fekete, jól fésült kefefrizurájában már megjelent jó néhány ősz hajszál.
- Örülök, hogy magához tért Signora DiRossi. A nevem Enrique Bonano, én voltam a műtétet vezető orvos. A jó hír, hogy sikerült a golyót eltávolítani, ami az oldalán okozott egy bemeneti sebet és egészen a gerincoszlopig jutott. A rossz az, hogy elég közel került hozzá, és jó pár ideget roncsolt is, amik egy részét remélhetőleg sikerült megmenteni, noha azért pár hónapnyi rehabilitáció szükséges….feltéve ha…- elhallgatott, mintha azon gondolkodna, hogy mégis miképpen fogalmazza meg azt a dolgot, amelyet az ember nem tud csak úgy egyszerűen kimondani, még akkor sem ha orvos.
- Nézze asszonyom! Őszinte leszek magával. Amíg a fájdalomcsillapítók és érzéstelenítők ki nem mennek, nem tudom megmondani, hogy valaha lába tud állni vagy sem.- mintha nem is nekem mondta volna, mintha egy rémálom lenne. Kétségbeesve ráztam a fejem, ajkaim sírásra görbültek...nem….ezt nem akarom, ezt nem lehet.
- Mennyi az esélyem?- kérdeztem, a hangom elnyaklott, elesett, kifulladt. Alig kaptam levegőt.
- Nem tudom megmondani. Úgy érzem a műtét sikeres volt, de hogy valóban így van vagy sem, azt csak pár óra múlva tudjuk megmondani, amikor a hatások elmúlnak, és lábra kellene állnia. Erős a szervezete, én bizakodó vagyok.
Bólintottam. Én is az voltam. Az akartam lenni. A fejem a függöny másik oldalára fordítottam, aztán Diegora néztem.
- Carlo?
- Jól van. Őt is megoperálták.
- Látni akarom. Szeretném….
- Várjunk még asszonyom….
- Azt kértem, hogy látni szeretném!
Hangom ugyan kérlelő volt, de határozott és ellentmondást nem tűrő. Látni akartam őt, tudni, hogy jól van, és mert a közelében éreztem magam biztonságban. Diego végül engedelmesen odalépett és a kettőnket elválasztó függönyt elhúzta. Pillantásom összetalálkozott az övével és tudtam, hogy valami olyasmi történt az elmúlt pár órában ami örökre összeköt majd vele. Valami amivel egy életre adósa maradtam: megmentette az életemet.
- Carlo….hogy érzed magad?- szerettem volna kinyújtani felé a kezem, megfogni. Megint. De túlságosan távol volt, így csupán a tekintetem kapaszkodott belé, de az beszédesebb volt mindennél.

A kórház köré telepített erdők nem csak elrejtették az épületet a kíváncsi és illetlen tekintetek elől, de az autópályák és forgalmas autóutak monoton zúgó, olykor tülkölő moraját is nagy gonddal nyelték el. Ezen zöldellő farengetegeknek volt köszönhető, hogy teljes néma csend ereszkedhetett a környékre. Olyan, amit sokan nem is megnyugtatónak, annál inkább baljóslatúnak neveztek, nem véletlenül, hiszen egyes hangok rendszeres vendégei az emberek mindennapjainak, melyeket itt hírből se ismerhettek. Csak és kizárólag azok kiváltsága lehetett ez az ordító, zajszűrte elegy, akik messze a belváros forgalmától telepedtek le otthonaikba s nem volt számukra más, mint a természet lármája és annak milyensége.
Hajnal felé közeledve egészen elsötétedett a táj. A Hold már messze járt korábbi tündöklő színpadától s a horizontra ereszkedett, ahol érezhető volt, hogy nem sokra rá a Nap buja, kora hajnali sugarai fogják őt váltani. Az egészségügyi intézet szegényes parkolójában – ez is bizonyította, senki- és akárki fia nem léphetett be oda – két fekete, ránézésre is dollármilliókba fájó fekete négykerekű vesztegelt, szorosan egymás mellett. Tőlük néhány méterre, egy régi kandeláber aranyló derengésében pedig egy furgon, melynek fémes padlóburkolatát sokadik órája takarította két megtermett, ránézésre se amerikai felmenőkkel bíró férfi. Vöröses, rozsdaszínű víz folyt ki belőle az aszfaltra és az előre odakészített, jobb napokat is látott vödrökbe. Erős sörtéjű kefék- és drótkefék, elnyűtt, kórházi lepedők szolgáltak segítségül, valamint két nagy fekete zsák, amibe elrejthették a kíváncsi szemek elől azon bizonyítékokat, melyek akár még bajba is sodorhatták volna őket. Homlokukon verejtékcseppek gyöngyöztek, arcukra tanácstalansággal keveredő harag ült ki. Szótlanul takarítottak és folttalanítottak. Nem szóltak egymáshoz, mégis olyan egységben és nagy egyetértésben dolgoztak, kerülgették egymást és a rendelkezésükre álló, innen-onnan összeverbuvált szerszámokat, mintha minden napi programjaik közé tartozott volna ez is. Ki tudja, talán tényleg. Az újra meg újra, nagy lendülettel kiömlő forró víz füstszerű párát eregetett a magasba. Halál szaga volt. Pont, mint minden egyes napnak.
- Végeztünk? – dugta be a fejét az egyik a furgon belterébe, ahol a másik sűrű, gyors és erőteljes mozdulatokkal sikálta tisztára, de legalábbis vértelenre a redőzött burkolatot.
- Már nincs sok, csak ez az egy sarok – biccentett. Hosszú, copfba fogott hajának néhány tincse az arcába omlott s egészen kócossá vált az izzasztó, alapos, de olykor-olykor kapkodósra fogott munkában. Nem lehettek biztosak abban, hogy az étteremtől eltűnve nem akadt a nyomukra egy-egy fontoskodó zsaru, akiket a saját korruptjaik esetleg nem tudtak rendre bírni, és leállítani az ügyről.
