Annak ellenére, hogy csapnivaló kommunikációs készségekkel áldott meg a teremtő -utólag is kösz Isten, de tényleg, igazán kösz!-, mindig is nyitott voltam új emberek megismerésére, s ez akkor sem volt másképp, mikor először meghallottam az intenzív nővérpultjában összesúgni a csajokat arról, hogy új traumatológus érkezett a kórházba, külön szenzációnak számított, hogy európából jött, az meg már csak a koktélcserka volt a habos-babos, mézes-mázas torta legtetején, hogy még jól is néz ki. A többiekkel ellentétben nem kezdtem el koslatni a trauma részleget, vagy épp a sürgit, számítottam rá, hogy előbb-utóbb majd úgyis összefutunk valahol. Bár, azt nem gondoltam egy percig sem, hogy pont itt... Árgus szemekkel, leesett állal hallgatom a doktort, mintha csak feltárta volna a Szent Grál titkát. Elismerő bólintásom mégsem a hallottaknak szól, sokkal inkább annak, ahogyan kifejezte magát. Mintha csak a múltkórból ugrott volna át egy gyors vizitre. S ahogy a mögötte tornyosuló üveg monstrum ablakon keresztül furcsa, fehéres-sárgás aurát von köré a fény, egészen misztikus összhatást kelt. Ha megkéne tippelnem, milyen természetfeletti lény lenne egy sci-fiben, tuti, hogy a vámpírt mondanám. Biztos köze van hozzá az Alkonyatnak. Mindig Edwardot választottam Jacob helyett. Aztán jött a Trónok harca, és Jaime Lennister... Hiába, a rosszfiúk a gyengéim. Kibaszottseggfej D'Amore!
-Abszolút! - Vágom rá, önmagamat meghazudtolva elég meggyőzően, határozottan. Nem számítottam rá, hogy vissza fog kérdezni, s hogy mind emellé ilyen bugyilohasztó képet is vág majd, hogy még csak véletlenül se értsem félre a kérdés formájában visszapasszolt magaslabdát. Egy csőd vagyok! Egy kétlábon járó szerencsétlenség. Zavaromban röviden, halkan elnevetem magam, s egy röpke pillanatra félre nézek, alsóajkamat harapdálva közben. Ahogy a kapcsolatok, úgy az emberek különféle gesztusainak felismerésében is bitang nagy analfabéta hírében állok, de azt határozottan kijelenthetem, hogy flörtöl velem. Nocsak-nocsak dr Skandinávia, ezúttal talán mégis hinni lehet a kórházi pletykáknak?!
-Nagyon ritka, hogy valakiről a külleme alapján ítélem meg, bejön-e, vagy sem. A belsőértékek, a jellem, a szakértelem, elhivatottság az elsőszámú prioritás részemről. Minden más jöhet utána. Egy meleg, mélybarna, szinte fekete szempár, vagy ellenkezőleg, egy világoskék, majdhogynem világító, átható, jeges pillantás. - Oké, az egy dolog, hogy ő gátlások nélkül, szabadon flörtikézik, hiszen dr Arvenson ebben a kórházban, legjobb tudomásom szerint egy "vendégszereplő" csupán, bármikor leléphet, ha már nem tud felülkerekedni az alaptalan pletykákon, na de én?! Én nem játszhatok az egyetlen biztos munkahelyemmel!
-Hát, az intenzíven az esetek többségében eszméletlen a buli, ebből kifolyólag nem kell túl nagy hangsúlyt fektetni a kommunikációra. - Oké, ez legalább annyira gáz volt, mintha a menstruációs ciklusomat kezdtem volna ecsetelni neki.
