Kristopher és a világunk viszonyát három alapelv vezényelte. Az édesapja (gyakorlatilag arisztokratikus lelkialkatú ember) gondosan ügyelt rá, hogy kisebb fiú gyermekébe belenevelje az életben maradásához szükséges habitust; amihez egyébként gondosan ragaszkodott Kris a későbbiekben, apja egészsége fenntartása véget, na meg, hogy megőrizze jó humorát. Apja valószínűleg jó módjában már nem tudta mihez kezdjen a szabadidejével, ezért kínozta a kisebbik gyermekét, s mert az idősebb Morgan fiú mintaértékű életet élt; jól iskolázott, hamar házasodott, gyermekes, boldog családfő, akinek nincs szüksége támogatásra... Az ő, saját neveltetése miatt, s mert gyakran szerette képzelni, hogy a régi kor szülötte, tehát van hatalma Kris életének irányítása fölött, ezzel együtt annak megmondójává lennie, mindig szigorúan, lenézően, kicsinylően gondolt ifjabb fiára. Hangoztatta is, mennyire csalódott benne... Ez persze egyéniségét rendesen hazavágta, nem volt választása, a megadott keretek között próbált meg felnőni, sőt, kinőni a családi fészekből...
Az első elv mindig az volt, hogy lehetőség szerint fogja be a száját, mert azt értelmes mondat nem hagyja el egyébként sem, ha mégis, akkor sem. Ha mégis elviselhetetlen késztetést érez rá, hogy megszólaljon, tehát a második betartandó szabály, hogy mindenképpen röviden és lényegre törően tegye. Ha már megszegte előbbi kettőt - fontossági sorrend szerint felállított elveit, melyeket együtt, de észrevétlenül írtak fejük fölött, évek és tapasztalás után -, akkor legyen jelen lehetőleg egy harmadik személy, hogy csillapítsa az ostobaságából és/vagy szemtelenségéből kiinduló háborút... Ugyanis felnővé válása során borostájával párhuzamosan növekedtek izmai és rádöbbent, hogy képes megvédeni magát, ha beszéddel nem is, de fizikai erővel mindenképpen. Nem kell vértócsákat álmodni a szövegkörnyezet mögé, hamarabb szökött el, vagy lógott meg otthonról, minthogy bántsa az apját, akárhányszor -rengetegszer- is vágta hozzá, mennyire bánja, hogy megszületett. Nos, részben ahhoz lehetett köze ennek a mélyről jövő gyűlöletnek, amit felé tanúsított, hogy édesanyja belehalt a szülésbe. Ilyen útravalóval nem olyan különleges, vagy érdekes tényező az állandó feszültség közöttük, ráadásul, hogy a pofátlanságával, miszerint ő életben maradt, még olyan bónusz tulajdonságokat is megörökölt, mint az anyja szemeinek színe, vagy a mosolyának hamisítatlan görbéi.
Korán megtalálta gyógymódját a kötelékük mérgezésére; a távolság és függetlenedés oltárán. Olyan magatartást, szorgalmat tanúsított alkalmi munkahelyeken, hogy fiatalsága ellenére több meghívást is kapjon... Más szóval, véletlenül se legyen szüksége rá, hogy hazamenjen. Ráadásul baráti körében is sikerült egy-két mélyebb kötődésre szert tennie. A banda „mamái” felnőtt fejjel hamar megértették, miért menekül otthonról, ezért szó nélkül hagyták, hogy bentlakásos gyerek legyen, vetésforgóban. Így ismerkedett meg Pedroval és a családjával, akiknél tovább időzött, a legtovább. Az utolsó ugródeszka volt, hogy a saját lakásra összespórolt pénzét felhasználja, illetve vegyen egy középkategóriás motort. Hozzátartozik a kitűnőre lefestett magaviseletéhez és lelkes, dolgos kezeihez, hogy nem mindig, sőt inkább nem legális munkákra kell gondolni...
