2017. december 31. vasárnap.
Azt hittem nehéz lesz felfogni azt, hogy a legjobb barátom most már nem a legjobb barátom, de tévedtem. Az első napot teljesen átaludtam, átfetrengtem a másnaposság miatt és kissé haragudtam is magamra, amiért ennyire össze-vissza ittam meg még füvet is szívtam rá.
A családom tagjai rengetegszer kopogtattak be, próbáltak lehívni meg megkérdezni, hogy mi történt előző este amiért Camilo elviharzott én meg jóformán bezárkóztam, de mindegyik kérdésre hangosítottam az amúgy is dübörgő zenémen. Szóval egy idő után abbahagyták, és még Matildának sem nyitottam ajtót hiába hozott kaját, meg felmentő kólát. Szenvedni akartam.
Nagy bánatomban elkezdtem a valaha volt leglányosabb sorozatot, a Szívek szállodáját és annyira áttudtam érezni Dean helyzetét, mikor Rory nem mondta vissza neki egyből azt, hogy ő is szereti. Mert bár nálam nem fordult elő ilyen, mégis úgy érzem magam, mint akinek összetörték az álmát. De ha azt nem is, a gyerekkori és legfontosabb barátságát biztosan.  
Két teljes napig voltam bezárva a szobámba, ahol feléltem az összes dugi kajámat és cigimet, meg az alkoholt, és december 28.-a volt az első, hogy újból kidugtam a fejemet. Senkivel nem beszéltem a történtekről, a szüleimnek tárgyilagosan jelentettem be a barátságunk megszűnését és a sokszor bocsánatot kérő unakotestvéremre még csak rá se néztem. Levegő volt számomra, ahogyan a legjobb barátom is.
A rá következendő napokban már jobb kedvem volt mivel az éjszaka folyamán beszívott állapotban elkezdtem összepakolni az összes olyan dolgot, ami a legjobb haveromra emlékeztetett. Egy ideig jól viseltem, egészen addig míg a fél szobám ki nem ürült és a folyósó tele volt dobozokkal. Szar érzés volt.
Viszont nagy nehezen megérkezett az év utolsó napja és eszem ágában sem volt egyedül tölteni. Nagyon nem, így végülis bejelentkeztem Jacehez és a haverjaihoz, akik az utolsó pillanatban kitalálták, hogy átmennek az egyik tagnak a nőiének a bulijába, aki kibérelt egy egész helyet érte. Végül belementem, így érkezünk a mostani pillanathoz, ahol a tükröm előtt állva próbálom kicsinosítani magam, a hajamat ötezerszer csinálom újra mire tökéletesen állnak a fürtjeim, majd még több időt töltök el a szekrényem előtt. Nem tudom kiválasztani mit is akarok felvenni, így végül egy nagyon szűk fekete bőr nadrágra esik a választásom, és az ajándékba kapott csontvázas fekete ujjú ingre, amit Jacetől kaptam, hogy jobban beleolvadjak a társaságukba. Megigazítottam az újonnan kifúrt fülemet, amit amikor anyám meglátta sikításban tört ki. Drámai, nem?
A buli hétkor kezdődött, de én csak kilenc magasságában készültem el. Mikor hallom a kocsi dudáját leszaladok, intek a szüleimnek akik szintén nagy készülődésben vannak és már be is vágódok az überbe, ahol ott vannak a nem pasim haverjai. Míg odaérünk mindenféle piát magunkba öntünk, játszunk én még sohasemet és valamiért mindenki csókolózik mindenkivel. Mikor kiszállunk, Jace megfogja a kezemet én pedig semmit nem érzek. Talán dühöt, hogy nem Camilo az de hamar kirázom a gondolatokat a fejemből. Ahogyan beljebb érünk a házigazda fogad minket, mindenkit szájon puszil majd mutatja is az utat a piákhoz.
-Mit iszol bébi? – csúsztatja kezét a feszülő fenekemre, én meg beleborzongok. Hangos a zene, sokan vannak de úgy érzem pont erre van szükségem.
-Whisky, tisztán jéggel. – diktálom le a rendelésemet, majd csatlakozok hozzájuk és elkezdek velük együtt shotokat inni egymás után. Nagy bebaszás lesz, és ez abból is érződik, hogy nem érdekel, hogy ebben a társaságban mindenki mindenkivel smárol. Jace is közöttük, meg mintha felém közeledne valaki éppen csókos szándékkal.

2017. december 31. vasárnap
Huszonhatodikán nem mentem haza a szülői házba, huszonhetedikén nem hagytam el az ágyamat, huszonnyolcadikán kifutottam a világból a futópadomon, míg izzadtságtól ázva be nem dőltem az ágyba. Huszonkilencedikén mentem csak el zuhanyozni, harmincadikán egész nap a közös képeinket és videónkat néztem, és megint sírtam, mint egy kisbaba; harmincegyedikén megkezdődtek a szokásos partimeghívós üzeneteket.
Ha valamit elfelejtett Neith, vagyis számomra mostantól Kenneth A. Holton, akkor az az volt, hogy bár minden szilveszterem az övé volt, tíznél többen is odaadták volna a kisujjukat, hogyha a társaságukban vártam volna az újévet. Végül találomra döntöttem az egyik meghívás mellett, az egész délutánt azzal töltöttem, hogy összekaparjam magam, és amint megérkeztem a tett helyszínére, nekiálltam inni.
Már éppen korai távozásra készültem, hogy újból kihányjam és sírjam magam, mert a napokban rám telepedett szomorúságot nem tudtam egészségesebb módon kezelni, mikor megláttam az ex legjobb barátomat egy díszes társasággal megérkezni. Lefagyva követtem figyelemmel az eseményeket, egyértelműen üvöltött, hogy ez nem az ő társasága és rohadt dühös lettem az egész miatt. Még egy rövidet lehúztam, mielőtt kavargó gyomorral odabotorkáltam volna hozzájuk, egyenesen Kennethez, a felsőjét megmarkolva húztam közelebb.
- Ez most komoly? – nevetek fel idegesen. – Neked tényleg ez kell? – idegesen köpöm felé a szavakat, szeretném kirázni ebből a hülyeségből, de mielőtt sikerülne, valaki hátrébb ránt a vállamnál fogva. Gondolom, ez az a Jace.
El sem jut semmi az agyamig, csak az, hogy hátrébb lök a vállamnál és fenyegetően közelít felém. Nem szólok semmit, mert nem bírok megszólalni a rengeteg dühtől, ami felgyülemlett bennem alig pár másodperc alatt, az juttat döntéshez, amikor valaki rám szól a srácra, aki újra meglök. Szóval tényleg ő Jace.
Innentől kezdve gondolkodás nélkül húzok be egyet neki, mert ő baszta szét a barátságunkat, az ő hibája az egész, és ha lett volna bármi a kezemben, azzal is megütöttem volna. Pillanatok alatt már a földön ütjük-vágjuk egymást, és rohadtul fáj valahányszor betalál. Az egyedüli mázlim az, hogy a pia átveszi az izmaim felett az irányítást, mert nem vagyok az a verekedős fajta, de most mintha egészen működne a dolog. Tehát hempergünk a földön, néha ő felül, néha én, és ütjük-verjük a másikat, közben egész nézőközönség gyűlik körénk, és míg néhányan kiabálnak, hogy álljunk be, egy nagy maréknyi ember boldogan szítja tovább a verekedést.