-Bocsánat... - Teszem még hozzá gyorsan, megpróbálva menteni a menthetetlent, hangom, mimikám egyértelműen tükrözi az őszinte megbánást. Igazából szívesen belekezdenék a minden bizonnyal órák hosszán át tartó szabadkozásba, magyarázkodásba, csakhogy visszaküzdjem magam a kénköves pokol legégetőbb bugyraiból, de egyetlen vészjelzés sem tűr halasztást, s én teljesen komolyan véve a helyzetet, azonnal rohanni kezdek a sürgősségi osztály felé. Egy pillanat törtrésze alatt szellemülök át szánalmas udvari bolondból, kötelességtudó, elszánt orvossá, az ereimben lüktető adrenalin nem engedi, hogy kétségeim támadjanak az adott beteg ellátásával kapcsolatban, szinte ösztönből cselekszem, s akkor sem hőkölök hátra, vagy veszítem el a fejem, mikor az ostoba tanuló leszedi a combartériára helyezett nyomókötést, engem pedig -főképp az arcomat-, pillanatok alatt beborít a vér, mintha csak egy jelenetet forgatnék a Fűrészből...
Mondhatjuk, hogy vakon tapogatózom a kezem ügyébe került érfogóval, amellyel nehezen, többszöri próbálkozások ellenére sikerül csak a bugyogó vértengerben megmártózva rálelnem a szóban forgó artériára. Valaki beüzemeli a mellettünk lévő szívót, hogy eltávolítsa az ér környezetéből a tócsaként összegyűlt vért, így sokkal tisztább rálátásunk lehet a helyzetre, meggyőződhetünk arról is, hogy jó helyre került-e az érfogó, elállt-e a vérzés. Egy perces megfigyelés után megkönnyebbülten sóhajtok fel, a vizsgálóasztalon támaszkodva, fejemet megadóan ejtve le.
-Rendeljetek neki legalább négy egység vért, és szóljatok az érsebészeknek. Meg egy takarítónak is. - Utasítom a vizsgálóban összegyűlt team-et, önmagamhoz képest egy elég határozott, szigorú hangnemet megütve, majd felocsúdok a hirtelen sokkhatásból, amennyire tudom, a mosdónál lesikálom az arcomra, karjaimra, nyakamra száradt vért, végül megnyomom a falon lévő gombot, ami a fotocellás ajtót működteti, és mielőtt befut a következő mentő, futólépésben az öltözők felé veszem az irányt, de ekkor szó szerint felakadok valakire.
-Elnézést, bocsánat! Minden príma, azt hiszem. - Nézek fel a doktorra, a kimondott szavaimat azonban K.O-val üti a szemeimben megcsillanó félelem, kétségbeesés, hangom remegése. Minden bizonnyal az arcomon, a gyors mosakodás ellenére is még itt-ott fellelhető vérpettyek -a hajamról, s a ruhámról ne is beszéljünk, amiket majd csak ezután a rémálom műszak után fogok tudni tisztára mosni-, a körmeim sáncaiba beleszáradt vörös testnedv így együttesen, nem keltenek valami bizalomgerjesztő látványt, ha valaki rám néz. Félve pillantok át dr Arvenson válla fölött, amint egy újabb mentőegység gurul be a váróba. Először csak az tűnik fel, hogy egy hordágyon két beteget is szállítanak, akik egymásnak háttal ülnek, és melegítőfóliával, pokróccal vannak letakarva.
-Mi a franc?! - Sziszegem döbbenten, csak úgy saját magam elé, bár mire a gondolat végére érek, már nem vagyok benne biztos, hogy nem mondtam ki hangosan is amit gondolok a helyzetről.
-Jöjjön velem! - Egy ismeretlen, földöntúli erő húz a vizsgáló irányába, ahova a hordágyat begurították, futólépésben szaladni kezdek, észre sem véve, hogy közben megragadtam a doktor karját, miszerint jó lenne, ha ő is velem tartana.
