Nem vártam, hogy kedves lesz hozzám hirtelen. Számítottam arra, hogy falba fogok ütközni, sőt arra számítottam, hogy ajtóba is. Miszerint az orromra csapná azt. Tehát a tény, hogy még itt vagyok... jó jel. A gúnyolódása meg lepereg rólam, őszintén nem érdekel, hogy mit gondol vagy mond addig ameddig megadja amire szükségem van. Nem vagyok rá kíváncsi, sose nem is voltam. Egyenesen szarok rá. Csak szánjon meg a két szép szememért vagy a seggemért, aztán a többi már nem kimondottan érdekel.

- Szükséged van rám épp úgy ahogy nekem rád. - Mondom felsóhajtva. Még ha lassan is fizetek és van némi tartozásom is, de mégis azért egy visszajáró kuncsaft vagyok, szüksége van rám. Erre mondjuk büszke aligha lehetnék, ha Aston hallaná mi jár a fejemben, nyilván már rég keresztre feszített volna. De basszus! Nem akarok könyörögni neki. Nagyon nem. - Nem nézlek hülyének. - Mondom miközben teljesen hülyének nézem. Sőt! Utálom! Utálom az összes ilyen balfaszt akik csak játszadoznak és az időmet húzzák. - Eskü nem foglak lehúzni. Tudod, hogy eltűnni sem fogok, bármikor megtalálsz ha le akarod verni rajtam a tartozásom. - Amit nyilván remélek, hogy nem akar majd megtenni, de ezen a ponton már az életemet is a kezébe adnám, hogy megkapjam amit akarok. Bár kezdem úgy érezni, hogy veszett ügy lesz ez, ugyanakkor fel nem adom. Nem ilyen könnyen! - Különben sem tartozom olyan sokkal... - Azt inkább nem vallom be, hogy amúgy fogalmam sincs, hogy mennyi az annyi. Nem kimondottan tartom fejben a számokat. Tulajdonképpen semmit sem. - Hogy-hogy hány embernek? Nem soknak... Nem mindegy?!- Hazudom nem túl sok magabiztossággal a hangomban ugyanakkor annál több ingerültséggel. Direkt csinálja. Megölöm!

- Kurvára ne vedd a szádra a családomat! - Mordulok fel ezen a ponton már tényleg ingerülten. Rátapintott egy gyengepontra. Még akkor is ha egyébként igaza van. Mégsem szeretek a családomról beszélni, azt meg főleg nem szeretem ha mások teszik. Ez elég nyilvánvaló lehet most számára. Idegesen lépek már mellé a konyhába, érzékelheti, hogy ez nem csak azért van mert egy köcsög, az elvonási tünetek kezdenek feltűnni rajtam, éppen ezért is érezheti a kétségbeesésem és esküszöm, rohadt közel állok ahhoz, hogy magam kezdjem el átkutatni a házat. - Komolyan rúdtáncosnak nézek ki? - Vetek is rá egy "ez most komoly?" pillantást, mindketten tudjuk - és látjuk -, hogy nem egy cicababa kinézetem van és soha nem is lesz. Na meg a táncoláshoz a cickók sem ártanának.

Egyre jobban idegesít szinte minden szava. Ha nem lenne olyan nagy bennem a késztetés, már rég itthagytam volna a fenébe. De nem tehetem meg. Akkor sem ha egy igazi faszként viselkedik velem és legszívesebben behúznék neki egyet. - Milo... - Mondom ki a nevét ezúttal vészjóslóan mikor telibe az arcomba fújja a füstöt, ami aztán a következő szavai után végleg el is pattintja bennem azt a bizonyos utolsó húrt. Szarok az egészre akkor! Egy egyszerű mozdulattal lököm el magam a konyhapulttól, majd bal kezemmel a cigit tartó keze felé nyúlok, hogy egy szempillantás alatt lökjem ki azt a kezéből, még az sem érdekel, ha begyullad az otthona. - Ezt rohadtul fejezd be! - Kiáltok rá, bár ekkor már érezhetően elmentek otthonról a fejemben, amit a röhögése csak mégjobban felerősít, így aztán szinte reflexszerűen indul a másik kezem is, hogy lekeverjek neki egy akkora pofont, amekkora nyilvánvalóan nekem több fájdalmat fog okozni, mint neki, de ezen a ponton már az sem érdekel. - Lehet, hogy azt gondolod, hogy szórakozhatsz velem de kibaszottul nem így van! Nem félek kikaparni a szemed, hidd el! - Fenyegetem is meg szemrebbenés nélkül, majd pedig gondolkozás nélkül kezdek neki kutakodásnak az otthonában. A konyhával és annak fiókjaival kezdve. Mintha bármi jogom is lenne hozzá, következményekre meg főleg nem gondolva. - Nem kell adnod, majd megtalálom. - Bököm még oda morogva, miközben kezeim nyilvánvalóan remegnek már.

