Némileg puffogva vetem le magam a kanapéra, egyáltalán nem tetszik a jelenlegi felállásunk. Utálom a helyzetet és őt magát is. Miért kell mindig játszani? Talán épp a játszadozás miatt nehéz őt vagy éppen a fenyegetéseit komolyan vennem. Ezért nem tudok félni tőle, még akkor sem, ha valójában tudom, hogy valószínűleg sokkal több mindenre képes, mint amennyit én gondolnék róla. Azt még nem döntöttem el, hogy ez előny vagy hátrány lenne-e. Nyilvánvaló, hogy nem minden díler tökeit merném megszorongatni. Mondjuk nem is minden díler hív meg pizzára. Amit igazából még mindig fogalmam sincs, hogy hová tegyek. Tényleg nem értem ezt a férfit, kurvára fogalmam sincs arról, hogy mégis mi mehet végbe a fejébe és néha azt kívánom bárcsak gondolatolvasó lennék. Főleg mert a kérdéseimre soha nem kapok normális választ... Ahogy most sem.

- A mobilomra?! - Nézek fel rá értetlenül. Azt akarja, hogy a telefonommal fizessek? De ha így lenne akkor nem azzal nyugtatna, hogy nem bassza szét. - Mit akarsz vele? - Kérdezem, miközben hezitálva de felé nyújtom a készüléket. Valójában mindegy mit akar vele, ha végre megkapom amit akarok, akkor tökéletesen mindegy, hogy mit csinál a telefonnal. Főleg amíg nem bassza szét, és még vissza is kapom azt. Hiszen mi lehet a legrosszabb amit tesz? Csinál egy képet a farkáról? - Te minden vevővel ilyen hülye játékokat űzöl? - És tényleg nem értem, hogy miért teszi.

Hiába is teszem fel a kérdéseket, nem kapok értelmes választ. Meg is lepődtem volna ha mégis. Ugyanakkor nem panaszkodom, elvégre megetet. Majd a pizza után panaszkodom esetleg. Meg azután, hogy végre lerázzuk az üzletet is. - Hát persze. Én is pizzázni hívom azokat akik tartoznak nekem és lehúznak. - Nézek rá egy cinikusnak tűnő félmosollyal, holott nyilván nem sokan tartoznak nekem és nem is sokan húznak le. Nehéz ha nincs miből lejjebb húzni. Már így is a béka segge alatt vagyok anyagilag, lelkileg, egészségügyileg, agyilag... és valójában minden módon.

Aztán mivel ugyebár a fenekemen nem sokáig tudok ülni, felkelek. Ha ő nem szolgál ki itallal, és nem is dob ki, akkor majd én keresek magamnak alapon kezdek el körbesétálni az otthonában. Nem kérdezek semmit, ő egyébként is a telefonommal van elfoglalva, én pedig hülye lennék ezt nem kihasználni. A hűtőhöz lépek, kinyitom annak ajtaját, majd elismerően bólintok egyet a whisky-s üveg láttán. Még csak nem is valami olcsó sarki bolti lötty. Nem kérek engedélyt, kiveszem az üveget, aztán pohár után kezdek kutakodni a konyhában, majd pedig amint megtalálom, meg is töltöm azt magamnak. Igen, tudom... valószínűleg nem a legokosabb még délelőtt inni, de kit érdekel?! - Szóval mi a történeted? - Teszem fel a kérdést pofátlanul miközben újra helyet foglalok mellette a kanapén. Biztosan van valami története. Én pedig, főleg ha már itt ragadtam, talán egy kicsit kíváncsi is vagyok.

