Az este a másik kérése ellenére - hogy öltözzön át -, csak bedőlt a szobában található ágyba, ahol a ruhái is vannak az öregnek hála. Amikor később nagy nehezen, és egyáltalán nem a kipihentség érzésével kinyitja a szemeit, hirtelen azt sem tudja hol van, de ez kevésbé szokta zavarni, főleg, mert két olyan körön is túl van a lány miatt, amikor a cél éppen az volt, hogy ne tudjon magáról semmit, és ő azokból az állapotokból is hasonlóan tért magához.
Az órára nézve felnyög, mert nem azt a tizenkét órát sikerült pihennie, mint amire egyébként az állapotát nézve számított, de figyelembe kell vennie, hogy öt éven át éjszakai életet élt, ami részben a lány miatt, részben a háború végett egy időre felborult, aztán pár hétre rendeződött, és most megint nem tudja, hol van a lénye eleje és a vége.
Megkeresi a szobát, még a tegnapi szétgombolt, fekete ingében, ahol Kira valószínűleg pihen, amikor viszont megbizonyosodik róla, hogy itt van még, és aludni is tud, becsukja az ajtót maga mögött, és visszamegy a cuccaihoz, hogy rendbe szedje magát végre.
Pedig makulátlanul érkezett ide, azt viszont sejthette volna, hogy ez nem marad így sokáig.
A zuhany után úgy válogat az ingek, nadrágok és zakók között, mintha lenne bármi lényeg abban, hogyan fest a ház falai között, neki mégis mindig erre van igénye, Kira nem is láthatta még őt otthoni, kényelmes szerelésben valószínűleg. Végül egy világoskék ing és világos nadrág mellett dönt, kontrasztot állítva a tegnapi teljesen fekete szerelésével, de az ágyon pihenve hagyja egyelőre a ruhákat, mert ha már reggel hét óra van, és Kira még alszik, szórakoztatja az idióta szomszédait egy ideig.
Egyszerre gondolja ezt valóban szórakoztatónak, és kúrja fel teljesen, mert nincsen hozzászokva az ilyen közegekhez, tegnap mégis kétszázra repítették a kertvárosi férjek és apák a vérnyomását, ami, bár Alfonso képes kifejezetten idegbeteg lenni, elég komoly teljesítmény.
Főz magának egy kávét a konyhában, derekán a fehér törölközővel még a zuhanyzás óta, és ahogy elindul a hátsó teraszra a bögrével a kezében, érzi, ahogy a derekára hanyagul kötött anyag néhány szándékos mozdulat után, majdnem az utolsó lépésnél leesik a helyéről.
Egy mély lélegzet után konstatálja, hogy azért a reggeli, friss levegő itt egészen más, mint a betontengerben, amiben él, de csak ezért nem cserélné el az életét erre.
Valaki sikkant a szomszédban, ő meg ingatni kezdni a fejét, mielőtt kortyolna a kávéból, arra gondolva, hogy ha a saját dolgukkal törődnének, ugyebár.
Lehet Kira még visszahall erről ezt vagy azt, ő pedig, amikor a kávéja is elfogy, és ki is szórakozza magát, visszamegy a házba, hogy az emeleten magára vegye a kikészített ruhákat, és elfoglalja magát valamivel, amíg Kira felébred később.

Nem kifejezetten szokása olyan helyzetbe hozni magát, mint amilyenben most van; miután a megbotránkoztatás - vagy leckéztetés, ki hogyan látja - megtörténik, a kávéja elfogy, és ő kifogástalan állapotra öltözi és rendezi magát, eléggé el van veszve. Alfonso élete nem volt sohasem úgy percről percre betáblázva, mint a lánynak, sőt, azt sem mondhatná, hogy bárhova késve érkezett volna a rengeteg teendője miatt, de az állandó mozgást csak alvást szakította meg, nagyon hosszú ideig.
A háború kellős közepén, miközben azt sem tudhatják, mi történik majd a következő percben, furcsán éli meg, hogy szobáról-szobára jár, mert nem akarja Kirát felébreszteni. Nem tudja, mikor aludt el az éjjel, azt sem, mennyi alvásra van szüksége azután, amit képesek voltak leművelni alig másfél óra leforgása alatt, de úgy érzi helyesnek, ha hagyja őt pihenni az utolsó pillanatig is akár, mert valamire jutniuk kell a napokban. A kimerültség pedig azt eredményezné csak, hogy ismét egymásnak esnek, és nem úgy, ahogy korábban esetleg szokásuk volt.
Morcos is, amiért ez volt most az első alkalom, hogy bár egy házban, de külön szobában aludtak, és nem is tudja hová tenni az egészet. Ez okozza, hogy fel és alá járkál, próbálva keresni valamit; egy képet, egy könyvet, egy festményt, bármit, ami lefoglalja a gondolatait, de pont azért, mert nem akad semmi hasonlóra, csak még idegesebb lesz. Pedig miután sikerült magához térnie, és ki is szórakozta magát a szomszédokkal, egészen kipihentnek, vagy legalább elviselhetőnek gondolta magát, de szartengerben táncol tulajdonképpen, és egyedül marad a gondolataival, amikkel bár sosem szokott gondja lenni, most kurvára zavarja őt az összes.
Ezért veti be megint drága Rosana praktikáját, az anyja pedig képes volt éjjeleket végigfőzni, ha a gondolatai nem hagyták aludni. Nápolyban pedig mindig elég közel volt a szar ahhoz, hogy ez gyakorta megessen vele, ő legalábbis ezt látta gyerekként.
Bruschetta mellett dönt, mert az könnyű, elrontani szinte lehetetlen, és gyorsan elkészíthető. Feltűri az ingét mindkét oldalt, nem nagyon törődik azzal, hogy nem a feladathoz van öltözve, és amint elkezdi a kenyeret szeletekre vágni, miután előmelegíti a sütőt, az agya ugyanúgy kikapcsol, ahogy az valószínűleg az anyjával is történt mindig.
Ez annyira jól sikerül, hogy a paradicsomos, hagymás, fűszeres mártást már a megsütött kenyérszeletekre szedi éppen egy kanállal, amikor a lány köntösben megjelenik a konyha közelében. A tekintetét egy pillanatra felé vezeti, aztán visszavezeti a koncentrációját az ételre, egy halvány vigyor keretében.
