- Na, ez egészen jól hangzik - lelkesedek fel én is. - Még nem voltam, de kíváncsi lennék rá - árulom el neki őszintén. Bár tény, hogy én inkább a téli sportokat szeretem jobban, de egy fürdőzés sem lenne ellenemre, főleg, ha nem egy túl meleg helyen lenne. - Gondolom, az itt van valahol New York közelében. Jók a sejtéseim? - kérdezem kíváncsian, mert csak az eddigi beszélgetéseinkből következtetek erre, mert még nem hallottam erről a helyről. Valahogy gyerekkel még nem jártam ott, a többiekkel meg inkább más szórakozásokat szoktunk előnyben részesíteni. Persze, érzem, hogy ez még koránt sem biztos, hiszen ehhez is sok mindennek kell összejönnie, beleértvbe a kedvező időjárást is, amit hiába tanulok előre jelezni és kiismerni, befolyásolni még egyedileg nem lehet. Bár jobb is.
- Sajnos ebben nem vagyok járatos, mert csak filmeken találkoztam még ilyennel - reagálok a megjegyzésére. Azt sejtem, hogy nem akarna olyat, ahol valaki nem érzi jól magát a tarásáságból, de ez egy elég összetett játéknak tűnik, és nem tudom, hogy létezik-e olyan, hol nagy korkülönbséggel is lehet élvezni. Nem szeretném, ha esetleg pont Yasemin lenne az, aki beleéli magát a dologba, és mégsem talál, vagy találunk olyat, ami jó az egész csapatunknak.
- Rendben, és ez csak természetes, hogy, ha látok valamit, szólok róla, és megbeszéljük - mosolygok kedvesen. Csak menjen le ez a húzós időszakom, és legyen több időm a suli mellett másra is.
Iszogatás és falatozás közben pedig egyéb témákra is áttérünk, és Yas is kap egy olyan hírt, aminek köszönhetően átszerveződik az egész napja, de lehet, hogy még a holnapi is, de egy másik biztosan.
- E miatt nem kell aggódnod. Nagyon jól tájékozódok, még fáradtan is - nyugtatom meg, hogy e miatt ne féljen. Erdőben, sötétben, fáradtan és alkoholos befolyásoltság alatt is jól tájékozódok, és ezek bizonyos kombinációja sem szokott gondot okozni. - Tényleg tud néha fura dolgokat produkálni, ezért is szoktam én a túrákra is magammal vinni egy hagyományos térképet meg iránytűt, mert az ritkán romlik el. De városon belül is meg szoktam nézni a neten a térképet, ha új helyre megyek, hogy legalább az égtájakat és a nevezetesebb pontokat tudjam, ha kérdezni kell - árulom el neki a trükkjeimet. Én nagy bajban lennék, ha nem tudnék tájékozódni modern eszközök nélkül, mert hiába a megbízhatónak mondott műholdas telefon a GPS-szel, azért az is elég sérülékeny, mármint lemerülhet, lehet gond a jellel, vagy bármi. De papír alapú térképpel és iránytűvel évszázadokig jól boldogultak az emberek világszerte, csak a technika fejlődésével szeretik az emberek elfelejteni, hogy ezek nem annyira kézenfekvők, és megbízhatóak, mint azt a hétköznapokban megszoktuk. A vadonban, kietlen területen, vagy viharok esetén már koránt sem olyan biztos a működésük, mint azt sokan gondolják.
- Részemről rendben - egyezek bele az indulásba. Nem igazán szeretem, ha kiszolgálnak, így én is elkísérem a pulthoz, hogy visszavigyem a csészémet. Kifelé viszont valahogy kilépek egy kicsit a szandálomból, így bajlódok egy sort vele, mire visszakerül rendesen a lábamra, ezért kicsit le is maradok Yasemintől, aki már az ajtónál lehet. Nem túl meglepő, mert lehet, nem egy ennyire kevés és vékony pántokkal rendelkező darabot kellett volna magamra kapni, de néha előfordul, hogy nem jó akad a kezembe, de legalább menni az esetek többségében jól tudok benne. Azt viszont pont látom, hogy Yasemin visszafordul, valószínűleg felém akart fordulni, de összeütközik egy férfival. Láttam az érzelmeket átfutni az arcán, de mivel jó pár lépésre vagyok az ajtótól, így a párostól is, már csak akkor érek oda, amikor már elmennek egy sor szabadkozás közben egymás mellett. Én is bocsánatot kérek, ahogy elmegyek a férfi mellette, majd sietősen Yas után indulok.
