Sully megtanulta, hogy nem lehet a külsőségek alapján megítélni senkit sem. Itt volt ő, a látszólag kényelmetlen öltönyökben érezte magát otthonosan, ha kitette a lábát a saját házából és ott volt az öccse, aki meglett férfi képében tetszelgett, miközben belülről kezdett a rothadásnak. És itt volt Georgia, aki a fiatal kora ellenére jóval érettebb volt fejben és minden bizonnyal érzelmi szinten sem a maga korának megfelelően viselkedett. Richard tisztelte azokat, akik többre vitték, mint aminek indultak volna, noha a fiatal nőt valószínűleg a hivatása is megedzette. Minden napot neki is túl kellett élnie, és ha fejben el is tudták magukat határolni a folyó ügyektől, ideig-óráig minden bizonnyal megviselte a lelküket a mindennapok nehézsége. Mindketten a gyerekek jövőjét védték, mindketten nehéz sorsokat láttak és olyanban kellett döntést hozniuk, ami hosszú távon a fiatalkorúak jogait és életben maradását támogatta.
Minden bizonnyal Gia is ezer és egy okot tudott volna felsorakoztatni arra, hogy miért azt csinálta, amit, s minden okkal Richard is egyet tudott érteni, még ha nem is hangzottak el azok hangosan, szóban. Talán ezért is engedte a nőt beljebb, mint amit általában engedni szokott idegeneknek. Talán ezért is viselkedett némileg szabadabban, mert most nem a mindenkor hordott öltönyét viselte, nem nyomta a tenyerét a céges laptoptáskájának fogantyúja és kivételesen nem volt sürgető ügye sem a bíróság vagy az ügyvédi iroda ajtaján belül. Most úgy döntött, hogy megérdemli azt, hogy relatíve könnyedén beszéljen és ezért is érdekelte a nő véleménye is. Tulajdonképpen nem tévedt amaz, mindaz, amit Sullivan hallott, igaz volt és értékelte a másik megállapításait egy bólintás kíséretében, de szavakkal nem igyekezte alátámasztani az egyetértését. Vagyis egészen addig, ameddig a családjaikra nem terelődött a szó és valahogy nem tudott elmenni afelett a gondolat felett, hogy elképzelje, amint Georgia az otthonában mozgott, a szülői ház biztonságában. Jó lehetett hova hazamenni. Olyan helyre, ahova a gyermekkori emlékek is húzták. Richard ezzel szemben megvetette azt a koszos, ócska lakást, amibe a kórházból hazavitték.
A meccs első felvonása Henry érkezésével nem is fulladhatott volna nagyobb káoszba és úgy tűnt, hogy az öccse még mindig nem heverte ki a fiatal éveit, úgy viselkedett, mint egy betépett tinédzser, aki a világot is magának érezte. Rick már megtanult mellette türelmet gyakorolni és az öccse társaságában fát is lehetett volna hasogatni a hátán, mégis irritáltan reagált a fiatalabbik Sullivanre a mimikájával. Szavakkal és tettekkel nem igazán akarta kifejezni a nem tetszését, mert nem akart Henry céltáblájának közepévé válni. Csak azért emelkedett fel fél pillanattal korábban, mint az ülőtársai, mert amúgy menekülni vágyott a helyszínről és akkor sem ejtett volna könnyeket, ha az öccsét hátrahagyta volna. Nem fogta el a pánik, csak a szabadulni vágyás és amikor a korábbi partnere felbukkant, úgy pakolta el a telefonját, mint amikor rajtakapták a gyerekkori csínyei kellős közepén, meg is köszörülte a torkát, hogy rendezze az arcvonásait, azok ne tükrözzék a rossz fát tettem a tűzre gondolatot.
- Hmm - gyanús pillantást engedett meg, de úriemberként esze ágában sem volt érdeklődni a miértekről. Meg hát.. Gia senkije sem volt, hogy a lelkét ápolgassa anélkül, hogy ezt kérték volna tőle. - Nem tudom, miről beszélsz - a nem létező bajsza alatt hessegette el a gyanút, miszerint egyértelműen rajta csípték, miben mesterkedett meccs közben. - Nem akarok ünneprontó lenni, de azt hiszem, Kanada van, amiben jobb. Igazából nem túl nagy eredmény és nem volt gólzápor sem, egyetlen egyszer sikerült a korongot a vonal mögé juttatnunk - tagadhatatlanul északivá vált a többesszám használatával, habár a szavaiban nem volt érezhető a származása, miközben a két tanker átgázolt a lábán. Még ha olyan alfahím is lett volna, hogy mindez meg se kottyan neki! Ehhez képest az arcizmai megrándultak, ahogy a senior és a junior tank is lövészároknak használta a lábát, de nem foglalkozott túlságosan sokat a fájdalommal, inkább érdeklődött. Mert hát mi mást csinált volna? Megint hümmögött.
- Értem. Ha ennyire érdekel mindkettőnket ez az egész, van esetleg.. kedved máshol folytatni ezt az egészet? Ha jól értem, te is a hátad közepére kívánod ezt a napot és nekem sincs túl sok kedvem jó képet vágni az öcsém gyökérségének ma - mielőtt még azt gondolta volna, hogy Sully randevúra hívja, folytatta is. - Ha esetleg fogyasztanánk, esküszöm neked, hagyom, hogy te fizesd a saját részed - pimasszá váló félmosollyal a képén jelezte, hogy eszébe sem jutna a nőt elcsábítani. Természetesen egészen biztosan csak üzleti jellegű társalgásra invitálná. - Az üzemanyag költségbe sajnos nem tudsz beszállni most. Már ha van kedved autóba szállni mellém és nem metrózni vagy buszozni szeretnél - emelte fel a kezeit megadón immár a mosdók felé vezető körfolyosón, ahogy kiértek.
- Vagy ha introvertált napot szeretnél tartani innentől kezdve, lehetek az Uber sofőröd és akkor végül is fizethetsz a szolgálataimért - ajánlotta fel ezt a lehetőséget is, mert nem akarta volna a nő programjait áthúzni.

Richard & Georgia

Worst date ever.