A bátyjával sosem tartottak össze, önszántából nem beszélt vele. A lényeges eseményeken megjelent, mint: az esküvője, ahogy az unokahúgai születésénél is jelen volt, látogatta és látogatja is őket. Későbbi fejjel már tudja, hogy fivére feleségének, Nicola magasabb érzelmi intelligenciájának köszönheti. Tovább látott az egyébként mindenhol jelen lévő drámán; felfogta, hogy Kris sosem lesz jó, mindegy, mennyire igyekszik, vagy sem... A nő meggyőzésére hajlott George, emiatt maradt fenn a kapcsolatuk. Ők, mint testvérek továbbra is távol maradtak egymástól, de legalább a nőben és a rokongyerekekben új barátokra bukkant.
Később, az apjuk megbetegedett és magához hívta, de mivel elérhetőséget nála még véletlenül sem hagyott, direkt úton nem tudta elérni, csak rajtuk keresztül. Átkozottul bosszantotta a meghívás, élete nagy lendületet vett, jól mentek a dolgai, semmi szüksége nem volt rá, hogy egy találkozás az apjával még egyszer, lehet utoljára tönkre tegye. Gyerekkorához, vagy az apjához nem fűzték kellemes emlékek, vagy érzések. A háta közepére sem kívánta, de egy vékony, alig hallható hang reményt csepegtetett a mellkasára, rést ütött a tiltakozás pajzsán, hogy „Talán bocsánatot akar kérni, mielőtt az örökmezőkre lép...” Bár emlékeiben tisztán él a megtörtént jelenet, minden egyes szóra emlékszik, ami elhangzott azon a napsütéses délutánon, sosem beszélt róla és nagy valószínűséggel állíthatom, hogy nem is fog: az apja infarktust kapott akkor, pár órával később meghalt.
Az örökségből nem zárta ki, de lényegesen kevesebbet kapott, mint a testvére és annak a családja. „Jól is van ez így” - volt az első gondolata, mielőtt eljótékonykodta a pénzt, mert attól az embertől ő már nem akart semmit. Főként nem a pénzét, amit egyébként is sajnált tőle, hányszor hallotta, hogy tartozik neki...
A legbelső forrása tehát igen csak sérült és elég komoly viselkedésproblémákkal küzd. Nem egészen hagyatkozik a belé táplált, elbaszott elvekre. Még küzdenie kell vele, hogy megtalálja a hangját; emiatt néha képes gyerekesen viselkedni, de ez talán elnézhető neki. Jó természetű, általában nyugodt, laza és jókedélyű. Extrovertáltként viselkedik, pedig csak ő igazán introvertált. Okos ember, de logikusság és következetesség kevés szorult belé. Könnyen félrevezethető, mert kissé naiv. A látszat (könnyelmű, vicceskedő, felszínes) ellenére érzékeny típus, magára vesz mindent, igen csak haragtartó és nem felejt el semmit sem, amit rá mondtak valaha, vagy mondanak. Az érzelmeket nagy skálán éli meg, ami azt jelenti, hogy énkifejezése pontosan olyan heves, mint amennyire erőteljes az őt ért inger. Bár szeret észrevétlen lenni, nem kelteni feltűnést, emiatt a hirtelensége miatt gyakran magára vonzza a figyelmet, kelletlenül is.
A gondoskodásra éhesen felnevelkedett személyisége bizonyosan igényelte volna egy anya ölelését, kedvességét és nevelését, ebből kifolyólag biztosan nem ő a legmegfelelőbb személy a szeretetnyelve kifejezésében, ahogy valószínűleg hosszan tartó kapcsolatra alkalmatlan (legalábbis ezt mondaná a szakirodalom), ennek ellenére talán pont ennek a hiánya teheti csak igazán alkalmassá. Vágyik a jellemfejlődésre, szeretne jobb emberré válni, de a démonokkal a fejében ez egyelőre csak reményittas álomkép.