Kilépve a kávézóból Yast egy oszlop mellett találom, és nem a legjobb bőrben. Majd eszembe jut, hogy hogyan is találkoztunk ma, és kezdem ismét összerakni, hogy valami nagyon nincs vele rendben. - Jól vagy? Mi a baj? - kérdezek először talán rosszat, mert látható, hogy nincs jól, de talán ez első kérdés a fizikai állapotára vonatkozik, mert érzelmileg egyértelmű, hogy nincs jól. A hangom kedves, lágy, és nem kicsit aggódó, és talán egy kicsit értetlen, mert elképzelésem sincs, hogy mi zaklathatta fel ennyire. A férfi, akivel összeütközött, nem volt fenyegető, vagy bunkó, legalább is egyiknek sem tűnt abból a távolságból, ahol én álltam, csak figyelmetlen, ahogy Yasemin is.

- Ha jól rémlik, akkor 30-40 perc autóval, nem vészes megtenni ezt a távot, de majd otthon rákeresek és átdobom a linkjét, akkor majd meg tudod nézni te is, hogy lenne e kedved egy ilyenhez, vagy nem. – barátságos mosoly kíséretében fürkészem őt. Akár most is elkaphatnám a telefont és gyors rákereshetnék, de annyira nem fontos. Ráér. Még nekem is meg kell szerveznem a nyarat, hogy miként is legyen vagy mikor mi fér bele az időnkbe, hiszen nekem ott van a munka, a lányom pedig több táborba is fog menni és ekkor még nem is sejtettem azt, hogy hamarosan lesz még egy lakója az otthonunknak. Ami szintén kicsit meg fogja kavarni a felállást és az otthonunk dinamikáját.

Ahogy lenni szokott, ha jól érzi magát az ember, akkor gyorsan elrepül az idő és ez most se volt másképpen. Nem is csoda, hogy hamarosan a távozás mellett döntünk. Egyértelmű, hogy Karinra is ráfér a pihenés, mert rég láttam már ennyire szétzuhanva bárkit is, mint amilyennek ő hatot. Pedig munkában is akadnak húzósabb napok, hetek, amikor mi is alig alszunk, de úgy érzem, hogy ő még rajtunk is túltesz, így azon voltam, hogy biztonságosan visszajuttassam a szállására és tudjon pihenni, legalábbis remélem, hogy aludni fog és nem tanulni próbál meg ilyen állapotban. Nem hiszem, hogy sok mindent felfogna, egyébként is pihenésre mindenkinek szüksége van, vagy a szervezetünk meg fogja bosszulni, ha túlhatjuk magunkat. Én hittem ebben, így igyekeztem mindig meglelni az egyensúlyt, még a rohanosabb hétköznapokban is.
A szívem hevesebben ver, úgy érzem, hogy minden levegő kiszalad a tüdömből és kicsit a világ is forogni kezd a korábbi pániknak köszönhetően, amikor is azt hittem, hogy Deniz-t sodorta újra az utamba az élet. Sose hittem volna, hogy valakit akit hajdanán szerettünk még az az ember lehet, akinek a jelenléte feszélyezni fog minket vagy éppen félelemmel tölt el, de ő ilyenné vált. Féltem attól, hogy netalán mire készülhet, mivel régóta nem hallottam felőle, ami akár jelenthetne jót is, hogy nem érdekli őt Hande, de olykor a vihart is csend előzi meg és inkább hittem ennek az eltűnését, mintsem annak, hogy továbbra se akar a lánya életének a részese lenni.
