A mai napom is hol kezdődik? Na hol? Hát nem máshol, mint a kórházban, ahol Sharon fekszik éppen, mert egyszerűen nem képes felépülni a betegségétől, és egyik kórból a másikba esik. Nagyon rossz érzés ezt látni, és végigasszisztálni, mert körülbelül úgy érzem hogy kézen fogva sétálunk a temető felé, és mindig olyan morbid az egész. A hideg fehér kőfalak között sétálok a kórterméhez és hoztam neki egy egész szatyorni ezt meg azt, amit legutóbb is evett, de ahogy belépek, el is halkulok. Alszik. Nincs szívem felkelteni, így csak csendesen, lábujj hegyen elpakolok neki, és az ágy mellé húzott karfás kis fotelszékbe telepedve figyelem halvány vonásait. Egyre sápadtabb és sápadtabb pedig tudom hogy itt mindent megtesznek érte, és a legjobb kezekben van. Megsimítom az arcát, és puszit nyomok a homlokára, majd később visszajövök ha ébren lesz, és kifelé menet még megállok az automatánál egy kávéért amikor észreveszem Keirát. Már egészen összebarátkoztunk sajnos. Sosem jó ha az ember régi ismerősként köszönt egy kórházban dolgozó ápolót vagy orvost, de úgy tűnik nekünk ez jutott ki. Bár volt már elég szar az életünkben és végre helyre rázódni látszott minden de... Végül mégis a legnagyobb pofont kaptam az élettől amit csak lehet. El fogom veszíteni Sharont mert egy betegség nem válogat. A közeledő nőre pillantok, és látom hogy észrevett mert felém jön. Elmosolyodom, mert hazudnék ha azt mondanám hogy nem kedvelem, és nem érzek valami furcsát minden nap. Sharon is erős, mert még mindig mosolyog és nem adja fel, de Keira is erős, csak máshogyan. Ápoló és nem egyszerű ennyi beteg ember között mosolygósan közelekedni, mert ..... nem az. - Keira! Megint itt vagy? Kezdem azt hinni hogy nincs is otthonod, mert itt élsz a nővérkeszobában - fogadom kedvesen, de tény hogy elég gyakran látom, és szerintem egy kezem meg tudnám számolni hogy hányszor láttam Sharon mellett másik nővért. Kihasználom az alkalmat hogy nem koncertzünk és tudok jönni majdnem mindennap. Felváltva persze Sebbyvel mert ő is megkedvelte a barátnőmet aki hát... lássuk be. Visszautasított. Valahol, megértem miért de valahol meg... - Mi a helyzet? - kérdezem tőle, ahogy visszarántom magam a földre és nem gondolkozok előre. Nem, nem bírnám ki.
Vannak napok, amikor komolyan elgondolkozom, miért is nem mondom azt a túlóra lehetőségére, hogy ülj rá az ujjadra és forogj rajta, de végül valahogy mindig beesz a fene a kórházba. Mint most is... aludtam, nem is tudom. Öt-hat órát? De lehet sokat mondok. Igazából a franc se tudja, éjszakából jöttem vissza így délutánra, mert mit ad isten? Még egy rettenthetetlen vadbarom hitte magáról azt, hogy ő az utak császára. ezzel csak az a baj, hogy egy buszt is megfektetett az árokba, nem csak magát, szóval sürgősen berendeltek mindenkit a plusz 40 ember ellátására. Szerencsére a többségük csak ficam, zúzódás és karcolás, de ellátni el kell őket, így jóformán már görcsbe vannak az ujjaim a kötözéstől. A kritikusabb állapotú betegeket már gondjaikba vették az eleve műszakban lévő kollégák, így rám és még két