Megértően bólintok, ahogy Richard nevetésben tör ki a feltételezésemre; ezzel a válasszal tulajdonképpen sértetlen marad a róla kialakított kezdetleges elképzelésem.
Minél többet mesél az öccséről, annál inkább kezdem megérteni, hogyan vált ő ennyire fegyelmezetté és visszafogottá – úgy ellensúlyozhatják egymást, akár két ellentétes pólus.
- Olyannak hangzik, aki a jég hátán is megél – jegyzem meg elmosolyodva.
Elég éles váltásnak tűnik, mikor kijelenti, mégsem izgatják a hajók.
- Érthető. Ha valamit, én a lassúságot nem tudnám elviselni egy vitorlás hajó esetén – vonok vállat. Sosem voltam az a típus, aki képes lenne sokáig egy helyben vesztegelni. Ha pedig mégis ahhoz lenne kedvem, hogy a látképben gyönyörködjek, szeretnék olyan helyen lenni, ahonnan bármikor és rögtön leléphetek.
- Remek, hogy tudtok egymásra időt szakítani – mosolygok rá. – Én is hasonlóan vagyok ezzel, de elég könnyű dolgom van: csak Brooklynba kell elugornom, hogy a régi otthonomban találjam magamat. – Anya sokszor emlegeti, hogy túl nagy az a ház egymaga számára, de egyszer sem merült fel, hogy eladná. Mindannyiunk legnehezebb életszakaszában költöztünk oda, apa halálát követően, és éppúgy hordozza a mélypontok, mint a sorsfordító jóhírek és meghitt pillanatok emlékét. Igyekszünk is, hogy ez így maradjon, legalább havonta egyszer beidőzítünk egy családi ebédet.
Bármilyen közel is lakunk azonban egymáshoz, én sem tudom elképzelni, hogy ne beszéljek anyával legalább három-négynaponta. Sosem voltunk rosszban egymással, de sokat javult a kapcsolatunk, mióta elköltöztem otthonról.

Hazudnék, ha azt mondanám, nincs ellenemre otthagyni Sullyt ezért a bosszantó idegenért, viszont  figyelembe kell vennem, hogy hamarosan neki is megérkezik az öccse - meg egyébként sem azért van itt, hogy velem üsse el a napot.
Én pedig csak kibírom ezt a kevéske hátralévő időt.
Végül már azt is sikerként könyvelem el, hogy nem törtem be Pete orrát a meccs alatt. A kolléganőm sózta a nyakamba, akinek viszonylag közeli rokona – nincs szükségem ilyesfajta reputációra a munkahelyemen. Ebből a szögből nézve utólag hatalmas meggondolatlanságnak tűnik részemről, hogy egyáltalán beleegyeztem ebbe a meghívásba. Pedig nem vall rám, hogy utólag mérlegeljem a kockázatokat.
Ha még egy éles szót szólt volna, miután félbeszakítottam, valószínűleg vállalnom kellett volna a következményeket, ám mindkettőnk szerencséjére sikerült belefojtanom a szót. Ezen a ponton talán még azt is hajlandó vagyok elismerni, hogy kicsit több hangzott el a számból, mint a korábban említettek… de nem vagyok túl büszke a sztori ezen részére, szóval talán jobb megfeledkezni erről és örülni annak, hogy újra szabad vagyok. És még a meccsből is van hátra! A lelkesedésemet nehéz lesz feléleszteni, de talán nem reménytelen.

Jelenleg az sem javít sokat a kedvemen, hogy ismét egymásba futunk Sullyval. Azt hiszem, sosem voltam még ennél elcseszettebb randin, és bár próbálom levetkőzni a frusztrációmat, külön kellemetlen még jópofát is vágni egy jelenlévő ismerős előtt.
Őszintén meglep, hogy a történtek dacára őszinte nevetés tör ki belőlem a félmarhás hamburgerre. Persze, észreveszem, hogyan süllyeszti vissza a zsebébe a telefonját, mint akit megakadályoztak valami fontos és bűnös tevékenységben. Ismerős mozdulat. Mindig, mindenhová magammal hurcolom a munkahelyi telefonomat arra az esetre, ha valamelyik ügyem kapcsán keresnének – egyébként meg tudom állni, hogy ne piszkáljam, leszámítva a képernyő gyanakvó ellenőrizgetését, nem történt-e mégiscsak valami. Ha más munkakörben dolgoznék, tényleges ügyfelekkel, valószínűleg nekem sem lenne ilyen erős az önuralmam ezen a téren.
Szívesen jegyezném meg, hogy bizony két őrült is kivágtatott a meccs közepén, ennél azonban diszkrétebb vagyok. Vagy bizalmatlanabb.
- Őszintén, nem láttam sokat a meccsből – sóhajtok fel ehelyett. Látni persze láttam, de nem sok jutott el az agyamig a társaságom hangos szenvedésétől. – Azt se tudom, ki vezet jelenleg. Esetleg felzárkóztathatnál – már ha nem dolgoztad végig az egészet – fűzöm hozzá elvigyorodva.
Sully következő kérdése hallatán komoly késztetésem támad, hogy jó erősen megdörgöljem a koponyámat – Pete puszta gondolatától is a migrén környékez -, a velünk sodródó tömeg azonban nem tesz lehetővé ilyen manővereket.
- Sajnos – felelem tárgyilagosan. – De ezt a problémát már orvosoltam. – Legalábbis nagyon remélem, hogy nem várakozik rám odakint. Richard előtt pláne nincs szükségem jelenetre.