- Elég lesz az már! – vágta hozzá, majd jókora lendülettel hajította a nyitott zsákok egyikébe az addig kezében gyűrögetett, saját maga tisztogatására használt, egykoron fehér ruhadarabot.
Az ódon falak között orvosi gépek monoton csipogása harsány zajjal töltötte be a szoba feszült csendjét. Meglehet, az ágyakat elfoglaló személyeken kívül szép számmal tartózkodtak még emberek a helyiségben és annak környékén, a kórházra mégis baljóslatú csend telepedett. Az elegáns, egyik-másik lábon lakkos felületű, kemény sarokkal ékített cipők nesztelenül jártak fel s alá eszméletlen társaik ágyai mellett. Komor tekintetek váltottak pillantást egymással, orrcimpák tágultak ki egy-egy mélyebb levegővétellel és a hosszú, makulátlan ujjak alatt alig hallhatóan sercegtek az éles állvonalat ékítő, szúró borostatüskék. A korábbi fejvesztett kapkodás és a két legfelszereltebb műtőben összegyűlt, hangyabolyra emlékeztető orvosi gárda addigra visszavonult rejtekébe, az éjszakai vizitjüket töltve jártak körös-körül a kórtermek néhánya között. Magánklinika révén nem volt hatalmas épület, viszont az már messziről lerítt róla, hogy az elitek jó néhánya nem kevés pénzét ölte abba, hogy fennkölt joguk okán ott húzhassák meg magukat, ha baj van. Akkor pedig hatalmas baj volt.
Gianluca nem sokkal hajnali kettő után érkezett, pont, amikor a nővérek az orvosok díszkíséretében tolták ki a férfit a műtőből. Mint Carlo jobb keze, az ő feladata volt elsimítani a rendőrökkel esedékes ügyeket az étteremnél, mely a kezdeti nehézség ellenére is sikerrel zárult. Természetesen ehhez szükség volt arra is, hogy rend őrei a kezére játszanak. Számos olyan, magát zsarunak valló férfi és nő tartózkodott a rendőrség berkein belül, akik egy kicsit a saját területükön, kicsit pedig a maffiózók világában ténykedve egyengették a lapjaikat. Nem kevés pénzükbe fájt ez természetesen Robertoéknak, de elengedhetetlen hozzájárulóik a mindennapjaiknak, s minden olyan eset, melyet hírbe lehetett hozni bármelyik bűnszervezettel, rendre az ő kezükbe került. Ez így volt akkor is, de még így is bőséggel adódtak olyan dolgok, melyek esetében Luka kénytelen kelletlen ugyan, de söprögetni kényszerült.
Szapora léptekkel, aggodalmas tekintettel vágtázott oda a népes társasághoz, ujjai az ágy rácsára martak, így kényszerítette őket pár pillanatnyi maradásra. Carloból amerre csak a szeme látott, csövek lógtak ki. Sűrű borostája alatt holt sápadt volt, mintha az élet is elszállt volna belőle. Mellkasán vaskos, de akkor már átvérzett kötés tetszelgett, a dokik arckifejezése pedig semmi jóról nem árulkodott. Pánik ült Gianluca arcán.
- Maga…? – érkezett a tanácstalan kérdés a fiatalabbik zöld maszkostól, aki akkor tolta fel itt-ott vércseppes szemüvegét a feje búbjára. Bizalmatlan volt, mintha nem szokott volna hozzá a „rosszarcú alakok” jelenlétéhez.
- Giancarlo jobb keze és legjobb barátja… – vágta rá anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna a gondterhelt arcra – engem hívatott ide. Mi van vele? – kérdése nyomán fáradt, annál is inkább tanácstalan sóhaj érkezett.
- A lövedék nagyon rossz irányból érkezett. Minden bizonnyal éppen ülő helyzetből emelkedhetett, és pont a kulcscsontja alá csúszott ahol artériát ért. Ez már önmagában nagy baj volt, amit csak tetézett azzal, hogy feltett szándéka, hogy megmentse Signora DiRossit. Legalábbis a fiatal fiú azt mondta, hogy őt mentette.
- Carlo így látta helyesnek. Ne kérdőjelezze meg a tetteit – hangja szigorúan csengett, ujjai egyre csak szorították a hűvös fémet.
- Eszemben sincs, uram. Rengeteg vért veszített, valamivel több, mint két litert. Nehezen uraltuk a vérzést, kétszer majdnem el is veszítettük. Hatalmas szerencséje van, hogy iszonyatosan erős és nem kis élni akarás van benne. Most infúziót kap, vérhígítót, és jó néhány egység vért még le kell csepegtetnünk.
- Nagyon sápadt.
- Persze, hogy sápadt, uram. Egy egészséges felnőtt embernek, négy és fél, öt és fél liter vére van, ő ebből több mint kettőt elveszített. Az lenne az érdekes, ha virulna, de legalábbis semmi nem látszana rajta.
- És mi ez a kötés? Miért véres?
- A tisztíthatóság miatt. Torres úr azt mondta, hogy két golyót adtak le feléjük. Letizia asszonyt érte az egyik, a másik pedig Roberto urat, amiből, mint kiderült az a lövedék ami végzett vele, Giancarlot is eltalálta. Ugyan kitisztítottuk a sérülést amennyire lehetséges volt, számos roncsolt szövetet is el kellett távolítanunk, de még így is fenn áll a veszélye a fertőzésnek, amennyiben olyan szövetmaradványok bent vannak még a testében, ami esetlegesen Robertotól származhatott.
- És ennek fenn áll a veszélye?
- Másként lezártuk volna, uram.
Mint akit gyomorszájon vágtak, lesápadva pillantott fel az idősebb férfire, mintha csak tőle várta volna a megerősítést afelől, amit a másik elregélt. Apró biccentést kapott csupán válaszul, majd a nővérek felé legyintett, hogy tolják be a kijelölt szobába.
- És Letizia asszony?
- Még műtik – terelődött a figyelem a másik jókora ajtóra, ami felett még világított a piros lámpa.