berendelt kollégára várt a maradék pár tucat visítozó ember lekezelése és lenyugtatása. Beletelt jó pár órába, mire végigzongoráztuk őket, de most mindenek előtt. Kávét. Valaki adjon kávét mert bajok lesznek. A kis narancsos pénztasimat szorongatva araszolok az automata felé, matatva benne apróért, mikor a szemem sarkából észreveszek egy kellemes és fájdalmas üdefoltot a napomban. - Szia Sean. Jaj, ne is mondd... alig látok ki a fejemből... - Legyintek kelletlen, hiszen tény, 99%-os esélye van velem összefutni a kórházban, mert javarészt tényleg indig itt vagyok. - Otthonom az van, csak életem... na az nincs.- Nevetek fel kissé kesernyésen, és odatotyogok hozzá. Nem kell megkérdeznem mi járatban, hova jött vagy miért. Pontosan tudom az okokat és a miérteket, sajnálva őt, Sharont és magamat is pillantok el a lány szobájának ajtaja felé. - Semmi jó... behívtak egy májerkedő autós miatt. Most végeztünk a nem tis tudom mennyi utas ellátásával és meghalok, ha nem jutok kávéhoz. - Nézek a gépre vágyakozva, így ha ő már végzett lépek is oda egy jó nagy adag és cukros lattét kunyerálni a jó öreg géptől. - És veled mi újság? Nincs most koncert kilátásban? Mostanában még többet látlak itt.-
Túl hosszú ez a nap ahhoz hogy máris vége legyen, de hagyom aludni Sharont, mostanában úgyis olyan legyengült, és egyre inkább ilyen élő szellemre kezd hasonlítani és nem szívesen látom, mert csak összeszorul a szívem, de mindig vele maradok ha lehet és nem tagadom hogy szeretem őt. Kitartok mellette amíg csak lehet de kezd elfogyni az erőnk. Az övé is meg az enyém is. Mindenesetre most szerzek kávét, aztán visszamegyek és ott fogok szobrozni az ágy mellett. Igen ez lesz a terv, és neki is látok, de megakadályoz valami, azaz valaki. Keirát veszem észre ahogy közeledik, és kiegyenesedve mosolygok is egyet felém ahogy mellém ér. Igazán csinos ég a fehér nővérke ruhában is, pedig másban nem is igen láttam még. - Látom, elég álmos szemeid vannak, és nem tudom hogy bírod hogy ennyire pörögj mindig - jegyzem meg könnyedén, ahogy nekidőlök a kávégépnek. Lazán, nekem megvan már a kávém, - Oh ez ismerős. Nekem is van egy lakásom, de kábé szökőévente egyszer lát engem, mer tmindig máshol vagyok. Még szerencse hogy jó szomszédom van - kuncogok, és ideengedem hogy ő is nyomhasson magának kávét. Ez olyan fajta gép, ami megőröli a kávét, és úgy adja ki. - Uhh, az remekül hangzik, nem tudom hogy bírod ezt energiával de tényleg. Minden elismerésem hogy nem csak Sharont ápolod hanem a többiekkel is foglalkozol akik beesnek az utcára. Jó, tudom ez a munkád de akkor is - mosolyodok el kedvesen, ahogy szinte koccintásra emelem a pohárkámat. - Ahha, most stúdiózni fogunk, de addig még van egy pár napom és ki akarom használni hogy vele lehessek. Nincsenek illúzióim, és tudom hogy több időt tölt itt min otthon, és a macskája már gyakorlatilag Sebbyé - sóhajtok fel ahogy hátraigazítom az amúgy is rövid hajamat. Van elég gondom, és nem tudom meddig lehetek még itt. Nem bírok ide járni, mindig egyre nehezebben indulok el, és megyek el innen.