Nem az ajtó felé biccent, hanem a kanapé felé. Ez már fél győzelem, nem? Nem gondoltam volna, hogy egyáltalán még szóba állna velem. Talán még nem húztam le elégszer. Még. Mondjuk az is lehet, hogy hálás nekem amiért megszabadítottam a piros tangástól. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy élvezte a rikácsolását... tuti még megdugni is csak úgy dugta meg, hogy közben befogta a száját. Bár ezekbe a gondolatokba inkább nem képzelek túlzottan bele, inkább csak jókislány módjára foglalok helyet a kanapén.

A gúnyos vigyorra egy szemforgatással válaszolok és itt még ha hiszi, ha nem... de tényleg igyekszem jól viselkedni. Ha másról lenne szó, nem én lennék a könyörgési fázisban és nem függnék tőle, már rég a nyakának ugrottam volna. De nem teszem mert visszafogom magam. - Te vagy a kedvencem. - Válaszolom szinte gondolkozás nélkül azonnal rávágva, holott ez nyilván nem pont így van. Nem igazán vagyok tele lehetőségekkel. - Tudtommal dílerek még mindig nem teremnek fán. De szólj ha tévedek... - Adom is vissza neki a gúnyos mosolyt, csak ez után jut eszembe, hogy most épp a seggét kellene nyalnom. Miért ilyen nehéz ez? Miért nem tudok csak egyszer legalább úgy tenni mintha kedves lennék... Ehelyett most csak pislogok rá mint hal a szatyorból, reménykedve abban, hogy nem szívat meg. Meg nem esik le neki túlzottan, hogy amúgy ő az egyetlen lehetőségem.

- Figyu! Azért azt nem mondhatod, hogy sosem fizetek semmit... - Mondom miközben elgondolkozom, hogy mikor is adtam utoljára pénzt neki. Nem most volt... - Oké, aláírom, hogy sűrűbben fizethetnék, de szar az élet. Viszont mindig fizetek, még ha nem is az összes tartozást, de igyekszem. - Magyarázkodom, szinte még számomra is érthetetlenül, próbálok a matekommal villogni, merthát tényleg nem mondhatja, hogy még soha nem fizettem, csak kicsit lassabban, mint amit elvárna. De nem húzom le... annyira. - Amúgy is, tartozol nekem a nőciért. - Próbálkozom meg egy másik módszerrel. - Kidobtam neked. Ne mond, hogy hiányzik a rikácsolása? - Ugyan nem ismerem Milo-t túlzottan, de azt már tudom, hogy van némi hasonlóság közöttünk.

- Látom téged sem tanított meg anyád felöltözni. - Horkanok fel szemforgatva. Most komolyan így fogja riszálni magát előttem? Aztán meg jönnek a kínosabbnál kínosabb kérdések is. Miért kell egy egész rituálé neki ahhoz, hogy megadja amit kérek? Mindkettőnk idejét csak vesztegeti. Vagy most komolyan élvezkedik a kétségbeesésemen? - Van munkám. - Vágom rá, ami ezúttal nem is hazugság, bár arra inkább nem térnék ki, hogy meg is tudom-e azt tartani. Nem valószínű mert nálam a munkahelyek cserélődnek úgy, mint nála a kurvák. Természetesen ezt a megjegyzést inkább megtartom magamnak. - Milo... - Mondom ki a nevét szinte már könyörögve, majd fel is állok, mert még szép, hogy nem tudok a fenekemen maradni. Kisóvárgok utána a konyhába, majd pedig a konyhapultnak dőlve figyelem amit csinál. - Nincs valami erősebb? - Kérdezem pofátlanul, még csak nem is gondolkozva azon, hogy igazából nem vagyok alkudozós pozícióban. - Na de ne izélj már... Nem akarod, hogy könyörögjek, ugye? - Kérdezem némileg vészjósló hangon, reménykedve abban, hogy ez majd elijeszti, miközben sóvárogva nézek rá és a cigijére.