- Egy szobába helyezzék majd el őket. Biztos vagyok benne, hogy látni szeretnék majd egymást, és ezzel a mi munkánkat is megkönnyítik. Köszönöm, amit tesznek értük – hajtott végül hálásan fejet.
Gianlucanak volt köszönhető hát, hogy nem a kórház két végén tették le őket lábadozni. Ám abban a pillanatban mikor Carlo nyitogatni kezdte sötét szempillák keretezte fáradt, kimerült szemeit, pont olyan tanácstalannak érezte magát, mint az előtt. Nem értette, hogy miért nem akar a másik orvost, mikor jól láthatóan fájdalmai voltak, ráadásul nem is akármilyenek. Soha az előtt nem látta még olyan elgyötörtnek az arcát, görcsösnek a legapróbb mozdulatait is, mint akkor. Noha tisztában volt azzal, hogy minden bizonnyal Roberto miatt is viaskodott a maga démonaival, akkor és ott sokkal inkább az egész testét emésztő fájdalomnak volt betudható a halk nyöszörgés, mely cserepes ajkairól szakadt el.
- Biztosan? Nem lenne jobb, ha látnának? – kérdezett vissza, bár tudta, hogy felesleges késleltetni az orvosok értesítését, a gépeken megjelenő értékek idővel úgyis riasztották volna őket. Ő mégse cselekedett meggondolatlanul, sokkal inkább ugrásra kész testtartással hajolt közelebb hozzá, mikor az szólásra nyitotta a száját.
- Roberto…
- Elintéztem. Megtettem mindent, hogy titokban maradjon, ahogy azt parancsoltátok – alig láthatóan biccentett a Letiziat takaró függöny felé.
- A helyszínen… Luka, rengeteg… rengeteg volt a vér és a… halott…
- Most értem ide Carlo. Azért késtem, hogy „rendet tegyünk” ott. Eddig minden úgy alakul, hogy nekünk kedvezzen. Emiatt ne aggódj jó? Pihenj és épülj fel! A doki azt mondta, hogy súlyos az állapotod, csak annak köszönheted, hogy még élsz, hogy erős vagy – határozottan, mégis óvatosan szorított rá felettese ép vállára – tartsd meg ezt a jó szokásodat rendben? Azt viszont felejtsd el, hogy az elkövetkezendő néhány hétben bármit is csinálni fogsz! Most az az elsődleges, hogy felépülj. Semmi ugrálás, semmi túlgondolás és agyalás! Ha kell én foglak odakötözni az ágyadhoz!
- Perverz – apró nevetésre emlékeztető hang szakadt fel belőle, nyomában egy jókora görccsel, ami miatt összerándult a teste. Ujjai a halványkék lepedőre martak maga mellett.
- Na látod, erről beszéltem… - mordult fel a másik.
A doki, akiről kiderült, hogy fiatal kora ellenére igencsak elismert és nagynevű szakorvos, Tobias Neumann, röpke fél órában ismertette a józanodó félben lévő Carlot annak állapotáról, helyzetéről. Valószínűsíthető volt, hogy jó időt fog felölelni az, amíg kijuthat az épület oltalmazó falai közül, de mindannyian bizakodók voltak, persze senki nem zárta ki az esetleges komplikációkat. Talán Carlo volt az egyetlen, aki úgy feküdt ott a vizslató tekintetek és szakértelmek között, mint aki képtelen kapcsolatot tartani és létesíteni a külvilággal. Emésztették a történtek, amit Gianluca igyekezett csillapítani benne azután, hogy újabb adag vért rákötve, a nővérek és orvosok együtt távoztak a szobából. A kötést kicserélték a mellkasán és az onnantól kevésbé nyújtott olyan bizarr látványt, mint az előtt, bár emlékeztették őket, hogy néhány napig még szivárogni fog belőle a vér és vele együtt a fertőtlenítőszerek anyaga is.
Az viszont nem segített a pozitív gondolatok megszületését, hogy hallotta a túloldalról érkező hangokat. Egy-egy szót tökéletesen ki tudott venni, némelyik fátyolos volt, és nyomukban egyre csak zavar kavargott az elméjében. Annyiban biztos volt, hogy a doki bár bizakodó volt, mégis fent állt a veszélye annak, hogy a nő járásképtelen lesz. Életében olyan frusztrációt és haragot, mint akkor, nem érzett. Még az apja halála se dúlta fel úgy, hiszen az nap, nap után elmondta, hogy náluk soha nem lehet tudni, mi lesz másnap vagy még aznap. De ez a nő függetlenül attól, hogy kinek volt a felesége, nem ártott a kutyának se… ha képes lett volna rá, elindult volna... Felkereste volna az elkövetőket felbérlő személyt, ha kellett volna még a világ végére is elment volna utána. De nem tehette.
Carlonak akkor ült ki először valamivel nyugodtabb, már-már megkönnyebbült grimasz az arcára, mikor a függöny megmozdult mellettük, s Diego virító, jóllakott napközis képe pislogott rájuk. Nem sokkal mellette, nagyjából egy síkban Carloéval, Letizia elgyötört arca jelent meg. Hatalmas kő gördült le az olasz mellkasáról.
A kérdésre először nem is tudott választ adni. Bele telt néhány pillanatba és jókora nyeldesésbe, míg megtudta tenni.
- Megmaradok…
- Megmarad, amennyiben betartja a dokik utasítását – vágta rá Luka. Szigorú volt, de gondoskodó és aggodalmaskodó. Olyan, amilyennek talán még egyikük se láthatta.
- Semmi baj. Túlreagálja. És maga… - siklott tekintete a nő fölött ácsorgó dokira, aki mintha csak értette volna a néma célzást, kioldalgott a szobájukból. És pont így tett Diego valamint Gianluca is, hiszen tudták nem volt szükség azokban a percekben egyikőjükre se.
Kába volt. Szemei le-lecsukódni igyekeztek, neki pedig kényszerítenie kellett magát, hogy ébren maradjon. De tudni akarta, hogy a nő biztosan jól van, legalábbis a helyzethez képest. Néhány másodperbe és nem kis erőfeszítésébe tellett, míg folytatni tudta azt, amit korábban abbahagyott.