Szórakoztatta a feltételezés, hogy ő valaha is hokiütőt fogott volna a kezébe. Az öccse volt kettejük közül inkább az ősember jellem, ő magát pedig inkább volt egy szökevény, viktoriánus-kori brit pipiskedve jógázó nemesnek gondolta, aki bizonyára sosem nyúlt volna olyan mocskos eszközhöz, mint amilyen az ütő volt. Holott ez nem volt igaz, Sully számára nem volt derogáló a kétkezi munka, egyszerűen csak nem volt meg ezekhez a sportokhoz sem az elszántsága, sem a testi ereje és nem igazán értette, miért kellene megküzdenie sokadmagával, felkenődve a palánkra csak azért, hogy lökdössön egy egészen nehéz korongot. Szerette ezt a sportot - nézni és szurkolni a lelátóról. Ha nem is válaszolt szavakkal, a horkanó nevetése egyértelműsítette, hogy Georgia a lehető legmesszebb járt az igazságtól. És ha már emlegetett szamár, az öccsét érintő kérdésre lassú mosolyba rajzolódott a szája. Ha őszinte akart volna lenni magához, az életben nem tudta volna, hogy mivel foglalkozik Henry. Igazság szerint most sem volt képes tartani a ritmust, mert annyiszor váltogatta a munkáit, mint mások az alsónadrágjaikat. Kis túlzással. A legtöbbször inkább úgy gondolt az öccsére, mint egy szeretni való, borzasztó probléma-mágnesre, mert valójában az volt.
- Már kettős állampolgár. Szerintem puskázott a vizsgán, de kétlaki életet él - életvitelükben hasonlítottak egymásra. Sokszor ingázott Richard is, hogy mindenhol rátaláljon a hokimeccsekre és olyan társaságot leljen, akivel élvezni is tudja ezen időszakot. A szavaira kapott replika alatt hosszan nézte Georgiát, és arra, hogy nem kárhoztatnák borzalmas ételekre, felnevetett. Valahogy nem tudta elképzelni Ms. Westfieldet érzelemmentesen, kígyóként lecsapni készülő ügyészként - legalábbis abból kiindulva, hogy a mai napon hogy viselkedett. Pedig szerette volna látni, hogy milyen az, ha a nő az asztalra csap, ha lecsupaszítja az ellentábort, ha a jog erejét vágja hozzá másokhoz. Kedvelte azokat a nőket, akik tudták, hogy mit akartak - még ha Richard is volt az, aki a legutolsó szó jogán mindig elmondta a véleményét. Mindenkivel szemben és ez nem a tiszteletlenség jele volt. Egyszerűen csak akkora volt az igazságérzete, hogy ezt nem tudta leplezni.
- Köszönöm, igazán kegyes hozzám, hölgyem - szórakozott szelíden még azelőtt, hogy az ittlétéről osztott volna meg információkat. Tudta, hogy ez a nagylábon élés nem mindenkinek adatott meg, de sosem fogja ezt senki orra alá dörgölni - mert megdolgozott érte és mert a nulláról kellett felküzdenie magát egészen addig, ameddig Sullivanék örökbe nem fogadták őket. Megjárta már a poklot. Tudta, milyen nélkülözni, elhagyatottnak és egyedül lenni a világban. Tudta milyen az, amikor éhezett és tudta milyen az is, amikor a félelem bénította meg. Pontosan ezeken kerekedett felül és pontosan ezért is engedte meg magának azt, amivel rendelkezett - hogy bizonyítsa önmagának, képes arra, amire a szülei sosem. Hogy jobb volt náluk. Hogy az emberek képesek saját magukat alakítani. Hogy létezik egy jobb világ, ahol megérdemelte azt, amije volt. Nem tudta, hogy ezzel ellenérzéseket váltott-e ki a partneréből, de remélte, hogy ha így volt, azt tudtára adják majd valamikor. A kérdéseken elgondolkodott ugyan, de legyintett végül.
- Nem az én világom igazából a hajózás - az már tényleg kérkedés lett volna. - Jobban szeretem, ha nem hullámvasútazik a gyomrom - autó párti volt. Szerette a sebességet, a szilárd talajt a hátsója alatt és ha voltak olyan szabályok, amiket betarthatott (ha be akart, mert voltak olyan éjszakák, amikor nem feltétlenül rostokolt forgalom hiányában a piros lámpa mögött).
- A nevelőapámék házában érzem magam otthon a mai napig, de nem hiányoznak, mert egészen sűrűn beszélünk - osztott meg ennyit magáról. Lehet, hogy egy hodályban lakott, de üres tárlat volt csak, aminek Sully is sok esetben annak érezte magát. Talán nem kellett volna, de Georgia mentalitása miatt érdeklődött arról, hogy neki mit jelent az otthon. Hogy mennyire couch potato jellem tud lenni a fiatal nő, amire talán kapott is választ. Ezért sem akarta elcsábítani őt a munkahelyéről, hanem tiszteletben tartotta a határaikat és egy bólintással nyugtázta azt, hogy Ms. Westfield jó helyen volt. Pedig... na majd talán egyszer. Pontosan ebben a pillanatban kerültek vééééégre sorra, amiről ha el is terelte a figyelmét, nagyon is tudatában volt annak, hogy ennyi idő alatt akár egy démoni bugyrot is kiáshattak volna a pokolban, de erről nem a pult mögött álló tehetett. A rendelésüket gyorsan teljesítették is, így amikor kézbe kapta az ételt (miután Gia kifizette a sajátját és ezt nem tette végül szóvá), ellépve a tömeg hangos morajlásától, kiélvezte egy falat erejéig azt. Teliszájjal érte utol a kérdés, amire nem is tudott válaszolni, leginkább azért, mert közben Gia társasága (valószínűleg) jelzett arról, életben volt. Biccentett az elköszönésre, és ha egyedül maradt, nem nézett a nő után. Inkább a telefonját kereste elő, hogy kérdőre vonja az öccsét. Megint.