A kapcsolataiban kicsapongó és ebből kifolyólag szerencsétlen. Retteg az elköteleződéstől, sosem mondta még senkinek, hogy szereti (kivéve az unokahúgait) de ezzel egyidőben gondoskodó és akaratos is. Ambivalens félként viselkedik, nem hiába. Kétségbeesetten szeretne jólműködő, teljes emberré válni, mégis ő a felelőse minden kudarcának és emiatt hajlik bele minden elkövethető hibába.
Összességében a megtestesült káosz.

- Ez most mi? - nyögöm bambán a kelleténél magasabb skálán rikácsolva, mielőtt leharapom a saját nyelvemet. A szememen, számon érzem a forró nedűt. Bénán, mozdulatlanul állok, két kezem behajlítva előttem. Remegésük prognosztikus; öregkor, ahogy próbálok enni... A gyomrom elutasítja bármiféle étel ízének felidézését, helyette erőteljes örvénylést indít, csűri, csavarja. Addig eljutok feszített erőlködéssel, hogy a szememből kitöröljem a pasas vérét. Ettől nem lesz kevésbé stresszes, ahogy a szétnyílt feje a lábfejemen rángja utolsóit. 
- Be ne szarj Morgan - olyan éles a nevetése, hogy szeretném befogni a füleimet, mint egy kisgyerek. Rohadtul rettegek. A mozgolódásuk, mocorgásuk, hasonszőrű hahotázásuk, szarkasztikus megjegyzéseik és a következő lövések kiszakítanak, (durván testen kívüli élmény) ebből a merevségből, amit az izmaim egyébként teljes vállszélességükkel támogatnak.
Még hallom a nevemet visszhangozni a meggyengült szerkezetű épület ásítozó gyomrában ide-oda pattogni. Rohanok, de egyébként hova? Nem látok tisztán; az adrenalin felrobbant a koponyámban... Részegítő érzés. A felhője leült a kisagyra, az felelős a mozgásunkért, vagy nem? Fogalmam sincs, az ordítások közepette és a belső, gyönge, sürgető hang kavalkádja furcsa szimfóniát produkál; utóbbira hallgatok és végül csak futok. Magas sarokemeléssel, szerencsétlenül csapkodva felső két hasznavehetetlen végtagommal.
Nevetnem kell; zsibbad a pofám a ráülni vágyó érzések tolakodásában, ami miatt csak leolvashatatlan mimikával rohanok keresztül a folyosón. Golyózápor mindenhol... Mellettem is, megesküdnék rá, hogy azt hallottam; "Megdöglessz Morgan!" és, hogy "Ez köpni fog!"...  De nincs rajtam golyóállómellény, ahogy hirtelenjében nem lettem egyetlen történet főhőse sem, hogy tudjam, minden fegyveressel képes vagyok leszámolni, ahogy a közelharcokban sem jeleskedem úgy, hogy tudjam, melyik fogással előzöm meg a másik három lépéseit - tehát ja, marad a futás, ami szégyen, de bassza meg, aki kerget... Biztosan nem egészséges ekkora adag félelem a vérkeringésben, az infarktust várom! Utolsó folyosó, meglesz...
*:･ﾟ✧ A tekintetétől földbe gyökerezik a lábam. Csak elképzelni tudom az arckifejezésemet, miközben nézem őt, ahogy fegyvert fogva rám kiabál és... Egy normális, vagy kellemes tulajdonságokkal felruházott ember biztosan rögtön térdre csapná magát, de az igazság az, hogy ártatlan vagyok, semmi rosszat nem tettem, ő pedig egy gyönyörű nő, bassza meg...
- Nem engem keres! - mondom végül enyhén remegő hangon. A hátam mögött hallható gyilkos koncert erre bizonyosan elegendő bizonyíték, de a pofámat beborító bíbor pettyek, érthető okokból felvetnek néhány kérdést az ittlétemmel kapcsolatban... Bármilyen rettegést is éreztem a korábbiak miatt, elolvad, mint vaj a forró serpenyőben, amikor a fülem mellett elsüvít egy golyó és a nő mellett lévő oszlopba hatol. Végül is az ösztöneim nem működnek teljesen hibásan, megtettem az este első okos mozdulatát, megragadtam a nőt és addig löktem, rángattam, hogy a fal pillanatnyi menedéket nyújtson számunkra.