- És maga… hogy van? Hallottam, amit a doki mondott… mi… mi lesz most? – a nőre utalt, nem pedig a Cosa Nostra helyzetére. Arra, hogy miként fog ezzel megbirkózni? Hangja bizonytalan volt és érces, egészen füstös. Nem tudta megtalálni a saját maga hangszínét, így az idegenült ült le kettejük között a gépeik monoton csipogásának szimfóniájában. Undorító, visszataszító hang volt, mely kiszolgáltatottságot keltett benne. Utálta a helyzetet, a gyengeséget és a fájdalmat. És pont így a tanácstalanságot is.

Az embernek az életre van kilenc hónapja, hogy felkészüljön. Hogy megerősödjön, hogy tökéletesen egészségesen, hatalmas reményekkel, a hosszú élet ígéretével érkezzen a világra. Szerencsés esetben egy szerető családba, mint én, rosszabb esetben a semmibe, ahogyan Roberto érkezett egykor. Nem egyformán indulunk, nem egyforma feltételekkel, de végül mindannyian ugyanoda kerülünk. Máskor, de mégis ugyanoda. A halál, egyetlen pillanat alatt engedi semmivé válni mindazt amire készültünk, ami itt történt velünk rövid vagy éppen hosszú életünk folyamán. Egy napon mindannyian visszatérünk oda, ahonnan elindultunk. Soha nem mertem bevallani otthon, hiszen erőteljes katolikus nevelést kaptam, mely szerint a lélek majd megtér a mennyek országába, ahol Istentől bírálatot kapva eldöntetik hova kerül majd….nem mertem bevallani, de én abban hittem, hogy a lélek örök és megújuló. Ez egy mereven konzervatív olasz családban felért volna egy árulással. Így aztán buzgón imádkoztam az általam másképpen elképzelt Istenhez, hogy vigyázzon ránk, mert nekem most ez az életem a fontos. A férjem, a fiam, a családom, mindenki akit szeretek, akik fontosak a számomra.
A család azonban sosem csak azokat jelentette, akikhez vér szerint kötődtem. Roberto mindig azt mondta, hogy őket az ember nem választja, de ettől még ragaszkodik hozzájuk. Azokhoz azonban még inkább, akiket a lelke szerint is a sajátjainak érez, függetlenül attól, hogy éppen nem ugyanaz a vér zubog az ereikben.
Hittem abban is, hogy ha eljön az idő, hogy menni kell, és nincs idő a búcsúra, akkor is lesz még egy pillanat, talán nagyon kevés, talán egy villanás, hogy ezt az életet, amelyet kis időre ajándékba kaptunk annak szereplőit láthassuk….sokan úgy jellemzik, hogy lepereg előttük életük filmje….én úgy mondanám, hogy talán a legfontosabb momentumok. Láttam magam gyerekként, ahogyan a házunk előtt állva a messzeséget kémlelem, térdemen az előző nap szerzett horzsolás, amikor a bátyáimmal fociztam. Látom magam fiatal lányként, szerelmesen, kezeimmel kapaszkodva Roberto kezeibe, és ezredszer is az ajkaira rebegve, hogy szeretem, az utolsó lélegzetvételemmel is. Az érzés, amikor a fiunk megszületett, hallani a hangját, az első hangokat, amit egy anya soha nem felejt el….és az egész folyamatba bekúszott valami megmagyarázhatatlanul szokatlan. Valami oda nem illő, amely talán egy titkos, elrejtett gondolatom lehetett, a tudatosságból kizárt zavaró mégis nagyon fontos érzés: a sötét szempár. A komor, komoly sötét mélyfekete szempár, mely a sűrű szemöldök alól engem figyel, a lépteimet, vigyázza az álmomat, és megígéri, hogy soha nem mozdul el mellőlem...a szempár, amely egy férfihoz tartozott, ki a férjem első embere volt: Giancarlo Mastroianni. Nem tudtam ellene küzdeni, nem tudtam azt mondani, hogy nem igaz, hogy soha nem volt igaz, hogy mindez csupán véletlen….mert a halál előtti másodpercekben az ember nem tudja befolyásolni a gondolatait, ahogyan korábban sem tudta soha. De magamhoz térve olyan bűnbánat mart bele a mellkasomba, hogy ha nem a korábbi golyó, akkor azt hiszem ez fog végezni velem. A férjem halott. Azt sem tudom még feldolgozni, hogy nincs többé, ahogyan a nyugtalanító gondolatot sem, melyet abban a pillanatban láttam, amikor magamhoz tértem. Talán csak a közös sérülés, talán csak a közös fájdalom az ami ezt okozta bennem, talán a hála, hogy megmentette az életemet….talán...na de kinek akarok hazudni?
Roberto jó ember volt. Nem a legjobb, de akkor is az volt. Azt soha senki nem vitathatja el tőle, hogy tökéletesen uralta a helyzetét, és a pozícióját, mely csupán az utóbbi hónapokban változott meg. És már nem tudja elmondani, hogy miért. Én még mindig ragaszkodtam hozzá, hiszen egykor őt választottam férjemnek, mindennel szembeszállt, csakhogy vele lehessek, hátat fordítottam azoknak az álmaimnak, amelyek valamiféle önmegvalósítás felé vezették az utamat. Egyetlen célom lett utána már csak: a felesége lenni, családot alapítani. De sosem úgy képzeltem el, hogy csupán hallgatólagosan, egyfajta díszes kellékként fogok a háta mögött állni. Erről többször folytattunk vérremenő vitákat, amíg végül meggyőztem őt erről, noha jól tudom, hogy sok dologba nem avatott be.