Már az előtt elfogyott a hotdogja, hogy leült volna. Annak ellenére, hogy mindenki csámcsogott, szurkolt és sercegve szívta meg a szívószálat vagy épp böfögött nagyokat a szénsavas italoktól körülötte, Richard már félig dolgozott. Várt az öccsére. Megint. És ameddig nem esett be az ifjabbik Sullivan, addig Rick fél szemmel a meccset, fél szemmel a levelezőlistáját bámulta. Annak ellenére, hogy megígérte, ez lesz az én-ideje, dolgozott. Olyan e-mailekre írt választ a telefonján, amire nem kellett volna, és olyanokat ugrott át, amikre legalább fél órán keresztül fogja gépelni a válaszait. Volt, amit törölt, volt, amit elrakott egy-egy nevesített mappájába és volt, amit továbbított az asszisztensének vagy a többi munkatársának. Arra is maradt ideje, hogy a Redditre ránézzen és a LinkedInen közel tizenöt tetsziket nyomjon meg és posztoljon két hozzászólást is. Nem vitte túlzásba és csak ritkán járt ezeken a felületeken, a személyes információk róla pedig majdhogynem a nullához konvergáltak. Nem kifelé élt.. nem azért létezett, hogy a köz az ügyes-bajos dolgairól tudjon.
Henry végül tizenöt perccel később szinte úgy esett rá Sullyra és a mellette lévő ülésre, amivel legalább fél kisvödör popcornnal hintette be az ölét. Amikor a kukoricaültetvényért nyúlt volna Rick combjai felé egy amolyan "éééés megmentelek" felkiáltással, Rick tarkón csapta az öccsét.
- Viselkedj már, ember! - dörrent nem túl kedvesen.
- Bocs, de éhes vagyok és nálad van a fele. Add már vissza!
- Komolyan nem hiszem el, hogy még mindig képes vagy a földről enni! Felnőtt ember vagy!
- Az öledben vannak - Richard egy pillanat alatt lesöpörte magáról a kukoricaszemeket, amik jobb híján nem csak a földön kötöttek ki, hanem néhány darab az előttük lévő sorokba röpültek. Három egy nő borzas hajában kötött ki és kettő pedig az előttük éppen elhajoló nő kólájában. Rick undorral az arcán gondolt bele abba az ízvilágba is. Remélte, hogy karamellás! - Ne már, bassza meg! Direkt csináltad! Mondtam, hogy éhes vagyok! - az ökle csattant Rick vállában, amitől csak a fél karja zsibbadt le. Henry a korábbi amerikai focis pályafutása miatt csak kicsit volt jobb kondiban, mint a bátyja.
Nem sokkal később, amikor disznó módjára felfalt mindent, sűrű bocsánatkérések közepette hagyta el a terepet, hogy újabb adag kaját vadásszon magának, ezért, amikor a soron következő szünetet tartották, Richard egyedül emelkedett meg a székéből és roppantotta végig a gerincét, hogy egy fordulást követően úgy masírozzon kifelé, mint a dolgos törpék a bányából. Itt sokszor hét törpe fonódott tömeggé, amit nagyon is gyűlölt az ügyvéd.
- De! Úgy döntött, kukoricaültetvénynek néz. Akkora a bele, hogy szerintem épp most alkudozik egy fél marhából készült burgerért - mosolyodott el azonnal, ahogy válaszolt Georgiának, elsüllyesztette az újra a kezébe kerülő telefonját. - Ha láttál egy őrültet kivágtatni a meccs közepén, akkor az ő volt, úgyhogy ha szerencséd van, nem csak hírből fogod ismerni. Hogy tetszik a meccs? Történt valami izgalmas a pályán, vagy a nézőtéren? - érdeklődött, engedve, hogy egy öreg kivágjon elé a várakozó sorból, csak arra nem számított, hogy megtapossák a lábát viszonzásként. Arra sem, hogy az öreget kísérő kölyök is játszótérnek nézi a lábát és a mosolya nem volt túlságosan őszinte, amivel ezt fogadta.
- Megtaláltad a partnered? - érdeklődött. Mert volt egy sejtése, hogy így történt korábban.

Richard & Georgia

Worst date ever.

- Csak nézőként, vagy szoktál játszani is? - Nehéz őt elképzelnem, amint többkilós hokiszerkóban szeli a pályát és ezidáig egyetlen elejtett szó sem árulkodott róla, hogy sportolna. Persze összességében sem hangzott el sok informális szó közöttünk a kötelező udvarias köröket leszámítva, elhamarkodott lenne tehát bármilyen következtetést levonnom.
Ahogy Richard tökéletes álcájára terelődik a szó, egy pillanatra elfog az önsajnálat: hiszen én is tölthetném kényelmes ruhákban, meghitt társaságban ezt az alkalmat. Szinte előttem van, ahogy a védőket szidnánk Coltonnal - mi gyorsabbak lennénk, meg különben is -, míg Ally-vel egészen szakmaiatlan szempontok alapján pontoznánk a játékosokat. Ehelyett idejöttem egy pasassal, aki még egy első randi kedvéért sem tudja kitisztítani az utasterét, és húsz perc után magamra hagyott, ignorálva minden üzenetemet. Nem akkora gond: én csak hálás vagyok, ha valaki még időben megóv a további felesleges energiabefektetéstől.
- Talán. - Szórakozottan vonom meg a vállamat, mikor visszakérdez az arcfestésre. A viccelődésig fel sem merült bennem, de most? Nem is hangzik olyan rossz ötletnek. Egy selfie-t biztosan megérne.
- Kár lenne kihagynia a mérkőzést. - Kár elpazarolni az ilyen alkalmakat, gondolom valójában. Nem tudok elképzelni fontosabbat a családdal töltött időnél, és biztos vagyok benne, hogy nem viselném ilyen jól, ha a nővérem rendszeresen cserben hagyna. Richard ellenben nem úgy fest, mintha túlságosan a szívére venné a dolgot. Ha egyáltalán. - Hogyne. - mosolyodok el udvariasan az ajánlatra. - Ő is az Államokba költözött, vagy csak látogatóban van itt?
Nem tudom, pontosan miből szűrte le, hogy nekem ínyemre lennének ezek a variációk, de jót kacagok a fenyegetésén. Nem számítottam tőle ilyen poénokra.
- Nos, mire kifejtené a hatását, valószínűleg már nem az én gondom lenne. A késő testvéreddel szemben viszont helyénvaló bosszúnak hangzik - mosolygok rá cinkosan. Nem mintha ötleteket akarnék adni. - De ne aggódj, a legrosszabb ellenségemnek sem kívánom ezt az ízvilágot, szóval megkegyelmezek - jelentem be nagy kegyesen. A hotdog tényleg elég biztonságosnak hangzik, már ami az emészthetőséget illeti. Arról már kevéssé vagyok meggyőződve, hogy a ruhámmal minden rendben lesz, de ha választani kell a két kellemetlenség között, akkor inkább a finom étel mellett teszem le a voksom.
Ha barátok lennénk és nem csupán távoli kollégák, most egészen biztosan halálra cikizném őt, amiért ilyen természetességgel vezeti fel a közelmúlt történéseit - lelki szemeim előtt pedig egyre csak peregnek a dollárok, ahogy önkénytelenül is utánaszámolok a lehetséges kiadásoknak. Arról persze fogalmam sincs, mennyibe fájhat egy kisebb vagy egy közepes méretű hajó, de egy dolgot biztosan tudok: a felsoroltak közül egyiket nem engedhetném meg magamnak a jelenlegi fizetésemmel. Esetleg ha megdupláznám... párszor. Minden esetre elég gyakorlott vagyok már ahhoz, hogy ne adjam (általam észlelt) jelét a pillanatnyi fennakadásomnak.
- Lehet, hogy beleszeretnél - vonok vállat. - Néha a legváratlanabb dolgok ragadják meg az ember figyelmét. - Meg aztán nem ő lenne az első, aki azért vesz hajót, mert megteheti. Ha mégsem válna be, bármikor továbbadhat rajta. - Mekkorára gondolnál? - Egy régi vágású jachtot én is el tudnék képzelni magamnak, de tartanék tőle, hogy Long Island számomra ingerszegénynek bizonyulna ebből a szempontból. Persze, fontos szempont, hogy vannak fókák, de velük is biztosan be lehet telni egy idő után.
- És milyen Babylonban? Nincs honvágyad? - kérdezem már a vállam felett, ahogy sorba rendeződünk. Esküszöm, mintha soha nem lenne vége. Bármennyire is élvezem a Sully-val folytatott beszélgetést, egy részem egyre türelmetlenebbül várja, hogy újra "kényelembe" helyezhessem magamat a nézőtéren és ha csak részlegesen is, de visszakapjam a magánszférámat, na és némi tiszta légáramlást.
- Mondhatjuk. Vannak napok, mikor hiányzik egy kis plusz kihívás, de szeretem, amit csinálok. - Egyébként pedig eléggé a megszokások embere vagyok ahhoz, hogy csak nyomós indok esetén gondolkozzak el a váltáson.
Szerencsére elérjük a sor elejét, így megmenekülök attól, hogy ennél többet kelljen beszélnem magamról.
Richard után én is kérek egy ketchupos-mustáros-hagymás hotdogot (amibe majonéz is kerül, mint azt utólag nyugtázom) kólával, és olyan gyorsan tolom elő a kártyámat, hogy még véletlenül se jusson eszébe visszakozni a fizetés átengedése alól.
Tudom-tudom. Hogy lehet, hogy nem vagyok még házas, hiszen a pasik odavannak ezért.
- Na, milyen? - kérdezem, miután sikerült kicsit eltávolodnunk a büfét körülvevő tömegtől. Szó sincs róla, hogy tesztalanyként tartanám magam mellett: a válaszát meg sem várva kóstolok bele a hotdogomba, és bár azonnal megérzem rajta a majonézt, az összhatás kárpótol ezért az apró sérelemért.
Egészen meglep, hogy a tömeg szabálytalan lüktetése ellenére megérzem a telefonom rezgését a zsebemben. Szórakozott kíváncsisággal nyúlok érte a szabad kezemmel. Az üzenetet olvasva - Hol vagy? - kis híján hangosan felhorkanok. Még, hogy én!
- Azt hiszem, ideje elbúcsúznom - fordítom ismét Sullivan felé a figyelmem. - Kellemes meccsnézést! Remélem, nem kell már sokáig várnod a társaságra. - Mosolyogva emelem meg a hotdogom, mintegy köszönésképp, majd elindulok felkutatni az elveszett randi partneremet.