- Ez nekem szól, vagy valami másnak? - Kérdezi elmésen, aztán az utolsó szeletre is rászedi a maradékot, tesz két szeletet egy tányérra, és miután megtörli a kezét egy konyharuhával, Kira közelében helyezi a pultra a reggelit. - Szerintem a szomszédaid reggele sem úgy indult, ahogy szerették volna. - Vigyorodik el szélesen, pedig nem tervezte, hogy elárulja, mit merészelt művelni, mert úgy sejti, még rosszabb lesz tőle majd a lány reggele. Közben pedig már megtanulta, milyen árat kell fizetnie azért, ha nem ő maga hozza el a híreket a másiknak.
- Nos, a házigazda még aludt néhány percig ezelőttig, szóval... mit lehet tenni. - Válaszolja szórakozottan, mert az étel készítése kivitte az elméjéből a különalvás okozta szarságot, és bár nem látja rózsásan a helyzetüket továbbra sem, legalább itt lehet. A helyzetét nézve, nem csak Kira, de a New York-i viszonylatokban is, örülhet, hogy ez egyáltalán lehetséges.
- Egyél, attól majd jobb lesz. - Az mindig segít, ő már csak tudja, mert elég gyakran elfelejt enni a nagy rohanásban. Közben ellép a lány közeléből, hogy a saját tányérjára is tegyen néhány szeletet.

Majdnem megállítja a mozdulatait az, amit a másik közöl vele az éjszakáját illetően, de végül csak a tekintete siklik megint rá, miközben befejezi az étel összekészítését.
- Rémálmok? - Kérdezi csendesen, mert soha nem fogja tudni kiverni a fejéből, milyen állapotba taszította őt, és ennek egy aspektusa az volt, hogy Kirát heteken keresztül minden éjjel leverte a víz, ha egyáltalán képes volt Alfonso segítsége nélkül kiszakadni a borzalmakból. Miután szakítottak, rengeteg álmatlan éjszakája volt azzal kapcsolatban, mi lehet a másikkal éjszakánként, de mivel nem tudta, merre lehet, és, hogy kapcsolatban maradt az öreggel, nem volt kit kérdeznie.
Amúgy sem tette volna. Éppen ettől akarta őt megóvni, hiszen úgy néz ki, Alfonso triggereli az éjszakai terrort, ami egyáltalán nem javít a helyzetükön.
- Volt rémálmod, mióta utoljára láttál? - Alfonso mindig is egyenes férfinek tartotta magát - pedig az életének nem egy pontja egyébként tökéletesen igazolja, hogy nem minden esetben az -, így most sem bújik el a kellemetlen kérdések elől, hiszen haladniuk kell valamerre. Kira válasza lehet még azelőtt billent rajtuk valamilyen irányba, hogy a legkomolyabb témákat érinteni kezdenék, de ez az olasz a teljes képet akarja látni.
Ha pedig anélkül is tönkreteszi a másikat, hogy éppen új szarságot húzna elő a kalapból, sok választása nem lesz a jövőjükre nézve.
- Ha akarod tudni, elmondom. - Válaszolja egy vigyorral, ahogy leteszi a másik közelében a tányért, közben pedig visszalép a tepsihez, amit a főzőlapra tett le, miután kivette azt a sütőből.
- Nem lényeges. - Válaszolja egyszerűen, hiszen közöttük sohasem volt meg az elvárások sora, ami egyébként a hozzá hasonló férfiak szerelmeire jellemző. Nem kérte, nem akarta, hogy főzzön a másik, Alfonsonak kizárólag a lánnyal együtt töltött idő számított mindig is, ezért is készített ő reggelit. Ennek így volt értelme, hiszen a férfi ébren töltött idejéből nem vett el semmit az étel elkészítése, már ami a Kirával közös részét illeti.
- A világ, természetesen. - Válaszolja, ahogy leül a másikkal szemben az asztalhoz, majd leteszi a tányérját, és a bögre kávéját, amit már vagy egy fél órája készített, de beletemetkezett a bruschettákba. Amúgy sem akarta meginni addig, amíg nem evett legalább valamit; ez a szar tartja évek óta életben, de tudja, hogy éhgyomorra kettőt inni öngyilkosság, mégis gyakran előfordul vele, ami azt illeti.
- Azt kérted, maradjak. Nem szokásom megszegni az ígéreteimet. - Legalábbis nem szándékosan, mert ami azt illeti, kettejük között már bőven akadtak ígéretek, amiket kénytelen volt megszegni. De már másként tekint erre, mert ha közösen akarnak a jövőre nézni, akkor változtatniuk kell; Alfonso azzal fogja kezdeni, hogy nem érzi magát rosszul olyasmi miatt, amit még csak nem is ő okozott, csak rendbe akart tenni mindenáron.
Persze, nem szent és nem angyal, sőt, az alól sem vonja ki magát, mit tett a másikkal, és ez hova juttatta Kirát. De ő tényleg nem akart mást, csak szeretni ezt a lányt.
- Mondjuk, ha a rémálmaid egyetlen estétől visszatértek, nem valószínű, hogy sok keresnivalóm van itt. - Az elmúlt másfél órában rengetegszer végiggondolta, hogyan fogja megközelíteni ezeket a beszélgetéseket - mert valamiért úgy érzi, napokon keresztül fognak ennek nekiugrani, többször is -, és a ferdítésre jellemző, szép szavait elrakta a hátsó zsebébe, hogy csak az őszinteség és a tárgyilagosság maradjon meg benne. Olaszként ez viszonylag nehéz, nem is tudja, meddig fogja tudni kizárólagosan így kezelni a helyzetet, de Kira mindig is ilyen típus volt, lehet így könnyebben tudnak a következő lépcsőfokra lépni a szartenger közepén.

Igaz, hogy nincsen a legjobb formájában, és az elméje sem annyi százalékon pörög, mint ahogy azt egyébként megszokta, de nem is kell akkora fordulatszámon működnie most ahhoz, hogy tudja, Kira a jelenlétének hála tudat alatt újraéli a traumát, amit miatta átélt. Erre minden jóérzésű, vagy egyszerűen gondolkodó ember azt mondaná, itt az idő kimondani a búcsúkat egymás között, Alfonso azonban valamilyen alternatív megoldást akarna keresni, mert ha nem így lenne, nem jött volna ide az első géppel, amire jegyet tudott szerezni, és nem a magángépe volt az öregnek.
Hallani viszont nem jó érzés, akkor sem, ha tudja jól, mennyire tönkretette ő, és a közege a másikat. Amikor először látta olyan állapotban őt, azt kívánta, bár soha többet nem kellene végignéznie, és magára is hagyta ebben az állapotában tulajdonképpen. Az, hogy az álmai ritkultak, majd egy időre el is múltak azt bizonyítja, a kórházban cselekedett jól.
Még szerencse, hogy a morális iránytűjének nem kell magyarázkodnia, mert az össze-vissza rángatja a tűjét már évek óta.
