Tell me how to be safe

We can never go back again. The past is still close to us. The sense of fear, the furtive unrest and unreasoning panic become our living companion.

- Mr. Miles, tapasztalt az elmúlt félévben a húgánál instabil viselkedésre utaló jeleket? - Ujjaimat tördelem a vaskos asztalnál, míg a rendőrnő szeplős arcát figyelem. Az agyam szüntelenül azt súgja, hogy maradjak higgadt, külső szemmel talán annak is tűnhetek, habár kétségtelen, hogy egy viselkedéselemző megállapítaná rólam az ellentétjét. Nem tudom, mi lenne a könnyebb, ha magamról kellene nyilatkoznom, vagy pedig a húgomról. Nagyon sokszor álmodtam azt már, hogy vallatás alatt vagyok csak mert nagyjából hét éve a haverom gyilkosságot követett el és engem hívott fel pánikreakciójában, hogy segítsek takarítani. Megtettem, noha mélységesen megbántam. Nem azt, hogy segítettem neki, hiszen, ha újra meg kellene hoznom a döntést, ugyanaz lenne a reakcióm. Azt bántam meg, hogy nem tanultam meg kezelni azt, ha valaki bűnös. Ez a hiány pedig a saját bűnösségem miatt is jelentkezik, hiába jogilag én nem követtem el feltétlenül semmit, ami véteknek bizonyulna. Diane sem megy szembe a törvénnyel, de ügyvédként nagyon ügyesen találja meg a kiskapukat és átbújik rajta ott, ahol tudja, hogy nem látják. Ezzel a tudattal én fejben egyszerűen nem tudok dűlőre jutni, most viszont… ha a húgom meglopott valakit, akkor mégis mi a fenét kellene nekem mondanom? Hogy kellene viselkednem, hogy az elveimet se köpjem szembe, de a húgomnak se ártsak?
- Mr. Miles, tapasztalt az elm…
- Nem. - Valamit felír a papírjára, de nem látom, hogy pontosan mit. Nem hazudok, a húgom sosem instabil, ő egész életében stabilan halad az őskáosz felé és így nézve teljesen kiszámítható a viselkedése. Semmi sem változott az elmúlt félévben.
- Köszönöm. A húga elmondása szerint ön áll legközelebb hozzá a családtagjai közül. Milyen gyakran látják egymást?
- Hetente egy-kétszer találkozunk. Az elmúlt hónapokban sikerült több időt magamra és a családomra szánnom, ezért igyekszem vele is időt tölteni, amennyire lehet.
- Tapasztalt ellenállást a részéről?
- Nem. - A határozott válaszom ellenére ez viszont így önmagában nem igaz, mert a húgom mindig hordoz magában passzív agressziót. - Semmi olyat, ami ne lenne rá jellemző kiskora óta. - Én azt hiszem, jól válaszolok, de a valóság arcon csap.
- Mesélne a családi közegről, amiben felnőttek? - Baszki. Érzem, hogy ez most hosszú és a húgom számára nem kifizetődő válasz lesz, de hát nem hazudhatok.

Miután kellemetlenül, de mégis korrekten elköszönünk egymástól, váltok még pár szót a húgommal. Ekkorra már nagyjából sejthető, hogy sokáig nem fogják bent tartani, amiatt pedig nem sajnálom, hogy egy kicsit ráijesztenek, mert szó mi szó, se szüleink, sem pedig én nem tudom őt normálisan megnevelni. Mondjuk nem az első eset, hogy lopáson kapják, úgyhogy most már jó lenne, ha vigyázna a kezére.
Elhúzom szám sarkát és elköszönésképpen fricskaként még odanyögök neki egy "légy jó" monológot, mire megmutatja a középső ujját. Látom, most nincs rajta körömlakk, pedig általában szokta festeni valamilyen idétlen színnel.
