“The purpose of life is not to be happy. It is to be useful, to be honorable, to be compassionate, to have it make some difference that you have lived and lived well.”
Igaza van, valóban nem maradhatok magányos nyomozó, pedig szívesen tenném. Még akkor is ha jól tudom, hogy sokkal biztonságosabb egy társsal az oldalamon, egyáltalán nem vagyok egy nagy társasági lény. Ugyanakkor ha bevetés van, így is általában csak összeboronálnak valakivel, egy ideiglenes társsal, ami szintén nem túl egészséges. Valahol remélem, hogy végül Joe lesz az aki mellett megállapodhatok, mert ő legalább éppen annyira antiszociális, mint én. Egész jó kis csapat vagyunk, ha azt nem számoljuk, hogy körülbelül két szót sem beszéltünk eddig egymáshoz. Mégis jól megértjük egymást... ami a lényeg.
- Nem, nem maradhat így. Nem is normális. Kizárólag azért vagyok még egyedül, mert egy különleges nyomozásban volt részem. Ami miatt is helyeztek át. Szükség volt valakire aki nem idevalósi. - Mondom, bár azt remélem, hogy többet nem fog erről kérdezni. Szerintem mindketten tudjuk, hogy nem oszthatok meg vele részleteket, még akkor sem ha a nyomozás már lezárult. Kényes egy ügy volt. Mindezek ellenére igyekszem őszintén felelni és mégsem túl sokat elárulni. - Nem túl sokat. Szerintem többet találkozott már a lányommal, mint velem. - Mert igen, néha nem igazán van más választásom, ő pedig... neki sincs választása. Legutóbb is kérdés nélkül hagytam ott Lara-t. Nem túl egyszerű egyedül nevelni egy gyereket, miközben a munkám sem éppen a legrugalmasabb, arról nem is beszélve, hogy túlfizetve sem vagyok. A kérdés már csak az, hogy akkor mégis mi a francért csinálom? Nos, a kérdésemre a válasz talán éppen előttem van. Aston egy jó példája annak, hogy miért csinálom amit csinálok.
- Oké... - Válaszolom lassan és egyben kimérten. Igyekszem megemészteni mindent amit mondott. Őszintén szólva nem irigylem őket és nem is tűnik egy egyszerű esetnek. Szünetet tartok, elgondolkozom, nem válaszolok azonnal. Próbálok elvonatkoztatni a ténytől, hogy nyomozó vagyok és milyen módon kellene eljárnom egy ilyen esetben. Képes vagyok csakis kizárólag tippekkel ellátni és nem nyakig jómagam is beleásni magam? Okosabb lenne. - Az első és talán a legfontosabb tanácsom az lenne, hogy próbáljatok meg ne rutinszerűen élni, mozogni. Ne a megszokott úton járjatok, változtassatok. Nagyobb eséllyel kerülitek el a bajt. - Kezdek bele, bár nem tagadom, nem könnyű eset. - A biztonsági kamerákat mindenképpen alkalmaznám, akkor is ha nem szeretnétek a felvételeket használni, vagy átadni a rendőrségnek. A telefonnal összekötve akár segíthet abban, hogy követni tudjátok mi történik az otthonotokban akkor is ha ti nem vagytok otthon. Nem ér meglepetés... Ha pedig valami történne, engem bármikor hívhatsz. - A gond mindezzel az, hogy semmi sem fogja a szervezetet leállítani. Talán késleltetni igen, de megállítani nem fogja. Ahhoz sokkal nagyobb védelemre lenne szükségük, amihez én kevés vagyok.
- Hogy állsz... álltok a fegyverekkel? - Kérdezem némileg félve, hiszen általában nem az első tippem lenne, hogy szerezzenek be lőfegyvereket, de talán az ő esetükben ez nem lenne olyan rossz ötlet. - Tudom, hogy valószínűleg nem szeretnéd ha az otthonodban pisztolyok lennének, de talán nem árt ha van valami, amivel meg tudod védeni a családodat. Persze ehhez az is szükséges, hogy lőni tudj. - Amit történetesen meg is tudnék neki tanítani, hogy legalább tudja, hogyan kell egy fegyvert megfogni, de mielőtt még tovább mennék ezzel az ajánlattal, kíváncsi vagyok, hogy hogyan fog rá reagálni. Lehetségesen azonnal leszavazza és hallani sem akar róla, amit persze meg is értenék. Senki sem szívesen lövöldözik, még akkor sem ha nagyon muszáj. - Ezeken kívül talán a kocsik lecserélése? - A változatosság mindig jó. Legjobb lenne ha költöznének, de mivel ez nem megvalósítható, az a minimum, hogy legalább azokon változtatnak amin tudnak. - Mennyire engedhettek meg magatoknak egy magánnyomozót? Ők talán feltűnésmentesen tudnának többet kideríteni... de nem olcsó. - De ha jól sejtem megéri, elvégre ha mind meghalnak akkor a pénzük sem fog többet érni némi klotyó papírnál. Legalábbis számukra.