~   ★

2017. december 31. vasárnap.
Bevallom nem teljesen az én társaságom a srác baráti köre, akivel jelenleg randin vagyok, de ha nincs ló jó a szamár is. Azért nem beszéltem még nagyon senkinek Jaceről, mert magam sem voltam biztos abban, hogy van jövőnk, hiszen annyira, de annyira mások vagyunk.
Én a tipikus eliti barom, aki mindent megvesz pénzzel még azt is amire nem lenne amúgy szüksége, míg Jace köpni tudna az ilyen jellegű személyekre és ez így volt jó. De érdekelt, mert másabb volt, mint akikkel általában szoktam nyomulni és az erős személyisége miatt teljesen átadtam magam neki, nem volt időm gondolkodni. Alul voltam.
Ahogyan sorba gurítjuk le a piákat úgy lesz egyre tompább az észlelésem is, a fejemben zúgnak a gondolatok vagy a zenék szövege, teli torokból énekelem az egyik kedvencemet miközben a srác, aki felém közeledett az előbb már rég másra szállt rá így már csak Jace meg egy másik csaj áll velünk a bandájából.
-Hé, Neith, csókolóztál már csajjal? – nyögi oda a nem barát barátom, mire megrázom a fejem és vállat vonok. Nem éreztem rá késztetést, hogy kipróbáljam sohasem de a pia kihoz belőlem egy olyan oldalt, amire nem mindig vagyok büszke. Például a részeg fejem miatt rontottam el a barátságunkat Camiloval, mert ha nem csókolom meg majd szopom le akkor most nála lennénk és játszanánk valamivel. Talán sokkal jobb lett volna ez az évvége, de már késő bánat és nekem nincs is többé ilyen nevű barátom.
-Egyszer kipróbálhatom. – adom be a derekamat, mire Jace előkapja a mobilját és videózásra készül, addig a csaj közelebb lép és elég komolyan gondolja ezt az egész csók dolgot, mert borzasztó gyorsan akar lecsapni az ajkaimra, de mielőtt bármi is történhet egy erős kéz szorítását éreztem meg az ingemen. Kinyitottam a szemem mire Camilo dühös és igen ittas képe köszöntött vissza. – Mit keresel itt? – nézek rá kitágult szemekkel és már éppen mondanék neki valami olyat, hogy hagyjon békén és törődjön a saját dolgával mikor már nincs annyira közel hozzám, Jace erősen húzza el tőlem és látom az elfehéredett ujjait kapaszkodni a vállaiba.
-Miért zaklatod a csávómat? – teszi fel a borzasztóan egyszerű kérdést, majd mikor nem kap választ el akarja küldeni a bűbánatos picsába, amit egy lökéssel nyom meg jobban és bumm. Próbálom feldolgozni a történteket, de nagyon nem haladnak a fogaskerekek a fejemben. Egyik percben még iszok és smárolok, a másikban feltűnik a szerelmem a harmadikban meg éppen szétverik egymást Jaccel.
-Hagyjátok abba! – kiáltom rájuk de mintha semmi haszna nem lenne, tovább ütik egymást és most már többen is köré gyűltek. A bensőm remeg, a gyomrom össze van szűkülve és a hányinger kerülget miközben nézem. Próbálom levakarni Camiloról a benga állatot, de nem igen megy. – A kurva életbe már! Fejezzétek beee! – kiáltom továbbra is, majd ideérnek a barátom barátai akik nagy nehezen leszedik Camiloról, én pedig egyből mellé guggolok. – Jól vagy? Gyere, most rögtön megyünk a mosdóba. – segítem fel nagy nehezen majd Jace felé nézek. – Te teljesen idióta vagy? Meg is ölhetted volna a legjobb barátomat. – sziszegem a fogaim között, majd nagy nehezen átverekedem magunkat a tömegen egyenesen a mosdóba.
-Te is meg vagy húzatva? Meg akarsz halni? Mire volt jó ez, ha? – vonom kérdőre, amint elvonultunk a zajtól és az emberektől. Szerencsére csak ketten vagyunk.

2017. december 31. vasárnap
Nem tudom, mi basz fel a leginkább: az, hogy az egész társaság végigcsókolja Kenneth A. Holtont, vagy az, amivel véleményem szerint teljesen nevetségessé és szánalmassá bélyegzi magát, vagy az, hogy egy ilyen pöcsfej miatt lett vége az örökké szóló barátságunknak és most emiatt nincs Neith és Cami többé. Mert Neith erre vágyott, ezzel akart elmenni a családi telelésre, ővele találkozott már az apja és rá cserélt le engem.
Mert szerinte ez a senki jobb, mint én.
Szeretnék visszavágni azzal, hogy Neith, vagyis, pontosítok, Kenneth A. Holton nem értesített erről az apró részletről, amikor éppen tövid benne volt a faszom karácsony napján, de túl részeg és túl ideges vagyok ahhoz, hogy megszólaljak. Sokkal egyszerűbb ütésekkel lerendezni, és extra adrenalint ad, hogy a csávójának nevezte. Csodálatos pár.
Ha őszinték akarunk mindenkivel lenni, esélyem sem volt a faszival szemben; magasabb is nálam, nehezebb is, és sokkal tapasztaltabbnak tűnik verekedés terén, már amikor felfogom, mi történik, mert úgy püföl, mintha az orra előtt öltem volna meg egy csecsemőt. Amikor éppen tudok, ütöm, meg rúgom, ami kifér a csövön, de nem megyek sokra, jelentősen megkönnyebbülök, mikor lerángatják rólam.
Nincs erőm veszekedni N… Kenneth A. Holtonnal arról, hogy én most biztos, hogy nem tartok vele, kelletlenül fogadom el, hogy elpicsáztak. Szeretnék valamit odabökni, amikor az ismerős idegen, akit nem vagyok hajlandó még az ex legjobb barátomnak sem nevezni, a legjobb barátjának hív, de túlzottan vérzik az orrom, vagy a szám, és annyira zsibbad az arcom, hogy igazából minden nagyon fáj, meg csíp, szóval kussolok és hagyom, hogy segítsen eljutni a mosdóig.
Hideg vizet fröcskölök az arcomra, nem nyúlok hozzá, mert borzasztóan fáj, az öklömmel egyetemben, amiről szintúgy rengeteg bőrt lehorzsoltam ütlegelés közben. Nem válaszolok és nem nézek rá, mert ő meghozta a döntését, kiküldött a szobájából és az életéből, neki most már az az élete, hogy agresszív barmokkal és barátaikkal nyelveznek, nekem meg az, hogy nincs ő számomra nincs többé.
Talán majd egy szép napon talpra állok, feleségül veszem Aurora Holtont, és csinálok neki két szép gyereket, aztán félrekúrok és azt kamuzom, hogy üzleti megbeszéléseken vagyok. Az esküvő és a karácsonyok kellemetlenek lesznek, de a családjaink ki fognak ugrani a bőrükből.
Amint lemosom az arcomról a véremet, ott hagyom a mosdóban az ifjabb Holtont és a tömegen áttörekedve megyek kifelé. Annyira nagyon szeretném megölelni, és semmit nem szólni, csak szorítani és érezni, hogy van valami különleges köztünk, hallgatni a szívverését, simogatni a haját és arra kelni, hogy hátulról ölel, de ez már nincs többé, vége. Életemben a mi kis furcsa dolgunk volt a legközelebbi egy kapcsolathoz, és ennek most vége, és úgy érzem, meghaltam egy picit.
A bejárattól pár méterre megállok, rágyújtok és remegő kézzel próbálom megnyitni az übert, hogy rendeljek magamnak egy kocsit, mint ahogyan eddig is terveztem. Most legalább biztos, hogy kidőlök, még egy könnycseppre sem lesz erőm.