Kicsit zihálva vettem a levegőt, majd sietve kezdtem el kotorászni a táskámban, amikor pedig ráakadt a kezem a palackra, akkor elővettem és kortyoltam párat a vizemből. Mély levegő és lassan kifúj. Emlékeztettem magam. Kicsit riadtan pillantottam hátra az üzletre, majd miután remegő kézzel elraktam a palackot, az egyik kezemet a mellkasomra helyeztem és lehunytam a szememet is, hogy igyekezzek megnyugtatni magam. Karin hangja zökkentett ki ebből az állapotból, mire sietve pillantottam felé.
- Persze, vagyis jól leszek. Ne aggódj. – kicsit hadarva szólalok meg és lopva körbepillantok. Hamarosan ki is szúrok egy közeli padot és azt követően a kezéért nyúlok. – Üljünk le oda. Pár perc és jobban leszek, aztán hazakísérlek. – motyogom neki és remélem, hogy segíteni fog eljutni a padig. Sietve ülök le és továbbra is ügyelek a légzésemre, próbálom magam gondolatban is megnyugtatni. Rövid időre csend telepszik ránk.
- Azt hittem, hogy ismerem azt a férfit. Valakire emlékeztetett. –  csak az után szólalok meg, hogy kicsit sikerült rendeznem a gondolataimat és a légzésemet is. Elhúzom a számat. – Mindenki életében akadnak kísértetek, legalábbis az enyémben biztosan. – az ég felé emelem a pillantásomat egy fáradt sóhaj kíséretében.

- Óh! Az nem távolság - mosolygok rá kedvesen. - Ez semmilyen extra készülést nem igényel a részemről, mert lényegében itt van - folytatom. Én már valami messzebbi dologra gondoltam, ahol akár még ott is kell aludni, vagy délebbre utazni, ahol számomra a klíma már nehezebben viselhető, mert lehet, egy délebbi állam már feladná a leckét. Már itt vagyok pár éve, de a meleg még mindig szokatlan a számomra, mert egy bizonyos szint után már nem nagyon van hova lejjebb vetkőzni.

Yasemin társaságában nagyon gyorsan repül az idő most is, nem csak az első alkalommal, bár most jóval fáradtabb vagyok, mint akkor voltam. A nem-alvásokat az esetek túlnyomó többségében jól tolerálom, de most már sok a jóból. Ráadásul most inkább talán mentális a kimerülésem, amit azért nehezebb kipihenni, de erre még egy ideig nem is fog sor kerülni. Mármint, aludni tervezek, de nem a kipihenésig, csak addig, amíg újra fogja az agyam a tananyagot. Nagyon brutál, amikor olvasok egy anyagot vagy beszélgetek valakivel a csoporttársak közül, és menet közben kikapcsol az agyam, és nem tudom újraindítani, mert mindig újra leáll. Elgondolkozok valamin, és mondogatom magamban a szót, de fel sem fogom a jelentését, és még azt is elfelejtem, hogy mit akartam kezdeni azzal a szóval. Talán az elalvás előtti „birkaszámoláshoz” tudnám hasonlítani azt az állapotot, bár az nekem sosem működött, ha kellett volna.
A kávézóból kifelé menet viszont egy olyan eseménysorozatba csöppenek, amit nem tudok hová tenni. Mintha Yas pánikrohamot kapott volna, de legalább is olyan, mint aki szellemet látott. Nem tudok sokat a múltjáról, a családjáról, de azt igen, hogy egyedül neveli Hande-t. Viszont az, hogy miért is van így, sosem mondta, még csak árulkodó jelét sem adta, hogy elképzelésem lehessen róla. Mivel pedig árulkodó jelét sem adta ennek az indoklásának, így úgy voltam vele, nem tartozik rám. De láttam már hasonló helyzetben, hiszen először is kis híján elájult, amikor Hande elkeveredett a szeme elől, és akkor mondták is, hogy ez nem egyedi eset. Minden esetre, ahogy tudok, megindulok Yas után, és igyekszek nem szem elől téveszteni. Főleg, hogy már a mostani találkozásunk kezdetén sem volt a toppon. Nem hiányzik egy véletlen baleset, ahol esetleg mentőt is kell hívni. Jobban szeretném, ha mindenki épségben hazaérne.