We can never go back again. The past is still close to us. The sense of fear, the furtive unrest and unreasoning panic become our living companion.
Nincs jó helyszín, mert a rendőrségen mégsem akarok szívesen lenni, ki tudja, ki hallja meg a beszélgetésünket és tudom, hogy olyan dolgokról fogok beszélni, aminek nem feltétlenül kellene számomra teljesen idegen zsaruk fülére kerülnie. Már az is abszurd, hogy egy nyomozóval beszélek és kérek tőle tanácsot, hiszen a múltam tartalmaz olyan eseteket, amikért le is csukhatnának, ha felfedném az igazat. De hát itt ebben a rohadt életben senki sem szent. Másrészt viszont a kávézó sem a legjobb hely, mert egyáltalán nem akartam volna a nyilvánosság előtt mutatkozni egy zsaruval. Ugyan nem látok bele abba, hogy engem lekövetnének-e, pontosan tudom, hogy mi lenne a következménye annak, ha a mostani cselekedetemet félreértenék Diane társai. Vagy épp maga a feleségem… - Biztos vagyok benne, hogy barátok maradnánk, igen. - A felnőtt barátságok mondjuk teljesen másmilyenek, mint amikre gyerekként gondoltunk. Nem találkoznánk annyit, nem is tartanánk feltehetőleg úgy a kapcsolatot, mint most a mindennapjainkban Raelynnel, viszont tudom jól, hogy ha szükségem lenne rá, segítene. Természetesen ez fordítva is maximálisan így van, Raevel is történik elég sok szar dolog mostanában és ha hívna, ugranék. - De feltételezem ez nem fog sokáig így maradni, mert nem maradhatsz magányos nyomozó. - PD-n belül aligha ez a szokás. Kell azért az erősítés. - Áthelyeztek, vagy magánéleti okból váltottál lakhelyet? - Azt veszem észre magamon, hogy oldja bennem a feszültséget, ha beszélünk a mindennapjainkról, úgyhogy meglovagolom a magánéleti témát, hogy jobban megismerjem őt. Azt jól sejtettem, hogy unokatestvérek, de ezen és némi önéletrajzon túl nem sokat tudok a hátteréről. - És jut időtök egymással néha találkozni? - Feltételezem, mindketten elég elfoglaltak. Raelynről tudom, hogy az (elvégre látom a beosztását), de egy új munkahelyen lévő rendőrnőről is hasonlókat feltételezek. A kávézóban ugyan teljesen megszokottan mozgok, viszont érzem, hogy feszesek az izmaim és fülemben hallom vissza a szívverésemet. Miután kikérjük magunknak a kávét és leülünk, próbálom felmérni, hogy mennyit hallott rólam. Szóval közel semmit, oké. Ennek egyébként kifejezetten örülök is. - Nem szeretnék rendőri jelenlétet, se semmilyen kontaktot velük az otthonom környékére, úgyhogy ezt nem bánom - Persze akkor minek vagyok itt? Jogos lenne tőle a kérdés. - Ez egy bűnszervezet. Nem tudom, hogy pontosan kik ők, vagy hogy hányan vannak, de amit látok, abból arra következtetek, hogy eléggé sokan lehetnek, kiterjedt a kapcsolati hálóval és befolyással. - Próbálom leírni azt, amit tudok azokról a merénylőkről, akik meglőtték Dianet, de mivel a saját feleségem sem akar beavatni, így konkrétumokkal nehezen tudok szolgálni. Éppen ezért vagyok annyira ideges, nem tudom, hogy kikkel nézek farkasszemet. Benyálazom ajkaimat és veszek egy mély levegőt, mielőtt folytatnám. - Van egy feltételezésem, hogy két bűnszervezet rivalizálásának frontvonalába kerültünk. - Vagyis nem egy, hanem egyből két csoportról is szó van, ami jócskán bonyolítja a helyzetet. - Mindkét bandára van okom gyanakodni, mint potenciális elkövetők, de evidensnek tűnik, hogy nem a feleségemhez köthető