Például abba sem, hogy megcsal. Szinte az első pillanatoktól tudom, még azelőtt, hogy néhány embere finoman az értésemre adta, hogy Roberto nem feltétlenül a hűség mintaszobra.Ismertem őt annyira, hogy tudjam a bűnbánatot előttem képtelen leplezni. Hogy szeretett, ehhez soha nem fért kétségem, csak nem voltam neki én magam elég. De ne gondolja bárki, hogy a sértődött asszony, vagy éppen a hisztérika jelmeze nekem olyan jól állna. Nem ilyen vagyok, soha nem is voltam. A méltóságomat minden esetben megőrzöm, és a harag összeölelkezve a bosszúvággyal a megfelelő pillanatra várt. Nem a férjem ellen. Sokkal inkább az ellen a nő ellen aki kihasználta Roberto eszement vágyait az illatos női ölek után futva. Mindent tudtam róla, még azt is, hogy éppen miről álmodott előző éjjel, és csak ültem az összes információ mögött a lehetőséget várva, hogy akkor csapjak le rá, amikor leginkább nem számít erre.
Most azonban már nem volt rá szükség. Ahogyan annyi minden másra sem. Most csak azt akartam, hogy kiadhassam magamból a gyászt, hogy megsirathassam a férjemet, hogy felfogjam, hogy nincs többé, hogy annyi év,annyi sok boldog és nehéz év már csak letűnt emlék, melyet én őrzök tovább egyedül. Arról még fogalmam sem volt, hogy a fiunknak mit fogok mondani. Mindössze tíz éves, és a végletekig rajongott az apjáért.
Egyelőre még próbálom saját magamat is összeszedni ebből a furcsa, kótyagos kábulatból, próbálom az orvos szavait felfogni, és feldolgozni. Képtelen vagyok. Nem tudom elhinni, hogy én ebből az ágyból nem tudok felkelni, hogy nem tudok a saját lábamon kisétálni innen. Nem. Ezt nem tudom. Nekem még dolgom van, az életem nem áll meg,sőt! Most fog csak igazán nehéz próbatétel elé állítani a sorsom. Most, hogy olyan felelősség nehezedik a vállamra, amelyet nem is tudom hogyan bírnék el, ha nem lenne Carlo.
Mikor a függöny szétnyílik közöttünk, és megpillantom, a fájdalmas aggodalom leplezetlenül ül ki az arcomra. Fáj így látnom. Fáj és egyben kétségbe is ejtő. A család éppen darabjaira készül hullani egy friss tragédia nyomán, és még nem tudom hogyan fogunk úrrá lenni a káoszon. De együtt sikerülnie kell. Sikerülni fog.
Pillantásom Gianluca-ra vándorol, és még egy finom, bár kissé elgyötört mosolyra is futja a kijelentése nyomán.
- Mondd csak...szerinted meg lehetne bármiről győzni ezt a csökönyös olaszt?- csak az íriszeimmel fordulok egy másodpercre Carlo felé, mire Luka halkan, diszkréten neveti el magát és a fejét rázza.
Megakadó kérdés, mely után a társaság nagy részére pillant, közöttük az orvosra is, és addig nem folytatja a mondatot amíg kettesben nem hagynak minket. Csak a gépeket lehet hallani, és azt a furcsa, kórházi visszhangot, amely a csempékről szokott leolvadni a fertőtlenítő szaggal együtt.
- Azt mondta, hogy van remény. És amíg van remény én csak ezt látom. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ne így tegyek. Te is tudod….- elhalkulva mondtam, hiszen nem csak arra utaltam ezzel, hogy van egy fiam, akinek szüksége van rám, akinek még tartozom egy nehéz és engem is felemésztő vallomással. Hanem arra is, ami most kettőnkre vár. Rá és rám. Szabad kezem, mely az ő oldala felé volt óvatosan engedtem át az ágy peremén, és nyújtottam felé. Hófehér, kissé fakó kéz volt, ujjaim lágyan rezdültek, amivel jeleztem, hogy adja oda a kezembe a kezét. A két ágy közötti vékony kis határvonalon hintázott az alkarom, miközben ha kicsit erőtlenül és még kicsit kótyagosan is, de tovább beszéltem hozzá.
- Luca intézkedik majd helyetted, amíg itt vagy….de azt szeretném….és tudom, hogy Roberto is ezt szeretné, ha innen kikerülve te vennéd át egy időre az irányítást, amíg a Cupola vezetője, figyelembe véve Roberto végakaratát, ki nem jelöli az utódját.- ahogyan azt a szokások diktálták.A Capo de tutti Capi jelen állás szerint Washingtonban élt, ahol fehérgallérosok között elvegyülve lobbizta be a Polip csápjait az egész amerikai rendszerbe. Így működött a rendszer és jó sok ideje jól is működött. Halottak mindig voltak és mindig lesznek. Ebben a világban az utódlás szinte mindig így történt, néhány kivételtől eltekintve.Hozzá lehet szokni, ettől még nem jelenti, hogy nem fáj.
Mikor ujjaim között megéreztem Carlo kezének meleg, fáradt de őszinte érintését, finoman simítottam ujjaim az övére, hagytam, hogy összefonódjanak. A bizalom és a ragaszkodás legtisztább mozdulata volt ez, amely a távolságból lopta közel magát a másikhoz. El akartam vele mondani neki, hogy ragaszkodom hozzá, hogy megbízom benne, hogy szükségem van rá, hogy jelen pillanatban az egyetlen akinél őszintén ki merem mutatni a gyengeségeimet is, aki mellett új erőre kapok és olyan rendíthetetlen és kitartó leszek amilyen régen.
- Amint lehetőségem lesz egy tiszta vonalról felhívom a Capi-t és beszélek vele. Amint ő tudomást szerez róla, úgy mások is megtudhatják, ahogyan azt is, hogy a Cupolához is eljutott az infó. Ezzel megakadályozzuk a két idő közötti anarchia lehetőségét.- megremegtem ahogyan köhögnöm kellett mélyről és recsegősen, még bele is rázkódott a felsőtestem, de nem akartam elengedni Carlo kezét. Még nem.
- Hova szállították Robertot?- még így mondtam. Nem tettem hozzá, hogy a holttestét vagy azt, hogy a maradványait….ez még túlságosan felkavaró lett volna nekem. Még kicsit itt tartottam magam mellett valóságosan.