Amikor megpillantom, és oda megyek hozzá, egyből a szokványos kérdések jönnek ki a számon, amire meg is kapom első körben a szokványos választ. De egyből helyesbít is, mert ezzel senkit sem győzött volna meg, engem meg pláne nem. A „Ne aggódj” felszólítására csak megforgatom a szemem, mert ezt én pont annyira nem fogom tudni teljesíteni, sőt, még jobban nem, mint, amikor én kértem, hogy ne aggódjon a fáradtságom miatt. Viszont egyelőre nem nyúltam hozzá, mert nem tudtam, mennyire fogadja el ilyenkor a segítséget. De abban a pillanatban, hogy megfogta a kezemet, egyből visszaszorítottam, és kicsit át is karoltam a derekát, hogy, ha billenne bármelyik irányba, meg tudjam tartani. Tudom, hogy ájulásnál le kell fektetni az illetőt, de ezt lehetőleg óvatosan kell megtenni, és nem rábízni a gravitációra. - Üljünk le, és pihenjünk - mondok ennyit, mert a többi lehet nem úgy lesz, hogy ő kísér haza, hanem én őt. Nem siettetem, az ő tempójában érjük el a padot, és addig le sem ülök, amíg ő stabilan el nem helyezkedik. Hagyom, hogy visszanyerje a légzése felett az irányítást, és úgy helyezkedek el mellette, hogy, ha előre borulna, meg tudjam fogni.
Türelmesen várom, hogy mesélni kezdjen, és addig nem is szólalok meg, amíg úgy nem érzem, hogy befejezte. - Szabad megkérdeznem, hogy kire emlékeztetett? Hogy miért zaklatott fel ennyire, hogy talán őt látod? - kérdezem mindenféle ítélkezés nélkül, mert bár nekem nincs ilyen az életemben, de tudom, hogy mennyire nehéz egy-egy ilyen traumát feldolgozni. Yasemin valamiért traumát szenvedett el attól a férfitől, akire az emlékezteti, akivel az előbb összeütközött. Nem tudom, hogy válaszol-e, de szeretnék neki segíteni. Valahogy szeretnék neki segíteni.

Azt hisszük, hogy a múltat lezárhatjuk és többé nem okozhat galibát, főleg ennyi év távlatából nem, de sajnos úgy tűnt, hogy hatalmasat tévedtem. Megannyi éve nem láttam már Denizt, majd mondhatni a világ másik felére költöztem és a múltam egyik árnya életre kelt. Még mindig emlékszem, hogy milyen érzés volt őt látnom, vagy éppen milyen érzés volt beszorulni együtt egy liftben és egy pillanatra az tényleg megkönnyebbülést éreztem, amikor kibukott az igazság, de ahogy a düh ködje kezdet elillanni, azzal a lendülettel kezdtem én is pánikba esni. Úgy éreztem, hogy ostoba voltam, amiért hagytam azt, hogy a pillanat hevében elszóljam magam. Ismertem a családját, pontosan tudom, hogy sok mindenre képesek lehetnek és pénz szűkében sincsenek. A pénz manapság pedig sok mindenre jó, akár arra is, hogy emberéleteket tegyenek tönkre. Vajon tényleg olyanná vált, mint az apja? Képes lenne a megtorlásra, hogy eltitkolta előle a lányát, vagy csak vígan fogja tovább élni az életét? Képes leszek valaha arra, hogy egyáltalán ne féljek attól, hogy egyszer egy papír fog várni, mert jogot tart a lányára? Magam sem tudom.