-Oké, ilyet még biztos nem láttak. Ha felkészültek, leveszem a takarót. - Folytja belém a szót a mentős, még mielőtt elkezdhetném kioktatni őket arról, mennyire veszélyes dolog egy hordágyon, rögzítés nélkül két beteget, ráadásul ilyen pózban szállítani. Tanácstalanul, már-már kérdőn pillantok fel a -remélhetőleg-, mellettem álló dr Arvensonra, majd ugyanilyen értetlenül a mentősre, kíváncsian vonva fel szemöldökeimet is hozzá, mire a társa -mintha csak valami cirkuszi produkciót mutatna be-, lerántja a takarót a betegekről, akik láttán úgy érzem, mintha kihúzták volna alólam a talajt. Kicsit meg is szédülök, s ahogy egy-két lépést hátrébb tántorodom, meg is lökve egy, a hátam mögött lévő fém készenléti kocsit, amin megannyi orvosi műszer kapott helyet, bele kell kapaszkodnom a mellettem álló traumatológusba. Egy, a húszas évei elejében járó párról van szó, akik szintén az egyik buszon utaztak, s mivel máshol már nem volt szabad hely, ezért két, egymásnak háttal elhelyezkedő ülésen ültek, és az ütközés következtében, a buszból egy leszakadt hosszú fém elem mindkettőjüket felnyársalta. Jobb oldalon, a lány mellkasán, nem sokkal a kulcscsont alatt fúródott be, és a fiú bal oldalán, majdnem ugyanezen a ponton találta meg a kijáratot, ezzel átszúrva mindkettőjüket. Időközben többen is beözönlöttek eme szenzációra a vizsgálóba, de révén, hogy mi érkeztünk elsőként, mint orvosok, a mi kezünkben van az eset. Őszintén, fogalmam sincs, mi legyen a következő lépés, teljesen elvesztem.
-Peternek azért van szüksége egy kis oxigén támogatásra. - Céloz a mentős a srác orrában lévő kanülre. -...mert a helyszínre érkezéskor nehézlégzése volt, azt gyanítjuk, hogy a cső talán érinti a tüdejének egy részét, de hát ezt ugyebár csak valamilyen képalkotó vizsgálattal fogjátok tudni megállapítani biztosra. Sok sikert! - Ezzel megveregeti a vállam, és tovább állnak, én meg próbálok valamiféle mosolyt erőltetni magamra, hogy ez a két szerencsétlen ne pánikoljon még jobban. Pedig én is legalább annyira kétségbe vagyok esve, mint ők.
-Helló, dr Kingston vagyok. - Kezdem egy bemutatkozással, majd közelebb lépek hozzájuk, számítva rá, hogy dr Arvenson is így tesz, és közelebb hajolva a pároshoz, alaposabban is szemügyre veszem a kettejüket felnyársaló fémet.
-Minden rendben lesz, valahogy szétszedünk titeket. - Próbálok pozitív maradni, de még én sem vagyok benne biztos, hogy hogyan lehetne ezt a szétválasztást biztonságosan kivitelezni, ezért tanácstalanul, némán dr Arvenson segítségét kérve, oldalra sandítok rá, majd vissza a párra.
-Azt hiszem, hogy mindenképp szükség lenne arra, hogy lássuk, odabent mi a helyzet, érint-e valamilyen főbb szervet a cső. Az MR és a CT nyilván szóba se jöhetnek, hiszen mind a kettőnél be kell feküdni a gépbe, de a röntgen talán működhet. A röntgen sugár kimutatja a fémet. Mit gondol?! - A végét már egyértelműen dr Skandináviának intézem, mintegy megerősítésre várva részéről.
-Nem, azt nem engedem! - Vágja rá váratlanul a lány -akiről időközben kiderült, hogy Emilynek hívják-, én pedig döbbenten, zavarodottan hátrébb hőkölök.
-M...miért?! - Ennyit tudok csupán kinyögni.
-Terhes vagyok, pont ma töltöttem be a harmincadik hetet. Nem engedem, a röntgen sugarak károsítják a baba egészségét! - Szemeim akkorára nyílnak, hogy csaknem beterítik az egész arcomat. Egyrészt, mert a lányon lévő dzseki alatt eddig fel se tűnt, hogy egy terhes has lapul, másrészről, a tanácstalanság teljesen földhöz vág, hogy most mégis mi a francot fogunk csinálni?!