Öntelt mosolyra rándul a szám, amikor találkozik a tekintetünk. Vajon hol van a hátszele? Biztosan zsaru... Mégis arcéleit fürkészem, arisztokratikus szemvágásait, a hosszú, göndör tincseket. Ilyen közelségből megcsap az illatuk, feledteti a vér, a doh, a kosz szagát... A telt ajkai: egy barom vagyok, hogy a mellkasomba fúródott fegyverének végével is csak azzal foglalkozok, hogy milyen gyönyörű, vonzó összképe van... Az agyam tűhegynyi területre zsugorodik, a nő milyensége kitölti.
- Forró helyzetbe keveredtünk, Virágom - búgom. A hangja aztán végig söpör rajtam, és libabőrt hagy maga után. Olyan érzékeny, nem illik a durvasághoz, amibe belesétált. Nyelek egyet és majdnem megfulladok tőle, mintha triplájára nőtt volna a nyelvem.
A támadónk - aki kiszakadt az elbaszódott bandaháborúból - már nagyon közel van... Olyan szorosan tartom vázammal a nőt, hogy ne tudjon megmozdulni se, közben egyik tenyerem a kettőnk közé préselt fegyverre hajtogatom. Minden mozzanat lassú, óvatos. A tekintetét megtartom, el nem engedem közben. Nem veszem ki a kezéből a fegyverét, mert ha balul sül el a helyzet, nem akarok a pokolban azzal a tudattal csövezni, hogy miattam ő is... Így csak a végét fordítom abba az irányba, amerről a cammogó ellenségünket sejtem. Hivatásos személy, ez önvédelem... Én a pánikban fulldokló agysejteimből tudom; mellé lőnék. És kevéssé lenne szimpatikus, ha elvenném a védelmét szolgáló eszközét...
Egy utolsó szívdobbanás, mielőtt kiugrik mellénk az otromba, kopasz izompalánta és ...

---

- Tök fura volt - órákkal később csapzottan török be Pedro lakására. Elmesélem az egészet, hogyan basztak át, mekkora lövöldözés volt, hogy a tohonya fickó koponyája a lábfejemre ürített, és hogy ott volt ez a tetőtől talpig zsaruvérben izzó nőszemély...
- Be vagy állva? - kérdi a rozoga kanapéján ücsörögve, onnan figyeli, hogyan mászkálok fel-alá a vizes törölközővel, amivel még mindig a vért próbálom lesikálni a pofámról. Megtorpanok, mutatóujjam heves intelmével bökök a pofámra, a ruhámon végig, majd vissza a pofámra.
- Ja, ja - utóbbit elnyújtja vékony hangjával - Egy halott pasas vére van a szádon? - fintora semmi ahhoz képest én milyen ingerülten ejtem le a vállaimat és minden eddig feszítve tartott izmomat, hogy lesújtó pillantással jutalmazzam a faszságért, amivel foglalkozik.
- Komolyan? Ez most a legfontosabb? - tárom szét a karjaimat idegesen.
- Hát csak... - felnyögök, nem fogom megúszni a fasz kérdéseket, ezért megadom magam, bár az arcizmaim rángatózásából sejtem, a testem nem ért egyet a további szellemi kimerültséggel, amit majd okoz. - Olyan íze van, mint a tiédnek? - levágom a törölközőt és a fürdőszobába megyek. Nem tudok, nem akarok Pedro kérdésére választ adni, akkor sem, ha magam is foglalkoztam vele egytizedmásodperc erejére...