személyek akartak tőle megszabadulni. Persze ez sem zárható ki. Munkájából adódóan sok mindent tudott a megbízóiról, viszont nem dolgozik már nekik egy ideje, gyereket nevel. Ebből kifolyólag arra is gyanakszom, hogy az általa ismert információk miatt akarnának megszabadulni tőle. - Hányingerem van ettől a mocskos játéktól, vagy már annak a gondolatától is, hogy esetleg a saját emberei, akiket eddig védett, akikért részben eltávolodott a saját családjától is, ők akarnák a halálát. Nagyon aljas húzás lenne, de nem élek tündérmesékben, tudom milyen a reális világ. - Valószínűleg nagyon könnyen kijátsszák azokat, igen - helyeslek a feltételezésének a kamerákat és riasztókat illetően. - De mindkettő van a házon már. - De nem sokat érnek a kamerák, ha le levideózzák, ahogy péppé lőnek minket. Az rajtam még nem segít. Ezzel ellentétben viszont jól esnek támogató szavai és az elhivatottsága, hogy esetleg fizikai értelemben is hajlandó lenne valamit tenni a családom érdekében, holott ilyenre egyáltalán nem is kértem. - Egy-két jótanáccsal nem hiszem, hogy ártani tudnál. Nem is szeretném, ha nyomoznál az ügyemben. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy te, mint szakmabeli, mit tennél a helyemben, ha ilyen fizikai fenyegetés érné a családodat, ráadásul egy ennyire szervezett bűnözői csoport részéről. Hogy lehetne ellenük védekezni? Lehet egyáltalán? - Avagy mi az, ami általában elriasztja az ilyen elég sok mindent megélt, erkölcsileg padlón lévő bandatagokat?
looking back
The biggest mistake I made was feeling ashamed of my past. Now I stop thinking about the bad things and focusing on the good ones.
“The purpose of life is not to be happy. It is to be useful, to be honorable, to be compassionate, to have it make some difference that you have lived and lived well.”
Ha valamiben igazán jó vagyok, akkor az az emberek viselkedéseinek ismerete lenne. Ugyan nem vagyok elemző, szóval profinak semmiképp sem mondanám magam, de nyomozóként mégis szükség van rá. Éppen ezért is ismerem fel azokat a jeleket az ő arcán is. Kényelmetlenül érzi magát, ideges, aggodalommal töltött és valószínűleg már háromszor leszidta saját magát amiért leszólított. Próbálkozom a lehető legjobban ellensúlyozni mindezeket és kedvesen, barátságosan és bátorító módon fordulni felé, főleg mivel ugyebár Raelyn küldte őt hozzám, így aztán egyébként is extra bizalmat és egyben figyelmet érdemel tőlem, mindegy miről van szó. Jól tudom, hogy Rae nem küldene hozzám akárkit.
- Egyedül? Nem. Velem? Naná! - Válaszolom meg kérdését, némileg viccesre fogva, bár nem tagadom, nem én vagyok a legszórakoztatóbb társaság... sőt! Általában semmilyen társaság sem vagyok. Inkább az a magányos farkas fajta, de ha a helyzet úgy hozza, hajlamos vagyok legalább egy kicsit megerőltetni magam. Mint most. - Akkor legyen a kávézó. - Bólintok is azonnal, bár magam sem tudom, hogy étellel is szolgálnak vagy sem, ám nem bánom ha nem. Egyébként sem igazán tudok sokat enni mostanában... Vagy úgy bármit csinálni, ami az életben maradáshoz szükséges lenne. De szívesebben foglalkozom inkább az ő problémáival, mint a sajátjaimmal. És bár nem azonnal borítok rá egy kérdésáradatot, nem török rá ajtóstul, lassan kezdek neki, először a bizalmába próbálok férkőzni, mégis próbálom vele éreztetni, hogy rám számíthat.