- És Carlo….szeretném ha tudnád, hogy ami a kávézóban történt….mielőtt a lövöldözés kirobbant….ahogyan Rob viselkedett veled…- szünetet tartottam, kerestem a szavakat hogyan tudnám neki leginkább elmondani, leginkább leírni milyen is volt az utóbbi hónapokban a férjem. Hogy mennyire nem volt önmaga.
-...tudod, hogy ő nem ilyen volt. Úgy négy hónapja, az új év óta volt ilyen. Lehangolt, elgyötört, néha furcsa dolgokat csinált. Kiszámíthatatlanul volt, jellemzően váltakozó és szélsőséges hangulatingadozások. Volt, hogy féltem tőle….de nem azért mert attól tartottam volna, hogy kárt tesz bennem, hanem attól féltem, hogy magában tesz kárt.- valóban így éreztem...és fogalmam sem volt már akkor sem, hogy mit kellene tennem.Hogy kitől reméljek vagy merjek kérni segítséget. Mégsem állhatok oda a családból sem akárkihez azzal, hogy a Don-nal problémák vannak. Az megint olyan lenne, mint amikor óvatlan ujjak meglökik az első dominót a sorban, és az összes többi borul vele együtt. A mi világunkban minden kijelentést kétszer meg kell gondolni, ahogyan azt is, hogy kinek mondjuk el.
-...szóval csak szeretnék elnézést kérni...mivel ő már nem tud. Bár azt hiszem nem is tenné meg. -halkan, keserűen és nagyon elgyötörten nevettem el magam. Kínlódás volt.
- És köszönöm. Ismét köszönöm. Hogy itt vagy, hogy számíthatok rád. És a hűségedet. Ez azt hiszem ami jelen pillanatban az egyetlen és legértékesebb dolog itt ebben a szobában a számomra.
“Rajtad kívül.” tette hozzá az a hang, az a furcsa és ki tudja honnan érkező hang, amely szüntelen itt volt, mélyen elrejtve és nem is akartam szabadon engedni. Most meg főképp.

Mióta a Mastroianni család, mint olyan létezett, előkelő helyet foglaltak el a Cosa Nostra életében – még otthon Szicíliában is - és annak olykor átláthatatlan, zűrzavaros, lassan mindent behálózó világában. Nem kevésszer fordult elő, hogy az otthoni összekötők és kapcsolattartók pont ugyan úgy Mastroiannik voltak, mint azok, akik itt az amerikai szálnál tevékenykedtek hosszú-hosszú évek óta. Talán ennek volt köszönhető az évtizedek óta tartó tökéletes információáramlás a két félteke között, s az esetleges nézeteltérések elsimítása is így lehetett könnyű mód kieszközölhető. Nem volt felesleges feszültség, kölcsönösen segítette egymást a két „család”, noha az évtizedekkel az előtti nézeteltérések és azok hátra maradt feszültségei a mai napig nem szűntek meg teljesen. Főként a ténye annak, hogy a La Cosa Nostra soha nem lesz olyan, mint a szicíliai ág. Mégis igyekeztek mindent a békére, a nyugalomra és az egyenességre alapozni. Mindenki tudta, hogy ha nyugodt volt az „anyaország”, nyugodtak lehettek ők is itt, nyugaton.
Szinte kivétel nélkül apáról fiúra szállt az öröklődés az adott posztokon, s noha az esetek legjelentősebb részében megválasztással kerültek ki a halálozás vagy kiöregedés útján előrelépő újabb tagok, ők ilyen-olyan oknál fogva mindig elsőbbséget élveztek. Meglehet, hogy a választás ugyan úgy megtörtént, de az sokkal inkább szerény formaiság volt, mintsem valós feladat, ami hosszas mérlegelésekkel hozott volna eredményt. Úgy is lehet mondani, arra volt jó az előre meghirdetett ülés, hogy látták „összegyűlni” a nagyokat és ezzel tudatták minden családbelivel, hogy „itt valami nagy van észülőben”. Cseppet se meglepő módon, az estek legjelentősebb hányadában mindig az ő, a Mastroiannik javára „döntöttek”. Megbízhatók voltak és mindenekfelett hűségesek, eltökéltek, céltudatosak. Ez a cél pedig nem más volt, mint a család erősítése, a család létéért való küzdelem és legfőképpen a Don személyének elszánt védelme. Remek módon örökítették egymásra a szükséges kötelezőket, mintha a génjeikbe lett volna kódolva mind az, ami szükséges és elengedhetetlen volt a saját „munkakörükhöz”. Az apák legjobb tudásuk szerint hatalmas tapasztalattal, határozottsággal, ridegséggel és keménységgel oktatták, képezték ki fiaikat, akikből a legelrettenthetetlenebb katonák váltak. Nem is fizikálisan vertek rá magasan a többiekre, hanem mentálisan.
Hatalmas elánnal igyekeztek gondoskodó családot és közeget teremteni gyermekeiknek, figyelmesek voltak velük és szeretetteljesek addig, míg a koruk ezt engedte. Később viszont szigorú, gyengédségektől mentes neveltetésben részesítették őket, mellyel sokkal inkább az életrevalóságukat, talpraesettségüket és megoldó képességüket igyekeztek folyamatosan fejleszteni és erősíteni. Megtanították, hogy soha nem ragaszkodhatnak túlságosan senkihez. Se állathoz, se tárgyakhoz, főleg nem személyekhez. Azt, hogy az élet múlandó és az, amiben ők utaznak, a világ egyik, ha nem a legveszélyesebb biznisze mely vért követel… Nem számított és soha nem is fog számítani, hogy gyermek vagy, fiatal, aggastyán, férfi avagy nő, mert ha benne vagy, halál fia vagy. Talán a következő nap már nem lesz holnap. Olyan, hogy „anya” és „apa” nem létezett. „Anyám” volt és „apám”, egyfajta tiszteleten alapuló, rideg távolságtartás. Se egy puszi, se egy ölelés vagy gyengéd buksi simogatás. Sokszor még mosolyt se láthattak a fiaik a szülők arcán. Nem véletlen, hogy emiatt magányosak voltak gyerekként, magányosak fiatal tinédzserként és felnőttként is. És magányosak lesznek, mikor az életük vége felé robognak. Mindig és mindenkor csak magukra számíthattak, a józan eszükre és ítélőképességükre. A saját megszerzett tudásukra. A maffián belüli élet nem a gyengédségről szólt, hanem a javakról és a veszélyről, a halálról, mely Damoklész kardjaként mindig ott lógott a fejük felett. Ez volt a Mastroiannik fő elve, amit Carlo maga is hűen vallott, hiszen minden köteléke, minden fogadalma, szabálya, de még a józan esze is a Donjához kötötte. És ő maga is pont ezen tények tudatában, ilyen szemlélettel választotta ki az embereit, mikor arra került a sor.