Míg haladok kifelé, újfent meg kell állapítanom magamról azt a tényt, hogy továbbra sem érzem magam kellemesen a rendőrség közelében, hiába időközben mondhatni elévült a haverom gyilkossági esete (aki egyébként továbbra is szabadlábon van) és hiába érzem egyre inkább azt, hogy legszívesebben a rendőrség leple alá húzódnék be a minket körbevevő bűnszervezet okozta nyomástól. A bűnözés és bűnüldözés közötti senkiföldjén vesztegellek lélekben és ez az, ami baromi kellemetlen érzéssel tölt el, holott már majdnem áthaladok a kijáraton.
De nem lépek ki az épületből. Lábaim megtorpannak mert vissza kell néznem a rendőrnőre, akit csupán periférikusan láttam meg az előbb elhaladni a közelemben.
- Jayda Winters? - Tisztázzunk valamit, én nem ismerek egy zsarut sem, nem járok a közelükben és nem is kerestem eddig a társaságukat. Őszintén szólva meg sem fogalmazódott bennem, hogy esetleg védelmi tanácsost kérjek tőlük, amíg Raelyn egy iszogatás alkalmával meg nem említette a rokonát. Aztán beindult a kattogás az agyamban és rákerestem a nőre, párszor átnéztem a profiljait, így megmaradt az arca, viszont bármikor, amikor üzenetet küldhettem volna neki, végül ingerülten és némiképp rémülten lecsuktam a laptopomat. Most viszont váratlanul ugyan, de szembejött velem a profilban látható arc és részben átgondolatlanul, azonban már a tehetetlenség terhét levetkőzve magamról megfordulok és megszólítom.
- Aston Miles vagyok, mentőtiszt, Raelyn munkatársa - lépek közelebb hozzá és míg kezemet nyújtom felé, beazonosítom magam neki, hiszen ő mégiscsak egy nyomozó, én pedig éppenséggel a rendőrkapitányság épületén belül állok. Tudom, hogy itt formálisan mennek a dolgok, de abban bízok, hogy Raelyn említése miatt nem lesz túl sietős és elutasító velem. Bár lényegében innentől improvizálok. - Kaptam egy olyan információt, hogy ön felé bizalommal fordulhatnék biztonsági kérdésekkel.
Őszintén szólva már most megbántam, hogy megszólítottam, de ezúttal nem tudom már lecsukni a laptopomat, vagy kitörölni egy üzenetet, így hát bele kell állnom a félelmem gerjesztette hülyeségembe.
- Tudna rám szánni valamikor egy kis időt? - Aztán végigmérem az aulát, ami nem túl privát és nem is nyugodt helyszín egy ilyen beszélgetésre. - Mondjuk egy megfelelő időben és helyen - teszem hozzá és a végére elmosolyodom, noha totál idiótának érzem magam. Viszont az továbbra is életet és bátorít, hogy ezzel talán a fiamnak tudok biztonságot teremteni otthon.

Tell me how to be safe

We can never go back again. The past is still close to us. The sense of fear, the furtive unrest and unreasoning panic become our living companion.

Legfőbb vágyam, hogy minél gyorsabban elhagyjam a rendőrséget és ebben látszólag semmi sem tud megakadályozni. Leszámítva, hogy lényegében rendőrökkel vagyok körbevéve és ha bárki azt mondaná nekem, hogy álljak meg, akkor nekem igencsak érdemes szót fogadnom. Ez végül nem történik meg, az ellenkező meglepően azonban igen. Már majdnem kiérek az ajtón, mikor megpillantom azt a nőt, akinek arcával már néhányszor találkoztam a laptopom kijelzőjén, amikor hosszú perceken át vacilláltam, hogy elküldjem-e neki az üzenetemet, vagy sem. Most nincs időm hosszú tanakodásokra, azok amúgy sem mennek túl jól nekem, úgyhogy kvázi az alkalom hevében döntök és megszólítom a nyomozót már előre úgy, hogy beazonosítom neki magam.
Látom arcán a kezdeti értetlenséget, ami felveti benne a gondolatot, hogy lehet túl merész vállalkozásba fogtam bele, vagy éppenséggel teljesen rossz embert szólítottam le annak ellenére is, hogy elég egyértelműen hallgatott a nevére. De végül kisimulnak vonásai, és leejtett vállakkal nyugodok meg arra, hogy Raelyn megemlített már engem neki. Oké, akkor egy jó nagy szeletét kipipálhatjuk a bemutatkozás körének.