~   ★

2017. december 31. vasárnap.
Nem tudom kire vagyok idegesebb hármunk közül hiszen mindegyikünk megérdemelné az est barma titulust. Kezdjük szépen elemezni a jelölteket, először is itt van Jace, a kemény rocker és a hű de laza csapat, akik borzasztóan idegesitőek és ezek alapján baszottul agresszívak. A második helyen megtalálható a legjobb barátom, akarom mondani volt legjobb barátom, aki valamiért úgy érezte Ő itt most McGregor lesz hirtelen és mindenkit szét tud püffölni, ami nem így lett, és nem is kellett volna így lennie, ha azon az estén nem egy óvodásként viselkedik, hanem tudunk erről beszélni. De nem, neki a telefonját kellett bámulnia meg az unokahúgommal kikészíteni minden idegsejtemet, viszont ezt nem érdemelte meg. Végül, de nem utolsó sorban található meg jómagam.
Én vagyok a leghibásabb az egészben.
Ha értesítem Camilot arról, hogy randizok ezzel a csávóval akkor lehet nem haragszik be ennyire, hogy apámtól tudta meg, és akkor most minden lehetne a saját kis megszokott módján. Most ott lennénk náluk és pizzát zabálnánk, alsónadrágban ülnék az üres lakásban és jó lenne. Talán annyi különbség lenne a régiekhez képest, hogy most egymást dugnánk mások helyett. Mindegy, egy szó, mint száz én vagyok a hibás és ezért faszolni fogok.
Mikor nagy nehezen sikerül leszedniük róla az állatot egyből a gondozásom alá veszem a barátomat, és hiába ellenkezne akkor is becipelném a mosdóba, hogy segítsek. Mégis mikor beérünk nem érzem magamban az erőt, hogy odalépjek és vérző arcához nyúljak. Kettős érzés van bennem, baszottul felizgatott, hogy miattam verekedett közben meg haragszok rá és aggódok érte. Szétfeszülök.
-Most komolyan? Nem fogsz hozzám szólni? Cami… - kérlelem elhaló hangon, de amikor erre sem kapok választ akkor szanaszét törik szerelmes szívem. Igen, mert nekem ilyenem is van, mármint szerelmem nem szívem, csak ez nem jókor jön. – Ne hagyj itt. – kiáltom utána de mire a végére érek már az arcomba csapódik az ajtó. Idegesen kivágom, keresem a tömegben de nem igen látom, így visszatérek a srácokhoz, akik itallal ünnepelnek.
-Jace, te kurva menőnek gondolod magad mi? – megyek egyenesen hozzá, felszívtam az összes vért a pucámból, úgy beakarok neki húzni, hogy az hihetetlen. – Nem tudom mi volt köztünk, de ennek rohadtul vége. Remélem felfordulsz, mindnyájan! Dögöljetek meg. – nagyon idegesen sziszegem neki ezeket a szavakat, majd kibújok a nálam két számmal nagyobb ingből és hozzá baszom. Ebben úgyis jó vagyok, a srác csak néz és nem tudja hová tenni mire még jobban felhúz és behúzok neki. Az álla a földön, kezem sajog de a lelkem valamennyire megnyugszik. – A legjobb barátomért. Aki, btw, jobban megkúrt mint te valaha. – szúrom még oda, majd felhúzom a kabátomat és elszedek a pultról egy üveg piát, majd kirohanok a hideg estébe.
Meglátom az éppen cigiző, remegő Camilot és hozzá somfordálok. Megköszörülöm a torkomat.
-Hadd segítsek, kérlek. – hangom halk, nem nézek a szemébe csak a telefonjáért nyúlok majd beírok az überbe. – Sajnálom, hogy így elintéztek. Egy pöcsfej az a hülye. – csak ennyit mondok, utána én is előkapom a tartómat és előveszek belőle egy szálat, hogy ameddig ide nem ér a kocsi addig ezzel foglaljam le magam.
-Hazakísérlek, és nem érdekel mit mondasz vagy mit akarsz segítek leápolni az arcodat. Tudom, hogy nincs otthon senki. – nem fogok elmenni bármennyire is szeretné. Nono, ma este szépen elfogadja az ex barátja segítségét, ha tetszik neki ha nem.