- De miattam most visszajöttek. - Jelenti ki egyszerűen, pedig ez sohasem lesz az, és az ezzel járó fájdalmat most nem is leplezni akarja igazából, csak félretenni, mert a tényeken az ő érzései, legyenek bármilyen olaszosak is, nem változtatnak semmit, sőt. Minél érzelmesebben áll hozzá a megoldáshoz, annál valószínűbb, hogy eldurran az agya egy ponton, és ott lesznek megint, ahol a part szakad.
Viszont ezzel a információval még egy lépéssel hátrébbről indul neki a témának.
- Kizártnak tartom, hogy ne tudnád meg még a délelőtt folyamán. - Bár előfordulhat, hogy meglepik őt a kertvárosiak, és inkább azt az üzenetet fogják fel a történtekből, aminek ő egyébként a megbotránkoztató jelenetet szánta; végre teret és levegőt hagynak a lánynak, és elkerülik a picsába és messzire, mert semmi szüksége a másiknak ilyen emberekre. Mondjuk éppen ő beszél, akire szintén nem lenne szüksége, de patt a helyzet, mert szerelmes, és soha korábban nem szeretett még ennyire senkit.
- Mindenre így fogsz reagálni, amit mondok? - Kérdezi nyugodtan, szinte érdeklődve, mert ezt a stílust már ismeri a másiktól, most viszont semmilyen előnyét nem tudná felhozni a fejében. Ha védekezni akar, tegye meg, de az is rengeteget elárul magukról, ha Alfonsoval szemben erre szüksége van, így pedig a dolgát sem nehezíti meg, hogy merre billenjen maga a férfi azzal a bizonyos mérleggel magukat nézve.
- Ha engem akarsz Kira, változtatnunk kell nagyon sok mindenen. Mert ha ugyanebben az irányban haladunk tovább, szörnyű tragédia lesz a vége. - Nem gondolja, hogy ez kizárólag a másik halálát jelentené, sőt, teljes meggyőződéssel áll azelőtt, hogy ez bármelyikük végével elkezdődhet. Részéről annyi biztos, hogy Kira nélkül a világban már ő sem nagyon akarna tovább létezni.
- Mert ezzel egyelőre annyit érsz el, hogy fel fogom kúrni az agyamat, ahogy mindig. Annak veszekedés és a szex a vége, ahogy mindig. Most nem erre van szükség. - Még magát is meglepi a szavaival, mert ennyire egyértelműen még nem világított rá a másik viselkedésére, valószínűleg azért, hisz megváltoztatni nem akarja azt, aki a lány. De, ahogy egymással kommunikálnak, azon bőven van mit csiszolni.
- Remélek ízlik. - Az anyja receptje, de ezt a másik biztosan tudja anélkül is, hogy rávilágítana. Persze ettől még mondhatja, hogy pocsék, ha tényleg az, az első harapás alapján viszont a férfi azt mondaná, egészen finomra sikerült.

Alfonso egyébként sem a nyugodt emberek sorait erősíti, sőt; sosem kellett tulajdonképpen senki miatt az érzelmeit olyan módon reguláznia, hogy minden sejtjével harcoljon a haragja vagy bármi más ellen. A környezete megszokta, hogy néha elgurul a gyógyszere, a családja jobban ismeri, mint bárkik ezen a világon, a közegtől pedig elég távol keveredett az évek során. Egyedül a rangosabbak, a vezetők, akik körül teljes nyugalom járja át, de az sohasem volt erőltetett a részéről, mert nem hoztak ránézve olyan döntéseket, amik hátrányos helyzetbe hozták volna. Ezek ilyen ki nem mondott szabályok, amikre szükség van, hogy a New York-i pénzeket hazafolyassa, és ez így van jól. Ha ad, kurva sokat kap is.
Kira viszont még a vehemenciájához mérten is kibaszottul gyorsan képes az agyát a holdig repíteni, és nem igazán tudja, miért vonzza ennek ellenére a másik annyira, hogy alig bír magával. Már a visszakérdezéskor tudja, hogy bár ő elgondolt valamit a megközelítés oltárán, baszhatja ki a kukába az egészet, mert itt előbb lesz rombolás, mint érdemben megoldás.
Sóhajtva pillant a másikra, amint az első falatot lenyelte.
- Nos, nem úgy, mint egy durcás kisgyerek. - Még mindig egyszerű a hangja, de az állkapcsa és a nyaka környékén az izmok már feszületbe kezdenek rendeződni, és ez elég egyértelmű indikátora annak, hogy csak oda jutnak, amiről az előbb mondta, nem szükséges jelenleg.
- Miután megtudtad, visszajöttél. De azóta sem tudod elfogadni. Akkor miért kértél este, hogy maradjak? - Mutogathatnak napestig egymásra azt illetően, ki és hol hibázott, kinek hol vannak a tüskéi, kinek mennyire fáj és ki mekkora fasz, de Alfonso még mindig úgy gondolja, ez kétemberes akció volt, és nem hajlandó tovább cipelni az összes elkövetett bűnt kettejük között.
- Most mondom el neked Kira utoljára, hogy ahol meg volt kötve a kezem, ott mindegy, mit tettem volna én, és mit kellett megtennem tőled vagy magamtól függetlenül. - Ha itt a baj forrása, megoldásuk nem lesz egyhamar; Alfonso egész életét a közeg határozza meg, Kira pedig az összes sejtjével ez ellen tiltakozik. Lehet, ha beszélt volna Alvizével arról, miért éppen ezt a lányt gondolja tökéletesnek mellé, már tisztábban látnák a megoldást is a hosszabb jövőre nézve. Az öreg egy kibaszott zseni, ezt tudja, és már sejti, hogy tanítani akar valamit, meglehet mindkettejüknek.
Erővel szakad ki belőle egy sóhaj.
- Tudod, hogy legszívesebben három napig benned lennék, de soha egyetlen problémát sem oldott még ez meg. - Mert persze, amíg gyűrik a lepedőt, még Alfonso is elhiszi, hogy semmi sem lehetetlen, de aztán elhangzik megint valami, feltépik az összes szart egymáson, és nem jutnak előrébb.
- Viccelsz velem, ugye? - Kérdez vissza, ahogy dühből vágja le az asztalra az üres bögréjét, és a tekintetét ráfixálja a másikra. Az ő kékjei eléggé szúrnak, mert nehezen hiszi, hogy ezt még magyaráznia kellene.