- Innen is hálás vagyok neki érte. - Bár említette, hogy szólni fog az érdekemben, de a segítsége példaértékű most számomra. Nem tudom, mi lenne velem a barátaim nélkül, komolyan… lehet már elmegyógyintézetbe zártak volna.
- Köszönöm. - A Jay megszólítást elkönyvelem magamban egyfajta közvetlenebb, tegező hangvételnek, el is mosolyodom a kedves gesztusán az arcomra kiült aggodalom ellenére is, mert ezzel az egy válasszal ügyesen elérte, hogy ne érezzem magam mentálisan abban a vallatóteremben, ahol percekkel ezelőtt voltam a húgom ügyében. Mondanám, hogy engem meg szólíthat simán csak „Assnek”, de ezt így egy nyomozónak még nem merem elsütni, engem még úgy tanítottak, hogy velük nem érdemes viccelni.
- Van egyáltalán jogom nekem bemenni a PD ebédlőjébe? - pillantok abba az irányba, amerre eredetileg Jay tartott, mert akkor ezek szerint arra van az ebédlő. Mit tudom én, lehetnek forgókapuk, vagy egyéb biztonsági eszközök, amik akadályoznak engem a bejutásban, nem? Nem tudom, de maga a tudat elég illesztő, hogy egy halom zsaru között fogok ebédelni. Másrészről viszont arra is gondolnom kell, hogy amiről beszélni fogok, az lényegében senki fülének nem ajánlott hallania, se más zsaruknak, se egyéb civileknek, úgyhogy ez egy nehéz kérdés. A legjobb az lenne, ha valami privát lakásban bonyolítanánk le ezt a társalgást, de nem lehetek telhetetlen. Az ebédszünetét szánja rám, nem a szabadidejét. - Ha az új kávézóban adnak kaját is az ebéded kiváltására, akkor én azt preferálom. - Eredetileg nem akartam túl zsúfolt helyre menni, de újra belegondolva, lehet pont az lenne a jó, mert akkora lenne a háttérzaj körülöttünk, hogy roppant nehéz lenne kiszűrni a mi szavainkat másoknak. Meg jobban el is vesznénk a tömegben, úgyhogy igen, kávézó jól hangzik, ha ezzel nem marad éhen Jayda. És mondjuk én sem.
Közös megegyezéssel elindulunk a kávézó felé, le a lépcsőn, aztán át az úton. Összességében már azért is hálás vagyok, mert ahelyett, hogy elkezdene kikérdezni, hogy miért vagyok a PD falain belül, inkább a Raelynnel való kapcsolatomra tereli a beszélgetést mindaddig, míg átérünk a kávézóba.
-  Közel öt éve már. Eddig ő az a mentőtársam, akivel igazán hatékonyan tudok együtt dolgozni, úgyhogy szomorú lennék, ha valami miatt elkerülnénk egymástól. - Ami történhet újabb költözés miatt is, bár én ezt jelenleg még nem tervezgetem, nagyobb esélyt rátok rá, hogy Raelyn a továbbképzései miatt kerül el mellőlem és kap más pozíciót. Meglátjuk mi lesz. - Ti unokatestvérek vagytok, igaz? - Annyit mondott csak, hogy rokonok, de a neve miatt azért arra gyanakszom, hogy első vagy másod unokatesói viszonyban lehetnek apai ágon. Nem mintha ez számítana, csak kíváncsiskodom, míg beérünk a kávézóba, ahol a kávék mellett láthatóan túlédesített süteményeket is felszolgálnak.
- Meghívlak én, jó? Ehhez ragaszkodnék. - Tudom, hogy apróság az anyagiaskodás, de szeretném vele éreztetni, hogy tisztában vagyok vele, hogy most ő tesz nekem szívességet a jelenlétével és nem fordítva. Kikérek magamnak egy kávét, valamint három fánkot, majd Jaydaval együtt keresek egy eldugott helyen lévő, ezáltal meglepően még mindig szabadon álló asztalt.