2017. december 31. vasárnap
A legrosszabb és legjobb abban, hogyha valaki a legjobb barátod volt kiskorotok óta, az az, hogy kiszámíthatóvá válsz és már pár pillanat alatt rájönnek, hogy mit fogsz csinálni. Jelen esetünkben arra, mit nem fogok. Amikor ezt szóvá is teszi Kenneth A. Holton, az olyan, mintha újabb tőrt szúrnának a szívembe, de tartom magam és nem szólalok meg, bármennyire is nehezemre esik. Azt szerette volna, hogy hagyjuk egymást, tessék, ez volt az utolsó részemről, amit vele kapcsolatban tettem.
Cseng a fülemben a kiáltása, de ott hagyom, amennyire gyorsan csak tudom lökdösöm arrébb az embereket az utamból, mielőbb ki kell érnem a friss levegőre, mert zsong a fejem. Fáj mindenem, szúr, meg csíp, meg zsibbad, semmi mást nem akarok, csak hazajutni, az adrenalintól és az eseményektől kissé remegek és remélem, hogy a nikotin enyhít a szívem és testem minden fájdalmán.
Legyen az bármennyire is drámai a kivonulásom után, azért reménykedtem benne a lelkem mélyén, hogy Neith utánam jön, egész testem megkönnyebbül, amikor utolér és átadom neki a telefonomat. Nem nézek rá, a bocsánatkérésre sem reagálok, csupán a falnak dőlök és zsebre rakom a mobilt, úgy kerülöm a pillantásommal őt, vagyis, bocsánat, Őt, mintha amint ránéznék, belém csapna a villám.
- Jó – egyezek bele kelletlenül, nehezemre esik megtörni a némasági fogadalmamat, de tartani is, szóval egyszerűbb beszélni egy ici-picit, mint szétfeszülni. Ez az egyetlen szó, ami részemről elhangzik, míg meg nem érkezik a kocsi, a lakásomhoz vezető úton kifelé nézegetek, a kocsitól szó nélkül megyek a liftig és némán nézek a tükörképem, míg fel nem érünk az emeletre.
Kivételesen lerúgom a cipőmet és Kenneth A. Holtonnal, akinek az árulását továbbra sem felejtettem el vagy bocsájtottam meg, a fürdőbe megyek, az elsősegély dobozt, amire nem gondoltam volna, hogy bármikor szüksége lesz, a kezébe nyomom, hogy legyen mivel letörölgetni-fertőtlenítenie az arcom. Lesütöm a szemem, hogy ne kelljen a szemébe néznem, de úgy ver a szívem, hogy újból látom, mintha lesprinteltem volna egy maratont, a pultot szorongatom kényszercselekvésként.
Nem tudom, melyikünkre vagyok mérgesebb, mikor még mindig megnémulva kézen fogom és a hálóba húzom magammal, rá az ágyra, nekem háttal lökdösöm és úgy ölelem át, magamhoz szorítom és a hajába temetem az arcom. Annyira jó újra megölelni, érezni az illatát és a teste melegét, hiába láttam alig pár napja, azt hittem, többé már nem fogunk találkozni.
- Miért? – kérdezem rekedten a sok hallgatástól, rohadtul kíváncsi vagyok rá, miért pont egy ekkora balfaszt akart az életébe, mint Jace. Nem kellett diploma hozzá, hogy megállapítsa bárki is, hogy őket nem egymásnak szánta a sors és semmi értelme nem volt együtt lenniük, de Neith amúgy sem a zseniálisan hozott döntéseiről a híres. Meztelen mellkasát, hasát simogatom lassan, és bár csak szeretetből teszem, nem mondom, hogy kicsit sem hoz izgalomba. – Hol az inged?

~   ★

2017. december 31. vasárnap.
Nagyon nehezemre esik megállni a püfölését most már ex nem barát barátomnak, mert minden porcikám azt súgja, hogy szét kéne vernem a seggét, de akkor valószínűleg én is úgy járnék, mint Camilo, azt pedig nem akarom megtapasztalni. Viszont van a tarsolyomban valami olyan, amivel a másnapját borzasztóvá tudom csinálni, szóval a kapcsolatunk végén körülbelül én fogom ledobni a mikrofont. Mindig is ki akartam próbálni.
Mielőtt kilépek a hideg estébe még hátranézek a kis társaságomhoz és boldogsággal tölt el, hogy Jace ajka vérzik a bevitt ütéstől, meg azért látom a sebesüléseit, amiket vélhetően a kedvenc gyerekkori barátom mért rá. Eltölt a büszkeség, de nagyon haragszom rá.
Szeretném megölelni és bocsánatot kérni amiért ilyen bunkó voltam, meg elküldtem és azt mondtam most már ne legyünk soha többé barátok, de nem teszem. Megtartom a két lépés távolságot, mert azt most biztonságosnak érzem és nagyon várom az über érkezését. Csendben telik el az út, már-már ijesztően szar a légkör és szerintem a vezető is érzi mert fellélegez mikor Camilo száll ki elsőnek, kifizetem majd boldog új évet kívánok neki és követem a lakásába.
-Kicsi a bors, de erős. – jegyzem meg amin utolérem a fürdőszobájában, és szépen lassan, minél kevesebb fájdalmat okozva neki kezdem el leápolni a sérüléseit. Ha tudom, hogy csípné fújom neki, hogy enyhítsem, majd mikor végeztünk leengedem a kezét. Lenézek a sajátomra, de az enyém sehol nincs Camilo összevert képéhez képest. Kissé aggódom miatta, és már nyitnám a szám, hogy lehet meg kéne nézetnie magát mikor kézen fog és elkezd a hálószobája irányába húzni, tolni. A szívem hevesebben zörög és kiugrás közeli állapotba kerül mikor hátulról átölel és a hajamba temeti az arcát, kezeimet a kezeire teszem és óvatosan kezdem el simogatni, ujjammal apró köröket rajzolok kézfejére.
-Mi miért, Camilo? – nagyon halk a hangom, mégis mintha az egész fejemet szétszakítaná, pontosan tudom mire gondol, de nem vagyok veszekedős hangulatomban. A körém font karokat szépen lefejtem magamról és szembe fordulok vele, végig simítok arcán. – Nem engedted soha, hogy megmagyarázzam. Apám kétszer találkozott vele, azt hitte van valami közöttünk, de csak párszor randiztunk, semmi több. Nem jelent nekem olyan szinten semmit… Cami… - felemelem állánál fogva, hogy újból a szemébe nézhessek. – Veled akartam lenni ma este is, meg az előzőeken is, de… Nem akarlak hibáztatni, oké? Mindketten baromira elbasztuk a dolgot. – sóhajtok mélyet, majd kissé felnevetek a kérdésén.
-Ajándékba kaptam tőle, gondoltam visszaadom. Amúgy sem volt a stílusom, nem? – kérdezem viccelődve, majd megköszörülöm a torkomat, hogy visszatérjen ez a komoly feeling a beszélgetésünkbe. – Nem kellett volna azt mondanom, hogy soha többé nem akarlak látni. Nagyon hiányoztál. És nem csak a dugás része, a legjobb barátom hiányzott baromira.

