@Ricky Simmons részére Missed me yet?

♪ ♫ ♪ “So now, all alone or not, you gotta walk ahead. Thing to remember is if we're all alone, then we're all together in that too.”

Nem tagadom, kifejezetten élvezem a kialakult helyzetet. Soha ki nem hagynám, hogy odaszúrjak valakinek, legyen az Ricky, vagy épp egy ribi, aki az anyja lehetne. Mondjuk nem az én dolgom, de mégis jobban esik az agyukat húzni, mintsem azon gondolkodni, hogy miként fogom Ricky segítségét kérni, aki nyilvánvalóan nem repes az örömtől. Már-már azt érzem, hogy szívesebben invitálná vissza a nőt, minthogy engem fogadjon. Nem hibáztatom őt... De, egy kicsit azért mégis. Még mindig azt gondolom, hogy ő épp úgy kereshetett volna engem, mint ahogyan én őt. Persze Zoey-t senki sem keresi, legfeljebb elkerüli. Senkinek sincs szüksége a folytonos kuncsorgásra, a folytonos szívességekre, értem én. Főleg nem akkor amikor menő zenésszé válik az emberből. Az már más kérdés, hogy ezt valamilyen szinten én döntöttem el helyette is. Ugyanakkor nem tett ellene, szóval most sincs jogában itt sírni nekem és kiverni a hisztit.
- Oké, mama. Húzzál már! - Mondom válaszul a gyilkos tekintetre, még meg is ismétlem a korábbi hessegető mozdulatot, aztán közelebb lépek, hogy átvegyem a helyét, ezzel kitakarva a nyanyát, hogy mostantól Ricky-nek sem kelljen végignézni a lottyadt fenekét ahogy elriszálja magát. Nem mondhatja, hogy nem vagyok kedves. Megóvtam a látványtól.
Aztán a gúnyos mosoly elég hamar lehervad az arcomról, mikoris rájövök, hogy most bizonyára szembe kell néznem a férfival, aki nyilvánvalóan a háta közepére sem kíván, nemhogy a lakásába. Igyekszem visszafogni a késztetést, hogy jobban odaszúrjak neki egy frappáns válasszal, nem akarom ellőni az egyetlen esélyemet arra, hogy esetlegesen megbeszéljük a dolgokat. Meg hát... még mindig nekem van szükségem rá és nem pedig fordítva.
- Akármelyik is az, nyilvánvalóan roncsolta a memóriádat. Bár az lehetett az ital is... - Válaszolom végül szúrósan, a sértettség csak úgy süt a szavaimból és igen, ez volt a lazább változat, a kevésbé frappáns válasz, mert lehetett volna sokkal rosszabb is. Aztán elmosolyodom a helyzet cinikusságán. Sárral dobálózunk, akárcsak a vérig sértett gyerekek és mindketten vagyunk elég keményfejűek ahhoz, hogy a rohadt életben be nem ismernénk ha hibáztunk. Vagyis beismerem én, de nem neki! - Két év bizonyára elegendő idő ahhoz, hogy hiányozni kezdjen valaki. - Direkt nem azt mondom, hogy esetlegesen ő hiányzott volna, pedig esélyes a dolog, de természetesen ilyesmit nem mond csak úgy ki az ember. Főleg nem a magamfajták.
Végignézem a vívódását, miközben próbálja eldönteni, hogy vajon megéri-e neki beinvitálnia vagy sem. Szemmel láthatóan nem könnyű meghoznia a döntését, de mikor megteszi, diadalittas léptekkel térek be a lépcsőházba. Nyert ügyem van. Hát persze hogy nyert ügyem! Aztán majd lehet még kurvára ki fog nyírni ha megtudja, hogy valójában csak egy újabb szívességre van szükségem. Bár ha már elég jól ismer, akkor valószínűleg ezt már tudja. Jártam már itt, így aztán ismerem a járást, nem kellene követnem őt ahhoz, hogy tudjam melyik lakásról van szó, mégis némán battyogok utána, fel az első emeletre, hogy aztán a lakásban először csak szétnézve, kezdjek el gondolkozni a „hogyan tovább"-on. Mint kiderül, a logikus gondolkozást hamar legyőzi a hirtelen rámtörő érzelmek hulláma, amit a még mindig sértettségtől csöpögő hangja vált ki belőlem. Azonnal bekapcsol bennem a védekező üzemmód, amit a következő szavaimból már ő is érzékelhet.