- Próbáltad már valaha a bőrömbe képzelni magad? Te mit csináltál volna, ha a kórházi ágyon látod életed szerelmét, de ő szürke, önmagának maximum az árnyéka, a karrierje veszélyben, a lelke romokban, és te vagy minden indíttatásod ellenére mindennek az okozója? - Felhorkant, mert a másik magas lóról beszél szerinte, és fel is áll az asztaltól, hiszen ebből nem lesz evés. Ha meg rombolni kezd, azt nem Kira közelében akarja elkezdeni, mert a végén megint megkapja, hogy olyan, mint az apja.
- Tudod, hogy miért vagyok itt. Ki is röhögtél miatta tegnap. - Nem esett neki rosszul, most sem azért vág vele vissza, csak kezdi felkúrni az agyát az, hogy mindent a másik szájába kell rágnia.

Ingatni kezdi a fejét arra, amit a másik mond, mert ezt a részét részben ő sem tudja elfogadni. Csak éppen nem egészen azért, amit Kira az imént megfogalmazott.
- Te hiszed azt, hogy így lettél kezelve, de ez messze van a valóságtól. Egyszerűen nem tudtad elviselni, hogy létezik egy világ, amiről nem tudsz semmit, és ne adj isten, egy nagypofájú olasznak kellett volna segítenie részben beletanulni. - Van némi szemrehányás abban, amit és ahogy közöl, mert Alfonsonak elég fárasztó volt ennyire két tűz között létezni hónapokon keresztül. A barátai nem fogadták el a nőjét, a nője utálja a legközelebbi és legrégebbi barátait, de Marco többször is próbálkozott, Kirával ellentétben.
- Senki nincs ezen a földkerekségen, akkor jobban tudott volna segíteni, mint Marco. Többször próbálkozott, de még rám való tekintettel sem voltál képes normálisan beszélni vele. - Amit sokáig a történtek, Kira állapota, és a rózsaszín ködnek köszönhetően elnézett, majd elviselt. De ahogy mondta, gyökeres változásokra lesz szükség, ha együtt akarnak maradni, mert körülötte a legfontosabbak többet nem beszélhetnek úgy egymásról, mint ahogy azt az elmúlt hónapokban hallgatta.
És ez mindenkire vonatkozik, nem csak Kirára.
- Mit mondtál, Kira? - Emeli fel a hangját, és szerencse, hogy már távolabb sétált az asztaltól, mert ez az egy mondat olyan szinten felkúrja az agyát, hogy nehezen türtőzteti magát egy pillanatra.
- Néha gondolkozhatnál, mielőtt egyáltalán megszólalsz. - Veti oda és fordít hátat a másiknak ahelyett, hogy nekiesne a berendezésnek, mert kibaszottul korán reggel van még ahhoz, hogy rögtön ebbe kezdjen bele. Italra van szüksége, ezért a vitrinhez sétál, ahová a whiskyje visszakerült az este, és egy teljesen véletlenszerűen a kezébe akadó pohárba tölt magának, miközben a másik folytatja a gúnyolódást.
- Ugyan már, Kira. Elmondtam, hogy mi a megoldás, de neked az sem volt jó. Sőt, elküldtél. És tudod mit? Néhány hétig kellett volna elviselned egy villát. Micsoda nyomor, komolyan.. Ez biztosan sokkal jobb. - Sziszegi a fogai között a szavakat, majd fel is nevet hirtelen, miközben kitölti az italt, és szembefordul megint a másikkal, miközben lehúzza legalább a felét annak, amit kitöltött.
Ugyanezek hangzottak el tegnap is közöttük. Semmilyen irányba nem haladnak, egyáltalán.
- Nem kerestelek. Semmit nem tudtam erről az egész szarról. Azt hittem még New Yorkban vagy, és éled az életed. - Vallja be az őszintét, de nem gondolja, hogy a magyarázkodás a járható út. Minden sejtje ezt a nőt akarja, minden elbaszott döntése és rosszul megtett lépése azt a célt hivatott szolgálni, hogy boldogok legyenek együtt.
- Már mindig ez lesz? Megkérdőjelezed azt is, miért veszek levegőt? Így akarod ezt megoldani? - Mutat a másikra az egyik ujjával, amit elemel az üvegpohártól, amit a kezében tart, aztán lehúzza a maradékot, és felnevet.
- Minek akartad, hogy maradjak? Ezért? - Néz körbe, aztán elindul a házban valamerre, mert nem akarja hallani a választ. Nem hagyja el az épületet, mert ő nem adta még ezt fel, de semmi értelmét nem látja annak, amit most csinálnak, és egyre messzebb érzi magukat bármiféle megoldástól.

Nem szokása olyanok érzéseivel játszani, vagy megkérdőjelezni őket, akiket közel enged magához; ebből adódóan biztosan nem nevetne azon, ha a másik azt mondja, szereti, sőt, éppen ellenkezőleg. Nem szokta hallani tőle túl sokszor - és most aztán egyáltalán nem úgy áll a helyzet, hogy esélyes legyen még bármikor hallania -, de amikor igen, az elemében és minden sejtjében megmozgatja a férfit. Új erőre kap, legyen bármekkora a szar, és bár eddig nem kellett neki megerősítés, most akkora bajban vannak, mint még soha előtte.
Bezzeg most Kira nem mondja, mert túlságosan egyértelmű mindkettejüknek.
Ki is vonja magát a helyzetből, és ennek több oka van; tényleg nem kíváncsi már arra, mivel akarja még felszántani a bőrét a másik, hogy az izmokon, inakon és csontokon túl a lelkét is megsebezze velük, illetve nem akar eljutni oda sem, hogy olyat mondjon, ami visszafordíthatatlan károkat okoz kettejük között. Bár, ahogy Kira az őszinte szavain is nevet, az előbb bebizonyosodott, hogy a visszafordíthatatlan károk sem különösebben érdeklik.
Ettől pedig szó szerint forr a vére, olyan szinten, hogy felmenve az emeletre, a neki kijelölt szobában bedugja a fejét a csap alá, és jéghideg vizet enged a tarkójára, miközben szaporán veszi a levegőt. Muszáj szó szerint lehűtenie magát, mert nem akar tönkretenni itt semmit; a saját villájában megannyi szoba áll rendelkezésére, sőt, várnak ezek a helyiségek arra, hogy gond nélkül kitombolja magát bennük, ha úgy adódik, meglehet be sem teszi a lábát többet pontosan ugyanabba a térbe. De ez itt nem az ő otthona, és így is a tudtára lett adva, hogy itt nem csinálhat azt, amit akar.
A hideg víz sikeresnek bizonyul, legalábbis mostanra, mert már nem érzi, hogy szét akar cseszni mindent, bár azt a fajta bágyadtságot sem éri el vele, amire szüksége lenne. Leveszi magáról az inget, amit sikerült szétáztatnia, és mivel ugyanabból a darabból neki mindig legalább öt található a szekrényében - akár ilyen esetek végett is -, elővesz egy másikat belőle, és miután szárazra törli magát és a haját is, felöltözik ismét.
