• 2001 -  A nutella új reklámarca: Bájos mosolyával és csilingelő nevetésével Damarys White elvarázsolta a közönséget. A nutella új reklámarca édesapja legkisebb büszkesége. A sikeres üzletember, Nathaniel White második leánya meghódította a tévénéző közönséget!
  

• 2004 - Miss New York City, Junior: Damarys White nem csak elbűvölő szépségével, de lenyűgöző zongora tehetségével is beférkőzött az idei zsűri szívébe, s elnyerte a Miss New York City, Junior címet! A következő megálló az állami forduló.
  

• 2006 - A White család hölgy tagjai egymáshoz passzoló ruhában jelentek meg a New York-i divathét nyitóestéjén. A család legifjabb tagja, a 10 éves Damarys egy Chanelle kollekciót fog bemutatni a szerdai gyermekdivat bemutatón.
  

• 2010 - Barátság, vagy szerelem? Az idei év America’s Got Talent legújabb rock felfedezettje, a 18 éves Peter Gordon és a Business mogul Nathaniel White kisebbik leánya, a mindössze 14 esztendős Damarys White került lencsevégre, amint beszállnak egy magán helikopterbe.
  

• 2014 - A 18 éves Damarys White a pult tetején táncolt egy házibulibal. Az egykori copfos, mosolygós, nutellás kislány, mára rövid szoknyás tinédzser lett, akit többször kaptak már lencsevégre dohányzás és alkohol fogyasztás közben.
  

• 2015 - London, Párizs, Róma: Damarys White úgy döntött, hogy nem követi nővére példáját, s a tovább tanulás helyett inkább a gondtalan utazgatást választja. A képekből ítélve Damarys kifejezetten élvezi az Európai kirándulást és még nővére eljegyzésének híre sem tudta rávenni a hazalátogatásra, pedig nem más, mint a híres színész Charlie Lloyd húzta a gyémántgyűrűt az idősebbik White leány ujjára.
  

• 2016 - A White családot a rendőrség ébresztette szombat hajnalban, ugyanis legkisebb leányuk Damarys White éjjel vandalizmus vádjával került előzetes letartóztatásba. A lány jelenlegi barátjával Chadwick Oldman-el, az Oldman vállalat jövőbeli örökösével betörték egy kirakat üvegét, s megrongálták a kirakat díszletét, állításuk szerint véletlen balesetről van szó. Egyesek szerint a fiatalok alkohol és drogok befolyása alatt voltak. A vádakat ejtették, miután a szülők kártérítést fizettek.
  

Hetekig mutogathatnám az interneten megtalálható cikkek tartalmát rólam, de mindnek ugyan az a lényege… Nem mondom, hogy én vagyok a legnagyobb botrányhős, de előfordul a nevem, főleg internetes újságokban és általában nem feltétlenül a jócselekedeteimet írják le, hanem a bulizási szokásaimat és a kisebb, nagyobb botrányaimat, egészen nyolc hónappal ezelőttig, mikoris szó nélkül eltűntem ázsiába, s azóta minden bulit csak zárt keretek között folytatunk Lucassal, s az egyetlen dolog, amit a világ láthat az a keleti fotósorozat, melynek a része vagyok, s az instagram bejegyzéseim az ázsiai utamról, de hogy mi a valóság és ki vagyok én igazából? Ebben már én magam sem vagyok biztos...