Zihálva veszem a levegőt, kezem kicsit megremeg, ahogyan hajamba túrok és hálásan pillantok Karinra, amikor segít eljutni a padig. Leülök rá, hátamat a támlának döntöm és a fejemet az ég felé emelem. A szellő kellemesen simogatja a bőrömet, miközben elmémben egyik rémkép váltja a másikat, de próbálom féken tartani őket. Mély levegőt veszek és lassan kifújom. Fogalmam sincs, hogy még mennyiszer ismétlem meg, mire sikerül elérnem azt, hogy kicsit józanabbul tudjak gondolkodni.
- Sok éve nem láttam már. – nagyobb sóhaj kíséretében kezdek el beszélni, de nem pillantok rá és abban se vagyok biztos, hogy mindenbe be akarnám avatni. Nem arról van szó, hogy ne bíznék belőle, de annyira még nem ismerem, másrészről meg fájdalmas emlékekről sose könnyű mesélni. – Azt hittem, hogy többé nem is fogom, aztán ideköltöztem és itt véletlen egymásba botlottunk. Azt hinné az ember, hogy ilyen csak filmekben létezik, de nem. – keserűen elnevetem magam, majd a táskámban kezdek el matatni. Amint megtalálom a palackot, sietve kiveszem és iszom pár kortyot, miután kinyitottam. Úgy érzem magam, mintha a sivatagban kóvályognék. – Hajdanán minden magyarázat nélkül elsétált, most se igazán értem miért tette, de szép lassan sikerült lezárnom, vagy valami olyasmi. Most viszont kicsit megkavart mindent a jelenléte, főleg, hogy tudja az igazságot. – sejtem, hogy ennek nem sok értelme van, meg az is lehet simán félre fogja érteni. Nem arról van szó, hogy még mindig szeretném azt a férfit, ahhoz ez túlzottan heves reakció lenne, hanem arról van szó, hogy Hande az ő lánya, de ezt jelenleg képtelen vagyok kerekperec kimondani. – Bonyolult és talán nem is biztos, hogy akarok még erről beszélni. – egyre halkabban csendül a hangom és bocsánatkérően pillantok rá. Azt hiszem, csak rettegek kimondani, mert akkor minden még valóságosabbá fog válik, én pedig arra nem állok készen. Még akkor se, ha emiatt gyáva vagyok, miközben ott van az az érzés is, hogy jó lenne végre valakiről őszintén beszélni erről az egészről, még ha segíteni nem is tud.

A Yas miatti aggodalom jobban felébresztett, mint az a méregerős kávé, amit az előbb ittam, bár sejtem, hogy ez csak az adrenalin, ami, ha kimegy belőlem… De most ezzel nem akarok, és nem is tudok foglalkozni. Látom Yaseminon, hogy valami tényleg nagyon felzaklatta, és már a keze is remeg. Nagyon zaklatott, és ez nagyon nem tetszik nekem. Igyekszek stabilan tartani, nehogy elvágódjon, és látom, hogy hálásan pillant rám ezért. Amikor elérjük a padot, hagyok neki bőven időt, hogy visszanyerje az uralmat a teste fölött.