Ideges toporgással várom, hogy kinyíljon az ajtó. Magam sem tudom, hogy azért vagyok jobban ideges mert egyszerűen csak... a szükség nagy úr. Vagy mert már megint kurvára nincs pénzem a szükségleteim kielégítésére és őszintén nem csodálkoznék, ha Milo az arcomba vágná az ajtót. Illetve páros lábbal rúgna ki miután rájön, hogy pénzem az - már megint - nincs. Pontosabban... van. De nem neki. Azt a pár húszast amelyeket korábban a melltartómban rejtettem el, semmiképp sem adhatom ki a kezemből. Az vészhelyzet esetére van és nem véletlen került elrejtésre. Szóval ja... már előre érzem, hogy ki leszek vágva. Sűrűn fordul velem elő ilyesmi, nincs ebben újdonság, ám tény, hogy a forrásaim egyre jobban csappannak. Vagy éppen kezdenek kiismerni. És bár most - ismét - találtam munkát, mégsem érzem azt, hogy bármikor is képes lennék összeszedni magam belőle.

- Mit akarsz? - Rángat ki gondolataimból egy éles, rikácsoló magas hang. Nyilvánvalóan nem túl sok vendégszeretet szorult a nőbe, szinte egy szempillantás alatt ugrik vérnyomásom az egekbe a pöffezkedő pofájától, elönti az agyamat a vér, aminek köszönhetően úgy gázolok át a félmeztelen szőkén, mintha ott sem lenne. - Hé! - Vísít akárcsak a fába szorult féreg mikor a vállammal véletlenül még lökök is rajta egyet ahogy elhaladok mellette. - Mit csinálsz? Ez nem a te otthonod... Milo nincs itthon! - Néz utánam, még a karom után is kap, hogy megpróbáljon megállítani. Én természetesen csak ignorálom, mert ez a legjobb dolog amit tenni tudok vele szemben.

- Ha nem lenne, te sem lennél itt. - Mormogom el az orrom alatt, sokkal inkább magamnak, mintsem a piros tangásnak, és már vágtatok is be, hogy megkeressem magamnak a szóban forgó férfit, aki nyilvánvalóan csak élvezi a cicaharcot. - Szia. - Mondom is frappánsan, de a csaj nyivákolása még mindig nem hagy alá, így aztán mutatóujjamat felmutatva jelzem Milo-nak, hogy még visszatérek hozzá, csak egy pillanat. - Az istenit, hát szard már össze magad! - Mordulok rá a nőre, majd a földön elterülő ruhája után nyúlok... szigorúan csak két ujjal érintem azt, majd a kezébe adva elkezdem őt terelgetni, vagy inkább lökdösni, egészen addig ameddig az ajtón kívülre nem kerül. Aztán pedig az ajtót is az orrára csapom. - Így már sokkal jobb. Szóval... hol is tartottunk? - Fordulok vissza Milo felé és valahol remélem, hogy már megvolt a légyottjuk, nem szeretnék még egy kurvát is a tartozásaim közé csapni amiért elüldöztem a nőt még az előtt, hogy megkapta volna amiért fizetett. - Ja, igen! Szükségem lenne a szeretetszolgálatodra. - Nem kavargatom sokáig a forró kását, egyenesen bele a közepébe, még csak nem is titkolom, hogy mi a helyzet. Aztán még egy bájos mosolyt is elengedek, mert jól tudom, hogy Milo szereti őket. Az már más kérdés, hogy nekem a gyomrom is felfordul a bájolgástól. A szükség nagy úr. Én magam pedig igencsak ingerült kezdek lenni.