Az eső kopogása ébreszt fel, mint hogyha az agyamat ütögetnék ritmusra. Felnyöszörgök, s próbálok nem foglalkozni vele, de a tetőablaknak csapódó vízcseppek annyira hangosan zengik be a szobát, mint hogyha egy dob belsejében ücsörögnék egy rockkoncert közepén. Lelökök magamról valamit, ami feltehetőleg egy kéz lehetett, ugyanis a gazdája kisebb mocorgás és morgás következtében odébb fordul, s az ágy mozgását úgy élem meg, mintha egy viharos tengeren vergődő csónakban feküdnék. Nehézkes végtagjaimat nagy nehezen mozgásra bírom, hogy a telefonomat megtaláljam az éjjeliszekrényen. Hajnali 4 óra 32 perc, Dubai, hirdeti a képernyő. Milyen kedves funkciója ez a mai telefonoknak, hogy okosabbak a gazdájuknál, s megmondják az illető tartózkodási helyét, azonban kevésbé kellemes tulajdonságuk, hogy a képernyőjük túl fényesen világít. Visszanyomom a fejem az ágyneműbe, de így se lesz jobb. Forog körülöttem a világ, a fejem tompán nyom és a telefonom jobban tudja, hol vagyok, mint én. Nem tudom mennyi idő telik el, mire végül nagy nehezen felnyomom magam, kétszer majdnem leesve az ágyról, de végül sikerül két lábra állnom, hogy aztán a fürdőszobába botorkáljak, s a csapra támaszkodva a tükörképemre meredjek. A testemen több helyen is kiszívott foltok vannak, amiktől a fotósom biztosan kiakadna, ha nem éppen ő okozta volna. Megnyitom a csapot, s jéghideg vízzel megmosom az arcomat. Másfél hónapja léptem le otthonról, lényegében szó nélkül, mikor a sokminden más mellé az anyám még egy zacskó ecstasyt is talált a szobámban. Forrósodott a talaj, okosabb volt eltűnni.
Hajam kócos, sminket megfolyt, pláne most hogy megmostam, de nem igen érdekel. Visszamászok a szobába, s az első kezembe akadó róhadarab egy póló, amit magamra is veszek. Az ágyban két alakot látok, de az éjszakáról emlékeim nincsenek. Telefonommal és egy doboz cigivel a kezemben megyek ki a teraszra, majd okosabbnak látom, ha inkább leülök, mert ahogy elnézem, legalább a 30. emeleten vagyunk, s nem szívesen mérném meg a testem zuhanási sebességét innen fentről. A gyújtó fénye olyan hirtelen ér, hogy azonnal el is dobom miatta még a cigarettámat is, mire felröhögve saját magamon újra megpróbálkozok a művelettel, s ezúttal sikerrel járok. Lassan fújom ki a füstöt, ahogy az instagrammot pörgetem, majd megakad a tekintetem egy poston Samuról valami közönségtalálkozón a többi Nyomorulttal, s fel kell nevetnem. - Mi ez a csokornyakkendő-nagypapa pulcsi kombó? - kérdezem a telefontól, mintha válaszolni tudna. Nyilván van némi bűntudatom, hogy csak úgy ott hagytam, de hát ő a dráma tagozatos, majd csak megérti, hogy lépnem kellett, amúgy se úgy néz ki, mint aki nagyon el lenne veszve, hiszen Mariust játszik ahogy a kommentekben nézem. Egy évtizede nyálcsorog ezért a karakterért, mennyit nevettem rajta, ahogy a kis nyomorult éppen csak kamaszodó fejével bele volt szerelmetesedve az akkori Mariusba és a naplójába szivecskékbe foglalta a kettejük nevét és másról sem hallottam beszélni, csak a nagy plátói szerelméről. Ha négy évvel ezelőtt nem világosít fel hisztériás roham közepette, hogy ugyan arról a Charlieról van szó, aki akkoriban még csak készült beházasodni a családunkba, akkor sosem tettem volna össze a képet. Kicsi a világ ugyebár. Ha tudná amit… Inkább hagyjuk… Tovább nézegetem a képeket, nagyokat kacarászva rajta. Szegény kis hülyém… mi lehet vele? - Remélem elkérted a számát annak a faszinak, nézd már milyen hátsója van! - beszélek továbbra is a telefonomhoz, remekül szórakozgatva, ahogy a képeit nézegetem. A hamu a földre hullik, részben a lábamra, de nem kifejezetten érdekel, csak kommentálom tovább a képeket, míg végül fel nem jön a nap, s meg nem hallom a felém közeledő lépteket. Lucas kómás feje bukkan fel az ajtó mögé, s úgy néz rám, mint aki teljesen elveszítette a józan eszét.
- Tudod te mennyi az idő? - kérdezi rekedtes hangon, mire nevetéstől könnyes szemekkel mutatok felé egy képet Samuról.
- Nézd azt a mustársárga nadrágot az öcséden! - mondom nevetve, de hangom a kritizálás mellett tele van szeretettel. Imádom a kis buzit, azóta hogy együtt tömtük magunkba a nutellát gyerekként abban a tévé reklámban.
- Mégis mit vártál tőle? - kérdezi félig a képre hunyorogva, majd csak úgy ahogy van, ruha nélkül leül mellém, az ölébe húz, s ő is rágyújt, hogy aztán két szippantás között a nyakamat puszilgassa. Nem annyira foglalkozok vele, csak tovább pörgetem az instagrammomat.
- Ma ki is alszik az ágyunkban? - kérdezem úgy mellékesen, próbálva összerakni a képet.
- Öhhm… - benéz, mint aki eddig észre se vette, hogy más is van ott. - Az asszisztens a fotózásról. Azt hiszem… Vagy a pincér a vacsoráról? Nem vagyok benne biztos… - mondja kicsit összehúzva a szemöldökét. Csak legyintek. Annyira nem érdekel. Visszatérek az aktuális szál cigimhez, majd tovább nyomkodom a telefonomat, ő pedig tovább csókolgat engem.