Majd belekezd a közepébe. Első körben az merül fel bennem, hogy megint kikapcsolt az agyam, és próbálom felvenni a beszélgetés fonalát, de a szaggatott beszédéből rájövök, hogy nem én maradtam le, hanem ő nem akar egészen pontosan beszélni a férfiről. De hagyom, hogy a saját tempójában beszéljen, nem szakítom félbe, nem kérdezek. Okos lány vagyok, szerintem biztosan összerakom a képet. Ahol viszont ő elneveti magát keserűen, én csak egy halovány mosolyt ejtek meg. De hiába, a mondatok erősen hiányokat, mert az alanyról nem esik szó. Csak annyit tudok biztosan, hogy férfi az illető, meg, hogy ismerik egymást. Yaseminnek nagyon nehéz erről beszélni, így viszont talán az is biztos, hogy nagyon közel álltak egymáshoz, és utána „elsétált”. - Yasamin, figyelj egy kicsit - kérem nagyon kedvesen. - Tudom, hogy még alig ismerjük egymást. És nem kérhetem, hogy beszélj arról, amiről nem akarsz. Viszont ez annyira hat rád, hogy kezdesz teljesen szétesni, és azt látom, hogy jelenleg még azt sem tudod, hogy merre indulj a helyzet megoldásában. Viszont, ahogy én látom, azt érzed, hogy az idő ellened dolgozik - osztom meg vele azt, amit tapasztalok. - Hande érzékeny, és nagyon félt Téged, és észre fogja venni, ha nem is tudatosan, de érzékelni fogja, hogy valami nincs veled rendben. Ha változol, ő is veled fog változni, mert alkalmazkodni fog, vagy fog próbálni - osztom meg vele a tapasztalataimat. A gyerekek, ha nem is tudják, hogy baj van, vagy a szülők próbálják kizárni őket a felnőttek gondjaiból, nem buták, és mivel nagyon sok mindent úgy tanulnak, hogy figyelnek, így észre fogják venni a változást, és, ha nem is a valósággal párosítják össze, lesz valami válasz a fejükben. Az pedig, hogy ők mivel magyarázzák a dolgot sok mindentől függ, de akár negatív hatással is lehet rájuk, és lehet, ez a fejlődésüket is befolyásolni fogja, és sokszor ez nem pozitív irányba hat. Ráadásul, mint egy válásnál, a legtöbb gyerek önmagát okolja, és, ha nem tudja megoldani, hiszen, hogyan is tudná, mert az esetek túlnyomó többségében nem miatta van, akkor súlyos személyiségváltozásai, önértékelési gondjai lehetnek. - Szeretnék segíteni, ha nem is megoldani, de elindulni. Viszont nem tudom, hogyan tehetném ezt meg, ha nem mondod el mi a baj - mondom aggódva. - Vagy, ha nem nekem, akkor olyannak, aki közel áll hozzád - mondok neki még egy alternatívát, ami talán rátereli a megoldáshoz vezető úthoz.

Tudom, hogy összeszedettebben kellene beszélnem erről az egészről, hogy mi történt, vagy miért ijedtem meg annyira attól a férfitől, aki annyira hasonlít Denizre, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Pontosan annyira tűnhet káoszosnak az, amit mondok egy beavatatlan személynek, mint amennyire én érzem magamat. Emlékszem, hogy miként rohantam el, amikor megpillantottam őt ott, miként kaptam egy kisebb pánikrohamot, mennyire fura volt újra látni az ismerős, de ugyanakkor az évek alatt kicsit ismeretlenné vált arcot, hiszen ő is felnőtt és érett férfi lett. Az érzéseim akkor is hadban álltak egymással és ez azóta csak még inkább így volt. Maximum annyi változott, hogy ahogy a hetek egymást váltották, majd a hónapok egymást követték, úgy kelt életre egyre több félelemmel kapcsolatos démon, ami még több csöppet se kellemes gondolat megszületését hozta magával. Néha esténként azon kaptam magam, hogy kattogok a ki alakult helyzeten, de most ez a „találkozás” ráébresztett arra is, hogy már túlzottan mélyre süllyedtem az őrlődésben és a kelleténél nagyobb teret engedtem a félelemeimnek, mert más különben biztosan nem ijedtem volna halálra attól, mert egy pillanatra azt hittem, hogy őt látom.
Talán ideje lenne elfogadnom azt, hogy a titok többé nem titok, és ha ennyi idő elteltével se tett semmilyen lépést se, akkor talán már nem is fog. Bőven lett volna ideje arra, hogy ügyvédjeivel üzenjen, ha akar. Talán ő se akar részt venni Hande életében, meg talán elvenni se akarja tőlem. Talán nem vált teljesen gonosszá, mint amilyen az apja mindig is volt. Még a gondolatától is kiráz a hideg. Mély levegőt veszek és újra lassan kifújom, ezt még megismétlen párszor, de a káosz nem csillapodik elmémben, ahogy a lelkemben se. Megoldást kell találnom rá, mert nem futhatok örökké és nem hagyhatom azt se, hogy ez a bizonytalanság a halálomnapjáig, vagy legalábbis Hande nagykorúságáig rettegésben tartson, kísértsen.