2017. december 31. vasárnap
A kocsiban hagyom főni a levében Kenneth A. Holtont, és bár nem akarom beismerni magamnak, az agyam már azon kattog, miféle piti módon küldjem majd haza, ha felérünk a lakáshoz. Eljátszok a gondolattal, hogy kiszállok a kocsiból és közlöm, hogy maradjon bent, de azért tisztában vagyok vele, hogy szükségem van rá, meg neki is rám, és nagyon szeretném, hogy megint Neith legyen, ne Kennneth A. Holton, egykori legjobb barátom, tehát nem teszem végül és együtt megyünk haza hozzám.
Míg a volt legjobb barátom a dobozban matat, két fájdalomcsillapítót beveszek és megnyitom a csapvizet, rálapátolom, hogy ne akadjon el a torkomban. Remélem, hogy hatni fog, mert minden nagyon fáj. Sziszegek, amikor csíp, igyekszek nem nagy hisztit levágni és viselni, hogy picit rendbe hozzon, de fáj, meg érzékeny, és éget, szóval összefoglalva nagyon nem jó érzés és örülök, mikor véget ér.
Lehunyom a szemem, mikor már a karjaim közt tarthatom és elönt a nyugalom. Mikor vele vagyok, bármennyire is veszekszünk, mindig tudom, hogy minden rendben lesz, mert ez egy örök törvény a mi életünkben; bármi történjék is, minden rendben lesz a végén és mi Neith és Cami maradunk, soha nem lesz belőlünk két ismerős idegen.
Kelletlenül hagyom neki, hogy felém forduljon, már örültem, hogy mennyire ravasz vagyok, amiért nem kell a szemébe néznem, miközben megbeszéljük a dolgokat, mert én gyűlölöm megbeszélni a dolgokat, már olyan púpos a lelki szőnyegem, hogy a felhőkarcolók közé magasodhatna a sok alá söpört gondolatomtól és ügyeimtől. Erre most felborítja a tervem.
Csendben hallgatom és kényszeredetten hagyom, hogy elérje a szemkontaktust. Szeretném megmondani, hogy az már elég nagy baj, hogy randizott vele, meg miért randizik, mert abból kapcsolat lesz, és én nem akarom, hogy neki kapcsolata legyen, de ha már a szemébe kell néznem, legalább a lelki seprűmet elővehetem és nekiállhatok szorgosan söprögetni. Legalább valami pozitívum, hogy velem akar lenni, de rohadtul böki a csőrömet, hogy egyáltalán randizott valakivel, mert a dugás az dugás, az megtörténik és kész, de a randi az sokkal rosszabb.
- Nem… nem volt az – mosolyodok el kissé az ingére tett megjegyzésre és rohadtul örülök, hogy erre ő is rájött. A csávó sem volt az ő stílusa, de erre most inkább nem emlékeztetem, mert úgy sejtem, ő is nagyon jól tudja.
- Te is nekem... nagyon hiányoztál – boldog vagyok, mert visszakaptam, talán nem kellett volna emiatt megveretnem magam, de legalább most már itt van, velem. Nekem is bocsánatot kellene kérnem, nagyon jól tudom, de azért, hogy kiakadtam rá, amiért mással randizik, eszem ágában sincs bocsánatot kérni, meg a piti kis Aurora-akcióm miatt sem, mert abból sem lett nagy baja. Azt, hogy pöcsfejként viselkedtem, amikor meg akarta beszélni velem az ügyet, nem vagyok hajlandó kimondani, szóval egy dolog maradt. – Nekem sem kellett volna ott hagynom téged – ezzel már megbékélek, szeretném hozzátenni, hogy amúgy nagyon szeretem, így is, meg úgy is, de inkább nem teszem, mert már a gondolattól gombóc nő a torkomba.
- Nagyon el lettem picsázva - grimaszolok, aztán előbányászom a telefont a zsebemből, megnézem az időt, aztán messzire dobom tőlünk a készüléket, jelezve, hogy most nem fogom nyomkodni. – de legalább még van egy óránk éjfélig, szóval igazából mégis együtt szilveszterezünk – halkan beszélek, mert ez most az a szitu, ahol nem akar az ember hangosan megszólalni, kirántani magunkat a meghittségből.
- Azért ne add ennyire alá a lécet – nyögöm ki, mert azért valami megjegyzés kikívánkozik a srácra illetően. Közelebb húzódok hozzá és nagyon-nagyon óvatosan csókolom meg, nem is merülök bele úgy igazán, mert fáj a szám, de azért szükségét érzem, hogy az én szám legyen az utolsó, ami az övéhez ért.

~   ★

2017. december 31. vasárnap.
Nem tudom mi lenne velem, ha a legjobb barátom nélkül kellene folytatnom tovább az életemet. Hiszen mi mindig jártunk a másikhoz, ha valamelyikünket meghívták valahová. Ahogyan nincs tequila ivászat só és citrom nélkül, úgy nincs Camilo Escarcega Kenneth Ambrose Holton nélkül. És ez így volt természetes az életemben már pelenkás korom óta.
Együtt néztük meg először a Star Warst, a Harry Pottert, sőt ha jól emlékszem az első pornót is együtt néztük annyi különbséggel, hogy ameddig Camilo a lányokra csorgatta a nyálát én éltem haltam azért, hogy egy farok részletet lássak. De ez elég creepy, mármint hogy egyetlen másként elsülő buli mennyire fel tudja borítani a megszokott kerékvágást. Már nem a legjobb barátok vagyunk, akik mindent kitudnak egymással beszélni attól kezdve, hogy mondjuk XY milyen bénán nyögött alattunk. Most pedig úgyanúgy legjobb barátok vagyunk, de mégsem, mert állandóan és most magamból indulok ki, arra vágyok, hogy leszopjam vagy Ő engem, utána pedig szanaszét töcsköljük magunkból az érzelmeket.
Talán emiatt akar gallyra menni a kapcsolatunk, mert nem élhet az egyik míg él a másik. És ha a barátságunk fontos, akkor muszáj lesz abbahagynunk a dugást. Örökre. Ez lesz az újévi fogadalmam, ha már úgy látszik sikerül visszakapnom a legjobb barátomat.
-De ez a nadrág nem rossz. – paskolom meg a fenekemen a bőr nadrágot. Nem szoktam ilyeneket hordani, nagyon nem, de valamiért erre esett a választásom. Próbálom oldani a körülöttünk lévő feszültséget, de nem kerülhetjük el a témát. Mégis most annyira örülök annak, hogy visszakaphatom a legeslegeslegeslegeslegeslegeslegfontosabb személyt az életembe.
-Felakartalak hívni, de annyira megbántva éreztem magam. Nem jogosan, csak na… - nehéz volt, nehéz volt távolságot tartani tőle mert minden percben rajta kattogott az agyam és ezt nem bírom hosszútávon. – Én nem akarom kockáztatni azt, hogy még egyszer elveszítelek, Camilo. Annyira a részesem vagy, hogy az már hihetetlen néha. – elhúzom a szám, közben kezeit simogatom végig. Nem akarok úgy hozzáérni, mert szükségünk van a tisztán látás adottságára.
-Ha nem küldtelek el talán megbeszéltük volna. De igen, nem kellett volna ott hagynod. – sóhajtok mélyet majd beletúrok göndör fürtjeimbe. Borzasztóan fontos számomra ez az ember, és talán korai meg fura ilyet mondani, de szeretem. Igen, asszem szerelmes vagyok a legjobb barátomba.
-Nagyon, de azért ő is kapott rendesen. Utána még tőlem is a nevedben. – mikor eldobja messzire a telefonját leutánzom mozdulatát, így a két telefon jó messzire kerül tőlünk. – Szexin verekedtél, bár máskor inkább ne tedd. – megsimítom felduzzadt ajkait majd mosolyogni kezdek ahogyan azt mondja mégis csak együtt szilveszterezünk. – Minden vágyam volt, de ha nem is jött volna össze csináltam volna egy időgépet és mindent megváltoztatok. – próbálom jobb kedvre deríteni. Tényleg, annyira szeretném visszakapni a fesztelen légkört.
-Mindent ki kell próbálni, nem? Bár kár lenne eldobni egy ilyen csodát valaki másért. – meglep, hogy megcsókol de betudom a pillanatnyi elmeháborodásának és óvatosan de én is viszonzom. Majd utána eldőlök az ágyon és gyengéden húzom magamra, hogy a feje a mellkasomon legyen és magamhoz tudjam ölelni. – Camilo, lehet egy elméleti kérdésem? – nézem a plafont miközben ujjaimmal gerince vonalán simítok végig. – Valaha szerinted együtt leszünk? Nem csak dugás terén, hanem máshogy. Úgy igaziból, nem mintha erre vágynék. Félre ne érts, jó ez a barátság extrákkal dolog. Tisztán elméleti kérdés.