Érzékelem, hogy egyre jobban húzza az agyamat. Azt is, hogy akarattal teszi. Én pedig vagyok annyira ostoba, hogy ezt megengedjem neki, mert bár megfenyegetem, sokat mégsem tudok tenni ellene. Legalábbis addig nem ameddig szükségem van rá. Milo pedig nem hülye, pontosan tudja ezt és végül hangoztatja is. Akármennyire fáj is beismernem, de kurvára igaza van. Hiába vagyok bizalmatlan felé, visszautasítani sem akarom az ajánlatot. Az egyszerű utat nem szeretem. Valamiért ha én megpróbálom az egyszerű utat járni, mindig kiderül, hogy valójában az a nehéz út volt. Ha a nehéz út mellett döntök, az is nehéz marad szóval... - Baszd meg! - Szólalok végül meg, mert elfelejtheti, hogy valaha is igazat fogok neki adni. Az rohadtul nem fog megtörténni, legfeljebb ha fegyvert fog a fejemhez, bár lehet még akkor sem.

Az üres fenyegetések csak úgy repkednek közöttünk, a fejünk mellett, mintha összegyűrt papírokkal próbálnánk meg eltalálni a szemetes kosarat, amolyan "kié talál be először" módon. És bár ijesztő az én találatom is, látni rajta, hogy egy pillanatra megrökönyödik a mozdulatra, melyben a haverjait szorongatom meg, mégis a végén ő győzedelmeskedik. Főleg mert az én fenyegetésem még mindig üres és még ha képes is lennék megtenni amit mondok, mégsem tervezem azt véghezvinni. Elvégre még mindig szükségem van rá. Ő viszont nyilvánvalóan nem szívleli a fenyegetésem, félti a farkát... én is azt tenném a helyében. Ám csak akkor tudatosul bennem, hogy ő mennyire is komolyan gondolja ezt a fenyegetést mikor még egy engem is meglepő mozdulattal markol bele hajamba. Egy pillanatra a lélegzetem is elakad, aztán pontosan úgy nyelek egyet ahogyan néhány másodperccel ezelőtt még ő tette. Igaza van, nem ismerem a sötét oldalát... még. De semmi kétségem afelől, hogy bizony van neki egy sötét oldala. Máskülönben nem járnék hozzá. Nem tartana fegyvert sem az otthonában. Arról nem is beszélve, hogy fogalmam sincs mit művel még amellett, hogy dílerkedik. Igazából bármit kinézek belőle. Ami magában már ijesztő.

Hajlamos vagyok ostobának lenni, nem venni figyelembe egyes jeleket és veszélybe sodorni magam. Ám most mégis érzékelem, hogy éppen átlépni készülök egy olyan határt, amelyből talán visszaút már nem lesz. A fegyverre pillantok, aztán vissza Milo-ra. Még a gyomrom is felfordul attól a magabiztos vigyortól ami megjelenik az arcán. Tudja, hogy célba ért a fenyegetés, hogy még ha igyekszem is nem kimutatni, mégis megszeppenek. Ezt talán a mostani némaságom is elárulhatja neki. Mint akinek elvitte a cica a nyelvét.

- Utállak! - Válaszolom végül a szemeibe nézve mert legjobb védekezés még mindig a támadás, meg hát mást úgysem tudok ellene tenni, már azon kívűl, hogy megnyomorgatom a tökeit, ami után valószínűleg meghalnék, szóval így már nem tűnik olyan jó ötletnek az sem. Aztán ahogy ő elengedi a hajam és kimondja a bűvös szavakat, úgy én is elengedem őt, kezeimet még némileg megadóan meg is emelve, ezzel tisztán jelezve, hogy megadtam magam. Ugyanakkor bízni nem bízom benne, még mindig gyanúsan méregetem őt. - Ha elfogadom a meghívást akkor aztán az én kérésemnek is eleget teszel? - Vonom meg kicsit végül szemöldököm, majd ledobom magam a kanapéra, mert mindketten tudjuk, hogy nem megyek el addig amíg nem kapom meg amiért idejöttem. - Már csak az a nagy kérdés, hogy mégis miért vagy oda a társaságomért? - És még ha a kérdés némileg szarkasztikus is, valahol mélyen, komolyan gondolom. Már rég lerázhatott volna ha szépen, csendben kiszolgál. Akár ki is baszhatott volna az ajtón épp úgy ahogyan én tettem a nővel. Ehelyett pedig húzza az agyam, az időm és tulajdonképpen maradásra "kényszerít". Nem értem, de hülye lennék nem kihasználni az ingyen reggeli-ebéd gondolatát.