-Húzza le a kabátomat, ha azt hiszi, hogy hazudok! - Utasít hisztérikusan, én pedig megfontoltan közelebb lépek hozzá, és végrehajtom a kérést. A cipzár mögött valóban egy igen szépen kikerekedett pocak rejtőzik, én pedig le sem bírom venni a tekintetemet róla. Most már nem csak kettő, hanem rögtön három életért is felelősek vagyunk.

     Sylvanus&Iris

"Egy embert az minősíti, miként kezeli azokat akik felett hatalma van."

-Nem, ne haragudjon, de nem írhatják ki valamire, hogy vegetáriánus, amiről egyértelmű, hogy nem az!
-De hát nincs benne hús!
-De sajt van benne!
-A sajt mióta hús?!
-Ez a gnocchi maximum lakto-vegetáriánusnak felelhet meg. De semmiképp sem vegetáriánus, maguk rosszul írták ki már megint. Ez megtévesztő! Olyan, mintha a cukros süteményre azt írnák ki, hogy diabetikus. Aki cukorbeteg, akár bele is halhat, ha megeszi!
-Doktornő drága, nekem erre nincs időm. Kígyózik maga mögött a sor. Döntse már el végre, hogy kell-e ez a rohadt gnocchi, vagy arrébb tolja a formás kis seggét és enged másokat is sorra kerülni.
-Nem kell a rohadt gnocchija, és ha még egyszer megjegyzést tesz a formás seggemre, vagy bármely másik testtájékomra, egyenesen a HR-hez fogok fordulni. - Lábujjhegyre kell pipiskednem, hogy legalább az állam túllóghasson az engem, és a másik oldalon álló sörhasú, bajszos főszakácsot elválasztó pult fölött. Szúrós tekintettel nézek farkasszemet a középkorú fickóval, aki igazán elégedettnek tűnik az imént nyújtott teljesítményével.
-Frederica Mercury, haladjál már, nem érünk rá egésznap! - Hangzik egy epés megjegyzés a mögöttem tornyosuló tömegből, mire a legtöbben gúnyos röhögésbe kezdenek. Egy éve még nem álltam volna le ilyen dolgok miatt vitatkozni, konfliktusba keveredni. Egy éve még megríkatott volna az iménti beszólás, de ma már mondhatni teljesen más elveket vallok, kinyílt a szám, mert ebben a rohadt világban, ebben az elkorcsult társadalomban másképp nem fogsz tudni nyeregben maradni. A tálcám végül üresen marad, s egy igen fülsértő csattanással vágom le azt a pultra. A régi szakács ezerszer kedvesebb volt, akadt némi fogalma az allergénekről, illetve egyes étrendekről, és a szája sem árasztott ilyen förtelmes bűzt...
-Francba... - Dühöngök szinte már csak magamban, az orrom alatt, miközben a nem sokkal arrébb elhelyezett kis kávé sarok felé veszem az irányt. Legalább egy matchát had vegyek már magamhoz mielőtt visszavonulok az "egy hónapja rávertem a kisujjamra a kalapáccsal" című, roppant fontos, mindenképp sürgősségi ellátást igénylő esetekhez.