- Most úgy csinálsz, mintha te törted volna magad annak érdekében, hogy kapcsolatba lépj velem? - Mordulok fel némileg idegesebben, mert szó mi szó, kezd elegem lenni abból, hogy képtelen magába nézni egy pillanat erejéig. Persze én vagyok az aki felkeresi őt, mert szükségem van rá... szar ügy. De ettől függetlenül még ő is megtehette volna. Tudja hogy találhat meg, nem? Még ha az otthonom nem is éppen állandó, a telefonszámom mindenképpen az. - Szóval hányszor is kerestél fel az elmúlt két év során? - Teszem fel a kérdést megvonva szemöldökeimet, cinikusan, csípős hangnemmel. - Ja bocsi, valószínűleg túlságosan lefoglalt a csodás új életed, meg az ilyen mamák megdugása! - Intek ezzel az ajtó felé, hogy értelmezze kire is gondolok, bár jól tudom, hogy anélkül is érthető lenne. Nyilvánvaló, hogy amúgy átkozottul féltékeny vagyok, még annak ellenére is, hogy én saját magamnak köszönhetem a szar életet. Ha képes lennék a saját lábamra állni, minden máshogy lenne. De képtelen vagyok, mert mások hibáztatása mindig jobban megy, mint a saját életem darabkáinak összeszedése és összerakása.  
- De tudod mit?! Igazad van! Nincs hová mennem... - Rántom meg ezzel a vállaimat, aztán gondolatban gratulálok is magamnak, hogy igazán jól megoldottam ezt a problémát. Most aztán nyilván nem csodálkozhatok majd ha páros lábbal rúg is ki azonnal. - Most örülsz?! - Nem annak, hogy nincs hová mennem, sokkal inkább annak, hogy ilyen módon bukott ki belőlem az ittlétem oka. Pedig amúgy hiányzott! Még ha ezt nem is vallom be neki, de igenis hiányzott. Nem hiába jártam itt hetekkel ezelőtt is, csak akkor nem volt merszem, vagy inkább pofám becsengetni. Talán most sem tettem volna meg ha ő maga nem viharzik ki a mama után és nem kap el.

Help...?!

Amikor már azt gondolnám, hogy mindent láttam és az élet nem tud több meglepetéssel szolgálni, akkor jövök én; soha ilyen, és ehhez hasonló élményhez, aktushoz nem volt még szerencsém… legjobb tudomásom szerint. Dühít, hogy nem emlékszek jóformán semmire, a leghomályosabb képfoszlányok sincsenek meg, mint ahogy az is hullámot kúr a hajamba, hogy nem a szokásos húsz és harmincöt közötti korosztály egy jeles, szemre való képviselőjét találtam meg éjszakára, hogy kielégítse a testi szükségleteimet, hanem… mennyi lehet? Ötven? Több?! Egy normális világban – ami nem az én világom – a kora szerint ő már a gyerekeim nagyanyja kellene, hogy legyen, mert lássuk be, csipa, homály és tömény hányingert követő első ránézésre nem mondanám sokkal fiatalabbnak Nancy-nél… sőt! Mégis az én ágyamban kelt, az ő mellei szúrták ki a szemeimet elsőként, ő édesgetett és gügyögött nekem, mint egy kismacskának. Nem... ezek tudatában már koránt sem vagyok biztos abban, hogy tudni szeretném, hogy mi a jó életet műveltünk. Kurvára bebaszhattam az éjjel, és csak remélni tudom, hogy lesz valaki, aki szembesít és felvilágosít a történtekkel kapcsolatban. Hol jártam, kikkel, kik közül „választottam” ki pont a saját nagyanyámat, hogy kerültünk az én lakásomra. Nem szokásom akárkit hazacipelni. Hát most úgy tűnik, bárki és akárki is lehet, aki az ágyamba vágyik. Igazából nem lehetne okom panaszra, mert tagadhatatlan, hogy jól néz ki, irigylésre méltó az alakja – ilyen szempontból nem lep meg, hogy az ágyamban kötött ki -, kifogástalan a stílusa, kora ellenére szép a bőre... de engedtessék már meg, hogy felháborodjak azok után, hogy kikkel voltam eddig és ki az, aki után a leginkább vágyakozok?! Ennyire másra volt szükségem? Tényleg ő lett volna a legjobb fogás a felhozatalból? De, ami még ennél is rosszabb… ennyire kétségbe lennék esve? Már minden mindegy, csak legyen kit megkefélnem?