A hangok, a zene, a beszéd, minden egy nagy zajjá mosódik össze, az arcok jelentéktelenné válnak, a villódzó fények amúgy is akadályoznák a tiszta látást, pláne, ha az ember csak félig van magánál. A fülledt meleg megnehezíti a légzést, forró testek csiszolódnak egymáshoz, van, ki eltalálja a zene ritmusát, másik csak random mozognak, mint akik a benső dallamukat követik, de sokan már ilyesmire sem pazarolják feleslegesen az energiát, hiszen már rátaláltak arra, akit ma éjszakára kerestek. Kő kemény merevedés dörzsölődik a fenekemhez, miközben szemből valaki más simul hozzám, s a combomat markolja. Emlékszem, mikor kislány voltam, apa egyszer Hongkonba utazott valami üzleti megbeszélésre, s anyát is magával vitte, otthon hagyva engem a nővérem és a nevelőnőnk társaságában. Akkor azt hittem kína unalmas hely. Mindenki egyformán néz ki, az emberek mind alacsonyak és éjjel nappal csak hajolgatnak, kifejezetten örültem neki, hogy nem kellett velük tartanunk egy olyan unalmas helyre. Emlékszem, a nővérem nagyon dühös volt. Hajtogatta, hogy ő már nagy, ő velük akar lenni és nem akar velem otthon maradni. Mérges volt rám, azt mondta, minden az én hibám, miattam nem mehetett anyáékkal. Engesztelésképpen apa egy gyönyörű porcelánbabát hozott neki kínából, tradícionális kínai menyasszonyi ruhában, nekem pedig egy kínai porcelán teáskészletet babák számára. Sosem babáztam. Pár évvel később a porcelánbaba sajnálatos módon eltörött és az esetnek semmi köze sem volt a tényhez, hogy pár nappal előtte brutálisan összevesztünk a nővéremmel, az esetet sosem tudták rám bizonyítani. Régi szép idők, azonban a lényeg az, hogy akkoriban utáltam kínát, haragudtam kínára és az összes kínaira, míg nem körülbelül egy hete meg nem érkeztünk ide, Hongkongba és az ételek, a partik és a társaság ki nem békített. Már tudom, hogy kína nem annyira unalmas, mint eddig sejtettem, s ezt az érzést ez a kedves fiatalember mindjárt meg is erősíti bennem, akinek a keze éppen a szoknyám széle alá csusszannak, a nyelve pedig ajkaim közé. Nem tiltakozom, még sosem szexeltem húzott szeművel. Itt az ideje kipróbálni…