Mikor lemegy az emeletről, esze ágában sincsen rögtön a másikat keresni; nem kerüli, de nem is érzi késznek magát arra, hogy ezt folytassák. Most először érzi, hogy nem akar többet hallani a lánytól, mikor eddig bármit megtett volna mindig azért, hogy addig beszéljen, amíg csak lehetséges. Szereti a másik hangját, bizonyos dolgokat hallani tőle különösen, de most először, mivel frissen asszociálja az előzőekkel, csak csendet szeretne, meg vagy három italt, mert az majd lenyugtatja teljesen.
Kint ül a teraszon egy nyugágyon, de oldalasan, nem elnyújtózva rajta, amikor a másik megjelenik. A tekintetét nem vezeti rá először, csak körkörösen mozgatja a whiskys poharat a kezében, hogy a három jég, amit mindig beletesz, összekoccanjon, és miután kortyol egy nagyobbat az italból, felnéz a lányra.
Eddig sem vette észre, mit visel, vagy hogyan néz ki, most sem konstatálja, hogy ez most jobb, vagy sem.
Először csak bólint, és visszavezeti a tekintetét a kertre, aztán kortyol még egyet, és utána szólal meg végül.
- Ülj le. - A hangja nem utasít, inkább csak irányítottan ajánlja fel a lehetőséget, de az sem zavarja különösebben, ha Kira szemben ül le a másik ágyra, vagy egyáltalán nem teszi meg.
- El tudod mondani nekem, mit akarsz, Kira? - Kérdezi csendesen, aztán még egy korty, és üljön vagy álljon a másik, de képes fixen a tekintetét figyelni a lánynak, anélkül, hogy minden áron el akarná vonni a szemeit tőle.
- Ha lehet, akkor őszintén. - Teszi még hozzá, és ezzel nem azt akarja mondani, hogy hazugnak tartja a másikat, szimplán előfordult már, ahogy az imént is, hogy dühből, vagy falak mögül elhangzottak olyan hazug mondatok, amiknek a célja csak az volt, hogy felkúrja vele a másik az agyát.

Lehet szándékosan hűvös, lehet csak elérte a tűréshatárát a másikkal szemben, ezt most ő sem tudná megmondani pontosan. Azért sem, mert Kirának eddig mindent megengedett, de az ide juttatta őket, ő pedig nem csak össze van omolva legbelül, de el is van fáradva. Nem akar ő háborút, hiszen azért is távolodott el a közeg krémjétől, hogy ilyenekbe ne kelljen már részt vennie, mégis, mivel New Yorkban ő csinált maguknak nevet, a kellős közepén vannak benne.
Nem akarta ezt, de megkapta, így ő most ezzel tud operálni.
Csendben hallgatja végig a másikat, és miután Kira már nem beszél, hosszú percekig hallgat. Nem azért, mert ne tudna mit mondani szinte azonnal, azonban megválogatja a gondolatai közül azokat, amiket ki mer engedni most kettejük közé, nehogy azt érezze Kira, hogy kalitkába zárt madár, akire vigyázni kell. Alfonso fizikailag képtelen tovább magyarázni, mi zajlik most New Yorkban, és ez mit jelent a lányra nézve, de eleget akar tenni a kérésének, akkor is, ha ennek ára van.
Mielőtt ezt vázolná, lehajtja az ital maradékát, de a szavaival megvárja a jégdarabok koccanásának hangját, ahogy a kortyolás után már egyenesen tartja a poharat.
- Nincsen akadálya annak, hogy hazamenj. - Akadálya valóban nincsen, maga Alfonso azonban utálja a gondolatot minden sejtjével. Ő nem akar külön lenni a másiktól, bár tudja, hogy a gyors összeköltözés nem sokban segítette őket, hogy könnyedén süppedjenek bele abba, hogy évek múltán már a kanapén elnyúlva nézzenek ténylegesen valamit állandó szex helyett.
De már nehezen képzeli el a régi felállást, hiszen ez a megoldás azt a célt szolgálta, hogy a kaotikusan különböző életstílusuk ellenére valamennyit azért találkozzanak.
- A másikat úgy tudom garantálni, ha kimondjuk a végét. - És bár nem tűnik a vonásai alapján úgy, hogy ez a lehetőség megrázná őt bármennyire is, a szemében mindig ott ül minden, amire bárki kíváncsi lehet. Fáj neki ez az egész, ahogy és ahová jutottak, de nem akar többé olyan kijelentéseket és ígéreteket tenni, ami rajta kívülálló okokból, de megszegésre kerül, amint befordulnak a következő sarkon.
- Egy hónapja nem láttak az oldalamon, így gondolom már nem lennél célpont, ha visszajössz, de akkor nem szabad, hogy együtt lássanak minket ismét. A jelenlegi háborút nem tudom csettintésre megszüntetni, maximum azzal, ha átadjuk nekik New Yorkot. - Biztosan nem kell megmagyaráznia, hogy ez nem fog megtörténni semmilyen körülmények között.
- Semmit nem szeretnék jobban, mint utat találni hozzád, Kira. De csak így tudom teljesíteni, amit kérsz tőlem. - Nem kérte, csak elmondta, mit szeretne, de lényegében a kettő ugyanaz. Így tudja őt boldoggá tenni, és bár nem megy bele abba, mennyivel jobban néz ki a másik egy hónap nélküle töltött idő után, mégsem elhanyagolható szempont, amikor kettejükről van szó.
- Ha velem maradsz, ugyanabba tudlak hazavinni, mint amiből elhoztak. - Sosem fogja elfelejteni a szürke bőrét, a terrort a tekintetében, és azt, ahogy az ágyon feküdt a kórházban. Ha valahogy Alfonso oldalán akar a másik túlélni, az testőröket, sofőrt, és megint egy lakást jelent, hasonlót ahhoz, mint amiben most néhány hétig éltek a nápolyi szarságokat megelőzően. Valahol remélte a férfi, hogy egymás mellett vergődnek majd ki a háborúból, remélve, hogy egyszer boldogok lehetnek együtt is akár, de nem tudná ráolvasni a másikra, amiért a régi biztonságot akarja visszakapni az Alfonso melletti bizonytalanság helyett, mert ezt jelenti a férfit szeretni.