Nem is tudom, hogy a most történtek a jó nap, vagy a rossz nap kategóriában kellene hogy legyenek. Igazából, valahol mindkettő, elvégre a szívem bukfencezett egyet, amikor megpillantottam, most pedig gyönggyé zsugorodva akar megpusztulni odabent. Mert másról nem tudunk beszélni... Egyik kezemmel a hajamhoz nyúlok, egy tincset tűrök a fülem mögé vissza. Kicsit csapzott vagyok, fáradt és cseppet sem szépek a karikák a szemem alatt. De hisz... miért is számítana mindez? Csak egy ápolónő vagyok. Csak ez és más semmi. - Ehehe, nagyon egyszerű. Csalok. - Intek a fejemmel az életmentő kávégépre, hiszen a nektárja nélkül bizonyosan már hulla lennék. Mármint, mozdulatlan hulla. - Hát.. végtére is csak ezért vagyok itt.- Pillantok fel rá kissé fájdalmasan, de igyekszem leplezni egy széles mosollyal. Odalépve a géphez már tolom is bele az aprót és alaposan feltolva a cukorszintet, már hívom is a kávémat. A sípolásig le sem tudom venni a szemeimet az arcáról, a szája szegletéről, a fájón csillanó szemekről... és valami hihetetlen bűnt érzek a vállaimra csüccsenni. A kivett kávét felemelem én is, talán véletlen, talán nem, hogy a kezeink egy pillanat töredékéig összeérnek. - Ez is elég mozgalmasnak hangzik. Ha nekem itt kimerüléssel bekerülsz az osztályra, tuti megbüntetlek egy beöntéssel. - Kuncogok fel egy kicsit, aztán piroskás arcom a kávéscsésze mögé rejtve kortyolok párat. Mégis.. mi a francot csinálok... És persze, megint ott vagyunk, ahol a part szakad. A mi partjaink nem érnek össze.- Tudod... azért figyelj majd a testvéredre is. Nemegyszer szaladt már be ide vele, mikor Sharon rosszul lett. Egy napot tölthetnél vele is. Addig.. addig én vigyázok rá.- Pillantok el a szobák irányába. Torkomban gombóc, ajkaimon megadó mosoly csücsül. Tudom, hogy lehetetlen, de bárcsak ne fájna nekik... ami bizonyosan fog.
Szinte már hazajárok ide, és minden alkalommal egyre kisebb a gyomrom ahogy belépek, és egyre inkább meghasad a szívem amikor kilépek innen, de nem tehetek mást. Most már csak idő kérdése hogy ez a fránya betegség mikor viszi az el én imádott kedvesemet akiért a rocksztár életformát is moderáltam egy kicsit és nem dugom be minden lukba a farkam hiszen itt van nekem ő, de már lassan ő sem, én meg akár papnak is felcsaphatnék. Istenem, mikre nem gondolok! Haldoklik, én meg arra gondolok milyen régen szexeltünk, hát miféle ember vagyok én? Pláne miféle vagyok, hogy Keira láttán automatikusan mosolygok, és a testem is kész lenne közelebbi kapcsolatot létesíteni vele, hiszen elképesztően vonzó nő. Térj már észhez Sean! - Ez szerintem már nem csalás hanem sürgősségi ellátás ahogy így elnézem - mosolyodok el könnyedén ahogy figyelem hogyan szereti a kávét. Én is sok cukorral iszom, mert ez a gépi adag valahogy lófasz mennyiség. Nem olyan kávé amire szükségem lenne, és neki sem. Majd legközelebb hozok neki egy rendeset innen a közelből. - Csak ezért? Ugyan már Keira. Életeket mentessz meg, még ha nem is vagy orvos akkor is, és a betegek téged látnak napi szinten nem őket - intek a fehérköpenyes, sztetoszkópos alakok felé akik elmennek mellettünk. Nem ismerem őket, és nem igazán szeretném ha már itt tartunk. Sharon kezelő orvosát persze tudom, de ez is elég szomorú jelenség. Összeér a kezünk egy pillanatra és a kémiai reakció elindul, és erővel kell magamra szólnom hogy ne tekintsem ezt semminek. - Oh ez a veszély nem fenyeget, bírom én a kiképzést rendesen, nem ma kezdtem az ipart. Nem kockáztatom meg a seggem épségét - nevetek fel ahogy a pirosodó arcát figyelem. Én nem veszem magamra az ilyesmit. A zenekarral is gyakorta szívjuk egymás vérét mindenfélével, és a legközelebbi orvosi cucc az a Sebby manőver lesz. - Figyelek rá is, de kedves hogy aggódsz érte. Sebby egy hatalmas melegszívű óriás - hiszen ez tény. Aztán kicsit kevésbé kedvesen folytatom. - De ettől még tegnap úgy elvert GTA-ban mint a kutya... - teszem hozzá hiszen együtt voltunk és játszottunk, filemztünk és kicsit semmit sem csináltunk. - Neked sem ártana némi pihenés és alvás - teszem hozzá, hiszen elég elcsigázottnak néz ki.