Amikor Karin megszólal, akkor feléfordulok és kíváncsian hallgatom őt. Nem mondom azt, hogy teljesen egyetértek vele, de talán részben igaza van.
- Nem tartok attól, hogy Hande érzékelne ebből bármit is, eddig se tette és mindig is sikerült elrejtenem előle azt, ha volt valami gond. – erre mindig is ügyeltem, hogy a lányom soha ne lássa azt, ha esetleg magamba zuhanok, vagy úgy érzem, hogy kicsit szétcsúszom, mert túlzottan sok minden nehezedik a vállaimra. S szerencsére eddig tényleg mindig így volt, sose volt ebből gond, de ezért is volt jellemző az rám, hogy inkább az éjszak közepén őrlődtem, kattogtam a dolgokon, ami gyakran az alvás rovására ment, de legalább a lányom nem láthatta azt, hogy valami emészt, vagy nincs rendben. – De a másikban részben igazad van. – kisebb szünetet követően szólaltam meg, majd megingattam a fejemet is. Túlzottan hagytam azt, hogy a bizonytalanság, a kételyeim és a félelmeim befészkeljék magukat a fejembe. Hamarabb kellett volna beintenem nekik, de most nem ment. Túl sok minden történt az elmúlt időben, túl sok volt a változás az életemben, még ha sok jó is történt, de attól még a rossz is teret kapott.  – De szerintem ez olykor mindenkivel megesik, nem? Te mindig ki tudsz zárni minden negatív gondolatot, érzést és hamar túljutsz rajta? – még mindig kicsit elveszetten és zaklatottan csendült a hangom, de érezhető volt az is, hogy már sokkal nyugodtabb vagyok, mint pár perccel korábban. Még pár perc és a korábbi pánik tovaillan, mintha nem is létezett volna. Azt pedig csak reméltem, hogy most nem fog elkezdeni vitatkozni, vagy meggyőzni arról, hogy neki lehet igaza. Jobban ismerem a lányomat is, másrészről erőm se lett volna ahhoz, hogy bárkivel is vitába keveredjek a jelenlegi helyzetben.
Megdörzsöltem az arcomat, becsuktam a szemem és élvezte a napsugarak érintését a bőrömön. Természetesen közben többször is újra mély levegőt vettem és lassan kifújtam, mintha csak messzire akarnám fújni az engem emésztő gondokat, gondolatokat. Bárcsak ennyire könnyű lenne, hiszen akkor sokkal boldogabb lenne mindenki és senki se aggódna ennyit, ha a zűrzavartól ennyire könnyedén meg lehetne szabadulni.
- Aranyos vagy, de nem tudod megoldani, még én se igazán és nem is akarom ennél jobban bolygatni ezt az egészet. – fáradtan csendült a hangom, de most nem pillantottam rá. Az eget kémleltem miután kinyitottam a szememet. – Egyszer talán elmesélem, ha úgy fogom érezni, hogy készen állok róla beszélni, de jelenleg még nem igazán megy. Sajnálom. – szeretném elmondani, de amikor végre úgy érezném, hogy talán most jobban beavatom, akkor úgy érzem, mintha csomót kötnének a nyelvemre és képtelen lennék beszélni. Erőltetni meg nem akarom, hiszen néha tényleg időt kell adni ahhoz, hogy az emberke tudjanak beszélni arról, ami velük történik és amit éreznek. – Kérlek, hogy ne aggódj. Jól leszek, azt hiszem már ez is jót tett, hogy ez történt. – haloványan elmosolyodtam és rápillantottam. Nem tagadhatom, hogy ez fejbe kólintott és kicsit ébresztőleg hatott rám, hogy nagyon nem jó irányba haladok ilyen téren. Ideje kikeverednem ebből a zűrzavarból és nem hagyni azt, hogy így megrémítsen.