Amint Kira belekezd abba, ami a kórházban is lejátszódott közöttük, két kezébe temeti az arcát, és szinte erőszakkal, mégis halkan fújja ki magából a levegőt. Nem mondott ki semmi hasonlót, csak fel akarta vázolni, mi a helyzet, és hogyan tudja teljesíteni a másik kérését. Haza akar menni, de azt nem teheti meg Alfonso oldalán, mert a szicíliaiak rögtön azzal kezdték, hogy kirántották alóla a szőnyeget azzal, hogy elvették tőle az egyik legfontosabb dolgot, amit az életében valaha talált, az pedig a másik.
- Szerinted tényleg nincs jobb dolgom, mint agyvérzést kapni háromezer kilométerre a többiektől? - Szalad ki belőle, és bár nem gondolta tökéletesen át, amit mondott, nem fog úgy tenni, mintha hiba lett volna kimondani, és nem lenne igaz. Azért szenved itt a másikkal, mert megoldást akar találni, de ezért azt az árat fizeti jelenleg, hogy lehet, valaki a közegükből halott lesz, mire hazaér, mert nem arra koncentrál, amire kellene.
Ezek inkább az öreg gondolatai, mint a sajátjai, de tényleg nem tud ennyi felé szakadni.
- Bármikor bármelyikük meghalhat. Olyan kibaszott világba csöppentünk, ahol hiába a testőrök és a több kocsis kíséretek, senki sincsen biztonságban. - Áll fel ő is, mert megint kezd felmenni benne a pumpa, bár ez nem csak Kirának szól kizárólagosan. Alfonsora mostanában jellemző, hogy sokkal feszültebb legyen, mint amilyennek bárki megismerhette, de azt sem lehet tőle elvitatni, hogy az utazást megelőző három nap előtt igazán nagyokat ment, hiszen az is neki köszönhető, hogy a klubba tervezett lövöldözést meg tudták akadályozni, és még üzenetet is sikerült küldeniük azt illetően, mire számítsanak a továbbiakban tőlük.
- Miért, talán azt mondtad, hogy engem akarsz? Hogy hajlandó vagy átverekedni magad ezen a szaron velem együtt? Hogy bármit feláldoznál azért, hogy velem legyél? - Nem várná sohasem, hogy ezt mondja a másik, ő egyébként sem szavakra támaszkodik, amikor bizonyítania kell például neki valamit. De ő szinte meg sem jelent a lány szavaiban, és basszameg, neki akarna jót, hogy teljesülhessen, amire vágyik.
- A fontossági sorrended végén kullogok, pedig én megtettem volna értünk mindent. - És amit tudott, azt meg is tette; botrányt kavart a saját otthonában, megölte az unokatestvérét az épsége érdekében, majdnem a barátai ellen fordult, akik nem voltak hajlandóak elfogadni a lányt, hiába a vak szerelem, amivel ez a férfi rendelkezik.
Aztán elhallgat, mert abban Kirának jelenleg igaza van, hogy ennek így nincsen értelme. A helyzet már adott, ők pedig próbálnak lázadni ez ellen, de egyikük sem tehet semmit, ha nem akarják, hogy a másiknak komoly bántódása essen.
- Ha nem látják az érdeklődést, nem fognak baszogatni. - Teszi még hozzá, mert a levágott fej, amit az ő nevében küldtek azt fogja elérni, hogy már ne külsőleg akarjanak fogást találni a férfin, de konkrétan az ő véréért menjenek.
- Ennél többet nem tudok tenni Kira. Ez van, ha engem akarsz szeretni. - Mondja, majd odasétál az asztalhoz, mert kell neki még egy ital ahhoz, hogy ép ésszel ezt az egészet végig tudja csinálni. Ez már nem az a szint, ahol ütni és vágni, rombolni akar, hanem, ami a zsigeréig hatoló fájdalmat okoz nem csak a fejében, de az egész lényében.

A másikhoz hasonlóan az ő vonásai is megmerevednek egy pillanatra, ahogy igyekszik az őszinte reakcióját visszafojtani a hallottakra, hogy ne legyen minden rosszabb annál, mint jelenleg. Megint erővel távozik belőle a levegő, amikor pedig megszólal, alig mozdul az állkapcsa, olyan ideget tart vissza, hogy az ne üljön rá a szavakra, és csapódjon neki a másiknak.
Hiszen nem haladnak semerre.
- Szerintem pedig amiről nem tudsz semmit, arról ne alkoss véleményt. - Kirának nem kötelező ismerni a világát, ahogy a benne rejlő veszélyeket sem kell értenie, bár utóbbi furcsa számára, hiszen a saját bőrén tapasztalta milyen az, amikor kitör a háború, mert ő is ott volt. Ha nem a földön térdelnek a sérült Marco mellett, és nem védi meg a testüket a menekülni próbáló tömeg, az is egy végkifejlet lehetett volna, hogy egyikőjük sem éli túl.
Azóta pedig maximum a helyszín változott, a viszonyok nem különösebben.
Megrezdül a teljes teste, és le is hunyja ennek hatására a szemeit, mert mintha fizikai fájdalmat érezne a fülében Kira nevetése miatt. Nem sokáig bírja még elviselni, hogy így fogadja az őszinte szavait és gondolatait azzal kapcsolatban, amit érez iránta, az pedig, hogy megkérdőjelezi ismét, nem fekszik túl jól az amúgy is kibaszott ideges Alfonsoval.
Földhöz vágja a poharat, amibe az imént töltött italt, de nem kettejük közé, hanem átlósan ma mögé, hogyha valaki belelép akár csak egy szilánkba is, az ő legyen.
- Elég legyen ebből. - Csattan fel, és átsuhan egy új keletű fájdalom az arcán, ami ott is marad a vonásain; megül a szemében, és ha végre elhallgat a másik, és nem fröcsögi már a fölösleges gondolatait annak kapcsán, amit mondott, hallgat még ő is egy kicsit, mielőtt megszólalna.
- Az egész közeget hülyére vettem érted. Öltem érted. Veszélybe sodortam Alvizét érted. Ha szerinted ez nem azt jelenti, hogy az első helyen vagy bármivel kapcsolatban a fejemben, nem tudok, és nem is akarok segíteni rajtad. - Megrázza a kezét, mert ahogy földhöz vágta a poharat, felfröccsent a kezére meg az oldalára a whisky, fájdalmat viszont nem érez, így szilánk nem vágta meg, úgy tűnik.
- Elmondtad őszintén, mit szeretnél. Egy dolog, hogy meg sem neveztél benne, de minden Kira, amire vágysz, csak nélkülem teljesülhet. Szóval nem kell játszani a mártírt és én sem fogom. Lehet, nem így volt megírva. - Szinte köpi a szavakat, de ez szintén nem a lánynak szól, hanem a saját megfogalmazásának. Nem hitt a sorsban sosem, mígnem találkozott a másikkal, és az érzések, amikkel neki hála megismerkedett annyira mélyen kezdtek el gyökerezni benne, hogy nem tudta másra fogni a hirtelen találkozást.