Kezében a bögrémmel – az utcán! - visszafordul felém és ugyan olyan kéjes duruzsolással veszi magához a táskáját, ahogy mindvégig búgott és tette-vette magát nekem odafent is. Nem hazudok… jól esik a figyelem, a közelsége, az, hogy értékel és… Simons?! Nem baszol fel, hogy anyakomplexusod lett!
Erőltetett mosollyal próbálom kerülni a tekintetét, csak ha lefelé nézek, a felpolcolt, kicsit talán felfújt, megemelt, túl kevés anyaggal takart mellei szúrják ki a szemeimet, addig felfelé pillanatva ő maga nyújtózkodik annyira és ficereg annyit, hogy a szemeibe kelljen nézzek. Nagyon akarhat még valamit… csak remélni tudom, hogy nem lesz ebből legközelebb.
Zoey jelenléte az, ami végezetül kizökkenti őt a hatalmijátszmából, és egy pillanatra mintha arról is megfeledkezne, hogy alig két perce még egy újabb menetért dorombolt és könyörgött, hátha csurran-cseppen még valami. Most viszont némi féltékenységgel keveredő, lenéző csillogást vélek felfedezni a szemeiben, ahogy végig méri a másikat...bocsánat, a „következő kuncsaftot”. Mi a fasz, még azt gondolja, hogy kurvázok? Egyik csaj a másik után?
- Zoey! – Morranok rá dorgálón, némi indulattal, holott hálás is lehetnék; első alkalom, hogy úgy fest, inába száll a nő bátorsága. Kékjeim ennek ellenére szigorú pillantással siklanak át rá az idősebbről, mintha én is zokon venném az élt a hangjában. Soha nem volt valami kellemes és simulékony természete, legalábbis, ha valamennyit rejteget is magában – azt bizony jól elrejtette – nekem nem mutatott belőle fikarcnyit sem, pedig biztos vagyok benne, hogy a barátságunk is valamelyest könnyedebb hangvételű lett volna a múltban, s az elválás – a nem elválás… a felszívódás – se lett volna ennyire keserű... És akkor talán most nem úgy állnék vele szemben, hogy vad tusáját vívja bennem egymással az ítélkezés és a kíváncsiság. Jelen esetben nagy különbség van a „mit keres ez itt?” és a „mit keres ez itt?!” között. Asszem' akar valamit.
- Még látjuk egymást – suttogja a fülemhez hajolva, a bögrét a kezembe nyomja, Zoey pedig kap egy „pusztulj!”-féle lenéző, fenyítő pillantást, biztos ami biztos alapon. Na mondjuk pont őt nem féltem attól, hogy összetörne az érzékeny kis lelkivilága. Tarkómat vakarva vetek még egy pillantást a szorulásos kacsákat idéző mozgáskultúrával megáldott asszonyság felé, majd vissza a lányra, aki újra részesülhet a korábbi „szemmel verő” üdvözlégyben. A különbség csupán annyi, hogy én akár még jogosan is húzom fel az orromat vele szemben...
- ... mire gondolsz? Hogy éhbérért szórakoztatom a népet heti rendszerességgel, vagy... – legyintek a nő után – vagy vannak épp elegen körülöttem nők és nem kell egyetlen egynek rebegtetni a pilláimat, ha kefélni támad kedvem? – Az egyik igaz, hiszen egy feltörekvőben lévő csapat se állhat ki úgy a fesztiválok színpadára, hogy na majd most megváltják a világot és busás summa üti érte a markukat. Kurvára csöves nyomorultak vagyunk még mindig, csak grátiszként most már figyelnek is ránk, és érdekeljük a zenekedvelőket. Majd egyszer, jó néhány év elteltével talán megélhetünk a zenélésből. Addig meg reméljük a legjobbakat, többek között, hogy a megtakarított lóvé kitart még egy darabig. A másik viszont meglehetősen abszurd állítás, nem a nőcskéim tartanak életben... Végezetül, elnézve az arckifejezését, szemtelen, cinikus mosoly jelenik meg a szám szélében. - Vagy netán... hiányoztam? Mennyi is telt el? Két év? – Emelem meg a szemöldökömet. Azóta lássuk be, tényleg jobban állok minden téren, akár mondhatjuk úgy is, hogy "felvitte az Isten a dolgomat". Ja nem...