-Tökre igaza volt, Dr.Kingston. - Hebegi a tőlem legalább egy tízessel fiatalabb lány a pult mögül. Teljesen meghökkenek, hirtelen felszáll az agyamra telepedett vörös köd, akkor meg aztán egyenesen könnybe lábadnak szemeim, mikor "a vendégem" felkiáltással, egy szívet melengető mosollyal visszacsúsztatja a kávém árát. Megkönnyebbült sóhajjal fordulok el a pulttól, tekintetem máris szabad asztal után koslat, mikor is belefúródik egy fehér köpenyes alak hátába, aki nem más, mint az új, beugrós, fura nevű traumatológusunk. A nővérek, de még egy-két adminisztrátor, doktornő is rendre összesúgnak a háta mögött, a doki azonban minden alkalommal helyén kezeli a dolgokat. Kissé hűvösen, kissé cinikusan. A lényeg, hogy nem ad esélyt az alaptalan pletykáknak. Valóban jóképű, talán a szemei azok, amelyek legelőször megragadják az ember figyelmét. Az udvarias modor, a szakképzettség, elhivatottság már egy más kérdés... De akkor mégis mi a baj vele? Hiszen látszólag tökéletes. Valaminek lennie kell. Makulátlan ember ne létezik. Csendesen, szinte észrevétlenül somfordálok háta mögé, mindkét kezemmel szorongatva a poharat, csakhogy valamivel uralni tudjam kezeim nyughatatlan remegését. Több kísérletet is teszek arra, hogy megszólítsam, másodpercek telnek el azzal, hogy csak tátogok mögötte, mint valami partra vetett hal, ami már az utolsókat rúgja, végül összeszedem minden bátorságom és megszólítom. Talán nem a legjobb módon, de már nincs visszaút...
-Hello Dr. Arvenson! - Nem a leghivatalosabb megszólítás, de mégsem úgy hangzik, mintha minden hétvégén a gördeszkapályán bratyiznák egy szál bláz mellett, amin ketten osztozunk.
-Iris Kingston vagyok. Sürgősségi is intenzív osztály. Habzsolom az élvezeteket. - A végét próbálom elviccelni, hogy ne láthassa rajtam ahogyan nettó kétszázzal teker a szívem, de mikor a kezem helyett az eldobható papírpoharat nyújtom felé zavaromban, akkor úgy érzem, már ennél lejjebb nincs. Miért történik ez?! Miért kell minden első találkozásomnak totál égőre sikerülnie?! Mi a bajom??? Khm... na jó, figyelj ide kisanyám, szedd össze magad! Végzett szakorvos vagy, ne csinálj úgy, mintha még mindig Bratz babákat gyűjtő kiskamasz lennél!
-Ömm... nem azért jöttem ám, hogy én is megkörnyékezzem, mint a többiek! - Újfent felnevetek zavaromban, töretlen jókedvem azonban csak addig tart, amíg rá nem jövök miket hordok össze már megint.
-De ha egyszer traumatológusra lesz szükségem, csakis a maga kezeire fogom bízni magam. - Mentem a menthetetlent.
-Csak azt akartam mondani, hogy mennyire nagyszerű volt, ahogy múltkor annak a várandós nőnek reponálta a kulcscsont ficamát. Nem is maga a művelet volt nagyszerű, inkább a kommunikáció. - A betegek minden esetben halálra vannak rémülve, még a legbanálisabb problémától, betegségtől is képesek a legtöbben azonnal pánik hangulatba kerülni, sokunknak nincs türelmünk ahhoz, hogy nyugodtan kezeljük ezeket a helyzeteket. A legtöbbünk érzelemmentes robotpilóta üzemmódba kapcsol, nem magyarázza el a betegnek a rengeteg latin kifejezés helyett érthető, emberi nyelven, hogy mi a baja, és mi várható, inkább elkönyveli magában a pácienst hisztisnek, és sokszor rutin szerűen végzünk el olyan beavatkozásokat, amik másképp is kivitelezhetőek lennének. Különösen a traumatológusok durvák, mind a modoruk, mind pedig a mozdulataik. Megdöbbentő volt látni, hogy Dr. Arvenson milyen nyugodt és türelmes volt, ezzel nőt is megnyugtatva.
-Kér egy...? - A mondatom utolsó szavát belém fojtja a telefonom pittyegése. Minden hívásnak külön jelzése van, ezt a jelzést még ezelőtt sose hallottam, és mindig azért imádkoztam, hogy ne is kelljen soha hallanom... A vér szinte megfagy az ereimben amint szép sorban a kantinban ülő majdnem összes orvos telefonján -köztük a mellettem álló Dr.Arvensonén is-, ugyanez a jelzés kezd sivítani.