- Tökéletes. - Húzom el a számat miközben nem tudok nem arra gondolni, hogy mennyire gyerekes is a viselkedésünk. Bár éppen egy idős civakodó házaspárhoz is hasonlíthatnám magunkat. Egyikünk természete sem a legjobb, de még ha neki nem is vallanám be soha, mégis valahol mélyen azért élvezem ezt a civakodást. - Mégegy ilyen becézés és a nyelvedet is kivágom. - Nézek rá a lehető legkedvesebb mosolyommal most, mintha nem épp egy fenyegetést szórtam volna el, hanem egy kedves bók lett volna. Ám mégis tudtára adva, hogy amúgy rohadtul nem szívlelem a beceneveket, legyen szó akármiről is.

- Jó, csak még mindig nem teljesen áll össze a kép. - Válaszolom még mindig értetlenül. - Az a kép amelyikben te önzetlenül, nem akarsz bunkó lenni. A bunkó lehetne a középső neved. Milyen okom is lenne bíznom benned? - Semmi. Ugyanakkor igazán kíváncsi vagyok arra, hogy milyen indokkal tudna előrukkolni. Mindketten tudjuk, hogy igazam van. Hogy ebben az elcseszett világban senki sem tesz semmit másokért, főleg nem önzetlenül. Legyen most szó reggeliről vagy bármi másról. Szóval ha éppen szeretetszolgálatot nyitott mára akkor áldom a szívét, de nem várhatja tőlem, hogy naivan fogok fejest ugrani a kedvességébe, hogy aztán a nyakamat törjem mikor földet érek.

Aztán elszabadulnak kicsit az indulatok, főleg az én részemről, telefonlopás, mogyorózás, meg miegyéb. Lefordítva: A tökeit szorongatva nézek most farkasszemet a férfival, aki nem tagadhatom, már kurvára az agyamra ment. A szavai meg semmiképp sem segítenek abban, hogy esetlegesen visszafogjam magam. - Álmodozz csak. - Vágom rá gúnyosan, miközben egy egészen kicsit szorítok is a fogáson, nem tagadhatom, hogy élvezem a Milon átsuhanó ijedtséget, még ha az csak egy pillanat erejéig is ütötte fel magát. Nyilvánvaló, hogy szeretem kézben tartani a dolgokat. Szó szerint.

Aztán mikor a bárpult felé biccent, én meg követem a pillantását, a magabiztosságom, szemmel láthatóan egy másodperc alatt csappan meg. Éppen úgy ahogyan ő tudja, hogy én meg merem tenni amivel őt fenyegetem, azzal is tisztában vagyok, hogy ő is meg meri tenni amivel ő fenyeget. Még ha szereti is az agyamat húzni és pimaszkodni, tudom jól, hogy a maga módján veszélyes tud lenni. Másképp fegyvereket sem tartana itthon. Bár ne tenné... - Mi lenne ha megegyeznénk? - Nézek vissza rá nem túl magabiztosan- Ugyan engedek a szorításból, így az már cseppet sem fenyegető, de nem engedem még őt el. Kell nekem ez az apró biztonság addig amíg alkut kötök vele arról a bizonyos kéztörésről meg miegyéb. - Én elengedlek, te pedig elfelejted, hogy ez valaha is megtörtént? - Nyelek egyet, érzékelem, hogy most nem hülyéskedik, ahogyan azt is, hogy valószínűleg nem a legokosabb egy férfit a nemesebbik végtagjaival zsarolni. Nem ártana egyszer valamiféle önuralmat sem tanulnom.