- Öt év az hosszú idő. De még ha el is kerültök egymás mellől, a barátság akkor is megmarad. - Nézek rá egy újabb bíztató mosollyal, miközben már a korábban szóban forgó kávézó irányába bandukolunk. - Én is csak néhány hónapja lettem áthelyezve ide. Egyenlőre még csak új társat sem kaptam. - Ez vagyok én, mikor próbálok társalgást kezdeményezni. Tulajdonképpen azt sem tudom ez, hogy jön ide vagy egyáltalán hová akarok kilyukadni vele. - De a változás néha jót tesz. - Na nem nekem, de valakinek biztosan. Ennek ellenére, próbálok együttérző és kedves lenni vele. Elvégre nem mindenki egy magányos farkas típus. Mindenesetre annyira azt sem várom, hogy új társat kapjak. Tökéletesen megvagyok egymagam is, bár tudom, hogy ez nem maradhat így sokáig. Az egyetlen oka annak, hogy még nincs, az az ügy miatt volt... Ami ugyebár már lezárult, tehát bármikor behívhat a főni. - Igen, unokatestvérek vagyunk. - Válaszolom meg végül kérdését is, mielőtt még túlzottan belelovallom magam egy új társ érkezésébe. - Együtt nőttünk fel. Aztán az élet másfelé sodort minket. Most pedig az áthelyezésemnek hála, ismét egymásra találtunk. - Talán az egyetlen jó dolog az áthelyezésemben.
- Erre semmi szükség. - Mondom, bár nem állok le vele vitatkozni, ha ténylegesen ragaszkodik hozzá, hagyom, hogy meghívjon. Én magam is egy kávéval és egy szendviccsel a kezemben ülök le vele szemben az asztalhoz ahol végül lassan bele is kezd a mondanivalójába. - Nem osztott meg velem semmi lényegeset. - Rázom meg a fejem, majd inkább hagyom őt kicsit kibontakozni és csendben várom, hogy megossza velem a történetét. - Nos... Az nyilvánvaló, hogy mivel nem szeretnél a hivatalos úton eljárni és bejelentést tenni, nem tudok olyan szintű védelmet nyújtani a te és a családod számára. - Kezdek bele elgondolkozva, miközben jó alaposan meg is nyomom az "olyan" szócskát, hogy érzékelje mire is gondolok. De megértem ha nem szeretne a rendőrséghez fordulni, talán én sem tenném a helyében. - Tekintve arra, hogy nekem is van egy kislányom, ezt talán meg is értem. - Teszem hozzá, hogy tudtára adjam, nem vagyok ostoba, jól tudom, hogy van olyan élethelyzet, amiben a rendőrség nem tud segíteni, legfeljebb rontani. - Oké... Azt tudjuk, hogy kik az illetők? Tudunk tulajdonképpen bármit róluk? Hányan vannak? Akarnak mást is a feleséged munkáján kívül? - Próbálok többet kiszedni belőle, hiszen ennyi információ még nem elég ahhoz, hogy hasznos tanácsot tudjak adni. - Ha jól sejtem ők nem olyasfajta bűnözők, akik megijednek néhány kamerától és riasztófelszereléstől? - Persze egyik sem árthat, de kétlem, hogy piti rablókról lenne szó, akiknek az egyik társukat kellett megmenteni a börtöntől. Sokkal többről lehet szó.
- Örülök, hogy mindezzel bizalommal fordultál felém. Nem lehetett egyszerű... - Mondom ezt együttérzően és valahol azt kívánom bárcsak nekem is lenne valaki, aki felé bizalommal tudnék fordulni azokkal a problémákkal, amikkel én küzdök. De sajnos nem mondhatom el senkinek... Nem anélkül, hogy azokat is bajba sodornám. Amit minden valószínűséggel éppen Aston is tett velem. Olyasmibe kevert bele, ami akár rajtam is csattanhat, főleg ha nem kezelem az ügyet a kellő odafigyeléssel. - Megpróbálom az ügyedet inkább barátként, mint nyomozóként kezelni, de nem ígérem, hogy valóban segítségedre is tudok lenni, vagy nem rontanék a helyzeteden. - Adom tudtára végül a veszélyeket is, hiszen erről is tudnia kell. Nem vagyok atyaisten, nem tudhatok mindenről. Mi van ha éppen a rossz embernél érdeklődöm majd? Mi van ha szüksége lesz rám, de én túl későn érek oda? Mi van ha ténylegesen veszélybe sodort ezzel engem is? Képes lennék őt menteni a saját lányom helyett? Nos, remélhetőleg nem lesz szükségem a választásra.
We can never go back again. The past is still close to us. The sense of fear, the furtive unrest and unreasoning panic become our living companion.