-Tömegbaleset. - Bukik ki belőlem, s a félelemtől, ugyanakkor a véremben száguldó adrenalintól kitágult szemekkel fürkészem a traumatológust. Ám mindez nem tart tovább néhány másodpercnél, nem hagyok magamnak sok időt a pánikra, futva indulok el a sürgősségi irányába, útközben kihajítva a legközelebbi kukába a matchámat. A liftek hamar megtelnek, így a lépcsőt választom, annyira pörög az agyam, hogy nem is igazán realizálom, hogy Dr.Arvenson hozzám csapódott-e, vagy ő már valahol máshol jár. A sürgősségire befutva teljes káosz fogad. Az a fajta amihez még talán soha nem volt szerencsém ezelőtt. Mindenki fejvesztve keresi a helyét, az adminisztrációs pult hangosbemondójában a betegek türelmét kérik, ugyanis frontális karambol sérültjeit fogják az elkövetkezendő percekben a sürgősségi osztályra szállítani. Biztosítják továbbá arról is a régóta itt várakozó pácienseket, hogy a súlyos állapotú betegeket így is maradéktalanul elfogják látni, de aki halasztható probléma, panasz miatt érkezett, az menjen haza. Ezen többen elégedetlenül felhördülnek.
-Mi történt?! - Fordulok értetlenül, aggódó ráncokkal homlokomon a mellettem toporgó medikus felé.
-Frontális karambol, két busz ütközött. Az egész Brooklyn hidat lezárták. Sok a súlyos sérült, az életveszélyes és állítólag az egyik busz sofőrje a helyszínen életét vesztette. Nagyon izgi!
-Izgi?! - Rivallok rá teljes döbbenettel, rosszalló arckifejezéssel, amit látva mintha elszégyellné magát.
-Inkább szörnyű! - Javítom ki, majd a tömegben Dr. Arvenson arcát kezdem keresni, mintha nem is tudom mit várnék tőle. Néhány biztató szót, egy kedves mosolyt?! Ekkor kivágódik a sürgősségi osztály fotocellás ajtaja, és pont mint a filmekben, egymás után özönleni kezdenek be a  mentőegységek, hordágyaikon különböző súlyosságú sérültekkel.
-Ötven éves férfi, a helyszínen újraélesztettük, intubáltuk, nem sokkal a nyaki ütőere mellé fúródott be egy, feltehetőleg a szélvédőből származó üvegdarab, nyomókötést alkalmaztunk, de nagyon vérzik. - Hadarja a mentős, ez idő alatt többen is bezsúfolódtunk a kicsiny vizsgálóba, és az én irányításommal könnyedén, egyszerre áthúzzuk a beteget a vizsgálóágyra.
-Egy-két-há' és! - Számolok, majd éppen csak annyi időre fordulok el, hogy gumikesztyűt húzzak, és mire a mozdulatsort befejezném, már érzem is ahogy az arcomba, szemembe spriccel a friss, piros artériás vér. A sokktól köpni-nyelni nem tudok, éppen csak annyira kitörlöm alkarommal a vért a szememből, hogy legalább lássak valamit, nem kezdek el azon pörögni, hogy ki volt az az agyatlan idióta, aki a látszólag jó szolgálatot teljesítő nyomókötést leszedte a spriccelő nyaki artériáról. Ösztönösen cselekszem, sose gondoltam volna, hogy erre valaha képes leszek pánikhelyzetben, de most mégis itt vagyok, nem gondolkozom, nem akarom fellapozni a szakkönyveket, hogy megoldást keressek az életveszélyes állapot megszüntetésére, vakon, a beteg nyakát körbefonó vértengerben tapogatózva keresem a nyakiartéria nyomópontját, s amint mutatóujjammal rátalálok, elkiáltom magam.
-Valaki hozzon egy kurva érfogót, MOST! - Kiáltom túl határozottan a felajzott tömeget.

öltözet

zene

helyszín