De ez semmi más valószínűleg, csak a sors fintora, ő meg beleszédült minden sejtjével, hogy aztán idáig jussanak benne.
- Lehet ahelyett, hogy kicsináljuk egymást, csak el kellene fogadni. - Lehet még ő is képes lenne rá, ha Kira befejezi, hogy áltatja magát. Alfonso már régóta sejtette, hogy az ő világában a másik előkelőbb helyen szerepel, mint fordítva, de nem tudná leírni az érzést, amit maga után hagyott az egész, most, hogy már legalább szavakkal is alá lett ez támasztva.
- Igen, az lesz a legjobb. - Teszi hozzá ahhoz, hogy menjen haza azokhoz, akik szeretik őt, éppen ezért elindul befelé, hogy átöltözzön megint, ha már az öreg gondoskodott elég ruháról neki az egyébként hosszabbra tervezett tartózkodása alatt.

Nem történt még vele hasonló, ezért nem tudja pontosan, hogyan kellene kezelnie; szétszakítja a fejét és minden porcikáját az a rengeteg érzelem, ami végigsuhan rajta a szavak mentén, és ennek nem az az oka, hogy úgy néz ki, végleg pontot tesznek kettejük végére.
Minden amit ezzel kapcsolatban valaha kimondott vagy érzett, az most is állja a helyét, és biztos benne, hogy sohasem lesz ugyanaz az ember. Nem élte még át, így a jövőre nézve sem tudhatja, hogyan formálja majd őt egy ilyen veszteség, de ha valaha képes lesz a régihez közeli formáját felvenni, az nem az elkövetkező hónapok eredménye lesz, ennyit azért borítékolhat magának.
Már mindketten a lemondást fogalmazzák meg, ezért sem akarja hallgatni, és nem is válaszol Kira utolsó döféseire sem, csak vágyakozni kezd az iránt, amit megfogalmazott a másik. Nem kell, hogy gyengéden a karjukba fonják majd, amikor hazaér, de szüksége van azokra az emberekre maga körül, akiknek nem kell magyaráznia magával kapcsolatban semmit. A legnagyobb bukása az egészben az, hogy igazából fogalma sincsen, hogy nem lehetett elég az, amit adni akart, még annak fényében sem, mekkora szarcunami az élete valójában.
És mivel az újdonsült érzelmeit nem tudja kezelni, marad a harag, ami arra készteti, hogy amikor felér a szobába, kimenjen a nyitott ajtón át az erkélyre, és fel alá-járkáljon a szobából ki, aztán az erkélyről be, odázva az elkerülhetetlent, mert ezen a ponton már ő is csak azt akarná, hogy túl tudjanak lépni a történteken, haladva tovább.
Először arra lesz figyelmes, hogy valakinek a telefonja tárcsáz, ezért a teste megmerevedik, majd figyelni kezd, és Kira szavait hallva a következő néhány perc teljesen kiesik a férfi számára.
Lehetne ez agyvérzés is, de képes mozgásra, amit meg is tesz; vesz egy zuhanyt, felvesz egy olyan teljesen fekete szettet, mint amiben érkezett, tökéletesre igazítja minden vonását, majd a zsebre tett kezével alkotott karjának félkörébe teszi a zakóját, és úgy sétál le az emeletről, ki egyenesen a másikhoz.
- Mindjárt itt a kocsi. - Jelenti ki, pedig nem is hívott ő senkit, reménykedve abban, hogy arra, amit következőleg mondani fog, a másik úgy reagál, ahogy azt a szíve mélyén leginkább szeretné.
- Köszönöm a vendéglátást. Remélem jól alakulnak a dolgaid. - Mérhetetlen harag zubog az ereiben, mert nagyjából össze tudja tenni a képet, és emiatt a két legfontosabb személyre dühös most, sőt, szinte elárulva érzi magát.
De közben ott a reménység, hogy egészen más dolgok hangzottak volna el a lánytól, és igazából ő addig nem tágít, amíg ezeket nem hallotta.
- Ja, és Kira... - Mondja egy kis színészi játékot követően, ahol az előző mondatával elindult befelé a házba, hogy távozzon, de a felszólalásával visszafordul a másik felé.
- Kapsz tőlem három percet, hogy eláruld, mi a francról beszéltél az előbb a telefonban. - A hangja olyan, mintha fenyegetőzni próbálna, de igazából olyan mértékben csuklik el több ponton is, hogy egyértelműen kiérződik a fájdalma minden lélegzetéből.
- Vagy esküszöm neked, soha az életben nem látsz engem többet. - Mert azt reméli, Kira végre felfogja, mit jelent ez az egész, és megérti azt is, hogy ha ezzel voltak még nyitott ajtók, ha nem válaszol, Alfonso bezárja ténylegesen is az összeset.

Az első fénysugár, ami a másik falán lévő résen át érkezik meg a férfihez az, hogy végre érez valamit a lányból. Nem a nevetése cseng már a fülében, nem az állandó ellenkezés és megkérdőjelezés játszik a bőrén, hanem végre érez, márpedig azt, hogy Kira félti őt.
Alfonso azóta érzi ezt, hogy megismerte, mert tudta, hogy a világa van annyira igazságtalan, hogy vagy csak nagyon nehezen, vagy soha ne lehessenek boldogak, de legalább a hónapok óta tartó küzdelemben mindig akadt egy-két olyan nap, esetleg pillanat, amiért mindig megérte tovább csinálni. A lejtmenet teljesen kikezdve azonban a férfi idegrendszerét, és bár tartotta magát, mert Kira szavai ellenére szükség van rá, Alvize nevének kimondásával valami végleg összeomlik most benne.
Szükséges is, hogy így legyen, mert ez a férfi ismeri az öreget a legjobban; szinte azonnal helyére kerül minden kusza gondolat, és rögtön érzi és tudja, miért kapta ezt az öregtől, és milyen célt szolgált szerinte a leckéztetés. Mert Alfonso szerint ez erről szól, ráadásul olyan módon kapta a nyakába, ahogy ő is mindig intézi a dolgait; az öregen keresztül.
Annyi pozitívumot talál abban, ahogy az elméje konkrétan leolvad a helyéről, hogy már nem érzi ezt árulásnak, hiszen ha az lenne, akkor ő is mindig elárulta a lányt, amikor valójában jót akart cselekedni. Felfogja, hogy nem csinálhatja úgy tovább, ahogyan eddig, és tökéletesen tisztán látja, hogy változtatásokra van szükség, de..