- Feltételezem, Rae nem osztott meg veled sokat a történetemmel kapcsolatban - kezdek bele, miközben leülök a székre. - Lényegében tanácsra lenne szükségem, szóval nem bejelentést akarok tenni, és nem is nyomozásra szeretnélek felkérni - szögezem le már így az elején és próbálom kitalálni, hogy mennyit mondjak el neki így elsőre, míg összefonom az asztalon az ujjaimat és miután körbenézek, halkabban folytatom. - Folyamatosan fenyegetés éri a családomat. Személyesen engem is, de leginkább a feleségemet, amióta ügyvédként felkérték őt egy olyan ügy képviselésére, ami úgy tűnik, sokaknak szemet szúrt utólagosan is. Egy hónapja meglőtték a saját házunktól alig tíz méterre és ez volt az a pont, amikor úgy érzem, tennem kell valamit, hogy megvédjem őt és a kisfiamat is. - Próbálom egyelőre csak elkezdeni a történetet és figyelem a reakcióit. Tisztában vagyok vele, hogy nem adhatom ki a feleségem munkáját még akkor sem, ha egyébként minden tekintetben ő legálisan cselekedett a munkájából adódóan. - A költözést nem tartom olyan megoldásnak, amivel nagyobb biztonságban lennénk, mint eddig. - Ha akarnak, megtalálnak bárhol, csupán mi veszítenénk el a helyismeretünket és a családtagok, barátok és egyéb támogatók közelségét. Persze van egy olyan érzésem, hogy ennél sokkal jobban bele fogunk menni a részletekbe, de először is, megérkeznek a kávék és fánkok.

Tell me how to be safe

We can never go back again. The past is still close to us. The sense of fear, the furtive unrest and unreasoning panic become our living companion.

Nincs jó helyszín, mert a rendőrségen mégsem akarok szívesen lenni, ki tudja, ki hallja meg a beszélgetésünket és tudom, hogy olyan dolgokról fogok beszélni, aminek nem feltétlenül kellene számomra teljesen idegen zsaruk fülére kerülnie. Már az is abszurd, hogy egy nyomozóval beszélek és kérek tőle tanácsot, hiszen a múltam tartalmaz olyan eseteket, amikért le is csukhatnának, ha felfedném az igazat. De hát itt ebben a rohadt életben senki sem szent. Másrészt viszont a kávézó sem a legjobb hely, mert egyáltalán nem akartam volna a nyilvánosság előtt mutatkozni egy zsaruval. Ugyan nem látok bele abba, hogy engem lekövetnének-e, pontosan tudom, hogy mi lenne a következménye annak, ha a mostani cselekedetemet félreértenék Diane társai. Vagy épp maga a feleségem…
- Biztos vagyok benne, hogy barátok maradnánk, igen. - A felnőtt barátságok mondjuk teljesen másmilyenek, mint amikre gyerekként gondoltunk. Nem találkoznánk annyit, nem is tartanánk feltehetőleg úgy a kapcsolatot, mint most a mindennapjainkban Raelynnel, viszont tudom jól, hogy ha szükségem lenne rá, segítene. Természetesen ez fordítva is maximálisan így van, Raevel is történik elég sok szar dolog mostanában és ha hívna, ugranék.
- De feltételezem ez nem fog sokáig így maradni, mert nem maradhatsz magányos nyomozó. - PD-n belül aligha ez a szokás. Kell azért az erősítés. - Áthelyeztek, vagy magánéleti okból váltottál lakhelyet? - Azt veszem észre magamon, hogy oldja bennem a feszültséget, ha beszélünk a mindennapjainkról, úgyhogy meglovagolom a magánéleti témát, hogy jobban megismerjem őt. Azt jól sejtettem, hogy unokatestvérek, de ezen és némi önéletrajzon túl nem sokat tudok a hátteréről.
- És jut időtök egymással néha találkozni? - Feltételezem, mindketten elég elfoglaltak. Raelynről tudom, hogy az (elvégre látom a beosztását), de egy új munkahelyen lévő rendőrnőről is hasonlókat feltételezek.