Ma nehezen megy a koncentrálás és kivételesen nem azért, mert másnapos lennék, vagy még mindig be lennék szívva. A gondolataim össze-vissza cikáznak, s nehezen tudom irányítani az arcvonásaimat.
- Cica úgy nézel ki, mint aki mindjárt arcon locsol egy vödör festékkel… és ez nem valami szexi… - szól rám Lucas már sokadjára, mire csak sóhajtok.
- Nem jók a fények… zavarják a szememet! - vágom rá azonnal, mire int egyet, s valaki azonnal nekiáll, hogy intézkedjen, de természetesen semmi probléma nincsen a fényekkel. A probléma velem van.Csak néhány napja érkeztünk meg Szöulba, de már 6 hónap telt el azóta, hogy leléptem otthonról, azóta senkivel sem beszéltem, de Lucassal bejártuk már fél ázsiát, hol beállított, hogy random fotózások kedvéért, volt ami megrendelésre ment, a maradék pedig az instagramra, az egész napos sminkelés, pózolás, kamera kattogtatás, fények, különböző ruhák és beállítások már egészen megszokottá váltak, pláne, hogy az esték szinte mind féktelen bulizásokba torkollottak, a helyszínek, tájak, események összefolytak, ha a telefonom néha nem emlékeztetne, azt se tudnám milyen hónap van. Teljesen elzárkóztam mindentől, ami nem itt zajlik. Minden otthoni drámától. Ezidáig… Valaki megosztott a facebookon egy cikket egy balesetről. Egy balesetről, melyben Charlie megsérült néhány hete. A cikk nem túl bőszavú, de azt megtudtam, hogy nincsen halálos veszélyben, de ideiglenesen visszavonult a médiától, s "A család a rajongók megértését és türelmét kéri, hogy mihamarabb felépülhessen sérüléseiből." Képtelen vagyok nem a cikken gondolkodni. Először azt mondtam magamnak, hogy nem érdekel, de végül feltúrtam az egész internetet, hátha találok róla valami, de… semmi. Tegnap háromszor volt a kezemben a telefon, s bámultam rá hosszú percekig azon gondolkodva, kit hívjak föl. Az anyámat, s hallgassam végig a kioktatását arról, hogy cserben hagytam a családot és nem voltam a nővérem mellett a nehéz időkben, mikor a férjét kellett épolnia, apámat, aki talán fel se venné a telefont, vagy ha igen, az lenne az első kérdése, hogy mennyi pénzt és kinek utaljon azért, hogy elsimítson valami balhét, amit én okoztam, vagy a nővéremet, aki arról beszélne, hogy mi mindent kell a családnak elszenvednie miattam. Végül senkit sem hívtam föl, de most nem tudok koncentrálni.
- Tíz perc szünet! - harsogja végül Lucas lemondóan sóhajtva, mire végül csak gyorsan a cuccomhoz lépkedek, hogy felkapjam a cigimet, de erre hirtelen a karomra fog, s magához húz. - Rengeteg pénzről van szó… Mi lenne, ha kicsit összekapnád magad? - kérdezi félig meddig sziszegve, mire csak megforgatva a szemeimet tovább lépnék, de erre visszaránt magához, s követelőzve megcsókol. Hagyom neki. Viszonzom, de hamar el is eresztem. - Ne cseszd el a munkámat - teszi hozzá, majd mikor végre tovább lépek, csak a fenekemre csap, de nem foglalkozom vele, csak tovább megyek, rágyújtani. A dolgok elcseszése a specialitásom.

Azt mondják japán gyönyörű a cseresznyefák virágzása idején. Igazuk van. Ez a fotózás tetszett a legjobban. A rózsaszín virágszirmok között én lettem a vadhajtás. Nyolc hónapja jöttem el otthonról, nyolc hónap alatt több helyet és embert ismertem meg, mint előtte egész életem során, ami nagy szó, mert mindig is én voltam a bulik lelke, de az intenzív életmód egyre jobban kezd kihatni rám. Egyre több minden esik ki, egyre fáradtabb vagyok, a gyomrom egyre nehezebben bírja az alkoholt és a füvet, a munkát, a sok kávét és a kevés alvást. A mai reggelt a wc csésze ölelgetésével kezdtem, s ha jól számolom, legalább 10en hevernek össze-vissza a hotelszobánkban. Ruha nélkül. Két hete vagyunk Tokioban, de a városból még szinte semmit se láttam, vagy ha mégis, arra alig emlékszem. Nagy nehezen visszamászok, szinte négykézláb az ágyig, két embert kell odébb rúgnom ahhoz, hogy helyet csináljak magamnak. A fejem zúg, a gyomrom ég, mindenem fáj. Oldalra nézek, s észreveszem Lucast az ágy túloldalán egy aprócska, törékeny japán lányt ölelgetve. Minden nap egyforma, csak a helyszín más, álomszerű hatást keltenek a hirtelen vágások az emlékezetemben, mint hogyha a jelentéktelen részletek a semmi ködébe vesznének, s csak az maradna meg, ami fontos. Azt hiszem itt az ideje felébredni és haza menni...