2017. december 31. vasárnap
Mosolyognom kell rajta, amikor megpaskolja magát, de csak picit tudok, mert különben nagyon feszül a felszakadt szám.
- Nem láttalak benne eléggé, majd meg kell, hogy nézzem alaposabban – flörtölök, mire észbe kapok, szívem szerint már tovább vetkőztetném, de előtte azért én is rámarkolnék a fenekére. Csöbörből vödörbe, örökké, olyanok vagyunk, mint valami értelmi fogyatékos, aki már ötvenszer áramütést kapott, mikor belenyúlt a konnektorba, de azért ötvenegyedszer is nyúlkál. Csak a mi esetünkben a konnektor egymás szája, és a farkunkat dugdossuk bele rendszeresen.
Jóleső megnyugvás tölt el, mikor elárulja, hogy fel akart hívni, és áldom az eget, amiért kettőnk közül legalább az egyikünk hajlandó őszintén megnyílni arról, hogyan és mit érzett, meg mit akart. Ha egy szokást nem vettem át Neithttől, ami jó lett volna, akkor az ez, ha rajtam múlt volna, tovább tuszkolok mindent a szőnyeg alá.
- Én sem akarlak elveszíteni téged – hiába baráti-megnyílós a beszélgetés, akkor is rohadt nyálasnak érzem, a gyomrom valami egészen furcsa érzést produkál és fáj a szívem a gondolattól, hogy valaha meg kellene egymástól válnunk.
- Mind a ketten pöcsfejek voltunk – állapodok meg egy döntetlenben, mert így a fair. Azért hagytam ott, mert annyira fájt a gondolat, hogy ő közben alakítgat valamit, amiből kapcsolat lehet, és nem bírtam volna elviselni a dolgot, de ez közben nagyon rám is ijesztett. A helyénvaló dolog az az lenne, hogy elmondjam neki ezt, mert itt mi megosztjuk az érzéseinket és gondolatainkat, de nem merem, mert amint szavakba öntöm, túl valós lesz, és még nagyobb esély lesz rá, hogy elveszítem.
- Igen? – nézek rá meglepetten, aztán elnevetem magam az elégtételtől, meg a gondolattól, hogy mennyire meglepődhetett Jace, mikor még az én legjobb barátomtól is kapott egyet. Valamiért megnyugtat, hogy most nem vesznek részt a beszélgetésben a telefonjaink. – Hát, legalább szexi volt – mosolygok rajta, szemébe nézek és mindenféle jó érzés szétárad a testemben.
- Akkor megnyugodtam, rohadt balszerencsés évünk lett volna, ha külön töltjük – nem vagyok a babonás típus, de azért úgy érzem, ebben lett volna valami. Egy ilyen hagyományt nem szabad, egyenesen tilos megszegni.
Nem számítottam rá, hogy majd éjfél előtt negyven perccel összeverve fekszek majd az ágyamon, és a legjobb barátommal romantikázok (mert erre nincs más szó, még ha nem is akarjuk beismerni, ez most itt kőkemény, férfias romantikázás két barát közt), amikor közli, hogy kár lenne eldobni ezt, itt, engem, másért, kénytelen vagyok megcsókolni. Ez most nagyon más, ez most nem olyan „két percen belül baszunk” csók és érzem, hogy még jobban összezavarom magam vele, de annyira nagyon jól esik.
Hozzá bújok és felső karommal ölelem, hallgatom a szívverését és teljesen szürreális, de annyira jó ez a pillanat, hogy majd’ meghalok. A kérdésére már tudom, hogy most én nagyon, nagyon boldog vagyok, hogy nem szembe nézünk már egymással, mert ez biztos, hogy nem arról fog szólni, hogy mi a kedvenc színem, vagy éhes vagyok-e.
- Persze – egyezek bele, még nem is sejtve, mi vár rám. Elkerekedik a szemem és nyelni is elfelejtek, kis híján félrenyelek. A legjobb barátom, aki visszakapta a Neith nevet a Kenneth A. Holton után, tulajdonképpen most közölte velem, hogy arra vágyik, hogy együtt legyünk, nem csak barátilag, hanem úgy igazán. Már az első kérdése is elég egyértelművé tette, a magyarázata pedig csak még aláhúzta a dolgot, duplán. Aki nem erre vágyik, nem kérdez ilyet.
- És ha akkor elveszítelek? – magamat is meglepem, hogy egyáltalán bármit tudok erre mondani. Azt hiszem én is erre vágyok. – Mármint, tegyük fel, elméletben, hogy együtt lennénk, de a párodat sokkal előbb, meg gyakran el tudod veszíteni, mint a legjobb barátodat, és tegyük fel, hogy elveszítenénk egymást, és te vagyok a legjobb barátom, és én… - elharapom a mondatot, mielőtt kiszaladna a számon a „szeretlek” szó. Megijeszt, hogy ennyire nyíltan beszélek a gondolataimról, meg a félelmeimről, mert ezt én nem szoktam. Megerőltetem magam és felemelem a fejem, hogy a szemébe nézhessek és sírni lenne kedvem kínomban. – Mármint, tegyük fel, tisztán elméletből, hogy együtt lennénk, és mi van, ha valami történne, és valamiért nem lennénk már együtt, és akkor mit kezdenénk? – a mellkasán pihentetem a kezem, nem akarom elereszteni, igazából nem is szeretném, hogy ennek az estének vége legyen.
Jó lenne, ha itt maradhatnánk a szobám sötétjében és őszintén beszélnénk az érzéseimről, és magához ölelne, meg olyan nem dugósan megcsókolhatnám megint, és akkor semmi sem szedhetne minket szét.