- Ezzel nem fogok vitatkozni, nem is állt szándékomban, hiszen Te ismered Hande-t a legjobban. De sok gyerek ráérez, hogy valami nincs rendben, még akkor is, ha nem tudja, hogy mi az. De örülök, hogy Neked jobban sikerül megvédened ezektől a dolgoktól a kislányodat - válaszolok neki kedvesen mosolyogva, és csak bízni tudok abban, hogy ez valóban így is van. De az aggodalom mindig kiül ránk, a cselekedeteinkre, és a gyerekek ezt sokszor érzik. Ha ebbe nőnek fel, akkor lehet, hogy nem, vagy csak később jönnek rá, ha valami változik.
- Ez igaz. Néha mindenkivel megesik, hogy szétesik, vagy úgy érzi, hogy minden szétesik körülötte. Velem is meg szokott esni, persze - szólalok meg csak az után, hogy úgy érzem, Yasemin már nem akar több mindent mondani, csak a válaszomra vár. - És volt is egy alkalom, amikor én is hasonló helyzetben voltam, vagy pontosabban pánikrohamaim voltak. De én szerencsés helyzetben voltam, mert a szobatársam egyből kiszúrta, és hívta a szüleimet, akik egyből szakemberhez vittek. Szóval nekem volt segítségem. Nem egyedül kellett kitalálnom, hogy merre induljak, kihez forduljak, hogy hamar megoldódjon. És a családom is mellettem tudott lenni - mesélem az eddigi legmegrázóbb helyzetet az életemben. - Sajnos a legtöbb gond nem oldódik meg magától, de ezt Te is tudod - mosolygok rá kedvesen. - Megértem, hogy nekem nem akarsz erről beszélni, és nem is erőltetem, de szerintem biztos van olyan, akihez mindig fordulhattál, vagy most már fordulhatsz, legyen az bármilyen szörnyű dolog, ami veled történt, és feltétel nélkül ott van/volt melletted, és igyekszik segíteni, vagy legalább elindulni a megoldás felé vezető úton - mondom bizakodóan. Ha más nem, a szülei, vagy közeli családtagja. - És azt ne feledd, hogy ez New York - mutatok körbe. - A világbékét, és egy két ilyen globális problémát leszámítva szerintem itt mindenre lehet találni olyat, aki megoldja a gondot, vagy legalább segít benne - szélesedik ki a mosolyom. Tényleg nem kérdezem, hogy mi a baj, mert látom, hogy képtelen erről beszélni. Legalább is nekem. Viszont szeretném, ha kicsit másabbul szemlélné, és eszébe jutna, hogy körül nézzen, hogy kihez is fordulhat. Rendőrség, ügyvédek, szociális munkások, vagy tanácsadók, akik átlátják a jogi és a kapcsolódó pénzügyi és egyéb lehetőségeket, pszichológusok, orvosok, és még sorolhatnám, hogy milyen szakemberekhez lehet fordulni, ha tényleg nincs más, mert mondjuk a rokonok, ismerősök nem jártasak az ügyben. Ha pedig nem jó irányba indul, akkor én hiszem, hogy ők tovább tudják irányítani a megfelelő helyre. Szerintem elindulni a legnehezebb. És, ha másban nem is, ebben próbáltam volna segíteni neki, viszont ehhez több infóra lenne szükségem.
- Igyekszek nem aggódni, de ettől többet nem ígérhetek, és ne is kérd - mosolygok kedvesen. - A sokkterápia sokszor hatásos, bár azért vigyázni kell vele - kacsintok rá. Ha elájul, abból még baj is lehetett volna, főleg, ha egyedül lett volna. - Hogy vagy? Hozzak valamit enni, inni, amiben van egy kis cukor? - kérdezem, mert a vércukorszint ilyenkor le tud esni, vagy pont fordítva van az ok-okozati viszony, de akkor is ajánlatos ilyenkor valami gyorsan felszívóvó szénhidrátot, cukrot enni vagy ilyen italt inni. De siettetni nem akarom az indulást, ez még véletlenül sem erről szól, és remélem, ezt érzi is. Addig üldögélünk itt, amíg kell. Én mára azt hiszem, letettem a tanulásról, legalább is addig, amíg nem alszok egyet.