Tipikusan az a fajta, aki reggelente felkel az egyik haverja kanapéjáról -vagy épp nem is tudott aludni-, beveszi a leszarom tablettát, iszik rá egy pohár olcsó bort, aztán végighallgatja a haver zsörtölődését, akinek már a töke ki van az élősködőkkel, majd pedig elmegy a napokban újonnan kezdett -már vagy ezredik- munkájába, hogy aztán a fizetését elkölthesse a következő olcsó borra és tablettára -vagy porra-. Utálja az életét, csak napról napra él és szinte nem telik el egyetlen nap sem anélkül, hogy másokat hibáztatna a nyomoráért. Ami talán jogos is, hiszen nyomorban nőtt fel. A szüleitől soha nem tapasztalta meg a szeretetet és törődést. A bátyja volt az egyetlen ember aki ilyesmit mutatott neki... de talán már túl későn? Túl kevés ideig? Mindegy, a végén ő is magára hagyta, hogy saját családot alapíthasson. Zoey mégsem haragszik rá. Sosem tette. Zoey magát utálja.  
Tipikusan az a lány, aki egyetlen női sztereotípiának sem felel meg -még cickói sincsenek-. Ő nem bánja ha be kell húzni egy izomagyúnak, akinek csak a pofája jár, akkor sem ha tisztában van azzal, hogy nem túl erős. Ami a szívén, az a száján és nem fél kimondani amit gondol, akkor sem ha az kizárólag szitokszóból áll. Ez az a tulajdonság ami legtöbbször a munkája vesztét okozza. Leszarja, hogy mi a helyes, mik a normák, mi egy egészséges életmód, mi egy egészséges kapcsolat vagy barátság. A határok szinte mindenben el vannak mosódva -talán mert ritkán is van beszámítható állapotban-. Naiv... nem mindig veszi észre ha kihasználják. És mindennek ellenére még mindig egy csupa szív hölgy, aki igazán csak szeretetre és odafigyelésre vágyik, legyen szó akárkiről... bárkiről. Mégsem tudja ezt kimutatni. A stílusa nyers és csípős. Ritkán veszi észre ha valakit megbánt, még ritkábban érdekli is.
Tipikusan az a személy, akiben rengeteg fájdalom van, mégis ha kell, magára erőltet egy mosolyt és ha megkérdezik tőle: hogy vagy? Gondolkozás nélkül vágja rá a világ legnagyobb és egyben legtöbbet használt hazugságát: Csodásan.
Tipikusan olyan, aki nem fél odamenni egy agyontetovált fickóhoz és megkérdezni, hogy esetlegesen árul-e... a szükség nagy úr. Sőt mit több, a legtöbb barátja hasonló kinézettel rendelkezik és még annak ellenére is barátként néz rájuk, hogy azok nem restek megfizettetni vele mindennek az árát, akár duplán is. Azt pedig elárulhatom, hogy nem mindig pénzről van szó. Nem tudja, hogy hol vannak a határok és ha valaki megpróbálja megértetni vele, ő tudatosan ellenáll, mert nem akarja megérteni. Tudja, hogyha megérti, sokkal több fájdalom fogja érni.
Tipikusan az  a lány, aki bár erősnek mutatja magát, belülről szinte már sikít a segítségért. Valakiért aki a helyes útra tudná őt lökni, aki megfogná a kezét és mellette lenne, valaki aki hisz és bízik benne, mindannak ellenére, hogy egyáltalán nem érdemli meg. Egy esélyt akar az élettől és az emberektől, hogy fogadják őt be és ne lökjék ki folyton. Hogy ne egy csalódás legyen az emberiség számára. Egy tipikusan elveszett személy, aki fel akar állni, de nem tud, mert akármennyire is próbálkozik, mindig visszaesik a pokol mély bugyraiba, amit csakis kizárólag a tudatmódosító szerek segítségével tud egy élő-és érző lény átvészelni.

Halál nyugodtsággal dőlök neki a falnak, döntöm hátra a fejem, hogy elkezdjem tökéletesíteni a füst-köröcskéket, amik még a mai napig is elégedettséggel töltenek el, legalábbis amikor tökéletes precizitással jelennek meg. Nem kimondottan izgatom magam amiatt, hogy az emberek gyilkos tekintettel bámulnak meg és minden valószínűség szerint, ha gondolattal gyilkolni lehetne, már rég halott lennék. Utálnak. Kölcsönös érzés. Én is őket. Összébb húzom magamon a kabátot, amibe talán kétszer is beleférnék, a hülye is láthassa, hogy nem az én méretem. Kurva hideg van. Pedig már április van. Az ember azt várná, hogy ilyenkor már a nap süssön, a fák virágozzanak, mindenki szerelmesedjen... csak én nem. Mégis itt fagyoskodom ezen a roskadt piacon.
- Elnézést?! - Szól oda az egyik szörnyella de frász, akinek minden bizonnyal az idejét vesztegetem azzal, hogy nem a munkámat végzem, inkább cigarettázgatom.
- Mi van?! - Förmedek rá, kétségkívül jóval ingerültebb vagyok, mint kellene, de basszus... ezt váltja ki belőlem a hideg. Meg a koránkelés. A kialvatlanság. A másnaposság. Soroljam? A hátam mögött a főni is megköszörüli a torkát, ha jól sejtem nem kimondottan kedveli a stílusom, de mivel senki sem akarja ezt a sok vackot a piacon árulni, főleg nem ebben a fagyban... Nem túl sok választása van. - Reggelizek. Tudtommal a reggeli szent és sérthetetlen. - Vonom meg a vállam nemtörődömséget sugározva, mire ő megadóan rázza a fejét, hogy aztán kiszolgálja a vevőt. Most őszintén. Mások kiflit reggeliznek, én egy szál cigit. Semmi rossz nincs ebben, sőt még gyorsabb is.  Az már nem az én hibám, hogy túl csóró vagyok és nincs pénzem normális reggelire. Bár ha jobban belegondolok, egyébként sem arra költeném. Na meg nagy étvággyal sem rendelkezem.