Pedro egy középkorú, bajszos, enyhén pocakos pasas, akinek a legnagyobb teljesítménye, hogy elmondhatja magáról, az anyja lakik vele, nem pedig ő az anyjával. Emellett viszont remek barát, aki nem kérdez semmit (vagy túl sokat és akkor sem a lényegről) csak hozza az ásót, ha szükséges. Fogalmam sincs, miből lett pénze, mert sosem beszél róla. Bevándoroltak, azóta itt élnek és életemben nem láttam még dolgozni, de a fagyit is ezüst kehelyből eszi. Ő a legjobb barátom meg az egyetlen is... Tudtam, hogy haza nem mehetek. Ha a bandából bárki meglógott, ott keresnek elsőként. Pedrot nem ismerik, itt biztonságos...
- Meg kell találnom a zsarut - nézek rá gondterhelt sóhaj után, ha már befejeztük a vacsorát és sörözgetünk. Nem szeretem az ízét, de Pedronál általában vagy ez van, vagy gyümölcslé. - Biztosan rá tudom venni valahogy, hogy segítsen - lepillantok valahová kettőnk közé. Hűvös szél fúj keresztül a teraszon, Pedro bő ruháiban megérzem keresztül áramlani a testemen.
- És ha azt mondja, hogy „nem”? - előre réved és elvékonyítja a hangját, amikor azt mondja „nem”. Van egy olyan érzésem, hogy amíg én fürödtem, ő erőteljesebben szipogott... - Nem öltél meg senkit, de ha leültetnek, majd viszek neked kiflit - sietős mosoly és már hátra is dől a napozón, mint aki jól végezte dolgát.
- Nem csináltam semmit! - csattanok fel, most azonban már gyengébben, mint eddig... - Ha elég tökös lettem volna, lelövöm mindet a picsába - motyogom az üvegbe, ahelyett, hogy elszaladtam...
- Nem vagy Rambo, szitává lőttek volna, ha megpróbálod... - nehezemre esik eldönteni, hogy gúnyolódik, vagy vígasztal éppen, de utóbbiként fogom fel.
- És most körözni fognak... - nem buktam le soha semmi miatt, most meg menjek börtönbe valaki más szarsága miatt?
- Majd deportálunk, csigavér!

---

A félelem szorosan körém tekeredik, és a túlerejétől kővé dermed a testem. Látom, mégsem tudok megmozdulni. Olyan közel van, egy háztömb az egész... De mi a francot csináljak? Nem állhatok elé egy csokor virággal, „Meghívhatlak egy italra, mielőtt megpróbálsz letartóztatni?” A szentségit! Időhúzásnak követem... Levegő után kapkodok, amikor besétál egy tömbbe. Követem, eltart egy másodpercig, mire képes vagyok utána mozdulni. Amikor megpróbálom utolérni, lelassítok az ajtó előtt, amin befáradt. Féloldalt rágott szám belső udvarával olvasom le a következőt; magánrendelő. A falakon mindenféle pozitívumnak szánt mondattal, csilivili dekorációval, végül egy elkerekedett szemű öregasszonnyal találkozik össze a tekintetem.
- Dr. Crinehoz jött? - orrnyergén lesimuló szemüvege fölül mered rám, tágra nyíló szemekkel. Nem akarnék én udvariatlan lenni a nénivel, de tényleg ez az első kérdése egy kapucnis fazonhoz, aki úgy takargatja az arcát, mintha már csak azzal is tömegeket fenyegetne!?
- I-igen, a hölgy már vár engem! - kihúzom magam, hátha nem látja meg a homlokomon gyöngyöző izzadságcseppeket.
- Milyen hölgy? - úgy méregetjük egymást, ahogyan ember még nem nézte a másikat...
- Hát az... a Dr. Klein, vagy... - talán a legegyszerűbb lenne, ha itt helyben leütném az idős nőt, de akkor elúszna a lehetőségem, hogy...
- De Dr. Crine egy férfi! - értetlenül pislog rám, közben lapozgatja az eddig mellkasához ölelt füzetét.
- Akkor férfi.., felőlem ebihal is lehet, hol van? - nézek szét ingerülten, a rengeteg ajtó közül nehezemre esik meglelni, melyik rejtheti el előlem a nőt.