A kávézóban ugyan teljesen megszokottan mozgok, viszont érzem, hogy feszesek az izmaim és fülemben hallom vissza a szívverésemet. Miután kikérjük magunknak a kávét és leülünk, próbálom felmérni, hogy mennyit hallott rólam. Szóval közel semmit, oké. Ennek egyébként kifejezetten örülök is.
- Nem szeretnék rendőri jelenlétet, se semmilyen kontaktot velük az otthonom környékére, úgyhogy ezt nem bánom - Persze akkor minek vagyok itt? Jogos lenne tőle a kérdés. - Ez egy bűnszervezet. Nem tudom, hogy pontosan kik ők, vagy hogy hányan vannak, de amit látok, abból arra következtetek, hogy eléggé sokan lehetnek, kiterjedt a kapcsolati hálóval és befolyással. - Próbálom leírni azt, amit tudok azokról a merénylőkről, akik meglőtték Dianet, de mivel a saját feleségem sem akar beavatni, így konkrétumokkal nehezen tudok szolgálni. Éppen ezért vagyok annyira ideges, nem tudom, hogy kikkel nézek farkasszemet. Benyálazom ajkaimat és veszek egy mély levegőt, mielőtt folytatnám.
- Van egy feltételezésem, hogy két bűnszervezet rivalizálásának frontvonalába kerültünk. - Vagyis nem egy, hanem egyből két csoportról is szó van, ami jócskán bonyolítja a helyzetet. - Mindkét bandára van okom gyanakodni, mint potenciális elkövetők, de evidensnek tűnik, hogy nem a feleségemhez köthető személyek akartak tőle megszabadulni. Persze ez sem zárható ki. Munkájából adódóan sok mindent tudott a megbízóiról, viszont nem dolgozik már nekik egy ideje, gyereket nevel. Ebből kifolyólag arra is gyanakszom, hogy az általa ismert információk miatt akarnának megszabadulni tőle. -  Hányingerem van ettől a mocskos játéktól, vagy már annak a gondolatától is, hogy esetleg a saját emberei, akiket eddig védett, akikért részben eltávolodott a saját családjától is, ők akarnák a halálát. Nagyon aljas húzás lenne, de nem élek tündérmesékben, tudom milyen a reális világ.
- Valószínűleg nagyon könnyen kijátsszák azokat, igen - helyeslek a feltételezésének a kamerákat és riasztókat illetően. - De mindkettő van a házon már. - De nem sokat érnek a kamerák, ha le levideózzák, ahogy péppé lőnek minket. Az rajtam még nem segít. Ezzel ellentétben viszont jól esnek támogató szavai és az elhivatottsága, hogy esetleg fizikai értelemben is hajlandó lenne valamit tenni a családom érdekében, holott ilyenre egyáltalán nem is kértem.
- Egy-két jótanáccsal nem hiszem, hogy ártani tudnál. Nem is szeretném, ha nyomoznál az ügyemben. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy te, mint szakmabeli, mit tennél a helyemben, ha ilyen fizikai fenyegetés érné a családodat, ráadásul egy ennyire szervezett bűnözői csoport részéről. Hogy lehetne ellenük védekezni? Lehet egyáltalán? - Avagy mi az, ami általában elriasztja az ilyen elég sok mindent megélt, erkölcsileg padlón lévő bandatagokat?

Tell me how to be safe

We can never go back again. The past is still close to us. The sense of fear, the furtive unrest and unreasoning panic become our living companion.

Érdekesnek tartom a rendőrök munkáját, ahogy Jayda áthelyezésének körülményeit is, azonban az elmúlt években kialakult bennem az a félelem, ami távolságtartásra ösztönöz mindentől, ami bűnüldözés. Éppen ezért sem akarok belemenni a részletekbe, tisztában vagyok vele, hogy nem is mondhat nekem többet, nekem pedig eszem ágában sincs kérdezni. Mindezek ellenére viszont tisztelem a munkájukat és én mindig is a nyomozók pártján álltam, elvégre az a normális, hogy a bűnt vissza kell szorítani a városban és a világon is. A saját bőrömön tapasztalom, hogy mennyire veszélyes világ alakulna ki, ha bárki bármit megtehetne következmények nélkül és így nézve, rettenetesen tisztelem őket, amiért képesek felvenni a harcot a jog keretén belül olyanokkal, akiket nem kötelez semmire a jog.