Legfőbb vágyam, hogy minél gyorsabban elhagyjam a rendőrséget és ebben látszólag semmi sem tud megakadályozni. Leszámítva, hogy lényegében rendőrökkel vagyok körbevéve és ha bárki azt mondaná nekem, hogy álljak meg, akkor nekem igencsak érdemes szót fogadnom. Ez végül nem történik meg, az ellenkező meglepően azonban igen. Már majdnem kiérek az ajtón, mikor megpillantom azt a nőt, akinek arcával már néhányszor találkoztam a laptopom kijelzőjén, amikor hosszú perceken át vacilláltam, hogy elküldjem-e neki az üzenetemet, vagy sem. Most nincs időm hosszú tanakodásokra, azok amúgy sem mennek túl jól nekem, úgyhogy kvázi az alkalom hevében döntök és megszólítom a nyomozót már előre úgy, hogy beazonosítom neki magam. Látom arcán a kezdeti értetlenséget, ami felveti benne a gondolatot, hogy lehet túl merész vállalkozásba fogtam bele, vagy éppenséggel teljesen rossz embert szólítottam le annak ellenére is, hogy elég egyértelműen hallgatott a nevére. De végül kisimulnak vonásai, és leejtett vállakkal nyugodok meg arra, hogy Raelyn megemlített már engem neki. Oké, akkor egy jó nagy szeletét kipipálhatjuk a bemutatkozás körének. - Innen is hálás vagyok neki érte. - Bár említette, hogy szólni fog az érdekemben, de a segítsége példaértékű most számomra. Nem tudom, mi lenne velem a barátaim nélkül, komolyan… lehet már elmegyógyintézetbe zártak volna. - Köszönöm. - A Jay megszólítást elkönyvelem magamban egyfajta közvetlenebb, tegező hangvételnek, el is mosolyodom a kedves gesztusán az arcomra kiült aggodalom ellenére is, mert ezzel az egy válasszal ügyesen elérte, hogy ne érezzem magam mentálisan abban a vallatóteremben, ahol percekkel ezelőtt voltam a húgom ügyében. Mondanám, hogy engem meg szólíthat simán csak „Assnek”, de ezt így egy nyomozónak még nem merem elsütni, engem még úgy tanítottak, hogy velük nem érdemes viccelni. - Van egyáltalán jogom nekem bemenni a PD ebédlőjébe? - pillantok abba az irányba, amerre eredetileg Jay tartott, mert akkor ezek szerint arra van az ebédlő. Mit tudom én, lehetnek forgókapuk, vagy egyéb biztonsági eszközök, amik akadályoznak engem a bejutásban, nem? Nem tudom, de maga a tudat elég illesztő, hogy egy halom zsaru között fogok ebédelni. Másrészről viszont arra is gondolnom kell, hogy amiről beszélni fogok, az lényegében senki fülének nem ajánlott hallania, se más zsaruknak, se egyéb civileknek, úgyhogy ez egy nehéz kérdés. A legjobb az lenne, ha valami privát lakásban bonyolítanánk le ezt a társalgást, de nem lehetek telhetetlen. Az ebédszünetét szánja rám, nem a szabadidejét. - Ha az új kávézóban adnak kaját is az ebéded kiváltására, akkor én azt preferálom. - Eredetileg nem akartam túl zsúfolt helyre menni, de újra belegondolva, lehet pont az lenne a jó, mert akkora lenne a háttérzaj körülöttünk, hogy roppant nehéz lenne kiszűrni a mi szavainkat másoknak. Meg jobban el is vesznénk a tömegben, úgyhogy igen, kávézó jól hangzik, ha ezzel nem marad éhen Jayda. És mondjuk én sem. Közös megegyezéssel elindulunk a kávézó felé, le a lépcsőn, aztán át az úton. Összességében már azért is hálás vagyok, mert ahelyett, hogy elkezdene kikérdezni, hogy miért vagyok a PD falain belül, inkább a Raelynnel való kapcsolatomra tereli a beszélgetést mindaddig, míg átérünk a kávézóba. - Közel öt éve már. Eddig ő az a mentőtársam, akivel igazán hatékonyan tudok együtt dolgozni, úgyhogy szomorú lennék, ha valami miatt elkerülnénk egymástól. - Ami történhet újabb költözés miatt is, bár én ezt jelenleg még nem tervezgetem, nagyobb esélyt rátok rá, hogy Raelyn a továbbképzései miatt kerül el mellőlem és kap más pozíciót. Meglátjuk mi lesz. - Ti unokatestvérek vagytok, igaz? - Annyit mondott csak, hogy rokonok, de a neve miatt azért arra gyanakszom, hogy első vagy másod unokatesói viszonyban lehetnek apai ágon. Nem mintha ez számítana, csak kíváncsiskodom, míg beérünk a kávézóba, ahol a kávék mellett láthatóan túlédesített