- Jaj, maga az a dühkezeléses beteg? - lép hátrébb, mintha hirtelen megvilágosulna. Összeszűkülnek szemeim, végig mérem a maga negyven kilójával, majd elgondolom, hogy a legjobb, ha nem keltek feltűnést.
- Nem... - kezdem, de végül megmásítom a mondandómat - Én, én vagyok és most kurva ideges vagyok, hogy... Hogy mindenféle jöttment embereket beengednek elém, leg... Legszívesebben szétbasznék itt mindent a picsába - hogy hiteles legyek, ökölbe szorítom kezeimet, a kapucnit is lehajtom a fejemről, közelebb mozdulok hozzá. Reszket, mint a nyárfalevél...
- Jaj, jaj! Igen, ne csináljon semmit, van... Nyugi-cukorkánk! - ide-oda kapkodó tekintettel keresi a lehetőségeit, hogyan mentse magát előlem - Mi-mindjárt, máris lemondom a következőt, csak... - az asztal szélére ejti a naplót, én pedig kilesem a nevet, ami érdekel... Nem túl feltűnően, csapkodva még egy kicsit, hogy ijedtében ne rám figyeljen, hanem arra, hogy sikerrel járjon. Ekkor nyílik egy ajtó, modoros férfi néz ki rajta, nekem meg több sem kell, már ott sem vagyok.
Megszereztem, ami kellett; Jayda Winters

---

- Mit ad Isten?' - kérdem, ahogy a nő háta mögött lévő faszfejet leütöm. Azelőtt, hogy lelőhette volna őt... - Megint megmentettelek Virágom - elégedett mosollyal nézem. Fogalmam sincs, Pedro hogyan tudta meg, hol lesz a nő, de életem végéig hálás leszek neki ezért, ha nem lő le itt helyben, ahogy egyébként elvárható. Egyszer meglógtam előle, többször nem lesz ekkora szerencsém - ezt tudom.
- Mit keres egy ilyen szép lány egy ilyen szar helyen? - nézek körbe, nem ismerem a bandát, akihez tartozik ez a negyed, de az biztos, hogy másodmagával nem lesznek elegen ahhoz, hogy mindenkit letartóztassanak. És semmi nem-háború, de mivel nő, még ki is nevetik errefelé...
- Kéne pár perc kettesben, Jayda - ígérem?

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Nem kis erőfeszítésembe kerül, hogy visszafogjam a nyálam és ne kezdjek el azonnal elolvadni itt.  
De nem tagadhatom, iszonyatosan csodálatos karaktert alkottál, mindig meg tudsz lepni, mindig jobb és jobb írással állsz elő. Még akkor is mikor már tényleg azt gondolom, hogy ennél már jobb nem is lehet, te mégis megléped a lehetetlent. A karakter jelleme csodásan lett felépítve, tökéletesen bemutattad, hogy miért lett Kris az aki lett és miért olyan amilyen. És bár ugyebár megvannak a hibái, mégis szerintem egy nagyonis szerethető férfi lett belőle, aki igazából másra nem is vágyik, csak egy kis figyelemre és szeretetre, amit korábban soha nem kapott meg. Na majd változtatunk ezen!
A lapod további része is tökéletes lett, még megnevettetned is sikerült, ami azért nálam nem kis dolog. Mindent imádok! Az meg külön büszkeséggel tölt el, hogy én is megjelentem benne, azt meg majd a jövő eldönti, hogy ez mennyire lesz szerencsés a számodra. (höhö)
Igyekszem nem szaporítani tovább a szót, szabadon engedlek, hogy aztán sikeresen győzködhesd azt a bizonyos nyomozót az ártatlanságodról, meg még ki tudja miről... De aztán jó legyél, nehogy nekem fenéken kelljen neki billentenie!   

Színt és rangot majd valamelyik csodás admin ad neked, addig is nyugodtan foglalózz és irány a játéktér!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!