A téma nem könnyű és tudom, hogy az enyém sem lesz az, ezért talán mindketten a közvetlenség és a család, barátok burkába menekülünk és őszintén szólva, engem megnyugtat, hogy ő is nyitott ilyen téren, mert bár közhelyesnek tűnik, de segít nekem a bennem rejlő feszültség leküzdésében. Nem kizárólag az engem és családomat ért fenyegetések miatt vagyok ideges, hanem mert még mindig emésztem a húgom baromságait.
- Igen, ezt átérzem. Egyik régi ismerősöm a szomszéd utcánkban lakik és még sincs sosem időnk találkozni. - Bár a válaszom elég semmilyen, azért nem megyek el amellett, hogy feltehetőleg Jayda egyedülálló anyuka, amiért Raelynre bízza időnként a kislányát. - Ha nem segítene az anyósom időnként, nem tudom, hogy bírnánk a fiammal. Bár így most könnyebb, hogy a feleségem újra terhes, többet van otthon. - Az elmúlt éveimet nagyon bezárkózva töltöttem, pedig én alapvetően elég nyitott ember vagyok, lazán megosztom másokkal az életemet, elvégre általánosságban véve nincs semmi különleges benne. Van munkám, családom, házam, kocsim, Queensbe költöztem, vannak barátaim, a családommal időnként veszekszek… szinte minden amerikai filmben van egy ilyen szereplő, mint amilyen én vagyok. Csak aztán kezdődnek a bonyodalmak…
Furcsa érzés beszélnem ezekről a „bonyodalmakról” valakinek, aki eddig nem volt az életem része. Még a pszichológusomnak sem tudtam ennyire nyíltan és szárazon összefoglalni, hogy milyen fenyegetés éri a családomat. Próbálom úgy felfogni ezt a találkozást, hogy lényegében nem múlik semmi rajta, mert ha segíteni nem tud, legfeljebb iszunk és eszünk egy jót, de mégis megpusztulok az idegtől, amiért kvázi beköpöm a feleségem közegét egy zsarunak. Nem tudom, hol kezdődik Jaydaban a zsaru és hol a civil, ám ebbe egyelőre nem is akarok belegondolni.
Összefonom ujjaimat az asztalon. Nagyon egyszerű dolgot mond, amire persze én is gondoltam, de most végigfuttatom a fejeben a legátlagosabb napjaimat. Oké, hogy próbáljak meg nem ugyanúgy élni, mint eddig, próbálkoztam is, de vajon tényleg sikerült? Mert ebben nem vagyok annyira biztos. A rohanás, a fáradtság és a kimerültség mind arra ösztönöz, hogy a legrövidebb (vagyis legtöbbször használt) úton menjek munkába és jöjjek el onnan. Szóval valószínűleg nem sikerült eddig változtatnom a szokásaimon, ennek tudatában pedig végül ráncolom a homlokomat.
- Igyekezni fogok - vágom közbe, mikor ő is pár másodpercnyi szünetet tart két gondolat között. Jól esik, hogy bármikor hívhatom őt, még akkor is, ha ez általában ilyen reflexszerű kedvesség az emberekben és sokszor nem is gondolják komolyan. Pontosabban kimondják, mert tudják, hogy úgysem fog élni vele a másik. Jayda esetében is tudom, hogy az én problémám mennyire nem hiányzik az életéből, de mégis jó érzés, hogy ha minden kötél szakad, egy telefonszámom már van.
- Köszönöm. Felszereltem már a biztonsági kamerákat, a ház mindegyik oldalát veszik. Esténként gyakran végig pörgetem az aznapi felvételeket begyorsítva, hogy történt-e valami. - Olyan még nem volt, hogy Diane vagy az én tudtam nélkül közelítette volna meg valaki a lakást, de egyszer már kiszúrtam, hogy valami fickó megáll az autójával az út szélén és nézi a házat mielőtt tovább hajtana. Csak ez még önmagában semmit sem jelent.