süteményeket is felszolgálnak. - Meghívlak én, jó? Ehhez ragaszkodnék. - Tudom, hogy apróság az anyagiaskodás, de szeretném vele éreztetni, hogy tisztában vagyok vele, hogy most ő tesz nekem szívességet a jelenlétével és nem fordítva. Kikérek magamnak egy kávét, valamint három fánkot, majd Jaydaval együtt keresek egy eldugott helyen lévő, ezáltal meglepően még mindig szabadon álló asztalt. - Feltételezem, Rae nem osztott meg veled sokat a történetemmel kapcsolatban - kezdek bele, miközben leülök a székre. - Lényegében tanácsra lenne szükségem, szóval nem bejelentést akarok tenni, és nem is nyomozásra szeretnélek felkérni - szögezem le már így az elején és próbálom kitalálni, hogy mennyit mondjak el neki így elsőre, míg összefonom az asztalon az ujjaimat és miután körbenézek, halkabban folytatom. - Folyamatosan fenyegetés éri a családomat. Személyesen engem is, de leginkább a feleségemet, amióta ügyvédként felkérték őt egy olyan ügy képviselésére, ami úgy tűnik, sokaknak szemet szúrt utólagosan is. Egy hónapja meglőtték a saját házunktól alig tíz méterre és ez volt az a pont, amikor úgy érzem, tennem kell valamit, hogy megvédjem őt és a kisfiamat is. - Próbálom egyelőre csak elkezdeni a történetet és figyelem a reakcióit. Tisztában vagyok vele, hogy nem adhatom ki a feleségem munkáját még akkor sem, ha egyébként minden tekintetben ő legálisan cselekedett a munkájából adódóan. - A költözést nem tartom olyan megoldásnak, amivel nagyobb biztonságban lennénk, mint eddig. - Ha akarnak, megtalálnak bárhol, csupán mi veszítenénk el a helyismeretünket és a családtagok, barátok és egyéb támogatók közelségét. Persze van egy olyan érzésem, hogy ennél sokkal jobban bele fogunk menni a részletekbe, de először is, megérkeznek a kávék és fánkok.
looking back
The biggest mistake I made was feeling ashamed of my past. Now I stop thinking about the bad things and focusing on the good ones.
“The purpose of life is not to be happy. It is to be useful, to be honorable, to be compassionate, to have it make some difference that you have lived and lived well.”
Elsőre nem is kapcsolok, hogy valaki a nevemet szólította. Eltelik pár másodperc mire feleszmélek és a hang forrása felé fordulok, ami a kijárat irányából jön. A tekintetem természetesen értetlen, a férfi egyáltalán nem tűnik ismerősnek számomra, ám ő tisztában van azzal, hogy én ki vagyok. Elvégre a nevemen szólított. És bár számomra ő cseppet sem az, mégis egy barátságos mosollyal fordulok felé, majd lépek is közelebb hozzá, reménykedve abban, hogy nem egy filmbe illő jelenettel fog majd egy bombát a kezembe nyomni és egy fenyegetés után elszaladni. Igen, túl sok krimit nézek. Főleg mostanában, amióta ha nem dolgozom akkor ostobaságokat nézek, hogy addig sem kelljen a saját gondjaimmal foglalkoznom. Valaki más világába még mindig jobb menekülni, mint a sajátomban maradni.
- Aston Miles? - Kérdezek vissza elgondolkozva, miközben igyekszem őt beazonosítani. - Aston! - Jön is a felismerés, hiszen még ha nem is túl sokat, de hallottam már róla unokatestvéremtől. - Igen, Raelyn már megemlítette, hogy talán megkeres. Örülök, hogy így tett. - Mosolygok rá barátságosan majd a kéznyújtását is elfogadom. És bár nem ismerem őt, de valóban hallottam már róla Raelyn-től, aki igazából aggódott érte és remélte, hogy Aston maga fog felkeresni engem, hogy segítséget kérjen egy kényes ügyben. Amibe természetesen nem avatott be, hiszen az nem az ő dolga volt, én pedig ezt tiszteletben is tartottam. - Szólíts csak nyugodtan Jay-nek. Rae barátai az én barátaim is. - Mondom bíztatóan, mert szemmel láthatóan nem tűnik túl magabiztosnak. Éppen ezért is igyekszem kicsit barátságosabbra fogni a dolgot és elhagyni a formalitásokat vele, elvégre ha jól sejtem sokkal inkább van szüksége egy barátra, aki tud segíteni rendőri kérdésekben, mint egy rendőrre... Aki esetleg túl közelről venne mindent szemügyre és ítélkezne.