~   ★

2017. december 31. vasárnap.
Nem gondolom, hogy egy csettintésre képesek leszünk mindent megoldani, amik történtek közöttünk, de jó úton haladhatunk irányába.
- Majd lemehetünk és eltáncolom neked a szokásos High School Musical Troy alakításomat, akkor jobban megnézheted. – húzom az agyát, és próbálom nem annyira flörtölősre venni a figurát, de nem tudom. Nagyon is szeretném, ha több lenne közöttünk, de nem biztos, hogy megérné kockáztatni ezt az egész dolgot, barátságunkat, egymás faszáért.
Amikor átöleli a testemet akkor olyan érzés fog el, mintha eddig hiányzott volna a rendes működésemből. Talán ilyen érzés mikor az univerzumban minden helyre áll, mert egy biztos, mégpedig az, hogy Camilo közelsége mindent rendbe hoz nálam. Remélem, Ő is érzi azt, amit az én szívem is nyomat mert ha igen akkor igazán elmerülhetnénk egymásban.
-Jól esik, hogy ezt mondod. – a szívem megbántott részének baromira jó, hogy azt mondja Ő sem akar elveszíteni engem, de a fejem racionálisabb része azt üvölti, hogy ha ezt folytatjuk akkor fogjuk igazán megbánni a dolgot. Nem akarom elfelejteni a szerelmemet, akarom mondani barátomat, mert Ő ismer a legjobban és szeretni is Őt szeretem a világon legjobban. Meg senki nem élvezett még ekkorát belém.
-Irtó dögös volt. Ha nem néznél ki úgy ahogy akkor, talán, már rég rád vetettem volna magam. – simítok végig az oldalán és csak remélem, hogy nem okozok neki semmiféle fájdalmat. A lelkin kívül természetesen, mert mióta belém élvezett mintha előszeretettel akarna mindenből veszekedést gerjeszteni. Ráadásul előjött ez a féltékenységnek is nevezett dolog, amit nem tudok hová tenni. – Az biztos, utána meg az egész életünk szar lenne. Legalábbis az enyém nagyon az lenne nélküled. – elhúzom a szám és ha ismer, ha igazán ismer tudja mennyire mondok igazat.
Mindig is a kapcsolatban létező emberek típusát erősítettem, nem szerettem annyira az egy éjszakás kalandokat mert nem a kísérletezés nálam a cél, hanem annak az egy személynek a megtalálása, aki boldoggá tehet egy életen át. Camilo ilyen lehetne, de csak barátok vagyunk mégis böki a csőrömet egy gondolat, amit főként az előző napokban kezdtem el jobban boncolni. Talán 28án jutott először eszembe, hogy lehet minden problémánk gyökere az, hogy soha nem beszéltük meg mi ez közöttünk. Így most, 40 perccel az új esztendő előtt kerítek rá alkalmat. Az egész testemet átjárja az izgalom, ahogyan próbálom felvezetni a dolgot és csak reménykedni tudok, hogy hasonló véleményen vagyunk mert én nagyon akarom. Azt akarom, hogy a barátom, csávóm, pasim, élettársam legyen, ki minek szereti mondani.
Meglep, letaglóz és minden rózsaszín ködöt szépen eloszlat a fejemben a kérdése, először csak összehúzom ajkaimat és figyelmesen hallgatom az elméleti kérdésemre adott elméleti válaszát. De ahogyan én is az igazságot mondom úgy tudom, hogy Ő is ezt hangoztatja.
-Ha már elméleti síkon mozgunk a beszélgetésünkben, akkor feltenném a kérdést, hogy miért gondolod, hogy elméletben természetesen, szét mennénk? Elvégre, a szex jó, rohadtul, ugyanazokat szeretjük és már gyerekkorunk óta ismerjük a másikat. Nekem olyan, mintha az égben köttettet volna ez a kapcsolat. De ez csak elmélkedés. – kérdőn méregetem, a tekintetemet az övébe fúróm és próbálom kiolvasni mi az, amire számíthatok irányából. – Akkor valahogyan megoldanánk azt, hogy egymás barátai maradjunk, mert mi vagyunk a real life só és bors, nincs egyik a másik nélkül. – a mellkasomon lévő kezére csúsztatom sajátomat és összefűzőm az ujjainkat, kissé biztatóan rá is szorítok.
-Csak, és ez teória, hogy lehet amiatt veszekszünk ennyit, mert mindketten többet akarnánk, de nem merünk bele vágni. Ez így lenne? Még mindig egy elképzelt szituációról beszélünk. – próbálom annyira kihangsúlyozni az elméletet, amennyire csak lehet mert nem akarom elriasztani hiába szeretnék kapcsolatba vágni vele a való életben is. – Tegyük fel, az elméleti Camilo és az elméleti Neith tökösek és össze jönnek. Akkor az elméleti Camilo hajlandó lenne bele menni? Az elméleti Neith mindenét odaadná. – megemelem az állát és apró csókot lehelek ajkaira, majd megsimítom és elengedem. Úgy vele akarok lenni de tudom, hogy nem lesz belőle semmi viszont elveszíteni sem akarom. Inkább dugjunk, az megy minden körítés nélkül.