Tizenöt perccel később a helyünkön vagyunk, én és Pete. A nézőtér ismét feltöltődött szurkolómezekkel és izzadtsággal, üdítőt szürcsölgető és popcornt ropogtató emberekkel. Külön figyelmet csoportosítok rá, hogy bemérjem ez utóbbiakat - gondolatban adózva az merész ínyencségnek -, hiszen addig sem kell Pete pirosasan felpuffadt arcát és üdítőfoltos felsőjét néznem.
Mint kiderült, eredetileg magának és az akkori barátnőjének vett jegyet a meccsre, innen jött a meghívás: kellett egy beugró. Azzal nem számolt, hogy az exe ettől függetlenül jelen lesz, és miközben engem sikeresen elkerült úgy egy örökkévalóságon keresztül, a volt barátnőjébe és az újdonsült hódolójába kb. azonnal belefutott a szünetben, és valami irtó nagy jelenetről maradtam le, aminek a csúcspontján a két szerelmes hím elkezdett verekedni a tömeg kellős közepén, zárójelenetként pedig Susie leöntötte Petert fél pohár kólával. (Pedig ha sejtette volna, mennyit kell majd sorbaállni a következőért.)
Felmerülhet a kérdés, hogy honnan értesültem minderről ilyen részletességgel - ennél azonban súlyosabb a helyzet. Egyszerűbb lenne azokat az információkat megneveznem, amiket Peter még nem adott a tudtomra a tizenöt percnyi sűrű panaszáradata során. Igyekszem háttérzajjá tömöríteni a monológját, ami mellett zavartalanul nézhetem tovább a mérkőzést, de nem könnyíti meg a dolgomat.
- Te nem is figyelsz rám! - Fel sem fogom az időközben bekövetkező hangulatváltozást, amíg a szívfájdalommal sújtott randipartnerem hirtelen rám nem pirít. A korábbi elkeseredettsége helyét láthatóan haragos sértettség vette át, ami egy az egyben felém irányul. - Micsoda hideg picsa vagy! Tök rendes voltam veled egész este...
- Istenem, nőj már fel! - csattanok fel kicsit hangosabban a kelleténél, mire pisszegések és kotnyeles tekintetek röppennek felém a környező ülőhelyekről. Akadna még egy-két szavam Peterhez, de nem akarok megkockáztatni egy nyilvános vitát a meccs kellős közepén, ezért nem mondok többet. Végül is ennyi épp elegendő ahhoz, hogy pár perc duzzogás után lelépjen.
A mérkőzés további része zavartalanul megy le, valahogy mégsem tűnik már olyan izgalmasnak számomra, mint a drámát megelőzően. Ahogy kifelé tolongok az újabb szünetre, egy ismerős pólóingen állapodik meg a tekintetem. Úgy tűnik, Richard mindvégig mindössze két sorral lejjebb, a velem szomszédos sorban foglalt helyet. Ha nem lenne itt ekkora hangzavar, talán fel is figyelhetett volna a kellemes beszélgetésemre.
- Üdv ismét - mosolygok rá, ahogy közelebb sodródunk egymáshoz a tömegben. - Nem érkezett meg az öcséd?