Valahol örülök neki, hogy most így véletlenül összefutottunk, máfelől meg basszus, pont most? Egy mezei hajléktalan jobban fest most nálam, nem is beszélve a méretes karikákról a szemem alatt, meg a két napja nem látott fésűt hajam miatt. Borzalmasan nézek ki, ez nem vitás, bár.. felesleges is volna csinosnak lennem, ugyebár. Ajh... kegyetlen a világ s vele együtt én is. A szavaira felkacagok, el sem tudja képzelni, mennyire fején találta a szöget. - Van benne valami, az az igazság. - Veszem el a kávét, miközben kihagy egy ütemet a szívem. Csak egy pillanat volt, csupán egy illékony képzelet, ahogy ujja, finom bőre az enyémhez ért. Csak egy fél pillanat, s mégis felég. - Lehet, de éppen ezért a hibásak is mi vagyunk mindenért.- Ez tény, ezen nem változtat semmi, hiszen a frusztrált, ideges hozzátartozók is a legközelebb álló emberen vezetik le a problémájukat, ezek pedig mi ápolók vagyunk. Őszintén szólva sokunknál úgy van, hogy a betegeinket amúgy imádjuk, de a hozzátartozók... na az más tészta. Azokat néha elásnám. - Én is így gondoltam, nem szeretnélek a kórházi ágyon viszontlátni. - Ellenben máshol, másmilyen ágyon.... hmmm... Ajj már, az a szemtelen gondolatgombóc ott hátul a fejemben! Sicc, sicce-sicc! Takarodj máshová. - Óh, értem. Ez...ez remek. Örülök, hogy nem feledkezel meg róla.- Egy kicsit kelletlen vakarom meg az arcom szélét, most tök olyan, mintha bele akarnék kotnyeleskedni az életükbe, pedig... hát... hagyjuk is. - Ugyan, ráérek. Majd alszom a síromban. Addig is annyi embernek segítek, amennyinek tudok. igaz így ugrott a szabadnapom, de hát... úgyse csináltam volna semmit. - Meg mondjuk a szomorú tény, hogy e mellé a munka mellé barátok nem férnek, de még egy hörcsög se. Ahhjahj, milyen jó lehet a karjai közt szundizni... Gyá, basszus! - Lassan elkezdődik a körvizit, szóval mindjárt fel lesz keltve mindenki, nyugodtan bemehetsz hozzá. Tíz perc és mennek az orvosok is.-
Nem számítottam rá hogy összefutunk itt a folyosón, de ha már így alakult, akkor megállok vele beszélgetni egy kicsit, hiszen mindig ő van Sharon mellett amikor itt vagyok. Az egyik legjobb nővérke szerintem az egész kórházban és az egész országban ha bárki engem kérdez. Olyan figyelmes, és néha bevallom ott felejtem a szemem rajta és utána mindig napokig rosszul vagyok magamtól, hiszen Sharon olyan nemes és csupaszív. Nem tudok eléggé bánkódni miatta hogy ilyen gondolataim vannak de egyszerűen néha csak nem gondolkozok reálisan. Aztán meg mindig esz a fene hogy tisztességtelen seggfej vagyok és nem tudok eléggé