Az ajtó felé fordulok, hogy amiként annak idején ő, úgy most én is eltűnjek előle. Emlékszek, nagyjából hasonló jelenetek játszódtak le, amikor utoljára találkoztunk... Ő jött, egy másik ment – akkortájt próbáltam igen sajátságos módon feldolgozni, hogy Odeya kitette a szűrömet – és próbáltam nem rávágni Zoey orrára a bejáratit...
... Most is hasonló grimasz jelenik meg a képemen, mint akkor. Megakadok a kulcs elfordításában, majd hátrabillentett fejjel, nagy sóhajjal tolom be magam előtt az ajtót, balommal teátrális legyintéssel invitálom be őt is.
- Ha már ilyen szépen „kérted”... – ha bebattyog, ellépek az ezer éves ajtótól ami hangos dörrenéssel záródik be mögöttünk, és megszaporázva a lépteimet ballagok fel az elsőre. A lakás ajtaja némi nyikorgással adja meg magát a követeléseimnek, és marad nyitva addig, míg Zoey át nem lépi a küszöböt. Ismerős lehet számára a környezet, épp csak annyit változott, hogy azóta valamivel „otthonosabb” álruhába bújt, hála a nőnemű lakótársnak.
- Mi kéne? Valami azt súgja, hogy csak úgy nem jönnél, hogy egymás nyakába boruljunk – bukik ki belőlem rekedten, szigorúan, kicsit talán értetlenül, és egy-egy bögrét veszek ki a szekrényből, hogy kávét töltsek magunknak. – Nehéz elképzelni, hogy hiányoltad volna a felemelő társaságomat – nyitom a konyhaablakot, hogy a közben meggyújtott cigaretta füstje kifelé szálljon. Jada kiherél, ha megáll a lakásban...

to: @Zoey Miles

“The tragedy of a thoughtless man is not that he doesn't think, but that he thinks that he's thinking.”

@Ricky Simmons részére Missed me yet?

♪ ♫ ♪ “So now, all alone or not, you gotta walk ahead. Thing to remember is if we're all alone, then we're all together in that too.”

Nagyon igyekszem nem felrobbanni, nem kitörni akárcsak egy vulkán, de... Lehetetlenségnek tartom az anyámmal egy légkörben való tartózkodást. Hallom, hogy beszél hozzám, ugyanakkor már rég leeresztettem a függönyt magam előtt és csak azt a morzsa-féleséget szuggerálom amelyiken már vagy hatszor áttaposott és kibaszottul fel nem venné. Idegesít, ám valójában nem lepődöm meg, ezt az egész házat a szentlélek tartja össze, meg tisztán is. A szentlélek meg nem létezik, szóval ja... Mindig is utáltam itt lenni. Anyám meg csak akkor hajlandó bármit is mozdulni, ha Astonról meg a tökéletes családjáról van szó, de persze ezt senki sem látja. Mindenki őt védi, azt szajkózza, hogy megváltozott, pedig nem.
- Blablabla... - Fejtem ki gondolataimat arról amiről hablatyol. Erre ő szinte már válaszul, most lendületből lép közelebb hozzám és ugyan fékezi magát, mégis egyértelmű, hogy mire is készült valójában. Arra amire sohasem volt rest, csak tudja, hogy már nem vagyok tizenöt éves és bizonyára ma már pofánvágom ha hozzám mer nyúlni akárcsak egy ujjal is. Rég nem félek tőle, sőt... szégyen vagy sem, de ha jól sejtem ő jobban fél tőlem, mint én tőle.
- Komolyan mondom! - Förmed rám és őszintén megmondva fogalmam sincs, hogy mire céloz, mert túlságosan arra összpontosítok, hogy ne kelljen rá figyelnem. Valószínűleg arra, hogy meg kell változnom, meg kövessem Aston példáját, mert ugyebár ő milyen szépen letette a drogokat és megalapította a csoda-családot. Nem vagyok féltékeny! Csak basszák meg! Mindannyian! Miért kell engem mindig hozzá hasonlítgatni?