Jellemével ellentétben, köszönhetően a munkájának könnyebben ismerkedett, mint szerette volna azt a kanadai hűvösségével. Nem volt meg benne a görcsösség és a különféle emberekkel való találkozásoktól pedig úgy gondolta, hogy könnyebben olvasott az emberekben, ha akarta azt, ha nem. Mégsem gyalogolt bele mások lelkivilágába és megvárta szinte mindig, hogy felé nyissanak, azt vette zöld jelzésnek. A nőkkel más volt a helyzet. A házassága szunnyadó vulkánhoz hasonlított az elmúlt években és ez feljogosította arra, hogy szabadon dönthessen, szabadon járja a maga útját - mindezt tette úgy, hogy senki másra ne tartozzanak a döntései.
- Touché. Kanadaiként a véremben csörgedezik a hoki, muszáj vagyok adózni ennek az élvezetnek - többek között. Habár a hobbijai nagy része pocakos-pénzes szórakozás, de ezt nem akarta a kollégája orrára kötni, mert félő volt, hogy még az élettől is elment volna Georgia kedve, ha rákezd, hány lövés után volt meg egy-egy lyuka a másfél héttel ezelőtti golfozásnál. Oda sem azért ment, hogy teljes mértékben kikapcsolódjon, hanem azért, mert az egyik ügyfele nem volt hajlandó az irodai találkozásra. Muszáj volt veszíteni, holott nem kedvelte az érzést. Segített némileg a nő biztonságán annyival, hogy nem hagyta, hogy elsodorják mellőle, miközben egy félig bóknak is beillő elejtett mondattal folytatta. Ő maga sem tartozott az égimeszelők közé, de Ms. Westfield mellett egyenesen Góliátnak érezte magát és pontosan ezért nézett el a baseball sapka irányában többször, mint az szükséges lett volna - a biztonság kedvéért.
- Ugye?! Teljesen felismerhetetlen vagyok - nevette el magát, egy pillantást vetve magára is. - Komolyan szeretnél festéket az arcodra? - érdeklődött és élcelődött, csak azért, mert üdítő volt a bíróság épületén kívül is találkozni egy ismerőssel. Nem mondta volna többnek Giat, de nem is akart volna neki hátat fordítani. Ahogy befutott a nő részéről a következő megállapítás, hosszú mosollyal reagálta le azt, hogy jól nézne ki. Nem gondolta, hogy ő lenne a nők álma, hacsak nem a jeges kéken villanó szemeiről volt szó, de úriemberként fogadta a bókot és haloványan meghajolt a szavakra köszönetképpen. Valószínűleg Georgia nem értékelte volna, ha replikaként a te pedig borzasztóan kicsinek tűnsz szavak csúsztak volna ki a száján, ezért ezt a véleményét megtartotta magának, s inkább témát váltott. Szeretett bókolni, ő maga viszont nem nagyon kedvelte, ha udvaroltak neki, mert a férfi-női szerepeket másként tanulta. Régimódinak vallotta magát, ahol a férfi hódít - ha akart. Éppen ezért hümmentett arra, hogy a kis barna elhagyatott volt - gyanítása alapján szó szerint.
- Az öcsémet elnyelte a város forgalma, de nem egészen öt perccel ezelőtt még esküdözött, hogy ide fog érni. Sose volt híres arról, hogy a szavát tartaná - magyarázta röviden elmosolyodva. - Ha mégis csak ideérne és kíváncsi vagy rá, akkor távolról bemutathatom neked Henryt - nem köntörfalazott, a közeli ismertséget elvetette inkább. - Már ha a későbbiekben is véletlenül összefutnánk - nyilván. Sullivan nem fogja innentől kezdve sorozatgyilkosként követni Ms. Westfieldet, nem fog kutyaként kullogni utána, egyszerű ajánlat volt ez csak, s ezért is ajánlotta fel azt, hogy meghívja bármire, amit csak megkívánt a kis nő. Összevonta a szemöldökét, de valahogy sejtette, hogy Gia erősködne, csak hogy meghívja valamire, ezért kószán biccentett csak a kínálatra. - Valami olyanra, ami nem chilis vagy karamellás - a hangja panaszolásnak is beillett volna a morgó éllel benne, lemondóan meg is rázta a fejét. - Lehet inkább megmaradnék a hotdognál. Azt talán nem rontották el. Persze ha mindenképpen ragaszkodsz ezekhez a lehetetlen kombinációkhoz, feláldozhatom magam, csak utána vállald a következményeket - szórakozottan nézett oldalra és némileg lefelé is, hogy lássa az ügyésznő reakcióját a szavaira és irtó büszke volt magára, hogy nem ajánlotta fel a mellette állónak, a magasba emeli, csak hogy mindent lásson. Pont akkor érdeklődtek felőle.
- Vettem egy házat Babylonban, Long Islanden, onnan járok be dolgozni az irodába és gondolkodom azon, hogy vegyek-e hajót, ha már az előző tulajdonos úgy gondolta, éppített egy kis dokkot oda. Sosem vonzott annyira a hajózás, hogy kipróbáljam - inkább erről vallott, mint a magas koleszterinszintjéről és arról az életmódváltásról, ami meghosszabbíthatta az életét. A dohány nikotinja megnyugtatta. A törvények és paragrafusok pedig életre keltették. A sor közben lassan fogyatkozott előttük és úgy mozdult, hogy lehetőleg Gia előrébb kerüljön, ő pedig félig-meddig mögé helyezkedett, hogy valamiféle biztonságos közeget nyújthasson, ahol még csak véletlenül se fogják zaklatni a kis barnát. Elsüllyesztette a balját a nadrág zsebében, a másikkal viszont a pultban kapaszkodott meg, ami elég rossz döntésnek bizonyult, mert a ragacsos hideg kúszott végig a bőrén, ezért hanyagul lezárazta magáról a cseppeket és csak azután túrt bele a szalvéta tartóba, hogy megtisztítsa a kezét.
- Te hogy vagy? Még mindig jól érzed magad ugyanott? - érdeklődött. Ha kell, munkát fog neki ajánlani.
- Üdv! Mit kértek? - rágó csámcsogással kérdezte a pult mögött álló uniformisos kölyök. Nem lehetett több hhúsznál. Richard Georgia felé pillantott a köszönés után, hogy megkezdhesse a maga rendelését és ha kíváncsian felé pilláztak, akkor válaszolt.
- Hotdogot kérek. Csak mustárral és uborkával. Illetve mentes vizet, üvegeset- megrázta a fejét a ketchupra. A majonézt sem kérte és a hagymát pedig meg se akarta hallni. - Mit szeretnél inni? - érdeklődött immár ő a mellette állótól, mert benne volt a késztetés, hogy ő fizessen és ne hagyja magát meghívatni Giaval.