gondoskodni róla. Nem sokára itt fog engem hagyni, és ennek a lehetőségnek az eljövetele demoklész kardjaként lebeg a fejem felett és a banda felett is. Mindenki szereti Sharont, és ő is szinte részese a bandának hiszen oly régóta van velünk. - Néha én is annak érzem. Egy hatalmas bögre kávé reggel néha életet ment. Hogy az enyémet vagy másét az már más kérdés - mosolyodom el hiszen nem vagyok én sem egy szent és van amikor elviselhetetlen dög vagyok, mert nem vagyok ébren és nem kapok kávét. - Igen, ez sajnos benne van, de szerintem akkor is az egyik legnemesebb dolog ez, még ha néha elég hálátlan is. Nekem sosem volt hozzá belső erőm hogy orvos legyek - teszem hozzá ahogy odaadom neki a kávéját és egy pillanatra érzem az ujját az enyémnek nyomódni. Kellemes érintése van a bőrének még ilyen rövidke és kis felületen is, és megborzongok tőle. Istenem, de jó lenne! - Oh nem, elég széles a hátam, és nem kényelmesek nekem ezek a szűk ágyak - vigyorodom el, mert ez tény és való hogy kényelmetlenek, mert eléggé nagydarab vagyok, ebben nagyon is hasonlítok a testvéremre. Ő sem éppen egy kis darab ember és nem is lesz szerintem sosem kisebb ennél. Akkor aggódnék ha az lenne mert az azt jlentené hogy beteg. Utálom amikor a bátyám beteg, mert aggódom érte. - Nem feledkezhetek meg, hiszen ő az egyetlen testvérem, a legfontosabb lény a világon. Érte.... érte bármit feladnék, még az életemet is - mosolyodom el, mert ez sokkal mélyebb dolog mint amit bárki iránt éreztem valaha is. Sebby az életem legszebb része. - Szeretem a bátyámat mindennél jobban, és tudod.... azért jól esik hogy aggódsz érte, de komolyan - mosolyodom el, és megfogom a kezét, mert sokat jelent hogy még érte is aggódik, nem csak Sharonért és értem. Nem is tudom mi lesz velem ha Sharon meghal és nem jövök ide többet mert.... Keira itt van. Miért gondolok rá úgy hogy.... nem kellene. Hiányozna és ez megriaszt egy kicsit. Gyönyörű nő de... nem lehetek.. nem tehetem Sharonnal... - Ne emlegess sírt, így is szükség lesz egyre hamarosan, és már kivagyok tőle hogy Sharon vágyait hallgassam - fakadok ki egy kicsit talán jobban mint akartam. - Az esküvőnket kéne tervezgetnünk, az esküvőnket! Nem pedig a saját temetését... - zuhan meg a vállam egy kicsit, hiszen néha nem tudok mit kezdeni ezzel és az egész világra haragszom, és minden sejtre és génre ami el akarja venni tőlem őt. - Igen. Mindjárt, csak.... csak össze kell szednem magam hogy ne lásson így - hiszen mindig kiszúrja ha zaklatott vagyok, és ha ideges. Ez a nő... csodálatos feleségem lehetett volna.