Ez nem segít azon egyelőre, amit most érez. Soha nem fogja kimondani, de ez az a pont, ahol neki kezd az egész kurva sok lenni.
- Értem. - Ennyit képes mondani arra, hogy Alvize a hunyó az egész szarság mögött, és bár a rendszer a fejében kezd szépen felállni, ő nem elég gyors, hogy ezt a folyamatot kövesse. Legszívesebben meginna most annyi whiskyt, amitől egyszerűen csak elájul, és ha az alkoholmérgezés nem viszi el, legalább alszik végre egyet normálisan és hosszan.
De a tekintete megtalálja a másikat, mert kérdez tőle, ő meg nem találja a szavakat, hiszen most, hogy már tudja a részleteket, az egész kurva színjáték teljesen egyértelművé válik. Lehet, hogy tudnia kellett volna, de mégsem a semmiből jött változás volt ez a másik viselkedésében, hanem egy hónapnyi börtön, és egy mocsok alak szerelme okozta ezt nála. Vagy okozhatta volna.
- Mert, én... - Annyi mindent akarna mondani neki, hogy egyszerűen képtelen most arra, hogy őszintén belekezdjen.
Mert én elárultalak, nem is egyszer.
Mert én hazudtam neked, még ha nem is akartam.
Mert én tettelek tönkre, pedig ez sosem volt célom igazán.
Vesz egy mély levegőt, és igyekszik elnyomni a könnyeket, amik a szemébe szöknek; ha már azt nem tudta megakadályozni, hogy egyáltalán megjelenjenek, inkább elpusztul itt helyben, minthogy hagyja őket lefolyni az arcán. Ez okozza a némaságát, mert arra koncentrál, hogy az elmosódott tekintete valahogy kitisztuljon anélkül, hogy nedves lenne az arca.
- Mit szeretnél, Kira? - Nem egészen így fogalmazta meg a kérdését néhány perce, finomít rajta valamennyit, de hallani akarja, mit akar a lány valójában. Az összes olyan igazságot, amit Alvize kérése miatt elhallgatott előle, és amivel szanaszét szaggatta azt, ami a lelkéből az utóbbi időszakot követően megmaradt. A vágy pedig, amivel a falhoz akarja nyomni a másikat nem is tudja miért, forrón ég a torkára, a tekintete pedig, miután a könnyek kitisztulnak belőle, elsötétül a gondolatra.

A feltett kérdésre természetesen érdekli az őszinte válasz, sőt, rágja a csontjait, hogy megtudja, mi az igazság így majdnem egy egész nap után, hogy ideutazott a másikhoz. De ezzel egyidőben az is igaz lehet, hogy túl gyorsan tért a lényegre, hiszen se azt nem dolgozta fel még az elméje, hogy leckét kapott az öregtől - pedig régóta beszélik egymás között, hogy időszerű lenne a húzásai miatt -, se nem tudja felfogni, hogy Kira hagyta volna őt így elsétálni azért, mert Alvize erre kérte őt.
Mint, amikor otthagyta őt a kórházban. Valahol a kettő között véli felfedezni a párhuzamot, amire az öreg rájátszhatott; viszont ha egy valami igaz a Pellegrini vezetőre, az az, hogy teljességgel kiszámíthatatlan, sokszor még Alfonso számára is.
Nem tud mit mondani először a másik bocsánatkérésére, és már a saját bőrén érzi, milyen kevés néhány szó, amikor éppen csak leszállt az érzelmi hullámvasútról, amire vagy magát ültette fel, vagy a lány hívta magával, nem is annyira lényeges. Ingatni kezdi a fejét azért, hogy ne higgye Kira, nem fontos az, hogy ezt kimondta, és azt akarja jelezni vele, hogy nem haragszik, csak kibaszottul meg van lepődve.
A vonásai rengeteget lágyulnak, amikor már azt hallja, amit eddig is érzett; Kira viselkedése tényleg mesterien lett a történtek fényében felvezetve, valami azonban zsigeri szinten mondta azt a férfinek, hogy ez így ilyen formában nem lehet valóságos. Még több darab kerül a kirakósból a megfelelő helyre, ennek ellenére olyan kibaszottul elveszetten áll nem messze a teraszra vezető ajtótól, ami rá azért nem szokott jellemző lenni.
A grabancánál kapták el, az az igazság. Végül visszaül oda, ahol a beszélgetést elkezdték, hogy ne legyen ennyire szerencsétlen ott állva, és beletúr elölről a hajába, hallgatva tovább a másikat.
- Gondolod, hogy együtt tudsz működni Marcoval? - Kérdezi csendesen, és ahogy befejezi a mozdulatot, és felnéz a másikra, ha még nem ült le esetleg ő is.
- Egyik lakást sem én intéztem, ez az ő dolga. - És ha valamit, ezt a berkeiken belül elég komolyan veszik; amúgy sem bízná saját magára sem a keresgélést, sem a végső döntést, mert nem ért hozzá, milyen részletekre kell maximálisan odafigyelni a biztonságot illetően főleg. Marco érzékei erre már tökéletesen ráálltak, és simán szerez neki pár órán belül öt opciót is akár, amikbe maga Alfonso soha nem tudott belekötni.
Kirát ismerve ez nem lesz annyira egyszerű, de valahol el kell kezdeniük az együttműködést. Mindannyiuknak.
- Telefonálnom kell. - Egyértelműen látszik rajta, hogy a kérdés ellenére a zavarodottságát nem tudja csak úgy elhessegetni, ezért úgy dönt, nem vár nyugalomra, és nem akarja ezerszer átgondolni, ami történt, hanem Alvize segítségével tervezi kibogozni az összes konkrétumot azzal kapcsolatban, mi is volt ez valójában.
Ezért feláll a nyugágyról, és Kira felé pillant, reménnyel a szemében.
- Nem tudom, meddig fog tartani. - Teszi még hozzá, mert mondhatta volna akár azt is, hogy mindjárt visszajön, vagy csak pár perc az egész, azonban úgy érzi, annak ellenére is hosszas beszélgetés elé néz, hogy tudja, Alvize nem fog minden apró részletet telefonon keresztül elárulni.
Kiveszi a zakója zsebéből a készüléket, majd magát a zakót otthagyja a nyugágyon, és elindul a házon át, kimegy a főbejáraton, és a kertvárosi utcára sétál ki, hogy már tárcsázni is kezdje az öreg számát. Nem fog semmit eltitkolni a másik elől, ha érdemben jut valamire Alvizével, de ez a beszélgetés a két férfire tartozik jelenleg, és neki ezt így kell kezelnie.