- Én is! - Vágom rá élből, valójában a hülye láthassa, hogy most sem teljesen vagyok tiszta, bár nálam ez cseppet sem meglepő. - Most akkor te is átkutatod a zsebeimet, mint Aston? - Meredek rá hitetlenkedve. - Jó tudod mit? Nem is akartam itt maradni, felejtsd el! - Ami amúgy igaz is. A szülői ház már ténylegesen az utolsó utáni lehetőség, mikor minden kötél szakad és nincs hova menni. De hagyjuk, megoldom inkább máshogy. Nem is tudom mit gondoltam mikor eldöntöttem, hogy ide jövök.
- Zoey... - Hallom még a hangját a háttérben felcsendülni, de ekkor már hátranézés vagy éppen tétovázás nélkül lendülök meg a kijárat felé. Az ajtót természetesen olyan erővel becsapva magam mögött, hogy érezhetően az egész ház beleremeg ebbe a mozdulatba.
A céltalan bolyongás nálam nem újdonság. Nem is meglepő. Sűrűbben fordul elő, mint azt kellene, hogy előforduljon és beismerem, így huszonnyolc éves fejjel már igencsak máshol kellene, hogy legyek. De valahogy minden alkalommal mikor valaki ezt a fejemhez vágja, már csak dacból is, amolyan "csakazértis" alapon eldöntöm, hogy mégjobban elszúrom az életem. Hiába tudom, hogy ez így nincs rendjén, egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy komolyan is vegyem. Vagy inkább csak nincs elég erőm hozzá. Valójában már rég reményét veszítettem annak, hogy valaha is normális életet éljek. Talán nem is akarok normális életet élni.
Nem tagadom, hosszú ideig tart ez a bolyongás, mire kitalálom, hogy akkor most mi is legyen. A lehetőségeim egyre jobban csappannak meg, ahogyan a "barátaim" száma is, merthát valljuk be... senki sem kíván már a háta közepére sem. Amiért nem hibáztatok senkit sem, elvégre még én is ráuntam volna saját magamra meg a kuncsorgásomra. De tény, hogy mostanában tudatosan maradok távol a társaságtól. Mert bár általában nem bánom, ha én vagyok az a bizonyos nem kívánatos személy akit mindenki utál, ám az úgynevezett barátoktól, mégsem ezt várná az ember.
Idegesen toporzékolok az ajtó előtt, valójában még nem döntöttem el, hogy tényleg akarom-e ezt, vagy sem. Nem csengettem be, még nem. Inkább csak eljátszom a gondolattal, hogy megteszem, talán erőt gyűjtök, mert a pofátlanságomnak mégis van némi határa. Talán ismeretlenekkel szemben, nincs... de barátokkal - és Astonnal - szemben igenis van. Már ha még barátok vagyunk. Franc tudja. Szeretném azt hinni, hogy igen, bár magam sem tudom, hogy csak azért mert meg kellene húznom magam valahol éjszakára és - már megint - a segítségére van szükségem, vagy mert tényleg jelent bármit is az a bizonyos barátság. Szomorú, de nálam kurva vékony a határvonal. Olyannyira vékony, hogy még én magam sem tudom eldönteni, hogy melyik, így aztán nem csodálkoznék, ha ő sem tudná.
Aztán meglepettségemre nyílik az ajtó magától is. Elgondolkozom egy röpke pillanat erejéig, hogy ezzel együtt be is osonok a lépcsőházba, de végül az onnan jövő hang ismerős csendülése szinte megdermeszt. Basszus! Oké, hát akkor gondolom vége a gondolkozásnak. Nincs menekvés. Nem futamodhatok ismét meg, mint azt már néhány héttel ezelőtt is tettem. Végignézek a nőn, pont úgy ahogyan ő is végigmér engem, majd pedig megjelenik Ricky is, én meg... persze, hogy nem tudom visszafogni magam.