A fegyver hallatára megremeg a testem. Nem az eszköztől félek, hanem hogy esetleg használnom kellene és ez úgy tűnik Jaydaban is megfogalmazódik, ami engem nem kis aggodalommal tölt el.
- Van engedélyem rá, tartok is otthon egyet, de használni még nem használtam. - Nyilván nem arra gondolok, hogy embert öltem volna, hanem hogy nem mentem el a kötelező vizsgán kívül gyakorolni vele. Nincs benne gyakorlatom, csak azt tudom, hogy ha valaki hirtelen betörne, tudnék mihez nyúlni, de hogy célozni is… az már teljesen más kérdés. Ezt egy zsaru persze pontosan tudja, ő érezte már, mennyire nem egyszerű pontosan lőni. - Ami miatt még nem mentem el gyakorolni, az az, hogy nem tudom, milyen hatást fejtenék ki vele a bűnszervezet tagjainál. Fenyegetésnek vennék és jobban figyelnének minket, vagy épp ellenkezőleg, elrettentő ereje lenne. Bár nem gondolom, hogy pont én lennék az elrettentő személy a szemükben. - Mivel tudják, hogy én nem folyamodom durva eszközökhöz, ezért nem is tartanak tőlem, én pedig nem vagyok hajlandó ezen változtatni. Nem fogok erőfitoktatásba kezdeni, mert nincs esélyem olyan emberekkel szemben, akiknek a mindennapjaik része a fegyverhasználat és a fenyegetettségnek való kitettség. Vagyis az én lehetőségem, hogy a zsaruk árnyékába bújok, ezt mértem fel az elmúlt időszakban és ezért is vagyok most itt. A baj csak az, hogy ezzel a feleségemnek ártok. Ez a helyzet egyszerűen megfojt, nem bírok ennyire megkötözött kezekkel élni.
- Ha szerinted hasznos lenne, le tudjuk cserélni a kocsikat, ez működhet - mondom, miután elgondolkozok az ötletén. Én erre még nem gondoltam, de így nézve, nem tudom miért nem. Az a bajom, hogy nem tudom, hogy működnek a bűnszervezetek. Megvan nekik a kocsink kinézete és a rendszámunk, ami alapján követnek? Vagy csak azt nézik, hogy adott házból hova megyek? Vagyis nem én, hanem a feleségem, merthogy ő az elsődleges célpontjuk, de ez engem nem nyugtat meg.
- Ez komplikált. A feleségem aligha menne ebbe bele és mivel látjuk egymás költekezéseit, ezért feltűnne neki, hogy nagy mennyiséget költök el, előbb-utóbb pedig kiderülne az is, hogy mire, vagy épp kire. De ilyen mértékben nem szeretnék titkolózni előtte. - Mondjuk sokáig ő is ezt tette velem, de ez engem nem jogosít fel arra, hogy hasonlóképpen cselekedjek. Ha elválnánk emiatt és Benji kikerülne a kezeim közül, akkor még annyira sem tudnám megvédeni Dianet és a gyerekeimet. Márpedig őket féltem, nem magamat. Én is félek, de azért, mert van mit veszítenem.
Mindezekből viszont láthatja Jayda, hogy nem csak a bűnszervezet hátráltat. Nyilván nem mondhatom ki, hogy a feleségem milyen csoport támogatását élvezi ezekben a percekben is, mert azzal bilincset is rakhatnék a kezére és átnyújthatnám őt a zsaruknak, amit szintén nem vagyok hajlandó megtenni. Mindig ez van, örökké csak falba ütközök, viszont az a pár apróság, amit Jayda javasol nagyon hasznosak tudnak lenni. Már csak megerősítésként is jók.
- Van arra lehetőség, hogy ha felmutatok néhány arcot, akik fenyegettek már meg minket, akkor cserébe kapok információt róluk a rendőrségtől? Kik ők, hol laknak hivatalosan és milyen közegből származnak… - Nem tudom, hogy ilyet lehet-e, feltételezem én nem lennék nagy segítség a zsaruk számára, de ki tudja, lehet ezzel egy-két nyomozást megkönnyítenék.