Alig térek magamhoz a pofátlanságtól ami belőle árad, noha én sem vagyok semmi, de ő...? Mellette én egész aranyos vagyok. Néha. Nem mindig. A kérdésére már inkább nem válaszolok, így is úgy érzem, hogy csak rontottam a helyzetemen azzal, hogy eddig visszaszóltam, így aztán most csak némán meredek rá, a már tőlem megszokott durcás pofával, ami valójában válaszként is szolgálhat neki. Tényleg rátapintott a lényegre, ugyanakkor hülye lennék én ebben még meg is erősítenem őt. Tehát csak farkasszemet nézek vele, miközben igyekszem hátrébb húzódni tőle. - Valld be, hogy aggódsz értem és hiányozna a kunyizásom, ha valami bajom esne. - Vigyorgok rá továbbra is gúnyosan. Le sem tagadhatnám, hogy mennyire próbálom ezzel elterelni a szót a tartozásaimról, mert szívesebben húzom az agyát, mintsem visszatérnék az anyagiakra.

- Nem csak kihasználnak a cukorért? - Horkanok fel, mert hát valljuk be, én is pontosan ezt teszem most. Ha nem lenne hasznom belőle, már rég nem itt lennék, már rég nem is lennék türelmes hozzá. Bár ha jobban belegondolok, most sem épp vagyok türelmes. Főleg nem pofozkodás közepette. - Szerintem egy kicsit sokat gondolsz magadról. - Vonom meg szemöldököm, mielőtt még teljesen letaglózna a tény, hogy pizzát akar rendelni. Persze, nem lenne ezzel alapjáraton semmi probléma, mégis meglep a viselkedése. Őszintén, nem tudok elmenni rajta. Megérteni meg aztán végképp nem... férfiak. - Nem vagyok hülye. - Válaszolom még mindig hitetlenkedve. - A kérdés már csak az, hogy miért hívnál meg reggelire? Valahogy nem áll össze a kép. Mit akarsz? - Mérem őt végig gyanúsan, az nyilvánvaló lehet számára, hogy nem kimondottan bízom meg benne, meg úgy általánosan senkiben sem. Az emberek nem szoktak kedvesek lenni hozzám ok nélkül. Szóval valamit egészen biztosan akar tőlem.

Dacosan nézek rá amikor a telefonját kéri tőlem, nem bízom benne, így aztán nem is szándékozom visszaadni neki a készüléket amíg nem ad választ a korábbi kérdésemre. Már éppen mondanám neki, hogy nem ijeszt meg, mikor fülembe suttogja azt a bizonyos mondatot. Tudja a gyengepontom, ám az mégsem tetszik annyira, hogy ezzel próbál meg irányítani, így aztán még ha el is bizonytalanodom, nem adom vissza neki azonnal a telefont. - Milo! - Szólalok fel némileg még mindig ingerülten ahogyan a hajamat kezdi piszkálni. - Ne játszadozz velem! - A hangom vészjósló, de mégsem húzódom el tőle, inkább csak a tudtára adom, hogy ha nem fejezi ezt be, bizony bajban lesz. Aztán mikor a telefont kikapja a kezemből és pimaszul kezd el vigyorogni rám, megindít valamit bennem, magam sem tudom, hogy pontosan mi az. De egy szempillantás alatt lépek közelebb hozzá, hogy én magam is a képébe vigyorogjak, miközben jobbik kezemmel most rámarkolok a tökeire, úgy istenesen. - Én is tudok játszani. - Ártatlan mosollyal nézek fel rá miközben szorítok picit a kezemen, csak éppen annyira, hogy érezze a veszélyt, de - még - fájdalmat ne okozzak vele neki. Ugyanakkor biztosan tudja, hogy meg merném tenni. Tudja, hogy kellően őrült vagyok hozzá. - De te amúgy is ezt akartad, nem? - Vonom meg egyik szemöldököm. Hát megkapod, bazdmeg!