Igyekszem úgy tenni, mintha semmiféle mély benyomást nem tenne rám lehengerlő jelenléte, de őszintén szólva baromi nehéz még magamnak is hazudni ezzel kapcsolatban. Mindeközben esélyem sincs figyelmen kívül hagyni markáns arcélét, pajkos mosolyát, huncut pillantását mellyel egy örök gyerek vásottságával figyel rám. Ahh... kegyetlen világ. - Ahaha, ez jó, ezt eddig nem is hallottam, de nagyon találó. - Nevetek fel jóízűen, mert tény és való, lehengerlő humora van. Sajnos vagy sem. Inkább talán az utóbbi, de ettől függetlenül igazat kell adnom neki. A kávé tényleg életben maradási kérdés. Nekem mindenképpen, elvégre már követni sem tudom, hanyadik hosszú műszakomat tolom. Talán jobb is, hogy nem tudom... Bár biztos néznek a bérszámfejtők, hogy hol a francba van az életem. Nos, egyszerű... nem nagyon van. - Hát... azért valljuk be, helyette visongásra készteted a tini lányokat és a lépteid nyomát lesik bizonyos körökben. Azért ehhez is kell elhivatottság. Én biztos agyvérzést kapnék, ha ennyire lesnék minden mozdulatom. - Bár, ha egészen őszinte akarok lenni, az oldalához simulva, mosolyogva még nekem is menne ez a része... Basszus, hagyd abba! - Na hát az bizony igaz, azok közé a vállak közé bárki kényelmesen elférne.- Talán egy leheletnyit csalódott a hangszínem, de igyekszem egy kis krákogással és kávéivással palástolni. Csak.. ki volt száradva a torkom, igen. Ez a válasz. A tökéletes hazug válasz. Figyelve a szavait végül arra jutok, hogy egy kaptafa mindkettő. Rém cukik, de hát... mi közöm van énnekem ehhez. Na, hát pont annyi, hogy semennyi. Saját magamat szívatom, tiszta hülye vagyok. Arra persze kicsit zavarba jövök, hogy jól esik neki a..hát.. törődésem? Kicsit talán bele is pirulok, de újfent elbújok a kávés pohár mögé. Az ég áldja a kávé feltalálóját holtában is. - Nem tesz semmit.. tényleg, igazán... a hozzátatozók állapotát is figyeljük. - Pirulva figyelem lopva a kezeinket, ahogy sután összefonódnak. Annyira fájdalmasan szép látvány... Mondjuk... én talán egy kicsit jobban is figyelek rájuk, mint kellene, főleg ami őket illeti. Úgy, de úgy meg fogom ütni a bokámat, hogy öröm lesz nézni azt a taknyolást, de... hiába tudom.. nem tudok távol maradni tőle. Nem akarok, pedig muszáj lesz. Lehet... beszélnem kéne az osztályvezetővel egy áthelyezésről. Eme gondolat el is tűnik abban a pillanatban, ahogy óvatlan szavaimra Sean kifakad. Szó szerint megijedve kapkodom pillantásom a vonásai között, hirtelen azt se tudom mit mondjak, csak billegek kínomban a sarkaimon, mire - jobb ötlet híján- a kávét eltartva magamtól mellkasának feszülök s jobb tenyeremet legyezőszerűen a lapockájára csúsztatom. Így fogom ölelésbe. Tiszta hülye vagyok... ez önkínzás! - Ne haragudj! Sajnálom. Sajnálom... sajnálom...- Suttogok a végére, de még mielőtt túl sokáig ragadnék bele ebbe a cukormázba, inkább elpattanok onnan, mint egy fészektől menekvő szikra és kissé zavarban talán, de körbemutogatom, hogy vizit lesz. Vagy mi. - O-oké, rendben, akkor majd ott, izé, találkozunk.- Hadarom el heherészve és elsprintelek onnan. Egek, hogy lehetek ennyire idióta?! Tiszta gáz, tiszta égő, most tuti megutált! Basszus! Ja... na.. nem mintha számítana... mindettől függetlenül tehetetlen kínomban lehúzom egybe a kávét, megégeti a nyelvem és kelletlen megyek a jegyzeteimért, hogy körbevezessem a dokikat a pácienseken. Mert ezek amúgy semmit sem tudnak fejből, mondjuk, egy beteget átlag napi öt percre látnak, vagy kicsit többre, ha műteni kell. Ebből a szempontból inkább ne is ismerjék őket. Mindenesetre a vizit megkezdődött, jártuk szépen sorba a szobákat, mígnem Sharonéhoz érve, gombóccal a torkomban lépek be. Remélem már nincs itt! Tiszta gáz...