Szerencsére vagy sem, de én igencsak széles skálán mozgolódom, elvégre bár szeretnék jó lenni és mindig jól cselekedni, a jó nem mindig nyilvánvaló. És nem is minden szemszögből. Talán éppen ezért is küldte őt hozzám Raelyn. - Persze, semmi gond. - Válaszolom kérdésére, majd elgondolkozva hozzáteszem a következőket is. - Éppen ebédszünetet készültem tartani. Ha gondolod csatlakozhatsz? Meghívlak egy kávéra, vagy...valamire? - Nézek rá kérdőn, bár nem tagadom, az ebédszünet ötletét csak most ötlöttem ki, mert általában egy szendviccsel és egy kávéval a kezemben rohanom azt végig, aligha ismerem a szünet szó fogalmát. Na nem kizárólag azért mert munkamániás lennék, inkább azért mert Lara miatt igencsak sűrűn sikerül késve érkeznem, aztán az elcsúszást az ebédidőben igyekszem pótolni. Ám a meghívás jó ötletnek tűnt. - A sarkon nem rég nyílt egy új kávézó, ha szeretnéd kipróbálhassuk, hogy milyen kávét csinálnak. - Intek a fejemmel az ajtó felé, hiszen ő nyilvánvalóan nem az őrsöt találja megfelelő helynek.
- Régóta dolgozol együtt Raelynnel? - Teszem fel az első kérdést ha beleegyez a közös ebédbe és velem tart az a bizonyos kávézó felé. Igyekszem nem rögtön a tárgyra térni, inkább csak beszélgetésbe elegyedni vele és reménykedni abban, hogy kicsit felenged majd és kevésbé fogja ügyetlenül érezni magát mellettem. Próbálom inkább kavargatni a forró kását és csak hagyni, hogy ő kezdjen bele a mondanivalójába ha úgy érzi, hogy készen áll. Elvégre cseppet sem szeretném, ha kihallgatáson érezné magát.
We can never go back again. The past is still close to us. The sense of fear, the furtive unrest and unreasoning panic become our living companion.
- Mr. Miles, tapasztalt az elmúlt félévben a húgánál instabil viselkedésre utaló jeleket? - Ujjaimat tördelem a vaskos asztalnál, míg a rendőrnő szeplős arcát figyelem. Az agyam szüntelenül azt súgja, hogy maradjak higgadt, külső szemmel talán annak is tűnhetek, habár kétségtelen, hogy egy viselkedéselemző megállapítaná rólam az ellentétjét. Nem tudom, mi lenne a könnyebb, ha magamról kellene nyilatkoznom, vagy pedig a húgomról. Nagyon sokszor álmodtam azt már, hogy vallatás alatt vagyok csak mert nagyjából hét éve a haverom gyilkosságot követett el és engem hívott fel pánikreakciójában, hogy segítsek takarítani. Megtettem, noha mélységesen megbántam. Nem azt, hogy segítettem neki, hiszen, ha újra meg kellene hoznom a döntést, ugyanaz lenne a reakcióm. Azt bántam meg, hogy nem tanultam meg kezelni azt, ha valaki bűnös. Ez a hiány pedig a saját bűnösségem miatt is jelentkezik, hiába jogilag én nem követtem el feltétlenül semmit, ami véteknek bizonyulna. Diane sem megy szembe a törvénnyel, de ügyvédként nagyon ügyesen találja meg a kiskapukat és átbújik rajta ott, ahol tudja, hogy nem látják. Ezzel a tudattal én fejben egyszerűen nem tudok dűlőre jutni, most viszont… ha a húgom meglopott valakit, akkor mégis mi a fenét kellene nekem mondanom? Hogy kellene viselkednem, hogy az elveimet se köpjem szembe, de a húgomnak se ártsak? - Mr. Miles, tapasztalt az elm… - Nem. - Valamit felír a papírjára, de nem látom, hogy pontosan mit. Nem hazudok, a húgom sosem instabil, ő egész életében stabilan halad az őskáosz felé és így nézve teljesen kiszámítható a viselkedése. Semmi sem változott az elmúlt félévben. - Köszönöm. A húga elmondása szerint ön áll legközelebb hozzá a családtagjai közül. Milyen gyakran látják egymást? - Hetente egy-kétszer találkozunk. Az elmúlt hónapokban sikerült több időt magamra és a családomra szánnom, ezért igyekszem vele is időt tölteni, amennyire lehet. - Tapasztalt ellenállást a részéről? - Nem. - A határozott válaszom ellenére ez viszont így önmagában nem igaz, mert a húgom mindig hordoz magában passzív agressziót. - Semmi olyat, ami ne lenne rá jellemző kiskora óta. - Én azt hiszem, jól válaszolok, de a valóság arcon csap. - Mesélne a családi közegről, amiben felnőttek? - Baszki. Érzem, hogy ez most hosszú és a húgom számára nem kifizetődő válasz lesz, de hát nem hazudhatok.
