Az iroasztalam mögött ülve temetkezek bele a papírmunkába, és közben próbálok a lehető legkevesebbet rágódni mindazon a sok rosszon ami az elmúlt hetekben történt velem. Olyan, mintha valaki valamiféle átkot szórt volna rám, ezzel megakadályozva, hogy a boldogságom kiteljesedjen. Vagy csak túlságosan is hamar bele éltem magam abba, hogy végre sínen van az életem. Az egyedüli jó, amiért hálás vagyok, az a méhemben lévő magzat, érte megéri erősnek maradnom. Na meg annak is örülök, hogy Gleeson túl élte az Őt ért támadást és bár a rendőröknek nem sikerült kellő információkat adnunk arról a kocsiról és emberekről, akik rá lőttek, de én mégis bízok abban, hogy megtalálják majd Őket és nem kell minden napomat rettegésben töltenem, hogy mikor támadnak majd ránk ismét. Mosolyogva pillantok az immár ujjamon virító gyűrűmre, hiába vannak bennem kétségek, azért mégis örülök annak, hogy most már a Gleeson menyasszonya lettem, és nem csak egy nő, akivel együtt él. Igyekszem bizalmat szavazni neki, nem beszélek arról a sok kellemetlenségről, ami köztünk történt, sem a börtönről, mintha a tagadásba merültem volna, és úgy tennék, mintha minden, amiken keresztül mentük, csupán csak egy rossz álom lett volna. Sokkal könnyebb így a jövőnkre koncentrálnom, hiszen abban a pillanatban, ahogyan megpillantottam Őt vérben ázva, magatehetetlenül, rájöttem, hogy még mindig mennyire szeretem. Mostanában meg, mintha minden rendben is lenne köztünk. Erre valószínűleg rá segít az is, hogy úgy teszek, mintha mi sem történt volna, bár azt hiszem, hogy az első veszekedésünknél azonnal minden a felszínre fog jönni majd, hiába igyekszem elrejteni a sérelmeimet. Gondolataimból az ajtó nyílása ébreszt fel, mire arra is fordítom a fejem, de nem számítok arra, hogy az azon belépők, pánikot keltenek bennem, bár ezt igyekszem nem kimutatni. Kiegyenesedve dőlök hátra a székemen, miközben abban bízok, hogy csak valaki épp megpróbál megviccelni, és az a fehér arcú férfi igazából egy kedves, humoros alak, feleslegesen okoz bennem félelmet, már a puszta kinézete. Nem mintha a másik kettő is barátságosabbnak tűnne.
- Sajnálom, de én nem értem, hogy miről beszél. - szólalok meg a lehető legmagabiztosabban, majd a szemöldököm szinte azonnal felszökik, amint ismét beszélni kezd. Igyekszem figyelni a szavaira és megérteni, hogy pontosan mit is szeretne, de végig makacsul rázom a fejem. Azt hiszi, hogy ez így működik? Le vesszük azokat a festményeket, amelyek ilyen népszerűvé és egyedivé varázsolták ezt a helyet, hogy helyette kiállítsuk az Ővéit? Biztosan csak egy rossz tréfa ez az egész. - Sajnálom, Mr. Braxton, de azt hiszem, hogy rossz helyen jár épp az álmai elérése céljából. Mi NEM foglalkozunk amatőr fastőkkel. - igyekszem helyre rakni a gondolatait, nem olyan célból egyáltalán, hogy megsértsem, majd a két oldalamban álló férfiak felé pillantok, igyekezve még mindig nem pánikolni. A festményekre téved a tekintetem, de mindegyiket egy mutrával díjjazom, leginkább azt, amit maga az alkotójuk mutat felém.
- Azt látom, hogy igazán egyedi fantáziával rendelkezik, de sajnos ez ide nekünk kevés. Úgyhogy nem lesz itt semmiféle Braxton kiállítás, próbálkozzanak máshol. - szögezem le ismételtem a nyílvánvalót, és bízok abban, hogy mindenféle sértődés nélkül épp olyan könnyedén, ahogy be léptek ide, távoznak is majd. - Most pedig kérem távozzanak, különben kénytelen vagyok hívni a biztonságiakat. - és ezzel már nyúlok az asztalomon lévő vezetékes telefon után, hogy láthassák nem viccelek.