Egyre nehezebb itt lennem, é szívem szerint menekülnék messzire. Ez a hely megmérgez engem és tönkretesz fizikalag és mentálisan is. Elfáradok és a hangulatom a béka valaga alá esik sok száz mínusszal. Betegség és szomorúság ami ide köt és fáj az is hogy Sharonnak ezen a szomorú helyen kell élnie szinte hiszen itt többet van mint otthon vagy nálam, vagy Sebbynél. A szüleinél kitudja mikor jártunk utoljára, mostanában ők jöttek ide látogatni. Viszont Keira jelenléte legalább enyhíti kicsit ezt a nyomást és valahol örülök hogy annak idején ő kezdett el rendszeresen foglalkozni Sharonnal és az első sokkot sose felejtem el amikor berontottam a vizsgálóba koncertfelszerelésben acélos bakanccsal izzadtan és halálsápadtan. Azt hiszem akkor látott először kiakadva igazán. Frászt kaptam elég rendesen. - Nem? Pedig legalább olyan öreg poén mint én vagyok - kuncogok fel könnyedén, jó érzés kicsit kiszakadni a kórteremből és nem azon kattogni hogy mikor lesz az utolsó alkalom amikor idejöhetek és foghatom a kezét. Nyomaszt a tény, de Keira mindig próbálja oldani a hangulatot és ezt értékelem benne. - Nekem ez a természetes, mióta az eszemet tudom éneklek, és igazából pont Sebby miatt kezdtem el hivatásosan is csinálni mert ő bíztatott fel hogy jó a hangom és a nu metálban találtam meg az utam. A fotósok nem zavarnak és hálás vagyok hogy ilyen jó rajongóink vannak akik nem hisznek a szennylapokban szóval a banda hírneve is elég erős. Nem hisznek el minden szemetet amit írnak rólunk és ha olyan a hír akkor úgyis mi is reflektálunk rá - fejtem ki kicsit bővebben a kávégp mellett állva mert nem is akarnék mást csinálni és nem akarnék más zenekar énekese se lenni. Tökéletes nekem ez a kis család. Az érzés és kötődés igazi. Csakis ez számít. - Na igen, hát kell a hely a hangomnak, és nem árt ha egy menő banda menő énekese eléggé menőn is néz ki - vigyorgok egoistán, de nem komoly és nem is szeretek ennyire beképzelt lenni de néha azért előbújik belőlem, főleg ha olyan a szitu és szét kell trollkodjam. Mert troll vagyok, valami nagy hegyi troll vagy nem tudom. - Persze, de tudom hogy ez nem tartozik a munkakörötökben és semmi nem kötelez rá hogy így tegyetek, de mégis... köszönöm hogy figyelsz a bátyámra, elég nehéz néha önmagával és örülök hogy nem én vagyok az egyetlen ember aki figyel rá - mosolyodom el, mert Sebastian egy hatalmas szeretnivaló medve, az ijesztő külleme ellenére nem egy vadember. Az sokkal inkább én tudok lenni, mert engem hamarabb önt el az agyvíz. Sokszor amúgy az öklöm is akkor lendül meg amikor a tesómra mondanak rosszat és teljes mellszélességgel kiállok mellette és beverem az orrát bárkinek. Pöccre indulok ha úgy van hiszen voltaképpen neki köszönhetem hogy most itt állhatok és kijelenthetem hogy a Lunar Eclipse énekese vagyok. A szavai ártalmatlanok, mégis elpattan bennem valami egy pillanatra hiszen nonszensz hogy egy ilyen fiatal gyönyörű nő a temetésére készüljön és ahogy megzuhan a vállam, hirtelen megérzem magam körül Keirát, és minden racionális gondolat hiányában ölelem magamhoz és temetkezek egy pillanatra a hajába. Minden erőmmel belekapaszkodom, pedig nemlenne szabad. - Sajnálom Keira, nem.. kellett volna... - szabadkozom én is, de valahogy nehezen szakadok el tőle és valahogy kelletlenül nézem ahogy elszalad mert a vizitre hivatkozik. Annyira ösztönös volt ahogy megöleltem, és olyan jól esett ölelni. Nagyon formás darab és így.... Megint akkut bűntudattal telepszem le Sharon mellé és figyelem sápadt vonásait és sírni lenne kedvem...