- Zoey, beszélhetünk? - Fordul felém a főnökasszony, mikor elvégzi a munkát(m). Már előre tudom, hogy mit akar. A földre pöckölöm a csikket, azzal már nem törődve, hogy el is tapossam azt. Felé fordulok, az arcom sugározza a gondolataimat.
- Nem? - Kérdezek vissza szarkasztikusan, mint akinek választási lehetősége is lenne. Pedig mindketten tudjuk, hogy nincs. Úgyis mondani fogja amit akar.
- Szeretném ha összeszednéd a cuccod és elmennél. Csak akkor gyere vissza ha hajlamos vagy emberi módon viselkedni. Különben... - A kezemet felemelve szakítom őt félbe, nem vagyok kíváncsi a rizsára, nem mintha nem lennék tisztában azzal, hogy mi lett volna a mondat befejezése.
- Legalább kifizeted a mai napot? - Igen, tegezem a főnököt. Neveletlen vagyok, stb. Már hallottam. A fejét rázza, de én nem tágítok. Még a kezemet is kiteszem, mint aki várja a fizetséget. Ja, igen... Arra várok. Meglátjuk ki a türelmesebb. Nekem nincs más dolgom, így aztán állom a szemkontaktust, türelmesen várok, míg végül feladja és előveszi a pénzköteget a kasszából, aminek az útját már elállta, mert megijedt, hogy majd kirabolom. Ugyan... úgy nézek én ki, mint aki képes lenne ilyesmire? Természetesen még soha nem csuktak le lopásért, hogy aztán bátyámnak kelljen onnan kihalásznia. A kezembe nyom egy tízest, aztán elfordul. Egy tízes? Ennyi?! Most komolyan?! - Akkor baszd meg magad! - Kiáltom el magam, nem törődve azzal, hogy mindenki engem bámul. Már megszoktam. Elteszem a tízest, bár jól tudom, hogy semmire sem lesz elég.
Olyan erővel dobom le magam a padra, hogy azon sem csodálkoznék, ha az megrepedne alattam. Pedig nem rendelkezem nagy súllyal. Mérges vagyok. A sóvárgás kerít hatalmába. Legszívesebben szétvernék mindent és mindenkit. Komolyan ennyire kibírhatatlan vagyok? Miért nem tudok normális lenni? Hová megyek ma este? Megfagyok.
- Aston... Csak ma este. Ez az utolsó! Esküszöm! - Mondom ezt bármiféle köszönés nélkül, amint kinyitja az ajtót. Tudom, hogy nem tud nemet mondani, akkor sem ha tényleg akarna. Ennek ellenére igyekszem őt nem zargatni, tényleg igyekszem. Nem akarom őt kihasználni. Nem akarok a nyakán lógni, ahhoz túl büszke vagyok. Próbálok úgy tenni, mintha az életem már kezdene jobbra fordulni, de végül mégis mindig itt kötök ki. Nem akarom, hogy értem aggódjon, pedig tudom, hogy azt teszi. Bűntudata van... miattam. Talán azt gondolja, hogy én az ő hibája vagyok. Pedig nem. Én az én hibám vagyok. Azt akarom, hogy élje az életét... nélkülem. Sokkal nyugodtabb lenne minden. De mégis mindig ide kényszerülök, nincs más lehetőségem. Szeretem őt. Ő és Diane az akire tényleg szükségem van. Akkor is ha ezt bevallani nem akarom, még magamnak sem.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Bárcsak a világ kevésbé lenne gonosz és kegyetlen, hogy a magadfajta, eleszett lelkek is nyugalomra leljenek. Napestig lehetne azon gondolkodni, hogy ki és mi a felelős  azért, hogy évekkel ezelelőtt belekerültél egy örvénybe, és még most is benne hánykolódsz. Mindenkinek szüksége van egy stabil és szerető családra, támaszra, arra, hogy ne érezze magát annyira egyedül a világban. Ennek hiánya azt hiszem, már egészen kiskorodban megpecsételte a sorsod.
Igazán belevaló és nagyszerű fiatal felnőtt lett belőled, habár azt hiszem, hogy ezzel te maga sem vagy teljesen tisztában. Nagyon tetszett a jellemleírásod, részletekben gazdag és nagyon festői képet mutattál be általa a megálmodott lányról.
Zoey egy nagyon elveszett és magányos lány, akinek csak arra van szüksége, hogy valaki megfogja a kezét és kivessze őt abból a sötétségből, amibe bennragadt.
Tudom, hogy Aston mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy végre őszintén mosolyogni lássa a kishúgát! Igen, új életet kezdett, családot alapított de soha egyetlen pillanatra sem vette le óvó tekintetét rólad. Hidd el, tudom
Ami pedig engem illet nem ígérem, hogy könnyű lesz a hozzám vezető út, de egy család vagyunk, és mi Miles-ek tartsunk össze!  
Nincs más hátra, mint hogy lefoglald a csodaszép pofidat, színt és rangot a megszokottak szerint admintól kapsz majd! Menj és forgasd fel az állóvizet a Miles család háza körül!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!