2017. december 31. vasárnap
Elnevetem magam, mikor a High School Musicales alakításával jön, annyira szeretem, hogy ennyi minden emlékünk van együtt, hogy elég egy szót mondanunk, és ugyan arra asszociálunk, hogy minden összeköt minket. Ez egész életünk során szép és jó volt, de mióta ennyit szexelünk össze-vissza, meg összebújva alszunk, azóta nagyon ijesztő lett számomra az egész, ezért is menekülök el időnként, mert rettegek az érzéstől, ami megtölti a fejemet, amikor vele vagyok.
- Persze, hogy ezt mondom, nem tudnám elképzelni, milyen lenne nélküled az életem… vagyis hatalmas szívás lenne – ismerem be, bőven elég volt a pár napos ízelítő abból, milyen, hogyha Neithből Kenneth A. Holton lesz és több ilyen nem szeretnék, köszönöm szépen.
- Most maximum rám mászhatsz, nagyon óvatosan – megmozgatja a dolgokat ágyék tájon a gondolat, hogy akár még szexben is végződhet a dolog, a gondolataim már ott járnak, hogy milyen érzés, mikor a szája olyan forrós és nyálasan… megfeszítem az izmaimat és kicsit máshogy fekszek, próbálok teljesen a beszélgetésre fókuszálni, és nem arra, milyen érzés, amikor a legjobb barátod lelkesen lecummant. – Az enyém is az lenne nélküled – nyugtatom meg, hogy egyaránt szar életet élnénk egymás nélkül. Bele sem merek gondolni, minden mennyire más lenne, utálnám az egészet, ahogy van.
Rohadtul megijedek, hogy éppen arról beszélünk a legjobb barátommal, hogy miért ne jöhetnénk össze és lehetnénk egy pár, de a legijesztőbb az egészben, hogy én ezt szeretném is. Akkor Neith csak az enyém lenne, és nem flörtölne másokkal, meg nem randizna másokkal, de mi van, ha flörtölne másokkal, és esetleg megcsalna, és akkor meg az még jobban fájna, mint most, és akkor véget érne a történetünk?
- Nem tudom, de mi van, ha igen? – tudom, hogy igaza van és álomszerűen összeillünk, és tökre jó lenne most azt mondani, hogy tudod mit, jöjjünk össze, de annyira félek ettől az egésztől, mint talán még soha semmitől.
- De hogy oldanánk meg? – lepillantok kezünkre és visszaszorítok, nem szeretném elereszteni, nem akarom tovább folytatni ezt a beszélgetést, mert nem tudom, mi fog kisülni belőle, nem akarom elveszíteni a legjobb barátomat, de még megbántani sem.
Beletalál a közepébe, és tudom, hogy igaza van, amikor felhozza, hogy az összes vitánk abból származik, hogy többet akarunk. Ezzel beismeri, hogy többet akar (már ha eddig nem lett volna világos), meg nekem is be kell legalább magamnak ismerni, hogy én is többet akarok, és ettől annyira megijedek, hogy szeretnék kifutni a világból. Úgy érzem, kicsit megreped a szívem, készen áll rá, hogy beleszakadjon, mert tudom, hogy nem merem azt mondani neki, hogy vágjunk bele.
- Neith – sóhajtok halkan, megcsókolom, arcára csúsztatom a kezem és hüvelykujjammal cirógatom, ameddig nem muszáj, nem szakadok el az ajkaitól. Fáj az egész arcom. Homlokom nagyon finom az övének érintem és egyszerre van hányingerem és vagyok szerelmes és azt akarom, hogy belém csapjon a villám, mert egyik döntést sem szeretném meghozni. – De mit csinálsz, ha nem működik a dolog? – kérdezem halkan, feladom a feltételes módot. Nem bírok tovább a szemébe nézni, nyakába temetem az arcom és belé kapaszkodok. – Nem akarlak elveszíteni – ismerem be egészen halkan, nagyon rosszul érzem magam.
Nem akarok veszekedést, nem akarom bántani, nem akarom, hogy csalódjon, vagy azt higgye, én nem szeretném, de ha kimondom, akkor nincs visszaút, és akkor meg mi van, ha csak elbasszuk az egészet?
- Csak adj egy kis időt – döntök a legdiplomatikusabb megoldás mellett, ami tudom, hogy egy szinten fel fogja idegesíteni, de ezzel talán nyitva marad az a bizonyos ajtó, amin jelenleg nagyon nem merek belépni.

~   ★

2017. december 31. vasárnap.
Nem gondolom, hogy egyhamar magunk mögött tudjuk hagyni az egész dolgot, ami mostanában történt. Nem fog varázsütésre minden megoldódni, ahogyan a kínai falat sem egy nap alatt építették fel. Hibáztam, majd megbántott, utána verekedett most pedig összebújva várjuk az új esztendőt és remélhetőleg könnyebb is lesz.
-Egyetértek. De ameddig te magad nem küldesz el az életedből, vagy a fentiek közül nem szólítanak magukhoz, addig nem megyek el. Még talán akkor sem, ha te küldenél mert visszamásznék máshol az életedbe. – ha kidobna az ablakon bemásznék az ajtaján, ha pedig ott akkor lyukat fúrnék és bejutnék a falon keresztül. Mindegy, hogy dob ki a lényeg az, hogy nekünk kettőnknek újból és újból egymásra kell találnunk, mert egy ilyen barátságot csak úgy nem lehet semmissé tenni. – Inkább nem akarom megkísérelni azt, hogy ma este még a korházba is bemenjünk. Maximum te mászol majd rám. – simogatom tovább az oldalát.
Nem mondom, hogy nem esne jól egy izgalmakkal és érzelmekkel túlfűtött dugás, de most nem ez a prioritásom. Jelenleg szeretném, ha nem lenne fájdalma, ami kivitelezhetetlen, de legalább valamennyire jól érezzük magunkat ég erre a fél órára, ami maradt 2017-ből. A legjobb az lenne, ha sikeresen letudnánk zárni ezt a fejezetet az életünkből és a mostani állapotot valahogy megszüntetnénk, majd egy sokkal jobb dolgot hozhatnánk ki ebből. Jó lenne, ha összejönnénk, legalábbis az én lelkemnek biztosan jobban esne, mint ami most van.
Mert ez a se veled se nélküled kapcsolat, bár kapcsolatnak kevés, egyszeri alkalomnak pedig sok, nem olyan kielégítő és az idegeimet is hosszútávon ki fogja csinálni. De megértem, ha nem szeretne belemenni ilyenbe elvileg még csak nem rég jött rá arra, hogy a faszom, khm, akarom mondani a pasik jobban érdeklik, mint az eddigi nőcskék, akiket megtöcskölt.
- Nem tudom, Camilo, de ha igazán akarnánk akkor biztosan meg tudnánk oldani a dolgot. – vállat vonok, miközben az összekulcsolt ujjainkat figyelem én is. Annyira szeretném, ha ez igazi lenne és nem csak egy kísérlet a részéről, de nem reménykedem semmiben, így nem fogok sohasem csalódni. A csalódás szar dolog, főleg, ha az ember a legjobb barátjában csalódik és ezzel mindent elront, amit eddig felépítettünk. Talán hiba volt megcsókolni és más dolgokat csinálni egymással, de abban a pillanatban annyira helyénvalónak tűnt, hogy kár lett volna abbahagyni. Jobban jártunk volna.
-Akkor szakítunk, és tovább lépünk, de a barátságunk sokkal fontosabb lenne és valahogy megoldanánk, hogy továbbra is egymás életének részese lennénk. – határozottan cseng a hangom és bár tudom, hogy nehéz lenne ezt kivitelezni azért nekünk sikerülne mert túlságosan szeretjük egymást, legalábbis barátokként biztosan.
-Adok, de maximum 3 évet kapsz. – adok egy puszit az orrára, majd a hátát simogatva és egymást ölelgetve alusszuk át magunkat az új esztendőbe. Végül is, sohasem volt még ilyen pörgős és nyugis szilveszterünk életünk során.