Már a becenév hallatán összeszűkülnek szemeim, de még nagyon igyekszem visszafogni magam. Próbálok pár mély levegőt venni és nem kitörni akárcsak egy vulkán, pedig nyilvánvaló, hogy irritál minden egyes szava, minden egyes mozdulata. Az meg legfőképp, hogy félmeztelen lengeti itt magát előttem. Nem, nem jövök zavarba tőle, még akkor sem ha be kell vallanom, hogy jó feneke van, de basszus... - Bazd meg! - Csúszik ki a számon a következő kijelentése hallatán, mert itt már tényleg nem tudom tovább visszafogni magam. Örülhet, hogy még nem kap pofont is mellé... még. Persze, nem mondom, hogy nem fordult már elő ilyesmi, megesett már, hogy pénz hiányában mással fizettem, mert... néha belekerül az ember ilyen helyzetbe. De ez csak egy utolsó reszort. Nem több.

- Csak nem aggódsz értem? - Mosolyodom el gúnyosan, miközben tudatosan próbálom elterelni a témát a tartozásaimról, nem csak mert őszintén néha már abban sem vagyok biztos, hogy kinek tartozom, de azért is, mert kurvára nem tartozik rá. Az ő dolga, hogy megadja amit kérek, én fizetek... majd. Kész. Pont. Én sem kérdezősködöm tőle. Nem kérdezem meg kinek a seggéből jön az anyag. - Tudod... ha te adnál, akkor nem kellene máshoz mennem. Gondolkozz! - Vonom meg a vállam, természetesen még mindig elkerülve a válaszadást kérdésére, ugyanakkor igazat beszélek. Ha nem húzná itt az időmet és játszadozna velem, eszembe sem jutna máshoz menni, így aztán veszély sem lenne. - Fogd be! - Támadás a legjobb védekezés. És mivel tudom, hogy igaza van, én hoztam fel előbb a családját, így aztán hülye lennék erre értelmesebb feleletet adni.

- Ellentétben veled. - Mutatok ezzel én is végig rajta egy felvont szemöldökkel. Holott amúgy tényleg nem rossz bőr. Mégis hányni tudnék tőle. Utálom. Minden egyes porcikám utálja őt, ennek pedig hamarosan hangot is adok. Pontosabban nem csak hangot, képet is, főleg miután lepofozom őt. - Mi a...? - Értetlenül meredek is fel rá kutakodás közben. Magam sem tudom, hogy ezzel most mégjobban felcseszte az agyam, vagy... nem? Pizza? Értetlenül fordulok felé és meredek rá. Néhány pillanat erejéig csak állok ott, mint egy idióta, konstalálom, hogy mégis mi a jó isten is történik. - Pizza?! - Szólalok fel értetlenül, majd meg is lódulok felé miután helyet foglal a kanapén. Megállok előtte, egy hirtelen mozdulattal rántom ki a telefont a kezéből, mert kurvára idegesít, hogy most komolyan a telefonjával akar babrálni, miközben még korántsem fejeztük ezt be. - Aztán a végén még azt is kifizetteted velem, mi? - Meredek le rá. - Nekem nem pizza kell! - Teszem hozzá miközben a telefonját tartó kezemet a hátam mögé dugom, hogy még véletlenül sem akarja azt visszaszerezni.

Nem vártam, hogy kedves lesz hozzám hirtelen. Számítottam arra, hogy falba fogok ütközni, sőt arra számítottam, hogy ajtóba is. Miszerint az orromra csapná azt. Tehát a tény, hogy még itt vagyok... jó jel. A gúnyolódása meg lepereg rólam, őszintén nem érdekel, hogy mit gondol vagy mond addig ameddig megadja amire szükségem van. Nem vagyok rá kíváncsi, sose nem is voltam. Egyenesen szarok rá. Csak szánjon meg a két szép szememért vagy a seggemért, aztán a többi már nem kimondottan érdekel.