- Igen, következő kuncsaft. Lejárt az időd, mama! - Válaszolom, miközben kezeimmel még egy hessegető mozdulatot is eljátszok. - Remélem jól megfizetett? - Nézek most Ricky felé, az arcomra egy gúnyos mosoly ül ki, amit szerintem mindketten tudunk, hogy miért kap. Amikor pedig a ribi végre lelép, a gúnyos mosoly is épp úgy hervad le a számról. Ritka, hogy nem találom a szavakat, de most... hát most fogalmam sincs, hogy mit is mondhatnék. - Helló Ricky! - Szólalok meg némileg ügyetlenül. - Csodálom, hogy még a nevemre emlékszel, miután felvitte az Isten a dolgodat. - Hangomból kihallatszik, hogy némileg durcás vagyok, holott valahol a saját döntésem volt, hogy nem kerestem őt, mert tudtam, hogy jobb lesz neki nélkülem. Mondjuk ő sem túlzottan törte magát. Mindenkinek jobb lenne nélkülem.
- Na, akkor beinvitálsz, vagy mi lesz? - Emelem egy kicsit meg a hangom felháborodottan, mintha ez olyan egyértelmű kellene, hogy legyen számára, holott cseppet sincs így. Pedig direkt nem azzal kezdem, hogy valójában segítségre van szükségem, meg miegyéb. Tudom, hogy azzal kiverném a biztosítékot, így aztán jobbnak látom először bejutni hozzá és csak utána önteni rá a vödör hideg vizet. Elvégre kidobni már úgysem fog.

Help...?!

- … Ricky… - hallom már sokadszor a nevemet a távolból, idegesítően tompán, mintha víz alá dugtam volna a fejemet, arra viszont már nem visz rá a lélek, hogy reagáljak is, megmozduljak, vagy egyáltalán megemelkedjek a szétnyomorgatott párnáról, ami idegen sampon és erőteljes női parfüm elegyétől vált kellemetlenül, orrfacsaróan illatossá. Csiklandozza az orromat. - Baszd meg, csinálj már valamit a telefonoddal! – Fülsértő, falakat rengető dörrenés – szinte már látom magam előtt, ahogy a mai délutánomból kb egy óra csak arra megy el, hogy szorgalmasan, fülhegyig festékesen és maszatosan glettelgetem és festegetem a falba vájó kilincs nyomát. Az kéne még, hogy rám terheljék azt is, meg a nagy büdös lófaszt! Végezetül - és a legnyilvánvalóbb jelzésértékkel - egy műanyag flakon csapódik a hátamnak, ami az elvárásoknak megfelelően végre megmozgat bennem valamit; többek között a gyomortartalmamat, ahogy ugrok egyet és kitekeredve a hátam mögött lévő ajtóban álló sziluettet próbálom bemérni, erősen koncentrálva arra, nehogy lebucskázzak az ágyról. Az éles látás, na az még nem megy, de a hajkorona és a megvető hangnem épp elég, hogy tudjam, Jada az, aki a kelleténél határozottabban, de mégis hozzáillő temperamentummal fejezi ki a nemtetszését irányomba. – A telefonod! – Morran még egyszer, én pedig egyik kezemmel a csupasz hátamat igyekszem elérni és megdörzsölgetni, halkan, nyöszörögve artikulálva egy „au-t”, másik zsibbadtan koppan a parkettán és a ruhakupac közepén vadul rezgő és csörgő telefont keresi. – Jó ég, te szerencsétlen… - újabb velős megjegyzés, lemondó fejrázás, és az egyre halkuló, dobogó léptek arra engednek következtetni, hogy köszönte szépen, ennyi elég is volt neki a látványból…is.
Beletelik néhány kínkeserves másodpercbe, míg a telefon kijelzőjét egyáltalán betudom tájolni; a csipát és az álmot kidörgölöm a szememből, és ha tűélessé talán nem is válik a kép, de közel az igazat vélem viszont látni rajta: kismillió, a különböző kommunikációs csatornán, platformokon és sms-ben hagyott üzenet és fele annyi, de még így is jelentős mennyiségű nem fogadott hívás. Mi a picsa történik? Soha nem fog kiderülni…  
…mikor a matrac süpped mellettem és halk sóhajtozások töltik be a szoba csendjét, a telefont visszaejtem a matracra. A nő nyújtózkodó mozdulatai, a közelebb kerülő, felém gördülő alakja és elégedett dünnyögése a kelleténél nagyobb kényelmére utalnak, pont mintha otthon lenne. Épp csak felé fordítom a fejem, már egy földöntúli, szürreálisan elégedett vigyorral és lehetetlenül zöld szempárral találom szembe magam. Jól van… de ki vagy?! Az arcába szőke tincsek omlanak – hát nyilván, mi más? Ha nem vörös, akkor szőke… – és éppen csak a szétmosódott, hajdanán sötét és vastagon felkent, mostanra elmosódó smink az, ami meggátol abban, hogy megtaláljam a vakolat alatti valós vonásokat. Azokat, amelyek miatt én egyáltalán úgy gondoltam, hogy ő lesz a tökéletes időtöltés és „szórakozás” számomra az éjszaka folyamán. Ma már nem vennék rá mérget, de van az a szint, az az alkoholmennyiség, amitől „röptében a legyet is”… panaszra meg különben se lehet okom… ugye?