Luka talán mégis más volt.
Ő a barátja volt, bár soha nem lehetett biztos abban, hogy miféle barátság az, ami a megfeszített munkán és a maffia elvein alapult? Miféle barátság volt az olyan, ahol ő fenyítő kezet kapott és ítéltetést? Amennyire szerette őt, pont annyira kellett utálnia is. Amennyire mellette kellett lennie, úgy kellett ellöknie magától. Ismernie kellett a férfi minden mozdulatát. A tetteit, de még a gondolatait is előre kellett látnia. Ha pedig hibázott, ugyan úgy büntetnie kellett, mint mindenki mást, vagy éppen bárki mást. Árulás esetén ugyan úgy az életével lakolt, mint ahogy a többiek, hiszen bizonyos esetekben nem tehetett különbséget. Amennyire kivételezett tagja volt a csapatának, pont annyira érdemelte ő is ugyan azt a bánásmódot. Ha jól cselekedett, ha érte és a Donért vagy annak családjáért cselekedett, ki volt emelve és a többiek felé helyezve. Ám ha hibázott, pont ugyan olyan keservvel kellett bűnhődnie, amit Carlotól kellett elszenvednie. Ezt a furcsa egyensúlyt pedig egészen biztos, hogy képtelen lett volna hűen tartani, ha az apja nem úgy nevelte volna, ahogy… kegyetlenül, ridegen, mégis felhívva a figyelmét arra, hogy a hűséges embereit mindenekfelett tisztelnie és jutalmaznia kell. Azokat, akik az életüket adták volna érte. Luka voltaképpen a testvére volt… testvére helyett is a testvére, akivel soha nem kötötte vérkötelék, de így is az ő apja volt az, aki szerény tizenhat éves korától kezdődően nevelte. Neki is Mastroianni- erélyei voltak, ő is olyan neveltetésben részesült, mint Carlo, noha ez az alap természetét soha nem tudta megváltoztatni vagy felülírni, de valamelyest szelídítettek rajta, és ugyan akkor erősítettek is. Giulio előrelátó és alapos ember volt. Szerette volna, hogy a fia biztos embereket tudhasson maga mellett a jövőben. Ő pedig még életében tett azért és gondoskodott róla, hogy ez megvalósuljon. Azzal, hogy maga mellé vette a tizenhat éves Gianlucat, meglehet, hogy családot adott neki. Tetőt a feje fölé, és egy olyan környezetet, ahol kiteljesedhetett. Elhitette vele, hogy az apja helyett is az apja lett, mint ahogy azt is, hogy szerető családba került. De voltaképpen csak és kizárólag arra játszott, hogy a fia személyét és létét biztosítsa a családon belül. Önös érdekek fűzték őt a fiúhoz, amivel az eszes kölyökként talán mindvégig tisztában volt. De sose tette szóvá, mint ahogy Carlo sem. Számukra ez volt a természetes. Carlo mindig és mindenkor felette állt, amihez az ő közreműködésére is szükség volt.
Hűsége töretlen és megkérdőjelezhetetlen volt. Pont így a tisztelete és a ragaszkodása. Nem véletlen takarított ő maga a másik olasz helyett, s nem véletlen álldogált órákon keresztül az ágya mellett, mikor az orvosok és ápolók garmadája áttolta őt a kijelölt szobába. Aggódott, hiszen túl nagy veszteség érte őket, s noha kérdések milliói dübörögtek a fejébe, váltak azok megválaszolatlanná, másra se vágyott, mint, hogy az előtte fekvő magához térjen. Félt és rettegett – életében talán először -, hogy mi lesz Letiziaval és Carloval. Két olyan személlyel, akiktől azokban a pillanatokban függött az egész rájuk eső ág léte. Biztos volt benne, ha csak az egyiket is elveszítették volna, az gyökerestül felforgatta volna a Cosa Nostra életét. Nem véletlen volt, hogy elképesztő nyugalom és megkönnyebbülés árasztotta el azt követően, hogy egyik, majd a másik is magához tért, s némi nehézségek árán, de saját tudatuknál voltak képesek felfogni a kialakult helyzet milyenségét.
- Ezt? – paskolta meg Giancarlo lábfejét, mire az villámokat szóró tekintettel pillantott a másikra. Szigorú akart lenni, ám az arckifejezése aligha volt képes ezen vágyának eleget tenni. Akkor és ott minden volt, csak éppen tekintélyt parancsoló nem. Végül csak elnevette magát s nemlegesen intett a fejével, majd nem sokra rá az egész körülöttük tébláboló társasággal elhagyta a szobát.
Nagyot nyelve hunyta le a szemeit, s feszítette hátra a fertőtlenítőtől bűzlő párnának. Próbált kényelmesen helyezkedni, de képtelen volt rá. Teste egésze ernyedt volt, elgyötört. Feje kóválygott és fájdalmas még a legkisebb levegővétel is. Mégis az foglalkoztatta elsők között, hogy Letizia hogyléte felől érdeklődjön, valamint a későbbiekről.