- Szükséged van rám épp úgy ahogy nekem rád. - Mondom felsóhajtva. Még ha lassan is fizetek és van némi tartozásom is, de mégis azért egy visszajáró kuncsaft vagyok, szüksége van rám. Erre mondjuk büszke aligha lehetnék, ha Aston hallaná mi jár a fejemben, nyilván már rég keresztre feszített volna. De basszus! Nem akarok könyörögni neki. Nagyon nem. - Nem nézlek hülyének. - Mondom miközben teljesen hülyének nézem. Sőt! Utálom! Utálom az összes ilyen balfaszt akik csak játszadoznak és az időmet húzzák. - Eskü nem foglak lehúzni. Tudod, hogy eltűnni sem fogok, bármikor megtalálsz ha le akarod verni rajtam a tartozásom. - Amit nyilván remélek, hogy nem akar majd megtenni, de ezen a ponton már az életemet is a kezébe adnám, hogy megkapjam amit akarok. Bár kezdem úgy érezni, hogy veszett ügy lesz ez, ugyanakkor fel nem adom. Nem ilyen könnyen! - Különben sem tartozom olyan sokkal... - Azt inkább nem vallom be, hogy amúgy fogalmam sincs, hogy mennyi az annyi. Nem kimondottan tartom fejben a számokat. Tulajdonképpen semmit sem. - Hogy-hogy hány embernek? Nem soknak... Nem mindegy?!- Hazudom nem túl sok magabiztossággal a hangomban ugyanakkor annál több ingerültséggel. Direkt csinálja. Megölöm!

- Kurvára ne vedd a szádra a családomat! - Mordulok fel ezen a ponton már tényleg ingerülten. Rátapintott egy gyengepontra. Még akkor is ha egyébként igaza van. Mégsem szeretek a családomról beszélni, azt meg főleg nem szeretem ha mások teszik. Ez elég nyilvánvaló lehet most számára. Idegesen lépek már mellé a konyhába, érzékelheti, hogy ez nem csak azért van mert egy köcsög, az elvonási tünetek kezdenek feltűnni rajtam, éppen ezért is érezheti a kétségbeesésem és esküszöm, rohadt közel állok ahhoz, hogy magam kezdjem el átkutatni a házat. - Komolyan rúdtáncosnak nézek ki? - Vetek is rá egy "ez most komoly?" pillantást, mindketten tudjuk - és látjuk -, hogy nem egy cicababa kinézetem van és soha nem is lesz. Na meg a táncoláshoz a cickók sem ártanának.

Egyre jobban idegesít szinte minden szava. Ha nem lenne olyan nagy bennem a késztetés, már rég itthagytam volna a fenébe. De nem tehetem meg. Akkor sem ha egy igazi faszként viselkedik velem és legszívesebben behúznék neki egyet. - Milo... - Mondom ki a nevét ezúttal vészjóslóan mikor telibe az arcomba fújja a füstöt, ami aztán a következő szavai után végleg el is pattintja bennem azt a bizonyos utolsó húrt. Szarok az egészre akkor! Egy egyszerű mozdulattal lököm el magam a konyhapulttól, majd bal kezemmel a cigit tartó keze felé nyúlok, hogy egy szempillantás alatt lökjem ki azt a kezéből, még az sem érdekel, ha begyullad az otthona. - Ezt rohadtul fejezd be! - Kiáltok rá, bár ekkor már érezhetően elmentek otthonról a fejemben, amit a röhögése csak mégjobban felerősít, így aztán szinte reflexszerűen indul a másik kezem is, hogy lekeverjek neki egy akkora pofont, amekkora nyilvánvalóan nekem több fájdalmat fog okozni, mint neki, de ezen a ponton már az sem érdekel. - Lehet, hogy azt gondolod, hogy szórakozhatsz velem de kibaszottul nem így van! Nem félek kikaparni a szemed, hidd el! - Fenyegetem is meg szemrebbenés nélkül, majd pedig gondolkozás nélkül kezdek neki kutakodásnak az otthonában. A konyhával és annak fiókjaival kezdve. Mintha bármi jogom is lenne hozzá, következményekre meg főleg nem gondolva. - Nem kell adnod, majd megtalálom. - Bököm még oda morogva, miközben kezeim nyilvánvalóan remegnek már.