Miután kellemetlenül, de mégis korrekten elköszönünk egymástól, váltok még pár szót a húgommal. Ekkorra már nagyjából sejthető, hogy sokáig nem fogják bent tartani, amiatt pedig nem sajnálom, hogy egy kicsit ráijesztenek, mert szó mi szó, se szüleink, sem pedig én nem tudom őt normálisan megnevelni. Mondjuk nem az első eset, hogy lopáson kapják, úgyhogy most már jó lenne, ha vigyázna a kezére. Elhúzom szám sarkát és elköszönésképpen fricskaként még odanyögök neki egy "légy jó" monológot, mire megmutatja a középső ujját. Látom, most nincs rajta körömlakk, pedig általában szokta festeni valamilyen idétlen színnel. Míg haladok kifelé, újfent meg kell állapítanom magamról azt a tényt, hogy továbbra sem érzem magam kellemesen a rendőrség közelében, hiába időközben mondhatni elévült a haverom gyilkossági esete (aki egyébként továbbra is szabadlábon van) és hiába érzem egyre inkább azt, hogy legszívesebben a rendőrség leple alá húzódnék be a minket körbevevő bűnszervezet okozta nyomástól. A bűnözés és bűnüldözés közötti senkiföldjén vesztegellek lélekben és ez az, ami baromi kellemetlen érzéssel tölt el, holott már majdnem áthaladok a kijáraton. De nem lépek ki az épületből. Lábaim megtorpannak mert vissza kell néznem a rendőrnőre, akit csupán periférikusan láttam meg az előbb elhaladni a közelemben. - Jayda Winters? - Tisztázzunk valamit, én nem ismerek egy zsarut sem, nem járok a közelükben és nem is kerestem eddig a társaságukat. Őszintén szólva meg sem fogalmazódott bennem, hogy esetleg védelmi tanácsost kérjek tőlük, amíg Raelyn egy iszogatás alkalmával meg nem említette a rokonát. Aztán beindult a kattogás az agyamban és rákerestem a nőre, párszor átnéztem a profiljait, így megmaradt az arca, viszont bármikor, amikor üzenetet küldhettem volna neki, végül ingerülten és némiképp rémülten lecsuktam a laptopomat. Most viszont váratlanul ugyan, de szembejött velem a profilban látható arc és részben átgondolatlanul, azonban már a tehetetlenség terhét levetkőzve magamról megfordulok és megszólítom. - Aston Miles vagyok, mentőtiszt, Raelyn munkatársa - lépek közelebb hozzá és míg kezemet nyújtom felé, beazonosítom magam neki, hiszen ő mégiscsak egy nyomozó, én pedig éppenséggel a rendőrkapitányság épületén belül állok. Tudom, hogy itt formálisan mennek a dolgok, de abban bízok, hogy Raelyn említése miatt nem lesz túl sietős és elutasító velem. Bár lényegében innentől improvizálok. - Kaptam egy olyan információt, hogy ön felé bizalommal fordulhatnék biztonsági kérdésekkel. Őszintén szólva már most megbántam, hogy megszólítottam, de ezúttal nem tudom már lecsukni a laptopomat, vagy kitörölni egy üzenetet, így hát bele kell állnom a félelmem gerjesztette hülyeségembe. - Tudna rám szánni valamikor egy kis időt? - Aztán végigmérem az aulát, ami nem túl privát és nem is nyugodt helyszín egy ilyen beszélgetésre. - Mondjuk egy megfelelő időben és helyen - teszem hozzá és a végére elmosolyodom, noha totál idiótának érzem magam. Viszont az továbbra is életet és bátorít, hogy ezzel talán a fiamnak tudok biztonságot teremteni otthon.
looking back
The biggest mistake I made was feeling ashamed of my past. Now I stop thinking about the bad things and focusing on the good ones.
Kezdőlap