Richard & Georgia

Worst date ever.

A tömegben való hosszadalmas és eredménytelen bolyongást követően őszinte megkönnyebbülés tölt el, amikor ismerős arcra leszek figyelmes a sorok között. Annak külön örülök, hogy éppen Richard Sullivannel sodort össze a véletlen: mindig azzal a kollégával a legszerencsésebb civilben találkozni, aki nem ismer eléggé ahhoz, hogy túl sok és túl érzékeny kérdéseket tegyen fel. Különösen egy ehhez hasonló szituációban, amit mindössze egy lépés választ el a kínostól.
- Hatalmas tévedés - ingatom a fejemet, majd mosolyogva fűzöm hozzá: - Én is épp ezt gondoltam rólad. - Ezt teszi az elhivatottság; talán még én magam is megfeledkezek róla olykor, hogy más is érdekel a munkámon kívül. Rövid ismeretségünk alapján úgy hiszem, Sully-val sincs ez másképp.
Hálás mosolyt vetek rá, amint a felém hömpölygő áramlatoktól óvva figyelmesen beljebb húz a sorba. Nem vagyok hozzászokva ehhez a kimeríthetetlen és nyughatatlan embertömeghez. A százhatvan centimmel úgy érzem magam, mint az egy szem borsó a több réteg matrac között, és az sem segít, hogy a magassarkúimról lemondva sportcipőt húztam a mai nap tiszteletére. Legalább kényelemben, boldog talpakkal ér majd a végzet, mikor minden szuszt kipréselnek belőlem a hokirajongók.
- Arcfestést is szerettem volna, de már nem lenne időm kivárni - húzom el a számat csalódottan. - De ahogy elnézlek, te sem panaszkodhatsz az inkognitódra. - Ha nem viselne szövetkabátot és egyből az ingpólót pillantottam volna meg ott, ahol minden más esetben az öltönyére számítanék, valószínűleg lebeszéltem volna magamat arról, hogy valóban ő várakozik előttem. Szokatlan, hogy ilyen lezser öltözékben lássam, és talán csak az újdonság varázsa teszi, de meglepően jól áll neki ez a változatosság. A szeme alatti sötét karikákkal együtt már-már úgy fest, mint egy újdonsült édesapa, aki most virrasztott át két éjszakát, ez pedig bármelyik jóérzésű nő szívét megdobogtatná. - Jól nézel ki - mondom ki hangosan is, mielőtt még félreértelmezné a szavaimat.
- Erre magam sem tudok rájönni már egy ideje - vallom be szórakozottan. Kezdem azt hinni, hogy hozzám hasonlóan a randi partnerem is hiába kutatott utánam, ezért inkább visszatolakodta magát az ülőhelyeinkre, ahol már nem merte volna ismét elhagyni a pozícióját az időszűkétől tartva. Nem hibáztatom érte; külön örülök, ami azt illeti, hiszen így nekem is van lehetőségem egy rövid catch-upra Sully-val. - Na és te? - A megjelenését figyelembe véve - bár továbbra is tartom, hogy remekül fest - azt kell feltételeznem, hogy férfitársaságban érkezett.
- Köszönöm, de legutóbb te álltad a kávét a rögtönzött megbeszélésünkön, úgyhogy inkább mondd, én mire hívhatlak meg. ... Uh, az ott chili és karamella? - kérdezem elszörnyedve, miután némi lábujjhegyen való nyújtózkodás után sikerül kisilabizálnom a szegényes választékot. Számomra a méz az egyetlen édes dolog, ami a chilivel kompatibilisnek tekinthető.
- Egyébként mi a helyzet veled mostanság? - Vagy úgy általánosságban, hiszen mind ezidáig kevés szót váltottunk egymással, ami nélkülözte volna a szakmai jelleget.

"Lehet, hogy kések pár percet."
"Iszonyú a dugó, még mindig idegesít, hogy az emberek képtelenek közlekedni."
"Az előbb majdnem nekem csapódott valami seggfej."
"Kések! Ne várj meg. Majd érkezem, foglald a helyem, Ric"
"+k"