Nem az ajtó felé biccent, hanem a kanapé felé. Ez már fél győzelem, nem? Nem gondoltam volna, hogy egyáltalán még szóba állna velem. Talán még nem húztam le elégszer. Még. Mondjuk az is lehet, hogy hálás nekem amiért megszabadítottam a piros tangástól. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy élvezte a rikácsolását... tuti még megdugni is csak úgy dugta meg, hogy közben befogta a száját. Bár ezekbe a gondolatokba inkább nem képzelek túlzottan bele, inkább csak jókislány módjára foglalok helyet a kanapén.

A gúnyos vigyorra egy szemforgatással válaszolok és itt még ha hiszi, ha nem... de tényleg igyekszem jól viselkedni. Ha másról lenne szó, nem én lennék a könyörgési fázisban és nem függnék tőle, már rég a nyakának ugrottam volna. De nem teszem mert visszafogom magam. - Te vagy a kedvencem. - Válaszolom szinte gondolkozás nélkül azonnal rávágva, holott ez nyilván nem pont így van. Nem igazán vagyok tele lehetőségekkel. - Tudtommal dílerek még mindig nem teremnek fán. De szólj ha tévedek... - Adom is vissza neki a gúnyos mosolyt, csak ez után jut eszembe, hogy most épp a seggét kellene nyalnom. Miért ilyen nehéz ez? Miért nem tudok csak egyszer legalább úgy tenni mintha kedves lennék... Ehelyett most csak pislogok rá mint hal a szatyorból, reménykedve abban, hogy nem szívat meg. Meg nem esik le neki túlzottan, hogy amúgy ő az egyetlen lehetőségem.

- Figyu! Azért azt nem mondhatod, hogy sosem fizetek semmit... - Mondom miközben elgondolkozom, hogy mikor is adtam utoljára pénzt neki. Nem most volt... - Oké, aláírom, hogy sűrűbben fizethetnék, de szar az élet. Viszont mindig fizetek, még ha nem is az összes tartozást, de igyekszem. - Magyarázkodom, szinte még számomra is érthetetlenül, próbálok a matekommal villogni, merthát tényleg nem mondhatja, hogy még soha nem fizettem, csak kicsit lassabban, mint amit elvárna. De nem húzom le... annyira. - Amúgy is, tartozol nekem a nőciért. - Próbálkozom meg egy másik módszerrel. - Kidobtam neked. Ne mond, hogy hiányzik a rikácsolása? - Ugyan nem ismerem Milo-t túlzottan, de azt már tudom, hogy van némi hasonlóság közöttünk.

- Látom téged sem tanított meg anyád felöltözni. - Horkanok fel szemforgatva. Most komolyan így fogja riszálni magát előttem? Aztán meg jönnek a kínosabbnál kínosabb kérdések is. Miért kell egy egész rituálé neki ahhoz, hogy megadja amit kérek? Mindkettőnk idejét csak vesztegeti. Vagy most komolyan élvezkedik a kétségbeesésemen? - Van munkám. - Vágom rá, ami ezúttal nem is hazugság, bár arra inkább nem térnék ki, hogy meg is tudom-e azt tartani. Nem valószínű mert nálam a munkahelyek cserélődnek úgy, mint nála a kurvák. Természetesen ezt a megjegyzést inkább megtartom magamnak. - Milo... - Mondom ki a nevét szinte már könyörögve, majd fel is állok, mert még szép, hogy nem tudok a fenekemen maradni. Kisóvárgok utána a konyhába, majd pedig a konyhapultnak dőlve figyelem amit csinál. - Nincs valami erősebb? - Kérdezem pofátlanul, még csak nem is gondolkozva azon, hogy igazából nem vagyok alkudozós pozícióban. - Na de ne izélj már... Nem akarod, hogy könyörögjek, ugye? - Kérdezem némileg vészjósló hangon, reménykedve abban, hogy ez majd elijeszti, miközben sóvárogva nézek rá és a cigijére.