- Helyes – válaszolta rekedten, majd az addig csukott szemhéjai lassan felemelkedtek. Fejét alig láthatóan ingatta, csupán a haja és a huzat tompa súrlódása jelezte a mozdulatot – álmaimba se gondoltam, hogy ez lesz. És, hogy így. Apám felkészített rá és tisztában voltam mindennel. A veszélyekkel, az eshetőségekkel… de addig nem hiszi el ezeket az ember, addig nem válik bizonyossá, amíg át nem éli. Pedig ha valaki, én már megtapasztalhattam ezt, de… - húzta el a száját – arra nem gondoltam, hogy ilyen rövid időn belül másodszor fognak merényletet megkísérelni és mind ezt eredménnyel. Túl nagy most az űr és túl sok a feladat, Letizia. Most nem törhetünk össze, maga főleg nem. Kegyetlenül hangzik, hiszen joga van hozzá, hogy tisztességgel meggyászolja őt. De nem lehetünk figyelmetlenek – tudta Carlo maga is, hogy ez mindent meg fog változtatni, ami esetlegesen érzelmi alapon nyugodna. Veszélyben volt a család, és aki lélekben, mentálisan nincs erejénél, aki befolyásolható és elveszett, annak vége. Nem volt több hibázási lehetőségük.
Megpróbálta, de képtelen volt megfogni a nő kezét. Mellébe és a vállába nyilallt a szúró fájdalom, ahogy megmozdította a kezét, s egészen a gerincéig sugárzott, mintha csak villám csapott volna belé. Állkapcsa megfeszült, fogai erősebben zártak össze s apró fejingatással jelezte: ő erre képtelen.
- Ne haragudjon – fűzte hozzá szóban is. Idegesítette és bosszantotta a mozgásképtelensége és ez a fajta undorító kiszolgáltatottság. Soha nem hagyta el magát. Soha az előtt nem szorult még segítségre ilyen módon. Idegen volt neki az érzés és annál is inkább haragot szült benne a tehetetlenség. Pont olyan volt, mint egy versenyló törött lábakkal. Ám valami mégis lángra lobbant benne a nő szavait hallva. Testét elöntötte a haraggal elegyedő eltökéltség, s lassacskán lopta a távolságot az ágy felületén egyre közelebb és közelebb a nőhöz, mígnem karja lehullott az ágy mellé, így érintve a karcsú, selymes, de annál hidegebb ujjakat.
- Anélkül is mindent megfogok tenni, hogy szükséges lenne átvennem a helyét – nem volt biztos magában, mint ahogy abban sem, hogy ezt bárki jó szemmel nézte volna, bár tagadhatatlan volt mind addig Roberto Carloba vetett hite. Ezt pedig soha nem rejtette véka alá. Arca megvonaglott a reszelős köhögést hallva, s biztatóan, jelezvén, hogy a nő mellett van, amennyire az ereje és sérült vállának, vele együtt az egész kezének alkalmassága engedte, megszorította a nő tenyerét.
- Itt van még. Luka azt mondta, hogy az egyik orvos teljesen bizonyos volt abban, hogy mit kellett tennie. Azt már nem tudta kiszedni belőle, hogy miért volt ilyen biztos mind ebben és, hogy miért bízta Roberto ezt a lelkére. Elvileg nem Luka volt az illetékes, akinek erről tudnia kellett, így hát kötötte a megegyezés. Fogalmam sincs, hogy mit jelenthetett – barna szemében értetlenség és tanácstalanság csillogott. A Robertoval történteket hallva pedig csak erősödött mindez.
- Letizia, nem kell bocsánatot kérnie. És hálálkodnia se, hiszen a szavamat adtam, felesküdtem – hosszú ideje először mosolyodott el, még ha rémesen bizonytalan és fáradt mosoly is volt ez, ami csakhamar el is tűnt.
- Először nem értettem. Bár ez gondolom ordított rólam még akkor is, ha próbáltam leplezni. Viszont beigazolódott, hogy valami nagyon nincs rendben. Körülötte. Olyan dolgok merültek feledésbe, mellyel az egész családot veszélynek tette ki. Mindaz, amit ott hallott tőlem, minden információ, az az ő beleegyezésével jöhetett létre. Volt, hogy hosszú-hosszú éjszakákon át ültünk bent az irodájában ketten, mire leegyeztettük a szükséges információforrások felkeresését. Direkt csak ketten voltunk, hogy minél kevesebb fülhöz jusson el, így minimalizálva a bukás lehetőségét. Már akkor tudta, és erre a nyakamat tenném, hogy családon belül kell keresni az első és legfőbb ellenségünket. Az ő felszólításával utaztam el a világ végére, hogy a szerződés megköttessen, mégis az, ahogy ezekre reagált, mintha nem ugyan az az ember lett volna. És az a baj, hogy per pillanat nem tudom mire vélni mind ezt… a felelőtlenségét, azt, hogy minden körültekintés nélkül képes volt csak hármunkat bedobni az oroszlánok közé. Se felügyelet, se védelem… mintha mindhármunkat kiakarta volna végeztetni - folyamatosan ingatta a fejét – annyi, de annyi minden kavarog a fejemben, hogy azt se tudom honnan kezdjem. De, talán mégis… a büdös… – morrant fel, mikor feljebb tornászta magát az ágyon, hogy a párna ne csak a feje alatt legyen, de kis alátámasztásul szolgáljon a hátának. Keze ekkor már elengedte a nőét, saját magát igyekezte segíteni vele, mígnem megtalálta a helyét.
- Meg kell kérdeznem. Mostanában nem találkozott Roberto olyan emberekkel, akikről nem tudott más? Nem jártak az otthonukban olyanok, akik az előtt soha? Nem beszélt Roberto eddig ismeretlen helyzetekről, nevekről? Ne haragudjon, hogy faggatom, de össze kell tennem a képet, mert elméleteim vannak. Emlékszik Lupinra igaz? Arra a hónom alá érő mitugrász paprikajancsira, akit szintén Rob szervezett be néhány hete egy fegyverszállítmányra? Na, a hozzá hasonlókra gondolok, akik derült égből villámcsapás módjára jelentek meg…