Sullivan öccse ilyen és ehhez hasonló üzeneteket írt nagyjából öt percenként, azóta, hogy Richard jelezte, ma hokimeccsre hivatalosak. Általában lehetett számítani arra, hogy Henry megjelenik a lebeszélt és megtervezett találkozásaik alkalmával, mert valahogy mindig volt mit kérnie a bátyjától. Nem egyszer-kétszer kellett tisztogatnia már utána és nem volt tőle az sem idegen, hogy mélyre kellett nyúlnia a zsebében Henry miatt. Megtette, mert az egyetlen vér szerinti rokona, akiért akkor is többet áldozna, ha az öccse parázsban forgatná meg és kígyóverembe lökné, mert Sullynak fontos volt a vérségi kötelék és a család, mint jelkép, még ha ez nem is ütközött ki a mindennapjain olyan látványosan, mint az éppen a forgalomba sikítva rohanó gyerek után lóduló anya látványa. Újra megrezzent a telefonja, az újabb üzenetre csak megroppantotta a nyakát, mert túl a negyvenen a fizikai erőszak túl sekélyesnek tűnt a szemében és amúgy sem volt a legtöbb esetben agresszív férfi, aki a testi fenyítésben nyerne. Leginkább azért, mert közelről soha nem mutatkozott be a testedzésnek, az aktív kikapcsolódás nem neki való volt sosem.
"Úgy tűnik, mindenki összeesküdött ellenem. Már átirányítják a forgalmat is, durva baleset lehet előttem." - így Sully öccse, de mielőtt utánajárt volna annak, hogy valóban az igazságot írják meg neki, úgy döntött, hogy a mai napot senki - ismétlem senki - nem ronthatja el. Sem az öccse, sem a titkárnője, sem valamelyik ügyfele, aki újabb botrányos ügyletet talált volna ki a maga szórakoztatására. Az igazság az, hogy Sullynak nagyon régóta kijárt már az, hogy csak létezzen egy hoki meccsen ülve és úgy döntött, ez az ő napja lesz! Egészen addig így gondolta, ameddig meg nem látta a hotdog stand előtti sort. Jó lesz a pattogatott kukorica is! Szokásától eltérően - habár a szövetkabátot a hátára kanyarította, ma nem öltönyt viselt, csak egy sötétszürke ingpólót, aminek színe még inkább fakított a vonásain. Mintha életében soha nem aludt volna. És még elfelejtette felvenni a királykék jerseyt, amivel egyértelműen jelezhetné itt New Yorkban, hogy a szíve Toronto-ért és Carltonért dobog. Egyébként is sokkal jobb volt a kanadai csapat, a New York-iaknak még csak kabalaállatra sem telt.
Épp azon morfondírozott, hogy a karamellás kukoricától vagy a chilis karamellástól nyomna a gyomra egy reset gombot, amikor megérintették és a felesleges érintéseket meg a heringpartit sose kedvelte. Fordult egy negyedet, hogy megnézze, kinek volt útjában, de ehelyett a mosolygó arcra ugyanazzal a mosollyal válaszolt, csak kevésbé vonzó megjelenéssel.
- Szia!  Hát te? Azt hittem, hogy csak a könyvek és a bíróság izgat téged - nézett a nő szemeibe, és mielőtt elsodorták volna, óvatosan belljebb húzta a tömegben. - Felkészültél a meccsre egy sapkával? Így már teljesen beolvadtál a tömegbe? - ugratta, de csak kellemesen, nem kérdőre vonva a másikat, mert ennyire azért nem ismerték egymást. - Hol hagytad a másik feled? - érdeklődött, mert hát valljuk be, egyedül nőként és ügyészként aligha az első napirendi pont az, hogy hokimeccsekre járjunk. Legalább egy barátnőnek kellett valahol csellengenie. - Meghívhatlak valamire? - ajánlotta fel egyből, és a nem tudok dönteni a rossz és a bűnrossz popcorn listára felkerült dobogós helyezéssel a chilis citromos ízvilág is. Richard ölni tudott volna egy igazi kanadai poutine-ért.

Richard & Georgia

Worst date ever.

Mikor elfogadtam a partnerem meghívását, még nem gondoltam, hogy ilyen jól szórakozok majd egy jéghoki meccsen. A környezetem eszeveszett lelkesedése szinte azonnal magával ragadott: az első szünetben még egy merch sátrat is meglátogatok, amíg Pete a nassolni valóról gondoskodik. Mire útnak indulok, hogy megkeressem őt, már ott virít a fejemen az újonnan vásárolt Rangers sapkám.
Mindig úgy indulok el egy randira, hogy előre elkötelezem magamat a jókedvem mellett. Túl kevés időm van ahhoz, hogy egy rosszul sikerült alkalom esetén egyszerűen hagyjam kárba veszni. Ehelyett minden lehetőséget kihasználok az új helyek, szabadidős tevékenységek, ételek kipróbálására. Ha emellett még a társaság is kedvemre való, annál jobb. Ha az én személyem is pozitívan hat vissza a partneremre, akkor az első benyomás emellett még egy kellemes emlékhez is kötődik majd. Mindenki nyer.
Szóval lehet, hogy szokatlannak hangzik egy üdvrivalgásoktól és kereplőktől zajos meccs, mint potenciális helyszín az első találkozáshoz, de én örömmel vettem a javaslatot. Voltam olyan előzékeny, hogy hagyjam, hogy Pete eljöjjön értem kocsival, így megvolt rá az esélyünk, hogy már az ide úton letudjuk az első körös állásinterjút: ki mivel foglalkozik, mit csinál a szabadidejében, mit tart a legfontosabbnak megemlíteni magáról. Igyekeztem kevés figyelmet szentelni a kocsit elöntő fast food maradványoknak, sőt, örülni a McDonald’s illatnak, ami körüllengte az utasteret. (Sajnos vérbeli amerikai lévén képtelen vagyok ellenállni az egészségtelen kajáknak.) Az autója méltatlan állapotát figyelmen kívül hagyva Pete ezidáig meglepően kellemes társaságnak bizonyult. Mindenképpen előnyére válik, hogy nem egy kieső sikátorba, hanem valóban a stadion felé kormányozott bennünket. Dehát bíztam is benne, hogy a kolléganőm nem valami holdkórost akar a nyakamba sózni.
Na igen. Csakhogy valami átkattant: nem sokkal a mérkőzés kezdete előtt Peter még vetett egy utolsó pillantást a telefonjára, és a következő másodpercekben minden szín kifutott az arcából. Nem vagyok az a típus, aki azonnal faggatózásba kezd; általában nincs is rá szükség, elég jól elsajátítottam már a szóra bíró hallgatás művészetét. Pete azonban szemmel láthatólag észre sem vette magán a stressz egyértelmű jeleit, motyogni és szitkozódni kezdett az orra alatt, mintha egyszeriben megfeledkezett volna a jelenlétemről. Úgy döntöttem, egyelőre nem tulajdonítok neki különösebb figyelmet: ha szeretne beszélni róla, bizonyára felvezeti majd előttem a problémáját, egyéb esetben tiszteletben tartom a magánügyét. Most viszont hiába járok sátorról sátorra, nyomát sem vélem felfedezni. Valaki máson akad meg a szemem.
Felkészülve rá, hogy teljesen leégessem magam, óvatosan lapogatom meg az ismerősnek ítélt férfi felkarját, aki épp sorban áll az egyik kitelepülésnél.
- Sully? - szólítom meg halvány mosollyal az arcomon, ami azonnal kiszélesedik, amint teljes bizonyosságot nyerek a kiléte felől. Nem hittem, hogy bármilyen ismerősbe botlok itt, de visszagondolva a kanadai gyökereire, talán nem is olyan meglepő, hogy egy hoki mérkőzésen látom viszont. Pillantásom udvarias kíváncsisággal fut végig rajta, hiszen ez az első olyan eset, hogy civilben találkozunk. - Jó újra látni.