Ideges toporgással várom, hogy kinyíljon az ajtó. Magam sem tudom, hogy azért vagyok jobban ideges mert egyszerűen csak... a szükség nagy úr. Vagy mert már megint kurvára nincs pénzem a szükségleteim kielégítésére és őszintén nem csodálkoznék, ha Milo az arcomba vágná az ajtót. Illetve páros lábbal rúgna ki miután rájön, hogy pénzem az - már megint - nincs. Pontosabban... van. De nem neki. Azt a pár húszast amelyeket korábban a melltartómban rejtettem el, semmiképp sem adhatom ki a kezemből. Az vészhelyzet esetére van és nem véletlen került elrejtésre. Szóval ja... már előre érzem, hogy ki leszek vágva. Sűrűn fordul velem elő ilyesmi, nincs ebben újdonság, ám tény, hogy a forrásaim egyre jobban csappannak. Vagy éppen kezdenek kiismerni. És bár most - ismét - találtam munkát, mégsem érzem azt, hogy bármikor is képes lennék összeszedni magam belőle.

- Mit akarsz? - Rángat ki gondolataimból egy éles, rikácsoló magas hang. Nyilvánvalóan nem túl sok vendégszeretet szorult a nőbe, szinte egy szempillantás alatt ugrik vérnyomásom az egekbe a pöffezkedő pofájától, elönti az agyamat a vér, aminek köszönhetően úgy gázolok át a félmeztelen szőkén, mintha ott sem lenne. - Hé! - Vísít akárcsak a fába szorult féreg mikor a vállammal véletlenül még lökök is rajta egyet ahogy elhaladok mellette. - Mit csinálsz? Ez nem a te otthonod... Milo nincs itthon! - Néz utánam, még a karom után is kap, hogy megpróbáljon megállítani. Én természetesen csak ignorálom, mert ez a legjobb dolog amit tenni tudok vele szemben.

- Ha nem lenne, te sem lennél itt. - Mormogom el az orrom alatt, sokkal inkább magamnak, mintsem a piros tangásnak, és már vágtatok is be, hogy megkeressem magamnak a szóban forgó férfit, aki nyilvánvalóan csak élvezi a cicaharcot. - Szia. - Mondom is frappánsan, de a csaj nyivákolása még mindig nem hagy alá, így aztán mutatóujjamat felmutatva jelzem Milo-nak, hogy még visszatérek hozzá, csak egy pillanat. - Az istenit, hát szard már össze magad! - Mordulok rá a nőre, majd a földön elterülő ruhája után nyúlok... szigorúan csak két ujjal érintem azt, majd a kezébe adva elkezdem őt terelgetni, vagy inkább lökdösni, egészen addig ameddig az ajtón kívülre nem kerül. Aztán pedig az ajtót is az orrára csapom. - Így már sokkal jobb. Szóval... hol is tartottunk? - Fordulok vissza Milo felé és valahol remélem, hogy már megvolt a légyottjuk, nem szeretnék még egy kurvát is a tartozásaim közé csapni amiért elüldöztem a nőt még az előtt, hogy megkapta volna amiért fizetett. - Ja, igen! Szükségem lenne a szeretetszolgálatodra. - Nem kavargatom sokáig a forró kását, egyenesen bele a közepébe, még csak nem is titkolom, hogy mi a helyzet. Aztán még egy bájos mosolyt is elengedek, mert jól tudom, hogy Milo szereti őket. Az már más kérdés, hogy nekem a gyomrom is felfordul a bájolgástól. A szükség nagy úr. Én magam pedig igencsak ingerült kezdek lenni.