Ez annyira, de annyira szerencsétlen egy helyzet, hogy azt el sem tudom mondani. Adott egy rohadt helyes, vicces és kedves srác, akiért bomlanak a csajok és sajnos bomlok én is, de… De! A haldokló barátnőjét ápolom, akit feleségül akart venni. Valakinek odafent nagyon elbaszott humora van. Rólam meg aztán ne is beszéljünk, hogy képes voltam ilyen gerinctelen módon beleszeretni egy szenvedő, csupaszív lány őrülten helyes pasijába. Ezt pedig hiába tudom, hiába verem bele abba a hülye fejembe minden egyes istenverte reggel… amikor Sean itt áll előttem, mint egy aranyhal, elfelejtek mindent. Olyan sármos és vicces… most is suta mosollyal és szinte elbájolva figyelem őt, hallgatom minden szavát. - Jólvanna! Idebent nem úgy telik az idő. - Kacsintok rá cinkosan és nevetve, hiszen jobbára azt se tudom melyik napszak van, nemhogy milyen dátum. De a hónapokat is kb az évszakokkal lövöm be. Tudniillik vannak a dolgozom; a nem dolgozom, de túlórázok és az alszom egész nap napok. Figyelmesen hallgatom mit mond, valahogy túlságosan is érdekel minden, ami csak a szájából elhangzik. És mi mindent tudnék kezdeni azzal a szájjal… hajaj! Nem! Nem. Rossz Keira. Sicc. - Valahogy nem lepődtem meg. Mindig is látszott, hogy elég komoly kötelék van köztetek. ez a rész is prímán beleillik a képbe. - Mosolygom rá kér korty kávé között, elvégre... figyelve őket az az érzésem támad, hogy ha én is fiú lennék, akkor Rickyvel mi is valahogy így festenénk, mint testvérek. - Meg az arcodnak is... hihi.- Kuncogok bele egy kicsit az egoista megszólalásába, de neki még ez is jól áll. A helyzet az, hogy neki minden... szerintem még egy faragott tök is. - Túlliheged a dolgot... csak azt csinálom, amit mindenki más. - Legalábbis próbálom elmismásolni a tényt, hogy túl sokat foglalkozom vele velük. Mindemellett.. sikerült kiborítanom a bilit, és egy ideg tehetetenül nézem, ahogy kifakad, ahogy leolvad a mosoly sérmos arcáról, ahogy marcangolja magát... Annyira buta vagyok.. és még butább, mert ölelésembe vontam. Nem jelent semmit, nem jelent semmit, nem jelent semmit... óh bárcsak! - S-semmi baj, izé, én bocsi. Tudod.. a megszokás. Hehe... én most.. tudod.. meló!- Úgy nyargaltam el onnan, hogy ha ennél gyorsabb lettem volna akár egy tizedmásodperccel is, akkor teleportálásnak kellett volna hívni. Szörnyű vagyok, egy ostoba fruska, egy-egy... nincs is rá szó. Mikor a vizit odaérkezik, rá sem merek nézni, csak vázolom az adatokat, odaadom az ágy végén lógó kórtáblát a dokiknak, felírom amit mondanak, s egy szót sem szólok, csak a papírjaimat bújom. Enyhe főbiccentés, mikor megyünk, suta mosoly a falnak. Ma se jövök már erre többet... úgyis végeztem azzal, amivel behívtak. Utálom ezt a világot...
Kezdőlap