- Jó reggelt, szépségem…
- Szépségem? – Vonom fel a szemöldökömet – ezt nem nekem kellene mondanom? - majd nagyot nyelve futtatom végig a tekintetemet a fedetlen testén… akár még tetszene is a látvány – és tetszeni nyilván tetszik is, hiszen erre nem lehet panaszom: a párductest, az itt-ott felbukkanó tetoválások, mondhatni még „stílusomhoz illő” is lehetne, csak épp ez nem az a test, amire én vágyok és akit nem részegen, nem beállva, nem illumináltan, hanem józanul kívánnék szeretni, ölelni és a magaménak tudni. Micsoda pazarlás, micsoda elégedetlenség… Szemérmesen lököm át rá a takarót, hogy az ablakon beszökő szellő hűvössége miatt legalább a mellbimbói ne szúrják ki a szememet így korán reggel.
Meglepetten, kíváncsian állapodik meg rajtam a tekintete, szája szélében hamiskás mosoly bujkál.
- Este igencsak szeretted őket… – fogja maga elé a fehér anyagot, majd felhúzódzkodik, hátát az ágy támlájának dönti. - Milyen kedves a reggeli arcod… ha nem tudnám, hogy milyen vagy „elemedben”, azt hinném, hogy zavarban vagy – simít végig az állkapcsomon. Csuklóján aranyozott karkötők csörrennek. – Az éjszaka azért lényegesen keményebb voltál… – fricska vagy elégedetlenség a részéről, nem tudom, csak egy halk horkantásra futja, majd oldalra billenek, hogy kiülhessek az ágy szélére. – Gondolom ez a „szép volt, jó volt, a soha viszont nem látásra” pillanata… hm? – Hangja búg, zöld szemeiben olyan tűz csillog, amihez emlékeim szerint még éjjel se volt szerencsém és nem hazudok, ha néhány korty lenne bennem, vagy nem párolgott volna el az elmúlt ki tudja, hogy hány óra során az, amit előzetesen felhajtottam, szó nélkül folytatnám onnan, ahol abbahagytunk. Még úgy is, hogy nézőközönségünk is akadna hozzá… bár valószínűleg nem sokáig. – Pedig egy búcsú szexért ölni tudnék… csak tíz perc – süpped mögöttem a matrac, hosszú körmökben végződő ujjai a vállamba kapaszkodnak, ajkai a nyakamat érik. Hiába, hogy megborzongok, ez a borzongás most kellemetlenebb és szokatlanabb annál, amihez szokva vagyok.
- Dolgom van – vallom be. És valóban van és lenne, csak abban nem vagyok biztos, hogy hol és mi? A telefon jelzéseiből ítélve nagyjából mindenhol, ahol eddig nem tettem még tiszteletemet annak ellenére sem, hogy bőven elmúlt már délután egy óra. Mikor értünk egyáltalán haza?!
Elhúzódok tőle, a földről felnyalábolom a gatyámat, amit gyorsan magamra veszek, az ő ruháit pedig összekapkodva nyomom a kezébe.
- A fürdőt azért igénybe vehetem, szivi? Tudod… nem ártana egy kicsit...
- … menj! Balra a folyosó végén – legyintek a helyiség felé még az előtt, hogy nekiállna részletezni, mi mindent kell csinálnia, lemosnia magáról, mielőtt kilép az utcára. Igen, én is mocskosnak érzem magam, nem kell emlékeztetnie rá.
Tekintetem megakad az arcán groteszk, egészen szokatlan ívű és furcsa, mélyebb ráncokat, barázdákat előcsalogató mosolyán; mintha idősebb lenne nálam. Nem is kevéssel.
- Aranyos vagy… - kéjesen búgva ügyeskedi ki magát az ágyból, és minden különösebb szemérmesség nélkül, meztelenül indul el kifelé. Késő lenne figyelmeztetni, hogy nem vagyunk egyedül? Késő, mert már nincs sehol.
Öt perc… ennyire van szükségem, hogy valamelyest rendbe szedjem magam és a szobát, valamint összeszedjek minden szemétbe- vagy mosásba való szennyest, elhasznált gumit, többet használni nem kívánt lepedőt és egyebet, amit egy touchdown-nal fogok az azokat megillető helyre bevágni.
Tiszta gúnyába bújok, zuhanyzás majd később, s levetkőzve minden különösebb szégyenérzetemet amiért az ígéretemre fittyet hányva, miszerint nem hozok haza numerát, mikor Jada is itthon van, kiballagok a konyhába egy nagy bögre kávé reményében.
- Az igen, apám, nem mondtad, hogy a pumákra buksz! - Váratlanul ér Jada hangja, sikerül ki is löttyinteni a kávét a pultra.
- Nem bukok rájuk…
- Nincs mit szégyellni, ez egy jó nő. Csak rohadt hangos… - utolsó szó jogán távozik is, én pedig két pillanat alatt lefövök mint a… kávé. Csak állok leforrázva, míg a ténylegesen milfnek nevezhető, közel ötvenes nő előballag a fürdőszobából. Honnan a faszomból szedtem én őt elő?! A fia lehetnék… bár tagadhatatlanul igaza van Jadanak, tényleg jó nő. Sok húszas, harmincas megirigyelné azt a testet, ami neki adatott, de azért na! Remélem nem valami tapadós, fasz hiányos szuka, akit innentől kezdve lehetetlenség lesz levakarni magamtól. Remington azzal a lendülettel ki is herélne… pont egy ilyen nőre van nekem most szükségem. Ja, nincs!
- Köszönöm… a víz nem volt elég hideg, pedig cccc – ciceg, miközben kiveszi a kezemből a bögrémet - nem ártott volna, hogy lehűtsön… - s mielőtt bármit nyöghetnék vagy mozdulnék, egy gyors és pofátlanul határozott csókkal búcsúzik. Elhúzódni sincs időm. – Imádtam… imádtalak. Tényleg! Hívj – a bögre helyett egy papírfecni kerül a kezembe, zöld szemei kihívóan mérnek végig, és mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, távozik.
- Öhm… az…
- Tessék?
- … az én bögrém – suttogom – semmi, csak – intek. „Csak menj” – fűzném hozzá, de megkímélem mindkettőnket a további kellemetlenségektől, ami csupán addig tart, míg a kanapén hagyott táskája úgy egy percen belül szemet nem szúr, én pedig mint egy csahos kölyökkutya baktatok le utána, remélve, hogy elcsípem még. Bár, ha van esze akkor még idő előtt feltűnik neki, hogy a nők által szentnek titulált darab nincs nála…
- A táskád itt maradt! – Szólok a távolodó alakja után. Megnevezni képtelen vagyok, ha valami, akkor a neve érdekelt a legkevésbé, minden más annál inkább…
- Milyen figyelmes. Gondoltam adok egy okot, hogy megint felmenjek hozzád… áhh, a következő kuncsaft? – Biccent a hátam mögé, ahol egy ismerős idegennel találom szembe magam.
- Ó, baszd meg! Lehetne még ennél is pocsékabb ez a nap? – Dünnyögöm lehajtott fejjel, mikor sikerült Zoey-t betájolnom. – Nem, ő egy barátom…? De miért is magyarázkodok? – Költői kérdés, a zavarom meg épp olyan, mint azoké a szűz kisfiúké, akik nem heti szinten öt-hat különböző nőt visznek ágyba, hanem azzal az egyel se tudják, hogy mit kezdjenek, akit sikerült összeszedniük egy szerencsés alkalommal… - Zoey...?

to: @Zoey Miles

“The tragedy of a thoughtless man is not that he doesn't think, but that he thinks that he's thinking.”